Kézbevéve egyből el is felejtettem azokat a meglepetéseket, amit az Öcsi szerzett vele, amikor még ösztönös felfedező lényként élt.
Pedig ez a gyufa is tök ugyanolyan, mint volt évekkel ezelőtt az ágyterítőt, függönyt, vagy széket lángra lobbantó. Szerencsére a sátrat már modern öngyújtóval gyújtotta fel az Öcsi.
Visszatérve a gyufára, ez egy kicsit mégis más, mint az elődei.
Kultúrát hordoz.
A dobozára híres nagyjaink képeit nyomtatták. Találkoztam Arany Jánossal, Petőfi Sándorral, Bolyai Jánossal, Széchenyi Istvánnal.
Elképzeltem, ha pár évvel visszatekerhetném az időt, és magammal vihetném ezeket a csodás gyufákat, én adnám az Öcsi kezébe őket. Nem baj az a szék, égjen csak, cserében megismerheti Petőfit. Kinek kell ágy, amikor Jókai képzeletén ringhat álmában. Nem kár a függönyért, Irinyi képe láttán úgy sem tudjuk kizárni a lakásból a fényt. Minek a saját sátor, ott álltak valaha a Hunyadiaké.
Nagy örömmel töltött el, hogy mennyi mindent tanulhatnak a mai gyerekek egy pici gyufásdobozról.
Azért gondoltam hogy megosztom veletek ezt alinket, mert hasznos lehet a kisgyermekes anyukáknak valamivel lefoglalni a gyerkőcö(ke)t, talán ebben tudok segítséget adni: http://onlinegyermekkonyv.blogspot.hu/
NÉGY GYERTYA Hol volt, hol nem volt, volt egyszer négy gyertya. Olyan nagy volt a csend körülöttük, hogy tisztán lehetett érteni, amit egymással beszélgettek. Azt mondta az első: Én vagyok a Béke! De az emberek nem tudnak életben tartani, el fogok aludni. Néhány pillanat múlva már csak egy vékonyan füstölgő kanóc emlékeztetett az egykor fényesen tündöklő lángra. A másik azt mondta: Én vagyok a Hit! Sajnos az emberek fölöslegesnek tartanak. Nincs értelme tovább égnem. A következő pillanatban egy enyhe fuvallat kioltotta a lángot. Szomorúan így szólt a harmadik gyertya: Én a Szeretet vagyok! Nincs már erőm tovább égni. Az emberek nem törődnek velem, semmibe veszik, hogy milyen nagy szükségük van rám. Ezzel ki is aludt. Hirtelen belépett egy gyermek. Mikor meglátta a három kialudt gyertyát, felkiáltott: De hát mi történt? Hiszen nektek égnetek kellene mindörökké! Elkeseredésében menten sírva fakadt. Ekkor megszólalt a negyedik gyertya: Ne félj. Amíg nekem van lángom, újra meg tudjuk gyújtani a többi gyertyát. Én vagyok a Remény! A gyermek szeme fölragyogott. Megragadta a még égő gyertyát, és a lángjával újra életre keltette a többit...
Wisconsin államban, Milwaukee-ben egy tizenéves fiú rákos volt, és több hetet töltött a kórházban, ahol sugárkezelésnek és kemoterápiának vetették alá. Közben kihullott a haja. Amikor hazafelé tartott a kórházból, aggódott - nem a rák miatt, hanem a szégyenérzet miatt, hogy kopaszon kell visszamennie az iskolába. (Azt már korábban elhatározta, hogy nem fog parókát viselni vagy sapkát hordani.)
Amikor hazaért, belépett az ajtón, fölkapcsolta a villanyt. Legnagyobb meglepetésére sok-sok barátja ugrott fel és üdvözölte: - Isten hozott itthon! - kiáltották. A fiú körülnézett, és alig akart hinni a szemének: barátai mindnyájan kopaszra nyiratkoztak...
Valahol egy iskolában volt egy tanító, akit a gyermekek nem kedveltek. Azt hitték róla, hogy rideg és kemény természetű, s amikor csak tehették, igyekeztek bosszúságot szerezni neki. S ha egy gyerekcsapat erre törekszik, bizony sok keserűséget tud okozni. A mi tanítónknak is bőven volt része mindabban, ami jó tanító szívének fájhat.
Nos, egy napon az iskola játszóterén az egyik fiú súlyosan megsebesült. Néhányan futottak a tanítóért; ő minden dolgát félretéve sietett a sebesülthöz, s azonnal orvosért küldött. Aztán lehajolt a földön fekvő gyermekhez, majd gyöngéden fölvette karjába. Kedvesen, meleg hangon, szeretettel szólt hozzá, bátorítgatta, vigasztalta és vigyázva kötözgette sebét... A fiúk szemébe könny szökött, amikor tanítójuknak ezt a megindító gyöngédségét látták, és suttogni kezdtek egymás között: "Nézd, hiszen szeret bennünket!"
Ettől az esettől kezdve megváltozott az iskola képe. A fiúk egészen másként néztek tanítójukra. Amennyire elhanyagolták dolgaikat korábban, annyira szorgalmasak lettek ezután; amennyire engedetlenek voltak azelőtt, annyira igyekeztek most már mindenben kedvébe járni tanítójuknak. Mindezt a változást a szeretet csodálatos hatalma művelte.
Történt egyszer, hogy az anyaméhben ikrek fogantak. Teltek a hetek, és a kicsik növekedtek. Ahogy növekedett a tudatuk, úgy nőtt az örömük is: - Mondd, nem nagyszerű, hogy fogantattunk? Nem csodálatos, hogy élünk? Az ikrek elkezdték fölfedezni világukat. Amikor megtalálták a magzatzsinórt, amely összekötötte őket anyjukkal és eljuttatta hozzájuk a táplálékot, énekeltek az örömtől: - Milyen nagy anyánk szeretete, hogy megosztja velünk saját életét!
...Ahogy azonban telt-múlt az idő, és a hetekből hónapok lettek, az ikrek észrevették, mennyire megváltoztak: - Mit jelentsen ez? - kérdezte az egyik. - Ez azt jelenti - felelte a másik -, hogy tartózkodásunk ebben a világban a végéhez közeledik. - De én egyáltalán nem akarok elmenni innen - viszonozta az első -, szeretnék mindig itt maradni! - Csakhogy nincs más választásunk - felelte a másik -. Talán van élet a születés után is! - Milyen lehet az? - kérdezte kétkedve az első -. El fogjuk veszíteni az életet jelentő magzatzsinórt, és anélkül hogyan élhetnénk? Azonkívül mások is elhagyták már ezt az anyaméhet, és senki sem tért ide vissza, hogy megmondja nekünk, van-e élet a születés után. Nem a születés a vég? Majd mély bánatba merülve így folytatta: - Ha a fogantatás a születéssel végződik, mi értelme van az életnek az anyaméhben? Értelmetlen az egész. Talán még anya sem létezik. - De kell hogy legyen! - tiltakozott a másik -. Különben hogyan kerültünk volna ide? És hogyan maradhattunk volna másképp életben? - Láttad-e valaha anyánkat? - kérdezte az első -. Talán csak a képzeletünkben létezik! Mi gondoljuk ki magunknak, mert így jobban megérthetjük az életünket.
...Így teltek az utolsó napok az anyaméhben, telve kérdések özönével és nagy félelemmel. Végül elérkezett a születés pillanata, amikor az ikrek elhagyták addigi világukat és kinyílt a szemük. Tele tüdőből felordítottak. Amit láttak, meghaladta legmerészebb elképzelésüket is.
Találtam egy nagyon szép mesét az elfogadásról, vagy inkább a másságról, nem is tudom... döntsétek el kinek, miről szól...
"A FARKAS ÉS A RÓZSA
Hogy került oda, senki sem tudta, de egyszercsak ott volt a tisztáson. Egy gyönyörű virág. Egy fehér rózsa. A farkas vette észre először. " Milyen szép ! " - gondolta - " Milyen kecses ! " Aztán lassan a többi állat is felfedezte.
- Milyen egyszerű ! - mondta a páva - Semmi szín, semmi különlegesség ! - Közönséges ! - rikácsolta az öreg, csúf és kopasz keselyű - Hát hogy néz ez ki ? " Mind ilyenek vagytok. " - gondolta a farkas a fák közül - " Nem veszitek észre magatok körül a szépet és a jót. " A társasághoz hamarosan csatlakozott a vaddisznó, a róka és a medve is. - Ez meg micsoda ? - fanyalgott a róka - Semmi keresnivalója nincs itt. - Csúnya ! - röfögte a vaddisznó - És ráadásul útban van. A rózsa bánatosan lehajtotta fejét. Szirmai közül, mintha csak egy könnycsepp lenne, egy vízcseppecske hullott a földre. " Hát nem látjátok, hogy fáj neki ? " - gondolta a farkas - " Miért kell bántani ? " - Nem szeretem a virágot ! - dörmögte a medve - Tépjük ki ! Azzal lehajolt, hogy leszakítsa a rózsát, de egy tövis megszúrta az ujját. - Nézzétek ! - bömbölte, és magasba tartotta a mancsát - Megszúrt ! - Szóval még veszélyes is ! - jegyezte meg a róka - Ki kell irtani ! A vaddisznó felhorkant, rávetette magát a virágra, és kíméletlenül a földbetaposta. A többiek megtapsolták. A farkas üvölteni tudott volna tehetetlen dühében. " Elpusztították, csak azért, mert más volt mint ők ! " Megvárta amíg az utolsó állat is távozik a tisztásról, aztán előjött a fák közül. Odament az összetört, meggyalázott virághoz, gyengéden felemelte a földről. Óvatosan a szájába vette, és elügetett vele. Otthon, az odúja előtt egy kis gödröt kapart a rózsának, és belefektette. - Isten veled, kis virág ! Nem érdemelték meg, hogy nekik nyíljál ... Miközben betemette a sírt, úgy érezte, lelkének egy darabja is ottmaradt a földben, a rózsa mellett. Másnap reggel, amikor kilépett szerény hajlékából, nem akart hinni a szemének. A fehér rózsa ott pompázott az odúja előtt, szirmain apró gyémántokként csillogtak a harmatcseppek. A farkas csak állt némán, a virágot nézve. Hirtelen furcsa melegséget érzett a szemében : életében először, sírni kezdett."
"Élt egyszer egy Király, aki akár boldognak is mondhatta volna magát. Tisztességben őszült meg halántéka, hatalmas birodalmában béke és jólét uralkodott és még trónörökössel is megáldották az égiek.
Hanem éppen a trónörökös volt az, aki miatt álmatlanul forgolódott minden éjjel, és eljött már az ideje, de nem tudott megtérni ősei közé. A herceg – aki benne volt már a korban – híján volt mindenféle bölcsességnek és megfontoltságnak, ami azért egy ország irányításához elengedhetetlen.
– Mi lesz így velünk, fiam? – mondogatta neki sokszor a Király. – Hogy bízhatnám rád ezt az országot, ha még a cipőfűződet sem tudod rendesen bekötni? Hogy adnál ki rendeleteket, miközben egész nap a réten kószálsz? Hogy vennéd észre az intő jeleket, ha egy suhogó szoknya minden mást eltakar a szemeid elől?
– Mit tegyek Apám? – kérdezte sokadszor szemlesütve a fiú. – Én nem találhatom meg helyetted a bölcsességet, azt te magadnak kell. Nosza, a Herceg felforgatta az egész udvart, benézett minden sarokba, a szekrények mögé, még a sötét kazamatákba is lemerészkedett, de sehol sem lelte a bölcsességet. Végigkérdezte az összes udvarhölgyet, de senki nem hallott arról, amit keresett.
– Ha itt nincs, akkor valahol máshol kell lennie – gondolta magában és útnak eredt. Ment, mendegélt, hegyen-völgyön, folyókon és tengereken át. Ment, míg a szakálla már a térdét verdeste, de nem találta sehol a bölcsességet. Hanem egy nap meg kellett állnia, mert elérkezett abba az országba, amiről már meséltem egyszer. Abba az országba, ami a világ végével határos. Elérkezett a peremhez, és meglátta az ottani Királyt. Ott üldögélt, lábait a mélység fölött lóbálva, és kavicsokat hajigált lefelé.
– Látom, idegen vagy errefelé, mert nagyon el vagy csudálkozva – szólította meg őt az öreg Király. – Mi járatban vagy errefelé? – Én a bölcsességet keresem, jó uram. Atyám, egy távoli ország királya küldött el, hogy találjam meg, mert különben nem ülhetek fel a trónra.
– Ó, te ostoba! – kiáltott fel a Király. Felugrott, és a hirtelen mozdulattól majdnem leszédült a szakadékba.
– Hát mondta neked valaki, hogy a világ végéig el kell menned a bölcsesség után kutatva?
Amíg oda voltál, atyádat elvitte a bánat, az országot ellenség dúlja, kedvesed más ágyában ébred. Amit keresel, az nincs kövek alá rejtve, nem odvas fák belsejéből kell kiemelni. A bölcsesség ott van mindenhol: az elvétett mozdulatokban, a rétekben, a szoknya suhogásában, de legfőképp önmagadban. Ott kellett volna keresned, és nem a hideg mocsarak mélyén.
Eridj most vissza, és mentsd, amit még lehet.
Ahogy meghallotta ezt a herceg, nekiiramodott, és meg sem állt hazáig. Idegen népek tanyáztak a palota kertjében, és még a szolgái is elfordították róla tekintetüket. Nem volt már mit tenni, egymaga nem szállhatott szembe a hatalmas sereggel. Elbujdosott, és senki sem hallott róla többé. Csak ezt a mesét hagyta itt nektek, hogy okuljatok."
Ez a mese nem csak gyerekeknek szól, illetve ők még nem rabjai az automatizmusnak, mint a felnőttek, ígyhát inkább felnőtteknek szól:))
"Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy szegény, boldogtalan ember. Hosszú- hosszú vándorlás után, rátalált a híres, öreg bölcsre, akit régóta keresett, hogy tanácsot kérjen tőle. Mond bölcsek- bölcse, mit tegyek, hogy gazdag és boldog legyek? Menj el a nagy tóhoz és dobd a parton lévő kavicsokat a vízbe, amíg meg nem találod azt a kavicsot, amelyik meleg. Őrizd meg azt a követ, s akkor gazdag és boldog leszel. Elvándorolt a szegény, boldogtalan ember a nagy tóhoz. Fölvette az első követ, hideg volt, behajította a vízbe. A második is hidegnek bizonyult, azt is a vízbe hajította. Hetek, hónapok múltak, s ő egyre csak dobálta a vízbe a hideg köveket. Egyik nap már alkonyodni kezdett, ő fáradtan hajladozott, amikor a következő kavicsot fölemelve, váratlanul forró meleget érzett kezében. Karja azonban máris lendült a megszokott mozdulattal, és a forró kő elmerült a tóban. "
Te egy Jótündér vagy! EZ az a vers, tényleg! Hogy találtad meg? Én valamilyen okból Tolsztojra emlékeztem, de nem mertem mondani. Hálás köszönetem, kimásolom. üdv.kerekeper
Alekszandr Puskin: RUSZLÁN ÉS LUDMÍLA - ELŐHANG (Fodor András fordítása)
Zöld tölgy a tenger szögletében, színarany lánc a derekán, s egy tudós kandur nappal éjjel, a láncon folyton körbejár: ha jobbra indul - dalt dalolgat, ha balfelé - mesét regél.
Csodás az ott: manók bolyongnak, az ágon tündér üldögél; ott ismeretlen úton járva rejtélyes állatok nyoma; ott kunyhót tart a réce lába, se ajtaja, se ablaka. Ott erdő, völgy dús titku tája, hullámot hajtó tenger árja hajnalban puszta partra hág, a harminc vitéz pompás csoportja a tiszta habból kel ki sorba, hozván a vízi-bácsikát Utközben ott királyfi ejt el fogolyként rettentő királyt, s a nép előtt a fellegekben erdőkön át és vízen át varázsló hurcol daliát. Királynő sír ott börtönében, hű farkas őrzi szóra készen; kunyhó a vén banyával ott maga-magától vánszorog. Zsugori cár ott kincsén virrad, hazai ott a lég s az illat! Ott járva mézsört ittam én, zöldellni láttam parti tölgyet, alatta kandurt ülni, bölcset, amint meséiből mesél. Emlékszem egyre. Ím az ének, amit most néktek elbeszélek...
Tegezhettek, de már 80 éves vagyok. Az unokám ismertetett meg a nettel. Leírom hogy mit tapasztaltam eddig a meséről. Három fiamnak és hat unokámnak soroltam igaz meséket. Azt szerették a legjobban. Az ingyom-bingyom gügyögést nem volt az esetük. Magadról mesélj, Anyu, mondták s én meséltem, ráadásul olyan gyermekkorból indulva, amely az l92o-a évek végén egy tanyán kezdődött, és egyre kevesebben írhatjuk le úgy ahogy megesett. Már kihalófélben vagyok. Szóval, írok, ameddig az erőm engedi.
'a gyerekek az igaz mesét jobban szeretik, mint a kitaláltat.' - megkérdezhetem, mitôl nem igaz egy 'kitalált', bensôbôl, spontánul elmondott mese?
A szertartás, amint felolvasunk a könyvbôl, ez adná a mese igaz tartalmát?
Hiszen a régi idôben nem is voltak könyvek! az emberiség meghatározó és eredendô meséi nem a könyvlapokon 'teremtôdtek meg', hanem az ember mindenkori bensô tartalma hozta létre azokat. Ami természetesen nem volt más, mint az adott ember tapasztalatainak és meglévô álmainak keveréke. Ezt hallgatták az akkori gyermekek és váltak szüleikhez hasonlatosakká, adták át meséiket a következô nemzedéknek ... , míg egy nap megjelent a könyv, a leirt/megirt mese és alakította át az embert...
Arrol nem is beszélve, hogy akkoriban... és egész sokáig... ezek az emberek (akik nem könyvbôl kapták a mesét), valahogy sokkal közelebb álltak mind a természethez, mind a Teremtôhöz... mind egymáshoz...
Javult e az ember, amióta konyvbôl olvashatja a léleknek szóló táplálékot? Segitett e rajta, hogy a könyv lapjai életének minden pillanatában rendelkezésére álltak?
