Bataille, Georges: Le secret de Sade. In: Critique 3, 1947.
Beauvoir, Simone de: Faut-il bruler Sade? In: Les temps modernes 7. 1951-52.
Blanchot, Maurice: Quelques remarques sur Sade. In: Critique 2, 1946.
Blanchot, Maurice: Ŕ la rencontre de Sade. In: Les temps modernes 3, 1947-48.
Camus, Albert: Un homme de lettres. In: Camus, L'homme révolté. Paris, 1951.
Horkheimer, MaxTheodor W. Adorno: Juliette oder Aufklärung und Moral In: HorkheimerAdorno, Dialektik der Aufklärung. Philosophische Fragmente. Amsterdam, 1947.
Janin, Jules: Le marquis de Sade In: Revue de Paris, 1834.
Klossowski, Pierre: Éléments d'une étude psychanalytique sur le marquis de Sade In: Revue française de psychanalyse 6. 1933.
Lely, Gilbert: Répertoire des uvres du marquis de Sade suivi d'un tableau synoptique In: Revue des sciences humaines, 1953.
Lely, Gilbert: Répertoire des ouvrages du marquis de Sade In: Lely, Vie du marquis de Sade, avec un examen de ses ouvrages II. Paris, 1957.
Lely, Gilbert: Vie du marquis de Sade, avec un examen de ses ouvrages Paris, 1952-1957.
Lely, Gilbert: Sade a-t-il été jaloux de Laclos? In: Nouvelle nouvelle revue française I, 1953.
Lely, Gilbert: Introduction aux 120 journées de Sodome In: Mercure de France 331, 1957.
Lely, Gilbert: Une supercherie littéraire de Sade Isabelle de Bavičre. In: Mercure de France 340, 1960.
Lenning, Walter: Marquis De Sade in Selbszeugnissen und Bilddokumenten Hamburg, 1965.
Paulhan, Jean: Le marquis de Sade et sa complice ou les revanches de la pudeur Paris, 1951.
Wilson, Edmund: The Vogue of the Marquis de Sade In: Wilson, Eight Essays. Garden City, New York, 1954.
Weiß, Peter: Die Verfolgung und Ermordung Jean Paul Marats dargestellt durch die Schauspielgruppe des Hospizes zu Charenton unter Anleitung des Herren de Sade Frankfurt am Main, 1964.
MAGYARUL:
Barthes, Roland: Sade. In: De Sade márki, Filozófia a budoárban Budapest, 1989.
Camus, Albert: Az abszolút tagadás In: A lázadó ember, Budapest, 1992.
Földényi, F. László: A halál és a marionett In: A túlsó parton, Pécs, 1990.
Weiß, Peter: Jean Paul Marat üldöztetése és meggyilkolása, ahogy a charentoni elmegyógyintézet színjátszói elôadják de Sade úr betanításában In: Peter Weiß, Drámák, Budapest, 1985.
"(...)Az apátia érzelemellenes. Sade-nál minden libertinus aktus előfeltétele az érzelmek kihűlése. Mindent hidegvérűen kell csinálni. A szenvedélytelen hidegség különösen a gonosztettek végrehajtásánál kötelező. A bűnelkövetés közbeni lelkesedés szigorúan tilos, mert ezt természetellenesnek veszik. Élvezni nem tilos, bizonyos személytelen érzékiség csúcsára jutni szabad. Az érzelem az, ami veszélyes, a bűn érzésének mámora, ami Sade szerint még a jó maradványa bennünk. Átadni magunkat az érzelmeknek bűnözés közben annak jele, hogy az első nehézséggel szembesülve visszaeshetünk a természetellenes jóságosság prelibertinus állapotába. Az apátia tana, melyet a Juliette történetében hirdetnek, tulajdonképpen energetikai doktrína. "Az apátia a tagadás szelleme arra az emberre alkalmazva, aki a szuverenitást választotta ", írja Maurice Blanchot, s máris Sade-értelmezésének kulcsfogalmánál, a tagadás szelleménél vagyunk, ami itt az elvesztett energia visszatérését jelenti. Eszerint Sade az egyént bizonyos mennyiségű erőnek tekinti, amit azonban az ember elidegenít magától, és "olyan hamisítványokra pazarolja, melyeket embertársnak, Istennek, eszménynek nevezünk". Másokra költi, mert azt hiszi, hogy támaszra van szüksége bennük. Kimeríti a saját lehetőségeit, s a tartását a gyengeségére alapozza. Hiábavalóan pazarolja az erőit, hisz az igazi ember tudja, hogy egyedül van, hogy nincs okvetlenül szüksége másokra, se istenekre, se ideálokra, úgyhogy tagadja őket. Csak akkor tér vissza elvesztett ereje, ha megsemmisíti a könyörületet, a hálát, a rajongást meg a hasonló érzelmeket. "Az ember a rombolás munkájából meríti valódi energiáit." Ezért nem tűr semmiféle spontaneitást a szenvedélyekben, egyikben sem. Ha ész nélkül átadjuk magunkat a kísértéseknek, elvesztünk. Azt a kicsapongót, aki szenvedélyesen adja át magát hajlamainak, szintén katasztrófa várja. Sade szerint, ha energiává akarjuk átalakítani a szenvedélyt, előbb át kell eresztenünk az érzéketlenségen, hogy összesűrűsödjön és megtisztuljon. Juliette-t libertinus karrierje során állandóan arra tanítják, hogy ne lelkesedéssel bűnözzön, hogy feslett hajlamait ne a szenvedélyek tüzén lobbantsa lángra. "A hidegvérrel elkövetett bűntett nagyobb, mint az, amit az érzelmek tüzében követtek el." A könnyedség veszélyes. Okvetlenül el kell jutni a közömbösség fokára, elérni, hogy "a lélek" - mondja Sade - "átmenjen az apátia állapotába, mely azonnal ezerszer istenibb élvezeteket nyújt, mint a gyengeségeink". "Megfontoltnak" kell lenni, "befelé koncentrálni, anélkül, hogy bármi bárhogy izgalomba hozna". "Apátia, gondtalanság, sztoicizmus, magányos önfeledtség, íme a tónus, amit okvetlenül el kell érnie lelkednek", ezekkel a szavakkal végződik Juliette libertinus leckéztetése. Ennek alapján, szögezi le Blanchot a maga részéről, a Juliette története úgyszólván Bildungsroman, nevelődési regény, mely megismertet bennünket az összpontosított energia "szervének" tekintett lélek fárasztó és lassú formálódásával.
Mint sajátos önmegtartóztatási gyakorlat, mint az energia koncentrációját és impulzusait zavaró érzelmek maximális távoltartása, az apátia az aszketikus gyakorlatok közé sorolható. Sade-nál az aszkézis mégsem jelenti okvetlenül azt, mint amivel a vallásos életben találkozunk. Sade-ról szóló tanulmányaiban Pierre Klossowski hajlik erre az összehasonlításra. Miként Blanchot-nál a tagadás, Klossowskinál a bűn az életmű értelmezésének kulcsfogalma. Kétségtelen, hogy Sade apátia-tanának e magyarázata máig az életmű legnagyobb horderejű, ámde nem épp a legmegalapozottabb értelmezési kísérletei közé tartozik. Különösen hangsúlyos benne az ismétlődésekről való fejtegetés, az apátia gyakorlatában hordozott jelentőségére tekintve. Az adott normák állandó megszegéseként és felülmúlásaként értelmezett bűnözés előrehaladását csak az aktusok ismétlése biztosítja. Ám az ismétlés nem fakadhat a bűnözés szenvedélyéből, mert ez azt jelentené, hogy a normák keretein belül maradunk, hogy visszaesünk a libertinus út már túlhaladott stációiba, ahelyett, hogy meghaladnának azokat. Az ismétlés feltétele az abszolút apátia, mert "csak az tarthat meg bennünket a permanens transzgresszió állapotában". Igen, élvezet, ami azonban elválasztható kell legyen az aktustól. Mindazt, amit önkívületben cselekszünk, a legnagyobb hidegvérrel is meg kell tudni ismételni. Ha bizonyos aktus eleinte az élvezet ígéretével csalogatott bennünket, a megismétlése azt jelenti, hogy sikeresen leválasztottuk az élvezettől, és áthidaltuk a lelkiismeretfurdalástól való félelmet. Az ismétlődés leépíti a lelkiismeretet, és felfrissíti azokat az erőket, amelyeket legátolt a lelkiismeret. Először azért bűnöztünk, mert a bűnös normaszegés ígéretekkel kecsegtetett. Ha a lehető legapatikusabban megismételjük ugyanezt a bűntettet, az azt jelenti, hogy magunk mögött hagytuk a normákat, hogy többé már nem is számolunk velük. Az aktus apatikus ismétlésével kiküszöböljük az ijedelmet, ami nagyon is összefügg a normák áthágásával. Klossowski belátja, hogy ezáltal a normaszegésből kivész az élvezet, ami eddig ösztönözte és röpítette. Az élvezet, ami mégis kicsikarható, haszontalannak mutatkozik, és beleolvad a gondolat eksztázisába, ami az ismétlődésekkel fokozódik.(...)
Hát ez egy döbbenetes könyv, eléggé megrázott, amikor úgy 20 évesen elolvastam. Akkoriban még nem sok hasonlót olvastam, pl. Breat Easton Ellis (aki Cooper-t egyik példaképének tekintette) művei is csak később kerültek a kezembe.
Dennis Cooper, az amerikai meleg irodalom fenegyereke, aki kamaszkorában Sadet olvasott, s hatására kezdett el írni.
Magyarul műve:
Közelebb
Bp.: Narancs Könyvek, 1994.
az alt.culture így jellemzi David Coopert:
"Elizabeth Young angol kritikus Disneyland csapdájába esett Gerges Bataille-ként aposztrofálta, míg Edmund White regényíró szerint Cooper mintha Aiszkhüloszt szavalna, a pofájában rágógumival."
"Dennis Cooper regényét Sade, Rimbaud, Genet, Bataille és Pasolini alkotásaihoz mérik a kritikusok." - Csejdy András az utószóban.
kicsit visszaolvastam a topikon, s ezen akadt meg a szemem:
"A lét folytonosságának keresését az ember a közvetlen világon kívül folytatja, s ez a vallással rokon; a vallási erotika, nyugati formájában, összemosódik Isten szeretetének áhításával, Keleten viszont - pédául a buddhizmus - mentes ettől az elképzeléstől." (5)
ezt még én kopiztam be, a Bataille könyv fülszövege
viszont ez egyszerűen nem igaz, minden vallási tradicióban tetten érhető az erotika, mint szakrális élmény, Keleten ez igen esszenciálisan képes megnyilvánulni lásd egyes orgiasztikus tibeti misztériumokat, "balkezes" tantra-yoga technikákat (amiktől épp a buddhizmus bizonyos irányzatai sem maradtak mentek) stb.
a keresztény misztika kifinomultan erotikus szinezete sem idegen az ind hagyománytól, sőt. pl. Dzsajadéva Gíta-Govindája ékes példája ennek (Weöres Sándor gyönyörű fordításában)
ööö, izé.. kicsit nem világos amit irsz..
de a két iró akire gondoltam:
Comte de Lautréamont (1846-1870) (a L. egyébként felvett név, eredeti neve Isidore-Lucien Ducasse)
és Georges Bataille (1897-1962)
Olvastam SAde-tól pár dolgot,meg róla is.Meg nem volt alkalmam annyira belemerülni,mint Mosoly.Sajnos.Szerintem még rátett egy lapáttal a korszellemre,miközben tisztában volt a hátulütőivel.OLyan mintha a szemüket próbálná felnyitni.VIszont az boztos,hogy ez az elgondolás még igen kezdetleges.
Úgy tudom, hogy az El kell-e égetni de Sade-ot? nem jelent meg magyarul. Amit tudok erről az esszéről, azt angol oldalakon olvastam (franciául sajnos nem tudok), illetve magyarul két olyan cikket, tanulmányt találtam a neten, ahol idézik SdB-t Sade-dal kapcsolatban ( http://www.cab.u-szeged.hu/local/gondolatjel/93/sade.html és http://www.cab.u-szeged.hu/local/gondolatjel/93/sade2.html ) A szerzők SdB mellett Angela Carter-ra is hivatkoznak; a barátnőmnek megvan Carter The Sadeian Woman: An Exercise in Cultural History című könyve - egyelőre csak az első fejezetet olvastam el, és ez alapján érdekesnek tűnik az, ahogyan Carter értelmezi Sade-ot.
Must We Burn Sade? címen jelent meg egy esszéket tartalmazó kötet is; az egyik esszé: Evil in Platonism and Sadism (G.Battaille).
a s.d. beauvoir idézet honnan való?
azt tudom, hogy van egy esszéje Faut-il bruler marquis de sade? [Megégessük Deszád márkit?], de ez vagy ebböl részlet jelent meg magyarul? thx.
Nemrég kezdtem el olvasni a Juliette-et, és örülök, hogy rábukkantam erre a topikra, mert érdekes dolgokat írtatok és ajánlottatok elolvasásra. Érdemben nem igazán tudok hozzászólni a témához, mert eddig csak a Szodomát olvastam Sade-tól (egy-két éve), és azt én is nagyon untam. Számomra csak egy pornográf regény volt; arra gondoltam, Sade nem író (a regényben nem találtam "irodalmi értéket"), nem filozófus - egyszerűen csak pornográfus; a "filozófiája" (coito ergo sum) nem más, mint nihilisztikus ledöntése mindennek, ami nem bűn vagy paráználkodás. Mostmár valamennyire kezdem kapisgálni miről is van szó, miután elég sokat olvastam róla (mármint Sade-ról). Például Ludassy Mária gondolatait: "Sade nem tekinti szakrális határnak a másik ember szabadságát: inkább egy erőszakkultusznak a prototípusa vagy oltáriszentsége lehet, nem pedig egy igazi szabadságfilozófiának.Sade egy vonatkozásban lehet érdekes: ha a haszonelvű-érdekmaximalizációs filozófiákból indulunk ki. Sade azért találta ki úgymond a szadizmust, mert ha az én nyereségem a te veszteséged, akkor jobb, ha te szenvedsz, mert azt én még jobban élvezem."
Simone de Beauvoir: "Minden pillanatban emberek ezrei szenvednek és halnak meg feleslegesen és jogtalanul, és minket ez nem érint meg: létünk csak ezen áron lehetséges. Sade érdeme volt, hogy a közömbösség helyett a kegyetlenséget választotta. Kétségtelenül ez az oka annak, hogy éppen napjainkban oly nagy visszhangra talál, ma, amikor az egyén kevésbé tudja magát a kegyetlenség áldozatának, mint inkább a jó lelkiismeretének."
Sade hatásáról gondolkoztam még el - nemcsak írókra, filozófusokra, hanem a populáris kultúrára gyakorolt hatásáról. A Velvet Underground jut eszembe: "Taste the whip, in love not given lightly, taste the whip, now plead for me..."
Olvastam anno az Sch.-vitát, és szvsz nem volt etikailag tiszta ügy, már az sem, ahogy F.- írására reagáltak. Sunyiban lehozták, és reagáltak minden figyelmeztetést nélkül.
A bécsi akcionizmus emlegetése meg miért tabu? Főleg itten?
Azt hiszem, Gy. P. írta le, hogy alapvetően más oldalról, más diskurzus alapjairól érverlnek. Így nem is lehet találkozniuk soha.
Nekem például feláll a háatamon a szőr, a 19-20. századi imresszionista kritikaírást (esszéírást) hátra nem hagyni tudó szövegektől. De ez választás kérdése. Ami becsülök Földényiben, és iszonyatosan nagy érdemének tartom, amit Kleist-téren munkálkodott. És az előtt mélyen meghajlok.
Azt meg kétlem, hogy van egy fő iránycsapás.
Egyenlőre legalábbis. Holmi, dekon., herm, filológia. És ezek mostanáság igencsak pofozkodnak egymással.
"Attól, hogy Földényi sokat idézi B.-t, továbbra is megmarad a a maga esztétizáló (nem esztétikai) művészetértelmezés korlátai között."
:) Szerintem pont azért minősitik olykor "esztetizálónak" Földényi szövegeit, mert éppen hogy nem marad meg az akadémista esztétika műértelmező sablonjainál.. Érdekes és tanulságos (persze kinek-kinek máshogyan..) a Holmiban pár éve lezajlott Schwarzkogler-vita, amelyet Földényi fel is vett valamelyik esszékötetébe (Tágra nyílt szem?).
Már csak azért is mert itt (eme topikon) nem túl off a bécsi akcionizmust emlegetni..
Sade-tól igazából én csak a Justine-t olvastam eddig, azt is evekkel ezelött. Irhatnál a magyar Sade fordításokról, azt sem tudom azóta mi jelent meg...
S Lautréamontról mi a véleményed?
A de Sade és Bataille közül az előbbi összehasonlíthatatlan szívesebben olvasom.De Sade-nak van humora, ami nem mondható el az útóbbiról. A de Sade-i logikát meg értem, hogy mechanisztikus világképet rajzol ezzel a sok borzalommal (Tétel+Gyakorlat). A Sodomában azonban annyira unalmas, hogy örülök, hogy az utolsó fejezeteket nem írta meg.
Nem tartozik kedvelt olvasmányaim között Bataille. Azonban biztos, hogy kiváló a Sade-interpretációja. Attól, hogy Földényi sokat idézi B.-t, továbbra is megmarad a a maga esztétizáló (nem esztétikai) művészetértelmezés korlátai között.
