A magyar őstörténet észak-kaukázusi vonatkozásai A Budapesten megrendezett 3. Nemzetközi Korai Magyar Történeti Régészeti Konferencián 2016. június 8-án döbbent csendben figyelték a jelenlévő magyar régészek a szentpétervári Aszan I. Torgojev vetített képes előadását.
Amikor e rendezvényről az egyik fő szervező, Türk Attila néhány héttel később az MTA honlapján beszámolt, többek között ezt mondta a Torgojev által bemutatott Mardzsani-gyűjteményben őrzött Kubán-vidéki leletekről: „nem pusztán hasonlóságot, hanem megdöbbentő azonosságot mutat a honfoglalás kori leletekkel a kaukázusi leletanyag”, amely alapján „feltételezhető, hogy a mai Kazahsztán északnyugati része is teret adott a magyar etnogenezisnek, a mai magyarok elődei szerepet játszhattak a térség történeti-politikai eseményeiben”.
E kijelentésnek az ad különös nyomatékot, hogy attól a régésztől származik, aki nem sokkal korábban még határozottan azon az állásponton volt, hogy a kutatások köréből „kizárhatjuk azokat a területeket – például a Kaukázus északi előterét –, ahol az intenzív kutatás ellenére máig sem ismerünk ilyen jellegű régészeti leleteket” (Türk 2014a, 23–24; Türk 2014b, 29–30).
idehaza csak rendkívül felületesen vagy még névről sem ismert kaukázusi források bizonyítják a hunok és az ottani kereszténység történelmi kapcsolatát.
Sokan a belénk ültetett előítéleteknél fogva eleve úgy teszik fel magukban a kérdést, hogy miféle kötődése lehetne a hunoknak a kereszténységhez, mikor Atilla és népe köztudottan pogány volt...
Ez azonban csak az érem egyik oldala, mert a hunok története Atilla nagy király 453-ban bekövetkezett halála után is folytatódik és még évszázadokig nyomon követhető, csak egy másik színtéren, a néhai birodalom keleti felében, méghozzá az európai hunok igazi központjában, a Kaukázusban.
Az akadémikus történészeink által képviselt és finnugor prekoncepcióval átitatott jelenlegi magyar történettudomány számára Atilla halálával nagyjából a hunok története is lezártnak tekintendő.
Ez a döbbenetes felületesség azonban teljesen igazolhatatlan a részükről, mert a hunok Atilla utódnépeként visszaszorultak ugyan a Kaukázus, illetve a későbbi Kazária térségébe, viszont rendületlenül éltek tovább egészen a 722-es nagy arab invázióig.
Történelmük ezen idehaza szinte teljesen ismeretlen szakaszában hiteles helyi források és azokkal egybecsengő modern régészeti adatok bizonyítják, hogy a kaukázusi hunok tetemes része a VI. és VII. század folyamán Jézus követőjévé vált.
És hogy milyen kapcsolatunk van nekünk, magyaroknak ezzel a jelentős részben kereszténnyé lett, de a finnugorista akadémikusaink által eltűntnek nyilvánított kaukázusi hun és szabír népességgel, azt a legújabb bizonyítékok egész láncolata világítja meg ebben a könyvben.
MÜBARIZ HELILOV régész és történész, az Azerbajdzsán Nemzeti Tudományos Akadémia Néprajzi és Régészeti Osztályának kutatója és magyar munkatársa, a Miskolci Egyetemen végzett történész NYITRAY SZABOLCS ez alkalommal is olyan művel jelentkeztek, ami idővel megkerülhetetlenné válik a mindenkori magyar és nemzetközi történettudomány számára.
Előző, mérföldkőnek számító Ősmagyarok Azerbajdzsánban c. könyvükhöz hasonlóan ezúttal is olyan általuk feltárt tényadatok tucatjával egészítik ki az őstörténeti ismeretünket, amik jelentőségüknél fogva gyökerestül forgatják ki a magyar történelem táptalajából a már amúgy is „elkorhadt finnugor családfát”.
* A „HUNOK A KAUKÁZUSBAN” című ezen kiadványt a kaukázusi kereszténység, a magyaroknak a kaukázusi hun és szabír népességgel való kapcsolata és az „elkorhadt finnugor családfa” iránt érdeklődő olvasóink figyelmébe ajánljuk. *
A Hunok utolsó honfoglalása a Genfi tónál - Dr. Salamin András író, helytörténész, építőmérnök, matematikus és ,,magyar őstörténeti kalandozó” tíz bizonyítékot sorolt fel a gyulai Esze Tamás utcai Civil Házban, a Pannon Kör rendezvényén, hogy Svájcban, egy völgyben a hunok leszármazottai élnek.
A Genfi-tóhoz nem messze, a Rhone folyó déli völgyében található az a szépséges táj, melyet négyezer méteresnél magasabb hegyek öveznek. A hun völgy lakói rendre azt hallották elődeiktől, hogy Atilla leszármazottai. A svájciak nem igazán szeretnek arról tudni, hogy van egy völgy, melynek lakói a hunok leszármazottainak tartják magukat: feltehetően a keleti, ,,barbár” rokonság miatt. Errefelé majdnem mindenkit Salaminnak hívnak, mint a svájci hun völgy kutatóját, aki könyvet is írt az utolsó honfoglalásról. Salamin András ükapja, Martin Salamin innen, a hun völgyből települt át Magyarországra, a sárlavina, a kőgörgeteg miatt választott békésebb tájat. A svájci hun völgyben élők – francia nevén Val d’ Anniviers – a hunok, az avarok, akik a 451. évi csata elől menekültek ide vagy a 936-ban errefelé kalandozó, itt ragadt magyarok leszármazottai – jelentette ki Salamin András. Az előadó szerint 451 és 1502 között egyetlen ember se tudott bemenni a csodálatos természeti adottságú völgybe, vagy ha igen, többé nem jött vissza.
Nyugaton már a 18. században írtak a völgy különös lakóiról, a magyarok csak később: 1834-ben Toldy Ferenc, majd 1853-ban Horváth Mihály, 1884-ben és 1886-ban Fischer Károly Antal foglalkozott a hun völgyiek történetével. A könyveket nem fordították magyar nyelvre. A völgybe vezető első öszvérút 1501-ben épült, amely ma is megvan, az első aszfaltutat pedig 1959-ben létesítették. Az utat acélhálókkal védik a folyamatosan hulló kövektől. Az út nélkül a völgy ma is nehezen megközelíthető lenne. Salamin András, az 1835-ben Magyarországra települő Martin Salamin hun völgyi polgármester leszármazottja családjával kutatásba fogott a helyszínen az elmúlt évtizedben. Tíz bizonyítékot sorolt fel a völgyben élők hun származására. Legelső, hogy az itteniek elődeiktől hallottak származásukról. Azután, hogy a völgyben élőknél hun–magyar–székely rovásírásos családjeleket fedeztek fel, melyekkel állataikat, fáikat, házaikat jelölték az itteniek még a 18. században is. A család- és helynevekben ma is felfedezhető a múlt. A névhasználatban a családnév megelőzi a keresztnevet. Ezt a sorrendet csak a japánok, a kínaiak és a magyarok használják – fejtegette a kutató.
A házakon ma is ott vannak a tulipándíszítések, amiket a hunok jelének tartottak, és a Nap-, a Hold-motívumok. Az oltárokon keleti arcvonású, bajszos katonaszenteket látni, és a temetők síremlékein is az elhunytak fényképei keleti származást tükröznek. Az s betűt s-nek ejtik, a hangsúly az első szótagra esik, ami csak a magyarok nyelvhasználatára jellemző.
Nyelvükből hiányzik a c hang, ami nincs az ősi magyar nyelvben, a latin nyelv hozadéka. Ebben a völgyben különleges nyelvet használnak, míg a környezőekben németet, olaszt vagy franciát. Ma a Louvre-ban található az a Krisztus előtti 3–4. századból való tábla, melyen Nimród és Magor szövetségének szimbólumai láthatók.A jáki templomon is felfedezhető az egyenlő szárú, végtelen fonatú kereszt motívuma – magyarázta a kutató a keleti eredet jeleit. Jelezte, a svájci hun völggyel a hivatalos történettudomány valamiért nem foglalkozik.
GYULAI HÍRLAP • Szőke Margit • KULTÚRA • 2012. január 27.
Több éve íródnak magyarság-tudatú számaink, amikkel hamarosan studióba vonulunk, viszont még nem találtuk meg a megfelelő nevet, ebben kérnék segítséget.
Ez sokkal nagyobb feladat, mint gondoltuk- néhány hónapja amikor elkezdtünk gondolkodni/keresgélni. (nagyon sok lehetőség már foglalt)
Keményebb hangvételű nótákról van szó (pl: depresszió zenekar…) dallamos- érthető énekkel, szövegileg magyarság-tudattal és a „rabiga” alóli kitörésvággyal. (viszont nem nemzeti-zenekar!!)
Kérlek ha lenne 1-2 ötletetek, akkor osszátok meg. (lehet hogy elindít egy jó vonalon)
Ha segítségetekkel megtaláljuk a megfelelő nevet akkor CD-t, pólót adunk ajándékba. :-)
Amit úgy is lehetne értelmezni, hogy a magyaroknál is megtalálható a hamvasztásos temetkezés, de azt automatikusan szlávnak határozzák meg, pedig őseink, a hunok is alkalmazták. A részleges lovastemetkezés pedig ismert a hun sírokban (erről Érdy Miklós számolt be) - ezt rosszul írtad.
A Hun Birodalmat szervezni kezdő Tou-Man nagykirálytól indulva a következő királylistát találjuk egy forráshelyként jelentős honlapon: (www.websters-online-dictionary.org/definition/english/Hu/Hun.html)
"Being a valuable commodity, it was often used as payment. Attila the Hun reputedly demanded 3,000 pounds in weight of pepper in 408AD as part of a ransom for the city of Rome."
A wikipédián egy anonim szerkesztő azt állítja Attiláról, hogy bizonyos állítólagos fejegyzések szerint borsot kért váltságdíjul. Lehet hogy valóban így volt, de mit mond ez Alarik és Atttila azonosságának viszonylatában? Egyáltalán ismerhették a borsot akkoriban a rómaiak?
Egy kis pénztörténet, ahol Alarikból Atilla lesz...
"Természetesen az akkori árupénz minden elképzelhető formája megjelent, ez lehetett szép kagylók, elefántcsontból készített tárgyak, bálnafogak vagy akár kövek is, de később árupénz lett a tea, a só és a fűszerek is. A Krisztus kora előtti és utáni évszázadokban a fűszer volt a legelterjedtebb fizetőeszköz. A feljegyzések szerint Attila másfél tonnányi borsot kért 408-ban Róma váltságdíjaként. Franciaországban még ma is lehet hallani hogy „drága, mint a bors” (magyar verziója: "borsos ára" van), míg Angliában a „borsszembér” kifejezés egy minimális bérdíjra használatos. A Salamon-szigeteken sokáig használtak ritka kagylókat pénzként. A kagylókat kerekre vágva és lecsiszolva felfűzték és nyakláncként viselték. A lányokat az apjuk néha 20 kagylópénz-nyakláncért „adta el”. A kagylók használata árupénzként feltehetően i.e. 1200 környékén terjedt."
De legyünk igazságosak, szerezhette esetleg, mint hadizsákmányt, vagy ajándékba kapta, esetleg cserélte valamire. Kellene több, igazoltan hun sírból előkerült felirat.
