Ez hasonlít a matematikai formalizmushoz is, ahol kiderült (Gödel stb.), hogy mindig vannak olyan (igaz) tételek, amiket az adott formizmusban (axióma rendszerben) nem lehet bebizonyítani. Pl. a matematika ellentmondásmentessége stb.
Arisztotelészt még azért nehéz formisténak tekintenem (bár már majdnem értem, hogy miért gondolják annak), mert őnála senki sem hangsúlyozta jobban, hogy a distinkciók (anyag-forma, lét-lényeg, aktus - potencia stb.) formálisak és az egység nem megbontható: hülémorfizmus.
Így gondolhatjnánk analitikusnak is. (Platón sokkal inkább szintetikus)
In most examples of this world hypothesis, actual experience is also explained by reference to mechanical, transitory, or accidental particulars which do not themselves participate in forms but which interact with and thereby distort particulars which do. The recognition of these events probably represent a concession to the complex and uncertain nature of "real life." The accidental or transitory has been characterized in various ways as the evidence of human ignorance which will, in the future, be remedied; the element of chance in an otherwise determinant world; witness to the limitation of human reason, or the unreliability of empirical experience. In any case, these mechanical or accidental phenomena point to the problem of scope within formism. The moral and theological expression of formism illustrate this issue within the problem of theodicy. Is evil the consequence of the accidental and mortal character of human nature, ignorance of form, or the expression of malevolent form in contention with the normative properties of truth, beauty, and the good?
Érdemes figyelmesen elolvasni, borzasztóan érdekes.
Ja, nem arra gondoltam, hogy Pepper milyen, inkább arra, hogy az elmélete milyen szemléletű.
Amúgy tök jók a linkek. Elég sok mindent megértettem, de azért még vannak nagyon homályos részek. Majd még olvasok.
Először nem fért a fejembe, hogy Platón és Arisztotelész hogyan kerülhet egyaránt a formisták közé, de már kezdem megszokni, hogy nem betanult felosztásokat kell figyelni (idealista/realista stb.), hanem (számomra) picit új módon kell gondolkodni.
Így teljesen mindegy, hogy Arisztotelész a tárgyaknak tulajdonítja a formákat (ezek különböző szintjeit:kategóriák, lényeg stb), míg Platón idealizálja ezeket(ami szintén realizmus).
Azon még gondolkodnom kell, hogy a formizmusba bele fér-e, hogy egyikőjük sem gondolja, hogy ezzel teljesen leírható a világunk. Arisztotelész szerint a formáktól teljesen lecsupaszítva eljutunk a (határfogalmi) léthez. Platón szerint viszont az ideákból nem részesülünk tökéletesen.
Tehát mindketten úgy vallják, hogy a formákkal való leírásból valami mindig kimarad.
Pepper eredetileg kontextualista volt, később szelektivista. Ez utóbbi a saját kreálmánya, gyökérmetaforája a "purposeful act". Többet nem tudok róla, de itt részletesen olvasható:
Éppen ez az. Általában az ontológia nem az egy filozófiánál, hogy mit tekintünk létezőnek és mit nem, hanem inkább olyasmi, hogy mit „jelent ez a szó?”. Erre még egy kontextualista is tud válaszolni: semmit:) Persze ez nem igaz, mert akkor nem is tudna rá válaszolni:(
(Sőt valahogy inkább a lét -létező szétválasztást próbálják körüljárni az ontológiák. (ontikus és ontologikus)
(mert azt is mondhatom, hogy pegazus van –a maga (lét)módján- , mint ahogy mi is vagyunk a magunk módján. Az a gyanúm, hogy a van –lenni szót tudjuk a legváltozatosabban használni. Mi is lenne nélküle?)
Amúgy az ontológiák így éppen olyan változatosak, mint ha azt kérdezném: mit jelent számodra a „hurka”?. Hát erre én nagyon nehezen tudnék válaszolni.
(Érdekes, hogy Arisztotelészt formistának tekintik.)
Most hirtelen arra gondoltam, hogy Pepper felfogása a filozófiákról hová sorolandó. Ez is elég formista, nem?
Bár bevallom, egyre jobban összezavarodok. Vagy mechanikus?
Pepper maga is említ még minimum hármat (animizmus, miszticizmus, meg még nem tudom mi, elfelejtettem a nevét, de nagyon érdekes volt)
Na erről az utóbbiról ezt tudtam összekaparni a netről:
A wide range of theories that are different in many particulars are nevertheless quite similar in their basic logic and sense of evidence because they are grounded in the same root metaphor. For example, Thales and Anaximenes (sixth century, b.c., Ionians), Empedocles (sixth century, b.c., Greek-Sicilian), Telesio (sixteenth century, Italian), and Herbert Spencer (nineteenth century, British) all share a root metaphor, the assumption there exists a basic material out of which all of the facts of the universe can be generated. This results in a relatively inadequate world hypothesis lacking scope. Spencer goes beyond the Greeks in that he accumulates many more factual details under the control of his theory but does not succeed in refining or further developing its basic categories beyond his pre-Socratic predecessors.
Persze, hogy lelkes vagyok, szívesen átélnék másfajta világnézőpontokat is! :o)
Az etikáról nem tudok, de az esztétikával bőségesen foglalkozik Pepper (az episztemológia és az esztétika volt a két fő területe!), még itt is rengeteg érdekességet találhatsz minden egyes fejezet végén:
(Azta, de lelkes vagy! Nekem továbbra sem megy olyan könnyen a váltás. Lehet, hogy a meditációban szerzett gyakorlatod segít ebben neked. )
Lehet, hogy nem is Pepperrel van bajom, hanem csak a filozofálással…
Szerintem a filozófiák erőssége és haszna a gyakorlati filozófia alátámasztásában („megmagyarázásában”, ha ennek van egyáltalán értelme, de hát az emberek többsége magyarázatot követel mindenre) kereshető. Vagyis nagyon kíváncsi lennék, hogy mi következik ebből a négy gyökérmetaforából az esztétika és főképp az etika vonatkozásában!?
Ha ismerném a felsorolt filozófusokat, bizisten nekilátnék feltérképezni a filozófiájukat: mi a gyökérmetaforájuk, mi az igazságkritériumuk; az egészből vezetik-e le a részeket vagy fordítva, a részekből rakják-e össze az egészet; integratív vagy diszperzív-e a világuk; pontos-e a világhipotézisük (azaz adott jelenségre kevés számú magyarázat kínálkozik-e) és nagy hatókörű-e (azaz a jelenségeknek széles körét öleli-e fel); hogy állnak a kauzalitással, a teleológiával és a véletlennel, stb.
Másrészt: próbálom megtalálni ebben a felosztásban a saját (és kedvenceim: Szent Tamás, Arisztotelész, Hegel, Nietzsche, Heidegger és Hamvas:) filozofikus nézeteim helyét, és valahogy nem találom.
Ezt is mondtam már többször: nem csak ez a négy világnézet lehetséges. Pepper maga is említ még minimum hármat (animizmus, miszticizmus, meg még nem tudom mi, elfelejtettem a nevét, de nagyon érdekes volt).
Pepper mindössze annyit állít, hogy ez a négy az ún. adekvát világnézet, azaz ezeknek sikerült valahogyan összehozniuk a precision és a scope kényes egyensúlyát.
De ezek mellett van, volt és lesz is számtalan más, önálló gyökérmetaforával rendelkező világnézet, nem is beszélve az eklekticizmus végtelen lehetőségeiről. Ezek is lehetnek nagyon frankó világhipotézisek, mindössze Peppernek, meg talán nekem akadhatnak velük gondjaim. :o)
Semmilyen felosztás sem bújhat ki a minden felosztásra jellemző korlátok közül. :o)
Érdekes, hogy Peppert is zavarhatta ez, ezért kidolgozott egy új világnézetet, amelynek alapján, úgy mondja, ezt a felosztást megtette. Szelektivizmusnak nevezte el.
Mint már mondtam, számomra az igazán nagy értéke az volt ennek a rendszerezésnek, hogy egyszer csak hipp-hopp felvettem a különböző világnézetek látásmódját, és az valami megrendítő élmény. (Na jó, be kell vallanom, mechanistának lennem még nem sikerült.)
Sajnos vajmi kevéssé ismerem a felsorolt filozófusokat, csak annyit tudok, hogy a szakértők Arisztotelészt formistának, Hegelt organicistának tartják.
Vagyis azt gondolom, hogy a legtöbb ember nem valami következetes, főképpen akkor nem, ha azt gondolja, hogy következetes.
Másrészt: próbálom megtalálni ebben a felosztásban a saját (és kedvenceim: Szent Tamás, Arisztotelész, Hegel, Nietzsche, Heidegger és Hamvas:) filozofikus nézeteim helyét, és valahogy nem találom.
Olyasmi ez, mint amikor egy mechanista azt mondja, hogy valami vagy van vagy nincs, ilyen vagy olyan, míg ezt egy kontextualista meg sem „érti”, mert nem az ő fogalmi rendszerében van a felosztás. Valahogy úgy érzem, hogy ezen felosztás sem tud kibújni a minden felosztásra jelmező korlátok közül.
Nyelvi konstrukciók, mint pl. a világhipotézisek között "éles határ" akkor van, ha valaki így gondolja. Ettől függetlenül -- mondjuk így: "objektíven" :o) -- nincs éles határ semmilyen két betűsorozat között.
Mármost ami engem illet, lásd a 179. számú hozzászólást, különös tekintettel az utolsó bekezdésre.
Amúgy meg nyilván vannak emberek, akiknek nem okoz gondot, hogy egyszerre élő szervezetnek, ugyanakkor gépnek, és még mondjuk transzcendends formák összességének is tekintsék a világot; vagy hogy egyszerre feltételezzék azt, hogy a világ részei eredendően adottak (azaz léteznek mint entitások) és mégsem azok (azaz nem léteznek mint entitások), mindemellett közöttük eredendő kapcsolat van és ugyanakkor mégsincs ilyen -- míg másoknak ez nem megy.
Nem világos, hogy miért gondolod azt, hogy éles határ van a világnézetek között csak azért, mert a gyökérmetafora, az ontológia és az episztemológia annyira eltérő. (bár azt is említetted, hogy a legtöbb ember eklektikus:)
Én inkább érzem a különböző és részleges aspektusnak a fentieket, mint teljes konzisztens és kompakt látásmódnak.
Példának hozhatnám, amit korábban az elfogadásról/megértésről/megismerésről írtam. Az emberek nagyon különbözőképpen érzik azt, hogy valamit vagy valakit megértettek. Egészen különböző magyarázatokra, hatásokra és körülményekre reagálhatnak úgy, hogy valamit/valakit megértenek és elfogadnak. Pl. a fizika és az evolúció magyarázatai ugyan szöges ellentétben vannak (mechanista és szerintem kontextualista), mégsem okoz nehézséget senkinek, hogy elfogadja mindkettőt (vagy éppen elutasítsa). Vagy valaki meggyőződéses materialista és determinista, mégis felelősen viselkedik. Az is érdekes élményem, hogy ki, mikor, hol milyen analógiákat és metaforákat érez relevánsnak, míg más (vagy éppen ugyanolyan) helyzetben miért nem.
Ilyenekre gondolok, mint a gyermekvállalási kedv csökkenése, a szingli lét terjedése, a különféle ön- és családpusztító viselkedések, a jövő miatti aggódás különböző formái, a lelki problémák rendbetételére használt kifejezetten kontraproduktív módszerek egyeduralkodása, stb.
Ezek a viselkedésformák olyan kulturálisan felszedett gondolatok funkciói, amelyek nem kimondottan az őket produkáló személyek genetikai reprezentációjának növelését segítik.
Más szavakkal: ma a kulturális evolúció szinte minden tekintetben ellene megy a biológiai jóllét érvényesülésének.
Egyébként organicista látásmód a tiéd (legalábbis e kérdésben): teleologikus; nem a részletek számítanak, hanem az összkép; a folyamatok valahová konvergálnak, az egyes konkrét személyek "tévelygése" ellenére a végeredmény elkerülhetetlen; stb.
Jájj! :-))... , már érzem, hogy ki fog törni belőlem az evolúcionista, aki azt véli, hogy (statisztikusan) olyan gondolatokat és magyarázatokat találunk "jónak" amik hatására viselkedve végső soron növekszik a genetikai reprezentációnk a népességben. (vagy fordítva is mondhatnám: az ilyen viselkedéseket kísérő gondolatokat érezzük "helyesnek". Először azt gondoltam erről, hogy organicista látásmód, de valójában csak egyet tételez fel, hogy van gondolatunktól független valóság ami hat ránk.
Minden magyarázat csak egy halom szó egymás után. A kontextualisták az olyan magyarázatokat kedvelik, amelyek a kívánalomnak megfelelő változtatásra adnak lehetőséget.
Erről azt gondolom egyetlen funkciója van - hogy magyarázatot adjon ...
Kivéve, ha más funkciót is szánunk neki, lásd fent.
Mire megyünk a magyarázattal? Erről azt gondolom egyetlen funkciója van - hogy magyarázatot adjon ... és ennek bármelyik megfelel. A viselkedésünk ezektől függetlenül félelmetesen egyforma - amikor "magyarázatot" keresünk, ugyanazt tesszük.
Teljesen más a gyökérmetafora, mások a kategóriák, más az ontológia és az episztemológia, más az igazságkritérium.
Nemcsak a mechanizmus és az organicizmus viszonyában, hanem bármely két világnézetet tekintve így van ez.
Konkrétan a fenti kettő esetében: a mechanizmus kauzális, az organicizmus teleologikus. Olyan ez, mintha egy élőlény fejlődését a fogantatásától a haláláig az atomok kauzális kölcsönhatásával próbálnád megmagyarázni, vagy fordítva: egy gépezet működését biológiai folyamatokkal.
