Nekem inkabb az derul ki, hogy neki abszolut elso helyen a munka all, aztan utana nagyon lemaradva valahol a csalad, baratok stb. Persze ezt valahogy altalaban meg lehet magyarazni, hogy a csaladjaert dolgozik, azert kenytelen erre az eletmodra, s aztan keptelen valtani amikor mar nincs rakenszeritve. En ezt nem tudom elfogadni, a legfontosabb mindig is az egyutt eltoltott ido, azt nem lehet semmivel sem potolni.
Nekem egyik osom pont ilyen, s nagyon elegem van belole, hogy halasnak kell lennem azert, amire semmi szuksegem. Neha kiborul a bili, de alapvetoen nem valtozik semmi. Igaz, ma mar ez nem letkerdes.
Te bizonyos szempontbol jobb helyzetben vagy, hisz a parkapcsolat szimmetrikus, tobb eselyed van a valtoztatasra. Szerintem alapvetoen ilyenkor az a gond, hogy a munkamaniasnak van valami eros belso kesztetese (multjabol fakadoan), amiert ugy erzi, hogy neki a munkanak kell hogy legyen az elete ertelme, s meggyozi magat, hogy ez masnak is jo. Ha sikerul tudatositanod benne, hogy ez a helyzet nagyon nem tetszik, hogy Neked es a gyerekeidnek is szukseguk lenne ra, s ha nem valtozik semmi, akkot Te ezt hosszutavon nem vagy hajlando elviselni, akkor nem remenytelen a helyzet. Ekkor komoly konfliktus helyzet allhat elo, de elobb-utobb neki kell dontenie, hogy is folytatja tovabb. Te persze megkonnyitheted a donteset, de ha o nem akarja, akkor nem tehetsz semmit.
Ha kudarcba fullad ez a probalkozas, akkor nincs mas hatra, egyedul kell eldontened, hogy elviseled-e olyannak, amilyen, vagy sem, s ennek megfeleloen elni az eleted.
Bocsi, ha tulsagosan belepofazok az eletedbe, nem volt szandekos, termeszetesen semmi kozom hozza, csak nem sikerult teljesen objektivnak maradnom.
>nem az derül ki, hogy mániája a munka, inkább a körülmények kényszerítik.
Ha nem szeretné csinálni, nem csinálná így.
Persze, adott megvilágításban ez a körülmények kényszerítő hatásával is magyarázható, ld. még, "értem én, de tudod, hogy akkor kell dolgozni, amikor beesik a meló".
Nekem abból amit leírtál nem az derül ki, hogy mániája a munka, inkább a körülmények kényszerítik.
Most nyilván vmi szünet van és nem képes azonnal átállni egy lassabb tempóra, de majd az idő talán segít.
nézd, nem a konkrét ötlet a lényeg, azt csak ugy irtam, hátha irodában ül estig, honnét tudjam, inkább elméletileg céloztam, arra, hogy amig ő nem látja "kárát" a saját életvitelének a saját bőrén, amig kvázi minden támogatást megkap hozzá, addig nem fog rajta változtatni. És egy kis napi bosszankodás sokkal enyhébb felismerési mód lenne neki, mint megvárni az első szélütést.
Azért nem működhetne ez így, mert teljesen kiszámíthatatlan, mikor ér haza. Van hogy este 6-kor már itthon van, de bizony volt olyan is hogy éjfél után ért haza.
Útépítő vállalkozó a párom, ami annyit jelent, hogy emberekkel, gépekkel, utakkal dolgozik. Namármost elegendő, ha csak az egyik a 3 közül nem olyan, amilyennek lennie kellene és már borul az egész. Ha az emberek berúgnak, nem dolgoznak semmit vagy nem úgy, akkor már javítani kell, visszabontatni, új anyag, újabb gépbérlet stb...
Ha egy gép döglik be, azonnal meg kell javíttatni, hiszen az aszfaltot ki kell dolgozni a gépből, az nem maradhat benne. Vagy a kibontott kátyút be kell temetni.
Ha az út beszakad a gép alatt vagy sikerül a kezelőnek átvágnia egy gázvezetéket vagy egy telefonkábelt, nem hagyhatják úgy, hogy na majd holnap folyt. köv.!
Szóval ez összetettebb probléma.
Én leginkább azért aggódom, mert iszonyú feszültségben él, és persze ez ránk is vetül valamilyen szinten.
A házi munkákból kiveszi a részét a drágám, amennyire erejéből tellik, de azért az is kissé fura lenne, nem, hogy én itthon vagyok a 3 gyerekkel, és neki kellene még a háztartási munkákat is elvégezni. Persze a nagyon nagy melókba besegít és ezt kérnem sem kell, magától és szívesen csinálja.
Igazándiból arra keresem a választ, hogyan lehetne hatni rá, hogy egy kicsit vegyen vissza a tempóból, mert ennek így nem lesz jó vége, attól félek.
nem akarok okoskodni nagyon, de szerintem egy -fu, hogy mondjam, egy diszfunkcionalis kapcsolatban, vagy öö-, szoval, amikor egy vagy két fél lökött, akkor ez csak ugy marad fenn, ha a másik enabler - engedélyező, kiszolgáló -, a másik ember a passzoló puzzle darab. Tehat, amig igy van, nem is lesz valtozas. Ilyen szempontbol (is) lehetne vele kemenynek lenni, de ez nagyon nehéz, hogy nem teremtenél meg neki minden feltételt, körülményt ahhoz, hogy a maga (rossz) módján éljen. Ez elsőre persze szivtelen, de ha neki akarsz jót, akkor segithet. De konkrét tanácsot én inkább egy családsegito mittomén szakembertol fogadnék el. Szoval igenis akármilyen hajszolt, haggy meg neki rá váró, őrá tartozó házi munkát, feladatot, hogy lássa, hogy nem fogja csodatündér megcsinálni neki, nem fog helyette otthont teremteni, gyereket neveleni, ÉLNI más. Esetleg közöld, hogy a család este 8kor vacsorázik, csinálj vacsit, etesd meg a gyereket, és éjjel 11-kor már ne várja semmi ujramelegitett izé, hanem akkor egyen szárazkenyeret, amit akar. Mert egyelőre lehet, hogy az ő szempontjából az ég világon semmi "ára" nincs annak, ahogy él - mindent ti fizettek meg érte.
Nem egészen értem, miről kéne erélyesebben vele beszélnem.
Veszekedni nem akarok, meg nem is lehet vele. Életfelfogása: mindenkit meghallgat, aztán csak úgy csinálja, ahogy Ő gondolja. Ebből kifolyólag nemigen lehet rá hatni pl. észérvekkel, egyszer-kétszer ugyan sikerült hatnom rá, de akkor igencsak túl kemény hangon szóltam. Az egyik eset pl. a nászutunmk volt, amikor majdnem elhalasztotta, mondván, hogy neki akkor éppen munkája van. Én meg bepörögtem, és közöltem vele, hogy OK, én akkor is elmegyek nászútra, legfeljebb nem vele fogok ágyba bújni, hanem az első utamba kerülő kanos pacákkal, Ő meg ezentúl kúrhatja a főnökét. Ezek után el tudta intézni az 5 nap munkanélküliséget. De 2 nap után már szenvedett és fél órákat telefonálgatott, ügyintézett.
Már most is szenved attól, hogy csak tavasszal lesz megint munka. Egész nap nyüzsög itthon, mint akit besóztak, mondjuk ennek annyi előnye van, hogy ráuszítottam a magasan fekvő régiókra, most éppen a fürdőszobában takarít. De tudom, hogy ha vége a takarításnak, akkor nagyon fog szenvedni, mert nem találja a helyét.
A 156 kilóról. Volt már 198 is, sajnos, hihetetlenül hízékony fajta. Ráadásul imád enni és baromi rendszertelenül eszik. A nagy baj az, hogy egész nap nem eszik, szinte semmit, este meg bepótolja, összeeszik mindent.
Próbáltam már, hogy csomagolok neki napközbenre szendvicseket, de egy pár nap után leállított azzal, hogy ne fárasszam magam, vele nem kell törődni. Megmondom őszintén, nagyon rosszul esik, hogy nem engedi hogy gondoskodjak róla, mert én egy olyan hülye gondoskodó típus vagyok /tipikus Rák jegyű/.
Imádom, minden hibájával együtt is, mert egy tündéri ember, és tényleg igaz rá, amit szoktam neki mondani, hogy Ő az én Kincsem.
De néha rámtör a félelem, hogy meddig lehet ezt így csinálni? A túlhajszolt életmód, a stressz, a rendszertelen étkezések és a túlsúly előbb-utóbb megbosszulja magát, és én nagyon nem akarok özvegy lenni!
Bár erre mindig azt hozza fel, hogy van életbiztosítása, kapnék utána vagy 2 milliót. Mintha az a pénz pótolhatna egy embert! Őrület.
Nem volt hülyeség, csak jobb lett volna az Szmk-ban, ott jobban pörögne.
Elég szar lehet ez a dolog, ugyanis a 156 kiló már önmagában is veszélyes... nem tudsz vele kicsit erélyesebben beszélni?
Milyen a munkája, sok függ a keresetétől?
(Most egyébként mindenki vásárol meg karácsonyelőttizik, szóval elég pang az egész index, ne keseredj el, alig páran vannak a monitor előtt...)
Csak éppen alig látjuk, és gondolom, a 3 fiának is kellene egy apa. Akivel a férfidolgokat megbeszélhetnék például.
Nekem jólesne, ha lenne férjem, akivel meg lehetne a dolgainkat beszélni, ne adj Isten, összebújni. Ehelyett a beszélgetéseink kimerülnek abban, hogy mi történt a melóhelyen. Kb. másfél éve másról nem beszélgettünk. Ha megpróbálok kezdeményezni valami más témájú beszélgetést, vagy rövidre zárja azzal, hogy "Ahogy Te jónak látod!" (vagyis enyém a felelősség, ha valami nem jól sül el), vagy meghallgat és folytatja a munkahelyi beszámolóját ott, ahol abbahagyta.
Emellett stresszes, nem is kicsit. Állandó hasmenése van, szívtáji szorító érzés, de persze orvoshoz nem menne el, mert "nem érek rá".
Én meg képtelen vagyok a 156 kilós embert a hónom alá csapni, elég nekem az 5 tagú család minden dolgát vinni.
Néha jól esne, ha egy kicsit több időt töltene velünk, de erre egyre kevesebb esélyt látok.
Na, mindegy, már belátom, hülyeség volt megnyitnom ezt a topikot.
Lehet, hogy csak engem vert meg a sors olyan embörrel, aki munkamániás? Vagy más is jár hasonló cipőben?
Nem arról van szó, hogy sokat dolgozik, mert muszáj, hanem hogy nála a munka élete értelme. Képtelen munka nélkül meglenni, ha már 2-3 napig nem dolgozik, akkor szenved.
Meddig fokozható ez?
Mennyire tolerálható, hogy van is férjem meg nincs is?
Mennyire veszélyezteti a családot?
Mit lehet tenni ellene?
