A tűztámogatással foglalkozó oldalam hamarosan megújul és modernebb formában, valamint frissített tartalommal fog jelentkezni. Az oldal a tuztamogato.extra.hu címen érhető el (www -nélkül!) - jelenleg még régi formájában.
Kérem, hogy akinek van ötlete vagy javaslata a haditechnika, illetve a hadtörténelem - vagy bármelyik - rovathoz, küldje el nekem a tuztamogato(kukac)gmail.com e-mail címre.
Már egy 1403-ban kelt okmány egy huszár kapitányt, továbbá egy valószínűleg a 15. század elején írt okmány egy Huszár Imre nevű egyént, és végül egy 1449-ben kelt okmány magyar huszárt említ. Mátyás király egy 1481-ben írt latin levelében a fekete seregén belüli könnyűlovasságot már huszároknak (hussarones) nevezi.
A huszár szó eredete valószínűleg a latin cursor (futó, futár). Más nyelvészek a „kalóz” jelentésű latin corsarius, illetve olasz corsaro szavakra vezetik vissza a szó eredetét, amely szerintük a délszláv hurszar („rabló”) formán keresztül kerülhetett a magyarba. [1]
Ma számos nyelv e fogalmat a magyar "huszár" szó átvételével jelöli.
Egyébként , pár hozzászólással odébb már egyszer közöltem ezt a tényt mindenkivel aki olvassa,hogy megvan eme könyv! Csak persze szokás szerint nem olvasta el senki!:-(
Mondok pár nevet: Somogyi Győző,Moravcsik Gyula,Makk Ferenc, Kristó Gyula,B.Szabó János és más magyar és külföldi tudósok munkái. Szerintem ennyi elég lesz.
"A hagyományos európai hosszú íjjak nem feltétlenül rosszabb teljesítményűek. Lehet persze vitatkozni, hogy mióta használják ezeket - de találtak már ilyeneket az ókori Skandináviában is. A legfontosabb különbség, hogy az európai lovasság a X-XI. században már nem használ tömegesen íjjat. (Ezt meg nem ugye is tudta volna.)"
Hát igen, a hosszú íjat nem lehetett lóról alkalmazni. A magyar íj előnye pont az volt, hogy kicsi volt és asszimetrikus, hogy lovon is lehessen használni. De a magyarok használták még Mohács korában is az íjat, miként a törökök is. Bár azokban a zavaros időkben valószínűleg romlott az íjaink minősége.
A besenyők első csoportjai már Taksony nagyfejedelem idején megjelentek az országban,s a XI-XII. században a besenyő törzsek szétszóródása idején lélekszámuk tovább nőtt. Utolsó nagyobb hullámuk 1122 után indult útnak a Balkánról,mikor II.János bizánci császár az egyetlen megmaradt jelentős besenyő népcsoportot is szétzúzta. Előkelőik közül sokan itt leltek menedéket ,s igen fontos szerepet játszottak II.István ( 1116-1131 ) udvarában. A határőr vidékek népe,nem csak határőrizettel foglalkozott,hanem részt vett a hadjáratokban is. Portyázó hadviselésben jártas ,könnyűfegyverzetű harcosaik a felderítésben és az ellenség zaklatásában jeleskedtek ,nyilt csatában pedíg az elővédbe voltak beosztva.Na és itt jönnek még a székelyek,akik hasonló szerepkörben voltak jelen. Majd még jön a harmadik nagyobb keleti népcsoport is a közép-ázsiai Horemzből elvándorolt Káliz népesség. Folyt köv.
Most ráérek,ugyhogy még folytatom: A bizánci hetaireához(testőrgárda)hasonló külföldiekből álló katonai kíséret már Géza korától is biztosan létezett ( normannokról nem esik említés) a krónikák szerint ugyanis utóda István 997-ben már németek segítségével győzte le Koppányt. Az államalapítástól,folyamatosan jöttek fegyvereseikkel az advenák(jövevények),s a külfödről érkező királynék kíséretében számos vitéz érkezett . Sokan közülük beházasodtak magyar nemesi családokba,s számos nagyúri nemzettséget alapítottak(pl. Gutkeled,Hontpázmány,Rátót ) Akárcsak Bizáncban,itt is ezek a jövevények jártak élen a nyugat-európai nehézfegyverzet és lovagi harcmodor elterjesztésében.Jelentőségében azonban a királyi dandár nehézlovasságának létszáma csekély volt,valszeg alig haladta meg az ezer főt. A királyság haderejének harmadik részét a határok menti letelepedett segédnépek alkották. Az ország határait a X.sz.óta természetes és mesterséges védművek rendszere , a gyepűk vonala védte , melybe épp úgy beletartozott a Kárpátok hegykarélya,a Rába folyó mocsaras ártere , mint a kiterjedt földsáncok és a kis várak a Dunántúlon.E védővonal előterét,a gyepűelvét(gyepűn túli terület) s az országba vezető utak átjáróit , a kapukat a határvidékre telepített fegyveres őrök felügyelték(latin források szerint sagittariusnak és speculatornak nevezett lövők és kémlelők. Ezek a szavak ismerősek lehetnek még a római időkből!) ,akik a határvármegyék ispánjainak voltak alárendelve. Úgy tűnik,hogy a X-XI.században keletről érkező steppei népek jelentős része-akárcsak Bizáncban- ebbe a határőrszervezetbe tagolódott be. A legnagyobb tömegben érkezők a Besenyők voltak. Folyt köv.
Na Írom,de a honfoglaláskori hadszervezetről is van néhány infóm,de ez nem az a topic szerintem. Az államalapítás utáni haderő gerincét a királyi várszervezet alkotta. István alatt , a földek többsége királyi tulajdonú volt, és eme birtotkok igazgatási és katonai központjai az országosan kiépített földvárak voltak. E várak és a szolgálatukra kirendelt és a földeken lakó szolganépek, élén a király nemesi megbízottai a várispánok álltak. A szétszórt várföldek határán(megyéjén) belül elterülő területet vármegyének hívták. E vármegyék száma az Árpádkorban foly.nőtt. A XII:sz.-ban már, hetvennél is több volt. Az itt élő szabadokat,és a többi királyi birtok népét,a megye központjában élő várispánok igazgatták. Megyés ispánként ők vezették hadba a vármegye csapatát. Ezek igen sok jogállású embert igazgattak. Míg az államalapítás korában a magyar társadalom még két nagy rétegre oszlott,katonáskodásra kötelezett szabadokra és a szinte rabszolgasorban élő szolgákra,a XI:sz.-ra számos átmeneti csoport jött létre e két szélsőség között. A legtöbb szabadsággal a várak tisztviselői , a várjobbágyok rendelkeztek, akik háború idején fegyverrel szolgáltak az ispán alatt , rajtuk kívűl a várnép egyes tagjai is katonáskodtak. A XII:sz. elején Kálmán jelentős haderőreformokat hajtott végre. A szabadokat,akik nem tudtak eleget tenni a hadakozás kötelmének, továbbra is adóztatta,míg a hadakozó népet,felmentette e kötelem alól. A tehetősebb szabadok,továbbra is személyesen teljesítettek hadi szolgálatot,míg a szegényebbek közül többnek kellett összefogni,hogy egy harcost felszereljenek.Freisingi Otto püspök leírása szerint a XII.sz. közepén nálunk kilenc paraszt küldte hadba a tizediket,vagy hét a nyolcadik társát. Ennek a rendszernek a nyomai ,még a következő évszázadban is fellelhetők voltak. Háború idején az ispánok kötelesek voltak katonát állítani magánbirtokai után is. Akiknek jövedelme elérte a száz pensát ( ezüstdénárt) egy páncélos lovast,akinek csak negyven volt,az egy könnyűfegyverzetű lovast.Ennek ellenére a megyei csapatok zöme továbbra is könnyűfegyverzetű lovas volt-feltételezhetően lovas íjász. Mellettük a királyi dandár képviselte a nyugati tip. nehézlovasságot a hadban. Ez az első rész,folyt köv. ha érdekel valakit!
Hm, most itt a Bükk lábánál pihengélve kezemben Borosy: Telekkatonaság c. játékosságával elbizanytalanodtam ama becses Paraszti könnyűlovas (ha jelenleg ez a neve egyáltalán) listában való jogos szereplését illetően... :) Bár már nem mostani könyv, de szentül meg van győződve, h a telekkatonaság temesvári megszületése előtt paraszti csapatok nem (vagy csak elvétve) harcolgattak a seregben. Egyetlen árva forrás cáfolja ezt, de szte Fresingi Ottónak is csak a szeme káprázott, amikor 1136-ban a magyar hadban ilyeneket vélt felfedezni. Nos?
Bagatur: ha hazajutok, majd próbálkozok ímél-ügyileg, de a helyzet az, h az elmúlt 3-4 erőfeszítésem kudarcba fulladt (visszalökte őket). Utolsó kapott levél a könyv. Azt köszi amúgy, utánanézek! ;)
Staubach: minden támponttal közelebb jutunk, szal ha ráérsz, jól jönne!
Itt a legújabb egységlista, gondolom örültök neki! ;) Viccen félretéve szívesen veszek mfajta véleményt, ötletet, meglátást, de elsősorban Bagaturnak szúrtam be ide ezt a kis játékosságot, ui. bekrepált a levelezőrendszer, de az is lehet, h pusztán az én gépezetembe került a porszem, mindegy.
Röviden az új verzióról: a rengeteg apró változtatás mellett a legszembetűnőbb újdonság a nagy egyházi lovagrendek megjelenése és a gyalogság differencializálódása. Az angol neveknek (még) nagy jelentősége nincs, sok esetben valószínűleg amúgyis pontatlan.
XII.-XV. századi magyar egységlista 3.0
Magyarok
Gyalogság
Városi milícia (Town militia) A királyság hajnalán a tényleges hatalom csak egy szelete volt az, mely az uralkodó kezében összpontosult, ám a királyi udvar befolyásának növekedésével párhuzamosan emelkedett a törvény betartását elősegítő városi milícia taglétszáma is. A rend őrzői képzett harcosok, ám fegyverzetük eleinte legfőbb tevékenységüknek megfelelően meglehetősen gyér színvonalon állt. Minden hiányosságuk ellenére az uralkodó és az egyszerű nép nélkülözhetetlen támaszát képezték évszázadokon keresztül.
Várnép (Castle guards) Az állam első évszázadaiban a magyar haderő zöme a várispánságokban összpontosult. A várnép, latinul castrensis töltötte be a várjobbágyok felügyelete alatt a szolgáló réteg szerepét az ispánságokban, de csak egy külön falvakban lakó csoportjuk hadakozott. Elsődleges feladata a várvédelem, ám fejlettségi szintje meglehetősen alacsony, olykor csak szilárd lelkületeknek volt köszönhető az esetleges diadal. A feudalizmus későbbi századaiban belőlük alakult a várjobbágyság alsó rétege és a jobbágyparasztság zöme.
Paraszti gyalogos (Serf infantry) A magyar parasztot a balsors nem kerülte el a történelem során, sokat szenvedett, de ha a hazát ellenség fenyegette, a véres kardot látva mindig harcba szállt dicsőséges módon a haza védelméért. XIV. századi színrelépésüknek elsősorban társadalmi és politikai okai vannak. Íjjal, lándzsával, kaszával, esetleg vasvillával harcoltak, védelmüket jó esetben is csak bőrmellény szolgálta. Harci képességeik nem túl fényesek, moráljuk is ingadozó, viszont ehhez képzési területen történő védekező harcban bónusz járul.
Polgári számszeríjász (Crossbowmen) A legősibb mechanikusan megszerkesztett távolra ható lőfegyver magyarországi megjelenése a XIII. század közepére tehető, elterjedése pedig robbanásszerű volt. Az 1400-as években sorra alakultak a Szent Sebestyén lövésztársaságok, a nagyszebeni íjgyártó céhek termékei messze földön híressé váltak, és a specializálódott polgári harcosok a magyar sereg egyik legfontosabb hadrészévé váltak köszönhetően a katonák remek felszereltségének, kitűnő képzettségének és hazájuk iránti elkötelezettségüknek.
Kárpáti fanatikus (Carpathian fanatic) A keresztény hit mindig fontos értéket képviselt a középkori ember életében. Nem volt ez másként Magyarországon sem, ahol a Pápa felhívására a XV. század derekán a jobbágyparasztság tömegei fogtak fegyvert mint dicső keresztesek az igaz hit védelmében, bár egyszerű darócruhájuk és kiegyenesített kaszájuk nem nyújtott elrettentő látványt. A népi önkéntesek képzettségbeli és fegyverzeti hiányosságaikat ellensúlyozta Istenükbe és a megváltásba vetett hitük, mely harc közben halálmegvető bátorságot kölcsönzött számukra.
Hajdú (Hajdú) A XV. század végén, a szarvasmarha-kivitel fellendülése során kialakult fegyveres állathajtó réteg neve a hajtó szóból ered. Egzisztenciális gondjaik miatt a védekező harcok hadiigényét kihasználva fokozatosan alakultak át katonai szabadcsapatokká, és egyre jelentősebb haderővé váltak a seregben. Gyalogosan harcoltak (a lovas harcmodort csak a XVI. századtól kezdték átvenni), fegyverük a görbe kard, csákány és lándzsa, bal karjukon pedig kis kerek pajzs képezte felszereltségüket.
Vértes (Men-at-Arms) Az 1400-as évektől a külhoni hadváltozások és a nagyobb városokban elkezdődő polgáriasodás hatására a magyar seregben megjelentek a nehézfegyverzetű gyalogos csapatok. A tehetősebb – főként külhoni - polgárok az egyház harcosaival az ún. harcos jobbágyokkal (később egyházi nemes) és más közszabadokkal kiegészülve alkották a hadrészt. A harcosok nyugati mintára sodronypáncélban küzdöttek, kezükben a tőrbalta és a lándzsa „kereszteződésével”, az alabárddal és a nagyméretű címeres tárcsapajzs.
Székely gyepűőr (Székely guardian) Az ősmagyar székely férfiak a szívós és gyors mozgású belső-ázsiai tarpánon lovagoltak, még a rettegett és rettenetes fegyvert, a visszacsapó íjat használva. Akár 200 méterről is képesek voltak az ellenségre rettenetes nyílzáport zúdítani, találati pontosságuk pedig még levegőbe nyilazással is igen magas volt. Harci értéküket megkoronázandó, adott esetben mesteríjász voltukat meghazudtolva még közelharcban is megállták a helyüket, másodlagos fegyverüket az ívelt pengéjű mintegy 80 cm-es szablya jelentette.
Paraszti könnyűlovas (Serf light cavalry) Bár az államalapítás után a magyar királyok egyre inkább a nyugati típusú nehézlovasságra támaszkodtak, még évszázadokon keresztül a közszabadok szegényebb rétegeiből (liberek) verbuvált könnyű fegyverzetű lovasság alkotta a sereg legnagyobb részét. Jóllehet felszerelésük hagyott kívánnivalót maga után, mégis jellemző rájuk ez az őseik révén ránkmaradt fohász, amellyel a modenai lakosok imádkoztak Szent Geminianushoz nem sokkal a millennium előtt: „a magyarok nyilaitól ments meg, Uram, minket!
Telekkatona (Socage milita) Zsigmond király 1397-ben bevezette a militia portalist, mellyel a paraszti harcosok magyar hadból való kivonását kívánta megakadályozni. Előírta, hogy minden 20. jobbágyteleknek ki kell állítania egy lovasíjászt, így a XV. századtól ők képezték az íjjal és rövidkarddal felszerelt könnyűlovasságot. Azonban védőfelszerelést nem írt elő a törvény, tehát tulajdonképpen az egység csak felváltja a közben nemesi uradalmakba került – és ott földművelésre, állattenyésztésre kényszerített – könnyűfegyverzetű hadakozó jobbágyokat.
Nemesi lovasság (Noble cavalry) Vármegyei harcosok, egyházi fegyveresek és erdőispánsági hadfik alkották ezt a hadrészt, akik kiemelt helyzetű és képzett katonák hírében álltak. Ezek a vitézek csak a királynak tartoztak hadkötelezettséggel, ezért helyzetük viszonylag kedvező volt, viszont jogilag nem voltak a közszabadság részei, így a várszervezettől önkényesen nem szakadhattak el. Lehetőségük volt fellépni a köznemesség soraiba, ám egészen addig vagyoni helyzetük csak egy reflexíjat, fokost és bőrpáncélt tudott biztosítani számukra.
Huszár (Hussar) Az egyesek által tévesen a török elől menekülő szerb lovasok lovasrablót jelentő gusar szavából eredeztetett nevű magyar királyi huszárok a XV. század derekán kezdtek egységbe kovácsolódni. Ezeknek a csúcsos süvegű, mellvértben és páncélingben, görbe szablyával küzdő harcosoknak híre félelmetes volt a maguk korában, elsősorban az ősi magyar lovas taktikájuk miatt, mely a hirtelen rajtaütésekre, az ellenség tőrbe csalására, félrevezetésére és teljes megsemmisítésére épült.
Bárói bandérium (Baronic banderium) A XIV. századra a báró megnevezés a legmódosabb társadalmi rend megjelölésévé vált, akiknek csapatai ettől fogva már saját zászló alatt vonultak a magyar hadba. Ezek a zászlóaljak igen képzett harcosokat foglaltak magukba, akiknek hatékonysága így már a királyi elitcsapatokéval vetekedett, mennyiségileg pedig messze meghaladták azokat. A bandérium gerincét a földesúr familiáris katonáira épülő nehézlovasság képezte, melynek felszereltsége - a szilaj harci mének páncélzatát leszámítva – hiánytalan volt.
Királyi vitéz (Royal vitéz) Államalapító királyunk, I. István óta a nyugati nehézfegyverzetű lovagok folyamatos letelepedése volt megfigyelhető a Kárpát-medence területén. Ennek köszönhetően a királyi zászló legmeghatározóbb seregrésze folyamatosan erősödött a főként németajkú vezéreikkel az élén, pedig csak az arisztokrácia, a legtehetősebb vitézek és később a szabad milesekből képzett királyi szerviensek engedhették meg maguknak a csillogó fémpáncélzatot, a lándzsaszerű hosszú szablyát és a félelmetes nyugati harci méneket..
Ispotályos (Knight hospitaller) A Magyarországon a II. Keresztes Hadjárat után gyökeret vető külhoni egyházi lovagrendek közé tartozik az Ispotályos rend (később Máltai Lovagrend) is. A Szent Antalról nevezett rend harcosai nagyban gyarapították a középkori magyar sereg haderejét. A fekete köpenyt és a mellükön hatalmas fehér keresztet viselő lovagok felszerelését a súlyos sodronypáncél, az egyrészes, lapos fémsisak, a nyugati típusú, kétélű, hosszú kard, a félelmetes harci balta és a háromszög alakú, keresztes pajzs képezte.
Templomos (Knight templar) Az 1118-ban a Szentföldön alapított Militia Templi az egyik leghíresebb harcos szerzetesrend volt. A rend elitjét a lovagtestvérek alkották, ezek a lovagi harcmodort folytató harcosok, akiknek már puszta megjelenése is dermesztőleg hatott a bal vállukon átívelő fehér köpenyben rajta a vörös kereszttel. Magyarországi letelepedésük a XII. sz. második felére tehető, így a vörös barátok (ahogy itthon nevezték őket) a magyar sereg megbízható és erőteljes támaszaként szolgáltak majd’ másfél évszázadon keresztül.
Besenyő lovasság (Pecheneg cavalry) A besenyők a magyarság ősi ellenségei, egyben kiváló harcosok, akiknek egy csoportja a koraközépkorban beolvadt a magyarságba. Jóllehet viszonylag kis számú közösségről van szó, jellegzetes fegyverükkel, a csillag alakú harci buzogánnyal félelmetes előhadát képezték a királyi seregnek évszázadokon át. Képességeiket azonban nagyban csökkenti, hogy bár képzett katonákról van szó, moráljuk alacsony, ha a csata kimenetele bizonytalan, gyakran meginog a vezérükbe vetett hitük.
Jászkun lovasíjász (Cuman horsearcher) Ezek a korhű források szerint vad és torzonborz nomád harcosok szerves részét képezték a középkori magyar seregnek. A hét nemzetségre tagolódó pogányok feladata az elővédben elsődlegesen az ellenség megfélemlítése, sorainak megbontása, és optimális esetben üldözőbe vétele volt. A néhol a hetedik nemzetségének tartott jászokkal eleven fergetegként elementáris pusztítást vittek olykor véghez, ám a közelharcért nem lelkesedtek, a kunok ugyanis a csatákat leginkább az azt követő fosztogatás miatt kedvelték…
Kun előkelők (Cuman nobles) A kunok erős és egységes nép lévén befolyással rendelkeztek a magyar hadvezetésre. A bej (nemzetségfő) hatalma messzire nyúlt, vezéreik helyett kaptak a seregtanácsban, a nemesség pedig a magyar nehézlovasságban harcolt. A türk nyelvű kun előkelők dús felszerelését képezte a csúcsos fémsisak, a hosszú ujjú szegecselt sodronying, és a nyugati mintára átvett bárd vagy kétélű kard. A nemesek nyőgéreikkel (katonai kíséret) együtt alkották ezt a hatékony nehézlovasságot, amely a kun nemzetség legerősebb pillére.
Káliz nyőgér (Khwarezmian noger) A Kazár Kaganátusból a koraközépkorban kiszakadó lázadó kálizok alkották annak idején a kagán testőrségét, és a X. századi európai betelepüléseiket követően a Magyar Királyságban is bensőséges szerepet kaptak. Ez a mohamedán hitét évszázadokon át megőrző misztikus törzs képezte a magyar sereg előhadának magvát, a keleti iszlám harcosok stílusjegyeit magukon hordozó kálizok a szablyára emlékeztető rövidkardjukkal és kis méretű kerek pajzsaikkal ütőképes csataindítók hírében álltak.
Rác guszár (Slavonic gusar) A Mátyás által szerb huszároknak titulált délszláv lovasok voltak a török elleni balkáni küzdelem élharcosai. Szerbia 1459-es végleges eleste után tömegesen érkeztek a magyar seregbe, így folytatva több évtizedes csatározásaikat a mohamedán elnyomók ellen. Remek lovasegységet formáltak a magyar elővédben, és mint végvári katonák is megállták a helyüket. Felszerelésüket képezte az akár négy méteres, romboid pengében végződő kopja és a szabálytalan alakú pajzs olykor sisakkal és páncélinggel kiegészülve.
Moldvai lovasság (Moldavian cavalry) A Kárpátok és a Dnyeszter közti vidék a történelem során egyfajta népi olvasztótégelyként funkcionált, hiszen a terület lakói közé tartoztak magyarok, kunok, szlávok, oláhok, besenyők, lengyelek, sőt még németek is. A XV. században a térség népe már ütőképes könnyűfegyverzetű hadsereget mondhattak magáénak, amely a Magyar Királyság haderejét növelte. A moldvaiak a havasalföldi harcosokkal kiegészülve egy viszonylag jó képességű egységet alkottak, ám harci moráljuk sosem volt sziklaszilárd.
Jelmagyarázat: K.k.: képzési költség – mennyibe kerül az adott egység. F.k.: fenntartási költség – mi pénzt emészt fel léte körönként. Hsz.: harcosszám – hány tagot foglal eredetileg magába. Ms.: menetsebesség – milyen gyorsan menetel. Fs.: futósebesség – milyen gyorsan szaladgál. Rs.: rohamsebesség – milyen gyorsan rohamoz. T.sk.: támadási sebzőképesség – milyen kárt tud okozni közelharcban (1-10). L.sk.: lövedék sebzőképesség – milyen kárt okoz dobó-, lőfegyvere (1-10). Vk.: védekezőképesség – milyen hatékonysággal védekezik (1-10). Vé.: védőérték – milyen szintű védőfelszereléssel rendelkezik (1-10). Msz.: morálszint – mennyire szilárd harci morálja (1-10). F.t.: fegyverzet típusa – ált. könnyű, közép vagy nehéz. E.f.: elsődleges fegyver – amit alapjáraton használ. M.f.: másodlagos fegyver – speciális körülmények között. P.t.: pajzs típusa – ált. kicsi, közepes vagy nagy. L.k.: lóról való leszállási képesség – van, nincs vagy – (ha gyalogos.) M.i.: megjelenési idő – azonnal vagy egy bizonyos időpontban.
A hivatkozást megvallom nem volt kedvem átnyalni, de megnyugtatlak, akit a kora középkori magyar források várjobbágynak neveztek az sosem volt paraszt. Aki ilyet mert volna a töri szakon állítani, az akkorát repült volna, amíg nem talál egy igazi, földműves parasztot :)
Megígérem többet nem háborgatom az index népét fél méter mély egységlistámmal, de ez már nagyjából a végső változat. Azért csak nagyjából mert minden valószínűség szerint még mindig jónéhány tévedést foglal magába, ezért is tenném be ismét. Ha találtok ilyet, legyetek szívesek felhívni rá a figyelmet, előre is köszi! ;)
A lista a XII.-XVI. századi hadszervezetet foglalja magába.
Magyarok
Gyalogság
Paraszti lándzsás
A magyar parasztot a balsors nem kerülte el a történelem során, sokat szenvedett, de ha a hazát ellenség fenyegette, a véres kardot látva mindig harcba szállt dicsőséges módon Magyarország védelméért. A jobbágy földesurának teljesen alá volt rendelve, kaszával, vasvillával esetleg lándzsával harcolt, védelmét jó esetben is csak bőrmellény szolgálta. Harci képességei viszonylag jók, ám morálja ingadozó, viszont ehhez képzési területen történő védekező harcban bónusz járul.
A Kárpát-medence vadregényes tájain felnőtt magyar leventék már egészen fiatal korukban elsajátították az íjjal való bánásmódot. Gyalogosan harcoltak anyagi vagy képességbeli lehetőségeik korlátozottsága miatt, de így sokszázméteres lőtávjuk valamelyest meghaladta a lovasíjászokét. Jellemző rájuk ez a ránkmaradt fohász, amellyel a modenai lakosok imádkoztak Szent Geminianushoz nem sokkal a millennium előtt: „a magyarok nyilaitól ments meg, Uram, minket!”
A legősibb mechanikusan megszerkesztett távolra ható lőfegyver magyarországi megjelenése a XIII. század közepére tehető, elterjedése pedig robbanásszerű volt. Az 1400-as években sorra alakultak a Szent Sebestyén lövésztársaságok, a nagyszebeni íjgyártó céhek termékei messze földön híressé váltak, és a főként erdélyi és tisza-vidéki harcosok a magyar sereg egyik legfontosabb hadrészévé váltak köszönhetően a katonák remek felszereltségének, kitűnő képzettségének és hazájuk iránti elkötelezettségüknek.
A XV. század végén, a szarvasmarha-kivitel fellendülése során kialakult fegyveres állathajtó réteg neve a hajtó szóból ered. Egzisztenciális gondjaik miatt a védekező harcok hadiigényét kihasználva fokozatosan alakultak át katonai szabadcsapatokká, és egyre jelentősebb haderővé váltak a seregben. Gyalogosan harcoltak (a lovas harcmodort csak a XVI. századtól kezdték átvenni), fegyverük a görbe kard, csákány és lándzsa, bal karjukon pedig kis kerek pajzs képezte felszereltségüket. K.k.:500, F.k.:20, Hsz.:60, Ms.:6, Fs.:10, Rs.:11, T.sk.:4, L.sk.:-, V.k.:5, Vé.:3, Msz.:5, F.t.:közép, E.f.:görbe kard, M.f.:-, P.t.:-, L.k.:-, M.i.:1480.
Banderiális nehézgyalogság
Az 1400-as évektől a külhoni hadváltozások és a nagyobb városokban elkezdődő polgáriasodás hatására megjelentek a nehézfegyverzetű gyalogos csapatok, és igen rövid idő alatt a magyar sereg elemi részévé váltak. A hazai kedvezőtlen állapotok ellenére a hadrész képzettségben felvette a versenyt nyugati társaival. A harcosok nyugati és cseh mintára sodronypáncélban küzdöttek, kezükben a tőrbalta és a lándzsa „kereszteződésével”, az alabárddal és a földesúr címerével ékesített fapajzzsal.
Az ősmagyar székely férfiak a szívós és gyors mozgású belső-ázsiai tarpánon lovagoltak, még a rettegett és rettenetes fegyvert, a visszacsapó íjat használva. Akár 200 méterről is képesek voltak az ellenségre rettenetes nyílzáport zúdítani, találati pontosságuk pedig még levegőbe nyilazással is igen magas volt. Harci értéküket megkoronázandó, adott esetben mesteríjász voltukat meghazudtolva még közelharcban is megállták a helyüket, másodlagos fegyverüket az ívelt pengéjű mintegy 80 cm-es szablya jelentette.
Bár az államalapítás után a magyar királyok egyre inkább a nyugati típusú nehézlovasságra támaszkodtak, még évszázadokon keresztül a főként a Tisza-vidékről származó paraszti könnyűlovasság alkotta a sereg legnagyobb részét. Jóllehet felszerelésük hagyott kívánnivalót maga után, de ezeknek a királyi birtokokon élő paraszti harcosoknak szellemiségére még a régi hagyományok hatottak, az ősi harcmodort gyakorolva pedig gyakran keltettek zűrzavart még a legszervezettebb hadak soraiban is.
Zsigmond király 1397-ben bevezette a militia portalist, mellyel a paraszti harcosok magyar hadból való kivonását kívánta megakadályozni. Előírta, hogy minden 20. jobbágyteleknek ki kell állítania egy lovasíjászt, így a XV. századtól ők képezték az íjjal és rövidkarddal felszerelt könnyűlovasságot. Azonban védőfelszerelést nem írt elő a törvény, tehát tulajdonképpen az egység csak felváltja a közben nemesi uradalmakba került – és ott földművelésre, állattenyésztésre kényszerített – könnyűfegyverzetű leventéket.
Királyi szerviensek, várjobbágyok és egyéb hadakozó várnépek alkották ezt a hadrészt, melyet sokan átmeneti típusú (félnehéz) lovasságnak kategorizálnak. Ezek a vitézek csak a királynak tartoztak hadkötelezettséggel, ezért helyzetük viszonylag kedvező volt, viszont jogilag nem voltak a közszabadság részei, így a várszervezettől önkényesen nem szakadhattak el. Képzett egységet képeztek, ám vagyoni helyzetük csak egy reflexíjat, fokost és bőrpáncélt tudott biztosítani számukra.
Az egyesek által tévesen a török elől menekülő szerb lovasok lovasrablót jelentő gusar szavából eredeztetett nevű magyar királyi huszárok a XV. század derekán kezdtek egységbe kovácsolódni. Ezeknek a csúcsos süvegű, mellvértben és páncélingben, görbe szablyával küzdő harcosoknak híre félelmetes volt a maguk korában, elsősorban az ősi magyar lovas taktikájuk miatt, mely a hirtelen rajtaütésekre, az ellenség tőrbe csalására, félrevezetésére és teljes megsemmisítésére épült.
A XV. században a báró megnevezés a legmódosabb társadalmi rend megjelölésévé vált, akiknek csapatai ettől fogva már saját zászló alatt vonultak a magyar hadba. Ezek a zászlóaljak igen képzett és vakmerő harcosokat foglaltak magukba, akiknek hatékonysága így már a királyi elitcsapatokéval vetekedett, mennyiségileg pedig messze meghaladták azokat. A bandérium gerincét a nehézlovasság képezte, melynek felszereltsége - a szilaj harci mének páncélzatát leszámítva – hiánytalan volt.
Államalapító királyunk, I. István óta a nyugati nehézfegyverzetű lovagok folyamatos letelepedése volt megfigyelhető a Kárpát-medence területén. Ennek köszönhetően a király legmeghatározóbb seregrésze folyamatosan erősödött a főként németajkú vezéreikkel az élén, pedig csak az arisztokrácia és a legtehetősebb vitézek engedhették meg maguknak a csillogó fémpáncélzatot, a lándzsaszerű hosszú szablyát és a félelmetes nyugati harci méneket. Mindenesetre a magyar sereg legpusztítóbb alakulatát képezték évszázadokon át.
A besenyők a magyarság ősi ellenségei, egyben kiváló harcosok, akiknek egy csoportja a koraközépkorban beolvadt a magyarságba. Jóllehet viszonylag kis számú közösségről van szó, jellegzetes fegyverükkel, a csillag alakú harci buzogánnyal félelmetes előhadát képezték a királyi seregnek évszázadokon át. Képességeiket azonban nagyban csökkenti, hogy bár képzett katonákról van szó, moráljuk alacsony, ha a csata kimenetele bizonytalan, gyakran meginog a vezérükbe vetett hitük.
A források szerint vad és torzonborz lovasíjász kunok szerves részét képezték a középkori magyar seregnek. A hét nemzetségre tagolódó pogányok feladata az elővédben elsődlegesen az ellenség megfélemlítése, sorainak megbontása, és optimális esetben üldözőbe vétele volt. A néhol a hetedik nemzetségének tartott jászokkal példás pusztítást vittek olykor véghez, ám egy esetleges keményebb közelharci csetepaté már végzetes lehetett számukra, ugyanis a kunok a csatákat leginkább az azt követő fosztogatás miatt kedvelték…
A kunok erős és egységes nép lévén befolyással rendelkeztek a magyar hadvezetésre. Vezéreik helyett kaptak a seregtanácsban, a nemesség pedig a magyar nehézlovasságban harcolt. A türk nyelvű kun előkelők dús felszerelését képezte a csúcsos fémsisak, a hosszú ujjú szegecselt sodronying, és a nyugati mintára átvett bárd vagy kétélű kard. A nemesek nyőgéreikkel (katonai kíséret) együtt alkották ezt a hatékony nehézlovasságot, amely a kun nemzetség legerősebb pillére.
A Kazár Kaganátusból a koraközépkorban kiszakadó lázadó kálizok alkották annak idején a kagán testőrségét, és a X. századi európai betelepüléseiket követően a Magyar Királyságban is bensőséges szerepet kaptak. Ez a mohamedán hitét évszázadokon át megőrző misztikus törzs képezte a magyar sereg előhadának magvát, a keleti iszlám harcosok stílusjegyeit magukon hordozó kálizok a szablyára emlékeztető rövidkardjukkal és kis méretű kerek pajzsaikkal ütőképes csataindítók hírében álltak.
A Mátyás által szerb huszároknak titulált délszláv lovasok voltak a török elleni balkáni küzdelem élharcosai. Szerbia 1459-es végleges eleste után tömegesen érkeztek a magyar seregbe, így folytatva több évtizedes csatározásaikat a mohamedán elnyomók ellen. Remek lovasegységet formáltak a magyar elővédben, és mint végvári katonák is megállták a helyüket. Felszerelésüket képezte az akár négy méteres, romboid pengében végződő kopja és a szabálytalan alakú pajzs olykor sisakkal és páncélinggel kiegészülve.
