Az április 30-cal bezárólag tartó rész alátámasztja a legutolsó posztban általam írtakat: április-májusban a porosz, az osztrák és a konzervatív polgári képviselők hazamennek Frankfurtból, a maradék baloldali liberális pedig két, vagy három felkelést robbant ki. A porosz hadsereg beavatkozik és júniusra fel van számolva a kísérlet. A porosz beavatkozás utáni állapotban nem tudom, hogy akad-e aggódó Miklós-levél, valszeg nem, mert megnyugtatja a konzervatív rend fennmaradása felől.
Az őszi időszakban igazából nem tudom, mi baja van. Ha tippelnem kell, akkor most az nyugtalanítja, hogy mivel Ausztriát a német értelmiségi közvélemény a magyar beavatkozás miatt utálja (ellenben a poroszokat a zavargás leveréséért nem kárhoztatja), ezért helyzetbe kerül Poroszország a kisnémet tervével. Ausztria ellenszegült, a két német állam között feszültség keletkezett. Miklós valószínűleg attól tarthatott, hogy Poroszország megkísérli a német tartományok legalább egy részének bekebelezését, míg Ausztriát lefoglalja Mo., vagy attól, hogy Ausztria megelőző csapást mér Poroszországra ezt elkerülendő.
Ez azonban maximum nyugtalanító, de semmi esetre sem háborús helyzet. Az idézetek alapján továbbra is teljesen kizártnak tartom, hogy a augusztus 11-13. között Görgeinek arra kellett volna következtetnie a német események alakulásából, hogy a cár már csak három hónapig tudja Mo.-on állomásoztatni a seregét és utána vissza kell majd vonnia.
1848 nyarától tulajdonképpen végig állandó ex helyzet, a területek szüntelen gazdacseréje volt jellemző a Kárpát-medence térségeiben. Egyik hatalom se tudta következetesen büntetni a szökést, mert egyiknek se volt rá ideje. Ilyen helyzetekben a személyes döntés jelentősége fölerősödik. Az egyén döntéséhez mindegyik fél bőven szolgáltatta az erkölcsi és jogi érveket, s az egyén maga döntött szökés (árulás) és hűség között. Bizonyos mértékig mindkét oldalra, de a magyar oldalra sokkal meghatározóbb módon nyomta rá az önkéntesség a bélyegét a hadkiegészítés működésében. Ennek hátránya a kiszámíthatatlanság, előnye az erkölcsi szilárdság a harcot felvállalóknál.
A kényszert inkább lehet bekalkulálni a császári oldalon (határőrezredek), mint honvéd oldalon. A nagyszámú román, szlovák, sváb és kisebb számú horvát, ruszin, szerb honvéd nagy többségénél sokkal inkább a meggyőződést, a tudatos vállalást lehet feltételezni, mint a magyar kormány nemlétező terrorját. Az eredmény: mindkét oldalon minden nemzetiségből bőven megtalálhatók voltak harcoló katonák. Az egyik a szabadság mellett döntött ("magyar ügy"), a másik végsősoron a Habsburg hatalom szolgálata mellett.
Legendás egységek legendás hősiességét pedig egyáltalán nem lehet a besorozás kényszerével magyarázni.
Bizony, bőven voltak magyarok a császári oldalon. Kedvenc példám az a drámai és regényes szituáció, amikor Pöltenberg Ernő osztrák nemes lovag, már honvédtábornokként, a VII. honvédhadtest élén, májusban, visszafoglalja Győrt Apponyi magyar gróf, császári tábornoktól, volt parancsnokától, Győr császári városparancsnokától, aki a Sándor-Huszárezredet vezette, amikor Pöltenberg őrnagy az egyik őrnagyi osztály parancsnoka volt.
KOrábban láttam egy kimutatást a határőr ezredek nemzetiségi összetételéről, s bizony a román ezredekben is volt, ha jól emlékszem 6-7 százalék magyar. Ők bizony, ha nem tudtak megszökni, átállni (tisztek jobb helyzetben voltak, elején akár le is mondhattak) akkor kénytelenek voltak a Honvédség ellen harcolni, mint az első világháborúban a moldvai csángók... de ők más kategória, csak a példa kedvéért hoztam.
A Honvédség nemzetiségi összetételéből merész dolog levezetni a kor nemzetiségi politikáját, ugyanis ne feledjük el a Honvédséget onnan töltötték fel, ahol magyar közigazgatás volt. Akié a terület azé az újonc. Így vonult be a magyar seregbe a felvidéki szlovákság, vagy a magyarországi románság, az erdélyi románok meg a császári oldalt erősítették, a határőr ezredek vagy az Axente Sever fémjelezte móc felkelő sereg részeként. Erdélyi román nagyon kevés volt magyar oldalon, akárcsak délvidéki szerb vagy horvát.
Ha leképeznék a seregek összetételét akkor mit mondanál a horvátországi helyzetről, ahol Eszék - Vukovár és Kapronca vidékén rengeteg magyar élt, s néhány átszökőt leszámítva bizony nem a Honvédséget erősítették...
Végtelenül felemelő annak szemlélése, ahogyan a honvédsereg, annyi vergődésen, vívódáson, bajon át megvalósította a maga körén belül azt a konföderális szellemű összefogást, amelyről a ma politikusai is legföljebb csak álmodhatnak. Nem volt olyan csata, amelyben a nemzetiségeknek ne lett volna döntő - olykor csatadöntő - szerepük, miközben az erő zömét, törzsét a magyar nemzet adta. Ezt hozta a "közös szabadság", "európai szabadság" eszméje.
Ezt az összefogást és ezeket az eszméket törte le a Függetlenségi Nyilatkozat áterőszakolása az Országgyűlésben.
Nem a trónfosztás volt a baj (amelyről pl. Damjanich úgy nyilatkozott, hogy az "a csatatereken már régen kimondatott", hanem a "közös szabadság" eszméjével az elkülönülő, nemzetállami magyar hatalom szembeállítása. Ez után a nemzetiségek úgy érezték, hogy a magyar politikai vezetés kisajátítja a közös küzdelem eredményét. Hiszen a magyar ügyért, a magyar szabadságért folytatott harcot minden nemzetiségű honvéd egyben a saját nemzete szabadságáért vívott harcnak is érezte. Ez adta a honvéd haderő roppant erejét. Nagyon érdekes, hogy nem csak a nem-magyar, hanem a magyar nemzetiségű honvédek is a birodalom egészében akartak tovább élni és gondolkodni, - csak éppen egy szabad, konföderális birodalomban, amelyben minden nemzetiség megtalálja életlehetőségeit, elismertségét, nemzeti méltóságát.
Az előzőekben csupán szemelvényeket közöltem Miklós cár és Paszkevics levelezéséből. Ha elolvasod, látni fogod, hogy a cárt végig az időmúlás miatti aggodalom és a sürgetés vezette. Nem tekintette igazi katonai erőpróbának a magyarországi hadjáratot, ellenben teljes figyelmével készült az "európai háborúra",
ami közvetlenül orosz-német háború formájában következik be. De Angliáról és Franciaországról is oly súlyos megállapításokat tesz, amely a velük lehetséges háborút is előfeltételezi. Jó előérzete volt: be is következett, a "szövetséges" osztrákok cserbenhagyása mellett, a krími háború, amelyben vereséget szenvedett, s állítólag ez vitte sírba.
Visszatérve a végkifejlet szituációjához:
Semminemű katonai, vagy más akadálya nem volt két döntő cél teljesítéséhez: az időhúzásnak, és a honvédsereg megtartásának, akárcsak két-három csoportra oszló néhány hadtestnyi kötelékben.
Viszont semmi katonai indoka nem volt a kapituláció feltételnélküliségének.
Mikor indokolt a kapituláció feltételnélkülisége?
- hatalmas túlerővel bekövetkezett, rés nélküli bekerítettség esetén, amikor
< kitörés nem lehetséges,
< felmentés nem lehetséges,
< a kitartás az adott körülmények között (földrajzi helyzet, készlethiány, stb.) nem lehetséges,
< a feltétel nélküli megadás kisebb veszteséget okozhat, mint az ellenállás,
< a bekerítő ellenség mindenáron, akár idő- és emberveszteség árán is fel akarja számolni a bekerített erőt, ezért semmiképpen nem hajlandó megegyezésre, a kapituláció feltételekhez kötésére;
- más frontok sorsa szempontjából már nincs jelentősége a bekerítéssel lekötött ellenséges erők manőverező képességének;
- önfeláldozással sem segíthető az adott társadalom további sorsa.
Ekkor mondhatja egy hadvezér - aki igazán az, és nem vált hitvány, botcsinálta politikus-árulóvá -, hogy véget vet az "értelmetlen vérontásnak".
Említettem, hogy elkészítettem a világosi fegyverletétel előtti és utáni napok katonai térképét, és megállapítottam: egyetlen katonailag helytálló indoka sem volt a feltétel nélküli kapitulációnak.
A honvédhaderő lefegyverzése kemény katonai és politikai feltételekhez kötött, a nagyhatalmak által garantált békekötés keretében, előbb-utóbb szükségszerűvé válhatott volna, de ez felért volna a győzelemmel.
Ehhez az kellett, hogy a honvédhaderő akár csak egy ötöde megmaradjon, s még egy pár hétig, két-három hónapig kitartson. Ekkorra más egész Európa, élén az oroszokkal, kórusban követelte volna már a békekötést és a "magyarok megbékítését". (Ez a formula: "a magyarok megbékítése", Miklós cár kifejezése volt, amikor több levélben ezt kérte Ferenc Józseftől!) Ez benne volt a reális lehetőségek "paklijában".
------------------------------
Érdekes módon az Orosz Birodalom nagysága korlátozta saját katonai erejének érvényesítését, mert a roppant területek térségeiben a manőverezési lehetőség igen csekély volt. Nemcsak a távolságok leküzdéséről van szó, hanem arról is, hogy a hatalmas határvonal bármelyik pontján felbukkanhatott bármelyik pillanatban egy új ellenség. Gondolj bele, hogy ha csak a viszonylag közeli potenciális "európai hadszintérről" átcsoportosíthatja erejét a cár a krími frontra, késsel-villával eszik meg az angol-francia-török expedíciós haderőt.
Ezért teljesen irreális az az elképzelés, hogy a cár újabb 400 ezres hadsereget kötött volna le haderejéből a magyar "lázadók" ellen. Honnan? A Krímből, vagy a Kaukázusból? Készenlétben állt a dragonyos hadtest, Miklós kedvence, de nem egy elhúzódó háború céljából, hanem az erőfitogtatás érdekében. A Miklós szemléletében "főhadszíntérnek" tekintett lengyel terület meggyengülése is állandó aggodalommal töltötte el a cárt.
---------------------------------
Mi történik, ha Görgey nem árulja el katonai hivatását, és igazi hadvezér marad?
Alekszandr Petrovics SCSERBATOV: Paszkevics Magyarországon (Európa, 1984 - Bibliotheca Historica)
Miklós cár levelei Paszkevics tábornagyhoz (1849)
(a magyar dátumozást adom meg)
Január 14-én még ezt írja: "...az egységes Németországból és az ehhez hasonló lázálmokból semmi sem lesz - de hogy mi lesz valójában, nem tudhatjuk."
Január 30: "Úgy látszik, hogy a magyarországi ügy, sajnos, még nagyon sokáig elhúzódik....veszedelmesen őrült fordulat is elképzelhető Németországban."
Február 12: "...egész Németországban azt várják, hogy márciusban új forradalmi megmozdulás lesz..." "...figyeljük az eseményeket s várunk."
Február 19: "Magyarországon, úgy látszik, javul a helyzet, ideje is, hogy végezzenek velük, mert hamarosan a másik oldalról is fenyeget a veszély; Németországban dühödt kitörések várhatók; Drezdában és Münchenben a szélsőséges irányzatok kerülnek felül, s azt hiszem, Berlinben sem lesz sokkal jobb a helyzet. Arra még gondolnunk sem szabad, hogy békeállományra csökkentsük hadseregünket..."
Március 5:"....nem hiszek a németországi állapotok javulásában...Emlékezz majd e jóslatomra. Állandóan készenlétben kell lennünk..."
Március 19: "Magában Németországban azonban olyan rossz a helyzet, hogy egyedül csak Isten tudja, mi lesz a vége."
Április 23: "...a régi Poroszországnak egyszer s mindenkorra vége!"
Április 30: "Németországban Poroszország és Ausztria veszekedéséből, amint látom, még háború is lehet...a jogtalan háború kezdeményezőjének velem gyűlik meg a baja."
A leveleket ezután főleg a magyar hadjárat kérdései töltik ki, megdöbbentően részletes és pontos tájékozottságról árulkodva. A téma szempontjából még érdekesebbek a nyár végi, őszi levelek.
Augusztus 19: "Hadseregünk jövőbeni elhelyezésére vonatkozóan négy különböző tervezetet küldök: az első abban az esetben érvényes, ha a poroszok hülyeségei miatt továbbra is fegyveres készenlétben kellene állnunk határaink mentén."
November 3: "Németországban sehogy sem akar javulni a helyzet,...teljes a zűrzavar, a forradalmi párt arcátlansága sem csökkent."
November 17: "Németországban egyáltalán nem javul a helyzet..."
December 2: "Berlinből felettébb rossz híreket kaptam, mint Rochow írja, óriási léptekkel haladnak a forradalom útján, s maga a kormány a kezdeményező, mit várhatunk még ezek után! Tavaszra készen kell lennünk, ez az igazság."
December 19: "A németországi ügyek rosszabbul állnak, mint bármikor,....újabb demokratikus kísérletet készítenek elő." "...szükséges, hogy április 13-ára a hadsereg teljes készültségben legyen."
Más források is bizonyítják, hogy I. Miklós állandó félelemben volt az év folyamán egy orosz-német háború lehetősége miatt.
"1. A kortársak egyáltalán nem tudhatták, mivé alakul a német erjedés. Így I. Miklós sem tudhatta 1849 április-májusában, amikor a magyar beavatkozás hadműveleti terve elkészült, de még nyáron sem tudhatta, merre billennek az események. Éppen a magyar példa riasztotta meg a Szent Szövetség urait, hogy az európai erjedés kiszámíthatatlan, számukra súlyos fejleményeket hozhat. Európában senki nem számolt komolyan egy magyar forradalom, s pláne háborút hozó szabadságharc lehetőségével. Az pedig csak mosolyt váltott volna ki, ha valaki azt mondja, hogy a magyar "lázadók" hadereje a császári csapatokat csaták tucatjaiban kiveri Magyarország területéről. Mégis ez történt. A dolgokat a kortársak mindig máshogy élik át, mint ahogy később a történészek áttekintik. Ezért a leghitelesebbnek a történettudományi szemléletben, az egyidejűség összefüggéseinek feltárását gondolom. Ez vezet e témában is."
-- Segítene a vitában tisztábban látni, ha bekopácsolnád a Miklós-Paszkevics levélváltás idevágó részét. Én ugyanis ezt nem ismerem és így csak találgatni tudok, hogy miről van valójában szó.
Esetleg elképzelhető, hogy Miklósnak nagyon-nagyon rossz értesülések álltak rendelkezésére és teljesen tájékozatlan volt német ügyekben (láttunk már a történelemben abszolút hamis értékeléssel dolgoknak nekivágó államembereket, politikusokat), de előzetesen ezt nem tartom valószínűnek. 1849-re a német nemzeti, forradalmi egyesülés esélye nulla volt, levették a napirendről. Aktuálisan éppen Poroszországnak volt esélye lépni valamit az ügyben, mert az FP lenullázta magát, Ausztria pedig nagyon el volt foglalva a magyar ügyekkel. De maga a porosz király is látta, hogy a német egység akkor és ott, forradalmi erőkre támaszkodva nem megvalósítható, mert visszautasította az FP által megszavazott német császári koronát, mivel nem érzett mögötte elég támogatottságot, hogy azt majd a többi nagyhatalom kereszttüzében is megtarthassa.
"A lényeg: amikor I. Miklós elrendelte, hogy Paszkevicsnek őszre vissza kell térnie, akkor egyrészt a német erjedés miatti háború lehetősége, másrészt az a tévhit vezette, hogy a magyaroknak elég lesz az orosz hadsereg megjelenése, s megadják magukat. A cár nem a FP.-től félt, mint "intézménytől", hanem a német egyesítés "renitens" szellemben történő végbemenetelének lehetőségétől. Ezesetben ugyanis egy nagyhatalom jön létre szinte egyik percről a másikra, amely biztosan fittyet hány az egész szent szövetségi európai rendszerre, s a következmények beláthatatlanok."
-- Ez a visszarendelés megintcsak nem tudom, mikor volt, de 49 április-május folyamán a badeni és rajnai megmozdulásokat a porosz katonaság minden megerőltetés nélkül el tudja fojtani, pedig azt össze sem lehet hasonlítani az orosz haderővel akkoriban. Júniusra már ki van végezve baloldali demokratikus felbuzdulás.
Ami pedig a cári hadsereg magyarországi megjelenését illeti: az az igazság, hogy egy a magyar vezetőréteggel ellentétben tapasztalt, külpolitikai élményekkel bőven rendelkező rezsim, mint mondjuk egy osztrák, porosz, francia uralkodó egy dinasztikus háború kapcsán ilyen helyzetben feladta volna a küzdelmet és veszteségminimalizálással kiszáll a buliból. Lenyel egy kedvezőtlen békét, visszafogja külpolitikai aktivitását, új szövetségeseket keres és várja a kínálkozó alkalom eljöttét. Az orosz hadsereg a korabeli legjobb volt, technikailag mindent tudott, amit a kortársak és bazi nagy volt. Oroszország ellenünk való fellépésében az volt a tragikus, hogy ha a 200e katonáját az utolsó szálig megsemmisítjük is, Oroszország minden további nélkül megteheti, hogy ez esetben 400e katonát küld legközelebb. Az orosz birodalom erőforrásai nagyágrendileg múlták felül a magyar lehetőségeket és ez kilátástalanná tette a nyílt, harctéri ellenállást. az orosz birodalom érintetlen, fegyvergyártási képességei hozzánk viszonyítva korlátlanok, mert a magyar hadiipar zöme a Debrecen-Budapest-Debrecen-Nagyvárad útvonalon közlekedett 49 tavaszának vége óta, anélkül, hogy érdemben termelni tudott volna. Szóval igen: a cári beavatkozás perspektivikusan pontot tett a magyar függetlenség végére. Nem volt abban semmi túlzás, vagy kishitűség.
"2. Kmetty hadteste: 8000 fő gyalogság, 6 század huszár, 16 ágyú, Vécsey hadteste: 7440 gyalogos, 4 század lovas, 24 löveg, - teljesen harcképes maradt, s szembeszállt az üldöző császári csapatokkal. Szemtanúk szerint ezen felül még kb. két hadtestnyi erőt lehetett határozott intézkedésekkel harcképes állapotba hozni a nyolcvanezres déli főseregből. És közeledett Kazinczy feltöltött, érintetlen, jól felszerelt hadteste, amelyhez Zsibónál Gaál Sándor kb. 3000 főnyi csapata is csatlakozott.
Nem a felbomlás, pánik, reményvesztettség tüneteit vonom kétségbe. Csak azt mondom, hogy más is jelen volt: az elszántság, kitartás szelleme is, s erre még, akár fordulatot hozó fejlemények esélye tekintetében is, lehetett építeni. Ha ekkor Görgey északról seregének összpontosított csapásával oldalba támadja Haynau harmatgyenge balszárnyát, a déli sereg hadrafogható, felsorolt része visszafordul, s Haynau hazárdírozásának örökre vége. Ettől félt Paszkevics. Rettegett attól, hogy egyedül marad a honvédhaderő egyesült főseregével szemben."
-- Nem kétlem, hogy abban az esetben, ha Kossuth Dembinski helyett Vettert nevezi ki és a két magyar fősereget sikerül pöpec módon egyesíteni, akkor Haynaunak kellemetlen perceket szerzünk, jó esetben tönkreverhetjük (bár teljesen hülye ő sem volt, szóval nem biztos, hogy ezt be is várja, hanem nyilván ellenlépéseket tesz, kitér, Paszkevicshez közeledik, stb.). De a temesvári csata utánról beszélünk, konkrétan arról, hogy utána Görgei miért teszi le a fegyert. Nagyjából azért, mert annak is csekély az esélye már, hogy Haynau ott levő erőit döntő módon meg tudja verni ezek után, hát még Paszkevicset miközben jön Lüders Erdély felől és ha ez mind sikerülne is, akkor jön a harmadik harmad 400e orosszal + x osztrákkal, sok sikert hozzá.
A XIX. század első felének szabadságharcai mind elbuktak, kivéve, ha nagyhatalmi támogatás segítette őket a túlélésben. Az a kettő darab sikeres példa a görög és a belga volt, ezen felül minden mást nagyhatalmi beavatkozás taposott el (mert vkinek, vagy többeknek az érdekeibe bezavart volna a függetlenség). Magyarország 1848-49-ben nem kapott nagyhatalmi támogatást senkitől (az egyetlen jóindulatú semleges Törökország volt, ami két aktív, intervenciós nagyhatalommal szemben édeskevés. A szabadságharc sajnos elszigetelődött, folytatásának így nem voltak meg a feltételei. A legjobb, amit ki lehetett hozni belőle egy a még ép hadseregekkel való Törökországba menekülés és testületileg az oszmán hadseregbe való belépés szvsz. Aztán továbbállás Piemontba. Csak a magyar sorkatonák döntő része ezt nem tehette meg, mert otthon várta a család, ergo nem emigrálhattak. Akkor viszont marad a fegyverletétel.
"3. Görgey először a három hadtest tisztikarával véleményeztette a fegyverletételt. Mindhárom tisztikar (I., III., VII.) egyöntetűen elutasította.
"Diktátori" minőségében hívta össze a haditanácsot, amelyen közölte, hogy elhatározta a fegyverletételt. A "szavazás" úgy történt, hogy megkérdezte, ki szegül szembe az elhatározásával. Mivel ez azt jelentette volna a "szembeszegülő" részéről, hogy a "diktátort" azonnal főbe kellett volne lőnie, s ezt egyik tábornok sem vállalta, ezért nem született ellenző szavazat. De ahogy híre ment, a III. és a VII. hadtestnél zendülésszerű mozgolódás kezdődött el."
-- Én ezt megint nem így tudom. Tudtommal az aradi haditanácsra rábízta a döntést és kiment a helyiségből, hogy majd visszajön és mondják meg neki, hogy döntöttek, ő azt fogja végrehajtani.
"4. A vonulások alatt nyilván nem lett volna szuronyroham. Csak azért írtam ezt, hogy a lőszerhiány nem volt döntő kérdés a gyalogságnál."
-- ok, világos.
"5. Egyébként sem hiszem, hogy indifferens a korona felajánlása egy seregparancsnok részéről, de Görgey árulását mindenesetre bitonyítja, abban az értelemben, hogy belemerült a politikai ambíciókba,s ezzel elárulta katonai hivatását."
-- A háború a politika folytatása erőszakos eszközzel, mint tudjuk.
Isten adta a szívet, lelket nekem, amely népem és hazám szolgálatáért lángolt. Vécsey Károly
Nemsokára Isten legmagasabb ítélőszéke elé állok. Életem parányi súly csupán, de tudom, hogy mindig csak Őt szolgáltam. Török Ignác
A mai világ a sátán világa, ahol a becsületért bitó, az árulásért hatalom jár. Csak egy igazi forradalom, a világ új forradalmi embersége söpörheti el ezt az átkozott, meghasonlott világot. Schweidel József
Minket az ellenség dühös bosszúja juttatott ide. Poeltenberg Ernő
De rettenetes volna most az elmúlásra gondolni, ha semmit sem tettem volna az életemben! Alázatosan borulok Istenem elé, hogy hőssé, igaz emberré, jó katonává tett. Nagy-Sándor József
A világ feleszmél majd, ha látja a hóhérok munkáját. Leiningen-Westerburg Károly
Ki tehet arról, hogy ilyen a magyar sorsa? Krisztus keresztje tövében érett apostollá az apostolok lelke, és bitófák tövében kell forradalmárrá érni a magyar lelkeknek. Lázár Vilmos
Krisztus keresztje és a bitófa oly rokon! És az isteni áldozat mellett oly törpe az én áldozatom! Láhner György
Milyen különös, hogy Haynau bíró is keresztény és én is az vagyok. Csak az ördög keverhette így össze a kártyákat. Knézich Károly
Istenem, az újkor ifjúsága egész ember lesz-e? Árpádok dicső szentjei, virrasszatok a magyar ifjúság felett, hogy Krisztusé legyen a szívük és a hazáé az életük. Kiss Ernő
Tegnap hősök kellettek, ma mártírok... Így parancsolja ezt hazám szolgálata. Dessewffy Arisztid
Legyőztük a halált, mert bármikor készek voltunk elviselni azt. Damjanich János
Szolgáltam, szolgáltam, mindig csak szolgáltam. És halálommal is szolgálni fogok. Forrón szeretett magyar népem és hazám, tudom, megértik ezt a szolgálatot. Aulich Lajos
Nem addig van az! A gond az volt, hogy a magyar politikai elit nem tehetett semmit. Vegyük sorra a nemzetiségeket.
Szerbek: A Diploma Leopoldium(1690) által biztosított kiváltságaik vannak, ergo katonáskodás(heti 24 órás szolgálat emberenként) fejében adómentesség járt nekik. Ami a szerbeknek igazán csípte a csőrét az nem volt más, mint a közteherviselés. Polgári államban nincs kivételezett nép/társadalmi csoport és ezt a magyar nemesség megértette, amikor a tőle telhető legnagyobb áldozatot meghozta a leendő polgári állam oltárán, vagyis felszabadította a jobbágyokat és lemondott a rendi joggyakorlásról. Itt jön az állami tehetetlenség része, ugyanis Kossuthéknak elég komoly biztosítékot kellett adniuk a politika színpadáról leköszönni készülő nemességnek. Mi volt az? Hát, hogy a jobbágyfelszabadítást keresztülvivő generáció( az utánuk következők meg majd felcseperedvén a polgári államban tanulnak majd, meg miegymás aztán valahogy csak boldogulnak) automatikusan szerepet kap az államigazgatásban. Magyarul te leszel az adószedő, te meg a szolgabíró, te meg leszel jegyző. Ez szép és jó, de mi lesz azokkal akik az autonómiát követelő szerbekkel egy területen élnek? Nyilván egy (akár csak látszólagos) autonómiával felruházott szerb területen nem láthatják el magyar nemesek a közhivatalokat. Ez volt a baj és ezért nem volt megoldás.
Románok: A román ortodox (analfabéta) papság féltette a hatalmát és ezért belázította a parasztokat az inkább az írástudó görög katolikusokat támogató és taníttató magyarok ellen. Ebben kereshető a román követelések bármennyire is elszánt, de gyermeteg volta. Ugyanis a legjelentősebb követelésük az volt, hogy az erdélyi országgyűlés ismerje el a románokat, mint negyedik nemzetet Erdélyben. Az az országgyűlés, ami éppen azért ülésezett, hogy feloszlassa magát és bejelentsék az Uniot Magyarországgal.
Szlovákok: A Bécsben toborzott szlovák (hihető, mi?:D) légióról nem ejtek szót inkább legyen itt arról szó, hogy a szlovák férfilakosság nagyobb arányban vette ki a részét a szabadságharcból, méghozzá a honvédség kötelékeiben, mint a magyar. Gondoljunk csak a Kassán toborzott híres 9. (veressipkás) honvédzászlóaljra. Legalább a fele szlovákokból állt. A gond az egy szűk értelmiségi körrel volt (Stúr és a haverjai) akik nagyon szerettek volna részt venni a politikában, dehát egy Deák vagy egy Széchenyi, esetleg egy Kossuth mellett labdába rúgni ölég bajos volt. Mellesleg ez történt 1918-ban is. Semmi probléma nem lett volna a szlovákokkal, ha az agyament Károlyi nem a Jászi Oszkárnak adja a nemzetiségi ügyekkel megbízott tárca nélküli miniszteri posztot, hanem az arra aspiráló szlovák figurának(mea culpa, de nem jut eszembe a neve)... A szlovákok magyarok ellen való hangolása már Trianon után kezdődött el. Velük nem volt semmilyen társadalmi különállás, mint a Délvidéken, vagy Erdélyben. Kereskedtünk velük. Zsindelyes/drótos/üveges tót, rémlik valami? Aranyszabály, hogy akivel kereskedek azt nem kifizetődő utálnom hosszú távon, nem?
Horvátok: A horvátoknál az döntött, hogy Jelačić elsősorban császári-királyi altábornagynak tekintette magát semmint horvát bánnak...
Ha ez hadtörténész, akkor én minimum akadémikus kéne hogy legyek Romániában. :))) Honnan szedte vajon a hajmeresztő hülyeségeit? Hogy előad egy komplett alteros történelmet, az nem lepett meg, másra nem számítottam. De vajon a szabadkőműves összeesküvést, a román honfoglalókat és a "magyar" szó jelentését honnét a p-ból szedte? :)
"Még a délszláv háború előtt 1989-90 táján láttam ezt Seselj vajdától szónokolni, nem tudtam, hogy ez volt az "alapja". Ő olyasmit mondott, Baranya Veszprémig tart. Mármint a szerb Baranya."
Egyáltalán nem bagatellizáltam, csak azt írtam nem volt olyan súlyos, mint ahogy azt a régi tört. tankönyvek beállították- bizonyos esetekben pedig nem is annyira nemzetiségi, mint társadalmi kérdés volt.
A felvetésed jogos és helyes. Arra akartam én is inkább utalni, hogy a 48-as szh idején a nemzetiségi kérdés nem volt olyan súlyos, mint ahogy azt a marxista történetírás állította.
Az elemzésed nagyon jó. Magyarország szerencséjére a szlovákok vagy támogattak vagy semlegesek voltak, a magyarországi németek, zsidók és románok támogattak minket így egy tavaszi hadjáratra futotta számunkra. Ezzel végül is 1867-et elértük.
Addigra a magyar és a többi nemzetiség évtizedeket töltött a francia forradalom által felkorbácsolt nacionalizmus meghatározta politikában. Minden nemzet nacionalistái tudták, hogy közös ellenség a Habsburg rezsim, de az is világos volt, hogy a nacionalista programok éles ellentétben vannak egymással. Lehetetlen egyeztetni mondjuk az illír kongresszusnak nevezett akármi törekvéseit a magyar polgári forradalmi törekvésekkel, mert területileg ütköznek. Minden helyi nemzetiség a Habsburgok és egymás kárára akarta megvalósítani a maga nemzetállami függetlenségét a forradalom erejével. A magyar nemzetnek semmi olyan törekvés nem volt realisan támogatható, mely a középkori Magyarország területén szuverenitásának korlátozását jelentette volna. Hiszen évszázados magyar program volt a török elűzése és a korona korábbi területeinek visszacsatolása. Ennek a programnak az érdekében haltak meg olyan emberek, akiket a hősi panteonba emelt a nemzeti tudat, ezeket mindannyian ismerjük ma is, II. Lajos, Losonczy, Szondi, Zrínyi, Dugovics ezért küzdött Dobó, Jurisics, Bethlen Gábor, Bocskai, Rákóczi Thököly és visszamenőleg Hunyadi János, Mátyás, Zsigmond, Ulászló is ezért küzdött. Ennek a küzdelemnek vallásos mítosza volt gyakorlatilag, hiszen Buda visszafoglalása még nem volt több mint százötven éve és olyan volt nekik, mint nekünk 1848, ugyanolyan megtagadhatatlan.
És akkor összeül egy illír kongresszus, közli, hogy Magyarországon kétmillió magyar mellett él négymillió szerbhorvát szláv és a Balaton vonaláig felfelé minden terület jog szerint a délszlávoké lenne, ha nem lenne ez a kurafi magyar elnyomás. Hát ezzel nem volt kompatibilitás. A reformkorban egyre erősödött a beszólogatás (a nemzetiségek sérelmi helyzetből fokozatosan erőteljesebb és egyre nacionalistább követelésekkel léptek fel) és a rájuk feleletként adott magyar nacionalizmus értetlenkedő és egyre dühödtebb reakciói (birtokon belüli helyzetből mindig jóval mérsékeltebbek voltak a magyar indulatok a nemzetiségek felé, mint vica versa).
Mire elértünk 1848-ig, addigra a helyzet a nemzetek között régen rossz. Az európai forradalmi hullám azt jelentette mindannyiuk számára, hogy na most kell a fél évszázada dédelgetett álmot megvalósítani, mert Metternich most bukott meg, a Habsburgok padlóra kerültek, a külpolitikai helyzet páratlanul kedvező egy forradalmi átalakításnak.
Tévedtek, a forradalomellenes Angliának, Oroszországnak, Poroszországnak a hideg futkosott a hátán az ilyesmitől, mert ha bárhol engednek a nacionalista forradalomnak, az azzal a veszéllyel jár, hogy Franciaország újrakezdheti a napóleoni háborúkat. Olyan lidércnyomás volt ez akkor, mint 45 után a nácizmus kísértete. Ráadásul 1848 decemberében Fro.-ban köztársasági elnökké választották Napóleon Lajost (későbbi III. Napóleont), a semmiből elnökké emelve. Ez aztán végképp betette a kaput náluk, bármit és bárkit támogattak, aki hajlandó leverni ezt a forradalmi Sturm und Drangot, Habsburgokat is ha kell, de egy húszéves összeurópai háborút, amilyen az 1789-et követő volt és aminek 1820-ban (Görögország, Nápoly, Spanyolország), 1830-ban (Belgium, Lengyelország, Itália) is volt egy-egy hulláma, s most 1848-ban már a harmadik, egyben legnagyobb utóhulláma is eljött, ezt mindenképpen meg akarták akadályozni.
Érdekes módon III. Napóleon érzékelte, hogy ez az idő nem alkalmas most a francia dominanciatörekvések felújítására, nem alkalmas tehát az európai forradalmi gócok támogatására sem és nagyon alkalmazkodó, simulékony politikát vitt. Nem akart sokat és Anglia hitt neki. Ennek következtében megmentette uralmát és beáldozta a forradalmakat, melyeket a Szent Szövetség mementójával le lehetett verni. Olyan jellegű volt ez, mint mikor a hatodik koalíció eldöntötte a küzdelmet 1814-ben.
a magyar elit nem értette valszeg a problémát. itt a polgári átalakulás élére ugyanis az a réteg állt, amellyel általában szemben fogalmazták meg nyugaton az átalakulás igényét.
én csak a józan eszet kérem számon rajtuk, ugyanis majdnem mindenkinek ígért valamit a forradalom, de az ország felét megtestesítő nemzetiségeknek semmit, és mint valamelyik régebbi linken írták, az osztrákok elkezdtek igérni mindenkinek mindent, akkor miért nem próbáltunk mi is ígérni valamit legalább...
szlovákok: 1300 fős szlovák légió (többségben csehek, kb 200 szlovák) kontra 25000 szlovák honvéd a Magyar Honvédségben.
ez félrevezető. a szlovák elit nem volt magyarpárti, inkább csak semleges. a szlovák honvédek nagy része nem szlovákként, hanem a polgári átalakulás védelmezőjeként harcolt a seregben. és a felvidéki színszlovák területeken nem volt azért annyira támogató a népesség, csak semleges.
románok: az erdélyi románok fellázadnak (a lázítás azért sikerült, mert erdélyben 2 hónappal később mondták ki a jobbágyfelszabadítást, és ezzel a román parasztot be lehetett hülyíteni), a magyaro.-i románok a forradalmat támogatták.
ugyanez. a támogatók azért támogatták a forradalmat, mert jól jártak a változásokkal, ez a nemzetiségüktől független volt. az erdélyi román felkelés alapja viszont az erdélyi román határőrezredek voltak.
horvátok: a horvát területekkel Kossuthék nem törődtek, az udvar viszont megvette a horvát elitet.
ez hatalmas nagy tévedés. jelacic kossuthoz hasonló kaliberű reformer volt a horvátoknál, csakhogy ő úgy volt vele, hogy egyrészt tartott a magyar dominanciától (nem alaptalanul, ha a 67 utáni eseményeket nézzük pl.), másrészt tisztában volt vele, hoyg legitimáltatnia kell a változásokat (jobbágyfelszabadítás, stb) béccsel, úgyhogy inkább velük kooperált.
szerbek: először megjelentek az ogy. előtt díszmagyarban és autonómiát kértek/követeltek.
persze, hiszen előtte is autonómok voltak kvázi a határőrvidék nem tartozott magyar fennhatóság alá.
