Szervusztok! Ez egy topik, ahova bármelyik klubtag beírhat olyan verset, rövid prózát, amely elnyerte a tetszését és amelyről úgy gondolja, szeretné másokkal megosztani. Csupán három kérésem van.
1. Ne saját műveket írjatok be, erre rengeteg más topik létezik.
2. Minden esetben írjátok be a mű címét és szerzőjét.
3. Tudom, létezik egyéni és közízlés.
Mivel ez mégis egy közösség, durva és sértő módon ne térjünk el ez utóbbitól.
Már nincs hova menekülnöm. Anyámig hátráltam ott a kő. Megsebezni ki tudna más? Ki bírja leghazább.
Idáig faroltam. Hazánk: a síkföld. Dagálylik egy jó kis eső. Ágyban, párnák közt, gyertyaszál. Egy üres szoba, csönd; asztal. Ágyban egyedül: halni se. Kháron viszi át testemet Túlpartra. Túl kevés vagyok.
Hány élet kellene, hogy ezt az egyet megértsük! Az Isten vagy istenek arasznyi léttel sújtanak, és bűnös feledéssel. Nemzedékről nemzedékre tanuljuk újra, mit már tudtunk, lebéklyóz napról-napra lét, mikor már csillagok közt járhatnánk vidáman. Ismétli magát a történelem, dadogva. Ismételjük magunkat mi is szánalmasan. Miként a hajnal, reggel, dél, délután, s estére biztosan köszönt az éjjel. Ravaszul kitervelt csapda, hogy mihelyt megértenénk a Nagy Szerkezetnek lényegét, az aggkor nyűge ránk lecsapjon. Amit tankönyveink leírtak, mind csalás, vak esztelenség, szajkózás, fáradt altató. A Mindenség kárpitja mögé lesőket pedig korán lesújtja láthatatlan villám.
Egyedül te vagy állandó, igaz. A mindegyek közt legvégső vigasz. Szemedbe foglalsz: lásd, eléd ülök. Ha sejtjeimmel sejtlek, szédülök. Egyedül benned vagyok nem-mulandó. Te általam vagy: így lettél halandó. Ismersz engem, jobban, mint én magam: kell, hogy szeress, jobban, mint én magam. Bármerre vagy, rám nézel mozdulatlan. Te bujkálsz bennem minden mozdulatban. Te vagy a vágy, mely illó és örök. Te megváltasz, miként megvált a rög. Ma még tudom: csak szólnom kell, s te vagy. Megvallak mindig. Magamra ne hagyj.
"Ingerszegényen él" ezt mondanák a pszichológusok ha úgy megvizsgálnák köz- és ünnepnapjaimat méghozzá egy-egy szürke héten amikor engem senki sem keres senki sem kér tőlem ezt-azt nem hívnak sehová nem jön látogatóm röviden: mintegy kiesem a világból s látszólag csak néhány embert érdekel vagyok-e vagy sem
"Ingerszegényen él" - ahogy mondom - ezt állapítaná meg a nagyszakállú tudomány ajánlana különféle változtatást életformámon (saját érdekemben)
Ó én jámbor jóakaróim hogy élnék én ingerszegényen? Épp ellenkező az igazság: soha még nem zúdult mint most oly özönnel rám a különb-különb inger-tömeg csak ennek kívül nincs nyoma De bent naponta lesz sűrűbb és lesz támadóbb ahogy a végső inger a legnagyobb mind szaporábban küldözgeti hozzám kegyetlen előőrseit
Ki győzött végül is? Az életben maradt gladiátor, kiért ma egész Róma őrjöng? Vagy a szívendöfött sorstárs, aki miatt hollók ülik toruk a hetedik tetőn fönt?
Mit ér a győzelem, ha halálraítélt a győztes is? Bizony, nem kerül nagy időbe, hogy ő hullatja majd, mit ont ma még: a vért és rá üvölt halált mostani éltetője.
Ne ámítsuk magunk: e talmi diadalnak nincs semmi mámora - szomorúsága van csak, senkisem osztozik a bajnok szégyenében.
És Róma áll. Talán a cézárok hatalmát megdöfhetnék, akik egymás vérét fakasztják, de nem lesz egy-folyam a sok pataknyi vér. Nem.
Ahogy itt jár-kél, szép, miként a csillagtüzes éjszaka; fénybe árnyat és árnyba fényt szűr arca, szeme, mosolya; oly szeliden ragyog felénk, ahogy a vad nappal soha.
Egy sugár még, egy árnyat el - s a fele báj nem volna itt, a varázs, mely arcán tüzel s belengi holló-fürtjeit a drága fej körül, amely égi eszmékről álmodik.
S mi ajkán s homlokán lebeg, az a pír, az az eleven, s az a derű a szeretet munkáját zengi édesen: földi jóságot, és szivet, melyben tiszta a szerelem.
Elültettem a tulipán a krókusz meg a nárcisz. Hagymákat későn ezt is éjjelente már fagyok jönnek. Hamar itt van a hó aztán a fény ideje máris. Tavasz lesz pára és sziromszaga a földnek.
Eszembe jutottál ahogy a kertben a kis lyukakat ástam. Hogy Kedves Vali ezt találtam egy lapra felírva tegnap. Kedves Vali mit is akartam ne haragudj de mostanában. Olyan rövid egy év egy este rövid egy nap.
Esős és hosszú nyár volt te már valószínűleg elrohadtál. Biztos a bútorokat is elvitték biztos valaki más van. A lakásodban egyszer mégis hívtalak az már. Nem a te számod bocs hogy ilyen sokáig nem telefonáltam.
El akartam pedig mondani hogy megszületett és. Hogy van egy fiam valami furcsát is megfigyeltem. Tudom persze hogy nyár tél hogy a virág meg a termés. De közben áll az idő és néz a szeme se rebben.
Itt a vers, a versed mása, dúlt idegzet, Kölcsey, itt a vers, hogy haldoklása közben nyelvét öltse ki, mert hiába új a század, ha a régi a gyalázat s fölöttünk a komor ég, a nagy szappanbuborék.
Utópiák, forradalmak, kondérszámra dől a vér. "A népnek minden hatalmat!"; s jön új hóhér, új vezér. Megrohad, ha győz, a jó ügy, s habzik a szó, mint a lóhúgy, és máglyára küld a hit - nem világít, csak vakít.
Körbe, körbe, körbe, körbe, ez a világ körbejár, ha előre néz, tükörbe, ha tervez, csak visszavár. Mi új támadhatna benne? Ember embert ma is enne - nincs új, csak új változat rád, gyilkos, rád, áldozat.
Törvény, jogrend és igazság nem több, mint fennkölt mese, fönti érdek, lenti gazság nem veszi kutyába se. A szabadság ravasz rendszer, minden nyílásán retesszel arra int a tág vadon: ölhetsz, csak nem szabadon ...
Fekete űr ciprus-ága, csillagok közt fúj a szél. Hiúságok hiúsága, hogy a nyelv versben beszél; élteti még a rögeszme, hogy nélküle odaveszne az eleven szalmabáb. Legyints rá, és menj tovább!
Beküldtél omladozó sírkövek közé, hogy utána kimenthess onnan. Ha rémálmaim voltak jobban féltél nálam, a görcsös szorításod miatt nem tudtam visszaaludni. Nem tanítottál meg mosni magamra, és most a szennyest emlegetve érvelhetsz értem. Fürdettél tízéves koromig, és a hátamba (ahol nem láthattam) tökéletes átkokat karmoltál az idegen nőkre, akik aztán tényleg megérkeztek. Most az ágyamban alszol minden éjszaka (ott nem érzed magad talán annyira egyedül). Én akkor szöktem el, amikor rájöttem, nálunk a hála jogán bármi kizsarolható. És te azóta nem érted meg, hogy a sértődöttek körül gyorsabban múlik el az idő, és hogy hiába kiabálsz, nem tudsz megvédeni. Neked lettem férfivá, hogy hagyj már végre békén.
Az ég alatt kihűl a tó - az ember steril tükrébe dermed. Hol a lámpagyújtogató? Veszettül sötét, Uram, a vermed ...
Hogy kékek a marsi éjszakák, s az óceánmélyi füvek fehérek?
Ó, nem sejtettem én soha, egymás nyakszirtjét átharapva mint fogyatkoznak a domináns gének.
Valaki a törvényt lapozza, a másik a deszkákon villog, de aki a zátonyok foglya, homlokába sütve a billog, palackpostáját ki töri fel, ki kíváncsi üzenetére?
Az áramütött gólyapár vére hogy éghet feketére az augusztusvégi start előtt?
Hát rettegjük, s figyeljük őt, ki fényszerszámait ápolgatva az égitesteket gyújtogatja, mert furfangosak az idők.
Lecsap a víz a földi tájra, lakat kerül az ágyékra, szájra, s nem oldja ki a szeretet az ördögi szerkezetet.
A vers úgy él, de mintha kettévágnál egy almát, el nem mondhatod, úgyis kétszeres talány, aknák felől az égre felkiáltani merszet, ahogy tömör örökkévalóságot bontanak ki magukból a nők, tömény öröklétbe mártott testük mögött a törvény láthatatlanul, amilyen mezítelen a levágott karéj kenyér, űrbe derülő halánték.
Feledést ígértem, jól mondod, tudom.
A vers úgy él, ahogyan vannak percek, hogy semmiről nem tudunk, ahogy elvesztegetett dolgaink járnak vissza hozzánk, váratlanul és elháríthatatlanul, mint mulasztásaink zűrzavarában kézfejünkön landoló százpettyes bogár.
Végül is nem utaztunk el Koppenhágába. Pedig nézhettük volna együtt a hóesést, mint azon az első közös délelőttön a Mária utcai lakás ablakából, összebújva. De az így kellett volna kései tanulságából mostanra nem maradt más, mint a szégyen és bűntudat felesleges körvonalai, hiszen te már régen megbocsátottál nekem, de én magamnak - még mindig nem. Azon a télen pedig amúgy sem esett annyi hó, ami betemethette volna a sok múlt idő és feltételes mód közöttünk húzódó árkait. Elengedtük egymást, ahogyan a rácsok mögött született állatokat engedik vissza a vadonba, ha felnőttek; te azóta talán már újra szőke vagy, én pedig megőszültem, csak ezt még kevesen veszik észre. Egyre ritkábban hallgatom meg közös dalunkat, amelynek címét mostanáig csak mi tudtuk, de alig észrevehetően még most is összerezzenek, ha meglátok egy lányt, egy nőt piros ruhában az utcán. Mert lappangsz bennem, mint az az elszáradt gesztenye a fiókomban, te, a harapós lány, aki a leghidegebb napjainkon a bokáján hordta karóráját.
Igyekszem kivonulni az életedből, nesztelenné halkulni, lábujjhegyen létezni, zokniban, a kulcsot puhán fordítani a zárban, mint a betörő. Igyekszem - ugyanakkor - megtapadni is rajtad, mint a tapló, élősködni rajtad, mint a fakín (ismertebb nevén: fagyöngy). Ideje volna felnőtté válnom. Jobb későn, mint soha. Habár? Lehet, hogy jobb soha, mint későn. Esik. Reggelre megint csúszós lesz az út: kásajég vagy tükörjég. Megnézhetjük, vagy nem nézhetjük meg magunkat.
Csak a hónapok, csak az évek ölelés helyett az ütközések - csak a feketék és csak a fehérek "adok" helyett a "még többet kérek" - csak hitek és hitetlenségek tettek után a következmények - csak az átvészelt betegségek az apró örömtöredékek hitetik el, hogy még élek
Hogy élni tudjak, elhangolom magam, pedig nem emlékszem, hogy lettem volna jólhangolt, még kevésbé jóltemperált. Így ha egy napon elmegy a hang, és elmegy, nem engem hantol
el, aki elhantol, csak ami hallható. Mert hang vagyok, akárcsak ők, a lusta füvek és akaratos mohák, akik hantomra nőnek majd, akikkel leszek összehantolt. És bennük visszhangzom
már most is a néma telet, s a tavaszt, azt a vén kacért, mégis nehéz rájuk hangolódnom. Más hangokat könnyen ütök meg, szívesen felel
nekik hangulatom, de saját szívveréseménél nincs idegenebb ütem: a hang, amely elmegy, sosem lehet senkié, azt a hangot nem halhatom.
Ez a világ ördöglakat. Ki nem nyitod, zárva marad. Mindhiába műszer, kegyszer, gyógyszer, pótszer, óvszer, vegyszer. Illesztheted, ahogy illik, így se tárul, úgy se nyílik. Fénye alatt kormos mély van, titka megett örök éj van.
Ki ette meg a nyarat? Tegnap még itt volt, mértük a lázát: 37 fok árnyékban, vagyis a fák hóna alatt. Most se láz, se nyár, a fák dideregve kapkodnak a levelek után, rémes csontvázak, kiköpött halszálkák. De ki ette meg a nyarat? A kutyámra nézek gyanakodva: fejét rázza, pofáját nyújtja, eloldalog, megsértődve morog: „Megint mindent rám kennek …” A fecskéket figyelem, zsinórírást bögöztek a villanydróton, silabizálom, de nem tudom elolvasni, miről szól, kinek szól? Legyintek, á, nekik ez túl nagy falat! Macska füstöl át a kerítésen, szájában egéríz, verébíz, lopott tejföl íze, nem foglalkozik nyárevéssel, a harmadik szomszédból gúnyosan visszanyávog. Finoman megpendül a napraforgó cintányérja. Fülelek, talán tud valamit. Talán a virágok! A kertben rózsa, kannavirág, büdöske, a kifeszített madzagon hajnalka tornázik; szimatolva motyogom: „Kölnigyár, ott a nyár!” A rózsa a fejét ingatja, a kannavirág üresen kondul, a büdöske elpirul, a hajnalka tele szájjal nevet: micsoda buta kérdés! Fejemet ingatom, üresen kondulok, elpirulok, de nem nevetek, mert, nem, egyáltalán nem buta, mert hova tűnik, ami volt? S dideregve kapkodok a leveleim után, Mert nyár vagyok és fa vagyok egy boldog pillanatra, és miért voltam, hogyha eltűnök, s miért tűnök el, hogyha voltam?
kitépnélek magamból hangaszál mert ősz vagyok és félhalott s nem virraszt már közöttünk a lelked és ránk nem hajol már tudhatod remegve térdepel a szélben mint mérget hajtott őszi réten a kikericsek - kékek és lilák gyümölcs kell nékem nem virág midőn kioltja nyár hevét a láz s elhagyjuk bőszen gőzölögve e halni kész földet mindörökre ha nem vagyunk a rúd amelyhez a csillagok vannak kikötve lám átölelt a csönd - hiába küldtem utánad csókra csókot rózsa-rőzselángot virágos álmot lesz-e oly idő mi szerelmet visszahozna míg elfut a Mirabeau-híd alatt a Szajna s elborít derékig tűnt szeretők álmos szemek szép kezek avarja? odeur du temp - ó idő szaga szétcsattan poharam sose látlak hű hitvesként követ az árnyad kacajod fölzeng a szürke égig s életem lassan megmérgeződik
