Keresés

Részletes keresés

halkabban Creative Commons License 5 órája 0 0 93797

Én pedig elolvastam megint. Annyira szép. És kikerestem megint, hogy nem elírás 

"a csillagok
lélekző lelke csöndesen ragyog"...

 

~~~~~~~

 

Csapó Angéla

Egy nap


Egy álmos hétköznap,
mikor levél se rezzen,
a levegő meg se moccan,
s a világ kinyújtja fáradt tagjait,
a sorsunk, mint egy vén fa,
magától dől el.

Előzmény: Lutra (93796)
Lutra Creative Commons License 11 órája 0 0 93796

Nos, akkor ez az év se maradjon ki.:-)

 

----------------------------------------

 

Kosztolányi Dezső

Hajnali részegség

Elmondanám ezt néked. Ha nem unnád.
Múlt éjszaka - háromkor - abbahagytam
a munkát.
Le is feküdtem. Ám a gép az agyban
zörgött tovább, kattogva-zúgva nagyban,
csak forgolódtam dühösen az ágyon,
nem jött az álom.
Hívtam pedig, így és úgy, balga szókkal,
százig olvasva, s mérges altatókkal.
Az, amit írtam, lázasan meredt rám.
Izgatta szívem negyven cigarettám.
Meg más egyéb is. A fekete. Minden.
Hát fölkelek, nem bánom az egészet,
sétálgatok szobámba, le-föl, ingben,
köröttem a családi fészek,
a szájakon lágy, álombeli mézek,
s amint botorkálok itt, mint a részeg,
az ablakon kinézek.

Várj csak, hogy is kezdjem, hogy magyarázzam?
Te ismered a házam,
s ha emlékezni tudsz a
hálószobámra, azt is tudhatod,
milyen szegényes, elhagyott
ilyenkor innen a Logodi-utca,
ahol lakom.
Tárt otthonokba látsz az ablakon.
Az emberek feldöntve és vakon,
vízszintesen feküsznek,
s megforduló szemük kacsintva néz szét
ködébe csalfán csillogó eszüknek,
mert a mindennapos agyvérszegénység
borult reájuk.
Mellettük a cipőjük, a ruhájuk,
s ők a szobába zárva, mint dobozba,
melyet ébren szépítnek álmodozva,
de - mondhatom - ha így reá meredhetsz,
minden lakás olyan, akár a ketrec.
Egy keltőóra átketyeg a csöndből,
sántítva baktat, nyomban felcsörömpöl,
és az alvóra szól a
harsány riasztó: "ébredj a valóra".
A ház is alszik, holtan és bután,
mint majd százév után,
ha összeomlik, gyom virít alóla,
s nem sejti senki róla,
hogy otthonunk volt-e vagy állat óla.

De fönn, barátom, ott fönn a derűs ég,
valami tiszta, fényes nagyszerűség,
reszketve és szilárdul, mint a hűség.
Az égbolt,
egészen úgy, mint hajdanában rég volt,
mint az anyám paplanja, az a kék folt,
mint a vízfesték, mely irkámra szétfolyt,
s a csillagok
lélekző lelke csöndesen ragyog
a langyos őszi
éjjelbe, mely a hideget előzi,
kimondhatatlan messze s odaát,
ők akik nézték Hannibál hadát
s most néznek engem, aki ide estem
és állok egy ablakba, Budapesten.

Én nem tudom, mi történt vélem akkor,
de úgy rémlett, egy szárny suhant felettem,
s felém hajolt az, amit eltemettem
rég, a gyerekkor.

Olyan sokáig
bámultam az égbolt gazdag csodáit,
hogy már pirkadt is keleten, s a szélben
a csillagok szikrázva, észrevétlen
meg-meglibegtek, és távolba roppant
fénycsóva lobbant,
egy mennyei kastély kapuja tárult,
körötte láng gyúlt,
valami rebbent,
oszolni kezdett a vendégsereg fent,
a hajnali homály mély
árnyékai közé lengett a báléj,
künn az előcsarnok fényárban úszott,
a házigazda a lépcsőn bucsúzott,
előkelő úr, az ég óriása,
a bálterem hatalmas glóriása,
s mozgás, riadt csilingelés, csodás,
halk női suttogás,
mint amikor már vége van a bálnak,
s a kapusok kocsikért kiabálnak.

Egy csipkefátyol
látszott, amint a távol
homályból
gyémántosan aláfoly,
egy messze kéklő,
pazar belépő,
melyet magára ölt egy drága, szép nő,
és rajt egy ékkő
behintve fénnyel ezt a tiszta békét,
a halovány ég túlvilági kékét,
vagy tán egy angyal, aki szűzi
szép mozdulattal csillogó fejékét
hajába tűzi,
és az álomnál csendesebben
egy arra ringó
könnyűcske hintó
mélyébe lebben,
s tovább robog kacér mosollyal ebben,
aztán amíg vad paripái futnak
a farsangosan lángoló Tejutnak,
arany konfetti-záporába sok száz
batár között, patkójuk fölsziporkáz.

Szájtátva álltam,
s a boldogságtól föl-fölkiabáltam,
az égbe bál van, minden este bál van,
és most világolt föl értelme ennek
a régi nagy titoknak, hogy a mennynek
tündérei hajnalba hazamennek
fényes körútjain a végtelennek.

Virradatig
maradtam így és csak bámultam addig.
Egyszerre szóltam: hát te mit kerestél
ezen a földön, mily kopott regéket,
miféle ringyók rabságába estél,
mily kézirat volt fontosabb tenéked,
hogy annyi nyár múlt, annyi sok deres tél
és annyi rest éj,
s csak most tűnik szemedbe ez az estély?

Ötven,
jaj, ötven éve - szívem visszadöbben -
halottjaim is itt-ott egyre többen -
már ötven éve tündököl fölöttem
ez a sok élő, fényes égi szomszéd,
ki látja, hogy könnyem mint morzsolom szét.
Szóval bevallom néked, megtörötten
földig hajoltam, s mindezt megköszöntem.

Nézd csak, tudom, hogy nincsen mibe hinnem,
s azt is tudom, hogy el kell mennem innen,
de pattanó szivem feszítve húrnak
dalolni kezdtem ekkor az azúrnak,
annak, kiről nem tudja senki, hol van,
annak, kit nem lelek se most, se holtan.
Bizony ma már, hogy izmaim lazulnak,
úgy érzem én, barátom, hogy a porban,
hol lelkek és göröngyök közt botoltam,
mégis csak egy nagy ismeretlen Úrnak
vendége voltam.

Előzmény: halkabban (83415)
Lutra Creative Commons License 15 órája 0 0 93795

Makay Ida

Lakatlan

Több vonat nincsen. Mozdulatlan
emlékek állnak sorfalat
annak, aki nem érkezett meg.
Csönd életfogytig. - Alkonyat.
S a fémeső-szálak az alkonyatban
Acélrácsok. Halálos hálók.
Üres a láthatár.
A menny lakatlan.

Lutra Creative Commons License 15 órája 0 0 93794

Böröndi Lajos

Forduló idő

A fölhúzott órák elcsöngettek
a vonatok elakadtak a hóban
visszatartott lélegzettel készül
december
átfordulni egy bűntelen jövőbe.

Lapít a csönd fáradt hó hull
fuldokolnak a házak
a vesztők és a vesztesek
állnak fölemelt poharakkal.

halkabban Creative Commons License 30 órája 0 0 93793

Áprily Lajos: Fekete rigó

 

Hogy megmelegszik minden alkonyat
és mennyi vágy kel, s mennyi vízió,
ha hallom drága, régi hangodat,
múltam madara, fekete rigó.

Lutra Creative Commons License 1 napja 0 0 93792

Bátai Tibor

Saul

adásban voltam
így üzeneteid nem juthattak célba
időbe telt amíg beláttam
vételre kellene állnom

megtettem

azóta a jel-
folyam félreérthetetlenül téged közvetít
belőlem
és én nem tudok
betelni állandó jelenléteddel

Lutra Creative Commons License 1 napja 0 0 93791

Fodor András

Zarándokok

Egyiket - túl sokat ivott -
bevezettem szobájába az ágyig.
Lehevert, mint a zsák, de
tarkóját falnak döntve, váltig
     beszélt hozzám.
Elmondta, mennyire boldog:
itthon lehet megint, szülőhelyén.
Majd akadozó nyelven, föl-fölizzó
szeretettel dicsérni kezdett.
Soraimat idézte, mondta, mondta:
mit kéne elvállalni még,
csakis nekem a közös ügyért.
     Míg végül egy
alany és állítmány között
     szájára tenyerelt az álom.

Másnap Cserszegtomaj zöld
arénája fölött,
     a temetőben Csurka
mondott pár szót,
     nem is tudom mit,
de így volt színigaz a kegyelet,
     ahogy a két kar is
esetlenül, szégyenkezőn
     csüngött a gyászoló barát
hatalmas törzsöke mellett.

     Egy iskolás kislány idézte
Szabó István* hírét, írását,
     míg én homályló szemüveg mögül
néztem a szántóföldeket,
     hol a barázdák trónusán
egykor a madárcsontút, őt
     rázta a traktor serpenyője.

Pista, a hegy-völgy-ég a régi!
Vonyarc után, amikor visszanéztem,
éppen az útvágatban állt
a Nap kemény golyóbisa.

 

.........................

 

*Szabó István író (Cserszegtomaj, 1931. március 7. – Budapest, 1976. március 16.)

Lutra Creative Commons License 2 napja 0 0 93790

Ványai Fehér József

Kis különbség

Azt írja a Facebook-on, hogy neki
A pia folyékony pszichiáter.
Túllépve a képzavaron,
Eszembe jut egy s más régről.
Emlékszem rá a cserepesi nevelőotthonból,
Jandának hívták és Jazelinnek csúfolták,
Mert már nevével is kilógott a sorból
Az Évák, Erzsikék, Mónikák közül.
Apja börtönből ki, börtönbe be,
Az alvilágban Kisrablónak ismerték,
Alkoholista anyja a 4-es főút mellett
Ismerkedett autós férfiakkal, aztán
Begyógyszerezve vonat elé ugrott.
Janda úgy focizott, mint egy fiú,
És úgy hisztizett, mint a lányok.
Agresszív volt, mint Henry Fonda
A Volt egyszer egy Vadnyugat-ban,
És érzékeny, mint általában a csajok.
Azzal az iciripiciri különbséggel
Darvadoztunk ugyanabban az időpontban
Cserepesen, hogy ő állami gondozottként
„Üdült” ott, én pedig „nevelőként”,
Vb-titkári beutalóval nyaltam a sót.
Büntetésből ejtőernyőztem a tanácsházáról,
Mert az üzemi konyhán, evés közben
Azt találtam mondani a semmitől sem független
Függetlenített szakszervezetisnek,
Hogy ez a káposztás kocka ehetetlen.
És különben is, inkább négyzet.
Rajta kívül vagy negyvenen hallották.
Nem maradt titok. Ekkor 1985-öt írtunk.
Különben tévedtem, mert azóta ettem már
Sokkal rosszabb káposztás tésztát is,
De ez már egy másik, ismert történet.
Mármost mi következik mindebből?
(Pia, folyékony, pszichiáter, Janda a kóterben.)
Némi jóindulattal sem sok, zenei aláfestéssel.
Számomra az ital túl drága méreg, és
(Néminemű vargabetűktől eltekintve)
Nem használom se erre, se arra, öngyógyítok.
Bár, igaz, ami igaz, Jandával nem egyforma
A sebünk, nem bizony. A kis különbség sok.                      

Lutra Creative Commons License 2 napja 0 0 93789

Kelebi Kiss István

Sós illat

ez már a kikötő most kellene
a múltat kirakodni és könnyebb
hajóval nekivágni ismét
de lusta vagy és egyszerűbb
a parton sürgölődő tömegben
elvegyülni
az óceán sós illata
nemsokára kiszellőzik belőled
és nem sejtik majd hogy voltál
tengerész is

Lutra Creative Commons License 2 napja 0 0 93788

Tóth Árpád

Széthullt légiókkal
 
Jaj de furcsa érzés,
Vén fiúk, szegények,
Ráeszmélni: nem vagyunk már
A régi legények!
 
Hajunk közt az első
Könnyű, finom dérrel
Fordulni a szép nők után
Megriadó vérrel.
 
Látni: míg nézésünk
Ringásukat issza,
Hogy ők immár, uramisten,
Nem ránk néznek vissza!
 
Tudni: hogy ha búgnánk:
Ölelj meg, virágom! -
Nem az lenne legszebb nóta
Nékik a világon.
 
Jaj, pedig a vágyunk
Csupa bús mohóság,
Mintha mind egyszerre nyitnak
A megkésett rózsák.
 
Most tudnók a szót, a
Legfájóbb sóhajtót,
Most esnék jól legvadabbul
Berúgni az ajtót.
 
S jaj, a bölcsesség, az
Agg tanítómester,
Váltig dörmög a fülünkbe:
Lassabban a testtel!
 
Vigasztal fogatlan
Szája régi jókkal,
De mit ér egy bukott császár
Széthullt légiókkal?
 
Volt dicsőség? nem volt?
Szívünk sohse bánja,
Csak még volna, vén cézárnak,
Egy rabszolgalánya,
 
Akit sírva híjjon:
Ölelj meg, virágom!
Hiszen látod, azt se tudom,
Éltem a világon?

Lutra Creative Commons License 3 napja 0 0 93787

Makay Ida

Maradt-e foszlány?

Ideje csöndnek, számvetésnek:
Mi maradt meg kavicsból, gyöngyből?
öleltél túl az ölelésen?
Megtérve gyönyörű gyönyörből,
maradt-e a Napodból szikra
megmenteni a fagyhaláltól
egy arctalant, akit nem ismersz?
Maradt-e lényed a halálból
visszaragyogni majd e létre?
Az irgalom gyolcsából foszlány
maradt-e? Szólj! Kőarcú révész
áll már a parton. Hallgat. - Számol.
Átjutni az utolsó vámon
csillan-e a kezedben rézpénz?

halkabban Creative Commons License 3 napja 0 0 93786

George Noel Gordon Byron:

Többé nem csatangolunk...


Többé nem csatangolunk hát
ily késő éjbe már,
bár szivünk csöppet se lomhább
s ragyog még a holdsugár.


Kardról lehull a hüvely
és a lélekről a mell,
nem liheghet szűntelen:
a szívnek béke kell.


Bár az éjben érzelem gyúl
s túlhamar megtér a nap,
nem csatangolunk ezentúl
holdas ég alatt.


(Fordította: Devecseri Gábor)

Lutra Creative Commons License 3 napja 0 0 93785

Bokrétás András

 

 

 

                                              „Akik nem emlékeznek a múltra, arra ítéltetnek, hogy
                                                újra átéljék azt.”      
                                                                                    (Santayana)
A padlás



  Azt sem tudom, hogy kerültem ide. Van már hetven éve is, hogy utoljára itt jártam. Most állok a ház előtt, amelyhez ezernyi emlék köt és faggatom magam: álmaim vagy gyermekkorom el nem múló édessége csalogatott ide. Mert itt ezenkívül semmi dolgom.
  Bátortalanul lépek a kerítéshez. Az udvar, mint régen. Az ampleopszisz zöldje szétrobbantja a hivalkodóan kék ég derűt és nyugalmát sugárzó monotóniáját. Az a virágágyás ott, az udvar közepén ontja a mézillatú szegfűket, a tavasszal elnyílt ibolyabokrok fáradt levelei odasimulnak a kerítéshez. Minden a régi! Csak a kukacvirágok  karneválja szegényesebb, mint amilyen akkor volt, amikor utoljára itt jártam.
  Csend van. Nem alszik a falu, magától hallgat. Itt nem dübörögnek lóerők, mostanában a postáskocsi az egyetlen köldökzsinór, amelyen keresztül idesurran a világ egyre gyorsuló lüktetése.
  Azelőtt, akkoriban, Fülöp Laci bácsi volt az egyetlen zajforrás. Vagyis hogy egymaga inkább kettőnek is volt mondható. Egyszer délelőtt, amikor kisdobbal a nyakában, sarkonként meg-megállva kihirdette azt, amit a falunak illik tudni, hogy rendben menjenek a dolgok. Mert egyébként nem volt szükség hírverésre. Örzse néni és Kuka Janka mindent elmesélt mindenkiről, így alig volt, nem is igen lehetett titok a faluban.
Fülöp Laci második zajforrásként késő délután szolgálta a falut. Amikor a Weber-kocsmából a hatodik nagyfröccs után hazafelé menet végigdalolta a főutcát.
Én meg csak állok és várom a csodát. Hogy Ilonka néni kilép a földes konyhából, kezét az övébe gyömöszölt konyharuhába törölgetve és megkérdi: eszek-e mákos gubát, és ha igen, gyorsan menjek be, mert kihűlve már nem olyan ínycsiklandó.
És várom Jutkát, hogy megjelenjen mögötte, szelíd mosolyával szótlanul csalogasson. Hogy jót játsszunk az egerektől hemzsegő góréban, vagy az istálló feletti padláson, szénába hemperegve, mindaddig, míg Ilonka néni hűs aludttejjel meg nem jelenik az ajtóban, kezében két szelet friss kenyérrel, hogy meguzsonnáztasson bennünket.
  Jutka a leendő feleségem. Ezt mindennap megígérem neki, s ha megvárjuk, amíg a jog is lehetőséget ad arra hogy megüljük nászunkat, hogy felnőttkorúként magunk dönthessünk jövőnkről, életünkről, már alig kell várnunk tizenöt évet! Jutka elhiszi, számon is tartja ígéretemet, mert öklömnyi baba-sparheltjén főz nekem mindenféle jót, elmegy a boltba (én vagyok a boltos!), bevásárol, tyúkot kopaszt, süt-főz, hogy lássam, milyen jó asszonyt választottam magamnak.
  Jutkával legjobbat azonban a padláson szoktunk játszani. Ahol mindketten félünk egy kicsit és ahová egyedül egyikünk sem mer felmenni.
A mosókamra gőzétől foszladozó létra (vagy inkább lépcső?) vezetett fel a sötéten tátongó padlásfeljáróba. Jutkával is csak nyáron, vakító napsütésben mertünk felmenni. A repedt cserepeken beszivárgó és az egyetlen, piciny ablakon bezuhanó fény sem volt elég ahhoz, hogy a padlás zugaiba is belássunk és eloszlassa gyermeki félelmeinket.
A padlás közepén állt a mángorló-asztal. Két hatalmas kő feküdt a faládában, alatta két henger, amelyre a szárított ruhákat tekerte fel Bözsi, ha vasalnia kellett. A faláda mindkét végén fényesre kopott fogantyúk kapaszkodtak az asztalba. Ha beléjük csimpaszkodtunk, az asztal csendesen megmozdult. Morrant egyet, mire ijedten hátrahőköltünk és meredten néztünk egymásra. Szinte moccanni sem mertünk.
A távoli sarokban diószőnyeg száradt, várta, hogy jóféle kalácsba hívják, vagy mézzel keverve téli édességként kellethesse magát.
A kifeszített szárítókötelek között enyhén fújdogált a szellő. Olyan szelíden, hogy tán még a gyertya lángja sem rebbent volna belé. A vékonyka kötelek mégis zenéltek. Furcsa, zümmögő hangot hallattak, s ha a szellőnek arra volt kedve, hogy széllé avanzsáljon, úgy daloltak, zúgtak-búgtak, mint Máté tanító úr keze alatt az orgona a vasárnapi szagos miséken.
  Volt a padlásnak egy rejtett zuga, ahol a mindenféle, már semmirekellő kacatokat őrizték.
Jutkával csak úgy mertünk odasompolyogni, hogy egymás kezét szorítottuk. Misi bácsi katonaládájában voltak a kincsek. Károly-kereszt, ezt még az öreg Józsi bácsi hozta, Isonzónál érdemelte ki. Kezét-vesztett kócbaba, tán csak nem Ilonka néni gyermekjátéka volt? Egy dobozban gyöngyök, mellette megszürkült gyertyacsonk. Pedig egykor színes lehetett. A rátelepedett por mögül szégyenlősen villant ki egy piciny piros foltocska. Lehet, hogy egy valaha volt karácsonyfa ékességét kellett volna látnunk benne. És agyonlapozott, egérrágta könyvek.A gusztávművei uraság címerével ellátott kemény fedelű cselédkönyv, benne Feri bácsi megbarnult fényképével. Csak azért volt felismerhető, mert Ilonka néniék ágya fölött is függött egy régi fénykép, Feri bácsi és Rózsi néni esküvői képe,  s az a kép erősen formázott erre a cselédkönyvire.
  Még mindig csak állok és álmodozom. A csend körülölel, a hőség is rám támaszkodik. Nézem az árokpartot, sehol egy darabka papsajt, pedig bokorszámra nőtt itt és mindenütt az árokpartokon.
  Fáradtan belekapaszkodom a kerítésbe. Az államat a kezemre fektetem és nézek a semmibe .A mindent látom mégis.
Nyílik a konyhaajtó, fiatal asszonyka áll meg az ámbituson. Bizalmatlanul nézeget, majd mert nem mozdulok, közelebb jön és kérdi: keresek-e valakit?
Hogy mondjam el neki, hogy mit, kit is? Tán habarodottnak nézne.
Neeeem! – mondom mesterséges unottsággal-, csak nagyon régen itt laktak ismerőseim.
Jaaa!- mondja az asszony és sarkon fordul.
Én is.
  Beszállok a kocsiba, kifelé megyek a faluból.  Nézem a visszapillantó tükröt, abban sem látok annyit, amennyit szeretnék, amennyiért megmagyarázhatatlanul idejöttem.

 

ehmianév Creative Commons License 4 napja 0 0 93784

AKÁCS ZSUZSA: HA VAN LELKÜNK UGYAN  

 

Nincs egyetlen alakja. Hát éppen ez!
Bízhatunk-e abban, aki szüntelenül változtatja
külsejét: a Vak Remény? Hol koldus az utca-
sarkon, hol fiatal nő, mások szolgálója, aki
gazdáival együtt Auschwitzba megy, a Duna-
deltába vagy Vorkutára, és szolgálja ott is
őket: kikaparja a hó alól a gyökeret vagy kukázik
nekik. Aggastyán, aki történeteket mond, hogy
a lelket tartsa bennünk, ha van lelkünk ugyan,
és nem fajfenttartó állatok vagyunk csak.

 

Mikor a szokásos nyolc óra helyett hetekig tart
az éjjel vagy éveken keresztül, évtizedeken át,
s ha feltűnik a nap, csak tévedésből virrad ránk,
bízzunk-e benne még? Amikor klímás buszaikkal
megérkeznek a katasztrófaturisták lepusztult
városunkba, és zsarnokunk heréltje körbevezeti
őket a luxusszállodában, és megnyitja az arany-
csapokat, de: nem ezért fizettek – verik az asztalt –
hogy whiskyt vedeljenek a Patyomkin faluban,
hanem találkozni akarnak velünk is – mondják.

 

Vannak-e jogaink, szappanunk, vannak-e könyveink?
Fizetett túlóra, kórházak, iskola? – kérdezik.
Az árvaházakról faggatnak különösképp, mert
olyanban már jártak valahol, és legcikibb emlékük
az maradt. S hogy volna-e kedvünk utazni, ahogyan
ők teszik? Egy ázsiai szökőárról mesélnek, fotókat
mutogatnak: ott láthatók maguk is, magyarázzák,
nyakukban a Sony-felvevőgéppel az iszapba ragadt
tetemek fölött. Hellyel kínálnak és lazacot hozatnak:
eszünk-e velük? S mi állunk csak a bekamerázott

 

étteremben, kopog a szemünk, de nem eszünk.
Ha zavar, hogy néznek, elfordulnak inkább –
ajánlják – de hiszen minket mindig néznek! –
feleljük, s csak bámuljuk őket: milyen szépek.
Reménykedünk-e még? – kérdezik, s eszünkbe
jut a koldus a Petőfi Sándor utca sarkán, a fiatal
nő, aki Auschwitzba jött velünk, a Duna-deltába
vagy Vorkutára. És villognak a vakuk,
kattognak a gépek, hogy ne keverjenek össze
másokkal minket, fölírják a helyet és az évet.

(forrás: Jelenekor, 2017 szeptember)

halkabban Creative Commons License 4 napja 0 0 93783

Ana Blandiana:

 

EGY KEVÉSBÉ ZSÚFOLT ÉGBOLT


Próbálok néha elképzelni
Egy kevésbé zsúfolt égboltot.
De nem sikerül,
Mert nem akar róla lemondani
Se a mítoszokat látó,
Sem a gépeket látó szemem.
Íme, éppen ebben a pillanatban
Egy repülő
És Niké, a szárnyas istennő
Összeütköztek
És alázuhantak
Ellentétes indokoktól megzavart
Két szemem előtt,
S mivel egyik
Nem tudja megmagyarázni
A gép meghibásodását,
A másik meg
A győzelem istennőjének halálát,
Fáradtan,
Mindketten elalszanak
És álmodtak
Egy olyan csupasz égboltot,
Melyen csak felhők
És madarak vonulnak át.


(Fordította: Mészely József)

Lutra Creative Commons License 4 napja 0 0 93782

Ami kibillent, helyre billen.:-)

 

................................

 

Keresztury Dezső

Hazárd-bölcs természet

Világ-műveltség, bölcs tapasztalat
kasok rendjében, nyílt szív, képzelet,
testi-lelki erő: pár perc alatt
hamuvá hűlnek mindenek.

- „De megmaradnak a művek!" - Mikor
megfogalmazta, félig már megölte
a lényeget, s bevész ha mi kiforr
sürgő-forgó közönybe.

Magyarázók majd átértelmezik,
érvényesítve új kor, új közeg,
vágy, hatalom, érdek kényszereit,
szerkesztvén más ágat, tövet:

ripőknek öröm élni a derékből,
jó új sarj is színesül, ízesül csak,
de igaz fény nem fél semmi sötéttől,
vak Űrben bizton jár a Nap -

attól sugárzik, ami benne fölgyűlt,
s szándéktalan adja tovább:
harcot, békességet, nehezet, könnyűt,
élet s mű kozmosz-vadonát.

Ha szárnyra veszi a Hír, ha leejti,
akár pihét, porszemet: héjbazárva
gubó őrzi újúlni mikor senki
se keresi, kívánja.

Hazárd-bölcs természet mit halmozol föl,
s szórsz szelekbe közönyös-okosan!?
Minden a porba mállik s újra följön,
él, izzik, haszna van.

halkabban Creative Commons License 5 napja 0 0 93781

Szépítésül :)

 

~~~~~~~~~

 

Áprily Lajos:

Hol járt a dal?


Hol járt a dal - mit kérditek?
Kutak titkát ki fejti meg?


A dalnak is titok marad,
miért dagad, miért apad.


Hányszor van úgy, hogy mélyre ás,
s ti azt mondjátok: hallgatás.


És mondjátok: meghalt, pedig
csak barlangokba rejtezik.


Mélyen muzsikál odalenn,
de zenéje szövegtelen.


Én ismertem némát, nagyot,
ki Nessus-ingben "hallgatott".


Hol járt a dal? Könnytől vakon
sötéten ült a sírokon.


Delejes örvényekbe szállt
és sorsot látott és halált.


És villámfényben látta lenn
a szépség testét meztelen.


Az Isten titkát leste meg,
ha újra szól, azért remeg.


De nem vall róla szó soha,
csak a különös mosolya.

halkabban Creative Commons License 5 napja 0 0 93780

Egy szép kép miatt ezt a részletet kerestem:

 

"és ott a park, a régi szerelmek lábnyoma,
a csókok íze számban hol méz, hol áfonya"

(Radnóti)

 


Inkább csak a linkjét teszem ide, nem akarom túlzóan igénybe venni a topik felületét. 

http://epa.oszk.hu/00000/00022/00632/20240.htm

Talán a kis verses füzet címe lehetett Áfonya, annak már nem leltem nyomát. Vagy a fanyarságára utalt volna? :)

Előzmény: Lutra (93779)
Lutra Creative Commons License 5 napja 0 0 93779

Kedves Halkabban, nincs semmi baj a "hozományoddal' /:)/, -annál jobb lesz a kontraszt-, és nekem csak egy kérdésem maradt: vajon miért éppen áfonya?:-)

Előzmény: halkabban (93778)
halkabban Creative Commons License 5 napja 0 0 93778

Kedves Lutra, valamint olvtársak. Nem akarom megsérteni a topik szellemiségét, csak érdekességként hozom ezeket a békebeli, hosszútávú maradandóságra nem számítható verseket. Látókörünk bővítése határtalan. :)

 

Az apropója, hogy beírtam a gugliba, Radnóti és áfonya. A Nem tudhatom vers mellett kiadta ezt az elemzést, ami a Nyugatban megjelent: Radnóti Miklós: Áfonya - Bánáti Oszkár versei. Az ismeretlen név nyomába eredtem, és ide jutottam...

 

 

Bánáti Oszkár
ALFÖLDI VÁROS

 

Itt az alföldön kócos vendéghaj a város,
Ide legelő kell, mező kell, csatakos, sáros
Ahol a rögben erő, szilajság tanyáz,
Töretlen lábra erőszakolt bakancs a ház.

 

~~~~~~

 

Gulyás Pál:

ESTI HÓ


A fákon pihen a hó,
fehér mint a liliom,
ó, én szeretem a hót,
ő az evangéliom,
ő mindenkit eltakar,
aki élni nem akar.
A szép hercegnőt is el
s a híres költőt is el,
eltakarja a bárót
és a fáradt favágót.
Lelke nincs és mégis él,
festve nincs s mégis fehér,
úgy csillog és úgy lebben,
mint a képeskönyvekben.
Nézd, hogy világít a fa,
rászáll a hó mint vatta,
rászáll a kis madárra,
kicsiny sovány hátára.
A hó mindenkit szeret,
keze jég, szíve meleg,
melengeti a nádat
és az alvó fűszálat.
Bámulom a hó leplét
és fölötte az estét,
a hó és az éj, ezek
szépen összeillenek.
Kinézek ablakomból
s mintha harmóniumból
szállna felém az álom.
A hó pihen a fákon.

 

~~~~~

 

 

Erdélyi József:

KISMADÁR

 

Látod azt a kismadarat? —
Az nem megy el, az itt marad.

Az a madár, az vagyok én,
te vagy a nyár, a dal, a fény.

Nem kérlek én, hogy itt maradj,
hisz a tavasz, — az is te vagy!

Vérző szívvel elbocsátlak,
amíg élek, visszavárlak.

Aranyhajú szép kedvesem,
vezéreljen a jó Isten! . . .

 

~~~~~~

 

Réz Gyula:

BORÚBAN


Borúban derűt remélsz,
Derűben borútól félsz.
Egyformán botorul élsz.
A percnek, mely éppen tiéd,
Elveszted így színét, ízét.

 

~~~~~~

 

Gulyás Pál:

AZ ABLAKOS


Az ablakos lépeget,
cipeli az üveget,
a kezében görbe bot,
cipeli az ablakot.
Nézd csak, nézd az ablakost,
hogy cipeli a napot,
mert a nap a hátán van,
ott ragyog a rámában!
A nap a hátán játszik
s az ablakos átlátszik,
csak nagy szöges bakancsa
cseng az úton csattogva.
Az ablakos lépeget,
cipeli az üveget.
Nem koldus ő: királyfi,
csak elment világlátni
és most itt jár titokban
rongyosan és kopottan.
Én láttam: tarsolyába
csillog-villog gyémántja!
Az ablakos nagyravasz,
vagy tán görbe botja az,
tud a koma magyarul,
mégis így kiált vadul:
ob-lóóó-kot! ob-lóóó-kot!
Valahányszor meglátom
az ablakost utcánkon,
mint az árnyék követem
csüngve a szép üvegen.

 

etc.

 

Lutra Creative Commons License 6 napja 0 0 93777

Herceg Árpád

Egyetlen esőcsepp

porhanyós erdei földdel a számban
ejtőző ég alatt
visszalopakodtam -

nem igaz hogy nincs idő
fenyőillatú kéz a homlokomra
festéktelen ajkak
piactér ahol ellakhatok

szomorú szavakból font
koszorú a hajnal
- tisztálkodom -

csak eljön valaki
erre a korai-kései találkozóra

gondolom legalább a tenger
egyetlen esőcsepp talán

Lutra Creative Commons License 6 napja 0 0 93776

Lator László

Ahogy leghívebb mesterünk tanítja

Ahogy leghívebb mesterünk tanítja,
az ész: kifogni minden kényszeren,
reszketve is, világ, gazságaidra,
mely minden élőn bokrosan terem,
s felfalja fészkét, mesebeli hidra,
nemet mondani mégis, kénytelen,
csukott ajkkal s nyitott szemmel, ha másképp
nem óvhatja az ember a magáét.

A magáét, de közös lázban égve,
s szégyenben is, ha, szabad akarat
kisemmizettje, búvik fedezékbe
a sérthetetlen csillagok alatt.
Az istenek halnak, az ember él - de
milyen kevés, ami közös maradt,
amit meghagyott a rosszkedvű évszak
annak, kinek nem jó érv az erőszak.

Aki a végső képletekre réved
nyugtalanul, bár annyi testközel
madártest-lüktetésű édes élet
szólítja fogható igéivel
egy még lakható sarkában a térnek,
annyi gyönyörrel lankasztó teher,
sóvár kívánság és kimondhatatlan
nyilallás az oly esendő anyagban.

S mivégre mindez? A közel s a távol
miképp lehet egy-szívű egy-alak?
És miképp, hogy a szenvedés s a mámor
túlajzott húrjáról szálló szavak
kiváljanak a soknemű homályból,
s valami pontos célba csapjanak?
S felépülhet, belőle, valahára
egy eszme-ország, mindenek javára?

Vagy az a végérvényesen személyes,
az a mással már meg nem osztható
fájdalom, melyet minden íze érez,
az a szétroncsolt élet mire jó?
Hogy tanúsítsa mégis: lényegéhez
nem férhet hozzá a kínvallató,
hogy nyomorában is sebezhetetlen
ereje a megsebzett néma testben?

halkabban Creative Commons License 6 napja 0 0 93775

Dsida Jenő:

Jegenyék


Figyelted-e
szélben a fákat?
A két jegenyét
nézd csak a kert
közepén, ama két
nyúlánk jegenyét.


Zümmög a távol
torka, süvölt
az ősz szele,
borzong a föld
s a két sudár fa
bólogat és leng.


Jobbra az egyik,
jobbra a másik,
balra az egyik,
balra a másik;
egyforma ütemre
ringanak ők.


A légben, a szélben,
fent, odafent
egyszerre tagadnak
s intnek igent
és - jaj, sose tudnak
összeborulni...

halkabban Creative Commons License 2017.09.18 0 0 93774

Gárdonyi Géza: Ének a Holdhoz


Köszöntlek, halvány szép fehér királynő,
Köszöntlek, szelíd nyájas holdvilágom!
Tiéd a föld, a rét, a tó, az erdő,
Tiéd az árny, a csöndesség, az álom.
Mikor az égnek kéklő magasságán
Leomlik finom, ezüst fátyolod,
Tündöklő kedves isten-arcod látván,
a mindenségnek szíve földobog.
Új fényre lángol a csillag az égen.
A fák egymásnak súgják a neved.
S a vadgalamb az erdő kebelében
Hozzád a ringó lombról fölnevet.
A mezők, erdők milliárd virága
Feléd fordítja illatos fejét;
A gyönyörben, hogy lát, reszket a nyárfa,
S a nádak ezre meghajlong feléd.


A tó tenéked tükröt tart remegve,
S te leemelve aranykoronád,
Kibontod. - reá jósággal nevetve, -
Sugárzó hajad lengő sátorát.
A fűz a parton rádmélázva áll.
A sás térdelve hajlik le eléd.
A fülemüle a hársfa-lombra száll,
S elkezdi hozzád édes énekét.


Mi szép is vagy te! Mindenki szeret,
Mindenki csupán mosolyogni lát.
Békéangyalként jársz a föld felett,
Fehér királynő, kedves holdvilág!
Én is szeretlek! Mért? Nem tudom én!
Boldog félálom mámorával nézlek,
Az én szívem is tükröd Égi Fény!
Te kedves jóság! te tiszta igézet!
... Mikor belépsz a felhő-palotádba,
Az éj beborul: minden bús, setét.
A mezők, erdők millió virága
A fűbe hajtja harmatos fejét.

Lutra Creative Commons License 2017.09.18 0 0 93773

Galambosi László

Koszorúk árnyékában

Páncéltördelő télbe rohannátok kedveseim,
akár dübörgő dandárok, féltett katonák a tűzbe.
Vissza, csak vissza, még aranykoszorúval
pántolt a homlok, még virággal-teli fű
csókolja lábatok. Vissza, csak vissza
a nyár sátrai elé, a szerelem bokrai közé,
hol muskátlit-ültető kezektől világos
a hajnal, hol kaszákat szólít a fuvolasóhajú határ.
       A gyász hodályaiból csontváz kattog a szélbe,
szemgödreiből árvaság fehéredik a Világra.
Jeges bozontú ragadozó a tél, deres agyarakkal
döf a szorongást-rejtő húsba. Hasad, semmibe
hull a lélek, ha csapdáktól csattogó pusztába
rohantok kedveseim. Vissza, csak vissza
a nyár sátrai elé, az Isten szakálla alá:
a búza, a rozs, a gyöngy sugarába. Vissza,
csak vissza a gólyák keleptől-hangos hajlékához,
a fecskék drótot pengető táborába,
a madártoll-ernyők zöldből zöldbe bátorító
bíborához. Akár dübörgő dandárok
a gőzölgő kondérok köré, fussatok vissza a nyárba.
Vissza, csak vissza, míg aranykoszorúval
pántolt a homlok, míg virággal-teli fű
csókolja lábatok. Vissza, csak vissza
a szerelem bokrai közé, hol muskátlit-ültető
kezektől világos a hajnal.

Lutra Creative Commons License 2017.09.17 0 0 93772

Szervác József

Elégia

Itt mindig csak virrad. Motoznak
a homályban templomszolgák,
túlírt vers: böfög az éjszaka,
az utakat mind tisztára hugyozzák -

de azok még tegnapi részegek.
Hová mennek, te virradat, veled?

Manézsba a bohócok, küretre olcsó
máriák vonulnak. Akinek oka
van, halni készül. Kilúgozza magát
az ország, e cifrapalota.

           * * *

      Itt nincs család.
      Csak elesett apák.
      Csak együtt élő,
      párhuzamos testek.
      Anyákért sírnak a fiúk.
      de az anyák elesteledtek.

      Nincs szerelem.
      Csak talonban hagyott
      szeretők, combjaik közt
      ökölbe szorult kézfejükkel,
      és kis csöcsük dagad,
      nem várnak, nem álmodnak,
      könnyebb az éjszaka.

      És újra megvirrad.

           * * *

Itt mindig csak virrad. És a virradat gyárat
üzen, a gyárnak embert, embernek féldecit, de
iható-e a bánat, iható-e legkisebb
fiúnak lenni, a föld. a tűz, a vas
iható-e?

    Kegyetlen laboráns a virradat.
    Előhívja a torz árnyékokat.

    És ahogy a halandók indulnak földre, gyárba,
    a Nap valami ordót aggat mindjük nyakába.

            * * *

      Virrad, virrad. De még
      befagyott óceán az ég.
      Évszakainkról mit se tudnak
      Istennél bambább csillagok.
      És nincsenek itt évszakok,
      csak szétszedhető évek, századok,
      játék tavaszokra renonsz nyarak,
      magány-életfogytiglanok.

             * * *

      De megvirrad. Néma az éjszaka.
      Nem kérdez munkástól
      munkát, költőtől verset,
      haldoklótól halált.
      Közel a csönd, és egyre távolabb egy
      kialvó fényű bálterem,
      benne osztálynyi majomszigetek,
      éj-messze alvadt-zongoracsönd.

              * * *

      Majd megvirrad.
      Miféle virradat jöhet?
      


     

halkabban Creative Commons License 2017.09.17 0 0 93771

Sík Sándor:

Az ősz dalol


Síró fuvalmak
zörgőn kavarnak
hűs éjszakára
port az avarnak.
Hantja alól
halovány árnyak
zokogni járnak
ravatalára
az ifjú nyárnak.
Az ősz dalol.


Sápadtra sárgul,
s a szürke ágrul
a lomb lezördül,
s egy volt világrul
mesét mesél.
Bús esti pírba
bámulok sírva,
s a könny úgy gördül
szemembül, mint a
halott levél.


Mert minden sír ma.
Holt szegfű szirma,
halott szerelmek,
s mely dalaimra
borul, a dér.
És sír a fény is,
a nap szemén is
könny könnyre dermed.

halkabban Creative Commons License 2017.09.16 0 0 93770

Bella István:

Holdhíd


              Mártának, névnapjára


A nyárfa árnya átér a vizen.
Vagy a nyáré? A hold átmegyen
rajta. Az éjszakán? Vajon átérek-e?
A nappal fényleni megérek-e?

halkabban Creative Commons License 2017.09.16 0 0 93769

Bella István:

Mint az elfogyó


Sírok, mint az elfogyó
tűz, sírok magamban.
Zokognak csontjaim. Fagyott
füst kígyóz hajamban.


Születtem. Születtél. Hogy boldog
veled legyek. S te velem.
S legyünk egymásba ojtott
két láng: tüzed, s tüzem.

Lutra Creative Commons License 2017.09.15 0 0 93768

Galambosi László

Ácsorogva

Mintha anyám jönne a Hold kapuján át.
virágból a szárnya, kosarában pávák.
Csillaggal telt csőrök csendülnek, a hajnal
habzik völgykehelyben; mézes sugarakkal
ringnak kölyök-folyók. Zománcos fejőke
zsong az istállókban, tükröz csikók szőre.
Paták dübörögnek, harangkongás támad.
Virágból a szárnya.. . Látom-e anyámat?

Tollát a képzelet tárja, hogy elérjem.
Gyűrűz az árvaság, függök tüzes térben.
Virágból a szárnya?.. . Csontjai a földben,
mint fekete gallyak porladnak törötten.
Hiába szólítom. Hiába kiáltom.
Ujjamat bíborba mindhiába mártom.
Nem érintem többé. Még mélyebbre zökken.
Fejfák mögött állok, ciprustornyú zöldben.

Hó készül a tájra, cserjék homlokára
sötét lángot röptet számkivetett kánya.
Szelek szekerébe gyeplőzve a darvak.
Fölnéznek az égre, kik holtat siratnak.
Merengek az égre, földbe látok, földbe.
Anyám csigolyái világolnak körbe.
Mindegyikben gyertyák, fölaranyló lánggal.
Hívnak, hogy béküljek vasbögyű Világgal.

Hogyan békülhetnék? Jaj, mikor béküljek?!
Engem a Virágok Országa is büntet.
Virágok Országa! Fájdalom Hazája!
Míg fehér bölcsőtől sírig fut az Árva;
verik, korbácsolják, roskad markolt kőre,
koronát hullatva hasad vásott bőre.
Koronát hullatva kelne, hogy fölálljon.
Indulna, amerre világít a lábnyom.

Apjához sietne, de hol már az apja?
Lobognak a bokrok, szarvasok agancsa
jéglámpákat emel, koppant szirtfokokra.
Hó poroz palásttal letakart dobokra.
Hallgat a harsona. Csak csontok ropognak.
Olajfás ormokon árnyak sokasodnak.
Uram! Ha késedre fröccsen gyötrött vérem,
poklokban fagy röggé farkas-büszkeségem.

Ha kedveled azért, ha nem azért nyomj egy lájkot a Fórumért!