Az Egyház az Eucharisztiából él, kezdi enciklikáját a Szentatya. Úrnapján ezt szeretnénk tudatosítani magunkban, ebben szeretnénk megerősödni. Jézus jelen van a kenyér és a bor színe alatt. Táplál, megerősít.
Napi igehelyek
Kiv 24,3-8
Elment tehát Mózes, és elmondta a népnek az Úr minden szavát és rendeletét. A nép egy szívvel-lélekkel felelte: ,,Megtesszük mindazt, amit az Úr mondott!'' Ekkor Mózes leírta az Úr minden beszédét. Majd felkelt kora reggel, oltárt épített a hegy tövében, és tizenkét emlékoszlopot állított, Izrael tizenkét törzsének megfelelően. Aztán odaküldte Izrael fiainak ifjait, hogy mutassanak be egészen elégő áldozatokat, és vágjanak az Úrnak békeáldozatul fiatal bikákat. Mózes pedig fogta a vér felét, és a medencékbe töltötte, a másik felét pedig az oltárra öntötte. Aztán fogta a szövetség könyvét, és felolvasta a nép hallatára. Erre ők azt mondták: ,,Megtesszük mindazt, amit az Úr mondott, és engedelmesek leszünk!'' Ő pedig fogta a vért, és meghintette vele a népet, és így szólt: ,,Ez annak a szövetségnek a vére, amelyet az Úr megkötött veletek e szavak alapján!''
Zsid 9,11-15
Krisztus azonban mint a jövendő javak főpapja jelent meg, a nagyobb és tökéletesebb, nem kézzel készített, azaz nem ebből a világból való sátoron át, nem is bakok vagy borjak vére által, hanem a saját vére által ment be egyszer s mindenkorra a szentélybe, és örök váltságot szerzett. Mert ha bakok és bikák vére, és az üszők elhintett hamva [Szám 19,9.17] a tisztátalanokat megszenteli a test megtisztulására, mennyivel inkább fogja Krisztus vére, aki az örök Lélek által önmagát adta szeplőtlen áldozatul Istennek, hogy megtisztítsa lelkiismeretünket a halott tettektől, és az élő Istennek szolgáljunk! Így tehát egy új szövetség közvetítője: ő, aki halálával megszabadított az első szövetség alatt történt törvényszegésektől, hogy a meghívottak elnyerjék az örökké tartó örökség ígéretét.
Mk 14,12-16.22-26
A kovásztalan kenyerek első napján pedig, mikor a húsvéti bárányt feláldozzák, tanítványai megkérdezték tőle: ,,Mit akarsz, hová menjünk előkészíteni, hogy megehesd a húsvéti vacsorát?'' Akkor elküldött kettőt a tanítványai közül, ezekkel a szavakkal: ,,Menjetek a városba. Találkoztok ott egy emberrel, aki vizeskorsót visz. Kövessétek őt, és ahova bemegy, mondjátok a házigazdának, hogy a Mester kérdezi: ,,Hol van a szállásom, ahol a húsvéti bárányt tanítványaimmal elfogyaszhatom?'' Mutatni fog nektek egy nagy ebédlőt készen, megterítve. Ott készítsétek el nekünk.'' Tanítványai elindultak és bementek a városba. Mindent úgy találtak, ahogy megmondta nekik, és elkészítették a húsvéti vacsorát. Miközben ettek, Jézus fogta a kenyeret, megáldotta, megtörte, és odaadta nekik ezekkel a szavakkal: ,,Vegyétek, ez az én testem.'' Azután fogta a kelyhet, hálát adott, odaadta nekik, és ittak belőle mindnyájan. Ő pedig így szólt: ,,Ez az én vérem, az új szövetségé [Kiv 24,8; Jer 31,31], amely sokakért kiontatik. Bizony, mondom nektek: többé már nem iszom a szőlőnek ebből a terméséből addig a napig, amíg az újat nem iszom Isten országában.'' Miután elénekelték a himnuszt, kimentek az Olajfák hegyére.
Joseph Ratzinger
KRISZTUS VALÓSÁGOS JELENLÉTE AZ OLTÁRISZENTSÉGBEN
Jézus így beszélt: „48Én vagyok az élet kenyere. 49Atyáitok mannát ettek a pusztában, mégis meghaltak. 50Ez a mennyből alászállott kenyér, aki ebből eszik, nem hal meg. 51Én vagyok a mennyből alászállott élő kenyér. Aki e kenyérből eszik, örökké él. A kenyér, amelyet adok, a testem a világ életéért.
52Erre vita támadt a zsidók közt: Hogy adhatja ez a testét eledelül. 53Jézus ezt mondta rá: Bizony, bizony, mondom nektek, ha nem eszitek az Emberfia testét és nem isszátok a vérét, nem lesz élet bennetek. 54De aki eszi az én testemet és issza az én véremet, annak örök élete van, s feltámasztom az utolsó napon. 55A testem ugyanis valóságos étel, s vérem valóságos ital.
56Aki eszi az én testemet és issza az én véremet, az bennem marad, én meg benne. 57Engem az élő Atya küldött, s általa élek. Így az is élni fog általam, aki engem eszik. 58Ez a mennyből alászállott kenyér nem olyan, mint az, amelyet atyáitok ettek és meghaltak. Aki ezt a kenyeret eszi, az örökké él.
59Ezeket mondta, amikor Kafarnaumban, a zsinagógában tanított” (Jn 6,48-59).
Aquinói Szent Tamás úrnapi prédikációjában Mózes ötödik könyvének egy mondatára hivatkozik, amelyben kifejeződik Izrael öröme kiválasztása, a szövetség titka miatt. A mondat így hangzik: „Mert hát hol van olyan nagy nép, amelyhez istenei oly közel volnának, mint hozzánk az Úr, a mi Istenünk?” (MTörv 4,7) Érezni lehet, hogyan csendül föl Tamásnál a diadalmas öröm, hogy az Ószövetségnek ez a szava az Egyházban, Isten új népében teljesedett be mindenestül. Mert ha Izraelben Isten a szavával hajolt be Mózeshez és így került közel népéhez, akkor most ő maga öltött testet, ember lett az emberek között, és köztük is maradt, annyira, hogy az átváltozott kenyér titkában kezünkbe és szívünkbe adja magát. Így lettünk igazán „Isten népe”, olyan közel van hozzánk Isten, hogy közelebb már nem is lehetne. Ennek öröméből született meg a 12. században úrnapjának ünnepe, mint egyetlen nagy hálahimnusz ezért az eseményért.
E k k o r a k ö z e l s é g
De tudjuk mindannyian, hogy az, ami igazából örömnek oka, vagy legalább annak kellene lennie, egyszersmind botránykő, kritikus pont is, mégpedig kezdettől fogva. Hallottuk a János-evangélium olvasmányából, hogyan morogtak és lázadoztak az emberek már az Eucharisztia első meghirdetésekor. Ez a zúgolódás azóta is tart, végig a századokon, és éppen a mi nemzedékünk egyházát mélyen megsebezte. Egyáltalán nem akarjuk, hogy Isten ilyen közel legyen, ilyen kicsi, ilyen leereszkedő. Legyen csak nagy és távoli. Így aztán olyan kérdések vetődnek fel, amelyekkel be szeretnénk bizonyítani, hogy ekkora közelség lehetetlen. A következő elmélkedésben néhány ilyen kérdést szeretnénk meggondolni. Nem azért, hogy problémázásban éljük ki magunkat, hanem azért, hogy ismét mélyebben megtanuljuk a hit
„igen”-jét, ismét befogadjuk örömét, és így újból megtanuljunk imádkozni és az eucharisztia titkába behatolni. Főleg három kérdés merült fel az Úr valóságos jelenlétébe vetett hittel szemben.
1. Az első: Mondja-e ezt tulajdonképpen a Biblia? Megköveteli-e tőlünk, hogy higgyük, - vagy talán csak egy későbbi kor naiv félreértéséről van szó, amely a kereszténység magas, szellemi lényegét lehúzza a kicsinyesbe, az egyház keretébe?
2. A második kérdés így hangzik: Lehetséges-e, hogy egy test minden helyen és minden idő számára közli magát? Nem mond-e ez egyszerűen ellent a testtel lényegileg velejáró határnak?
3. A harmadik pedig: Nem tette-e a mai természettudomány mindazzal, amit a
„lényegről” és az anyagról mond, jóvátehetetlenül elavulttá az egyház dogmáit, úgyhogy a tudomány világában végleg sutba hajíthatjuk őket, mindenestül összeegyeztethetetlenek a mai gondolkodással?
a megtestesülésbe vetett hit
1.) Nézzük az első kérdést: Mond-e ilyet a Biblia? Tudjuk, hogy a 16. században szenvedélyes viták folytak egyetlen szó, a latin „est” körül, amit (amit persze magyarra le sem fordítunk): „Hoc est corpus meum... hic est calix sanguinis mei.” „Ez az én testem, ez az én vérem.” Csakugyan a testi jelenlét teljes erejét jelzi ez az állítmány? Vagy csak egy jelképre mutat, úgyhogy így kellene értelmezni: „Ez jelenti az én testemet és véremet?” Időközben a tudósok agyonvitatták ezt a szót, és megértették, hogy egyetlenegy, összefüggéséből kiragadott szó körüli disputa csakis zsákutcába vezethet. Mert amint a dallamban a hang csak az egésznek a szerkezetétől kapja meg jelentését és csak belőle érthető, éppen úgy egy mondat szavait is csak abból a teljes értelmi összefüggésből érthetjük meg, amelybe beleilleszkednek. Az egész után kell kérdeznünk. Ha ezt tesszük, akkor a Biblia felelete nagyon világos. Hisz éppen most hallottuk Krisztus drámai, felülmúlhatatlanul világos szavait a János-evangéliumból: „Ha nem eszitek az Emberfia testét és nem isszátok a vérét, nem lesz élet bennetek… A testem valóságos étel…” (6,53.55). Amikor a zsidók zúgolódni kezdtek, Jézus könnyen lecsillapíthatta volna az ellenkezést azzal, hogy biztosítja őket: „Barátaim, ne izgassátok magatokat; csak képes beszéd volt; az étel csak jelenti a testet, de nem valósággal az!” Az evangéliumban azonban semmi ilyesmi nincs. Jézus nem tompítja szavait, csak új nyomatékkal mondja, hogy ezt a kenyeret valóságosan enni kell. Azt mondja, hogy az emberré lett Istenbe vetett hit a testet öltött Istenben hisz; és hogy ez a hit csak akkor lesz igazi, teljes hitté, egyesüléssé, ha Isten maga testet öltött, ha ez szentségi cselekmény, amelyben a testet öltött Úr megragadja testi létünket. Pál a férfi és nő közti testi egyesüléssel hasonlítja össze azt, ami a szentáldozásban történik, hogy kifejezze ennek az összeolvadásnak egész erejét és valóságát. Az eucharisztia megértésére a teremtés történet szavaira utal: „Ketten (férfi és nő) egy testté lesznek” (Ter
2,24). És hozzáteszi: „Aki az Úrral egyesül, egy lélek vele” (azaz: egyetlen új lét a
Szentlélekből)(1Kor 6,16).
Nem passzív jelenlét
Ha ezt halljuk, már egyben felfogunk valamit abból, hogyan kell érteni Jézus Krisztus jelenlétét. Nem valami önmagában nyugvó állapot, hanem hatalom, amely kiárad ránk, magába akar venni, utat nyit magába. Szent Ágoston mélyen megértette ezt a szentáldozás átélésében. Amikor megtérése előtt küzdött a kereszténység testi oldalának felfogásáért – ez a platóni idealizmus oldaláról teljességgel hozzáférhetetlen volt számára –, látomás-félében egy hangot hallott: „Én vagyok az erősek Kenyere, egyél engem! De nem te változtatsz át majd magadba engem, hanem én változtatlak át téged magamba.” (Vallomások VII. 10,16.) A közönséges evés esetében az ember az erősebb. Bekebelezi a dolgokat, és azok beléje asszimilálódnak, úgyhogy saját lényege egy részévé válnak. Lényévé alakulnak, testi létét építik. De Krisztushoz való viszonyunkban fordítva van: ő a középpont, ő az igazi Létező. Ha igazán áldozunk, az annyit jelent, hogy kiszakadunk saját magunkból, beléje asszimilálódunk, egy leszünk vele és őáltala a testvérek közösségével.
az Eucharisztia a feltámadás világából való
2.) Ezzel már elérkeztünk második kérdésünkhöz: Lehetséges-e egy testnek úgy közölnie magát, hogy sok-sok ostyában jelen van, hely és idő korlátain túl mindig ugyanaz a test? – Mindenekelőtt feltétlenül tisztában kell lennünk vele, hogy ezt egészen soha meg nem
2
értjük, mert ami itt történik, az Isten világából és a feltámadás világából való. Mi pedig nem a feltámadás világában élünk, hanem a halál határán innen. Ha például elképzelnénk egy olyan képződményt, amelynek nem három dimenziója – hosszúsága, szélessége, magassága – van, hanem csak kettő, csak síkban létezik, akkor az ilyen lény sohasem lenne képes felfogni a harmadik dimenziót, egyszerűen mert nincs meg neki. Legföljebb megpróbálhatná, hogy gondolatban túlemelkedjék saját határain, de igazából nem tudná sohasem kiszínezni, a maga valósága szerint felfogni a tőle különbözőt. Éppen így áll a dolog mivelünk is. A halál világában élünk; belegondolhatunk innen a feltámadás világába, próbálhatjuk megközelíteni: de megmarad másnak, soha egészen föl nem foghatónak. Hiszen a halál határán túl fekszik, amely minket bezár, amelyen belül élünk.
A test biliai fogalma
Megközelíteni mégis próbálhatjuk. Ilyen megközelítés, ha meggondoljuk, hogy a „test” kifejezés („Ez az én testem”) a Biblia nyelvén nem egyszerűen a testi szervezetet jelenti, mondjuk a szellemmel ellentétben. A Biblia nyelvén a test inkább az egész személyt jelenti, amelyben test és lélek elválaszthatatlanul egy. Tehát a kijelentés: „Ez az én testem” ezt jelenti: Ez az én testben jelenlévő teljes személyem. És hogy milyen ez a személy, azt megtudjuk a következő kijelentésből: „Amelyet értetek adok.” Vagyis ez a személy másokért létezik. Legbenső lényege önmagának kiosztása. Mert személyről van szó, és mert ez a személy belső lényegénél fogva tárt, önmagát adó, azért lehet kiosztani.
Egy kicsit még saját testi mivoltunk tapasztalatából is megérthetjük ezt. Ha arról gondolkodunk, mit jelent számunkra a test, észrevesszük, hogy bizonyos ellentétes jelleget hordoz. Egyfelől a test az a határ, amely elhatárol másoktól. Ahol ez a test van, nem lehet másik. Ha ezen a helyen vagyok, ugyanakkor nem tartózkodom másutt. Így hát a test a határ, amely elválaszt bennünket egymástól; ezért vele jár, hogy valamiképpen idegenek vagyunk egymásnak. Nem láthatunk bele a másikba: testi mivolta elfödi belsejét, rejtve marad előttünk. Sőt emiatt még önmagunknak is idegenek vagyunk. Saját magunkba, saját mélyünkbe sem tudunk belátni. Ez tehát a dolog egyik oldala: A test határ, amely egymás számára átlátszatlanná, áthatolhatatlanná tesz, egymás mellé állít, és megtiltja, hogy egymás bensejét lássuk és megérinthessük.
De ugyanakkor egy másik tény is érvényes: A test híd is. Mert a testen át találkozunk egymással, általa osztozunk a teremtés közös anyagában; általa látjuk egymást, érezzük egymást, kerülünk egymás közelébe. A test mozdulataiban válik nyilvánvalóvá, kicsoda- micsoda a másik. Ahogyan néz, ránk tekint, cselekszik, adja magát, abban látjuk meg egymást, az vezet egymáshoz. A test egyszerre határ és közösség. Ennélfogva az ember, különbözőképpen élheti meg önmagát, testiségét: inkább az elzárkózás vagy inkább a közösség irányában. Megélheti testiségét és abban önmagát olyannyira a bezárulás, az önzés irányába tartva, hogy már-már csak a határ marad meg, és nem nyílik út találkozásra a másikkal. Akkor az történik, amit Albert Camus ecsetel egyszer, mint az emberek tragikus helyzetét egymás között: Mintha két embert egy telefonfülke üvegfala választana el egymástól. Látják egymást, egészen közel vannak, mégis ott a fal, amely elérhetetlenné teszi őket egymásnak. Sőt olyan, mint a tejüveg, amely csak körvonalakat sejtet. Az ember tehát élhet testiségére összpontosulva; úgy elzárkózhat egoizmusába, hogy a test már csak elválasztó határ, amely minden közösséget kizár; senkivel sem találkozik már igazából, senkit sem enged zárt bensejéhez érni.
De testi mivoltunkat fordított irányban is lehet élni: mint megnyílást, mint az önmagát közlő ember kiszabadulását. Mindannyian tudjuk, hogy ilyen is van; hogy határainkon túl bensőleg megérintjük egymást, közel kerülünk egymáshoz. A telepátiának mondott jelenség csak határesete annak, ami csekélyebb mértékben valamennyiünk között megvan: énünk középpontjából rejtve érintkezésbe jutunk egymással, a távolban is közel vagyunk egymáshoz.
3
A feltámadás valójában egész egyszerűen azt jelenti, hogy a test megszűnik határ lenni, viszont megmarad az, ami benne közösség. Jézus azért támadhatott fel, azért támadt fel valósággal, mert mint Fiú, mint szeretetében keresztre feszített, egészen kiosztotta önmagát. Feltámadott állapotban lenni annyit tesz, mint közölhetőnek lenni: nyitottnak, önmagát elajándékozónak. Innét kiindulva érthetjük meg azt is, hogy Jézus a Jánostól ránk hagyományozott eucharisztikus beszédben együtt említi az eucharisztiát és a feltámadást, és hogy az egyházatyák mondása szerint az eucharisztia a halhatatlanság orvossága (Antióchiai Szt. Ignác levele az efezusiakhoz, 20,2). Áldozni annyit jelent, mint Jézus Krisztussal közösségbe lépni; általa, aki egyedül tudta legyőzni a határt; a nyitottság birodalmába jutni, és így ővele, az ő erejében saját énünkben is képessé válni a feltámadásra.
De ebből már egy további is adódik. Amiben itt részesülünk, az nem egy darabka test, nem tárgy, hanem ő maga, a Feltámadott; személyében közli magát velünk a keresztet megjárt szeretetével. Ez azt jelenti, hogy áldozni mindig személyes folyamat. Sohasem egyszerűen közösségi szertartás, amelyet úgy bonyolítunk le, mint bármi más közösségi rendezvényt. Áldozáskor behatolunk az Úrba, aki közli magát velem. Ezért a szentségi áldozásnak mindig lelki közösségnek is kell lennie. Emiatt tér át a szentmise liturgiája áldozás előtt a liturgikus
„mi” használatáról az egyes szám első személyre. Itt rám személyesen van szükség. Nekem kell elindulnom, eléje mennem, hozzá fordulnom. Az egyház eucharisztikus közössége nem olyan kollektíva, amelyben a közösség azáltal jön létre, hogy az ember a legkisebb nevezőre süllyed, hanem éppen azáltal válik közösséggé, hogy teljesen önmagunk vagyunk. Nem az én kioltásán, kollektivizálásán nyugszik, hanem úgy jön létre, hogy valóban teljes énünkkel útnak indulunk, és belépünk az Úrnak ebbe az újfajta közösségébe. Csak így különbözik ez a közösség a névtelen kollektivitástól; csak így jön létre igazi, az ember gyökeréig, mélyéig, magasáig hatoló kölcsönös viszony. És mert ez így van, azért az áldozáshoz hozzátartozik a személyes odalépés Krisztus elé, az egyes szám első személyű ima; utána pedig a csendesség ideje, amelyben egészen személyes módon beszélgetünk a jelenlévő Úrral. Az utóbbi évtizedekben talán valamennyien túlságosan elszoktunk ettől. Újonnan fölfedeztük a gyülekezetet, a liturgiát, mint közösségi ünnepet, és ez nagy dolog. De azt is újonnan föl kell fedeznünk, hogy a közösség megkívánja a személyt. Újból meg kell tanulnunk ezt a csendes imádságot a szentáldozás előtt, és a hallgatag egyesülést az Úrral, önmagunk kiszolgáltatását neki.
Az imádás jelentősége
És ebből végül teljesen önként folyik még valami. Azt mondtuk, hogy amit magunkhoz veszünk, az személy. De ez a személy az Úr Jézus Krisztus, egyszerre Isten és ember. Korábbi századok eucharisztikus áhítata a szentáldozáskor valószínűleg túlságosan megfeledkezett az ember Jézusról, túlságosan csak Istenre gondolt. Mi viszont az ellenkező veszélyben forgunk: hogy már csak az ember Jézust látjuk, és közben elfelejtjük, hogy őbenne, aki testi valósággal nekünk ajándékozza magát, egyben az élő Istent érintjük meg. Mivel pedig így van, azért a szentáldozás mindig imádás is. Már minden igazi emberi szeretetben is benne rejlik a meghajlás a másiknak, Isten képmásának Tőle kapott méltósága előtt. Már az igazi emberi szeretet sem jelentheti azt, hogy a másikat bekebelezzük, birtokunkba vesszük: benne van, hogy áhítatos tisztelettel elismerjük a soha egyszerűen birtokba nem vehető másik személy nagyságát, páratlan voltát, meghajlunk előtte, és így egyesülünk egymással. A Jézus Krisztussal való közösségben ez a tény új magaslatra emelkedik, mert itt szükségképpen túlemelkedünk az emberi partnerségen. Amikor az Úrról, mint „partnerünkről”, társunkról beszélünk, ez a kifejezés ugyan megmagyaráz egyet-mást, de még többet eltakar. Hiszen nem ugyanazon a szinten állunk. Ő az egészen-más, az élő Isten fölsége jön vele felénk. Vele egyesülni annyi, mint meghajolni, és ezzel megnyílni nagyságának. Minden időben kifejezésre is jutott ez az áldozók áhítatában. Ágoston egy beszédében ezt mondja egyszer az áldozóknak: Senki sem áldozhat megelőző imádás nélkül. Szíriában működő kortársa, Mopszuesztiai
4
Theodorosz elbeszéli, hogy a szent adomány vétele előtt minden áldozó az imádás egy-egy szavát mondta. Különösen megragadó, amit az 1000 körül Clunyben élő szerzetesekről jegyeztek föl. Amikor szentáldozáshoz járultak, lehúzták a cipőjüket. Tudták, hogy az égő csipkebokor van itt, az a titok van jelen, amely előtt Mózes térdre roskadt. A formák változnak, de meg kell maradnia az imádás szellemének, mert csak az jelenti igazán a kilépést önmagunkból, a közösséget, az önmagunktól való megszabadulást, és így éppen az emberi közösség megtalálását is.
Mit jelöl az egyház transsubstantiatio szóval
3.) Térjünk át a harmadik és utolsó kérdésre: Nem cáfolta-e meg már régen, nem tette-e elavulttá a természettudomány a Krisztus valóságos eucharisztikus jelenlétéről szóló tanítást? Az egyház „átlényegülésről”, transsubstantiatióról beszél. Nem láncolta-e magát ezzel a lényegfogalommal messzemenőleg egy alapjában véve primitív és elavult, ma már tarthatatlan tudományos felfogáshoz? Nem tudjuk-e pontosan, hogy az anyag összetett: atomokból áll, ezek pedig elemi részecskékből? Hogy a kenyér nem „lényeg”, ennélfogva az összes többi sem lehet igaz? – Az ilyen kifogások végső soron nagyon felületesek. Nem vizsgálhatjuk meg most őket egyenként, és bizonyára nem is szükséges, hogy minden egyes ember mindig végiggondolja mindazt, ami szellemi küzdelmet az egyház ezen a téren vívott. A fontos csak az, hogy a gondolkodás állványzata meglegyen, és segítsen félelem nélkül, derűsen élni a hit benső magvát, amelyet támogat. Elégedjünk meg tehát néhány utalással.
Az első: Az egyház a "lényeg" szóval éppen azt a naiv felfogást szüntette meg, amely a foghatóhoz és mérhetőhöz tartja magát. A 12. században éppen az a veszély fenyegetett, hogy az eucharisztia titka mintegy kettéhasad két csoport között, amelyek – mindegyik a maga módján – eltévesztették a helyes középutat. Egyeseket teljesen eltöltött a gondolat: Jézus valósággal itt van. De számukra a „valóság” csak testi jellegű volt. Következésképpen erre a mondatra lyukadtak ki: Az eucharisztiában az Úr testét (húsát) „rágjuk”. Ezzel azonban gonosz tévedés áldozatául estek. Mert Jézus feltámadt. Nem emberi húst rágunk a szentáldozásban, mint az emberevők tennék. Ezért mások jogosan ellenük szegültek, védekezve az ilyen primitív
„realizmus” ellen. De az utóbbiak is zsákmánya lettek ugyanannak az alapvető tévedésnek, hogy ti. csak az anyagit, a foghatót, a láthatót tartották valóságnak. Azt mondták: Minthogy Krisztus nem lehet itt "megrágható" testi mivoltában, azért az eucharisztia csak jelkép; a kenyér csupán jelentheti a testet, de nem lehet maga a test. – Az egyház ebben a vitában úgy segített magán, hogy elmélyítette a „valóság” fogalmát. Nehéz küzdelem árán eljutott a fölismerésre: Nemcsak az „valóságos”, amit mérni lehet. Nemcsak a „kvantumok”, a mennyiségi dolgok valóságosak; éppen ellenkezőleg: ezek mindig csak megjelenései a voltaképpeni lét rejtett titkának. Itt azonban, ahol Krisztus találkozik velünk, erről a
„voltaképpeniről” van szó. Pontosan ezt fejezték ki a „lényeg” (szubsztancia) szóval. Nem a kvantitást, hanem a lét mély, igazi alapját. Jézus nem, mint egy darab hús van itt, nem a mérhetőnek, a mennyiségnek a területén. Aki így közeledik a valósághoz, az tévesen fogja fel a tényt és vele önmagát is. De akkor helytelenül is él. Tehát ez nem tudósok vitája, hanem rólunk magunkról van szó. Hogyan kell szembe állnunk a valósággal? Mi „valóságos”? Milyennek kell lennünk nekünk magunknak, hogy megfeleljünk az igazságnak? Az eucharisztiára vonatkozólag a tanítás ez: A lényeg – vagyis a lét igazi alapja – átváltozik. Erről van szó, nem a felszínről, amelyhez minden mérhető és fogható tartozik.
Ezzel a meggondolással ugyan egy jó lépésnyit előre jutottunk, de még nem vagyunk a végén. Mert most már ugyan tudjuk, miről nincs szó, de megmarad a kérdés: miről van szó igazából? Megint csak néhány utalásra szorítkozhatunk, mert látókörünk határoltsága csak annyit enged meg, hogy tapogatózzunk a titok felé.
5
a companatio elvetése
a) Először is: ami az egyháznak mindig fontos volt, az az, hogy itt valóságos átváltozás történik. Az eucharisztiában csakugyan történik valami. Új keletkezik, ami azelőtt nem volt. Az átváltozás tudata az eucharisztikus hit legősibb adottságainak egyike. Ezért nem lehet úgy, hogy Krisztus teste még hozzájárul a kenyérhez, mintha a kenyér és Krisztus teste két egyforma jellegű valóság lenne, két "lényeg" módjára ugyanúgy egymás mellett állhatna. Ha Krisztus teste, vagyis a feltámadott Krisztus jön, akkor ő nagyobb, ő más, nem egyenlő a kenyérrel. Átváltozás történik, ami világunk dolgait magasabb rendbe veszi föl, lényegükben érinti és változtatja meg, ha ez nem is mérhető. Amikor anyagi dolgokat táplálékul veszünk föl testünkbe, illetőleg amikor általában az anyag egy élő szervezet részévé válik, akkor megmarad ugyanannak, és mégis – mint valami újnak a része – maga is átalakul. Hasonló megy végbe itt is. Az Úr hatalmába keríti a kenyeret és bort, mintegy kiemeli sarkaiból megszokott létüket, bele egy új rendbe; még ha pusztán fizikailag ugyanazok is maradnak, mélyükben megváltoztak.
Ebből valami fontos következik, ami egyben újból megvilágítja, miről van itt szó: Ahol Krisztus jelenvaló lett, ott nem maradhat minden úgy, mintha semmi sem történt volna. Ahová ő a kezét teszi, ott új keletkezik. Ez viszont arra utal, hogy a kereszténység maga átváltozás, hogy megtérésnek kell lennie, nem pedig a megszokott élet külső díszének. A mélybe markol és a mélyből újít meg bennünket. Minél gyökeresebben újulunk meg, annál jobban meg tudjuk érteni az átváltozás titkát. Végső soron a dolgoknak ez az átváltozási képessége észreveteti velünk, hogy a világ maga átváltoztatható, hogy egyszer majd egészében új Jeruzsálem, Isten jelenlétének temploma, edénye lesz.
A transsignificatio ( = át értel m ezés) el vetése
b) A második: Ami az eucharisztiában lejátszódik, az magát a dolgot érintő objektív történés, nem pedig olyasvalami, amire nézve mi emberek csupán egyetértünk egymással. Ha az utóbbi lenne, akkor az eucharisztia csak egyezmény lenne közöttünk, fikció, hogy „ezt”
„valami másnak” tekintjük. Játék lenne csupán, nem valóság. Megülése színjátékjellegű lenne. Az áldozati adományokat csak időlegesen „átfunkcionálnánk”, istentiszteleti célokra alkalmaznánk. Ezzel szemben az igazság az, hogy ami itt történik, az nem szerepváltoztatás, hanem igazi átváltozás. Az egyház átlényegülésnek nevezi. Olyan vitát érintünk ezzel, amely a hatvanas években nagy port vert föl. Azt mondták, hogy az eucharisztiát ilyenformán kell értenünk: Képzeljük el, hogy van egy darab vásznunk, amelyből nemzeti zászló vagy ezredzászló lesz. Mint vászon ugyanaz maradt; de mivel ez a vászondarab most a nemzet vagy egy ezred jelképe, le kell vennem előtte a kalapomat. Nem lett más, de valami mást jelent. Később múzeumokban fogják őrizni, de magában hordja majd a kor egész történetét. A vásznon így végbement változását transsignificatio-nak, magyarul jelentésváltozásnak,
„átértelmezésnek” hívták.
Nos, valamennyire még ez a példa is segíthet bennünket egy darabon annak megértésében, hogy egy új összefüggésbe való beillesztés változást hoz létre. De a példa nem kielégítő. Ami az eucharisztiában a kenyérrel és borral történik, az sokkal mélyebbre nyúlik; több, mint átértelmezés. Az eucharisztia túllépi a funkcionálisnak a területét. Korunknak éppen az a baja, hogy már csak funkciókban gondolkodunk és élünk, magát az embert is funkcionális értéke szerint soroljuk be, és mindnyájan már csak funkciók és funkcionáriusok tudunk lenni, a lét megtagadásával. Az eucharisztiának, mint a hit szentségének jelentősége éppen abban áll, hogy kivezet a funkcionális területéről a valóság talajára. Az eucharisztia világa nem színjáték; nem megkötött és visszavonható egyességeken nyugszik, hanem a valóságról van benne szó, annak legmélyebb alapjáról. Ez a sarkpontja annak, hogy az egyház, mint elégtelent elutasítja a
6
puszta átértelmezést (transsignificatio-t), és ragaszkodik az „átlényegüléshez”: Az eucharisztia valóságosabb, mint a dolgok, amelyekkel mindennap bánunk. Itt van a legigazibb valóság. Itt a mérce, a középpont; itt találkozunk azzal a valósággal, amelyből kiindulva meg kellene tanulnunk minden más valóság mérését.
j e le nl ét , ame l y me gmar ad
c) Ebből egy utolsó következmény adódik: Ha így áll a dolog, vagyis ha a kenyeret és bort nem mi értelmezzük át, hanem az egyház hívő imája által az Úr maga cselekszik és hoz létre újat, akkor ez azt jelenti, hogy jelenléte megmarad. Minthogy megmarad, azért imádjuk az Urat az ostya alakjában. Ez ellen kifogások merülnek föl. Azt mondják: az első évezredben nem csinálták. Erre mindenekelőtt egyszerűen meg kell jegyezni, hogy az egyház a történelem folyamán növekszik és érik. Hozzá kell tenni, hogy mindig megőrizte a szent színeket, hogy elvihesse a betegekhez. Ez a gyakorlat annak tudatán alapult, hogy az Úr jelenléte megmarad. Ezért vette körül mindig is áhítatos tisztelettel a szent színeket.
Egy második kifogás: Az Úr kenyér és bor színe alatt adta magát. Ezek ennivalók. Ezzel elég világosan megmutatta, mit akar és mit nem. A kenyér nem arra való, hogy nézzük, hanem hogy megegyük, - mondták ennek megfelelően. Alapjában véve ez helyes; a Trentói Zsinat is így mondja. (Vö. – Denzinger – Hünermann: Hitvallások és az Egyház Tanítóhivatalának megnyilatkozásai 1643.) De emlékezzünk csak vissza: Mit jelent az Urat magunkhoz venni? Ez nemcsak testi folyamat, mint amikor megeszem egy darab kenyeret. Ezért nem lehet pillanatnyi történés sem. Krisztust befogadni annyit tesz, mint feléje menni, imádni őt. Ezért magunkhoz vétele túlterjedhet az eucharisztia megülésének pillanatain, sőt túl is kell terjednie. Minél inkább belenőtt az egyház az eucharisztikus titokba, annál jobban felfogta, hogy az áldozási közösség megünneplését nem fejezheti be a mise korlátozott perceiben. Csak amikor meggyújtották a templomokban az örökmécset és felállították a tabernákulumot hordozó oltár mellett, akkor pattant föl mintegy a titok bimbója, és ismerte el az egyház teljességében az eucharisztikus titkot. Az Úr mindig itt van. A templom nemcsak olyan hely, ahol reggel valami történik, a nap többi részében pedig nincs szerepe, üres. A templomon belül mindig „egyház” van, mert az Úr ajándékozza magát, mert az eucharisztikus titok megmarad, és mert mi, amikor közeledünk hozzá, állandóan bele vagyunk zárva az egész hívő, imádkozó, szerető egyház istenszolgálatába.
Mindnyájan tudjuk, mekkora a különbség egy átimádkozott és egy múzeummá vált templom között. Ma nagyon is abban a veszedelemben forgunk, hogy templomaink múzeumok lesznek, és aztán úgy járnak, mint a múzeumok: ha nincsenek bezárva, kifosztják őket. Nem élnek többé. A templom elevenségének, belső nyitottságának mértéke abban mutatkozik meg, hogy nyitva tudja tartani az ajtaját, mert imádkozott templom. Ezért szívből kérem valamennyiüket, igyekezzünk újult erővel erre. Emlékezzünk meg újból arról, hogy az egyház mindig él, hogy az Úr benne állandóan felénk tart. Az eucharisztia és annak közössége annál telibb, minél jobban előkészülünk rá a szentségileg jelenlévő Úr előtt végzett csendes imában, és így az áldozásban valódi közösségre lépünk vele. Az ilyen imádás mindig több, mint valami általános beszélgetés Istennel. Különben joggal emelhetnék ellene a mindig újból fülmerülő kifogást: Imádkozni az erdőben, a szabad természetben is tudok.
az E u charisztia jelenlét éb en való imád kozá s m i n ő ség e
Kétségtelenül. De ha csak erre volna mód, akkor az imában a kezdeményezés csakis a mienk lenne. Akkor Isten gondolkodásunk posztulátuma lenne, és nyitott kérdés maradna, hogy felel-e, tud-e, akar-e felelni. Az eucharisztia azt jelenti, hogy Isten valóban felelt; az eucharisztia Isten, mint felelet, mint választ adó jelenlét. Az Isten és ember közötti viszony
7
kezdeményezése most már nem rajtunk áll, hanem őrajta, és csak így válik igazán komollyá. Ezért az ima az eucharisztikus imádás terében egészen új szintre emelkedik; csak most kétoldalú, és így csak most fordul komolyra. Sőt nem is csak kétoldalú, hanem mindent magába záró. Ha az eucharisztia jelenlétében imádkozunk, sohasem vagyunk egyedül. Mindig együtt imádkozik velünk az egész eucharisztiát ünneplő egyház. Imádságunk meghallgatást talál, mert a halál és feltámadás birodalmában imádkozunk, tehát ott, ahol teljesül a minden kérésünkben benne rejlő legigazibb kérés: a halál legyőzéséért való esedezés, a szeretet kérése, amely erősebb, mint a halál. Ebben az imában többé már nem valami kigondolt Isten előtt állunk, hanem olyan Isten előtt, aki csakugyan nekünk adta magát; az előtt az Isten előtt, aki közösséget vállalt velünk, értünk, és így önmagunk határai közül kiszabadít a közösségre és elvezet a feltámadásra. Ilyen imára kell újból törekednünk. A böjti idő gyümölcsének annak kellene lennie, hogy imádkozó egyházzá és ezzel nyitott egyházzá válunk. Csak az imádkozó egyház nyitott. Csak az él, az hívogatja az embereket; egyszerre ajándékoz meg a közösséggel és a csend terével.
testi (megtestesült) felelet
az imádás módja és jelent ő sége
Mindabból, amit meggondoltunk, még egy záró megfontolás következik. Az Úr testileg nekünk ajándékozza magát. Ezért nekünk is testi feleletet kell neki adnunk. Ez mindenekelőtt azt jelenti, hogy az eucharisztiának túl kell érnie a templom határán, az emberekért és a világért végzett sokféle szolgálat alakjában.
De jelenti azt is, hogy vallásosságunk, imádságunk is megkívánja a testi kifejezést. Mivel az Úr, mint a testben feltámadott adja magát, nekünk is lelkünkkel és testünkkel kell válaszolnunk neki. Testünk minden szellemi képessége szükségszerűen hozzátartozik az eucharisztia megüléséhez: ének, beszéd, hallgatás, ülés, állás, térdelés. Azelőtt talán túlságosan elhanyagoltuk az éneket és a beszédet, és csakis hallgattunk egymás mellett. Ma megfordítva az a veszély, hogy a hallgatást felejtjük el. Pedig csak mind a három - ének, beszéd, hallgatás - együtt az a felelet, amelyben szellemi testünk teljességében megnyílik az Úrnak.
Ugyanez áll a három testi alapmagatartásról, az ülésről, állásról és térdelésről is. Megint csak: azelőtt talán nagyon is elfelejtettük az állást és részben az ülést is, mint a fesztelen odafigyelés kifejezését, és túlságosan csak térdeltünk; ma a fordítottja fenyeget. Pedig itt is szükséges mind a háromfajta tartás a maga sajátos kifejező erejével. Hozzátartozik a liturgiához, hogy ülve, elmélkedve hallgatjuk Isten szavát. Hozzátartozik, hogy a készenlét kifejezéséül állunk, ahogyan Izrael állva ette a húsvéti bárányt, hogy tudtul adja készségét a kivonulásra Isten igéjének vezetése alatt. Ezen felül az állás Jézus Krisztus győzelmének is kifejezője: a párviadal végén ő maradt állva győzőként. Innen kapja meg jelentőségét az a tény, hogy István vértanúsága előtt állni látja Krisztust az Isten jobbján (Csel 7,56). Amikor tehát evangéliumhoz állunk, akkor nemcsak Izraellel osztjuk meg az exodus magatartását, hanem ezen túl ott állunk a Feltámadott mellett, megvalljuk győzelmét.
Végül a térdelés is lényeges: mint az imádás testi mozdulata, amelyben éberen, készen, rendelkezési állományban maradunk, de ugyanakkor meghajlunk az élő Istennek és az ő nevének nagysága előtt. Maga Jézus Krisztus Szent Lukács tudósítása szerint a szenvedése előtti végső órákban térdelve imádkozott az Olajfák hegyén (Lk 23,41). István térdre rogyott, amikor vértanúsága előtt nyitva látta az eget és benne ott állni Krisztust (Csel 7,60). Előtte térdel le, az Álló előtt. Péter térden állva imádkozott, hogy kiesdje Istentől Tabita feltámasztását (Csel 9,40). Pál az efezusi presbiterek előtt tartott nagy búcsúbeszéde után (mielőtt elmenne Jeruzsálembe, a fogságba) térdelve imádkozott velük (Csel 20,36). A legmélyebbre ezen a téren a filippi levél Krisztus-himnusza vezet (Fil 2,6-11), amely Jézus Krisztusra viszi át az izajási ígéretet, hogy Izrael Istene előtt világszerte térden állva fognak hódolni: Ő az „a név, amelyre minden térd meghajlik a mennyben, a földön és a föld alatt” (Fil
8
2,10). Ebből a szövegből nemcsak azt tudjuk meg, hogy az ősegyház térdel Jézus Krisztus előtt, hanem az okát is: Ezzel nyilvánosan hódol neki, a Megfeszítettnek, úgy, mint a világ Urának, akiben beteljesedett az ígéret Izrael Istenének világuralmáról. Ezzel a zsidókkal szemben arról a hitéről tesz tanúságot, hogy a törvény és a próféták, amikor Isten „nevét” említik, Jézusról beszélnek. A császárkultusz, a hatalom teljes kisajátítási igénye ellenében pedig ragaszkodik Krisztus új világuralmához, amely határt szab a politikai hatalomnak. Igent mond ezzel Jézus istenségére. Térdelünk Jézussal együtt; térdelünk az ő tanúival - Istvántól, Pétertől, Páltól kezdve - Jézus előtt. Mindez, mint a hit kifejezése kezdettől fogva nélkülözhetetlen volt az ősegyház számára: így tett látható bizonyságot a világban Krisztushoz és Istenhez való viszonyáról. Az ilyen térdelés testi kifejezése Jézus Krisztus valóságos jelenlétére mondott igenünknek, aki jelen van közöttünk, mint Isten és ember, testével és lelkével, húsával és vérével.
„Hol van nép, amelyhez istenei oly közel volnának, mint hozzánk a mi Istenünk?” Kérjük az Urat, ébressze fel bennünk újra közellétének örömét, tegyen minket újra imádóivá. Imádás nélkül nincs átváltozás a világban.
A romlott emberi természetet (Máriától) örökölte, de ő Isten lévén ellen tudott állni minden kísértésnek.
Jézus Krisztus emberi természete nem volt romlott, mert amikor az Ige testté lett, akkor ez a test nem bűnben fogant emberi akaratból és aktusból test szerint, hanem Isten teremtő szava által lett.
Romlott emberi természetünk nekünk van, mert mi viszont örököltük atyáinktól a tőlük ránk hagyományozott hiábavaló életünket. Az Ige kiemeli, hogy mi bűnös emberek atyáinktól örököljük a hiábavaló életmódunkat (pl. már az 1Mózes 5,3-ban is), de Jézus Krisztus az Atyától nem örökölt bűnt. A mi emberi természetünk a bűneset miatt romlott meg. A bűn egy állapot, ami azt jelenti, hogy születésünktől fogva Istentől elszakított állapotban vagyunk, egészen addig, amíg Isten a kegyelméből és szeretetéből a Szentlélek által újjá nem szül minket, és ez Jézus Krisztus Isten akaratából és rendelése szerint értünk, miattunk és helyettünk vállalt áldozatáért lehet a miénk. Ez Isten kegyelme, hogy noha mi magunk nem tehetünk semmit az Istentől elszakadt állapotunk helyreállításáért, de még csak a némileg való megjavításáért sem, sőt, kiérdemelni sem tudjuk, sőt, még akár csak részben megszolgálni sem tudjuk, sőt, igazából megköszönni sem tudjuk, viszont kegyelemből Jézus Krisztus érdemére tekintettel mégis tökéletes szabadulás, teljes gyógyulás van ebből a kirekesztett állapotunkból, és lehet közösségünk az élő Istennel.
Jézus Krisztus nem elszakadva Istentől lett testté, ezért nem a bűnben lett hasonló hozzánk.
Az Ige testté lett, azaz Jézus Krisztus emberi testben jött a földre, egészen ember lett, noha ugyanakkor egészen Isten is volt közben, ahogyan egészen Isten volt azelőtt is, és azóta is változatlanul. Azáltal, hogy Jézus Krisztus emberi testben jött a földre, nem a bűnös természetet vette magára, ami ránk jellemző, hanem ugyanolyan megkísérthető, próbára tehető, megsebezhető és meggyilkolható érző testet öltözött fel, ami nekünk is van. De Krisztus nem bukott el a kisértésekben, ahogyan nekünk sem kellene elbuknunk, ha nem saját magunkban bíznánk, hanem egyedül a bűntelen Jézus Krisztusban! Micsoda kegyelem, hogy mi viszont az Úr Jézus Krisztust ölthetjük fel, ha Szentlelke által Ő vesz lakozást a szívünkben, Ő lép velünk egészen személyes közösségre, beléje oltatunk bele, mint letörött vessző az élő tőbe!
Jézus Krisztus egyszerre a tökéletes főpap, és a hibátlan és szeplőtelen bűnért való áldozat is. Ez a tökéletes főpap a kegyelem királyi székében van az Atya jobbján, azaz tökéletes úr, és a kegyelem egyedüli, teljes és tökéletes forrása. Róla írja egyedül a Szentírás, hogy teljes kegyelemmel és igazsággal! A bűnös embert Isten a szuverén akarata szerint kegyelembe fogadhatja, tehát Isten az övéit -az elveszett embert-, a bűnös és elbukott állapotából a kegyelmébe emeli, de egyedül Jézus Krisztus, aki kegyelemmel teljes volt. Még akkor is, amikor bűnné lett a bűntelen értünk és miattunk, hogy helyettünk hordozza el a mi bűneink igazságos ítéletét.
Micsoda Isten iránti alázatban, és Istentől való kegyelemben volt részük a pásztoroknak, hogy megláthatták a gondoskodásra szoruló újszülöttben a Megtartó Úr Krisztusukat! Micsoda kegyelemben volt Simeon, hogy a csecsemőben megláthatta az Úrnak Krisztusát! Micsoda kegyelemben volt a megtért lator, aki a megkínzott haldokló elítéltben megismerhette saját életének Urát! Még a vak és névtelen senki koldus nincstelen Bartimeus is felismerte Jézus Krisztusban a megígért Fiút! Micsoda kegyelem és gyengéd szeretet volt abban, ahogyan Isten vezette Máriát, aki befogadta az Igét, először testileg, majd lélekben is, amikor már Jézus Krisztust nem csak mint a fiát szerette, mert végül már nem kintről üzengetett be, hanem Jézus Krisztus lábainál leborulva a többi megtért hívővel testvéri közösségben együtt dicsőítette Jézus Krisztust, mint urát és megváltóját (ahogyan most is teszi ezt)! Mi is ismerjük fel, hogy bűneink miatt Jézus Krisztus megváltására szorulunk, aki Isten kegyelméből lett testté, mert úgy szerette Isten e világot, hogy egyszülött Fiát adta értünk!
Mi is ismerjük fel a bűneinkben elbukott és egészen elveszett állapotunkat, és hogy emiatt teljesen Jézus Krisztusra vagyunk szorulva, ahogyan felismerték ezt a Biblia névtelen "kisemberei" is, és a Biblia fontos "nagyemberei" is, mint Mária és az apostolok! Mi vajon miért nem ismerjük meg Jézus Krisztusban Isten kijelentett kegyelmét, pedig mi már a teljes írás birtokában vagyunk, mi már nem egy újszülöttben, vagy nem egy megkínzott elítéltben kell megismerjük életünk megtartó Urát, hanem a dicsőséges feltámadott Jézus Krisztusban, akinek teljes isteni dicsőségében való eljövetelét várjuk, és aki addig is ígérete szerint nemcsak velünk van, de velünk is marad, és tartozhatunk hozzá, és általa és őbenne lehetünk az Atya gyermekei?
> Minden, ami romlandó és ami nem, csak és kizárólag Istentől van. Isten pedig azt mondta, hogy amit teremtett, az bizony jó! S ez akkor sem változik az én hitemben, ha Ádámék nagy "világfelkavaró" tettével rukkolunk elő.<
Hát én nem jelenteném ki, hogy a bűn közvetlenül Istentől van. Azt még kevésbé, hogy Isten szerint a bűn jó! A bűn inkább annak következményeként van, hogy Isten nem gépeket gyártott. A romlás pedig a bűn miatt van.
> a szerető Istenünk azt mondja, hogy emberré akarok válni, megtapasztalni romlottságunkat, szanvedéseiket, úgy igazából, emberként. Lehet azon vitatkozni, hogy az ember Jézus örökölte-e az eredendő bűnt, vagy nem, de egy biztos.<
Csatlakoznék Magyarpityuhoz, Isten nem azért vált emberré, mert másként nem tudná, milyen a szenvedésünk, hanem, hogy méltó engesztelést adjon az igazsága kiegyenlítésére. A romlott emberi természetet (Máriától) örökölte, de ő Isten lévén ellen tudott állni minden kísértésnek.
>Majd amikor megdicsőült, azt mondta, hogy visszajön gyorsan, nem hagy minket árván, olyannyira, hogy ezt a kívül és belül romltott, rothadó testet szemelte ki célpontul, ahol Ő szeretne lakni. Bennünk. A romolhatatlanság a romlandóban. Érvelésed nálam már itt megromlott ;)<
Lelke által lakik lélekként szívünkben, e romlandó testünk viszont megszűnik. Mikor megjön akkor kapunk romolhatatlan anyagi testet is.
>Ha igaz, hogy a Szentlélek temploma vagyunk, ha igaz, hogy Isten bennünk van, ha igaz, hogy Isten teste vagyunk, egyenként annak tagjai, ha igaz, hogy mi vagyunk az egyház, akkor nem igaz teóriád, miszerint:
>>"Anyagi az csak egyfajta van, konkértan az a test, amiben keresztre lett feszítve, de teste nem látott rothadást, majd romolhatatlan testben feltámadt, e testben elment és majd visszajön. Istennek más anyagi teste nincs."<<
"Mer az Ő testének a tagjai vagyunk, az Ő testéből és az Ő csontjaiból valók." (Ef 5,30)
"Mert hiszen egy Lélek által mi mindnyájan egy testé kereszteltettünk meg, akár zsidók, akár görögök, akár szolgák, akár szabadok; és mindnyájan egy Lélekkel itattunk meg." (1Kor 12,13)
"TipedigKrisztus teste vagytok, és tagjai rész szerint." (1Kor 12,27)<
AZ efézus 5:30 szintén lelki értelemben érti, nem anyagilag.
Jelen fizikai testünk nem az egyház, se nem Krisztus teste, hanem a lelkünk/szellemünk az. A testünk templom, mely ideiglenesen van kötve a lelkünkhöz/szellemünkhöz, de meg fog szűnni.
>Mi az, hogy a Lelke által van köztünk? Azt gondolod, hogy Krisztus fent üll a mindenható jobbján, és csak az az Ő teste, más nem? <
„Ami testtől született test az, ami Lélektől született lélek az”
Továbbra is: Krisztusnak egy konkrét anyagi teste van, amiben csecsemőként eljött, majd keresztre feszítették majd feltámadt romolhatatlan anyagi testben.
Ezen kívül van szelleme/Lelke, hisz ő alapvetően szellemi lény, és ez mindig is volt és ez nincs helyhez kötve.
> amikor protestánsok azt mondják .. hogy Isten ma már egyedül csak a Szentíráson szól hozzánk. Ezen hívek Istent bezárják a Bibliába, mintha valami Aladin lenne.<
Ilyet ki mond? Nem ismerek egyetlen embert se, aki azt állítaná, hogy Isten kizárólag a Szentíráson keresztül szólhat.
> Viszont azt is mondta, hogy ez az én testem és ez az én vérem. Egyétek!<
Ez az, amit minden protestáns is vall és cselekszik. Ami viszont ezen túlmegy, azt nem valljuk.
>Mindezt később fizikai, testi eucharisztiává "fejleszti" az utolsó vacsora alkalmával, mikor megtöri a kenyeret és ezt mondja: "ez az én testem...".Nem én mondtam Ő, s nem is kérdőjelezem meg a szavát.<
Fizikai eukarisztiává fejleszti? Ez olyan, mintha azt mondanád, hogy a szabadságot egy műanyag pillangóvá fejleszted.
>A táplálékot, ami nem csak életet ad nekünk, hanem megelevenít, hit által, lelkileg és testileg is elénk rakja<
A testi táplálékot is ad: megadja mindennapi kenyerünket. De Isten alapvetően szellemi lény, nem
anyagi. Konkrétan abból a célból lett anyagi is, mert másként nem tudta kiengesztelni az igazságot. Tehát, a matekot úgy tudod megszeretni és megismerni, hogy megérted és használod.
Ez megnyilvánul pl. két dobókockát meg tudsz különböztetni 3 dobókockától. De a matektudás attól se jobban, se kevésbé nem lesz tiéd, hogy megfogsz kettő vagy három dobókockát.
>Ha csak egy emlékvacsoráról lenne szó, akkor felesleges lenne a bűnbánat, mert nem egy szentséget veszek magamhoz.<
A bűnbánat nem attól lesz fontos hogy szentséget veszel magadhoz vagy se. Hanem attól, hogy szívedben szereted Jézust és szeretnél neki hálából engedelmeskedni (szerintem). A szentség szó eleve teljesen mást jelent a Bibliában, mint amire hagyományosan használják.
és még is, ez a szerető Istenünk azt mondja, hogy emberré akarok válni, megtapasztalni romlottságunkat, szenvedéseiket, úgy igazából, emberként.
Nem, az Ige nem azért lett testté, mert jobb híján így akarta megtapasztalni az Istentől elszakadt, és bűneiben egészen elveszett, romlott emberi létet! Jézus Krisztus azért jött testben erre a földre, hogy Isten akarata és rendelése szerint az értünk, miattunk és helyettünk elszenvedett halála árán megváltson minket, mert egyedül Isten bűntelen Fiának, Jézus Krisztusnak a halála elegendő minden bűnünk váltságára. Ennyire súlyosak a bűneink! De Jézus Krisztus halála elegendő minden bűnünkre, az enyémre is, a tiédre is. Ha nem a tiéd Jézus Krisztus váltsága, akkor örökre elveszett állapotban vagy, mert önmagadtól semmit sem tehetsz a bűneidben egészen elbukott állapotod megváltoztatásáért, egyedül Jézus Krisztus által van menetelünk az Atyához. Csak annyit tehetsz, hogy alázattal elfogadod Isten szeretetből személyesen neked kínált kegyelmét, és hálával megköszönöd.
Ezen szoktak megütközni sokan, hogy valóban "csak" ennyi lenne? Nos, Isten tévedhetetlen és igaz kijelentése szerint, igen, "csak" ennyi. Elfogadod, élsz általa, és termed a megtérés gyümölcseit, melyek többek között azok a cselekedetek, melyek által Isten cselekszik rajtad keresztül. Mintegy eszközeként használ Isten téged a saját céljára, ha Istené vagy. Már nem te cselekszel a saját erődre, elképzelésedre és képességeidre támaszkodva, hanem általad Isten cselekszik, te pedig engedelmesen teszed, amire Szentlelke által indít. A bűnbánat is a megtérés gyümölcse, hogy megismerve az igaz Istent, megértve, vagy inkább megsejtve, hogy mit tett érted Jézus Krisztus, ráébredsz, hogy mindazt te nem tudtad volna megtenni még saját magadért sem, és nem is vagy érdemes erre, nem érdemeidre tekintettel kaptad, nem azért kaptad, mert képes lennél akár csak részben is megszolgálni mindazt, hanem azért kaptad, mert Isten szeret téged. "Csak" azért, mert Isten szeret téged! És ha ezt megéled, akkor megutálod a bűneidet, és megszomorodsz azon, hogy megbántod Istent az engedetlenségeddel, és mindez hálára és köszönetre indít téged.
Nem benned van az oka, hogy Isten üdvösségre hív téged, hanem Istenben, az Ő szeretetében! Abban a szeretetben, ahogyan szeret téged, amihez képest semmi, ahogyan mi tudunk szeretni. Mégis, szeretnünk kell Istent és egymást, habár nem is tehetünk másként, mert Isten ezt munkálja ki bennünk, erre hív el minket!
Bocsánat, hogy ilyesmit kell írjak neked, de most úgy tűnik, szükséged van a hit alapjainak átismétlésére, ezért szeretettel intelek és figyelmeztetlek, hogy ne térj el az igaz tanítástól, amit a Bibliában találsz megírva!
Lehet azon vitatkozni, hogy az ember Jézus örökölte-e az eredendő bűnt, vagy nem
Nem, ezen nem lehet vitatkozni! Neked legalábbis nem lehet, ha Istené vagy! Majd vitatkozzanak ezen a hitetlenek, akiknek nincsen élő kapcsolatuk az Úrral. Te csak higgy Isten tévedhetetlen és igaz kijelentésében, Jézus Krisztusban, és hidd el, amit a Bibliában olvasol Istenről és saját magadról!
a protestánsok is szentségnek fogadják el az úrvacsorát
Nem szentség abban az értelemben, ahogyan a katolikusok értik a szentséget! Nagyon beszédes számomra, hogy a katolikusok számára nem szentség az imádkozás, az igeolvasás és hallgatás, a bizonyságtétel, a nyilvános bűnvallás... Pedig ezek azok a módok, melyek a megszentelődésünkben segítségünkre vannak, ezek az eszközök a megszentelődés útján, mert ezek a legfőbb eszközeink az Istennel való élő kapcsolatunk napi megélésében.
A katolikusok cselekedetek által gondolják és tanítják a szentségre jutást, oly módon, hogy rendszeresen élve a szentségekkel, falatonként válnak egyre inkább szentté, míg végül elérik a szentségekkel élés cselekedetei által az üdvösségre jutás állapotát. Ez óriási tévedés és veszélyes tévtanítás, mert az üdvösség egyedül kegyelemből van Jézus Krisztus értünk, miattunk és helyettünk elszenvedett halála árán, amely hit által lehet a miénk! Erre a halálra emlékezünk, mikor táplálkozunk a Mennyei Kenyérből, hogy éljünk hit által kegyelemből.
Lélekben valóságosan táplálkozunk a Mennyei Kenyérből, hogyha lélekben valóságosan igazságban imádjuk Istent! Az úrvacsorában emlékezünk Isten felőlünk való döntésére, melyet Jézus Krisztusban nyilvánított ki számunkra, hogy meghalt az egyszülött bűntelen Fiú, bűnné lett a bűntelen értünk, miattunk és helyettünk, és Vele lehet közösségünk Isten kegyelméből, mert így szeret minket! Az úrvacsora annak az egészen személyes közösségnek a megélése, hogy a világot teremtő, és azt azóta is fenntartó és igazgató Isten vett lakozást a szívünkben, és lesz életünk ura egyre inkább, ha életünk egyre több területét adjuk át neki, és egyre inkább átengedjük Jézus Krisztusnak a központi helyet, ami egyedül őt illeti meg az életünkben! Döbbenetes dolog, bűnös emberi ésszel nem érthető, de megélhető!
Akinek nincs közössége a Szentlélek által az élő Istennel, az valóban nem érti, mitől több az úrvacsora jegye, mint egy egyszerű falat kenyér és korty bor, de nekünk, akiket Isten eleve kiválasztott saját magának, elegendő Isten kijelentése, nem kell hozzágondolni emberi spekulációkat. Vannak, akik buzgalmukban valami többet szeretnének, mert nekik nem elég Isten kijelentése, és kellenek nekik a vallási tanítások, nos, ők is megszomorítják Istent, noha én is azt gondolom, hogy mert Isten a szívek vizsgálója, így reményem szerint senki sem marad kárhozatban csak azért, mert nem igei tanításban van, hogyha övé Jézus Krisztus megváltása. Ezért kell olvasni rendszeresen a Bibliát, ezért kell újra és újra visszatérni az Ige kijelentéséhez! És persze igaz tanítás mellett is lehet kárhozatban maradni, ha nincs élő kapcsolat az Úrral.
Az úrvacsorában emlékezünk Jézus Krisztus megkínzott és megfeszített testére, Jézus Krisztusra, aki testben most ott ül a mindenható Atya Isten jobbján, akinek eljövetelét várjuk, de aki Szentlélek által jelen van, egészen jelen van, és ígérete szerint velünk van! De testben is valóban jelen van, na nem az úrvacsorai jegyek átlényegülése által, nem az emberkéz csinálta ostya (tényleg, miért nem kenyér, talán mert az ostya tovább eláll?) színe alatt, hanem mi, mint az Úr Egyházának tagjai (vagyis nem vallási közösségnek tagjai, hanem Isten Egyházának tagjai) vagyunk a test tagjai. Az úrvacsora valóban több egy emlékvacsoránál, mert hálaadás is, köszönetmondás is!
akkor röviden: Istennek kétféle jelenléte van a Biblia szerint: anyagi és szellemi. A szellemi/Lelke általi jelenlétet vallom én és általában a protestánsok. Anyagi az csak egyfajta van, konkértan az a test, amiben keresztre lett feszítve, de teste nem látott rothadást, majd romolhatatlan testben feltámadt, e testben elment és majd visszajön. Istennek más anyagi teste nincs. Addig is, míg visszatér Lelkét küldte el közénk. Isten szellemi jelenlétének nincsenek olyan "feltételei", hisz mindenütt jelen van, ettől még az emberek meghalnak, a kutya megdöglik. A mindenütt való szellemi értelmű jelenléte nem indok bizonyos tevékenységekre sem, tehát ha pl. valaki egy bálványszobor előtt leborul bálványimádást követ el, mert olyan tárgyat imád/ra irányul az imádata, ami nem maga Jézus, Istent szimpla tárgyhoz kötötten képzeli el, amin súlyos tévedés és Isten nem-ismeréséből fakad.
Pár Ige erről és kérdésedre válaszolva:
"Én azonban az igazságot mondom nektek: jobb nektek, ha én elmegyek mert ha nem megyek el, a Pártfogó nem jön el hozzátok, ha pedig elmegyek, elküldöm őt hozzátok..a Pártfogó pedig a Szentlélek"
(Jn16:7)
"Nem tudjátok, hogy ti Isten temploma vagytok, és az Isten Lelke bennetek lakik?"(1Kor3:16)
"Az én Atyám házában sok hajlék van ha nem így volna, vajon mondtam volna-e nektek, hogy elmegyek helyet készíteni a számotokra?" (Jn14:2)
"Galileai férfiak, miért álltok itt az ég felé nézve? Ez a Jézus, aki felvitetett tőletek a mennybe, úgy jön el, ahogyan láttátok őt felmenni a mennybe"
(apcsel1:11)
Ha valaki akkor ezt mondja nektek: Nézd, itt a Krisztus! - vagy: Nézd, ott van! Ne higgyétek!..vigyázzatok: előre megmondtam nektek mindent!" (Mk13:21).."Ha ezt mondják majd nektek: Íme, ott, vagy íme, itt van, ne menjetek oda!"
(Lk17:23)
"Ha tehát azt mondják nektek: Íme, a pusztában van, ne menjetek ki! Íme, a belső szobákban, ne higgyétek! Mert ahogyan a villámlás keletről támad, és ellátszik nyugatig, úgy lesz az Emberfiának az eljövetele is."
>A Szentírás nem tárgyalja, hogy mi történt azon az estén, gondolom bizonyítékaid is annyi van neked, mint neked, fikciók, így szerintem találgatásokból tényeket gíártani nem szabad. <
Én is ezt mondom. Tehát ha 4 apostol is leírta a teljes evangéliumot jópár oldalban, és több tucat levelet is olvashatsz a korabeli gyülekezetek életéről részletesen, és ezekben egyikben se olvasol se átváltoztatásról se körmenetről se áldozás voltáról, hanem ezek ellenkezőjéről, akkor ne is költse hozzá ezeket senki.
> Péter megtagadása sem Péter akarata volt. Sőt, az ő akaratára mondta Jézus, hogy "távozz tőlem sátán". Ha megnézted volna a Krisztus utolsó megkísértése című filmet (és más, keresztényibbnek titulált filmben is így ábrázolták), akkor látnád. Szóval, amit te állítasz, az nem biztos, hogy igaz, hisz ami embernél lehetetlen, Istennél nem az..<
Nézd, azt sehol nem mondta Isten az Igében, hogy mi emberek nem fogunk hibázni akár őt megtagadni, hanem épp azt írta, hogy pl.:
„ha hűtlenek vagyunk, ő hű marad”(2 Tim.2:13) ill: „Ha azt mondjuk, hogy nincsen bűnünk, önmagunkat csaljuk meg, és nincs meg bennünk az igazság” (1Jn 1:8) Tehát példádnál semmi olyan nincs, ahol Isten olyat tenne, ami a kimondott szavával ellentétes esemény, lévén, hogy neki semmi sem lehetetlen. Viszont ha az ostya megrothad és úgy lenne azonos Krisztussal, azzal a saját szavát szegné meg, miszerint „Krisztus testét nem éri rothadás”(apcsel 15.34).
>A jehovák története pedig nálad kell legyen, plussz a vérről is adtam szerintem egy szintén jehovista DVDt, mert ezek nincsenek nálam. Nézd már meg lécci, meg vannak e még, mert nincs belőle 2 példányom!<
6dvd-t nem kaptam sztm, de legjobb lenne, ha megtalálnád a papírt, amire fel volt írva. De majd gyere át és nézd meg. Dicsis cd-ket találtunk csak még, amikről nem tudjuk, honnan vannak. Esetleg azok?
>Ezzel csak annyit akartam példálózgatni, hogy Istenből árad ki minden, a Lélek is, mivel az Ő maga, így bizony könnyen megeshet, még ha a mi eggyügyü agyunk képtelen is felfogni, hogy mikor megtörte a kenyeret, akkor akkor bizony abban ott volt a Lélek, amivel már vitánk elején kezdtem, csak nem akarod elfogadni, hogy Isten mindent áthat, mindenben ott van.<
Ebben tökéletesen egyet értünk. Én Krisztus anyagi jelenlétét tagadom és tartom Bibliával ellentétesnek, a Lelke általi jelenlétet pedig velem együtt a reformátusok is vallják, csak természetesen nem ostyába bezárt módon.
>Azt magyaráztam, hogy a szegletkőre nem mondta, hogy egyed, csak, hogy Ő az alapja mindennek, ezért szeglet, rá támaszkodj, építs, a kenyérre pedig, hogy egyed.<
Igen és ezekben egyet is értünk.
A szegletre építs valóságosan, de nem úgy, hogy odaviszed fizikailag a porotherm30-ast Jeruzsálembe, vagy elkezded imádni azt a szikladarabot tálcán hurcolászva.
> Most megegyezünk, mivel a katok sok esetben már az ostyaevéstől függenek, szerintük akkor van bennük Krisztus.<
Hát ez elég szomorú.
> Jézus arról beszélt, hogy először higgy benne és kövesd őt, majd minden szertartás ezután következik. A némely katoknál meg fordítva van, úgy látom.<
Mért kellene elszakadni a katolikus papoknak a családjuktól? Ez egy kitalált marhaság.
A papok ugyanúgy tarhatják testvéreikkel, szüleikkel a kapcsolatot. Nálunk pl. a papnak az anyukája van itt nála mint házvezető nő. Ő főz, mos takarít az atyára. Járnak hozzá a testvérei és annak a gyerekei is. A háten pl. a nővére volt nála.
Az, hogy saját családjuk nem lehet, az lényegtelen. Hát annak a sok öreglegénynek, ( szinglinek) azoknak sincs. Azokat nem sajnálod? Ők pedig kefélhetnének, még se élnek a lehetőséggel. Ezeket kéne sajnálni.
A pap önként vállalja. Tudja mit vállal és annak tudatában dönt úgy, hogy pap lesz.
Mindezt Istenért teszi, és 100 annyit kap érte.
Mát.19,29
29És mindenki, aki elhagyta házát vagy testvéreit, apját vagy anyját, gyermekeit vagy földjeit az én nevemért, a százszorosát kapja, és megörökli az örök életet.
> Te azt mondod, hogy a kenyeret és a bort csak képletesen mondta. Aztán szellemileg, képletesen csak megették azt a kenyeret. Ez a szellemi értelem nálad?
.. Szerintem az utolsó vacsora volt képletes, de lehet nem. El tudod a Biblia alapján dönteni?
<
Szellemileg valóságosan, anyagilag képletesen. Ott se hitte azt senki, hogy a kenyérben van Krisztus anyagi teste, hisz ott ült mellettük. Ráadásul „megtörTE a kenyeret” és ezt mondta „testem megtöreTIK”, tehát nem azonosította anyagilag a testével ott se, hisz az anyagi teste csak később töretett meg a kereszten.
> úgy van bennünk jelen az Úr, ahogy bármilyen élettelen dologban is. Ugyanis benned Krisztus a Lelkén keresztül van jelen, ezáltal te Krisztus teste leszel, annak egy tagja. Bonyolult mi?<
Igen, de ez sztm nem bonyolult. Lelke által jelen lehet akár csipkeborkorban sőt Pál élettelen ruhájában, de anyagilag nem lehet jelen semmilyen élettelen romlandó dologban.
>Ha nem Krisztus testét szolgálják fel, akkor mit? Az ördögét?<
Csak a vízre, kenyérre és vérre mondta, hogy fogyasszátok lelkileg, de a kenyeret és bort fizikálisan is odaadta. Szegletkőre nem mondta: egyed!<
A szegletkőre nem mondta, hogy egyed, de azt mondta, hogy az azonos ővele.
A vizet (keresztelés) is „odaadta” fizikailag is, miközben a Szentlélek újjászülő fürdőjének megmentő voltáról beszélt.
>A katolikusok nem az ostyát bálványozzák, hanem Krisztust imádják, aki benne megtestesül. Te ezt nem hiszed el, ezért mondod azt, hogy az ostyát bálványozzák. Emberi kísérletekkel próbálod bebizonyítani a nem evilágit. Pedig Krisztus nem beszélt mellé.<
Ezzel szándék szinten nem is vitatkozok. Csak azzal, hogy ha valaki nem érti Jézus szavának valódi jelentését és lényegét, meg hogy Istent nem lehet semmilyen tárgyhoz automatikusan hozzákötni, akkor attól félek, hogy csak elvi szinten imádja a Krisztust, valójában meg tévedésben él.
Csak a tannal van bajom, egyes jámbor hívek őszinte szándékát nem akarom megkérdőjelezni.
>De az már bálványozás, ha az Úrral való közösséghez kell valami. Voltam már szentségimádáson, kitették az ostyát. Meg is áldották a híveket az ostyával. Na az már sok volt. Én ugyanúgy kommunikáltam az Úrral, mintha a templomon kívül lennék, nem zavart tőlem 2-vel mit csinál a másik.<
Te azt a részt a Miatyánkból, hogy:'Jöjjön el a Te országod, legyen meg a Te akaratod, miképpen a Mennyben, azonképpen itt a földön is!', hogyan értelmezed? Jézus szerint lehetséges a földön olyan élet? Odáig fejlődhet az emberiség??
Az utolsó vacsorán mondta Jézus, mikor megtörte a kenyeret:'Ez az Én testem.'.
És amikor fogta a bort:'Ez az Én vérem.' És hogy :'Ezt cselekedjétek az Én emlékezetemre!'
Erről szól a mise!!!
De miért baj ez? Nézzétek meg a buddhista topicot! Különböző iskolák, irányzatok szépen elbeszélgetnek, elvitatkozgatnak a dolgaikról, és nem megy vagdalkozásba stb. a topic.
Érdekes, hogy tulajdonképpen a reformátusok is ugyanazt a szöveget mondják el úrvacsora előtt, mint a katolikusok áldozáskor. Az egyik áldást kér, a másik meg varázsol?<
nem varázsol, hanem kamuzik. olyan dolgokat állít pluszban, amit az apostolok se Jézus sose tanítottak, mert azt Jézus szavának anyagi értelmezése kényszer-szülte sztm utólag. A reformátusok elmondják, amit Jézus, de nem változtatnak át tárgyat Istenné, nem hordozzák körmenetben stb.
>Ha ezt velünk meg tudja tenni - mivel mindenható - akkor egy darab fával, kővel, ne adj Isten kenyérrel miért nem tudja megtenni? Főleg, hogy azt mondja magáról a romolhatatlan, hogy "én vagyok az élő kenyér, mely a mennyből szállott alá", és "ez az én testem". Hazudott?<
Nem hazudott, hanem a tárgyin túlmutató szellemi értelemről beszélt, mint ahogy mikor gyakorlatilag rámutatott a Jeruzsálemi templom szegletkövére, hogy "ez vagyok én" akkor se kezdték imádni azt a követ se körmenetben hordozni, se Istenné változtatni.
Isten bármit meg tud tenni, ugyanakkor a Bibliából tudhatóan mégis jónéhány dologról tudható, hogy nem teszi meg, mégpedig azért, mert saját adott szavát nem szegi nem hazudtolja meg. Amit elmondott az úgy is van és ha valamit többféleképp lehetne értelmezni, akkor azt az értelmét kell venni, ami minden Igét figyelembevéve is igaz.
