A lenti videóhoz, bár el tudjátok ott is olvasni, legyen meg itt is.
Angela Hewitt jegyzetei 2014:
"Az első tételről: Mozart zongoraversenyeiben soha nem kínált több témát, mint a nyitótételben […]. Függesztett hangok a kürtökben és az ideges fagottok kommentálják az első fanfárt. A másodikra ugyanaz a zene válaszol, de most már a klarinétokon és hegedűkön is ismertek, most a Mozart jelenléte a színpadon. tündöklő zenekari színe, és amikor a szólista belép, egy teljesen új témával, amely azonnal megerősíti a függetlenségét – ezek a nagyon kedves ugrások az énekesek írása során – olyan szövegrészekkel keverednek, amelyeket nem csak nagy sebességgel kell zörögni, hanem a legnehezebb a Mozart-játékban. bravúrnak nincs helye.
Ebben a nyitótételben két dolgot érdemes megemlíteni: a hirtelen átmenetet a b-mollra, amelyet a kezdeti felvirágzás után nem sokkal indulatos zongoraakkordok vezettek be; és az a pillanat, ami számomra végképp kísérteties – amikor a fejleményben a kanyargós, gyors szakaszok hosszú epizódja után a zongora új dallamdal jelentkezik, lefegyverző szépségében lélegzetelállító, de rövidsége miatt is figyelemre méltó. Egyedülálló megjelenése mesterien visszavezet bennünket az összefoglalóhoz. Óvatosnak kell lenni azokkal a régebbi kiadásokkal, amelyekből két ütem hiányzik (a 282. mértéknél), amelyek nem találhatók meg az autogramban, de egy további vázlatoldalon szerepelnek. Azt hiszem, először 1961-ben adták ki őket […].
A második: […] A műfaj első remekművéhez, a 9. Esz-dúr zongoraversenyhez, a K. 271-hez hasonlóan Mozart is a c-moll hangját választja mély szomorúság, sőt tragédia kifejezésére. A hegedűk hozzáadják a némaságukat, és különösen gyötrelmes hangzást adnak elő, amikor bemutatják a nyitó témát. A zongora visszhangozza panaszos dalukat, amelyet hangjegyek díszítenek, de tragikus szünetek is, amelyektől eláll a lélegzetünk. A variációk dúr és moll között váltakoznak – az elsőt, dúrban, a fúvósokra bízzák. Visszatérve a mollra, az örvénylő zongorafigurák ugyanazt a kétségbeesést lehelik ki, mint a c-moll koncertben. A fuvola és a fagott bájos duettje, finoman kísérve a vonósok, rövid felüdülést biztosít. A következő, moll variáció izgatott zenekarral kezdődik, amire a zongora esdeklően válaszol. De ami valószínűleg a legjobban megdöbbentette az első közönséget, az a coda volt. Éppen akkor, amikor minden remény elveszettnek tűnik, Mozart egy napsugarat vet ki, rövid időre kétszer C-dúrra vált, egyetlen ütem erejéig. Ez egy zseniális ütés, amelytől minden alkalommal kiráz a hideg, amikor eljátszom ezt a darabot […].
A harmadik: […] Nyugodtan lép be a zongora, határos zenekari kísérettel, de csillogó szemmel az biztos. Amikor a teljes zenekar felveszi a vadászdaltémát, nem lehet nem mosolyogni. Mégis úgy érzem, hogy még a zongora visszatérésekor sem oszlott el teljesen a központi tétel szomorúsága. De hamarosan a dolgok túlságosan elfoglaltak ahhoz, hogy elmerüljenek a melankóliában. Még Mozart is túlságosan lefoglalta az összes hangot. Ebből a tételből mindössze tizenegy ütemnyi csupasz körvonalat hagyott ránk, a többit az előadóra bízta.
Egy másik hasonlóság a korábbi Esz-dúr Concertóval mutatkozik meg, amikor Mozart menüettel szakítja meg a mulatságot – pontosabban egy Andantino-énekléssel. Imádom, amit Michael Steinberg ír róla: "Eszembe jut a Figaro végén álló grófnő, aki határtalan kegyelméből merít, hogy megbocsásson jótékonykodó férjének." A hegedűs Pizzicati, a zongora utánozva, egy szomorú szakaszhoz vezet, amely egy rövid kadenzán keresztül visszatér a fő tételhez. Minden a várt módon halad egészen a codáig, ahol egy újabb zseniális ütésként a zongora egy kis humorral érkezik, mielőtt elhagyja a zenekart, hogy befejezze […]."
