Kötetlen beszélgetés céljából alakítom az amerikai polgárháború történetéről, haditechnikájáról, és egyéb vonatkozásairól ezt a topikot. Szeretnék ezen topik útján azonos érdeklődésű emberekre lelnem. Remélem nem vagyok egyedül és van olyan ember ebben az országban akit nem untat a fenti téma.
Akár egy kis polgárháborús hadijáték is szervezése sem lenne rossz! Az honvéd hagyományőrzőkhöz hasonló bemutatókkal. :) Nos van akit érdekel az amerikai polgárháború?
A feketék felfegyverzésére voltak próbálkozások, de elhasalt azon a tényen, hogy Louisiana és Mississippi több mint felében feketék által lakott volt és minden egyenlősítési próbálkozás automatikusan a feketék uralmához vezetett volna. Az a pár fekete, aki déli oldalon feltűnt, a fehérek szolgájaként került oda. Ismert Nathan Bedford Forrest esete. Forrest közlegényként csatlakozott a hadsereghez, 1862-ben már alezredes és végül altábornagyi rangig emelkedik. Forrest 50 fekete szolgáját vitte el a háborúba. Azt mondta nekik, hogy ha Észak nyer, felszabadítják őket. Ha Dél nyer, visszaadja a szabadságukat. Forrest magával ragadó egyéniségre jellemző, hogy a fegyverletételig hű katonái voltak.
Visszafogott volt, egyszerű, gátlásos és családszerető. Csak két férfias szenvedélye volt, a lovaglás és a szivarok, valamint egy betegsége, az alkoholizmus, amelyet sikerült leküzdenie.
-- Először is ez nem betegség. Az alkoholtól általában távol tudta magát tartani, de amikor nem, akkor mocsokrészeggé itta magát. Ez bármikor előfördult, adott esetben csata közben is. Grant jellemzően nem taktikai szintű irányítást valósított meg, ezt a szintet Shiloh-i csata után "kinőtte". Hadseregparancsnokként a feladata elsősorban nem a csapatok mozgatása. Előfordult, hogy éppen ment a Iukai ütközet és Grant részegen hentergett. A korbeli szokások alapján egy ilyen kihágás elég volt a felmentéséhez és a hadseregből való elbocsátáshoz. Bizonyítani nem kísérelték meg a dolgot, de miután Rosecrans, aki effektíve harcolt is a Iukánál, hírét vette, hogy a főhadiszállás azért nem küldött közel 48 órán át utasításokat az egymástól távol levő csapatokhoz, akiknek a közös művelete a siker záloga lett volna Iukánál, mert Grant merev részeg és nincs abban az állapotban, hogy utasításokat küldjön - mikor ezt neki utólag elmondták, kapcsolatba lépett az őt támogató sajtóval és megpróbálta a tudomására hozni, hogy Grantnél nem stimmelnek a dolgok. De ugyebár az elnök kedvencét nem lehetett csak olyan könnyedén eltávolítani, az ügyet eltussolták, Grant pedig haragudni kezdett Rosecransre.
Bismarck német kancellár ugyancsak meglepődött, amikor a világ egyik legsikeresebb egykori katonatisztje egy potsdami fogadáson a következőket közölte vele: Igazság szerint inkább farmer lennék, mint katona. Nagyon kevéssé érdekelnek a katonai kérdések... Vajon hány győzelmet aratott volna, ha érdeklik?
-- Ez nem így működött. Sherman, akit nagyon is érdekeltek a katonai kérdések, joggal tudta azt mondani, hogy ő maga sokkal képzettebb katona Grantnél. De Sherman például idegeskedő fajta volt, ha nem volt fölötte valaki, aki levette a válláról a felelősségnek azt a részét, ami az őrületbe kergette. Grant megtette ezt neki, ezért lett igen sikeres a közös munkájuk.
A hadtörténészek általában dicsérik a katonai hozzáértését, a lovas szobra ma is ott áll a Capitolium előtt, ugyanakkor sokan úgy vélik, hogy a túlerővel aratott győzelmekhez nem volt szükséges hadászati géniusznak lenni. Melyik táborral ért egyet, és miért?
A túlerő nem vezet feltétlenül győzelemhez. Grant viszont képes volt arra, hogy pontosan felmérje a terepet, áttekintsen összetett helyzeteket, és anélkül, hogy erősítést követeljen, a legtöbbet hozza ki a rendelkezésére álló seregekből. Nagyszerű szervező volt, ahol ő megjelent, a hadsereg valamennyi apró alkotórésze a helyére került, mindenki tudta a feladatát, és az óriási gépezet lendületesen kezdett működni. Mindig nyugodt volt, soha nem esett pánikba, sohasem adta fel a küzdelmet, és képes volt a kezdeti vereségeket is győzelemmé átfordítani. Nem szónokolt, de enélkül is megnyerte katonái bizalmát, és visszaadta a győzelembe vetett hitüket.
-- Konkrétumok híján falszifikálhatatlan. Nekem teljesen más a benyomásom. Képes felmérni a terepet - Shiloh? Belmont? Vicksburgi szerencsétlekedés 1862 nyarától 1863 tavaszáig? Mi számít a terep pontos felmérésének, az hogy öt különböző módon volt képtelen hadsereget juttatni Vicksburg alá és csak hatodjára sikerült neki? Szerintem nem volt képes áltláni a terepet. És amikor meg igen, olyankor valaki más haditervét tette magáévá, amiről megfeledkezett megemlékezni.
Nagyszerű szervező: biztos? Hagyta a katonáit elhajigálni a téli felszerelésüket, mialatt Henry erődjéhez ért, majd hoppá jött egy hóvihar, Donelsonnál megfagytak páran, ejnye no. Mennyire volt jól megszervezve Shiloh védelme? Annyira, hogy tökéletesen meglepték őket. Mennyire volt megszervezve Donelson körül az ostromgyűrű? Annyira, hogy a déli ellentámadás simán felnyitotta. Miért indul el Lew Wallace hadosztálya rossz úton Shiloh felé - mert Grant rossz irányt jelöl meg neki célként. Ha elfelejtjük valakiről a negatív benyomásokat akkor amihez eljutunk, nem a valóság lesz, hanem a rajongás.
Mindig nyugodt volt, soha nem esett pánikba, sohasem adta fel a küzdelmet,- nem volt nagyon pánikolós fajta, de Shilohnál W. H. L. Wallacenak és Prentissnek egyszerűen megparancsolta, hogy az utolsó csepp vérükig védjék a Hornet's Nestet - ez még önmagában nem rónám föl volna hibának, csak éppen utólag meg kijelentette, hogy Wallace és Prentiss halála/fogságba esése annak köszönhető, hogy az általános visszavonuláskor nem vonultak vissza. Igen bazzeg, mert az utolsó parancsuk úgy szólt, hogy ez tilos.
Az újságokban az emberveszteségre utalva néha mészárosnak nevezték
-- Az Overland hadjáratig nem. A veszteségekkel szembeni teljes érzéketlenség csak ott ütközött ki, amikor 1864 májusának elején elindul az Overland hadjárat kb. 120 ezer katonával és mikor június közepén feladják, akkor abból közel a fele nincs meg, megsebesült, meghalt, stb. Másfél hónap alatt kvázi kicserélődött a Potomac hadsereg minden második embere. Brutális veszteség.
holott ellenfelének, a déli Lee tábornok hadseregének sokkal nagyobb veszteségei voltak. A győzelem után Grant nagylelkűen viselkedett a legyőzöttekkel, élelmet küldött nekik, a katonák hazavihették lovaikat a mezőgazdasági munkákhoz, a tisztek pedig megőrizhették oldalfegyvereiket. Saját katonáit pedig arra figyelmeztette, hogy a lázadók újra honfitársaink!.
-- Végre valami, amivel maradéktalanul egyetértek.
Kétszer is megválasztották az Egyesült Államok elnökének. Az eddigi 46 elnök között voltak nagy elnökök és szép számmal gyengébbek is. Hová sorolja Ulysses S. Grantet?
A történészek a leggyengébb elnökök közé sorolják. Ugyanis nem értett a jogi kérdésekhez, és nem ismerte az alkotmányt. Kabinetjébe nem tapasztalt politikusokat, hanem korrupt barátokat, családtagokat és támogatókat választott. A politikai kezdeményezést átengedte a Kongresszusnak. Ő maga becsületes maradt de rendkívül korrupt kormányzatot hozott létre. Elnöki időszakát (18691877) így értékelte: A szerencsém vagy szerencsétlenségem abból eredt, hogy a legfőbb végrehajtói hatalomba minden előzetes képzettség nélkül hívtak meg... Ilyen körülmények között észszerű feltételezni, hogy rossz döntésekre kerülhet sor... Történtek hibák, ezt mindenki látja, és én is elismerem. De a kudarcok nem a rossz szándék, hanem a rossz ítélőképesség következményei voltak.
-- Ez pontosan az, ahogyan a katonai műveleteket is végezte. Szerencséjére voltak a közelében igen tehetséges emberek - ezek egy részét felhasználta és néhányukat csúnyán kihasználta. De a saját kinevezései között orbitálisan inkompetens egyének is voltak és a maradék meg biztonságos középszer. Ezért volt probléma, hogy Grant nem volt képzett katona és nem voltak mély ismeretei róla, hogy mivel kerül szembe. Senki sem szeret olyan embereket bizalmi állásba helyezni, ahol azokról kisül, hogy sokkal tehetségesebbek, mint maga a kinevező. Grant viszont egy nem túl képzett katona volt, alkati szerencsétlenséggel megverve, nem jó politikus, nincs személyes karizmája - számára a megbízható, pozíciójára nem veszedelmes emberek maximum a középszer magasságáig jutottak. Vagy ivópajtások voltak, vagy veszedelmes ambíciót teljes rátermetlenséggel vegyítő akarnokok voltak. Grant nem csak pozíciójánál fogva szerzett magának ellenségeket, hanem páran közülük helyesen érezték meg benne a magában is az alkoholizmussal küzdő, tudásában sosem biztos, közészerű katonát. Ezek ambícióját féken tartandó Grant sokak karrierjét megérdemeletlenük derékba törte.
Namost politikusként sajátos módon nehezebb volt a pálya. Katonaként egy olyan ellenség ellen küzdött, amely sosincs létszámfölényben, a felszerelése rissz-rossz, ellátása tragikus és alapvetően az északiaktól való zsákmányolásra alapozódik. Ezt azért viszonylag nem nehéz legyőzni. Még ha voltak is olyan faktorok, amik megnehezítették számára a dolgot. Politikusként viszont ezzel az attitűddel, hogy semmihez nem értő emberekkel veszem körül magam, mert akkor én tűnök a legértelmesebbnek - hát ez már túl nehéznek bizonyult számára.
Sean Wilentz amerikai történész pedig megállapította, hogy a Lincolntól Lyndon B. Johnsonig eltelt időben a faji egyenlőség és a polgárjogok védelmében egyetlen elnök sem volt olyan aktív, mint ő.
-- Szelektív történelemértelmezés. Zsidókat a track recordból ítélve meg utálta. Nem hiszem, hogy az a polgárjogi angyal lett volna, akikek Hahner állítja.
Interjú maradékát képező indiánügyi és KKK témában nem vagyok elég jártas, elfogadom Hahner véleményét.
1862-ben, ezen a napon zajlott le a General elrablása és a nagy üldözés
A nagy vasúti üldözés az amerikai polgárháború egyik tragikomikus akciója volt, amely során északi szabotőrök beszivárogtak délre, hogy megrongálják a vasutat és a távíró hálózatot. Elloptak egy déli vonatot, de végül az akció kudarcba fulladt. Buster Keaton burleszkjének köszönhetően fennmaradt a sztori.
Jefferson Davis igazi katonacsaládba született. Édesapja és nagybátyjai a függetlenségi háborúban, míg idősebb tetvérei (Davis volt szüleinek legkisebb, tizedik gyermeke) az 1812-es, Nagy-Britannia ellen vívott háborúban szolgáltak. Davis követte a családi példát és amint tehette, jelentkezett a West Point katonai akadémiára. 18 évesen mérsékelt szerepe volt a Tojáslikőr lázadás néven elhíresült incidensben, amikor a katonai iskola kadétjai lebuktak, miközben nagy mennyiségű alkoholt csempésztek be karácsony estére a szállásaikra. Számos elbocsátott társával ellentétben Davis megúszta az esetet néhány nap magánzárkával. Később szolgált a Mexikó ellen vívott háborúban és magát élete végéig leginkább katonaembernek tartotta.
-- Kicsit sem lejáratás, hogy rendkívüli jelentőségű Eggnog Riotot a mexikói háborúval egyenértékűként kezelik itt. Az egyik egy diákcsíny, tiltott piálás a koleszben, valóban hallatlan dolog, soha senkivel meg nem történt, míg a másik az életének a hazáért való kockáztatása. Elfelejtik közölni, de Davis sikeresen lediplomázott a West Pointon, hét év gyalogsági szolgálat után leszerelt, elvette Zack Taylor lányát, pár hónapon belül elvesztette őt, mert meghalt sárgalázban, majd őt gyászolva birtokán gazdálkodott és megsokszorozta a vagyonát. Másodszor is megházasodott, majd elment a mexikói háborúba. Mississippi ezredét kiváló fegyverrel szerelte fel és fegyelmezett katonákat bocsátott a parancsnok rendelkezésére. Monterreynél és Buena Vistánál a harcban is kitüntette magát.
A mexikói háborúból visszatérve Mississippi állam kormányzója szenátornak nevezte ki Davist, aki így ezt követően aktív részese volt az amerikai politikának. Erősen kampányolt amellett, hogy a mai Mexikó északkeleti részét is annektálja az Egyesült Államok, illetve ugyancsak eltökélt támogatója volt Kuba elfoglalásának. Mindkét célkitűzés azt szolgálta volna, hogy a rabszolgatartó területek aránya növekedjen az országban.
1853-ban a frissen megválasztott elnök, Franklin Pierce hadügyminiszterré nevezte ki az akkor negyvenes évei elején járó politikust. Ezen minőségében elérte, hogy a Kongresszus hosszú idő után először emelje a katonák fizetését, és a bevethető állomány létszámát 11.000-ről 15.000-re emelte. Érdekesség, hogy az ő nevéhez fűződik az amerikai tevés hadosztály megszervezése is. Davis volt ugyanis az, aki tevéket vásárolt Egyiptomból annak érdekében, hogy a nagy teherbírású állatokkal helyettesíthessék a sivatagos, nyugati területeken egyre inkább hasznavehetetlen lovakat. Bár a kísérlet ígéretesen indult, az amerikai teveállomány szinte teljes egésze elveszett a polgárháború során.
Miután Pierce-t 1858-ben Buchanan váltotta az elnöki székben, Davis is elvesztette miniszteri pozícióját, így visszatért a Szenátusba.
-- Buchanant 1856. november 20-án választották meg és 1857. március 4-én iktatták be. 1858 nem tudom, honnan jön.
Alig néhány hónappal a polgárháború kitörését megelőzően még az elszakadás ellen érvelt, és igyekezett egy olyan kompromisszumot tető alá hozni, amellyel megelőzhető lett volna a szakadás és a háború. Mindazonáltal meggyőződéssel vallotta, hogy az államoknak jogában áll kiválni az Unióból, így amikor Mississippi törvényhozása kihirdette a kiválást, egy pillanatig sem habozott, hogy melyik oldalra álljon.
Amikor 1861 februárjában összegyűlt a Konföderáció Alkotmányozó Gyűlése, a rabszolgatartó, ültetvényes réteg bajnokának tekintett Davis magától értetődő jelölt volt az elnöki tisztre és végül közfelkiáltással meg is választották ideiglenes elnöknek. Bár nagy szorgalommal vetette bele magát a munkába, inkább a háború menetére koncentrált, míg a belpolitikai ügyeket elhanyagolta. Számos politikai és katonai vezetővel éles konfliktusba keveredett, ami hosszú távon nagyban rontotta a Konföderáció túlélési esélyeit. Számos történész abban látja Davis legnagyobb hiányosságát, hogy mivel karrierje során szinte mindig kinevezés és nem választás útján jutott pozíciókba, nem tudott olyan hatékony és lelkesítő vezető lenni, mint Lincoln a másik oldalon.
-- 1) Demokratikusan megválasztották képviselőnek, elektornak, szenátornak és a Konföderáció elnökének. ???
2) Lincoln jobb szónok volt és szociálisan jobban tudta eladni, megszerettetni magát, noha gyakran erőt vett rajta a kóros mértékű mélabú és a felesége is egy szipirtyó volt - de Davisnek meg szintén nehéz természetű felesége volt, plusz Mexikóban szerzett magának különboző betegségeket (mint szinte minden ember, aki odament a hadjáratra) és rengeteget szenvedett maláriától, arczsábától és valami szembetegségtől. Nem kizárt, hogy az összeveszései, a hergelhetősége egyszerűen abból fakadt, hogy mivel fizikálisan beteg volt, jóval ingerlékenyebb volt egy egészséges embernél.
3) Az egyetlen hadi tényező, ami a Dél rendelkezésére állt, az a katonáinak a határtalan lelkesedése volt.
4) Davis politikai kapcsolatai nem voltak mindenkivel kedvezőek. Sokszor a másik fél hibájából és még többször a kritikus politikai helyzet nehézsége miatt. Őt személyesen is nehéz volt kezelni, ha megharagudott valakire, akkor nem lehetett megbékíteni, tartotta a haragot, szőrszálhasogató volt, jogászkodó, makacs és végtelenségig megszállottja a becsületnek. Jó orra volt viszont a katonáihoz, sokkal kevesebb kóklert nevezett ki, mint Lincoln, akinek nem volt katonai képzettsége és még radikális ideologikusok fogságában is vergődött időnként.
Az északiak győzelmét követően Davis két éven keresztül raboskodott, és bár hazaárulással vádolták, ténylegesen sosem állították bíróság elé. A háború utáni években egy biztosítótársaságot vezetett és megírta emlékiratait a polgárháborúról.
-- Pedig kész volt hogy a bíróság előtt védje magát és borítékolhatóan meghaljon a hazájáért. De mivel kétséges volt, hogy találnának 12 esküdtet, aki halálra akarná ítélni az elnökét, ezért nem rendeztek tárgyalást neki, majd pedig Johnson elnök amnesztiájával szabadult.
Egészen élete végéig nem volt hajlandó letenni a hűségesküt, így amerikai állampolgárság nélkül halt meg 1889-ben. Végül 1978-ban, az amerikai Kongresszus posztumusz visszállította az egyetlen déli elnök állampolgárságát, amit Jimmy Carter akkori elnök úgy jellemzett, mint a megbékélés utolsó lépését.
-- Hát, valóban a megbékélés utolsó lépése volt ez, mert ami utána jött, az minden, csak nem megbékélés. Thanks, Jimmy.
Volt egy pere, ahol a bíróságot saját ideológiájának kifejtésére használta fel. A háború alatt már a korábban titkos társulásai mind előjöhettek az illegalitásból. A kansasi egykori szövetségesei kipakolhattak. etcetera.
Én most kezdtem bele a 7x1 részes John Brown sorozatba, az elején kiírják, hogy "IGAZ TÖRTÉNET ALAPJÁN). Volt neki életrajz írója, vagy maradtak fent róla dokumentumok? Minden esetre nem semmi figura volt, az külön megdöbbentett, hogy 7+13 gyermeke született, akkor jó eséllyel még ma is élnek leszármazottai.
Lee mellett a Konföderáció másik legnépszerűbb hadvezére Thomas Stonewall (Kőfal) Jackson volt. A rendíthetetlen bátorságáról elhíresült tábornok egy virginiai ügyvéd fiaként született 1824-ben, de korán árvaságra jutott, és egy nagybátyja felügyelete mellett nőtt fel. A nagybácsi, Cummins Jackson malomtulajdonos és tanító volt, így Thomas sokat segített a gazdaság körüli munkákban, illetve később maga is tanítani kezdett.
1842-ben jelentkezett a West Point katonai akadémiára, ahol eltökéltségével és kitartásával ellensúlyozta alacsony iskolázottságát. Részt vett a Mexikó ellen vívott háborúban itt találkozott először Lee-vel is , ahol rátermettségével több alkalommal is felhívta magára felettesei figyelmét. 1859-ben egy 21 fős osztag vezetőjeként jelen volt a rabszolgafelkelést kirobbantani szándékozó John Brown kivégzésénél is.
Jackson kiképzőtisztként csatlakozott a Konföderáció hadseregéhez és az általa felkészített és irányított Stonewall-brigádok hamarosan a déliek egyik legütőképesebb hadosztályává fejlődtek.
-- Nem volt több Stonewall dandár, hiszen az elvezés alapján különböztethető meg. Miután Jacksont elnevezték Kőfalnak, az általa irányított dandár lett a Stonewall dandár. Az hogy később hadosztályparancsnok lett, igaz, de ettől még a dandárjait nem hívták Stonewall 1., Stonewall 2. meg hasonló néven.
Ragadványnevét és hírnevét az 1861-es Bull Run-i csatában szerezte, amikor katonáival kőfalként állta az északiak támadását, amely csata végül az Unió hadseregének egyik legszégyenletesebb visszavonulásával ért véget.
-- Azért ez enyhe túlzás. Tény, hogy nem vereségre számítottak és megfutás lett a dologból, de hogy egy alig képzett újonchadsereg vereség esetén elfut, az természetes. Szégyen maximum a támadásba vetést kierőszakoló Lincolnt érte, nem a hadsereget. Sokkal szégyenletesebb lett volna például megadni magukat.
Jackson a következő években további bravúrokkal tüntette ki magát: előbb a Shenandoa-völgyi hadjárat során villantotta meg zsenialitását, majd a polgárháború egyik legnagyobb ütközetében, a chancellorsville-i csatában elévülhetetlen érdemeket szerzett az északiak bekerítésében.
-- 1) Igen, bazzeg és a Shenandoah-völgyi hadjárat és Chancellorsville között ott volt még a Hétnapos csata, Cedar Mountain, Második Manassas, Chantilly, Harper's Ferry ostroma, Antietami csata, Fredricksburgi csata... Ha ezek közül valami szégyenletes volt, akkor a Harper's Ferry-i fegyverletétel. Az USA legnagyobb fiaskója a II. világháborúig.
2) Chancellorsville-nél senkit sem kerítettek be. Ha bekerítették volna az északi csapatokat, akkor finita la commedia, vége a háborúnak. Jackson valójában egy váratlan szárnytámadást indított _egyetlen_ szövetségi hadtestet, a XI.-et megfutamítva és a csata ezután még három napig tartott.
Ez volt egyben az utolsó csatája is, mivel a forgatagban a déli katonák ellenségnek nézték és rálőttek. Bár a találatot túlélte és csak a bal karját kellett amputálni, néhány nappal később tüdőgyulladás végzett a legyengült katonatiszttel.
-- Jackson egyébként közvetlenül a szárnytámadás után kapta a sebét. Kevéssé tűnik indokoltnak, hogy sötétben, minimális kísérettel menjen a csapatai elé kikémlelni, hogy a szövetségiek vajon milyen állapotban vannak, szanaszéjjel, vagy összeszedték magukat. Talán azt akarta, hogy sötétben is előrenyomuljanak, de ezt úgyse tudta volna kivitelezni. Visszatérés közben saját katonáik csak annyit láttak, hogy a lovon közlekedő emberekről van szó és mivel időközben volt egy eltévedt szövetségi lovasroham, amit lemészároltak, így az őrnagy nyilván nem hallotta mit kiabálnak (csatatéren előfordul) és tüzet vezényelt.
Egyébként a saját tűznek való áldozatul esést Albert Sidney Johnston kezdte, Jackson folytatta, majd Longstreet is csatlakozott hozzá egy évvel később Micah Jenkinsszel. Az északiak részéről Jesse Reno vezérőrnagy jut eszembe hirtelen, akit a South Mountain-i ütközetben saját katonája lőtt le. Veszélyes üzemmód volt katonának lenni.
Jackson rabszolgasághoz való hozzáállásáról nem sokat tudunk.
-- Nem a rosseb; csupa pozitív dolgot, csak ezt nem akarjátok leírni.
Sem az intézmény mellett, sem azzal szemben nem maradt fenn megnyilatkozása. Hasonlóan Lee tábornokhoz, Jackson maga is erősen hívő volt, így valószínűleg ő is osztotta a szükséges rossz gondolatát az amerikai Dél sajátos intézményéről.
-- Valószínűleg katona volt és nem foglalkozott azzal a filozófiai kérdéssel, hogy most akkor az államberendezkedés morálisan megfelelő-e. Majd a leszerelése után katonaiskolai tanító volt. Ezt csak a woke szarságok kiagyalói szerint kellett volna gondolnia. Nem tudnak elvonatkoztatni az utólag 150 évvel a halála után kiagyalt ideológiától és visszavetítik azt a múltba. Jackson még az esőt is Isten saját kezű intézkedésének tekintette. A rabszolgaságról se lett volna más véleménye, mert a Bibliában benne van, mint intézmény. Ennyi neki bőven elég volt, a többi a jó keresztényi hozzállás kérdése. Jackson mindent elkövetett, hogy keresztényi, vagyis könyörületes magatartást tanúsítson a rabszolgákkal szemben.
Azt azonban bizonyosan tudjuk, hogy szemben Lee-vel, ő határozottan emberségesebben bánt rabszolgáival. Visszaemlékezések szerint baráti viszonyt ápolt saját rabszolgáival, akik közül többet az ő kérésükre vásárolt meg. Gyermekkorában nagybátyja egyik rabszolgáját titokban olvasni tanította (ez ebben az időben még szigorúan tilos volt), majd felnőtt korában vasárnapi iskolát is szervezett a helyi feketék számára.
-- És ami a tanítás mellett a lényeg, hogy perspektívát biztosított nekik: engedélyezte, hogy a rabszolga munkájával pénz gyűjthessen és megválthassa a szabadságát. A feketék között a neve Marse Major volt, Őrnagy gazda (akkoriban ez volt a legmagasabb katonai fokozata) és kifejezetten népszerű volt, szerették.
Robert E. Lee tekintélyes katonacsaládból származott. Édesapja a függetlenségi háborúban vívott ki magának hírnevet, majd Virginia állam kormányzójaként is szolgált. Az 1807-ben született Lee követte apja példáját és 32 éven keresztül szolgált az Egyesült Államok hadseregében. Hadmérnökként és tisztként egyaránt kiváló teljesítményt nyújtott. Különösen az 1846-48-as mexikói-amerikai háború idején tüntette ki magát, amikor kulcsszerepet játszott Winfield Scott vakmerő, de végül sikeres hadjáratában, amelynek eredményeképpen az amerikaiak bevették Mexikóvárost.
-- Scott hadjárata sokminden volt, csak vakmerő nem. Saját katonái is meg voltak győződve róla, hogy lényegében véve egy gyarmati típusú egyenlőtlen hadjáratban vesznek részt. Teljes amerikai katonai fölény.
Érdekesség, hogy Lee későbbi nagy polgárháborús riválisa, Ulysses Grant ugyancsak tagja volt ekkor a Scott vezette hadseregnek.
-- Grant volt az egyik, akiknek semmiféle lelkesedése nem volt a háború iránt (általában is értve, de kifejezetten a mexikói háború iránt nem tudott rajongani). De sokkal érdekesebb, hogy Lee és Grant mindketten törzstiszti feladatokat láttak el. A polgárháború két nagy hadseregparancsnoka 1861-ben nem rendelkezett csapatparancsnoki tapasztalattal háború idején, csak békében. El lehet mondani, hogy semmilyen egységet nem vezényeltek háborúban.
Bár maga nem támogatta az elszakadás gondolatát, amikor Virginia állam törvényhozása az Unióból való kilépés és a Konföderációhoz való csatlakozás mellett döntött, Lee követte hazája példáját, és még egy vezető pozíciót is elutasított az északi seregben. A polgárháború első évében Jefferson Davis elnök katonai tanácsadója, majd 1862-től a déli fősereg parancsnoka lett.
-- Davis nem bízott benne, nem bízott rá fontos feladatokat és mellőzte, amíg csak lehetséges volt. Mindezt azért, mert Lee Winfield Scott támasza, kedvelt alárendeltje volt, márpedig Scott 1848-ban kicsalta Zack Taylortól a hadseregét és elragadta tőle a babért és Taylor az apósa volt Davisnek. Ez jól rávilágít Davis beállítottságára.
Egyébként semmilyen déli fősereg nem volt, több hadsereg operált a legfontosabbnak tekintett keleti hadszíntéren.
Hadvezérként szinte mindvégig az offenzív stratégia mellett foglalt állást. Úgy vélte, a délieknek csak akkor van esélye megnyerni a háborút a minden téren fölényben lévő északi hadigépezettel szemben, ha gyors győzelmekkel rá tudják kényszeríteni Lincoln kormányát a békekötésre. Ennek érdekében kétszer is hadjáratot vezetett az északi államok területére, és bár számos bravúros győzelmet aratott a túlerővel szemben, célját nem tudta elérni, és a déli seregek ugyancsak óriási veszteségeket szenvedtek, ami kritikusnak bizonyult a polgárháború végkimenetelére nézve.
Lee végül belátta, hogy a vereség elkerülhetetlen és 1865 áprilisában letette a fegyvert Grant tábornok csapatai előtt. Elutasította azt a tervet, hogy a Dél egy hosszan tartó partizánháborúba kezdjen a megszállókkal szemben, és inkább megbékélésre hívott fel a két oldal között. A háborút követően Lee sokak szemében a déli vitézség abszolút megtestesítője lett. Katonai zsenialitását és lovagiasságát hangsúlyozták, kiegészítve a bölcs belátással, amellyel megkímélte katonái életét a további vérontástól.
-- 1) Lee nagyon nehezen tette le a fegyvert, mert féltette a renoméját. Még az 1865. április 6-i Sayler's Creek-i csatavesztés után is csak nagy nehezen lehetett rábeszélni, hogy itt a vége. Pedig ott fogságba esett a tábornoki karának nagyon jelentős része. Élete végéig nem bocsátott meg George Pickettnek Saylor's Creekért, ami azért nem semmi. Pickett három évig minden egyes rohamnál halálba ment Lee parancsára, majd öt nappal a vége előtt feladta és ezért kiérdemelte Lee megvetését - Lee nem szerette, hogy rákényszerítették ezt a fegyverletételt.
2) Nem volt semmilyen terv a partizánháborúra. A rekonstrukció során mégis lényegében partizánháború bontakozott ki Délen, de azt már nem a CSA vívta.
3) Nem szólított föl, hanem szemlyes magaviseletével mutatott példát. Kegyelmet kért és kapott. A kegyelem feltétele az volt, hogy az USA törvényeit maradéktalanul betartja és nem fog ellene fegyvert többet. Lee azt mondta, hogy megkapták a kegyelmet, pedig ki is végezhették volt őket - úgyhogy most tűrjenek és imádkozzanak. Mást nem enged az adott szavuk. 1870-ig, amíg csak élt, a puszta létével és lenyűgöző formátumával pacifikált mindenkit Délen. Nem szólt egy rossz szót senkire (bár volt akit nem szenvedhetett), nem panaszkodott, lázadozott, nem kért, sőt inkább adott alamizsnát, nem kért megbocsátást, nem szeretett a háborúról beszélni és nem csinált belőle sorstragédiát, hogy egész életében katona volt, de a bukás után nem űzhette tovább ezt a karriert - keresett másikat és ellátta azt legjobb tudása szerint.
4) Egy dolgot nem csinált, a katonái életét nem óvta meg a vérontástól. Lee elképesztő veszteségeket vállalt föl és egészen addig támadt, amíg ki nem merült a Konföderáció emberanyaga.
Ugyanakkor szép számmal találunk sötét foltokat is a legendás déli tábornok makulátlannak tartott renoméján. Lee maga is rabszolgatartó volt, és meg volt győződve róla, hogy bár a rabszolgaság intézménye morálisan és politikailag is gonosz, az Isten rendeléséből létezik, és a feketék alávetése lényegében az ő érdeküket szolgálja. Birtokain a feketék épp olyan kegyetlen bánásmódban részesültek mint bárhol máshol Délen, és egyes kutatók szerint gyakran szakított szét rabszolgacsaládokat amit általában a rabszolgatartók legkegyetlenebb cselekedetének tartanak.
-- Marhaság. Korának embere volt, a négerekkel való bánása és annak fejlődése, vagy liberalizálása a kor közvéleményének képét tükrözi. Értsd nem volt rosszabb mint a nagy átlag. Mint katona nem hurcolászott magával feketéket, pedig sok tisztnek volt ilyen szolgája. Mint birtokos tudtommal öt év alatt felszámolta a rabszolgaságot a birtokán. Bár ebben lehet, hogy tévedek, de lényegében ahogy a háború előrehaladtával egyszerűen kitűnt, hogy ahol a háború érinti a rabszolgaságot, ott így, vagy úgy de megszűnik a rabszolgaság - mint minden más ember ő is észrevette ezt és ennek megfelelően viselkedett.
A háború idején a Lee vezette hadsereg sem volt a lovagiasság mintaképe. A déli katonák több alkalommal is kegyetlenkedtek az elfogott északiakkal
-- Az lehet, de nem parancsra. Mindenfajta kilengést, atrocitást, a normasértést a másik fél hasonló lépésekkel torolt meg a háború alatt.
míg 1863-ban a Pennsylvania államban foglyul ejtett szabad feketéket rabszolgaként küldték vissza délre.
-- Minek utána 1861-ben Frémont missouri és általában a kansasiek missouri, 1862-ben Pope virginiai, és Butler louisianai hadseregei hagyták teljesen figyelmen kívül a déli civil lakosság tulajdonát, biztonságát a megszállás alkalmával, így ez visszajárt. Sokkal több járt volna vissza, de Lee a 72. számú átlalános utasításban kihirdette, hogy a civil lakosság életét és biztonságát tilos molesztálni az északi hadjárat alatt. Ezt viszonylagosan a hadsereg tiszteletben tartotta. Ugyanez abszolút nem volt elmondható a fent említett északi tábornokokról.
Pickett hadosztálya, amely a leghátsó volt a felvonulás sorrendjében parancsba kapta Lonstreettől, hogy gyűjtse össze a feketéket és vigye magával. Hogy miért pont a legutolsó a jóég tudja. Talán mert volt fontosabb dolguk is igazából és nem jutott eszükbe, hogy márciustól ez törvényileg lenne előírt.
"Pedig a kedvenc indián felderítője, Véres Kés direkte figyelmeztette is tört angolsággal, miután aggodalmas arccal vizsgálgatta a fűben a rengeteg patanyomot:
"- Nagyon sok sziú. Nagyon nagyon sok."
Meg azt is javasolta Custernek, hogy ne nyomuljanak be a völgybe, de az természetesen ignorálta az indián tanácsát..."
Custer először várni akart még egy napot, június 26-a reggeléig. Több indián felderítője viszont pont azt tanácsolta neki, hogy támadjon azonnal, pl. a varjú Félig Sárga Arc azzal érvelt, hogy a sziúk már meglátták a katonák tábortüzeinek füstjét, ezért rögtön támadni kell. Custer ekkor még mindig várni akart. Ekkor egy másik varjú, Fehér Ember Megszalasztja azt mondta neki: "Ez a terv nem jó. A sziúk már meglátták a harcosaidat." Vörös Csillag, egy arikara felderítő szintén egyetértett a varjakkal, és úgy vélte, Custernek támadnia kell "azonnal, még ma, és meg kell szerezni a lakoták lovait."
Valamivel később katonák jelentették, hogy megláttak néhány indiánt, akik a felmálházott poggyászból útközben lepottyant holmik között kutattak. Custer ekkor döntött úgy, hogy azokra az indián felderítőire hallgat, akik az azonnali támadást javasolták.
A délieknek volt néhány igen rövid életű dzsidás egysége, konkrétan az 5. texasi lovas lövészek B és G százada. A valverdei csatában megrohamozták az uniós gyalogságot, aminek az lett a következménye, hogy a B századot gyakorlatilag lemészárolták, aminek láttán a G század megszakította a rohamot és visszafordult. Ez volt az amerikai polgárháború egyetlen dzsidás rohama.
Nem foglalkoztam túl sokat az indián háborúkkal, így nem érzem magam autoritásnak. Custer a polgárháborúban hadosztályparancsnokságig vitte és annyi bizonyos, hogy nem volt különlegesen hozzá nem értő tiszt. Megkockáztatom, hogy megbízhatóan teljesített. És az indián háborúkban nagyjából így harcoltak akkor már harminc-negyven éve. Addig sosem szaladtak bele egy ekkora mészárlásba, az indiánok mindig meghátráltak előlük. Ezért az indián háborút ilyen roham-előre-senki-miatt-nem-fékezünk taktikával vívták, remélve, meg harminc-negyven év tapasztalattal, tudva, hogy az indiánokat mindig szétszórja a lendületes lovassági roham, nyugodtan meg lehet kockáztatni adott esetben a sokszoros túlerővel való összecsapást is. Hát ez egyszer nem jött be.
A polgárháborúban volt egyáltalán lándzsás lovasság, vagy az addigra már kiment a divatból?
-- Én nem találkoztam vele idáig. Nem zárom ki, hogy mittomén három ember tényleg volt ilyen, mert az irregulárisoknál sok minden megesett. Volt lándzsás _gyalogság_, mert néhány ööö nem tudom minek nevezzem, fölkelőnek nem volt lőfegyvere, mikor a Missouri State Guard soraiba érkezett és jobb híján lándzsát szorongatott. De dzsidás lovasságról eddig nem hallottam. De nem is ez a szempont a baj, hanem hogy a kontinenst eltévesztették: a lándzsások Európában voltak divat, Amerikában soha.
"Déli lovassági támadás bele az előrenyomuló északi gyalogságba - hát az sem volt józan, aki ilyesmit parancsolt"
Akárcsak jó 13 évvel később a kékkabátos lovasság odafönt a Zsíros Fűnél (Little Bighorn), a Montana Territóriumban.
Én nem tudom, de Custer vagy be volt már b..szva vagy nagyon benézett valamit, amikor elrendelte a támadást a hatalmas indián tábor ellen.
Pedig a kedvenc indián felderítője, Véres Kés direkte figyelmeztette is tört angolsággal, miután aggodalmas arccal vizsgálgatta a fűben a rengeteg patanyomot:
"- Nagyon sok sziú. Nagyon nagyon sok."
Meg azt is javasolta Custernek, hogy ne nyomuljanak be a völgybe, de az természetesen ignorálta az indián tanácsát...
Azt írják a Red Badge of Courage volt. Nem a Chancellorsville-i csatát próbálja ábrázolni, bár azt állítják a róla szóló wiki cikkben, hogy a szerző onnan merítette az elképzeléseit. A terep semmi hasonlóságot nem mutat.
Egy-két megjegyzés mutatja a film és a valóság közti különbséget.
- Jenki katonaság vonul. Ennél a katonáknak jóval nagyobb málhájuk volt, teszem azt pokróc, kulacs, főzőedény, tölténytáska, élelmiszer.
- Az átkelésnél a parton pár ember valami egészen édekes dolgot szorongat a kezében. Nem tudom, mi az, de polgárháborús gyalogsági lővegyvernek rövid. Talán karabély akar lenni, de gyalogságnál az nem lehet, ugye. Az egyiket az alakja után I. világháborús Short Lee-nek nézem...
- Jön a lovasság, valamelyik szereplő aszongya Here comes our lancers. Ez nem a megfelelő terminológia a lovasságra.
- 1:20 körül az északi lovassági tiszt déli akcentussal beszél... Hm.
- Lovasságot (mind a harmincat) beküldeni a feltehetően déli ágyúk lőtte csatatérre, amire a gyalogság éppen még csak elkezdett felvonulni - ez nem egy ésszerű döntés.
- Majd déli ágyúk bőszen lövik a senkiföldjét - minek? A korabeli tüzérség távolságbemérésre nem lőtt ilyen mennyiséget.
- Ágyúk lövései állandóan a földön robbannak, csakhogy ekkor még nem volt becsapódásra detonáló töltet. A polgárháborúban a tüzérség lövedékei a levegőben robbantak, remélhetőleg a célpont fölött és onnan jött a srapnelzuhany. Vagy pedig úgynevezett solid shottal, tömör vaslövedékkel lőttek - az valóban becsapódott, de nem robbant semmi sem.
- Odajön egy katona a másikhoz és ad neki egy órát, hogy küldje haza, ha ő meghalna. Az illető nem kérdez semmit, hogy mégis kinek kéne ezt átadnia... Az ilyesmit mellesleg a halálos sebesülés _után_ volt szokás csinálni, nem előtte.
- Déli támadás készül, valaki továbbra is lövi a senkiföldjét, most éppen az északi ágyúk talán. Korosodó tiszt odalovagol valaki nagy sietve, hogy a századosnak tartani kell a vonalat. A katonái a mélyedés takarásában fekszenek, foghíjas támadóvonal készülődik ágyúk befogta terepen át, mire számítanak, ez a roham sikerülni fenyeget? Azonkívül a korosodó tiszt valószínűleg az ezredes kellett, hogy legyen. A polgárháborúban az ezredesek a katonákkal együtt csináltak mindent az első vonalban. Gyalog. Lóháton a dandárt vezető tábornoknak kell nyargalásznia, mert ő már nem tudja az alakulatát két széle között gyalog elérni. Csakhogy a dandártábornok is az első vonalból irányít, nem hátulról. Hátul a hadosztályt irányító vezérőrnagy szokott lenni.
- Kezdődik a gyalogsági összecsapás - nincsen egyetlen a korabeli lőporra jellemző füst a torkolattüzek után. Nem a gomolygó port kellene mutatni, hanem a fekete lőpor hatalmas füstjét, amitől egy sortűz után nem lehetett látni.
- Menekülőket próbál a harcba visszaterelni a tiszt - de jótékonyan nem vág rájuk a kardlappal, ahogy ez szokásban volt.
- Második részben az ágyúk mind vaktölténnyel tüzelnek. Normális töltet esetén az ágyú óriásit ugrott hátrafelé, nem állhattak mögötte.
- Limber, vagy caisson felborul jelenet: hat ló húz egy limbert és minden második hátán egy lovas (???). Valójában egyvalaki irányította az egész kócerájt, az volt a hajtó, vagy driver az ágyúk személyzetéből...
- Az ifjú hős ellentámadásba megy át és egymás után használja el a percussion capeket, amivel elsüti a fegyvert, csak éppen megtölteni felejti el...
- Katona nagyot harap a kenyéradagjába, amit az ingzsebében tárol - hát a korszakban nem, mert a sztenderd hardtack nevű kétszersült olyan kemény matéria volt, hogy abba ugyan bele nem harapott előzetes vizezés nélkül...
- Előrenyomulás közben a zászlótartó elesik - csak nem az USA zászlójával mendegéltek, hanem az ezred zászlójával, ami után a katonának igazodni kell, ezért nem mindegy, hogy hol van...
- Déli lovassági támadás bele az előrenyomuló északi gyalogságba - hát az sem volt józan, aki ilyesmit parancsolt
- Charge! - támadás! - kiáltja a bicegő hadnagy, majd gond nélkül tartja a lépést a katonáival. Valójában egy lábsebet kapott hadnagy ment magát összevarratni és szépen átadta az őrmestenek az alakulatot, mert nem tudja tartani a lépést. A korabeli ólomgolyók mindenféle seb esetén azonnal eldeformálódtak és óriási roncsolást vittek végbe a szövetekben. Még ha nem is törtek csontot és csak felszíni a seb, akkor is a földre kuporodik a sebesült és óriási kurvaanyázásba kezd. A sebesültek egy jajszót nem hallatnak az egész jelenet alatt...
Ez különösen annak tekintetében érthetetlen, hogy Atzerodtnak és Powellnek adott hatlövetű revolvert a merénylethez. Atzerodt képességével kapcsolatban semmi illúziója nem lehetett, nem is követte el végül a rá kiszabott merényletet hanem zaciba vágta a stukkert és elitta az érte kapott húsz dollárt.
Saját maga vitt egylövetű Derringert pedig a racionálisan előrelátható helyzetben szüksége volna a hat lövedékre és az ára nem kevesebb, mint a párokba árulgatott Derringernek.
A sok furcsaság ellentmondásának nem megy a feloldása. Hogyan gondolhatja Booth komolyan, hogy ő sikeres merényletet fog elkövetni egy egylövetű Derringer revolverrel? Tudja, hogy egy emberekkel teli színházba megy, tudja, hogy a páholyban ott lesz Lincoln, a felesége és még két ember minimum és egy jó ideig azt gondolja, hogy az Grant lesz és a neje. Ezen kívül ott lesz Lincoln testőre. Booth elindul megölni Lincoln a világ legalkalmatlanabb fegyverével és egy tőrrel.
Úgy tűnhet én szeretem rúgdosni a jenkiket. Burnside-ot nem szeretem rúgdosni, mert az az érzésem, hogy a történészi konszenzus némileg meg nem érdemelten nem szereti és leértékeli. Pedig Burnside-nak nem csak csodálatos körszakálla volt. Fegyvermesterként is jelentőset alkotott és olyan karabélyt tervezett, amelyből a negyedik legtöbbet gyártották a háború folyamán. Pechjére egy vasat sem tudott ebből zsebre tenni, mert már a háború előtt el kellett adnia találmánya licenszét. De azért nem véletlenül tették meg az NRA elnökének.
Háború utáni politikai pályája során is sikeres és szeretett ember volt és engem talán ez fog meg az egész jelenségből. Emberileg szerethető volt és szerették is.
A katonai pályáján viszont nagyon sok kritika jön szembe.
A Bull Run-i csatában dandárparancsnok és David Hunter megsebesülésekor át kell vennie a hadosztályparancsnokságot.
Ezután észak-karolina partszakaszának lezárására küldik, Roanoke-island, New Berne. Az expediciót sikerként könyvelik el, Burnside megítélése remek.
1862 máricusában kinevezik az önkéntes hadsereg vezérőrnagyának. A Virginia-félszigeti hadjáratot követően érkezik vissza a keleti hadszíntérre és mivel remek a híre felajánlják neki a Potomac hadsereg vezetését, csakhogy ő nem fogadja el, mert akkor leváltanák McClellant, akihez végig lojális volt. Kétszer is szóba jön a neve, de mindig elhárítja a dolgot. Pope parancsnoksága alatt részt vesz a második manassasi csatában és egy a minisztériumnak továbbított levelének következtében Fitz John Porternek derékba törik a karrierjét. Itt tisztára olyan, mintha feldobta volna Portert, de Porter szinte kereste a bajt a levelezése nyelvezetével. Akármennyire igaza volt, szinte kihívta maga ellen a sorsot.
Majd jön South Mountain, ahol az ő csapatai törnek át a Fox-hágón és Antietam, ahol át kellene kelnie a róla elnevezett hídon, de nem tud. A történetírás kiderítette, hogy Burnside idővesztesége nem volt olyan nagy, mint McClellan gondolta, csak éppen nem vette számításba, hogy mikor kapta meg az áttörésre a parancsot.
Ezek után McClellant leváltják és Burnside csak úgy hajlandó elfogadni a már kétszer visszautasított pozíciót, hogy azzal revolverezik, hogy ha nem, akkor viszont kinevezik hadseregparancsnoknak Hookert, akit utált és még ráadásul rangban is alacsonyabb volt magánál.
Nagyon szerencsétlen időszakban veszi át a parancsnokságot, Lincoln óriási nyomás alá helyezi őt, hogy támadjon. Burnside támad is, átkel a Rappahannockon és ekkor valami megmagyarázatlan dolgot eszel ki: a balszárny parancsnokának Franklinnek elmondja, hogy neki szánja az áttörés feladatát, majd egész éjszaka nem küldi a tűkön ülő Franklinnek a támadási parancsot és amikor viszont elküldi, totál más jön a táviratból, mint az elmúlt napon megbeszélt terv. Franklin nem érti mi van, az írás nem fűz hozzá magyarázatot, hogy hova lett a tegnapi csataterv, most akkor ki végzi az áttörést, mi Franklin új szerepe az egészben. Franklin dühöng és a dühöngése megfélemlíti a hírhozó futárt is, aki nem mer az írottakhoz fűzni semmit, pedig ő jön Burnside főhadiszállásáról, neki kell tudnia, hogy ott mivan. Így aztán Franklin nem helyesbít semmit az írásban kapott feladatának kivitelezésében, hanem szó szerint tartja magát hozzá, csak minimális erőfeszítést eszközöl a konföderációs jobbszárny ellen, nehogy rásüssék, hogy megszegte a parancsokat. (Franklin feje fölött ekkor már lebegett egy hadbírósági tárgyalás a második manassasi csatával és Porterrel kapcsolatban, csak McClellan kérésére a tárgyalás kivitelezését elnapolták).
Burnside lehet sok mindenhez értett, de gyenge hadvezér volt, Lee jól elnente pl. Fredericksburg-nél, jah és meglehetősen pontosan lőttek a déliek, mivel a jenkik kétszeres emberveszteséget szenvedtek a tüzérségi fölényük ellenére.
De ebben a csatában egy csoda is megesett, Kirkland őrmester megsajnálva a senki földjén agonizáló északi sebesülteket déli létére kilépett a kőfal védelméből és ellátta a sebesülteket. El is nevezték a csatatér angyalának.... a történet:
A szövetségi hadsereg feljegyzései szerint a csapatok 1000 lövéséből származott egy találat konföderációs katonán. Ambrose Burnside megjegyzése szerint: "minden tíz olyan katonából, akik a kiképzést tökéletesen abszolválták és a fegyverkezelési útmutatót tökéletesen megtanulták, mindössze egy tudja mire való a célzótávolság, vagy képes eltalálni a istálló szélesebbik oldalát." A tábornoki kar közvélekedése szerint ez a sortűz-taktikára alapuló hadviselés következtében volt ilyen alacsony, melyet még a sima csőbelsővel készített puskákra találtak ki. A nemzeti lövészeti tudás emelésére alapítják meg az NRA-t 1871-ben, de igazság szerint már 1861-ben javasolja két New York Times újságíró, Moulton és Perry, hogy a brit BNRA-t lemásolva kezdjenek lövészeti gyorstalpalót szervezni. Ugyanennek a gondolatmenetnek a mentén, legyen egy lőpálya, legyen egy szervezet szervezi meg tíz évvel később a szervezetet két polgárháborús veterán, Church és Wingate ténylegesen. Az első elnöke Ambrose Burnside volt.
Persze vannak becslések, úgyhogy lehet doblódzni a számokkal.
Pl. állítólag csak a spanyolok kb. 19 millió indián haláláért felelősek (a betegségeket és járványokat nem számítva), de sok történész szerint ez is borzasztóra eltúlzott szám és inkább az angolszászok által terjesztett fekete legenda, az ún. black legend folyománya, amely alapján a spanyol gyarmatosítás és gyarmatbirodalom negatívumait erősen eltúlozzák.
Az persze tény, hogy a hódítás első időszakában, az ún. Conquista során a hispánok rengeteg indiánt mészároltak le, de ez a közel 20 millió igen erőteljes túlzásnak tűnik.
Egyébként igazából senki sem tudja, csak becslések vannak, azokat meg politikai indítékból, gyakran eltorzítják.
Pl. a demokraták radikális ágához közeli történészek már az USA mai területén a gyarmatosítás előtt élt indiánok összlétszámára is elképesztően magas számokat hoznak ki, amelyeket sem a régészeti leletek, sem a korai történelmi források nem igazolnak.
A valóság ezzel szemben az, hogy Észak-Amerika - a mexikói városias civilizációktól északra - elképesztően ritkán lakott kontinens volt az európaiak előtt. A legtöbb helyen még az 1 fő/négyzetkilométert sem érte el a népsűrűség.
Becslések alapján 2-3 millió ember az egész irdatlan nagy észak-amerikai kontinensen, Amerika egészét (észak, közép, dél) pedig olyan 50-60 millió fő, de ezek túlnyomó része a városias civilizációkhoz (azték, maja, inka, muiszka) köthető, ott azért jóval magasabb volt a népsűrűség, mint a többi helyen.
Szóval a lényeg, hogy minderre csak becslések vannak...
Annyi még ami biztos, hogy a legtöbb indiánnal az európaiak által behurcolt járványok és betegségek végeztek, nem a puskagolyók vagy a kardok.
Arányait tekintve az őslakosság népességcsökkenéséért kb. 90 %-ban a járványok voltak felelősek és max. 5-10 %-ban a direkt fegyveres erőszak...
