drogpolitikákról folytatott viták során mindig előkerül pár örökzöld logikai hiba a szigorításpártiak oldaláról - összegyűjtöttünk és elemeztünk néhányat
Bevezetés
A tudományos bizonyíték alapú (evidence-based) politikai döntéshozás ma már általánosan elfogadott alapelvnek számít az Európai Unióban attól függetlenül, hogy egészségügyről vagy szociálpolitikáról van-e szó. A büntetőpolitikákkal szemben azonban ez az elvárás kevésbé érvényesül, holott a kriminológusok már évtizedek óta hangoztatják, hogy azok hamis dogmákon alapulnak. A büntetőjog elrettentő erejébe vetett hamis hit már a 20. század eleje óta uralja egyes drogokkal kapcsolatos politikáinkat, ezen a téren csupán az ártalomcsökkentő filozófia és gyakorlat elterjedése hozott változást a század végén. Ma a vita már régen túllépett kezdeti fázisán, amikor a néhány renegát legalizáció-pártit szimplán agyon lehetett hallgatni. Latin-Amerikában egy sor államfő támogatja a drogtilalom alternatíváiról folytatott vitát, neves személyiségekből Globális Drogpolitikai Bizottság állt össze, akik világszerte kampányolnak a prohibíció ellen. A civil társadalom nemzetközi kampánya (Count the Costs) szintén arra irányul, hogy kezdjük el a vitát arról, hogy mik a nemkívánt következményei a drogellenes háborúnak. Bár a Fehér Ház álláspontja ebben a kérdésben nem változott, ma már az USA elnöke is legitimnek nevezte a vitát. Nem véletlen, hiszen a Gallup közvélemény-kutatása szerint 2011-ben először kerültek többségbe azok az amerikaiak, akik a marihuánát a sörhöz és cigarettához hasonlóan szabályoznák.
A vita azonban parttalanná válhat, ha nincsenek olyan közös értékek és bizonyítékok, amelyeket minden a vitában részt vevő fél evidenciának tart és elismer. Így például el kell ismerni azt, hogy a tudományos bizonyíték jóval magasabb szintű meggyőző erőt képvisel, mint az anekdotikus élmény, vagy a viszonylag speciális csoport körében gyűjtött tapasztalat, esetleg ideológiai meggyőződés. A tudomány valójában nem dogmák gyűjteménye, hanem az ismeretekre való módszeres törekvés, kísérlet a saját elfogultságaink kiszűrésére a tapasztalatokból levont következtetések során. A vita során tehát minden félnek törekednie kell arra, hogy olyan állításokat kell fogalmazzon meg, amelyek bizonyos alapvető logikai szabályoknak megfeleljenek. A következő tanulmányban alapvető logikai hibákra kívánok rámutatni a drogtilalmat támogatók érvrendszerében, a teljesség igénye nélkül. Az elemzés célja nem a vita lezárása avagy eldöntése, hanem a vita színvonalának javítása.
1. A drogtilalmi enthüméma
Enthümémaként (avagy entimémaként) tartja számon Arisztotelész az olyan szillogizmust, amely csak akkor érvényes, ha egy (vagy több) burkolt (implicit) előfeltevés szintén érvényes vele kapcsolatban. Például: „Nem tud autót vezetni, hiszen nő.” Ez a szillogizmus előfeltételezi, hogy a „nők nem tudnak autót vezetni” állítás igaz. Mivel ez az állítás hamis, ezért a szillogizmus konklúziója is hamis. Az enthüméma használatát két fő esetben figyelhetjük meg: ha a burkolt előfeltevést a beszélő magától értetődően igaznak tekinti, vagy ha a beszélő tudatosan megpróbálja azt sugallni, hogy az – egyébként megalapozatlan – burkolt állítás érvényes. Ha például azt állítjuk, hogy „világos van, hiszen süt a Nap”, akkor nincs szükség annak az állításnak az igazolására, hogy „a Nap világít”, hiszen az magától értetődően érvényes. Amikor azonban egy reklámban egy autót azzal próbálnak eladni, hogy egy szép meztelen nőt fektetnek a motorháztetőjére, akkor azt a burkolt állítást sugallják a nézőnek, miszerint a reklámozott autó növeli a férfiak szexuális vonzerejét.
Az emberiség történelme azt tanítja nekünk, hogy az enthümémák mindig kedvelt eszközök voltak arra, hogy ideológiai igazolást nyújtsanak egy bizonyos rezsim számára: „égessük meg, mert boszorkány”, „alacsonyabbrendű, hiszen bennszülőtt”, „gyanús, mivel idegen”. Nincs ez másként a globális drogtilalommal sem, amely a drogtilalmi enthümémából nyeri önigazolását: „a drog káros, ezért tiltani kell”. Mint az enthümémákkal általában, ezzel is az a fő probléma, hogy számos kétes burkolt állítást magától értetődőnek feltételez: „ami káros, azt tiltani kell”, „a tiltás hatékonyan csökkenti ezeket a károkat”, „a tiltás nem okoz több kárt, mint amennyit megelőz”, „a károsság minden drogra és annak minden használati formájára egyaránt vonatkozik” stb.
Semmivel sem logikusabb a drogtilalmi enthüméma, mint a következő:
Nagyobb premissza: A szemölcs rossz dolog.
Kisebb premissza: Szemölcs van az ujjamon.
Konklúzió: Le kell vágnom fejszével az ujjamat.
Ez az állítás csak akkor igaz, ha igazak a következő burkolt állítások is:
• a szemölcs olyan mértékű károkat okoz akár fizikai, akár lelki szempontból a számomra, ami akár a legsúlyosabb beavatkozásokat is igényli;
• a szemölcs kivágásának számomra legoptimálisabb (legtöbb előnnyel és legkevesebb hátránnyal) járó módja az, ha levágom az ujjam;
• a szemölcstől való megszabadulás hatékony eszköze a fejsze.
Természetesen az állítás nem lehet igaz, mivel egyik burkolt állítás sem érvényes: a szemölcs nem feltétlenül okoz olyan károkat, amelyek súlyos műtéti beavatkozást igényelnek, ráadásul a szemölcstől való megszabadulásnak vannak jóval kevesebb véráldozattal járó formái, például lefagyaszthatom, esetleg szikével kivágathatom az orvosommal. Nyilvánvalóan ostobának tartjuk azt az embert, aki egy szemölcs miatt elővenné a fejszét. Márpedig a drogtilalom logikája nagyon hasonló nyavalyáktól szenved: hamis, de mindenki által magától értetődőnek tekintett, népszerű burkolt állítások állnak mögötte, amelyeknek érvényességét a beszélő magától értetődőnek tekinti, vagy tudatos manipulációval próbálja sugallni.
A marihuánával kapcsolatos diskurzusok egyik legjellemzőbb eleme napjainkban a marihuána veszélyességének kérdése. A diskurzusok résztvevői gyakran kiemelt hangsúlyt fektetnek arra, hogy vajon a marihuána használata okoz-e tüdőrákot, szkizofréniát, függőséget stb., illetve hogy vajon növekedett-e a fű potenciája az elmúlt évtizedekben. Ilyen entimémákra bőven találunk példákat a sajtóban. Az egyik legeklatánsabb példát az Independent on Sunday c. brit magazin cikke szolgáltatja, amelyben a szerkesztőség bocsánatot kért a marihuánafogyasztás dekriminalizációjának támogatása miatt, hiszen szerintük bizonyítást nyert, hogy a kannabisz potenciája ugrásszerűen növekedett az elmúlt időszakban, ráadásul kiderült, hogy olyan mentális betegségek kialakulásáért is felelős lehet, mint például a szkizofrénia.
P1: a marihuána potenciája növekedett az elmúlt évtizedekben
P2: a potensebb marihuána veszélyesebb a közegészségügyre
K: szigorítanunk kell a marihuánával kapcsolatos büntetéseket
Vagy:
P1: a marihuána használata szkizofréniát okoz
P2: a szkizofrénia súlyos mentális betegség
K: a marihuána fogyasztását tiltanunk kell
Az Independent szerkesztősége két szempontból is tévedett: egyrészt hamis premisszákra alapozta a konklúzióját, hiszen a tudományos bizonyítékok szerint a kannabisz potenciája nem növekedett ugrásszerűen az elmúlt időszakban, és a tudósok eddig nem tudták kétséget kizáróan bizonyítani, hogy a kannabisz önmagában szkizofréniát okozna (a két nagyobb premissza részletes kritikájával „A morális pánik politikája” c. írásunkban foglalkoztunk). Jelen írásunkban azonban kizárólag a burkolt premisszákra és így a drogtilalmi érvelés logikai buktatóira összpontosítunk. Az Independent on Sunday nem ismerte fel, hogy az általa legnyilvánvalóbbnak tartott burkolt állítások érvényessége a legkétségesebb. Hiszen ha fel is tesszük, hogy a premisszák igazak, a konklúziók akkor sem állják meg a helyüket a következő burkolt állítások érvényességének hiányában:
• a marihuána olyan mértékű veszélyt jelent a közösségre, ami indokolja akár a legsúlyosabb eszközök igénybe vételét is, amelyek az államnak rendelkezésére állnak;
• a marihuána-használat előfordulásának csökkentésére alkalmas eszköz a büntetőjog;
• marihuána-használatból fakadó veszélyek nem csökkenthetők más módon, mint a marihuána-használók számának általános csökkentésével (ez egyben implikálja, hogy a marihuána minden használó számára egyaránt veszélyes);
• a marihuána-használat általános visszaszorításának a legszükségesebb és legarányosabb eszköze a büntetőjog alkalmazása, alternatívája nincs.
A prohibíciós logika sajátos logikai rövidzárlatot valósított meg, amikor az előbb felsorolt implicit állításoknak nem vizsgálta meg az érvényességét. Az előző hasonlattal élve: egy szemölcs kivágására azonnal fejszét ragadna.
2. A saját farkába harapó kiskutya (tautológia)
Megtaláljuk a drogtilalmi rendszer belső logikájában azt az elemet is, amit csak a „saját farkába harapó kiskutya” paradoxonaként említhetünk. A paradoxon a következő: a kiskutya véletlen megharapja játszás közben a farkát. A fájdalomtól megdühödik és haragjában beleharap a saját farkába, amiért az ilyen fájdalmat okozott neki. Erre persze ismét fájdalmat érez, mégjobban feldühödik, és megjobban beleharap a farkába. A kiskutya hibás logika vezette félre:
P1: Aki fájdalmat okoz nekem, azt meg kell harapnom önvédelemből.
P2: A farkam fájdalmat okoz nekem.
K: Megharapom a farkamat.
A drogtilalom működése során hasonló jelenséget tapasztalunk. Az egyre szigorodó büntetőjogi intézkedések hatástalanok maradnak a drogjelenség általános visszaszorításával szemben, ellenben egyértelműen növelik a társadalomnak okozott károkat óriási költségeik és a feketepiac hízlalása, az illegális drogok profitábilitásának fenntartása, a fogyasztók marginalizálása stb. útján. A drogtilalmi rezsim azonban nem úgy reagál, mint egy egészségesen működő társadalmi szabályozási szisztéma tenné (megvizsgálná, hogy az eddig alkalmazott módszerek vajon hatékonyak, arányosak és szükségesek voltak-e, és vajon nem okoztak-e több kárt, mint amennyit megelőztek). A drogtilalom világában sosem kerül felülvizsgálatra az alkalmazott politikai eszközök természetének adekvátsága, hatékonysága az adott probléma kezelésében, ehelyett kizárólag az eszközök elégtelen, nem következetes alkalmazását teszik felelőssé a kudarcokért. Ennek megfelelően ugyanazon eszközök még szigorúbb, még könyörtelenebb bevetésének szükségszerűségére következtetnek (szigorúbb törvények, több rendőr, több börtön stb.). Ez persze ismét csak újabb fiaskót termel, ami ismét alkalmat ad a rendszer működtetői számára, hogy az eszközök elégtelenségére hivatkozva még több pénforrás mozgosítását és a szabályozás további szigorítását, tökéletesítését szorgalmazzák. Ha az emberi szervezet analógiájával élünk, csupán egy olyan hasonló jelenséget találunk, amely az Egész rovására öncélúan növekedik: a rákos daganat. A drogtilalom úgy burjánzik el a társadalomban, mint egy rákos daganat a testben. A drogtilalom természetesen áttételes daganat: társadalmunk más alrendszerei is rákos daganattá váltak, válhatnak, és a közösség érdekeire hivatkozva rátelepedhetnek magára a közösségre, alárendelve annak valós érdekeit az alrendszer fenntartásának illetve növelésének.
Jellemző példa az ilyen típusú tautológiára a drogtilalom világából: „Az Ecstasy azért veszélyes, mert nem tudni, mi van benne. Ezért szigorúan tiltani kell az Ecstasy fogyasztását.” Valójában az Ecstasy tabletta maga is a prohibíció terméke, hiszen a bizonytalan minőség és az ebből fakadó kockázat egyértelműen a legális kontroll-eszközök hiányának köszönhető: ha létezne minőség-ellenőrzés és fogyasztóvédelem ezen a területen, akkor nem kerülnének szennyezőanyagok a tablettákba, esetleg kristályos formában, tisztán árulnák az Ecstasy hatóanyagát, az MDMA-t. A heroin esetében a túladagolás, a HIV-fertőzés és a vénafertőzés kockázatát szokták hangsúlyozni – holott tudjuk, hogy ezek a kockázatok minimálisra csökkenthetők legális orvosi felírás esetén, és a heroinhasználó viszonylag egészségesen megérheti az idős kort, amennyiben nem szembesül az illegállis beszerzéssel járó életforma nehézségeivel, a marginalizációval és a stigmával.
3. Post hoc, ergo propter hoc
„Utána történt, tehát amiatt történt” – szól az ismert logikai hiba. Attól, hogy egy jelenség közvetlenül megelőz egy másik jelenséget, még nem biztos, hogy a kettő között oksági kapcsolat van. Az egybeesés lehet puszta véletlen eredménye, esetleg mindkét eseményt ugyanarra a közös okra lehet visszavezetni. Ez a logikai hiba jellemző eleme volt a kora újkori boszorkányvádaknak: a szomszédok közötti konfliktust az egyik fél lebetegedése követte, akkor azt az ellenfél átkának vagy gonosz praktikáinak tulajdonították (non causa pro causa). Ha egyidejűleg jelent meg egy idegen a faluban és történt egy lopás, akkor többnyire az idegent vádolták lopással (cum hoc, ergo propter hoc). A marihuánával kapcsolatban a 30-as évektől egészen napjainkig gyakran megjelenik a bulvársajtóban ez az érv. Így például Harry J. Anslinger, a marihuána betiltását propagáló első amerikai „drogcár” (drogellenes főhivatalnok) olyan bűneseteket mutatott be a nyilvánosságnak, ahol az elkövető korábban marihuánát fogyasztott. A puszta korrelációból kauzális kapcsolatot kreált: azért követte el a bűntényt, mert marihuánát fogyasztott. Szörnyű gyilkosságokat írt így a marihuána számlájára, amelyeket elmebeteg bűnözők követtek el.
Tipikusan ebbe a kategóriába tartozik a kapudrog-elmélet is: a legtöbb heroinista fűvel kezdte, tehát a fű heroinfogyasztáshoz vezet. Ha ezt az érvet közelebbről és főképpen a statisztikák tükrében vizsgáljuk meg, kiderül, hogy a legtöbb heroinfogyasztó alkohollal és dohányzással kezdte, és a fűszívók túlnyomó többsége pedig soha nem jut el a heroinig. A valóságban sokkal ritkábbak az ok-okozati kapcsolatok, mint a képzeletünkben, ebben az esetben sincs kauzális kapcsolat a fűszívás és a „keményebb” drogok fogyasztása között.
William F. Buckley konzervatív, de a legalizációt pártoló publicista szójátéka, a „post pot, ergo propter pot” (a fű után, tehát a fű miatt) jól kifejezi ezt az érvelési módot. Napjainkban leggyakrabban ismét a marihuána és az elmebetegség kontextusában jelenik meg: mivel a kutatásokból tudjuk, hogy a szkizofrének körében magas a marihuánahasználat előfordulása, ezenkívül a korai tinédzserkorban marihuánát használó fiatalok körében később némileg gyakrabban jelentkezik a szkizofrénia, a bulvársajtó azonnal oksági kapcsolatot feltételez. Holott a helyzet egyáltalán nem olyan egyértelmű, hiszen a marihuána sem nem szükségszerű, sem nem elégséges oka a szkizofrénia kialakulásának. Jelenlegi tudásunk szerint bizonyos genetikai és környezeti tényezők együtthatása vezet a szkizofrénia kockázatának növekedéséhez, a környezeti tényezők között pedig olyanok is találhatók, mint például a nagyvárosi élettér, a dohányzás vagy a korai gyermekkori traumák léte.
Jellemző példát találhatunk a post hoc, ergo propter hoc érvelésre a hivatalos halálozási statisztikákban is. A Nemzeti Drog Fókuszpont 2006-os éves jelentése szerint például 2005-ben három személy halt meg közvetlen ecstasy (MDMA) túladagolásban, 2 személy pedig pszichedelikus szerek túladagolása következtében. A „túladagolásos” halál definíciója egyértelmű: a drog közvetlen toxikus hatásai okozták az illető halálát. A tudományos szakirodalomból azonban tudjuk, hogy mind az MDMA, mind a leggyakoribb pszichedelikus drogok túladagolásához extrém nagy dózisra van szükség, mivel a közhittel ellentétben sem az ecstasy, sem az LSD, sem pedig a varázsgomba nem különösebben mérgező anyagok (az alkoholmérgezés jóval gyakoribb). Miután a TASZ kikérte a „túladagolásos” halálesetekről rendelkezésre álló szakértői adatokat, kiderült, hogy egyik esetben sem volt szó közvetlen túladagolásról, csupán arról, hogy a halál bekövetkezte előtt az illetők drogokat fogyasztottak. Egy esetben például valaki ecstasy-t fogyasztott, majd úgy vágta fel az ereit, egy másik esetben az illetőt ecstasy fogyasztása után lefejezte egy vonat, a 2 pszichedelikus „túladagolásról” pedig kiderült, hogy valójában két fiatalról volt szó, akik számukra ismeretlen, mérgező bogyókat fogyasztottak egy erdőben, droghasználati szándék nélkül. Egyetlen közös volt tehát a halálesetekben: a halál beállta előtt minden esetben nagy mennyiségű tudatmódosító anyag fogyasztására került sor – és ebből rögtön kauzális kapcsolatot feltételeztek.
4. Argumentum ad Metum
A drogtilalmi retorika legitimációját érzelmi szinten elsősorban a félelem adja. Ennek a félelemnek több eleme van: a többségi társadalom félelme a deviáns kisebbségektől, félelem az ismeretlentől, félelem az idegenektől, az idősek félelme a fiataloktól, a szülő félelme a gyermekét fenyegető veszélyektől, a törvénytisztelő polgár félelme a bűnözéstől. Az ésszerű korlátok között tartott félelem természetesen gyakran a józan ítéletetet elősegíti és legitimálja, azonban a parttalan, démonizáló félelem gyakran válik a politikai manipulációk eszközévé. Az argumentum ad metum, a társadalom félelmére játszó érvelés leggyakrabban a politikai konzervativizmus tárházából kerül elő. Politikai legitimációját számos konzervatív politikus úgy teremti meg, hogy egyes jelenségeket, így például a bevándolrlást, a meleg házasságot, a szerencsejátékot és a droghasználatot úgy tüntetik fel, mint ami alapjaiban fenyegeti a többségi társadalom értékrendjét, amelynek feltétlen konzerválását túlélési kérdéssé redukálják. Kevesen tudják, hogy az Egyesült Államokban a drogtilalom eredetileg rasszista félelemkeltés eredményeként jött létre: a „kokainőrült néger”, a „marihuánaőrült mexikói”, az „ópiumárus kínai” sztereotípiáját mesterségesen gerjesztették bizonyos politikusok, hogy ezzel katalizálják a századelő xenofób szorongását. A drogpánik hullámai ezután minden évtizedben elárasztották a világot: a hatvanas években az ablakokból LSD hatása alatt kiugráló tinédzserek, a 70-es években az idős hölgyeket utcán kiraboló junkiek, a 80-as években a „kokain-bébik”, a 90-es években a „gyilkos diszkódrogok” rémképe munkált a prohibíció színpadán.
A morális pánikkeltés politikájában a politikus a sajtóra, a sajtó pedig a politikusra van utalva, hiszen mindketten legitimációs eszközöket teremtenek a másik számára. Ilyen például az, amikor a sajtó a közvéleményben nyugtalanságot gerjesztő rémhíreket terjeszt arról, hogy akár egyetlen marihuánás cigaretta elszívása elmebeteggé tehet egy egészséges tinédzsert, és erre egy politikus a parlamenti hozzászólásában a kormány „liberális” drogpolitikájának „életellenességét” hangsúlyozza, szigorúbb fellépést követelve a droghasználók ellen. A félelemkeltés fő célja, hogy tematizálja a droggal kapcsolatos közbeszédet, így létrehozva a drogbeszél nyelvét, ahol a drogok kizárólag a veszélyek kontextusában jelennek meg. A drogbeszél a foucault-i értelmeben vett fegyelmezés eszköze, a drogokkal kapcsolatos tudás formája, nem csak a hatalom eszköze, hanem mint diskurzus a hatalom maga. A drogbeszél a hollywoodi kultuszfilmeken, bűnügyi sorozatokon, szenzációhajhász újságcikkeken és egyéb kommunikációs hordozókon keresztül olyan mélyen beleivódott a drogokról való gondolkodásunkba, hogy az autentikus tapasztalat és a média-indoktrináció gyakorlatilag megkülönböztethetetlenné válik: a politikának elég bizonyos kulcsszavakkal feléleszteni a már belénkódolt morális pánikot.
Az amerikai „drogellenes háború” (war on drugs) politikája éppolyan logikus következménye a drogbeszélnek, mint ahogy az orwelli 1984 világában a totális diktatúra újbeszélje folyamatosan kitermeli magából a háborút. A háború ugyanis igazolja azoknak az eszközöknek a bevetését, amelyek békeidőben elfogadhatatlanok lennének számunkra. A világ pedig vonakodva ugyan, de követi Amerikát a drogellenes háborúba. A drogbeszéd írott és íratlan kánonját megsértő diskurzusok szigorú retorzióra számíthatnak: gondoljunk csak arra felzúdulásra, amit rendszerint kiváltanak az olyan vélemények, amelyek a droghasználat pozitív hatásait anélkül hangsúlyozzák, hogy ne párosulnának a drobeszél kötelező szenvedés- és bűnbánat-mantráival.
A háború első áldozata az igazság (Aiszkhüllosz). A háborúban az igazság viszonylagos és a félelem uralkodik az igazság felett. A győzelem mint minden más értéket relativizáló érték, minden más célt kizáró cél érdekében a falszifikálható hipotézisek helyét ideológiai doktrínák, az ismeretterjesztés helyét pedig a propaganda veszi át. Az információ soha nem önmagában való érték, amely az egyén gazdagítását szolgálja, hanem mindig céllal rendelkezik: elrettentő céllal. Ezért nem lehetséges igazán nyílt és őszinte párbeszéd a drogokról napjainkban, mivel a drogokkal kapcsolatos diskurzusnak eleve egy konvencionális kritériumot támasztanak: hogy beszélje le a fiatalokat a drogok használatáról. Aki ezt a kánont megszegi – illegális drogok pozitív hatásait hangsúlyozza vagy neutrális próbál maradni - azt kizárják a diskurzusból, esetleg jogi retorziók érhetik, vagy romba dőlhet a tudományos karrierje.
5. Argumentum ad hominem
A dialógus lezárásának egyik közkedvelt eszköze a másik fél személyes motivációinak megkérdőjelezése (argumentum ad hominem). Ez a leginkább „övön aluli ütés” a vitában, ugyanis amennyiben a vitapartner jóhiszeműségét vonjuk kétségbe, azzal az érvek-ellenérvek birodalmából átlépünk az indulatok világába. Nem csoda, hogy az ilyen érveket többnyire az érvek hiányából fakadó frusztráció motiválja, akárcsak az óvodában a „te meg hülye vagy” érvet. A középkori tudósoknak gyakran nem tudományos állítások tartalmi igazságát kellett igazolniuk, hanem azt kellett bizonygatniuk, vajon nézetük eretnek-e vagy sem. A náci Németországban a faji származás többet számított, mint egy állítás érvényessége. A drogtilalom retorikájának is fontos eleme ez. Az ausztrál parlament egyik meghallgatásán a bizottságot vezető konzervatív képviselőasszony, Bronwyn Bishop például a drogtilalommal szemben gyakran kritikusan nyilatkozó szakértőt, Alex Wodakot azzal próbálta ellehetetleníteni, hogy folyamatosan ugyanazzal a kérdéssel zaklatta: „támogatja ön a legalizációt, igen vagy nem?”. Legalizációpártinak lenni ugyanis nyilvánvaló eretnekség, a vitapartner stigmával való illetése diszkreditálja magának a vitának az értékét azáltal, hogy az ellenfél érveit ideológiai elfogultság eredményének tudja be, ezzel leplezve saját ideológiai elfogultságát.
A mindenkori ortodoxia megpróbálja úgy feltüntetni az eretnekeket, mint a civilizáció ősellenségeit, mint akik a világot a civilizáció rendjéből vissza akarják vetni az entrópia poklába. A drogtilalmi ortodoxia gyakran tünteti fel úgy a legalizátorokat, mint „drogpártiakat”, akiknek nyílt vagy bujtatott gazdasági érdeke a drogok „engedélyezése”. A drogok törvényes szabályozása, adóztatása mellett érvelőket gyakran éri az a vád, hogy „marihuánás cigarettát akarnak adni a gyerekek szájába”, vagy hogy a drogok „ártalmatlanságát” hirdetik. A legalizációt „drogliberalizációnak” nevezik, ezzel is utalva arra, hogy szerintük a legalizáció a korlátok és a kontroll hiányát hozza el, és gazdasági előnyökkel fog járni a számukra. Egyes prohibicionista politikusok odáig mennek, hogy egyenesen „életellenesnek” minősítik azokat a törekvéseket, amelyek alternatívát kínálnak a drogtilalommal szemben. Az Alkotmánybíróság 2004/54. határozata is erre utal akkor, amikor kritikátlanul átveszi az egyik beadványozó hipotézisét arról, hogy a droghasználat mögött a „halálösztön” áll. Ezek a retorikai fogások azt szolgálják, hogy az alternatívát felmutató eretnekeket kiközösítsék és a civilizáció ellenségeinek minősítsék, így igazolva az ellenük alkalmazott diszkriminációt, vagy akár az erő alkalmazását velük szemben.
6. Argumentum ad Baculum
Az erő alkalmazása egy vita során nem az erő jele, sokkal inkább a gyengeségé – legalábbis a diskurzus szempontjából. A liberális demokrácia például azért nem alkalmaz erőt az őt fenyegető ideológiai szélsőségekkel szemben, mert a demokrácia a többség számára jóval ésszerűbbnek és igazságosabbnak tűnik, mint a diktatúra. Az erő alkalmazása egy ideológiai pozíció visszaszorítására annak a jele, hogy az uralkodó ideológia legitimása gyenge lábakon áll. A keresztényüldözés az ókori Róma társadalmi rendjének sérülékenységét fejezte ki a kereszténységgel mint vallással szemben, az eretnekek üldözése a középkori pápaság ideológiájának sérülékenységére mutatott rá, a kronstadti felkelés leverése a bolsevikok gyengeségét mutatta, a hosszú kések éjszakája Hitler gyengeségét Röhmmel szemben. A mindenkori eretnekség a mindenkori ortodoxia be nem váltott ígéreteit hordozza, ez adja veszélyességét az ortodoxia számára.
A gyógyászati marihuánával kapcsolatos tudományos vita gyakorlatilag lezárult, hiszen a mértékadó kutatások bebizonyították, hogy a kannabisz hatékonyan és viszonylag biztonságosan alkalmazható mint fájdalom- és hányingercsillapító, illetve étvágynövelő szer. A marihuánát orvosi célra használó beteg embereket mégis a világ legtöbb részén hatalmi retorziók érik: az Egyesült Államok szövetségi drogtörvényében például a marihuána a kábítószerek I. listájába tartozik, az olyan szerek közé, amelyeknek nincs ismert orvosi alkalmazása. Ennek megfelelően a drogellenes hivatal (DEA) ügynökei rendszeresen zaklatnak gyógyíthatatlan betegségben szenvedő embereket, illetve megfélemlítik azokat az orvosokat, akik füvet írtak fel nekik. A vitának hatósági erőszakkal vetnek véget.
Maguk a nagyszabású, az adófizetők pénzőből finanszírozott költséges reklámkampányok is a politikai propaganda kategóriájába tartoznak, hiszen az általuk közölt ismeretek gyakran teljesen elrugaszkodtak a tudományos hitelesség követelményeitől. Céljuk sokkal inkább a drogtilalom létjogosultságát alátámasztó társadalmi konszenzus és annak nyelvének (drogbeszél) fenntartása – a drogtilalmi enthüméma (a drog rossz, ezért tiltani kell) recitálása és megerősítése. A prevenció gyakran válik a drogpolitika ideológiai önigazolásának eszközévé, puszta indoktriáncióvá. A mainstream média mint szűrő saját prekoncepcióival és elvárásaival jelentősen torzítja azt, amit a laikus társadalom a drogtudományról tud. A média számára ugyanis a drogtudomány hitelességének fokmérője az egyéni és a társadalmi szenvedés. Minél több emberi szenvedést tud prezentálni egy új kutatás, annál hitelesebbnek fogja tekinteni a közvélemény, és annál hangosabban hirdetni a média. A szenvedés spirálja képezi a drogbeszél egyik fő szemantikai építőkockáját: a lépcsőzetes drogkarrier elkerülhetetlenül szenvedéshez vezet. A drogokkal kapcsolatos állítások attól függően igazak vagy hamisak, hogy mennyire képesek démonizálni a megismerés tárgyát.
Egy az ENSZ által felkért szakértői bizottság 1995-ben minden idők legnagyobb szabású vizsgálatát végezte el a kokain használatának egészségügyi és társadalmi hatásairól. A kutatást 19 ország 22 városában folytatták le a következő kérdések megválaszolására: kik használnak koka-levélből készült drogokat (pl. nyers levél, kokain), hogyan és milyen következményekkel használják azokat és milyen intézkedéseket tesznek a kormányok ezzel kapcsolatban. Az eredmények azt mutatták, hogy a kokainhasználók túlnyomó többsége egyáltalán nem felel meg a drogbeszélben által éltetett „lecsúszott drogos” sztereotípiának. Ez az eredmény természetesen kényelmetlenül érintette azokat politikai véleményvezéreket, akik a nemzetközi drogtilalmi gépezet működtetését végzik, így a dokumentumot egyszerűen betiltották, cenzúrázták. Még csak nyílt párbeszédet sem kezdeményeztek a kutatás esetleges metodológiai hibáiról: tudták, hogy egy ilyen dialógus csakis a drogbeszél pozícióinak gyengülésével járna.
7. Mintaválasztási hiba
Amikor az ember több ismerőse is egyszerre megbetegszik influenzában, hajlamos azt hinni, hogy influenzajárvány tört ki a városban. A tudományban ezt nevezik szelekciós elfogultságnak: az ember egy nem reprezentatív minta alapján hoz ítéletet egy bizonyos jelenségről. A homoszexualitás például néhány évtizede még a pszichiátriai diagnosztikai kézikönyvben mint mentális betegség szerepelt. Amikor a homoszexualitást eltávolították az elmebetegségek listájáról, számos pszichiáter tiltakozott: „már hogy ne lenne betegség a homoszexualitás? Hiszen sok homoszexuálist kezeltem, és mindegyiknek voltak mentális problémái!” A pszichiáterek nem hazudtak, de nem gyakorolták a kritikai gondolkodást: ők a melegek egy bizonyos problémás kisebbségével találkoztak, és ebből általánosítottak az egész csoportra. Nagyon hasonló a helyzet a droghasználókkal is. Jelenleg a drogabúzust és a drogfüggőséget a pszichiáterek többsége mentális betegségként tartja számon, az illegális drogoknak nem létezik legitim rekreációs célú használata. A médiában megszólaltatott toxikológus, pszichiáter és szociális munkás szakértők többnyire a droghasználók legproblémásabb kemény magjával találkoznak, s ebből szűrnek le tanulságokat az egész jelenségre nézve. A híradókban és a filmekben többnyire szintén valamilyen tragédia kapcsán vagy a bűnözés kontextusában találkozunk a drogjelenséggel: diszkóbaleset, fegyveres kábítószercsempész elfogása, túladagolás stb. Hiszen annak nincs hírértéke, hogy közben több százezer ember viszonylag problémamentesen használ marihuánát vagy ecstasy-t. A droghasználatnak ezenkívül nincs legális kultúrája: míg alkoholfogyasztással már korai gyermekkorban találkozunk a családi élet színterein, és számos példát látunk a kontrollált, integrált alkoholhasználatra, addig az illegális droghasználat hasonló formái többnyire láthatatlanok maradnak számunkra. Ezért lehetséges, hogy makacsul élnek a kapudrog-elmélethez hasonló téveszmék a társadalomban, és a lakosság többsége hisz abban, hogy az első marihuánás cigarettától egyenes út vezet a heroinfüggőségig – holott a statisztikák szerint ez az elmélet hamis. A mintaválasztási hiba a ritka kivételből szabályt farag, és ez az illegális drogok hatásaival, veszélyeivel kapcsolatos torz, démonizáló képzetekhez vezet.
8. Attribúciós hiba
A szociálpszichológusok fundamentális attribúciós hibának (vagy korreszpondencia hibának) nevezik azt, ha valaki egy bizonyos személy vagy személyek viselkedésének magyarázatakor túlhangsúlyozza a személyiségi jellemvonások szerepét, míg lebecsüli a környezeti tényezőkét. „A cigány lop, mert ilyen a természete” – hangzik a rasszista közhely. „A drog és bűn együtt járnak” – hangzik egy nem kevésbé sztereotíp állítás. A droghasználó a közhit szerint azért követ el bűncselekményeket, mert megrontja a természetét, a jellemét a kábítószer. Sokaknak úgy tűnik, a drogkereskedelmnek szükségszerű velejárója a fegyveres bandaharc, a csempészet, a pénzmosás. A Median 2007. szeptemberi közvéleménykutatása szerint a magyar lakosság többsége úgy véli, hogy a drog és a bűnözés szükségszerűen együtt jár.
A droggal kapcsolatos ártalmak tekintetében a drogtilalmi retorika gyakran túlhangsúlyozza a droghasználat személyiségtorzító hatásainak szerepét, míg lebecsüli a prohibitív társadalmi környezetét. A heroinfüggőség és bűnözés kapcsolatának feltárásakor például nem veszi figyelembe azt a tényt, hogy az ún. beszerzési bűnözés nem a heroinfüggőség közvetlen következménye, hiszen a legális heroinfelíró programokban részesülő fogyasztók nem követnek el beszerzési bűncselekményeket. A bűnözés valójában az illegális kínálat és kereslet közvetlen következménye: a magas árak, az illegális beszerzéssel járó zaklatott életmód és a társadalmi kirekesztettség együttesen vezet el oda, hogy a heroinhasználó csak bűncselekmények árán tudja beszerezni a napi adagját. A legális konfliktusmegoldó csatornák hiányában pedig a drogkereskedelemmel együtt jár a szisztematikus erőszak és bandaharc a feketepiac felosztásáért. Mivel a termék illegális, a kockázat magas, de minél magasabb a kockázat, annál magasabb a haszon – és annál nagyobb annak a vonzereje az olyan bűnözői csoportok számára, akik könnyen akarnak sok pénzt szerezni morális gátlások nélkül.
9. Ignoratio Elenchi - a vörös hering
Az angolok a „vörös heringnek” nevezik ezt a logikai hibát. Ez abból ered, hogy a brit rókavadászatok során a vadászok a rókát hajszoló kopók elé egy vörös heringet vetettek, ha meg akarták akadályozni, hogy a kutyák széttépjék zsákmányukat. A dialógus során ez a párbeszéd eltérítését jelenti eredeti tárgyától és céljától egy irreleváns téma segítségével. A politikában ez többnyire a közvélemény tematizálásában nyilvánul meg: így például amennyiben a baloldali kormány el akarja terelni a figyelmet az aktuális gazdasági nehézségekről, előveszi a szélsőjobboldali veszély ütőkártyáját. A jobboldali kormány pedig többnyire a nemzeti érzelmek felkorbácsolásával teszi ugyanezt. A drogpolitika területén már szintén régóta megfigyelhetjük ezt a jelenséget. Alapvetően három formában jelentkezhet:
• A drogkártya kijátszása politikai tőkekovácsolás céljából: az olyan politikusok, akik nem biztosak választási esélyeikben – és valljuk be, vannak éppen elegen – gyakran próbálják egy olyan komplex, a társadalmat szorongással eltöltő problémával tematizálni a közbeszédet, amelyre egyszerűnek tűnő megoldást kínálnak. Gyakran ezek a témák azt próbálják palástolni, hogy az illető politikus nem rendelkezik átfogó reformelképzelésekkel a társadalmi, közegészségügyi problémák megoldásával kapcsolatban. Ha például egy a budapesti főpolgármesteri címért induló politikus kampánya egyik fő elemévé kívánja tenni a falfirkák elleni harcot, akkor méltán gyanakodhatunk koncepciótlanságra. Hasonló volt a a helyzet akkor, amikor Richard Nixon 1968-ban az elnökválasztási kampánya egyik fő elemévé a „drogellenes háború” jelszavát tette. Magyarországon a drogtörvények szigorítása a Fidesz választási kampányának egyik fontos eleme volt 1998-ban. A droghasználók a társadalom egyik legstigmatizáltabb csoportját képezik, számos előítélet él velük szemben, ráadásul viszonylag kevés olyan jogvédő vagy politikus van, aki reputációját kockáztatva ki merne állni a droghasználók diszkriminációja és kriminalizációja ellen. A politikus pedig mindig a legtöbb szavazat és a legkisebb ellenállás irányába halad.
• A tudományos adatok manipulatív felhasználása az attitűdök formálása céljából: a tudományra sokan úgy tekintenek a drogpolitikai viták során, mint politikaformáló erőre – viszont sokkal kevesebben veszik figyelembe a politika tudományformáló szerepét, a hatalom és a tudás sajátos kapcsolatát. A politika tudományformáló szerepe lehet közvetlen: a kutatások többnyire állami pénzből zajlanak, a kutató megpróbál megfelelni az állam elvárásainak. Vajon véletlen, hogy az USA-ban évtizedek óta nem engedélyeztek emberi kutatást a marihuána gyógyászati hatásaival kapcsolatban, míg dollármilliókat költöttek a káros hatások laboratóriumi vizsgálatára? A közvetett tudományformálás valójában tudomány-deformálás. Amikor a tudományos adatokat kontextusukból kiragadva tárják a nyilvánosság elé, akkor például egyértelműen a közbeszéd tematizálásáról van szó (mint láthattuk a marihuána és szkizofrénia kapcsolatánál). Az Egyesült Államokban és Nagy-Britanniában, ahol az emberek már generációk óta fogyasztanak kannabiszt, és ezért abszurdnak tartják a szigorú kannabisz-politikát, a kormányzatok újra és újra megpróbálják elhitetni, hogy napjaink füve már nem ugyanaz a fű, mint amit a mai szülők a fiatalkorukban szívtak. A „szupererős szkunk” és a kannabisz és az elmebetegség kapcsolatát bizonygató kampányok célja a pánikkeltés. Magyarországon, ahol a közvélemény jóval tudatlanabb, maguk a tudományos élet szereplői is sokkal alacsonyabb színvonalon riogatnak, mint Nyugat-Európában. A cél azonban itt is ugyanaz: erősíteni az elutasító attitűdöt a drogpolitikai reformmal szemben.
• Nagyszabású kirakatakciók a közvélemény megnyugtatására: Magyarországon számos példát találunk arra, hogy a helyi önkormányzatok nyomására a rendőrség olyan költséges, látványos de alacsony hatékonyságú akciókat hajt végre, amelyek célja elsősorban nem a valódi rendfenntartás, hanem a lakosság biztonság-érzetének növelése. Ilyenek a diszkórazziák: a rendőrség hermetikusan lezár egy bizonyos szórakozóhelyet, ahol a hírek szerint a fiatalok drogokat használnak (természetesen gyakorlatilag az ország összes szórakozóhelye ide tartozhat), a fiatalok ruházatát átvizsgálják, pupillájukba elemlámpával világítanak bele, hogy az esetleges droghasználat jeleit felfedezzék. Az ilyen akciók során ezidáig egyetlen dílert sem sikerült a rendőrségnek előállítania, és erősen kérdéses, hogy bármilyen pozitív hatásuk lenne a droghasználati minták alakulására. Inkább rituális jelentőségről beszélhetünk: a közösség szimbolikusan megtisztul és kiveti magából a „gonoszt”.
10. Vagy/vagy (fekete/fehér) fallacizmus avagy hamis dilemma
A ENSZ Kábítószer- és Bűnüldözési Irodájának (UNODC) igazgatója, Antonio-Maria Costa a 100 éve fennálló nemzetközi drogkontroll (értsd: drogtilalmi) rezsim létjogosultságát azzal próbálja igazolni, hogy összeveti a jelenleg legális tudatmódosító szerek (dohány, alkohol) elterjedtségét az illegális drogok elterjedtségével. Az összehasonlításból azt a konklúziót vonja le, hogy a rendszer sikeresen működik, mivel az illegális drogokat jelenleg a világ népességének csupán egy töredéke (kevesebb mint 200 millió ember) használja, míg a legális alkoholt és dohányt a népesség jelentős része fogyasztja. Az összehasonlítás természetesen félrevezető: hiszen teljesen eltérő a kulturális és történeti kontextusa például az alkohol és a marihuána használatának, a használat előfordulását jóval komplexebb tényezők határozzák meg, mint a puszta (nemzetközi) jogi szabályozás. Ha az egyes országokban összevetjük az egyes illegális drogok jogi szabályozását és előfordulási adatait, éppen azt látjuk, hogy a jogi szabályozásnak önmagában vajmi kevés hatása van az általános fogyasztási trendekre. A használat puszta előfordulása ezenkívül (prevalencia) önmagában nem képes választ adni arra a kérdésre, hogy vajon az adott drog használatával mennyi ártalom jár együtt, illetve ezen ártalmak mennyiben következnek az adott szer használatából és mennyiben egyéb szociális és politikai tényezőkből. Ami azonban jelenleg érdekes számunkra, az ismét nem a premisszák érvényessége, hanem a kijelentés formális logikai buktatói. Costa intenciója ugyanis egyértelműen az, hogy egy (hamis) dilemmát ébresszen az olvasóban: a jelenlegi drogtilalmi rendszer egyedüli alternatívája a dohányzásra és az alkoholra szabályozására a 20. században jellemző laissez fair liberalizmus, illetve az ún. szupermarket-modell: az egyéb élelmiszeripari termékekre is jellemző szabadversenyes termelés, forgalmazás, reklámozás és fogyasztás.
Ezzel a hamis dilemmával gyakran találkozhatunk a mikrokörnyezetünkben zajló drogpolitikai diskurzusokban is: „Elég baj van az alkohollal és a dohánnyal, miért kéne rászabadítani a társadalomra még a marihuánát is?” – szól az érv. A beszélő magától értetődőnek tekinti annak a burkolt állításnak az érvényességét, hogy a marihuána-tilalom egyedüli alternatívája a szupermarket-modell. Holott a droglegalizáció proponensei közül csupán a legradikálisabb libertariánusok (pl. Milton Friedman) követeltek hasonlót. A drogrendszer reformját követelők többsége valójában egy olyan szabályozási szisztémát képzel el, amelyben a drogokat speciális jellegű termékként szabályozná az állam, amelyekre rendkívüli korlátozások vonatkoznak: például orvosi ellenőrzés meletti használat (felírás), a reklámozás tilalma, a forgalmazóhelyek számának, elhelyezkedésének alacsony szinten tartása, szigorú fogyasztóvédelmi előírások, a fogyasztás helyszíneinek limitálása stb. A kannabisz esetében a világ legprogresszívebb szabályozásaként emlegetett holland coffee shop rendszer sem legalizálta a kannabiszt az alkoholhoz vagy a cigerattához hasonlóan. A coffee shopoknak meg kell felelniük egy szigorú kritériumrendszernek (ún. AHOJG): nem árulhatnak 18 éven alulinak, nem árulhatnak más drogot, pl. alkoholt, nem okozhatnak zavart a helyi közösségek életében, semmilyen módon nem reklámozhatják termékeiket, összesen 500 gramm kannabiszt tárolhatnak egy időben és összesen 5 grammot adhatnak el egy személynek egy nap. Ez a forgalmazási szisztéma jóval nagyobb korlátokat szab a hozzáférhetőségnek, mint a dohánytermékek vagy alkoholtermékek forgalmazásának szabályozása. A kannabiszhasználati trendek nem emelkedtek az alkohol és a dohány szintjére, sőt, alacsonyabbak maradtak, mint több szomszédos államban, ahol a kannabisz forgalmazóit börtönbe zárják.
Az olyan, marginalizált társadalmi csoportok által használt drogok esetében pedig, amelyek jelentős szociális és egészségügyi problémákkal járnak együtt, a legális hozzáférhetőség még ennél is sokkal szigorúbb biztonsági szelepek fenntartását vonhatja magával. Ilyen például a heroin orvosi felírásának rendszere, amely jelenleg már működő gyakorlat Svájcban, Hollandiában, Németországban, Spanyolországban és Kanadában. A heroint kizárólag olyan használók számára teszik hozzáférhetővé, akik bizonyos életkor felett vannak, sikertelenül próbálkoztak az absztinencia-orientált kezeléssel és jelentős problémákat okoz számukra az illegális szerhasználatból fakadó életmód (pl. beszerzési bűnözés). A heroinfelíró programokon részt vevő fogyasztók jóval kevesebb bűncselekményt követnek el, egészségi állapotuk javul és nagyobb arányban hagynak fel a droghasználattal, mint illegális droghasználó társaik.
A szupermarket-modellnek számos olyan alternatívája lehet még a legális szabályozás keretein belül, amelyek egyáltalán nem járnak szükségszerűen együtt a droghasználat növekedésével – ugyanakkor csökkentik annak lehetséges ártalmait. A tapasztalatok azt mutatják, hogy a piacot korlátozó állami beavatkozások sikeresen csökkenthetik a droghasználat előfordulását anélkül, hogy a fogyasztókat vagy a forgalmazókat kriminalizálnák. Az Amerikai Egyesült Államokban például a dohányzási trendek évtizedek óta csökkennek, az Európai Unióban a dohányzás reklámozásának tiltása és a zárt közterületeken való dohányzás tilalma szintén olyan legális kontroll-eszközök, amelyek a dohányzás visszaszorítását célozzák a jelenség kriminalizációja nélkül.
Ahogy Ethan Nadelmann rámutatott, valójában a progresszív prohibicionista és a progresszív legalizátor közötti különbség jóval kisebb, mint gondolják; esetenként a progresszív legalizátort nagyobb különbség választja el a libertariánus legalizátortól, mint a progresszív prohibicionistától. A libertariánus legalizátor ugyanis gyakran esik ugyanabba a hibába, mint a szélsőséges prohibicionista: a piac szabályozó erejébe vetett indokolatlan bizalom jellemzi, a drogkontroll-gépezet egyes rosszul működő elemei alapján az állami beavatkozás és korlátozás teljes szükségtelenségére következtet. Csak remélhetjük, hogy a jövő drogpolitikája megtalálja az egyensúlyt és leküzdi a totális tilalom és a lassez fair legalizáció hamis dilemmája által keltett feszültséget.
http://drogriporter.hu/fallacizmusok
