Talán érdemes felvetni úgy is a kérdést: változtat-e az életszemléleten az örök életről való hitbeli meggyőződés.
Gondolok itt elsősorban az ókori egyiptomi szellemi hagyományra, mely a keresztény szemléletben is megtalálható.
Miután a halál pillanataiban az ember szíve mérlegre kerül, vagy felfalja őt a démon (Ammut) vagy a Szív könnyebbnek bizonyul, mint Maat Istennő tollpihéje, akkor Anubisz, a holtak Istene ismét egyesíti az ember testét, lelkét és szellemét a túlvilágon?
Szerencsétlent úgy szétvetette a robbanás, hogy az Isten se tudja összeszedni, márpedig a hiányzó alkatrészei miatt milyen élete lesz a menybéli hurik között, mit kezd velük @ nélkül?
Azt olvastam Pirsig: A zen meg a motorkerékpár-ápolás művészete c. könyvében, hogy a Távol keleti hittélekért ( érti ezalatt a hinduizmust, buddhizmust, taoizmust) "soha nem indítottak vallásháborúkat, mert a valóságról tett kijelentéseket a valósággal nem tévesztette össze senki."
Volt egy rokonom, akit '44 decemberében elvittek hadifogolyként a Csukcs félszigetre ahol 8 évet húzott le - az tartotta életben, hogy várja otthon a felesége a három gyerekkel. Amikor hazajutott, pont egy ekkora bombatölcsért talált a háza és a családja helyén. Dehát úgyis csak illúzió az élet - mayadévi szemfényvesztése a ragaszkodás.
"Nem beszélve arról, hogy nem mindenki enged(het)né meg magának az öröklét luxusát akár anyagi, akár erkölcsi okora hivatkozva, így szeretteink, barátaink jó része kihalna mellőlünk. " -Hát igen-igen. És gondolom, lenne azért mindig olyasmi, amibe bele lehet halni. Biztos akkor is éhenhalnának egy csomóan, attól, hogy nincs öregedés. Meg lenne rák és infarktus és mindenféle. És igazad van, ki akarna a szerettei nélkül élni?
Gondolom, még inkább mindenki arra törekedne, hogy anyagi javakat halmozzon fel, és a legegészségesebben éljen. Szóval talán még keményebb lenne a világ, mint most, és esetleg még nagyobb a szakadék az emberek között.
A testi öröklét legfontosabb aspektusa a lelki oldal. A testi öröklét még csak-csak elfogadható lenne egy tökéletes, édeni világban, de ebben a maiban - mely agresszióban, közönyben, félelemben, korrupcióban, mely az emberekre, mint a világ hatalmasait eltartó gépekre, birkákra, fogyasztókra tekint, mely erkölcsi, szellemi nihilben fuldoklik - semmiképp. Nem beszélve arról, hogy nem mindenki enged(het)né meg magának az öröklét luxusát akár anyagi, akár erkölcsi okora hivatkozva, így szeretteink, barátaink jó része kihalna mellőlünk. Elfelejtkeznek a z öröklét pártiak a lélek "öregedéséről" is, vagy inkább a pszichés állapotunk elhasználódásáról: rengeteg feldolgoz(hat)atlan emlék, inger, öröm és főleg trauma érne minket az "örök" élet alatt, ami így gyorsan devalválódna, és ami egy idő után a fenntiek tükrében már csak egy pszichopatának nyújtana örömöt. Nem maradna más a földön csak egyre komolyabb-betegebb élveket hajszoló lelki nyomorékok.
:) Na hát ez az, hogy nem is úgy élik meg. Aligha ismerek ilyen önsanyargató vallásos embert. Inkább hatszor meggyón mindent, mintsem kikerülné elkövetni. Nemcsak vallási korlátokra gondolok, hanem bármiféle erkölcsi, magatartásbeli "törvényre". Úgy gondolom, ezeknek a korlátoknak viszont nem az a szerepe, hogy fancsali képpel lépkedjünk át a vasárnapból a hétfőkbe. Aki úgy éli meg a korlátozást, hogy nem leli benne örömét, amit választott, az bolond. Akinek nem választás kérdése, az meg nem is nagyon ismer mást, hogy viszonyíthasson. Így talán nem is korlátnak éli meg azt, amiben létezik.
Találó a párhuzamod, szerintem se lehet tudni még azt se, tíz-húsz év múlva mi vár ránk. De ez benne a szép. Kíváncsivá tesz, hajt, hogy tovább akarjak lépni. Na épp ezért gondolom, hogy blokkoló lehet, ha a lét örök.
Például sokszor vagyok úgy, hogy valamit biztosnak érzek, és akkor már egyáltalán nem is hajszolom magam, úgy vagyok vele, hogy minek, aztán a végén mégiscsak visszautasítanak. Most ezzel az érzés- és gondolatvilággal, meg némi önismerettel azt mondom, számomra akkor értékelődne le a saját életem, és hát tulajdonképpen most arról beszélek, ha fizikai vagy bármilyen formában létezne a a végtelenségig (amit elképzelni se tudok- a végtelent...)
De még az is lehet, hogy meglepne, milyen jó az öröklét. Ha megélem azt, hogy a tudomány megakadályozza az öregedést örökre, így sosem halok meg, akkor mindenképpen elmegyek ezeket megtanulni, aztán kutatni, hogy megcáfoljam magam, végül is időm lesz rá dögivel.
Úgy láttam, hogy a túlvilági életre való vágyakozás egyúttal összefonódik a földi élet nyomorúságnak vagy siralomvölgynek való felfogásában. Védekezésképp hiába mondják azt, hogy nem a földi élet ellen szólnak, de emezt szenvedésként élik meg, a túlvilágot pedig jutalomként képzelik el. Meg lehet figyelni, hogy a túlvilág - jobb világ hirdető vallások általában korlátozzák a szexuális életet és minden egyéb földi élvezetet, önmegtagadást és lemondást hirdetnek valami elképzelt túlvilági jó reményében.
Másik kérdés, hogy hogyan lehet vágyakozni (vagy vállalkozni) valamire amiről fogalmunk sincs? Szerintem ugyanúgy nem lehet tudni biztosan mi vár ránk a földi élet után, mint ahogy fiatalon, testben földi örök életet sem tudunk elképzelni. Még egy-két évtizedet sem látunk előre mi vár ránk nem hogy több száz évet, netán ezret.
A földi öröklét vonzóbb abból a szempontból, hogy aki abban gondolkozik, legalább nem menekül el az élet elől sem nem tagadja meg azt hanem igyekszik megélni, kiaknázni, élvezni azt hiszen nincsen más élet számára. A bizonytalan túlvilági életbe vetett hit közben könnyen leértékelődik a földi és biztosan létező jelen.
Nade pont a Jávorfácska írta, hogy a túlvilági élet nem az élet értéktelenségének a felfogásával egyenlő. Szóval nem hiszem, hogy a vallások azt szorgalmaznák, hogy á szarezfosez, ami itt van, inkább akasszuk fel magunkat, mert majd odáát valami vár. Bár töredelmesen bevallom, nem ismerem a vallásoknak ezen vonatkozásait, mármint, hogy melyik int a minél hamarabbi halálra.
De még ha úgy is van, hogy a túlvilági életben hiszenk, az is örök élet, csak épp nem testben. Szerintem nem túl jó dolog ezt az testben rohadást erőltetni. Például, ha nekem annyi pénzem lenne, hogy nem tudnám elkölteni, ----ismerem magam---nem becsülném a pénzt. Ha smink nélkül úgy néznék ki, mint Julia Roberts, nem becsülnék, hogy alkalmanként vagy esténként készülődhetek, és netalán ritkán, de szépnek érezhetem magam. Magam nevében beszélek, sokat nem élet ugyan, de azt tapoasztaltam, tényleg szépek a dolgok attól, hogy elmúlnak. Talán nem is az unalom, amit írsz, hogy sokan azt tartják, megunnák az életet, ha örökké tartana. Hanem van azért az egyszeriségben, a lezártságban valami, amit én nagyon szeretek. A túlvilági életben, abban az értelemben, ahogy sejtem, hogy gondolod, nem hiszek.
"Ha valakinek egyre megy, hogy emberként vagy bogárürülékként létezik-e, az vajon minek él egyáltalán"
Ez az élet értelmés topicba olna jó kérdés, mert különben tényleg jó. Hát, szerintem mindenkinek szíve joga, hogy miért él, hogy lát-e értelmet abban, hogy tulajdonképp mindegy neki, hogy él-e vagy nem.
Bár itt is egy árnyalat: gondolom, az, hogy valaki nem akar örökké élni, nem jelenti azt, hogy az életet értelmetlennek tartja és akár most azonnal meg is halna már, sőt lassan oda lyukadunk ki, hogy az ilyen meg is érdemli, hogy megdög.......Na, érted, nem akarok itt belebonyolódni, másrészt nem feltételezem, hogy nem értjük egymást.
Sőt! Érdekesnek tartom, ha valaki örökké akar élni, de ha én nem, akkor nem. Attól halálimádónak nevezhet, az is szíve joga.
Egy biztos, ha egyszer lesz egy(vagy kettő) gyerekem, nem szeretném, ha túlélném őket. Máááár, időben.
De ez is milyen érdekes, hogy szerinted meg tudnánk határozni, hogy kik vagyunk, miért élünk, mit csinálunk itt tulajdonképp, ha örökké léteznénk. Gondold el, mondjuk nő vagy, any vagy, mittudomén, műkörmös vagy, határozott, de máskülönben szolgalelkű. Mindez mit érne, ha nem lenne soha vége, és nem számítana, hogy kivé teszed magad, mert úgyse lesz vége.
Azt gondolom, hogy egyoldalúan értékeled a topikban történteket. A hozzászólók jópáran azt írták (és gondolták), hogy nem akarnának örökké élni. Ezt egy fórumon tették, filozófiai és egyéb "gondolatok" nyomán mintegy elvi megfontolásként. Teljesen más kérdés, hogy miként viselkedik(!) egy ember amikor az élete a tét egy konkrét szituációban ... milyen kockázatokat vállal fel és milyen valószinűségű eredményért.
Halálimádónak azt érdemes nevezni, aki a halált, a megsemmisülést bálványozza, aki értékesebbnek tartja a megsemmisülést az életnél.
Gyakori taktikájuk, hogy különféle túlvilág-elméleteket dédelgetnek, melyeknek lényege mindig az, hogy az életük itt és most alig számít valamit, hiszen "odaát" minden szép és jó lesz, és a szájukba repül a sültgalamb.
Egy Napóleonnak tulajdonított mondás szerint a vallás szerepe nem más, mint megakadályozni, hogy a szegények felkoncolják a gazdagokat.
Itt sincs másról szó, csak a hatalomról, hogy kinek az érdeke érvényesül.
A halálimádók boldogan feláldozzák magukat különféle "nemes" célok érdekében, mint amilyen az ideális túlvilág (mennyország, hurik, kedvezőbb reinkarnáció stb.) vagy olyan eszmékért, mint a "nemzet", a "szülőföld", a "szabadság" vagy a "nemzeti szocializmus".
Ismerős az a frázis, hogy "inkább a halál, semmint a szolgaság"?
A halálimádók nemcsak a saját, de mások életével is ilyen "nagyvonalúan" bánnak -- példaképpen idézd fel, milyen indokkal és mit tett Goebbels felesége a gyermekeikkel, vagy mit tettek az inkvizíció, a holokauszt égisze alatt, esetleg hogy mi és miért történt a World Trade Centerrel!
Ebben a topikban az az alapkérdés, hogy fiatalon és egészségesen ki akarna örökké élni.
Hányan válaszoltak, hogy igen, szívesen élnének örökké?
Hányan írtak mindenféle zagyvaságot, vagy jelentették ki kereken, hogy ők aztán semmiképp, mert az unalmas, meg fárasztó, meg jaj, akkor ki szórakoztatná őket éjjel-nappal?
Valamennyi élőlény természetes állapota, hogy mindent elkövet az életben maradásáért, csak az emberek között vannak olyanok, akik a pusztulást istenítik.
Az emberek várható élettartama tudatos erőfeszítéseknek köszönhetően folyamatosan növekszik, mégis vannak köztük, akik bizonyos élet- és gyógymódokat elvetnek és bizonyos kutatások ellehetetlenítéséért küzdenek -- a halálimádók csak bizonyos mértékű élettartamgyarapodást néznek el, vigyázva arra, hogy garantálva legyen végső jutalmuk, a megsemmisülés.
Ha valakinek egyre megy, hogy emberként vagy bogárürülékként létezik-e, az vajon minek él egyáltalán?
Ismétlem: az alapkérdés az volt, hogy a meghatározott feltételek mellett ki élne örökké.
Bárki, aki erre elutasítóan válaszol, az a halált bálványozza.
Hát... most akkor pontosan nem tudom, kik a halálimádók. Előszöri olvasatomban úgy tűnt, akik nem hisznek semmiféle folytatásban, és meg akarnak halni, mert természetesnek vélik, hogy az élet véget ér.
Most meg pont az ellenkezője derül ki, hogy azok a halálimádók, akik hisznek valamiféle túlvilági életben.
Ha mondjuk megesznek a bogarak, lárvák, ilyesmik, akkor mindenféleképp van folytatás, nem az én életem ugyan, de valami körforgásban benne leszek. Ha így érted, hogy a halálimádók a folytatásban hisznek.
A 236-os számú írásomat nem neked címeztem, hanem morte 234-es írására, csak éppen gyengélkedett a fórum, és "lefelejtette" a referenciát.
Annyi mindenesetre kiderült, hogy a halálimádók egyszerűen bemesélik maguknak, hogy voltaképpen sosem fognak meghalni, valahogy úgy, ahogy az Erik, a viking című filmben mondogatták az atlantiszi nemesek, hogy "nem süllyedünk, nem süllyedünk", miközben már nyakig ültek az óceánban.
Az öregedésről felidézhetjük, hogy az élőlények teste egy ideig fejlődik, majd a felnőttkort elérve a már említett (229) sejtszennyeződések miatt lassan leépül, amit úgy tűnik, a közeljövőben gyümölcsöt hozó kutatások alapján meg lehet akadályozni, ki lehet javítani.
A boldogtalanoknak esetleg alternatív lehetőségként ajánlhatnám, hogy tegyenek valamit a boldogulásukért.
Egyébként amit a legfurcsábbnak tartok, az az, hogy a halálimádók többsége hisz valamiféle túlvilági létben (akár feltámadásban, akár reinkarnációban), sőt, igencsak vágynak erre.
Tipikus "a szomszéd kertje mindig zöldebb" mentalitás.
Na, és hogy működne ez végtére is? Mindenki annyi idősen megállíthatná az időt( az idejét), ahány évesen akarná? Szóval lennének, akik már tinikorban, valakik csak negyvenévesen. Nyilván amikor épp a legboldogabbak. Akik meg sose azok, azok meg majd meg akarnának halni?
Ne haragudj, elég csökötten fogom fel...
Ha az öregedés egyfajta betegség, akkor minek megvárni az óvodáskort is?
