Szervusztok! Ez egy topik, ahova bármelyik klubtag beírhat olyan verset, rövid prózát, amely elnyerte a tetszését és amelyről úgy gondolja, szeretné másokkal megosztani. Csupán három kérésem van.
1. Ne saját műveket írjatok be, erre rengeteg más topik létezik.
2. Minden esetben írjátok be a mű címét és szerzőjét.
3. Tudom, létezik egyéni és közízlés.
Mivel ez mégis egy közösség, durva és sértő módon ne térjünk el ez utóbbitól.
Köszönöm, Uram, hogy tiszta a szemem, S látom ragyogni arcodat. Köszönöm, hogy erős a lelkem, S tudom harconi harcodat. Köszönöm, hogy tudlak szeretni, Köszönöm, hogy hitem erős. Köszönök mindent, mindent, Uram, A sok tavaszt, lepkét, búzavirágot, Köszönöm a dalt, életet, álmot. Köszönöm, hogy végig enyém voltál, Köszönöm a Tábort és Golgotát, Köszönöm Emmaust és Betániát.
Ha elmegyek, Uram, mindent megköszönök, S megcsókolom Szentséges Kezed, Mely átkarolva tartott a viharban, Védett, és el nem eresztett. Köszönöm, hogy oly sok szerető szívet adtál, Vendégséget Szentelt Oltárodnál. Köszönöm, melyben eljössz: a Percet, S mit letűznek fölém: a Keresztet.
válladra raknom életem, hogy te viseld el az elviselhetetlent - hogyan viseljem el? Nem mentségem, ha bárhogy is szeretlek, és bűntudatom az is, hogy szeretsz.
Hagytam, hogy kapásból hülyére vegyétek, hagytam, hogy tettleg is helyére tegyétek, hagytam, hogy ne legyen mázlija juszt se, hagytam, hogy ne érje el még a buszt se,
hagytam, hogy pokollá tegyék az életét, hagytam, hogy röhögve kérjék a bérletét, hagytam, hogy bagóért szopja a rezet, hagytam, hogy ne fogjatok vele kezet,
hagytam, hogy piti kis vétkekért szívassák, hagytam, hogy ne derüljön ki az igazság, hagytam, hogy beszálljon apuka cége, hagytam, hogy ok nélkül rakják a „c”-be,
hagytam, hogy vergődés legyen a suli, hagytam, hogy kibukni legyen a buli, fejvesztve fusson a Kultúra Házából, hagytam, hogy kitessékeljék a plázából,
hagytam, hogy ráálljon, ne nagyon szarozzon, hagytam, hogy félpénzért, feketén falazzon, hagytam, hogy fogdossák buzgón a fenekét, hagytam, hogy sokallják sokan a gyerekét,
hagytam, hogy tojjon a fészküket rakókra, hagytam, hogy fújjon a többségi tahókra, hagytam, hogy Budáig fusson egy kérvénnyel, hagytam, hogy gazdagabb legyen egy élménnyel,
hagytam, hogy ne legyen gyógyír a bajára, hagytam, hogy ne jusson gázra, se kajára, hagytam, hogy ne teremjen a föld eleget, hagytam, hogy lopnia kelljen a meleget,
hagytam, hogy ne legyen kéznél a zsepije, mikor a kisboltban tör rá a depije, hagytam, hogy kihulljon végleg a rostán, amikor palávert csinál a postán,
hagytam, hogy kibukjon, hagytam, hogy elázzon, hagytam, hogy retardált náciktól parázzon, hagytam, hogy hiába legyen a pánik, hagytam, hogy ne felejtődjön el máig,
hagytam, hogy köpködve szidják az urát is, hagytam, hogy lemossa csendben a csulát is, hagytam, hogy szorongjon nappal és éjjel, hagytam, hogy emiatt menjenek széjjel,
hagytam, hogy hibát a hibára halmozzon, hagytam, hogy üljön a seggén és malmozzon, hagytam, hogy börleszkké legyen a bánat, hagytam, hogy bringával hajtson a fának,
hagytam, hogy ne játsszon érdemi szerepet, hagytam, hogy ne legyen bennetek szeretet, hagytam, hogy krumpliban mérjék a segélyét, hagytam, hogy félvállról vegyék a fekélyét,
hagytam, hogy ne legyen alku a kaszásnál, hagytam, hogy ne legyen jobb hecc a baszásnál, hagytam, hogy jöjjön az utolsó ítélet, hagytam, hogy röhejbe fúljon a hitélet,
hagytam, hogy ne vágyjon más hókuszpókuszra, reggel egy felesre, este a Fókuszra, hagytam, hogy ne legyen dolga, se tébéje, hagytam, hogy romokban álljon a tévéje,
hagytam, hogy horrorrá legyen a valóság, hagytam, hogy ne legyen számára tanulság, hagytam, hogy diadalt üljön az enyészet, hagytam, hogy hagyja a francba az egészet,
hagytam, hogy ne tudja, ne lássa, ne értse, hagytam, hogy ne fogja fel még a felét se, hagytam, hogy ő legyen most is a lúzer, aki a legeslegelsők közt húz el,
hagytam, hogy nyűg legyen kint is és idegen, s épp olyan hazátlan jöttment, mint idebenn, hagytam, hogy hadd higgye, ami volt, köddé lett, bárhogy is kezdődött annó a történet,
én viszont ott voltam, van róla papírom, fura, de van ez a heppem, hogy megírom, ott álltam, pénztárca, mobil a zsebbe’, bedugtam tövig az ujjam a sebbe,
láthattam, láttam is mindent és mégis: hagytam, hogy hagyjátok, hadd hagyjam én is, én vétkem, én vétkem, én igen nagy —, hagytam, hogy így legyen, de te ne hagyd.
rólad akarok írni neveddel támasztani a megroggyant kerítést az elfagyott cseresznyefát hogy íves strófákat alkossak az ajkadról pilláidról sötétnek hazudva őket ujjaim a hajadba akarom fonni a torkodban egy zugra lelnék hol a szív fojtott suttogással mond ellent az ajkaknak neved csillagokkal akarom vegyíteni és vérrel nem csupán melletted lenni de benned enyészni akár az esőcsepp mit elnyel az éj
Vajon tudod-e, mi az amire az ember képes? - Ugye nem tudod. Pedig bizonyára voltál már – hiszen mindenki volt – olyan átkozottul gonosz helyzetben, amikor erődet a kétségbeesésig megfeszítve ezt kívántad: „Bárcsak többet tehetnék valakiért – egy kagylóért, egy fűszálért, egy kutyáért, egy emberért” Tudom, voltál már olyan helyzetben, amikor „valaki” – mondjuk egy ember – rád emelte tekintetét, és szemei némán kérleltek: „Segíts nekem!” – Te pedig elfordultál, mert féltél magadtól, hogy te volnál az, aki arra hivatott, hogy őt felemelje… De mégis szívből kívántad: bárcsak tehetnél „valamit” érte, vagy még annál is többet. Ezért visszanéztél rá, ő pedig ugyanazt a kifejezést viselte arcán, mint az első pillanatban; a könyörgés megkövesült a tekintetében, ami ilyesfélét jelentett: „Nem tudnál mégis tenni valamit értem?” Talán soha nem féltél még magadtól, mint most – gyönge pillanataid megakadályoztak ebben. Vajon tudnál-e ezek után lelkiismereted szemébe nézni, tovább hurcolva az érdektelenség bűnét szívedben, amely feketére festi az emberi lelket, és amit sok helyütt a világban önzésnek neveznek. Én csak így becézem „idegen hatalom.” Most pedig arra kérlek, válaszolj a kérdésre: Az ember mindig azt teszi amire képes? És te ezt válaszolod: igen. Ha kevés volt – mondod -, ennyire futotta, a sekély vízbe még senki sem fulladt bele. Ha pedig sok volt – ezt is tőled idézem – a mélybe jutottál, pontosan oda, ahol a felemelkedni vágyót felkaroltad. Az ember törékeny holmi. Érje be hát az eléggel – ezt még mindig te mondod. De vajon mit jelent a léleknek ez a szó: Elég?
Üzeneteket küldünk. Furcsa ez, hisz egymás mellett élünk. Mégis így kell hajóznia a szónak a palackban, a véletlen hullámain. Talán nem csapódik sziklához az üveg, nem kóborol el az áramlatok zavarosában, s egyszer, amikor már nem is számítunk rá, egy ismeretlen észreveszi, utána nyúl, s a párás palackból előkerül a papír. Hogyan olvassa majd? Közönyösen? Vagy lelkesen, mint aki kincset talált? Megérti? Félreérti? Lehet így is, úgy is. Most nincs más dolgunk: írni, várni.
találni csak valakihez lehet legyen bár tűz és fény melegség aludttej és almaillat hársak árnya az udvaron virágok két oldalt a téglaösvénynél és fakapu nyikorgó üresen nem haza ház csak kiadó
Ezt most olyan szavakkal, úgy szeretném elmondani, ahogy fákhoz beszélek, egyszerűen, rím nélkül, elhajítva minden feleslegest, ahogy a holt ágyánál nem lehet körmondatot faragni: meghalt. Vagy a csecsemőt feltartva karodon, a rémület és az öröm nem bomlik mondatokká: megszületett. Minek tovább beszélni?
Rím nélkül, mintha fáknak mondanám, mondom neked, hogy én, aki körül a gyűrűs idő bezárta magát, most a talpammal érzem újra az egyensúly törvényét: lehúz a földhöz. El kell engednem az esőt, az éj szelíd szörnyeit, mindent, amibe kapaszkodtam, átlósan állva a valóság és a látomás között: szelíden és szilárdan vonsz a földre, s ujjaim lesiklatod a végtelenről.
Szemem visszatágul az elhagyott félgömb felé. Mit adsz a béke helyett, kit pásztoroltam tág mezőn, s ha fáradt, vállamra vettem, úgy vittem haza, míg patakom tejét fenékig itta a szomjas Medve csillag? És magam helyett mit adsz nekem, akit kiemeltél belőlem, s most üresen várom, akár a korsó: tölts meg újra.
Látod, most azt is el tudom viselni, hogy nélkülem is régi rend szerint forgatják testüket a hűtlen égitestek.
Élj úgy, mintha minden napod az utolsó lenne – Ezt a parancsot jegyezte fel Marcus Aurelius A naplójába, nehogy elfelejtse, Hogy ő is – hiába a szerencse fia – halandó, És hogy bármilyen adományt is szánt neki a sors, Már megkapta, mégpedig sokszorosan. De ha túlságosan szó szerint veszed ezt az aforizmát, És a reggeleidet az akaratoddal való vacakolásnak szenteled, A délutánjaidat és az estéidet pedig annak, hogy elbúcsúzz A barátaidtól és a családodtól – meg fogod bánni. Az ügyvéded hamarosan nem fog időpontot adni. A szeretteid hamarosan elbújnak előled a vécébe, Amikor meghallják súlyos lépteidet a verandán. Aztán szép lassan a házad is lepusztul. Ha ez az utolsó napom – mondod majd magadban –, Minek pocsékoljam az időt az ablakok szigetelésére, Ároktisztításra vagy a kocsifelhajtó javítására? Ha nem akarod, hogy örököseid elátkozzák a napot is, Amikor először nyitottad ki Marcus naplóját, Vedd úgy, hogy csak így értette: mindennap találj egy órát Arra, hogy megadj valami tartozást vagy megbocsáss, Hogy bocsánatkérő vagy köszönőlevelet írj. Ne szégyellj néhány nyomot hátrahagyni arról, Hogy azt remélted, élsz is a pillanat mögött. Ne szégyellj egy hét hónappal későbbre szóló koncertjegyet, Sőt, két jegyet, mintha abban reménykednél, Hogy addig találkozol valakivel, aki szívesen elmegy majd veled, Két jegyet az első sor környékére, hogy ne maradj le egyetlen hangról sem.
Most jól figyelj rám. Elmondom, mi történt. Szomorú szavaimban ne keress zengő kürtöt, fekete örvényt. Csöndes szóval üzenem csak: szeress, mert semmi nincs. Fájtam a szélben, foszlányokká szakadt, hogy éltem, s foszlányokból aranyba szőttem az énekemet.
Jól tudom: nem zúgnak az erdők előttem, s alig ér hozzám fényüzenet. De tudom, sokan jönnek még utánam, s hogy ők egy kicsit jobban lássanak, ahol nekem botlott a lábam, s ahol olyan nagyon rám szakadt, hogy olyan nagyon egyedül maradtam, hadd mondjam el hát neked, ami történt.
Semmi sem történt. Hullámzik alattam a föld. A százszor összetört fényt hiába őriztem ez éveken, mert velem együtt nézd, kialszik, s a vaksötétben fény nekem nem kell már. Vesztett harctól harcig nem tévedhetek már el én ezen az úton.
Nincs tovább. Tudom. De légy tanú majd mégis rá, hogy voltam, s láttad hogy vergődtem és kiabáltam, s ha a lyukacsos földbe szertefolytam, bizonyítsd hogy bár semmit sem találtam, és életemből nem maradt meg semmi, mégsem rémültem én el a halálban és érdemes volt égve átsietni e reménytelen földön. Láttak engem, s én láttalak téged. Keress majd össze versből abból, mit üzentem, ha nem leszek majd, tégy akkor is lennem. Csöndes szóval üzenem csak: szeress.
Az út megáll. A vándor elmegy. Már nem érti a hangot amely megfoghatatlanul lebeg fölötte
mindannyian ismerjük őt s mégis idegenül szakad le róla minden tekintet
mikor az ajtó becsukódott mögötte összenéztünk és észrevettük, hogy eggyel kevesebben vagyunk
az ő ismeretlen utaira gondoltunk akkor falakra házakra városokra amik között megy s a kapukra amik előtt állani fog: megnyílnak-e előtte majd hogy befogadják sorsát
aztán kezünkbe vettük a szerszámokat napjaink összeborultak fölöttünk kijelölt utainkra gondoltunk és a munkára, amely naponta fölméri erőnket e súlyok lefogták kíváncsi szemeinket s most nem néz utána senki csak én
látom lehajtott fővel az úton felénk igyekszik ő s mégis egyre messzebb kerül tőlünk távolodó lépései zajából köd száll fel körülötte mely eltakarja arcát
záporok erdők némán vonuló madarak között ki néz a távozó után
Amikor a kezdetek kezdetén ajkamra tódult az első remegő hang, fel kellett másznom a Szent Hegyre, hogy szólhassak Istenemhez. Azt mondtam: "Uram, a Te szolgád vagyok. Titkos akaratod a törvényem, s követlek Téged mindenkor." De Isten nem válaszolt. Eltűnt előlem, akárcsak egy hatalmas vihar. S ezer év múltán ismét felmásztam a Szent Hegyre, és ismét szóltam Istenhez. Azt mondtam: "Teremtőm, én a Te teremtményed vagyok. Hangból formáltál meg engem, ami vagyok, és amim van, mindenért Neked vagyok adós. De Isten nem válaszolt. Eltűnt, mint ezer sebes szárny. S ezer év elteltével megint felmásztam a Szent Hegyre, s újra szóltam Istenhez. Azt mondtam: "Atyám, én a Te fiad vagyok. Szeretetedből és könyörületedből teremtettél engem, , s én a szeretetben és tiszteletben akarom királyságodat örökölni." De az Isten nem válaszolt. Eltűnt, mint pára a messzeségben. S ezer év elmúltával ismét felmásztam a Szent Hegyre, és újra szóltam Istenhez. Azt mondtam: "Istenem, én célom, és beteljesülésem. Én vagyok a tegnapod, és Te vagy a holnapom. Én vagyok gyökered a földben, Te vagy a virágom az égben, és együtt növekszünk a Nap fényében." Akkor lehajolt hozzám Isten és fülembe szavakat suttogott. S mint a tenger, amikor magába öleli a patakot, amely beleömlik, úgy ölelt Ő magába engem. S amikor alászálltam a mély völgybe Isten ott is ott volt.
Utánunk igazabbak jönnek. Hazugság máltai lovagjai, színlelés bohócruháiba-bújtak, eszméktől örök nyavalyatörősek, az ingujjból pikkászt varázsolók, s velük a búzaföld-dézsmáló varjak, végezetül a rókák is kivesznek. Jöhetsz, aranykor, mi már nem leszünk. Fényhomlokú fiúkkal s nevető- kezű-lábú lányokkal elgyere! Ők szavak első jelentését mondják, és rendbe raknak mindent majd utánunk.
Jókedvet adj, és semmi mást, Uram! A többivel megbirkózom magam. Akkor a többi nem is érdekel, szerencse, balsors, kudarc vagy siker. Hadd mosolyogjak gondon és bajon, nem kell más, csak ez az egy oltalom, még magányom kiváltsága se kell, sorsot cserélek, bárhol, bárkivel, ha jókedvemből, önként tehetem; s fölszabadít újra a fegyelem, ha értelmét tudom és vállalom, s nem páncélzat, de szárny a vállamon. S hogy a holnap se legyen csupa gond, de kezdődő és folytatódó bolond kaland, mi egyszer véget ér ugyan - ahhoz is csak jókedvet adj, Uram.
Weöres Sándor: Magadat gyógyítsd, ne a társadalmat!
Magad szájába rakd az ételt, erőddel ajándékozz minket. Magadat, gondozd-fürdesd, tisztaságoddal ajándékozz minket. Amíg magadat nem gyógyítod, ne gyógyítsd a társadalmat. Amíg magadat meg nem mented, ne mentsd meg az emberiséget. Ha önmagát javítaná száz ember, ezer, millió: a mohók hiába futkosnának, a zsarnokok zászlóért, fegyverért hiába kapkodnának, puszta levegőt markolnának: a társadalom meggyógyulna, az emberiség megmaradna...
Ki tiltja meg, hogy elmondjam, mi bántott hazafelé menet? A gyepre éppen langy sötétség szállott, mint bársony-permeteg és lábom alatt álmatlan forogtak, ütött gyermekként csendesen morogtak a sovány levelek.
Fürkészve, körben guggoltak a bokrok a város peremén. Az őszi szél köztük vigyázva botlott. A hűvös televény a lámpák felé lesett gyanakvóan; vadkácsa riadt hápogva a tóban, amerre mentem én.
Épp azt gondoltam, rám törhet, ki érti, e táj oly elhagyott. S ím váratlan előbukkant egy férfi, de tovább baktatott. Utána néztem. Kifoszthatna engem, hisz védekezni nincsen semmi kedvem, míg nyomorult vagyok.
Számon tarthatják, mit telefonoztam s mikor miért, kinek. Aktákba írják, miről álmodoztam s azt is, ki érti meg. És nem sejthetem, mikor lesz elég ok előkotorni azt a kartotékot, mely jogom sérti meg.
És az országban a törékeny falvak - anyám ott született - az eleven jog fájáról lehulltak, mint itt e levelek s ha rájuk hág a felnőtt balszerencse, mind megcsörren, hogy nyomorát jelentse s elporlik, szétpereg.
Óh, én nem így képzeltem el a rendet. Lelkem nem ily honos. Nem hittem létet, hogy könnyebben tenghet, aki alattomos. Sem népet, amely retteg, hogyha választ, szemét lesütve fontol sanda választ és vidul, ha toroz.
Én nem ilyennek képzeltem a rendet. Pedig hát engemet sokszor nem is tudtam, hogy miért, vertek, mint apró gyermeket, ki ugrott volna egy jó szóra nyomban. Én tudtam - messze anyám, rokonom van, ezek idegenek.
Felnőttem már. Szaporodik fogamban az idegen anyag, mint szívemben a halál. De jogom van és lélek vagy agyag még nem vagyok s nem oly becses az irhám, hogy érett fővel szótlanul kibírnám, ha nem vagyok szabad!
Az én vezérem bensőmből vezérel! Emberek, nem vadak - elmék vagyunk! Szívünk, míg vágyat érlel, nem kartoték-adat. Jöjj el, szabadság! Te szülj nekem rendet, jó szóval oktasd, játszani is engedd szép, komoly fiadat!
A szőlő már beért, piros gerezdek, bőrükön reszket az esti ég. Az őszibarack fényesül s felette a hegyeket belepte a hamvas szürkeség.
Mit vársz? Most menj némán hűvös szobádba és régi költők édes énekén tűnődj, ez az ősz fénylő lomhasága, élvezd, mert lassan lassan itt a tél.
Magadba járj, felmérve kint a partot, hogy apadt-e, vagy árad még a víz - az erdőben a jószagú harasztot morzsold ujjad közt, ne remélj, ne bízz.
Elért az ősznek ezüst közönye, nincs már többé ellenséged, barátod, de ismerősöd minden idelent: a hegy, folyó némán köszön, ha látod.
Elhagyott a vágy, s nem kell a vigasz, nem nézed, ha lányok szoknyája rebben s térdükön villog, játszik a tavasz - de mindent látsz, tisztán és szemközelben.
S mire megértesz mindent csendesen, néma leszel és olyan szenvtelen, akár a fák.
És közben, lassan, magad sem tudod, arra gondolsz, hogy mi lesz odaát.
Ki mondaná meg, hova lettek A boldogtalan álmodók? Fiatal tündöklésű testek, Fiatal napra tárulók? Az újtörvényü szenvedélyek S a régies elégiák? Mi volt az a halálos élet, Az érthetetlen ifjúság?
És hol vannak a kivégzett szerelmek? A csalatatlan, tiszta csók? A szépszavúak hova vesztek, Az igazságra szomjazók? Hol vannak a vad, gőzös éjek, Titokpárás, tömény viták, Tűzálló hitek, jó remények, A készülődő- ifjúság.
És hol vannak, akik azzal verettek, Hogy kimondják az el nem mondhatót? Tört íve a meggyilkolt képzeletnek, Hol vannak az elnémulók? És hol vannak a tőrbecsalt merészek S a megcsúfolt csodák? Hol vannak a boldog szegények, A gyönyörű ifjúság?
Ki mondhatja meg, hogyan éltek? Ki fejti meg szívük Atlantisát? Förtelmek és tünemények - Ez volt az ifjúság.
.........................
Ellenballada az ifjúságról
Hol vannak a régi Vezérek, Direktorok, diktátorok? Hol az a sok hajdani véreb, Ki szintén hatalomról álmodott? Smasszerek, spiclik, janicsárok, A hivatalos banditák Gépfegyverei közt virágzott Az érthetetlen ifjúság.
Hol vannak a vezérkari vitézek? Hát elrekedt a sok harsány torok? S az élet hercegei, a vigécek? Nagy művészetük mivé változott? Oly előkelő társaság volt - Hol leled nyomát? Ne kertelj, ez volt a világod, Készülődő ifjúság.
Hol vannak a régi ügyészek, Akik függetlenül védték az államot? Hol vannak a régi ítészek, Kiknek csak a művészet számított? A régenvolt egyetemi tanárok S a hajdani teóriák? Éber szemek vigyázták minden álmod, Gyönyörű ifjúság.
A hiénák meg a sakálok Felfalták - nincs tovább: Az elsötétítéskor egy résnyi ragyogás volt Az ifjúság.
Kardját, mellyel a főpap szolgájának fülét Levágta hetvenkedve - elhajította rég. Már csak ketten maradtak: János meg ő maga. Körül fustélyos őrök, kihűlő éjszaka.
A főpap kapujában megállt és remegett. Az udvaron a szolgák megraktak nagy tüzet. János, a könnyű János már bejutott előbb S kiszólt az őrizőknek, hogy engedjék be őt.
Egy szolgáló kaput nyit s ránéz, amint belép, Meglátja zavarát és vidéki külsejét. "Ez is a Nazaréti embere! Mind ilyen." S ő szól: "Kiről beszélsz te, Asszony? Nem ismerem."
A tornácon, poroszlók és vallatók között Meghallja ezt a Mester, a megvert, leköpött, És gyulladt szemehéja mögött lobog a láz: Még mennyi kínhalál jön, még mennyi vallatás!
A tűzhöz odakullog, kezét melengeti. Egy papiszolga látja és odaszól neki: "Azok közül való vagy, hiába tagadod." Mellére ütve mondja: "Ember, nem, nem vagyok."
És tudja fenn a Mester, hogy elvégeztetett, S föléje hengerítik az irdatlan követ. És görgetheti félre, nem másul a jövő, Lesz Törvény, Főpap, Egyház, és kő és újra kő.
És megszólal egy másik: "Beszédjén hallani, Hogy ez is csak aféle vad galileai." „Mit is beszélsz? Nem értem. Egyiptomi fene Az Isten egy fiába, a Nazarétibe !"
Röhögnek a cselédek a rémült bugrison. A Mester visszanézett. Mert Róma, Babilon És Jeruzsálem egy már - halál, feltámadás! - A Szikla, az Alapkő csak te lehetsz, Kefás!
Te lészel itt a kőszál, te kötsz vagy oldozol. Mindig kilép az Ember Fia a kő alól. És pofoz a poroszló, röhög a konyhalány, S felhangzik a kakasszó a főpap udvarán.
És felszáll a kakasszó és feljebb száll a köd Az Olajfák Hegyéről, a Jozafát fölött. "Istennek fia vagy hát?" "Te mondád." Hátranéz: A nap vérezve kel föl, mint az elvégezés.
És nevetnek a lányok és fut a volt halász, Fújtatja, rázza izmos mellét a zokogás, És tengerek, jövendők hallják a jós-panaszt: "Mielőtt a kakas szól, háromszor megtagadsz."
