Sajnálom, nem fog menni.
Azt hiszem vissazviszem a könyvtárba.
Jól ír, ez vitathatatlan, teljesen egyéni hang, de
most nem megy aszépirodalom. Se ez, se más. (Az 1 link se teccett.)
A novellákkal amúgy is hadilábon állok. A hiba az én készülékemben van. Hívok szerelöt.
Örülök, hogy rá(m)akadtál az Index forumon, de lécc' ne off-d szét a topikom. Aranyos hogy irsz belé, de ez nem Családi Csevej Topik, arra ott a hűtőajtó.. :)
Hát igen effajta kompromisszum nem egy művészi nagyság kibontakozását hátráltatta..
Witkiewicz-ről én sem sokat tudok, noha drámái is megjelentek magyaról jó régen, és a Jelenkor is kiadta nemrég egy könyvét..(Schulz könyvéhez hasonló kiadásként, kiállításban)
Gombrowicz nekem "bejött", mind az általad említett regények (Transzatlantik, Ferdydurke és a Pornográfia) mind a drámái (asszem a Tangó a leghíresebb, leghivatkozottabb), de különösen a novellái teccettek (Cselédlépcsőn c. novkötet, a címadó meg a Szüzesség rohattjó!)
Egyébként egy másik topikban is megjegyeztem már, hogy a lengyel és cseh alkotók milyen sajátos érzékenységgel viseltetnek az abszurd, a groteszk és a szürreális iránt. ( Svankmayer szürreális világa c. topik)
A Gesamtkunstwerk aszem valami olyasmi lenne, hogy több művészeti ágat átfogó "összművészet", kb. mint amit Te is írsz lejjebb: összes érzékszervünket egyszerre támadja ;)
"Schulz egy transzcendens saját világot teremt, és összes érzékszervünket egyszerre támadja ez a novellák felett is átívelő, hatalmas vízió."
Igen, tökjól megfogalmaztad, tényleg valami ilyesmiről van szó, ebben áll Schulz zsenialitása (szerintem)
Danilo Kis-től én a Kert és hamu-t (ezt már említettem, erőteljes schulz-reminiszcenciákkal bír) és a Borisz Davidovics síremlékét olvastam, ez utóbbi is jó, bár teljesen más mint az előzőek. Van ezenfelül két kisregénye, a Manzárd meg még valami, ez sajna kimaradt.
Az animációs filmet én sem láttam, bár rohadt kíváncsi lennék rá..
Hrabalról életrajzírói említik, hogy minden évben elolvasta a Fahajas boltokat. Ez irányította Schulzra a figyelmemet.
"... azok aztán a szövegek... túllépik a szemantikai üzenetüket, szövegek, amelyekben minden benne van, a realitás, a szimbolika, a fantázia, a bölcsesség, az erotika és a humor. Ez egy apró felületen megjelenő Gesamtkunstwerk" - írja Schulzról Hrabal. Azon felül, hogy nem tudom mi az a Gesamt izé, ez így önmagában nem sokat árul el.
Schulz egy transzcendens saját világot teremt, és összes érzékszervünket egyszerre támadja ez a novellák felett is átívelő, hatalmas vízió.
Az Esterházy idézet viszont meglepően jó!
Majd részletesebben is megnézegetem amiket felraktál a honlapra.
Danilo Kis... ez nagyon ismerős, de mit olvashattam tőle?? Az animációt nem láttam.
Egyenlöre még csak -ról, de érdekel a -tól is. (Könyv formátumban, képernyön nem szeretek olvasni, csak ha nagyon muszály) A Ficowski könyv felkeltette az érdeklödésemet; örülök hogy azt hoztam ki a könyvtárból. Kiolvastam hamar. "A csöndet csak Schulz növérek idegrohamai és a macskák nyávogása törte meg néha." Ebben a miliöben kellett Schulznak alkotnia. Milyen kisszerü az a komprimisszum, melyet kötni kényszerült: rajztanárként kenyeret keresni, a tehetséget aprópénzre váltani - s a háttérben alkotni.
Kiváncsi vagyok a novellákra. A gyerekkor mitológiába ágyazva... ez nagyon érdekes lehet.
(Witkiewiczröl nem halottam, Gombrowicztól - bezony: tól! - a Ferdyduket, és a Transzatlantikot olvastam, s ezek nem ragadtak meg annyira. Hm?)
Hrabal szintén remek író, bár kicsit más világ. Aki talán Schulzhoz fogható némiképp az a honfitárs Gombrowicz, akit szintén nagyon kedvelek (ráadásul Schulz és G. cimborák voltak, lásd levélváltásuk a Fahajas boltok kötet végén)
Persze Kafka párhuzam is fontos, de szerintem Schulz annyira egyéni hangot, szemléletet képvisel a világirodalomban, hogy télleg kár is bárkihez hasonlítani, szerintem. (Bár egy időbe én is úgy ajánlgattam hogy novellái olyanok, mintha a kafkai abszurd és Lewis Carrol tündérvilága elegyedne egymással..)
Először Shculz nevével egy abszurd irodalommal foglalkozó külföldi site-on találkoztam (url: http://www.creative.net/~alang/lit/absurd/fiction.sht#schulz) s az ott olvasottak keltették fel a figyelmem az akkor még számomra ismeretlen iró iránt.
Aztán sikerült megszereznem a 1969-ben megjelent Apám tüzoltó lesz c. novellaválogatást, s innentől datálódik Schulz iránt való rajongásom..
Meg aztán hozzá tartozik az is, hogy Schulz személye is lebilincselően izgalmas, komplex. A műveiben lévő kabalista elemek, mazochista nőszemlélete mind olyan téma amiről külön könyveket lehetne írni..
Hrabal egyébként melyik művében tesz róla említést, vagy hogy vezetett Schulzhoz?
Jerzy Ficowski könyvét olvastad?
Üdv: mosoly'
Ja, meg elfelejtettem Danilo Kist említeni akinek A Kert és hamu című könyvén annyira érezni Schulz hatását, hogy az már szinte plágium, noha a Kis könyve szintén remek, csak ajánlani tudom..
Mi a költő? Szerencsétlen ember, aki mély kínokat rejt szívében, de ajkai úgy vannak formálva, hogy miközben sóhajok és kiáltások hagyják el, mindez úgy hangzik, mintja szép muzsika lenne. Sorsa hasonló ama szerencsétlenekhez, akiket Phalarisz bikájában lassú tűzön kínoztak, üvöltözésük azonban nem juthatott el a türannosz fülébe, hogy rémítse őt, számára ez édes muzsikának hangzott. S az emberek összesereglenek a költő körül, s így szólnak hozzá: énekelj majd ismét, vagyis: bárcsak új fájdalmak gyötörnék lelked, ajkad bár mindig úgy szólna, mint ezidáig; mert a kiabálás csupán rémítene minket, de a muzsika, az kedves. És előlépnek a kritikusok, mondván: így helyes; így kell lennie az esztétika szabályai szerint. A kritikus természetesen szakasztott mása a költőnek, csak nincsenek kínok a szívében és muzsika az ajkán. Lásd, ezért inkább disznópásztor lennék Amagerbrón, kit megértenek a disznók, semmint költő, kit félreértenek az emberek.
(Kierkegaard: Vagy-vagy)
Esterházy Péter: Az anyag dícsérete
avagy a nagy-drohobicsi rém-üldözés
Gikszer és ficam - jellemzi Gombrowicz saját és Schulz művészetét kellemetlen naplójában. Amelyből többek közt kiderül, hogy Schulz nagyon szerette és tisztelte Gombrowiczot, amiképpen Gombrowicz is. Schulz vesztésre született, és a világ ebben készségesen segítette. Mindketten úgy csüngtünk a lengyel irodalmon, mondja még Gombrowicz, akár valami cikornya, cicoma, dísz, agyrém, griffmadár.
Az ilyesfajta ember otthonában a bomlás egyre szélesebb körökben gyűrűzik, olyan eseményekkel foglalkozik, melyeknek nincs meg saját helyük az időben. Nem nappal vagyunk és nem éjszaka. Közben, csak közben. Lágy pelyhekben szitáló alkonyok, ragacsos, álmos hajnalok vagy más szóval léha, vad lapu-káposzták, és de-miközben a tébolyult és vad idő kitör az események jármából.
Minden zseni kortárs, következésképp helyeslőleg bólogatunk, igen, igen, a Szent Eredeti mélységes megaláztatásban és lefokozottságban. És a Krokodil utca vajon nem 1992-ből való, hogy úgy mondjam, modern utáni? - Az egész kerület nem más, mint a vágyak idő előtt elburjánzó s épp ezért erőtlen, üres erjedése. A rendkívüli könnyűség atmoszférájában kicsírázik itt minden röpke óhaj, minden átmeneti feszültség üres, felfújt dudorrá kél-dagad, s azonmód szárba szökken a pihés gyomok, színtelen, szőrös mákvirágok szürke és könnyed tenyészete, vízió és hasis súlytalan szövetéből szőve. Sehol nem érezzük magunkat annyira fenyegetettnek a lehetőségektől, mint itt, sehol nem rendít meg bennünket ennyire a teljesülés közelsége, nem sápaszt el és bénít meg ennyire a megvalósulás kéjes dermedtsége.
Hát nem itthon vagyunk, ismerős, meghitt terepen?
Schulz tudta, amit mindenki tud (tud és elfelejt), de akkor túlzón szólva, csupán Gombrowicz és Kafka tudott, hogy "bármi megtörténhet". Nem, ezt most rosszul mondom, ezt minden nagy író tudja, sőt azt hiszem, ebben áll a nagysága, ebben a mindenben, a képlékeny Ovidiustól a szigorú Flaubert-ig.
Schulz talán azért olyan ismerős, mert a térhez és időhöz fűzi hangsúlyos és kitüntetett viszony, mindkettőt mintegy élőlénynek tekinti - az elkülönösödött bomló idő, ahogy burjánzik, tombol és elhal, elárvul, nem euklideszi világban élünk, összegabalyodnak és felcserélődnek egymással az utcák, az egyik álomból a másikba támolygunk, és metaforákon élősködünk..
Hiába, úgymond, álom az egész, a ló, a rák, a csótány, az apám, a káposzta, hiába találom magam reggel rendben az ágy nehéz iszapjában, késő, minden megtörtént, a ló, a rák, a csótány, az apám, a káposzta, minden megesett velünk. Minden igaz, az arabeszkek rémülete, Arendt professzor éjszakai rajzórái, apánk is igaz, aki nincs, s aki kifogyhatatlan az anyag dicsőítésében. Nincs halott anyag - tanított -, a halottság csupán látszat, mely mögé az élet ismeretlen formái rejtőznek. A maszk az igaz, a jelmez, az álarc, a báb, a próbabábu, a színfal, a kulissza, a színpadiasság komor pompája, komor röhejessége.
Ha igazmondással kívánnék port hinteni a szembe, azt mondanám, Schulz dekonstruál. Mindenesetre szétszedve teremt. Az irodalom azért lehetséges, olvashattuk valahol, mert a világ még nem kész. Schulz rémülete a kész-től való (jogos) rémület. Ez az alapja metafizikus komédiájának.
Fokozatosan fagyunk bele a saját életünkbe. Az élő - önnön valóságától régen elhagyatva - dermedt, az anyag tombol, nem ismer tréfát. Mindig tragikus komolysággal teljes. Ki merészelné azt hinni, hogy játszani lehet az anyaggal, tréfából alakítgatni, hogy a tréfa nem nő beléje, nem evődik be az anyagba nyomban, mint sorsa és rendeltetése?
A gyerek teljes és drámai lény. Az élet ennek a fokozatos elveszítése, fokozatos halványulás, apránkénti halál. Ezért gyermek Schulz, ez magányos harcának tétje.
És mert mi történik, ha valakit fölkap a szél, és egyre följebb és följebb emelkedik a sárga kifürkészhetetlen őszi egekbe? Ki kell húzni az osztálynévsorból.
Emlékszünk a megkorbácsolt lovat sirató Nietzschére. Nem tudom, ennek a megrendülésnek milyen jelenet felel meg Schulz életében vagy mítoszában. Csak azt tudom, hogy Bruno Schulz nem zokog ama igáslovon, nem. Ő maga a ló.
"A költészet: szavak közötti értelem-villámok, ősi mítoszok hirtelen újjászületése.
Miközben mindennapi életünkben a szavakat használjuk, elfelejtkezünk arról, hogy azok ősi öröklétű történetek fragmentumai, és mi, barbárok módjára, istenszobrok cserepeiből építünk hajlékot magunknak. Legtisztább fogalmaink és kifejezéseink mind mítoszok és hajdanvolt történetek távoli leszármazottai. Gondolatainknak nincs egyetlen paránya sem, amely ne a mitológiából származnék, s ne annak átváltozása, megcsonkítása és átlényegülése volna. (...) A költészet felismeri az elveszett értelmet, régi helyükre állítja vissza a szavakat, és ősi jelentésük alapján kapcsolja őket egymáshoz. A költő művében a szó ráébred valódi értelmére, spontán módon virágzik, kifejlődik, és belső törvényei szerint visszanyeri teljességét. Ezért minden költészet mitologizálás, törekvés a világ mítoszainak feltámasztására." (Bruno Schulz - A valóság mitizálása)
Nahát, nagyon szomorú vagyok hogy Bruno Schulz ilyen ismeretlen hazánkban, illetve hogy ennyire nem is érdekel senkit ez a zseniális iró..
Ha valakit mégis érdekelne, annak ajánlom Jerzy Ficowski magyarul is megjelent remek könyvét, amely "A nagy eretnekség régiói - Bruno Schulz életéről" címmel jelent meg, talán még kapható..
Bruno Schulz (1892-1943) tragikus sorsú lengyel rajztanár és író életműve csupán egy nem túl vastag novelláskötet és pár fennmaradt rajz. E szerény irói életmű amelyet e Magyarországon talán még kevéssé ismert művész megalkotott olyan páratlan, eredeti és senkihez sem hasonlítható hogy mégis kétségkívül világirodalmi rangot biztosít neki. Itthon nem olyan régen Fahajas boltok címmel jelentek meg összegyűjtött elbeszélései.
Kíváncsi vagyok hányan fedezték fel maguknak e novellák különös világát...
