Egyszer egy bányászati szakembert hallgattam a rádióban, aki azt mondta, a bányaművelési módszerek sokat segítettek benne.(Nem pont a Márkushegyen, hanem általában.) A felsőbbség elvárta a minőségi szenet, de hát a föld alatt nem mind az van. Mármost nem módszeresen, sorjában művelték le a szenet, hanem hol erre, hol arra haladtak, amerre jobb minőségű volt, már bocsánat, de mint aki a levesből kieszi a sűrűjét.
Hozták is a teljesítményt, meg is volt a prémium, hanem, ha vissza kellene menni a bányákba, azt a szenet találnánk, amit annak idején nem tartottak érdemesnek felhozni, az viszont nem fedezné az újranyitás költségeit. Nem tudom, így van-e, nem-e, én ezt hallottam.
/Plakát Pécsről/ /Valamikor ilyeneket lehetett látni minden bányavárosban/
Lehet hogy hülye vagyok, de óriási pazarlásnak tartom egy milliárdokért megépített bányát és a hozzá tartozó infrastruktúrát milliárdokért megsemmisíteni amikor még van benne mit termelni.
Minden olvasótárs bocsánatát kérem, nem szántam ilyen hosszúra, de annyi anyagot találtam, hogy nem akartam kihagyni belőle. Ha hasznát veszik, akkor már megérte, ha nem, akkor pörgessék tovább az oldalt.
"A bányászat veszélyes üzem. A háború éveiben, és más, politikailag hisztérikus légkörű időkben még fokozottabban veszélyes, amikor nem csak bányabeomlás, vízbetörés, szénpor- és sújtólégrobbanás fenyeget, hanem a politikai beavatkozás is. Bende József éppen a legveszélyesebb időkben, 1942. november 16-tól 1948 közepéig állt az Alumíniumérc, Bánya és Ipar Rt. szolgálatában, az iszkaszentgyörgyi bányaüzem főmérnökeként.
Az Alumíniumérc, Bánya és Ipar Rt. helyzete 1923-ban a Bauxit Trust A. G. megalapításával szilárdult meg: a svájci tulajdonú holding koordinálta a Magyarországon, Csehszlovákiában, Görögországban, Jugoszláviában, Olaszországban és Romániában alapított bauxitbánya-vállalatok működését. A konszern tényleges irányítását azonban az Alumíniumérc, Bánya és Ipar Rt. látta el. A konszern ettől kezdve a világ bauxittermelésében a harmadik helyen állt. 1938-tól a magyar vállalat magyarországi és külföldi bányái a német hadiipar legnagyobb szállítóivá váltak, egyidejűleg a német befolyás is egyre erőteljesebb lett. Németország a teljes magyar bauxitkincsre igényt tartott, miközben az alumíniumgyártás magyarországi fejlesztését nem támogatta.
1944-ben a német hadsereg gyakorlatilag átvette a magyarországi bányák irányítását. A dunántúli bányákat a Wehrmachtsgefolge egyik legütőképesebb szervezete, az Organization Todt irányította. A vállalat vezetőjét, a magyar bauxitbányászat és alumíniumipar megszervezőjét, Hiller Józsefet 1944. június 22-én elhurcolták (1944-ben, ismeretlen időpontban Mauthausenben /Dachauban - helyesbítés tőlem, Pályaőr/ meghalt), és Dammang Andrást, a Fémáru-, Fegyver- és Gépgyár Rt. jobboldali beállítottságú vezérigazgatóját helyezték a konszern élére.
(A Frommer fegyvergyár 1935. szeptember 30-án új nevet kapott: Fémáru, Fegyver és Gépgyár RT. néven működött ezután. Frommer utóda: dr. Dammang Andrásnémet orientáltságú (de a kortársak szerint nem szélsőséges) a katonai körök támogatásával került ebbe a pozícióba, de semmilyen szempontból nem érte el nagy elődje univerzális tehetségét. Nem volt olyan jó üzletember, menedzser és szakmai tudása sem ért fel elődje nívójához.)
Az orosz hadsereg közeledésekor megindult a dunántúli bányák - Gánt, Halimba, Iszkaszentgyörgy, Óbarok - mozdítható készleteinek és üzemi berendezéseinek elszállítása Németország felé. Gántról 14 167 000, Iszkaszentgyörgyről 2 200 000, Óbarokról 80 000 pengő értékű bányafelszerelést és gépet vittek el a németek, de a mérnöki műszereket és a térképeket is vitték. Amit nem szállítottak el a németek, azt később elvitték az oroszok.
A helybeliek - mérnökök és bányászok - próbálták menteni, ami menthető volt. Bende József mérnök Iszkaszentgyörgyön Diesel -mozdonyokat, motorokat, szivattyúkat és egyéb, a bányaművelésben használt, általában nagy méretű berendezéseket rejtett el. Az igazsághoz tartozik, hogy a vállalatnak a németekkel együttműködő vezetői tudomásul vették Bende akcióját, miután a mérnök ehhez előzetes engedélyüket kérte. A vállalat vagyonát titokban azok a jobboldali érzelmű, de jóérzésű vezetők is próbálták menteni, akik különben szívélyes fogadtatásban részesítették a nyilasokat, és engedelmeskedtek a németek parancsainak.
1945-1946-ban az Alumíniumérc, Bánya és Ipar Rt. óriási erőfeszítéseket tett külföldre hurcolt javainak visszahozatalára. Ausztria, Németország, Csehszlovákia területéről, továbbá az amerikai megszállási övezetből sok gépet, berendezést sikerült visszaszerezni, persze, nem mindent. Az elhurcolt javak felkutatása céljából indult külföldi kiküldetéseket a magyar kormány azért engedélyezte, mert a potsdami szerződés értelmében a vállalatban lévő, a teljes vagyon 42,24%-át kitevő német érdekeltség szovjet kézbe került.
Nemes Vilmosnak szintén meghatározó szerepe volt az anyagok, felszerelések elrejtésében. Aminek a kiszállítását megakadályozni nem tudták, azokat elkísérték Németországba, ahol Kasnyik János bányamérnökkel együtt Bajorországban, a Töging am Inn-i alumíniumgyár raktáraiban összegyűjtötték és leltárba vették. A Bodajkról elindított 200 vagonból mintegy nyolcvan vagonnyi bányafelszerelés maradt meg, a többi útközben szétszóródott vagy a légitámadások martaléka lett. Ők kezdeményezték a hazaszállításukat is, nem rajtuk múlott, hogy ez csak kis részben, és késve sikerült.
A németországi timföldgyárak leálltak, az export megszűnt. Helyette az 1943-ban megkezdett ajkai timföldgyár jelentkezett vevőként, azonban az emberhiány, a hiányzó gépek és a magas minőségi elvárások miatt még 1946-ban sem érte el a magyarországi összes bauxittermelés a 100.000 tonnát. Pedig a termelést meg kellett indítani, mert a szovjetek követelték háborús jóvátételi szolgáltatásként a számukra is kincset érő ércet. 1948-ban a magántársaságok többségét államosították, a vezetőiket koholt vádakkal letartoztatták.
1950. január 1-jén a vegyes vállalatok fúziójával létrejött a MASZOBAL, Magyar-Szovjet Bauxit-Alumínium Rt., ezzel a térségi bauxitbányák irányítása szovjet kézre került. A magyar-szovjet vegyes vállalatok 1954-ben szűntek meg, amikor a magyar állam megvásárolta a szovjet tulajdonrészt. A bauxitipari vállalatok vezetését a Vegyipari és Energiaügyi Minisztérium Alumíniumipari Igazgatósága vette át.
(Az iszkaszentgyörgyi bányaüzem egy ideig önállóan működött, majd 1958. január 1-jei hatállyal a Gánti Bauxitbánya Vállalattal összevonták, és megalakult a Fejér Megyei Bauxitbánya Vállalat. A bauxittermelő és feldolgozó gyárak 1963-tól a Magyar Alumíniumipari Tröszt tagvállalatai lettek. A tröszti vállalatokból alakult meg 1991-ben a HUNGALU Rt., illetve a Bakonyi Bauxitbánya Kft. )
A gánti bányatelep lakossága 1945 nyarán kb. 170 fő volt. A gőzbagger itt maradt, és augusztus 3-án kezdett dolgozni a hosszúharasztosi letakarításon."
"1942. november 16-án lépett az Alumíniumérc, Bánya és Ipar Rt. szolgálatába, az iszkaszentgyögyi bányaüzem főmérnökeként, ahol komoly érdemeket szerzett a mélyműveléses bauxitbányászat megindításában. Szakmai körökben a hazai földalatti bauxitbányászat egyik úttörőjeként tartják számon. 1945. február 14-én a nyilasok letartóztatták, Sopronkőhidára, majd Németországba hurcolták. 1945. októberben tért haza, és kiemelkedő szerepet játszott az iszkai bauxitbányászat újjászervezésében.
1948-ban kártevés gyanújával elbocsátották az Alumíniumérc, Bánya és Ipari Rt.-től. Állítólag a Szovjetunióba „exportált" - azaz jóvátételre szállított - nyersanyagot „a megrendeltnél rosszabb minőségben szállította." Kiderítették azt is, hogy cisztercita gimnáziumba járt, és emiatt „klerikális beállítottságúnak" minősült.
1948. szeptember 1-jétől a tatabányai szénbányák XII-es aknájának vezetője lett, ahol sorsa ismét tragikusra fordult. A vezetése alatt állott aknában következett be a magyar szénbányászat egyik legsúlyosabb szerencsétlensége. 1950. december 30-án 23 óra 20 perckor egy sújtólégrobbanás 81 halálos és 15 sebesült áldozatot követelt.
A XII-es aknában bekövetkezett sújtólég- és sorozatos szénporrobbanás - mint azt az egyik vizsgálati jelentés megállapította - olyan erejű volt, hogy az a majdnem 160 m-es függőakna záró fedelét felnyomta, és az 550 m hosszú lejtakna bejáratánál is érzékelhető volt. A mentőcsapatoknak csak 79 áldozat holttestét sikerült megtalálniuk, és legalább kilenc holttest annyira összeégett, hogy azonosíthatatlanná vált.
A balesetet az ÁVH által vezetett vizsgálat szerint az okozta, hogy bizonyos munkahelyeken nem szellőztettek megfelelően, a szénport nem kötötték meg, és ráadásul nem sújtólég-biztos robbanóanyaggal robbantottak (omlasztás céljából). Mivel a detonációt elindító robbantómester maga is meghalt, a szerencsétlenségért elsősorban Bende Józsefet, a bánya üzemvezető főmérnökét, másodsorban a főbányamestert, harmadsorban a körletaknászt tartották felelősnek a szellőztetés elégtelensége és a szabálytalan robbantás engedélyezése miatt. Bende esetében felemlegették azokat az okokat, amelyek miatt az Alumíniumérctől elbocsátották. Mivel mindhárman elismerték, hogy súlyosan megszegtek több bányabiztonsági előírást, minden készen állt a tudatos károkozás vádjához.
Az utasításnak megfelelően a Budapesti Megyei Bíróság 1951. február 12-én Bende József főmérnököt és Becsák József főbányamestert 15-15 évi, Kornély József körletvezetőt 6 évi börtönre ítélte emberi életek halálos veszélyeztetése és társadalmi tulajdon megrongálása miatt.
Másodfokon a Legfelsőbb Bíróság nemcsak elutasította a fellebbezésüket, hanem cselekményüket részben át is minősítette: mivel nem biztosították a megfelelő szellőztetést, ezért „a bánya üzemben tartásával, a szén kitermelésével kapcsolatos jogszabályok értelmében tett hatósági rendelkezéseken, az Általános Biztonsági Szabályzaton alapuló kötelességüket szándékosan megszegték, és ezzel a népgazdaságnak a tatabányai szénmedencére vonatkozóan előírt részletterv megvalósítását veszélyeztették."
Bende elítéltként is bányatervező munkát végzett. 1955-ben derült ki ártatlansága, február 1-jén egyéni kegyelemmel szabadult. Haláláig megbecsült szakembere maradt a Bányászati Tervező Intézetnek. Budapesten halt meg 1972. április 21-én."
"1949. november 19-én elrendelték a Gánti Bauxitbánya Vállalat és az Iszkaszentgyörgyi Bauxitbánya Vállalat megalapítását. Ekkor lett a Gánti Bauxitbánya Vállalat igazgatója Kasnyik János. 1954. október 1-jén a magyar állam megvásárolta a szovjet részvényeket, ezzel megszűnt a MASZOBAL RT. A gánti bauxittermelés 1953-ban 596.962 t-·val érte el a csúcsot. Ekkor már mind a letakarításban, mind a termelésben 100%-os gépesítéssel dolgoztak. Sajnos az Újfeltárás és Bagolyhegy termelésbe lépésével a bauxit minősége 10 modul alá csökkent.
Az 1953. évi termelési csúcsot követően a legsúlyosabb gondot a bauxit rohamos minőségromlása okozta; a kitermelt bauxit átlagminősége 1950- 1961 között 15,6 modulról 5,5 modul alá csökkent, a meglevő készletek minősége még ennél is alacsonyabb volt.
Mivel a gyenge minőségű bauxitra csak nagyon korlátozott mennyiségben volt szükség, a Nehézipari Minisztérium Színesfémipari Főosztálya elrendelte a gánti bauxitbányászat 1962. december 31-i hatállyal történő megszüntetését, az üzem felszámolását. Amikor a bánya sorsa bevégeztetett, megkezdődött a bányatelep lakóinak elvándorlása is. A közel 60 családból pár év alatt 8-10 maradt, a felszabadult épületekből pedig a betegek szociális otthona lett.
1968-ban azonban Gánton újra megindult a termelés, Új technológiával és 10-12 emberrel. Az országúton megrakott teherautók hordták a bauxitot Gántról Moha rakodóra. Az éves termelés 50-250 et között változott egészen 1987-ig.
A minőségellenőrző vizsgálatok szerint Balás Jenő Hosszúharasztosnál Európa legjobb bauxit előfordulását találta meg.
Dr. Telegdi Roth Károly a "Vértes -hegység bauxitbányái" című, 1925-ben írt munkájában kimerítő beszámolót ad a lelőhelyről és annak piaci jelentoségéről. A kitermeléséhez érdekeltségi csoportot hoztak létre. Doktor Hiller József az ALUÉRC Rt. főigazgatója megbízta Bortnyák István és Nemes Vilmos bányamérnököket a bauxitbánya felmérésével.
E célból bányairoda nyílt özvegy Schweighardtné "Méri néni" kocsmájában és négyfős kutatócsoportban megkezdődtek a felmérések. Az emlékszoba az 1915-ben alapított Vértes Vendéglőben tekinthető meg. A kutatások eredményeképp 3,35 millió tonna jó minőségű bauxitot találtak, ami azt jelentette, hogy Gánt Európa leggazdagabb bauxitbányája lett.
A Schweighardt-kocsma ma, mint Vértes Vendéglő.
A meddőréteg letakarítása és a külfejtés kézzel, teraszos jelleggel történt. A bauxitot csillékbe lapátolták és kézzel, vagy lovas kocsival a vasúti kocsikhoz tolták, végül pedig Bodajkra szállították. A bányászok 12 órás műszakban dolgoztak, bérük csillénként 14 fillér volt. A műszak alatt 30 csillét kellett teljesíteniük.
1926-ban került sor a 140 férőhelyes munkáslaktanya kiépítésére Gánt - Bányatelepen. Itt 30 vízvezetékkel, árammal ellátott egyszobás lakás állt a bányában dolgozók rendelkezésére. 1938-ban kultúrház, mozi, rendelő és iskola is működött. A bányában dolgozók száma a 30-as években meghaladta az 1000 főt. A népesség létszáma is rohamosan nőtt: 1930-ban a falu külterületeivel 1493 lakost számlált.
A Hosszúharasztosi Bányaüzemben a letakarításnál üzembe helyezték az altonai Menck-Hambrock német cég által gyártott, 2,25 m³--es kanálűrtartalmú gõzbaggert, amely évi 180-200 ezer tömörköbméter meddõ letakarítására volt képes; ez kb. 200 ember kézi munkájának felelt meg. Ekkor a 760 mm nyomtávú iparvágányt bevezették a bányai munkahelyig, és a kotrógép már közvetlen az iparvasúti kocsikba rakodott. A géppark segítségével a Gánti Bauxitbánya a világ eddig legjobban gépesített bányája lett. A gépesítés 1930-tól egészen a háború végéig fokozódott."
Menck & Hambrock GmbH,
I-es gyártelep, Hamburg-Altona, 1931
Menck & Hambrock M 4 gőzkotrógép (bagger) munkában (Németország). Személyzete 3 fő volt, kezelő, fűtő és kenő.
"A növekvõ bauxittermelési és letakarítási igény kielégítése céljából a gánti bauxitbánya óriási gépesítésbe kezdett. Ugyancsak a Menck-Hambrock cégtõl kisebb, 1,2 m³-es hegybontó kanalú, dízelmeghajtású kotrógépeket vásároltak, a lóvontatásról pedig fokozatosan áttértek a Diesel-mozdonyos szállításra.
A földtani és a bányászati szakemberek az 1930-as évek közepe táján már a világ egyik legnagyobb és legjobban gépesített bányájaként tartották számon a gánti bauxit-elõfordulást. A gépesítéssel párhuzamosan épült ki Gánt-Rendezõn egy, akorát meghaladóan korszerû javítóbázis; a fûtõház, a gõzmozdony-, a bányacsille-, iparvasúti kocsi-, bagger-, motormozdony-javító, forgácsoló, kovács-, lakatosmûhely, a központi anyagraktár, laboratórium és a bodajki rakodó.
Kézitermelés a Hosszúharasztosi Bányaüzemben(1928):
Még az apró szennyezõdéseket is eltávolították. A bauxitot kézzel és robbantással jövesztették, majd kézi lapáttal rakták az 1 m³-es billenõszekrényes csillékbe és kézzel, vitlákkal, lóvontatással szállították az áttöltõ állomásokhoz, ahol nyitható-zárható tölcséreken átkerült az 5 tonnás iparvasúti kocsikba. a bányászkodás kezdetén csak az elsõosztályú (10 modul feletti) bauxitot termelték. A másod-, harmadosztályú bauxit átmeneti készlethányókra került.
A Gánton termelt bauxit 1934-ig szinte teljes egészében Németországba került, elsõsorban a VAW (Vereinigte Aluminium-Werke) lautai timföldgyárába. A Gánti Bauxitbánya szállított még egyéb ipari célra is bauxitot: vasszegény bauxitot tûzálló téglák, korund gyártására a kerámiaiparnak, festékgyártásra lila bauxitot, vasgyártásra pizolitos bauxitot, bauxitcement-gyártásra II. osztályú ̇bauxitot, 1934-től pedig az első magyar timföldgyárba, Mosonmagyaróvárra."
"A háborús évek 1939 õszén a gánti bauxitbányát hadiüzemmé nyilvánították. Az első hadiüzemi parancsnok Botházi Szarvadi Dezsõ őrnagy volt, akivel a bánya vezetői megtalálták a normális kapcsolatot. 1940-tõl kezdődően rohamosan emelkedett a termelés, és 1943-ban már 565.715 tonna volt.
A növekedő termelés ellenére 1944-ben bánya munkaerő problémával küzdött a behívások miatt. A munkafeltételek romlása miatt a gépeket még ebben az évben leszerelték, és Bajorországba szállították. A háborús időszakban a munka- és a termelési feltételek rohamosan romlottak, és 1944 õszén már anarchikus állapotok uralkodtak, megkezdődött a bányák leszerelése.
A Bajorországba elindított 200 vagonnyi bányafelszerelés gyakorlatilag odaveszett.
Gánt frontvonalba került. 1944. december 26-án orosz katonák jöttek a faluba. A németek a Móri-árokban szállásolták el magukat. A front 1945. március 16-ig három hónapra a Gránás-hegyen megmerevedett. A munkáslaktanyát hadikórházzá alakították. Gánt lakosságát Vértesacsára és Válra telepítették. Lakhelyükre tíz héttel később térhettek vissza.
A hónapokig tartó ágyú- és aknatűz sem a bányaüzemekben, sem a bányatelepen jelentős kárt nem okozott. A háborút követõ elsõ munkanap 1945. április 26. volt, amikor kb. 140 ember állt munkába."
1946. május 18-án Gántról több mint 900 lakost lovaskocsikkal szállítottak az acsai vasútállomásra. Személyenként 20kg poggyászt vihettek magukkal. Marhavagonokban utaztak 10 napon keresztül, majd május 28-án megérkeztek Eschwegebe, ahol elszállásolták őket. A kitelepítettek helyére Tápióbicskéről, Mórról és Bakonysárkányról (22 család) jöttek telepesek.
"Balás Jenő 1919-ben megkezdett vértesi kutatásai alapján 1920-22-ben zártkutatmányokát jegyeztetett be, melyeket 1925-ben az Alumíniumérc Bánya- és Ipar Rt. (ALUÉRC) vásárolt meg. 1925-ben Pannónia I. és H védnév alatt bányatelkeket fektettek. Az ALUÉRC 1925 júniusában üzemvezetőséget állított föl, mely további részletes kutatást végzett (fúrások, árkok).
1926. ápr. 16-án a bánya megnyitását Walkó Lajos kereskedelemügyi miniszter engedélyezte, a feltételeket hat pontban szabva meg. A bauxit értékesítéséhez (a német Vereinigte Aluminium Werke volt a vevő) azonban a Gánt-Bodajk közötti szállítás megoldására volt szükség.
A keskeny nyomtávú vasutat ma is elismerésre méltó gyorsasággal július-szeptember hónapokban építettÉk meg, közben megkezdték a két bányaterület nyitó bevágásának, és letakarításának munkáit. A vasútiközlekedés 1926. október 20-án indult meg, ettől számítjuk a bauxittermelés megindulását."
Dr. Fazekas János okl. bányagépészmémök, okl. mémök- közgazdász, a Bakonyi Bauxitbánya Kft. nyugalmazott vezérigazgatója.
"A jelenlegi Magyarország területén a gánti volt az első bauxitbánya, melyet az 1920-as években német érdekeltséggel nyitottak meg, és a német hadiipari repülőgépgyártás céljára használtak fel, hiszen a franciáktól nem kaptak több bauxitot.
Az 1925-ös év legfõbb eredménye az volt, hogy elõkészítették fél millió tonna letermelését a Meleges II. Bányaüzemben , és az év végéig már 150 t bauxitot is termeltek, amit lovaskocsikkal szállítottak a bodajki bauxitrakodóra. A termelés megindításával szorosan összefüggõ feladat volt a bauxit elszállításának megoldása.
Nemes Vilmos így emlékszik vissza erre: "Az elsõ elgondolás az volt,hogy a bányát normál vasúttal kapcsolják Pátkához vagy Bodajkhoz. Ezt a tervet a magas építési költségek miatt elvetették." Végül is a 760 mm nyomtávú gõzüzemû vasút mellett döntöttek, amelynek építését Lukács Lipót nyerte el, Gánt-Rendezõ és a bodajki vasútállomás között 16,7 km hosszúságban, három kitérõhellyel.
A Gánt-Rendezõ és Meleges II., valamint Gánt-Rendezõ és Hosszúharasztos közti szárnyvonalak megépítését a nehéz, hegyes, dolomitos terepen Hiller vezérigazgató Nemes Vilmosra bízta.
Nemes Vilmos visszaemlékezése: "A bányában dolgozó kubikosokkal és vasúti szakemberekkel együtt megcsináltuk a vasutat, ami negyedébe került annak, amiért Lukács vállalta volna. Ezzel létrejött az összeköttetés a bányák és a rendezõ között, megindulhatott a termelés. Idõközben megterveztem, és megépítettem a melegesi 15, majd a hosszúharasztosi 20 tölcséres áttöltõ állomásokat."
"A világ alumínium-előállítása 1926–1945 között a tízszeresére növekedett.
Megnövelte az alumínium felhasználását a tömegcikkipar igénye, a drágább és ritkább színesfémek kiváltására törekvés és különösen a II. világháborúra való előkészületek fokozódása, majd az egész világon a hadigépezet és ezen belül a repülőgépgyártás legfőbb nyersanyagszállítójává tették. a világ alumínium-előállítása 1926–1945 között a tízszeresére növekedett. Amíg az alapanyaggyártás területén több évtizedes elmaradást igyekezett a magyar ipar behozni, addig a készárutermelésben a kiváló magyar szakemberek – import alumíniumból – alig egy évtizedes késéssel felzárkóztak a világ élvonalához. A hazai alumínium készgyártást az is nagymértékben elősegítette, hogy a Weiss Manfréd Acél- és Fémművek Deniflée Sándor irányításával az 1930-as évek elején elkezdte az alumíniumlemezek, valamint alumíniumötvözetek hengerlését, rudak, szalagok, csövek és huzalok gyártását. Hosszú lejáratú szerződés alapján a német cégek 50–90 ezer tonnát meghaladó bauxit szállítását kötötték ki. Az 1926-ban elkezdődött kitermelés és szállítás 1927-ben évi 300 ezer tonna fölé emelkedett, melynek mintegy 80%-át exportálták, a fennmaradó mennyiség bőven fedezte a hazai szükségletek kielégítését bauxitcement feldolgozása céljából.
Junkers Ju-88 géptörzsek Ju-88, éjszakai felszállás Ju-87 Stuka ...és a levegőben.
gyártása Ascherslebenben a szerelőcsarnokban
A szakemberek egyre kritikusabban vetették fel a hazai feldolgozóipar hiányát és helytelenítették, hogy a kitermelt bauxitot olcsón és egyre növekvő mennyiségben Németországba szállítják. Sajnos tőke hiányában ezen nem sikerült változtatni. Az 1929–1933. évi gazdasági válság súlyosan érintette a bauxitbányászatot is, a német export erősen lecsökkent, a gánti bányánál óriási eladatlan készletek halmozódtak fel.
Az export csak az 1930-as évek közepén megindult hatalmas német fegyverkezés nyomán lendült fel újra. Ez a visszaesés újra felvetette a hazai alumínium-alapanyaggyártó ipar létrehozását.
Az 1930-as évek közepére megérett az idő az első magyar alumíniumkohó megépítésére. Ennek kezdeményezője a csepeli Weiss Manfréd Rt., amely már az 1920-as évek közepétől rendszeresen állított elő import alumíniumból lemezeket, sőt 1928-ban alumínium-fóliahengerművet is létesített.
A nagyvállalat felismerte, hogy a hazai bauxit feldolgozásával olcsóbban jutna alapanyaghoz, mint importfém vásárlásával. Ezért 1933-ban timföldgyár és alumíniumkohó felállítását határozta el.
Végül egy leállított kis németországi timföld-hidrát-gyár olcsó megvétele, magyaróvári telepítése, majd az ott gyártott timföld-hidrát kiégetése (kalcinálása) folytán jutottak el 1935-ben olyan mennyiségű folyamatosan előállítható timföldhöz, amely már el tudta látni a közben felépült csepeli alumíniumkohót.
Lautawerk, Vereinigte Aluminiumwerke AG (VAW) Gyári bón, alumíniumból. Drezda mellett, Szászországban
Mivel a magyaróvári timföldgyár létesítése már folyamatban volt, a csepeliek eltekintettek a saját timföldgyár felállításától. Megállapodtak Magyaróvárral és csak az alumíniumkohót építették fel. Az első csapolás 1935 januárjában történt Becker Ervin vezetésével.
A cél most már az volt, hogy a kis kapacitásokat ipari méretűvé fejlesszék. Az 1935–1945 közötti évekre a világ rohamosan bővülő alumínium-előállítását és felhasználását követve a hazai alumíniumipar kiépítése nagy léptekkel haladt előre és első nagy sikerkorszakát érte meg.
Ez szorosan összefüggött a II. világháborúra való készülődéssel, majd annak kirobbanásával. Több újabb bauxitbányát is nyitottak. A dunántúli bauxittelepek legsikeresebb kutatója Vadász Elemér geológus volt, míg a legsikeresebb tudományos értékelés Telegdi Róth Károlytól származott.
Az almásfüzitői timföldgyár építését 1941-ben kezdte meg a német érdekeltségű Dunavölgyi Timföldipari Rt. az új üzem kapacitását 60 000 tonnára tervezték. A második világháború miatt a termelés csak 1950-ben indult meg.
Az 1935-ben felépített csepeli alumíniumkohó fémtermelése messze nem fedezte a feldolgozók igényeit, ezért a tőkeerős Magyar Állami Kőszénbányák (MÁK) is felépítette Felsőgallán az évi 4800 tonna előállítására tervezett alumíniumkohót. Tervezett kapacitását 1944-ben érte el.
Az egyre növekvő bel- és külföldi érdeklődés kielégítésére a Magyar Bauxitbánya Rt. 1940-ben elhatározta egy új timföldgyár és alumíniumkohó létesítését.
Az új létesítmény Ajkán és környékén épült fel, azonban a háborús nehézségek miatt a timföldgyár 1944-ben is csak kapacitásának 40%-át érte el. Az új ajkai alumíniumkohóban 1943 elején csapoltak először."
Főjelző Úr, ennyire messze ne menjünk. Nem fogunk elmenni semmi ilyen irányba, amint a népi fafaragások felé sem, egyébként a topiktársak olyan esetben a Fórumokon rögtön írják a kommenteket, hogy hát az eredeti téma mikor jön már végre? A Trabant-gumik pedig munkagépgumik, de látod is, és, ha kevésbé vagy tréfás kedvedben, azzal is egyetértesz, hogy a rekultivációban ezek kitakarítása is benne van. Innen jönne az, amit meg szándékoztam írni:
A SZÁRI BAUXITBÁNYÁSZAT (EGÉSZEN RÖVID) TÖRTÉNETE:
"A természetbe való beavatkozás lehet: reverzibilis, azaz visszafordítható, vagy irreverzibilis, azaz visszafordíthatatlan.
A bányászati tevékenység mindkettőt kimeríti, hiszen a kitermelt ásvány in situ nem pótolható, ugyanakkor a tevékenység egyéb következményei visszafordíthatok, rekultiválhatók, és tudatos bányászati tevékenység mellett a legtöbb esetben az irreverzibilitás sem okoz problémát.
A visszafordíthatatlan károkozás felvállalása a környezeti károk és a bányászati hasznos anyag társadalmi szükségleteinek komplex vizsgálata alapján dönthető el (konszenzus, gazdasági érdek). A kutatás és a külfejtéses tevékenység elsősorban a külszíni földtani és növényi környezetben jelent beavatkozást, termelési ág változást (flóra, fauna).
Több területen önkormányzatokkal, szakcégekkel (ASA) kezdeményeztük a rekultivációs költség felajánlásával - környezetvédelmi szempontból minden elvárást kielégítő - hulladéktárolók kialakítását. Sajnos ezen törekvések minden alkalommal a lakossági ellenállás miatt meghiúsultak, mint ahogy hasonló okok miatt nem tudtuk megnyitni Szár község határában a külfejtéses bányánkat annak ellenére, hogy valamennyi szakhatóság hozzájárulását bírtuk."
Dr. Fazekas János okl. bányamérnök, vezérigazgató, Bakonyi Bauxitbánya Kft.
Természetesen nem Szari, hanem Szár, de egy fővárosi sajtóorgánum sem tudhat mindent.
A dolog úgy történt, hogy Szár község polgármester, értesülve a bauxitbányászati tervekről, körbejárta a Vértes és a Gerecse felhagyott külfejtéseit, és, mint mondta, a látottak nem győzték meg a rekultivációk sikerességéről. Azt is mondta továbbá, hogy nekik ér annyit a táj és a hozzá kapcsolódó turizmus, mint a bányászat. Minden követ megmozgatott a környezetvédelemnél, emellett saját hatáskörében a község teljes határát természetvédelmi területté nyilváníttatta.
Később kiderült, kissé túlment a határon, már térképészeti értelemben, de jogilag is, mert a helyi jelentőségű természetvédelmi rendelet nem írhatja felül a bányanyitási engedélyt. Az ügyben érdekelt MAL ZRt. egyik vezetője oda nyilatkozott, hogy nem is tudja értelmezni a falu ellenállását, és, nem túl diplomatikusan, kifejezte azt az álláspontját, hogy innentől a szári bányát presztízskérdésnek tekinti a vállalat szempontjából.
Azóta sok víz lefolyt a Dunán, és a vörösiszap is, sajnos, a tárolóból, úgyhogy az a presztízskérdés visszaesett az utolsó helyek egyikére.
"Időközben felmondták az államközi egyezményeket, az egyéb bauxitexport lehetőségek is csökkentek, sőt az Ajkai Timföldgyár import bauxitot is kezdett használni. A mosonmagyaróvári timföldgyárat 2002-ben leállították, így a bauxittermelés iránti igény jelentősen visszaesett."
Nagyon nehéz manapság szerezni, én is sokáig kerestem. Ha venni akarsz, minél előbb tedd meg, most még szerencséd is lehet (szinte soha nem hirdetnek eladó csillét, ami komplett):
A bánya területén sokminden található: szép virágok, eldobott autógumik, stb. Gondolom nem szeretnéd, ha valaki az ott készített virágos fotóit ide tenné be, vagy itt akarná kitárgyalni, hogy a megtalált Pneumant Trabant gumi melyik sebességi kategóriába tartozik.
Tehát ne miattam, hanem a topikot olvasók miatt figyelj arra, mit teszel ide!
Valami ilyesmi lehetett, ezek már a '60-as évek berendezései. (Ma már nem teljesen aktuális, mert a MAL Zrt-t a vörösiszapból kifolyólag elvitte az ördög.)
Szerintem annakidején robbanóanyag raktárnak készült.Erre utalnak a kétoldali fülkék a vágatban.Később telepíthettek oda gyorselemzőt.Az elemzőberendezéshez tartozott egy ilyen akna,ízotopaknának nevezték.Sejtheted miért.Dolgoztam pár évet bauxitban,láttam ilyen berendezést. Más. Ez a befalazott vágat nekem is megvolt három éve,többet nem tudok rola.
Ezeket a kincseket láttam ma Székesfehérváron,egy fémátvevő telepen.
Nem kizárható, hogy ez volt a befalazott vágat, még annak idején.
De, hogy ez hol van, azt el nem tudom képzelni.
3 Éve szabadszemmel láttam ezeket Újfeltáráson.
