Ha csak ezeket "ritkitanánk",de ott volt a szeretetreméltó "dodogalamb"se húsa,se tolla nem volt hasznositható és mégse kerülhette el a sorsát.Nagyon rossz hasonlattal,ami elromolhat az el is romlik,ami-általunk-kihalásra van itélve az...
Sajnos valahogy úgy van ez,mint ahogy Einstein mondta:Az Emberiség nem más,mint penészgomba egy Föld nevű rothadó almán,amelyet lassan mindenestül felél......
Bár ha belegondolunk, ennek szakrális jelentősége van. A túlszaporodott ember szaporodni képtelen egyedei pusztítják leginkább a kihalófélben lévő fajokat annak reményében, hogy egyszer talán ők is tudnak majd szaporodni. Groteszk.
Tegnap olvasgattam a "melyik helyen mi él" tételemhez könyveket, mindegyikben ott volt, hogy igen, x kortól szerencsétlent potencianövelőnek tartották. Minden helynek minden korban megvolt a potencianövelő szere. Nem mondanám, hogy felemelő.
Az együttműködés pedig szerintem emberi tulajdonság is, más kérdés, a többivel viszont egyetértek (ld. megállíthatatlanság önerőből). Messzebbre vezet, de szerintem itt lett elásva a kutya (igen, Thick, megint a kutyák ;)): Fogolydilemma (Hankiss elemzi, hogy a fogolydilemmában mivel jár a bizalomhiány, s hogy ugyanez a folyamat működik a felsőbb politikában is), ill. Közlegelők tragédiája (erről is szintén ír Hankiss a Társadalmi csapdákban és a Diagnózisokban).
hát azért a nagy kihalásoknál ugyanolyan számokkal "dolgoztak". mi a következtetés? az ember megjelenése egy természeti katasztrófa. és sajnos megállithatatlannak látom a folyamatot,mert az összefogás meg már nem emberi tulajdonság..fajokat megmenteni meg máshogy sajnos nem lehet:( ezt a vándorgalambosat nekünk is részletesen elmesélték az egyetemen..persze a többit is ismerem. de pl Európában is volt oroszlán, Észak Afrikában elefánt,stb.. de nekem nagy szivügyem a cápák története is. ott még csak azt a fáradtságot sem vették h válogassanak a fajok között. A Cápa után irtani kezdték őket,ennek köszönhetően a ma található nagy fehérek fele akkorák mint régen.. nem érik el azt a kort ami igazán tekintélyes méretet ad nekik. Japánban a halászok hálóval ezrével fogják ki őket, levágják EGYETLEN uszonyukat, amelyből az állitolag izletes és potencianövelő cápaleves és cápaporcreszelék készül, és a még élő,vergődő, már ragadozásra képtelen állatot visszadobják, ami lesüllyed és szépen lassan elpusztul. Más halászok specializálódnak a cápamájra, ők meg az uszonyokat hagyják veszni. Egyébként annyira nevetséges h az összes kihalófélben lévő állatnak potencianövelő hatást tulajdonitanak. Cápauszony,Orrszarvúszarv, Elefntcsont, Maláj medvének a talpa, és még sorolhatnám. Egyszerűbb lenne szerintem az ő nemiszervüket levágni a szerencsétlen állatok tartozékai helyett.tudom ez drasztikus:)
Ez a hozzászólás egy konkrét helyről kipusztult állatról szól, szerencsére véglegesen még nem halt(ak) ki.
Diapsida osztály, Lepidosauria alosztály, hidasgyíkok (Sphenodontida) rendje Hidasgyík-félék családja (Sphenodontidae)
Hidasgyík-félék családja: tuatarák
Egyetlen családjuknak mindössze két képviselője van (új-zélandi maori nevükön tuatara), Sphenodon punctatus és Sphenodon guntheri. Korábban egyetlen fajnak tartották őket, csak a modern molekuláris genetikai vizsgálatok bizonyították természetvédelmi szempontból is fontos különállóságukat. Mindkét faj csupán az Új-Zéland körüli kis szigeteken honos, a két nagy szigetről, elsősorban a telepesek által behurcolt tájidegen ragadozók miatt (kutyák, macskák, görények) már kipusztultak. A Sphenodon guntheri mindössze a két sziget közti Cook-szoros egyetlen aprócska szigetén maradt fenn, kevesebb mint 300 példányban. A másik faj összállománya a szigorú védelemnek köszönhetően 60.000 felett van.
Kihalt faj, utolsó példányát Észak-Amerikában, Long Islandon 1875 őszén látták; ez a példány kitömve a No. 77126-os számot viseli az Amerikai Nemzeti Múzeum gyűjteményében. Ez az amúgy is ritka faj szintén a gátlástalan puskázás áldozata lett.
(Búvár Zsebkönyvek)
A netről pedig bővebben:
"A labradori réce már felfedezése idején ritka volt. A Labrador-félszigetről kapta nevét, amely Kanada északkeleti partvidékén található. Azt hitték, ott van a faj költőhelye, pedig onnan sem a fészkét, sem a tojásait nem ismerjük teljes bizonyossággal. Valószínű, hogy igazi szaporodó területe északabbra lehetett, esetleg a Szent Lőrinc-öböl magányos szigetein. Télen ez a récefaj délre vándorolt, egészen New England, New Jersey és Long Island vidékéig, ahol a homokos tengerpartokon és a kis öblökben tartózkodott.
E tengeri récefaj kihalásának oka ismeretlen. A többi vízi szárnyashoz hasonlóan alkalomadtán rá is vadásztak, sőt még eladásra is kínálták New York és Baltimore piacain, noha íze nem volt éppen kellemes. Furcsa felépítésű csőre arra utal, hogy táplálkozási szokásai is különlegesek voltak: valószínűleg apró csigákon élt. Ez is hozzájárulhatott kipusztulásához, hiszen az egy bizonyos táplálékra specializálódott állatfaj mindig érzékenyebb a környezet változásaira. Észak-Amerika keleti részén a fokozódó emberi tevékenység hatására átalakult a tengerparti élőhelyek csigafaunája, ami a fajszámára végzetesnek bizonyult. Az utolsó közlés egy hím példányról szól, amelyet 1875 őszén fogtak a Long Islandhez közeli vizeken. Ez a példány ma Washingtonban, az Egyesült Államok Nemzeti Múzeumában található. Állítólag három évvel később, 1878. december 2-án még egy récét lőttek a New York állambeli Elmira mellett. Ezt azonban utólag nem lehet bizonyítani, mert a példány elveszett."
Ha jól láttam, az egyik klasszikus történet még nem került fel. Kissé időhiányos vagyok, úgyhogy nem saját szöveggel jövök, hanem gépelttel.
Vándorgalamb (Ectopistes migratorius)
Kihalt faj, pusztulásának története megdöbbentő. 1914. szeptember 1-én lett "egyszer volt" állat - ekkor múlt ki fajának utolsó képviselője, egy Martha nevű példány Cincinnati város állatkertjében. E madárfaj az 1800-as években még hihetetlen tömegekben népesítette be Észak-Amerika nyugati részét. Vonuló csapatai délben besötétítették az eget, a levegő tele volt galambokkal, szárnyaik suhogása mennydörgésszerű hanggá erősödött. Ha leszálltak, olyan tömegben ereszkedtek alá, hogy súlyuk alatt a fák erős ágai is letörtek. 1840-ben Észak-Amerika 10 madara közül négy vándorgalamb volt. Főleg hálókkal fogták őket, húsukat fillérekért árusították. Akkorák voltak, mint a nálunk honos gerlék vagy galambok. A vándorgalambok a telet délen töltötték, március táján vonultak északra. Főként vegyes lombú erdőkben fészkeltek, rovarokkal, magvakkal táplálkoztak. 1890-ben védelem alá helyezték őket. Ekkor még voltak kisebb csapataik, számuk azonban már csak töredéke volt a hajdaninak. Feltehetően valamilyen fertőző betegség is fellépett körükben, s ezt már nem heverte ki a leapadt állomány. Hatalmas pénzjutalmat ígértek annak, aki egy párt szerez belőlük, a jutalom kifizetésére azonban már nem került sor. 1900 után még láttak egy-egy példányt, ezek feltehetően az "utolsó mohikán"-ok voltak.
Durrellék három párral is próbálkoztak egy bizonyos fajnál, bár ők ennyit jelöltek meg minimális tenyészállományként.
Amikor ilyen kevés van egy fajból, szerintem háttérbe szorul a kérdés, hogy mi lesz a génállomány sokszínűségével. Ha a két választható opció ennek beszűkülése vagy a kihalás, akkor előbbi még mindig jobb. Azaz meg lehet próbálni a tenyésztést, és ha zsákutcába kerül az alacsony egyedszám eredményezte genetikai buktatók miatt, akkor még mindig el lehet mondani, hogy legalább megpróbáltuk...
Hát, ennyi fővel már az is kérdés, hogy hogyan érvényesül majd a palackhatás (ld. génállomány beszűkülése). Egyébként egyetértek, kérdés, ők mit csinálnak.
A 20. században fedeztek fel két fontos békafajt, akik a gyomorköltő békák családjához tartoztak. Ők arról híresek, hogy a megtermékenyített petét lenyeli a nőstény, erre leáll a gyomorsav-termelés. Mikor a leendő utódok már elég nagyok, a szülő egyszerűen csak kiköpdösi őket.
Mi történt erre?
Jött az ember: milyen jó lesz mindent megtudni a gyomorsav-termelés leállásáról. Vajon mi az anyag? Kutassuk.
Az egyik fajt 1973-ban fedezték fel, 1981-re már sikerült kipusztítani.
Csüggedés. Mígnem 1984-ben felfedezték egy rokonát, újfent kutatni kezdték és pár évvel későbbre már ezt is kiirtották.
Bizony, usztráliát és Új-Zélandot jól elintéztük, egyébként az őshonos növényeiket is, nem csak az állataikat. A Magyarországra telepített halak szerencsére még nem pusztítottak ki semmit, ám jó esély van arra, hogy a betelepített vagy egyszerűen szélnek eresztett amerikai ékszerteknősök kipusztítsák egyetlen őshonos teknősünket, a mocsári teknőst.
A legfelháborítóbb példája az emberi ostobaságnak, amikor minden különösebb meggondolás nélkül "tájidegen" fajokat telepít ide-oda a Földön, ezel óhatatlanul ökológiai katasztrófát idézve elő. Példának okáért ott van a Viktória-tó, ahol - a legtöbb afrikai tóhoz hasonlóan - kizárólag csak ott megtalálható, ún. endemikus sügérfajok alkották a tó halállományát. Mit csináltak az ostoba marhák? Kitalálták, hogy betelepítik a Viktória-tóba a nílusi sügeret, mert az nagyra (másfél méter) nő, és az milyen jó lesz halászati szempontból. Eredmény: a nílusi sügér húsz év leforgása alatt az endemikus sügérfajok 90 %-át kipusztította, sokat közülük az akvaristák mentettek meg; mostanra a táplálék hiányában állítólag a nílusi sügér is eltűnőben van a Viktória-tóból. Gratulálok.
Ugyanez történt a világ számos részén, pl. Ausztráliában a patkányokkal, rókákkal, nyulakkal. A nyulakat vadászati célból telepítették be Ausztráliába, ahol iszonyatosasn elszaporodtak; erre betelepítették a rókákat, hogy az majd megfékezi őket... Eredmény: a rókák és nyulak kiszorították az őshonos erszényeseket, sok közülük nem bírta a versenyt és kipusztult... de sorolhatnám... A Magyarországra betelepített halak egytől egyig csődnek bizonyultak... naphal, ezüstkárász, törpeharcsa, busa, amur... Nincs határa az emberi ostobaságnak...
A dodót sokan a kipusztult állatok jelképének tekintik. Három, talán négy faja élt Mauritius, Réunion és Rodriguez szigetén. Körülbelül 75 cm hosszú, röpképtelen, szürke, fehér vagy sárga színű madár volt.
Mivel könnyű volt megfogni, egyik élelemforrásává vált az erre járó hajósoknak, igaz, a korabeli híradások szerint húsa szinte ehetetlen volt.
A kíváncsiság arra ösztökélte a hajósokat és a természettudósokat, hogy a dodót hazavigyék, kertek és madárházak érdekességeivé tegyék őket. A madarakat Hollandiába, Angliába, Genovába, Japánba és Franciaországba szállították, de a hajón a körülmények nem voltak kedvezőek. Sok madár visszautasította a táplálékot, a vizet és elpusztult. Ezek közül a példányok közül mára csak egy fej és egy láb maradt az Ashmolean Múzeumban (Oxford), egy láb a British Múzeumban, egy fej a Koppenhágai Múzeumban, valamint különféle csontok.
Amióta a dodó kihalt, sok csontot, több beszámolót és néhány rajzot gyűjtöttek össze a madárról. A kihalásukat csak 1801-ben rögzítették, mikor a párizsi Természettudományi Múzeum a preparátoroknak gipszből és viaszból történő modellek elkészítését adta ki feladatnak. Az élő madárról szóló utolsó híradás Berkley erőd első tisztjétől, Benjamin Harry-től származik, aki állította, hogy a dodó 1681-ben még élt Mauritius-on."
Kontinensünk legnagyobb termetű szárazföldi állatát, az európai bölényt (Bison bonasus) már barlanglakó őseink is vadászták. Nagyszabású irtása azonban csak a római időkben vette kezdetét, amikor a provinciák amfiteátrumaiban a bölények a különféle állatviadalok gyakori szereplői voltak. A későbbiekben is kedvelt foglalatosság volt a bölényvadászat az uralkodók és más hatalmasságok körében. Így hát korántsem meglepő, hogy az európai bölényállomány hanyatlása már a kora középkorban megkezdődött. (...)
Angliában már a 11. században eltűnt a bölény, a 14. században Franciaországból is kipusztult. A Kárpát-medencében a 18. század végén még előfordult, hamarosan azonban mindenhonnan kiveszett. Egyedül a lengyelországi Bialowieza erdejében maradt fenn egy kisebb populáció. Bár ennek az állománynak a létszáma is erősen ingadozott, mégis az első világháború előtt, 1914-ben még jelentős számú, mintegy hétszáz bölény élt ezen a területen. A háború azonban az állomány vesztét jelentette. A frontvonalhoz közeli erdőben egyre-másra fogytak a bölények, részben a harci cselekmények miatt, részben azért, mert a kiéhezett katonák leöldösték őket. A legutolsó vadon élő bölényt 1919. február 21-én terítették le Bialowieza rengetegében.
Az utolsó bölények Magyarországon
Az utolsó vadon élő magyarországi bölény hivatalosan az Erdélyben befogott és a Schönbrunni Állatkertbe szállított Miska volt, aki 1809-ben múlt ki. Petényi János Salamon azonban azt is feljegyezte, hogy Miska elhullása után egyetlenegyszer még sikerült megfigyelni -- és persze el is ejteni -- európai bölényt Magyarországon. Minden Udvarhelyszéken történt 1814-ben.
Bölény a Kaukázusból
Az európai bölény egyik alfaja, a kaukázusi bölény (Bison bonasus caucasicus) egykor a cári vadászok kedvelt zsákmánya volt. 1914-ben még valamivel kevesebb, mint ötszáz egyed élt belőle a Kaukázus Kuban területén. Az első világháború, ill. az azt követő zavargások miatt azonban az alfaj gyakorlatilag eltűnt, 1923-ban utolsó vadon élő példányát is elpusztították.
A legutolsó egyed egy Kaukázus nevű bika volt, a neves állatkertész, Karl Hagenbeck tulajdonát képezte, s 1925. február 26-án múlt ki.
/Ma: próbálkoznak a visszatelepítéssel az állatkerti példányok génállományát felhasználva./
Természetesen ki lehet térni rá. Kezdjük például a közismert farkassal (Canis lupus), aki senkit sem bántott, mégis kiirtottuk szépen, no meg szántóföldet csináltunk az élőhelyéből, melyen olyan gabonát termesztünk, ami senkinek sem kell, és ránk rohad. Okos dolog volt.
Thick! Örülök a topikodnak, a téma "szomorú" volta ellenére. Olvasom, s ha tudok, írok.
(Ui. Altéma javaslatom, ha lehet és belefér, hogy időnként ki lehetne térni a Magyarországról kipusztult fajokra vagy olyanokra, amelyek eredeti élőhelyükön már nem élnek. Jó dolog, ha egy másik kontinensen még fennmaradt állományuk, de ez korántsem egyenértékű.)
Teljesen igazad van, több nagy kipusztulás is volt már a Földön. (Ha valakit érdekel, összeszedek róla egy-két bekezdést érdekességképp.) A fő különbség azonban az, hogy ott évszázados, évezredes léptékben történtek a kihalások, itt pedig az idő nagyon rövid. S ilyenre még nem volt példa.
Baratom, jo hir a szamodra, a kiralyharkaly nem pusztult ki.
"The ivory-billed woodpecker (Campephilus principalis), long suspected to be extinct, has been rediscovered in the Big Woods region of eastern Arkansas. Visual encounters during 2004 and 2005, and analysis of a video clip from April 2004, confirm the existence of at least one male. Acoustic signatures consistent with Campephilus display drums also have been heard from the region. Extensive efforts to find birds away from the primary encounter site remain unsuccessful, but potential habitat for a thinly distributed source population is vast (over 220,000 hectares)."
A fajról az első - és egyetlen - részletes leírás egy hajótörést szenvedett orvos és természetbúvár, Georg Wilhelm Steller tollából származott, aki megfigyeléseit 1751-ben közölte. A híradás nyomán a helyszínre érkező hajók legénysége húsáért és zsírjáért gátlástalanul öldöste a tengeri teheneket. Steller leírása után mindössze 27 évvel az utolsó példányt is megszigonyozták, ezzel mindörökre eltüntetve a fajt a Földről. A tengeri tehén a Parancsnok-szigetek körüli sekély, hideg vizek lakója volt. Hossza meghaladta a hét métert.
"A labradori réce már felfedezése idején ritka volt. A Labrador-félszigetről kapta nevét, amely Kanada északkeleti partvidékén található. Azt hitték, ott van a faj költőhelye, pedig onnan sem a fészkét, sem a tojásait nem ismerjük teljes bizonyossággal. Valószínű, hogy igazi szaporodó területe északabbra lehetett, esetleg a Szent Lőrinc-öböl magányos szigetein. Télen ez a récefaj délre vándorolt, egészen New England, New Jersey és Long Island vidékéig, ahol a homokos tengerpartokon és a kis öblökben tartózkodott.
E tengeri récefaj kihalásának oka ismeretlen. A többi vízi szárnyashoz hasonlóan alkalomadtán rá is vadásztak, sőt még eladásra is kínálták New York és Baltimore piacain, noha íze nem volt éppen kellemes. Furcsa felépítésű csőre arra utal, hogy táplálkozási szokásai is különlegesek voltak: valószínűleg apró csigákon élt. Ez is hozzájárulhatott kipusztulásához, hiszen az egy bizonyos táplálékra specializálódott állatfaj mindig érzékenyebb a környezet változásaira. Észak-Amerika keleti részén a fokozódó emberi tevékenység hatására átalakult a tengerparti élőhelyek csigafaunája, ami a fajszámára végzetesnek bizonyult. Az utolsó közlés egy hím példányról szól, amelyet 1875 őszén fogtak a Long Islandhez közeli vizeken. Ez a példány ma Washingtonban, az Egyesült Államok Nemzeti Múzeumában található. Állítólag három évvel később, 1878. december 2-án még egy récét lőttek a New York állambeli Elmira mellett. Ezt azonban utólag nem lehet bizonyítani, mert a példány elveszett."
volt" állat - ekkor múlt ki fajának utolsó képviselője, egy Martha nevű példány Cincinnati város állatkertjében. E madárfaj az 1800-as években még hihetetlen tömegekben népesítette be Észak-Amerika nyugati részét. Vonuló csapatai délben besötétítették az eget, a levegő tele volt galambokkal, szárnyaik suhogása mennydörgésszerű hanggá erősödött. Ha leszálltak, olyan tömegben ereszkedtek alá, hogy súlyuk alatt a fák erős ágai is letörtek. 1840-ben Észak-Amerika 10 madara közül négy vándorgalamb volt. Főleg hálókkal fogták őket, húsukat fillérekért árusították. Akkorák voltak, mint a nálunk honos gerlék vagy galambok. A vándorgalambok a telet délen töltötték, március táján vonultak északra. Főként vegyes lombú erdőkben fészkeltek, rovarokkal, magvakkal táplálkoztak. 1890-ben védelem alá helyezték őket. Ekkor még voltak kisebb csapataik, számuk azonban már csak töredéke volt a hajdaninak. Feltehetően valamilyen fertőző betegség is fellépett körükben, s ezt már nem heverte ki a leapadt állomány. Hatalmas pénzjutalmat ígértek annak, aki egy párt szerez belőlük, a jutalom kifizetésére azonban már nem került sor. 1900 után még láttak egy-egy példányt, ezek feltehetően az "utolsó mohikán"-ok voltak.
