Én is láttam az adásból egy kb. 3 percnyit, konkrétan éppen a végét és felháborítónak találtam ahogy belefojtotta a szót a szpíker. Bár Ő is csak a dolgát tette.
Azt azonban elképzelhetőnek tartanám, hogy sok helyre, nagyon sok helyre kitegyék a Bölcső Alapítvány segélyvonalának a számát, akár a középiskolák faliújságaira is, meg az összes segélyvonalat a nők által sűrűbben látogatott helyekre, úgymint háziorvosi rendelők, de még azon se háborodnék fel, ha a plázákban is helyet kaphatnának valahol ezek a telefonszámok!
Csak 1 okot mondok, amire ma rájöttem:
Mégpedig azt, hogy, amíg az egyik reggeli műsorban mindössze 10 perc jut arra, hogy szakembert megkérdezzenek, a Bölcső Alapítványtól mindössze pár szó hangozhassék el, ellenben a politikai témákra mindig mindenütt több idő jut, mint arra, hogy széles körben tájékoztassank arról, hogy ha valaki ilyen helyzetbe kerül és úgy dönt (vagy úgy alakul), hogy megtartja a babát, akkor ne követhessen el ilyen szörnyűséget, hanem tudjon kihez fordulni segítségért!
Konkrétan ma reggel a Napkeltében (erről az esetről volt szó), szinte belefojtották a szót a "Bölcsős" Zitába, mert ugye lejárt az idő:((((
Egy 18 éves lány a kályhába dobta szilveszter napján megszült csecsemőjét.
Kérdésem: vajon csak a lány a bűnös? Vagy a szülők, a szomszédpok, a diáktársak, a tanárai nem legalább bűnrészesek?
Állítólag a testnevelő tanára konkrétan rákérdezett a terhességre is és állítólag felajánlotta a torna alóli felmentést is a lánynak.
Vajon miért nem lépett ezen tovább? Miért nem szólt a lány Osztályfőnökének, miért nem hívta be a szülőket, miért nem küldte el orvoshoz, miért nem küldte el az iskolaorvoshoz a lányt?
Miért csinál mindenki úgy, mintha csak ez a szerencsétlen lenne a bűnös?
Miért álszentek az emberek?
Miért kell egy 18 éves középiskolásnak rettegnie egész terhessége alatt?
Miért nem állt a fiúja elé: figyelj, terhes vagyok, beszéljük meg a dolgot. Tegyük rendbe, amit csak lehet. Vegyél el, aztán legfeljebb elválunk. Mint elvált nő, nyugodtan nevelhetné a gyermekét.
Miért és kitől félt ez a szerencsétlen annyira, hogy megölte a gyermekét?
Miért nem lehet megoldást találni a csecsemőgyilkosságok megelőzésére?
Miért nem lépnek szervezetten a hivatalok?
MIÉRT?
Eszembe sem jutott általánosítani. Egyszerűen csak tapasztalok. Sajnos sok olyan nőt ismerek, akiknek természetes úton nem sok esélyük van a gyermekáldásra.
Ők nem empatikusak a gyerekgyilkosokkal szemben. Ennyi.
Ha ez általánosítás...
Ez a vita már kezd off-á válni, de engedj meg nekem egy copy-t pár sorral lejjebbről, ha már nem olvastad végig a topicot:
"....Két hónapja vetéltem el a második lombik után. Minden vágyam, hogy végre nekem is legyen gyerekem, hogy érezzem, ahogy a mocorog a pocakomban stb... De én akkor is csak végtelen szomorúságot érzek semmi mást, amikor ilyen esetekről hallok...."
S mindketten hibázunk, ha általánositunk, igy a magam részéről nem folytatnám.
Kontrollálni az indulatot...
Ugy értem, hogy aki egyszer megtudta, hogy soha nem lehet saját gyereke, egészen biztosan szörnyű katasztrófaként élte meg. Ha ez a fájdalmat képes volt feldolgozni, azt az indulatot kezelni, ami ilyenkor azonnal belép, hogy MIÉRT ÉPP ÉN...???, az képes egyéb érzelmi kitöréseit, indulatait is mederben tartani. Egyszerűbben fogalmazva : "teher alatt nő a pálma"
Egy potenciális anya, aki a gyermeke meg nem születését kellett elfogadja, a sorsnak való kiszolgáltatottságot és tehetetlenséget kellett feldoolgozza, talán még empatikusabb is egy anyával, akit a kiszolgáltatottság, és tehetetlenség szörnyűségre késztetett. Erről beszéltem.
Előrebocsátom, nem vagyok budapesti. És mégis, van inkubátor a csecsemőotthon előtt... És volt egy a kórháznál is, csak a nagymértékű betegforgalom miatt nem merték használni az anyák.
Abban igazad van, hogy nem jelent végleges megoldást a kitett inkubátor. De! Valami segítséget nyújt. És az a szalmaszál valakinek nagyon sokat jelenthet, nem?
A hivatal idegesítő lassúságával kapcsolatban igazad van.
A csecsemőkorú gyermekre vágyókat meg tudom érteni. Első gyereknek biztosan jobban szeretnének újszülöttet, csecsemőt, nem?
Kontrollálni az indulatot? Ezt hogy érted?
Ugyan hány csecsemőotthon előtt van inkubátor??? Mondjuk néhány budapesti otthon elött lehet nhoyg van inkubátor... Én nem voltam ugyan gyakorlaton csecsemőotthonban, de momentán 3 állami gondozásból kivett gyereket nevelek a saját 2 gyerekem mellett, s nem a légből kaptam a leirtakat. De nem is ez a lényeg. Attól hogy ott van valahol az inkubátor, tudjuk, nem oldódik meg semmi. Amugy nem kevés a csecsemőkoru állami gondozott, csak sajnos a hivatal malmai őrült lassan őrölnek, smire a gyerek odakerül, hogy jogilag örökbeadható, már "kinövi" az örökbefogadni szándékozókat. Amugy - ha valaki igazán gyereket akar, nem kellene kikötni ilyen mereven a csecsemőkort (nem beszélve a rasszról, de ez most nem ide tartozik)
Ahhoz pedig, hogy indulatos legyen valaki a csecsemőgyilkosság kapcsán, nem kell gyermektelennek lenni. Csupán kontrollálni kell tudni ezeket az indulatokat, amikor jönnek, s erre talán épp a gyermektelenségtől szenvedő anyák a leginkább képesek...
Ne haragudj, hogy ezt mondom, de kissé demagóg a hozzászólásod.
Voltam gyakorlaton csecsemőotthonban. Az ajtó előtt ott az inkubátor. Sajnos - szerencsére? - használják...
A kérdésedre a válasz: mert bíznak benne, remélik, szeretnék, hogy csecsemőkorú kisgyereket vehessenek magukhoz. Kevés az ilyen állami gondozott...
Harmadik:
nem. Több ilyen anyajelöltet ismerek. Ölni tudnának, amikor csecsemőgyilkosságról hallanak. Nem értik, nem akarják, nem tudják megérteni a gyilkos anyákat.
"Én igenis tisztelem azt a nőt, aki örökbeadja a gyerekét, hogy megadhassa neki azt, amire ő valamiért nem képes."
Nos egyet ne felejts el. Az örökbeadott babák 98%-a az anya aktiv részvétele nélkül kerül állami gondozásba, egyszerüen otthagyják a kórházban, vagy annyira nem viselik gondját, hogy elveszik tőlük. Vadidegenek gondoskodnak aztán arról - ha szerencséje van a babának - hogy valakinek örökbeadják... Én ezt valahogy nem bírom tisztelni. Egy általam ismert 30 éve fennálló 50-60 férőhelyes csecsemőotthonban 1x !! fordult elő, hogy egy anya maga vitte be a babáját a fenti indoklással... A Bölcső Alapitvány 7 éves fennállása alatt mindössze kb 250 esetben járt el, ami évi 35 szülést jelent, miközben évente többszáz baba kerül állami gondozásba.
( Ezt csak az örökbeadott csecsemőkről alkotott képzavar miatt mondom..)
a másik:
"a legmegfelelőbb büntetés egy ilyen lény ... számára az lenne, ha egy kis időre összezárnák olyan potenciális anyákkal, akik valamiért nem szülhetnek. Szemet szemért ugyebár... "
Hol itt a szemet szemért? Azok az anyák, akik nem szülhetnek, többszáz állami gondozott gyermek potenciális anyjai lehetnének. Miért nem veszik ki őket? Miért épp egy csecsemőgyilkos anyát kellene "büntetniük"?
Megjegyzem: reményeim szerint ezek az anyák, akiknek fáj a gyermektelenségük, több empátiával fordulnának a "büntetendők" felé, mint a toopiclakók többsége itt...
"Nem hiszek a beszűkült tudatállapot létében sem. Igen, lehet, hogy a tett után sajnálják, megbánják, de akkor mi van? Attól azt a babát már nem támasztod fel...
A gyerekgyilkosságra nincs mentség. Mióta felnőtt vagyok vallom azt, hogy a legmefelelőbb büntetés egy ilyen lény (nem írnék nőt, anyát) számára az lenne, ha egy kis időre összezárnák olyan potenciális anyákkal, akik valamiért nem szülhetnek... És persze ezt tegyék törvényesen...
Szemet szemért ugyebár... "
Nos ez valóban egy érzelmi kitörés volt. És nagyon jól mutatja, hogy az ilyesmit hogyan itélik meg szubjektíven a nők. Mielőtt végolvasnák a topikot, csak úgy zsigerből.
Nem olvastam végig a topicot. Csak átfutottam. Persze, mint minden nőnek (és anyának), nekem is van véleményem. Amit most szeretnék megosztani veletek.
Előrebocsátom, hogy elég autentikus forrás lehetnék: egyedül csináltam végig a terhességemet. Most májusban lesz öt éves a lányom. Kutya nehéz volt a terhesség (lelkileg), és az első néhány év.
De! Sohasem gondoltam csecsemőgyilkosságra, vagy örökbeadásra. Akartam a gyereket (már amikor rájöttem, hogy terhes vagyok).
Nem hiszek abban a dogmatikus demagóg dumában, hogy 9 hónapja tudja a terhes nő, hogy gyereke lesz.
Gondoljatok csak bele: van, akinek rendszertelen a menstruációja, és csak három hónaposan döbben rá, hogy biza "bekapta a legyet"! (bocs')
Marad fél éve, hogy felkészüljön lelkileg, anyagilag, stb.
Ez nem mentség, csak inkább tisztázása a félreértéseknek.
De abban mindenkinek igaza van, aki azt mondja, hogy a tett elkövetésére készülnek, nem ad hoc jön. Hiszen jönnek a fájások. Még lenne idő orvost hívni, a gyereket otthagyni a kórházban, a családnak, hozzátartozóknak hazudni valamit (eü küreten voltam, vakbélgyulladás, gyomorpanasz, stb.). Ezek is kb. ugyanannyi kórházi kezelést igényelnek, mint a szülés. És kábé olyan ramatyul is nézel ki utána... :-)
Nem hiszek a beszűkült tudatállapot létében sem. Igen, lehet, hogy a tett után sajnálják, megbánják, de akkor mi van? Attól azt a babát már nem támasztod fel...
A gyerekgyilkosságra nincs mentség. Mióta felnőtt vagyok vallom azt, hogy a legmefelelőbb büntetés egy ilyen lény (nem írnék nőt, anyát) számára az lenne, ha egy kis időre összezárnák olyan potenciális anyákkal, akik valamiért nem szülhetnek... És persze ezt tegyék törvényesen...
Szemet szemért ugyebár...
Volt egy kolléganőm, aki mindent megpróbált, hogy terhes lehessen. Nem sikerült neki. Majd, évek múlva lehetősége lett egy csodálatos 3 hónapos kisbabát örökbefogadnia. Kivirult, a házassága is rendbejött.
És mégis voltak olyan vélemények, hogy milyen anya az olyan, aki elhagy egy ilyen tökéletes kisbabát?!
Ekkor tört ki rajtam a harctéri idegbaj. Én igenis tisztelem azt a nőt, aki örökbeadja a gyerekét, hogy megadhassa neki azt, amire ő valamiért nem képes.
A Salamoni döntés jut eszembe. Ők az igazi anyák. Nem azok, akik a saját tyúkszaros életük védelmében kioltanak egy másikat. Úgy, hogy minimum fél évük lett volna lépéseket tenni...
Siratom a gyermeket, aki attól az embertől kapta az életet, aki aztán el is vette tőle. Attól a kéztől hal meg, amely ringathatta volna. És siratom azt az asszonyt, aki arra kényszerül, hogy minden ösztöne ellen cselekedjen. Mert egyedül volt. Mert nem látott más választást.
Nahát, nem gondoltam volna, hogy egyszer majd a tv-ben fognak idézni:)))))
Megnéztem a műsort, tulajdonképp jó volt. Ami nem tetszett annyira az az, hogy kevés szó esett a körülményekről, amik a csecsemőgyilkosságokhoz vezetnek. Az adás egészében megerősítheti az emberekben azilyetfelkellakasztani fílinget. Kicsit jobban kellett volna ellensúlyozni más történetekkel az első babaégetős sztorit.
Meg bevallom, az a petesejtadományozásos rész nagyon kilógott a témából.
Amúgy összességében jó volt.
Cseres Judit,
téged is láttalak, és arra gondolotam, hogyha még folynak kutatások a témában, akkor végzős joghallgatóként szívesen részt vennék benne. Az e-mail címem a fejlécben.
Most tévedtem ide a topicba, végigolvastalak benneteket, és sok gondolat kavarog bennem
Magamról annyit, hogy sokat megéltem, van 20 éves ugynevezett "nemkivánt terhességből" született imádott, egyedül felnevelt nagyfiam, van állami gondozásból kivett 9 és 6 éves kisfiam, akiket nevelőszülőként nevelek, akiket anyjuk pár órával a szülés után hagyott el, van egy örökbefogadott kislányom 3 éves, akinek az anyja a kicsi testvéreit gondatlanságával itélte halálra (éhenhalt az egyik), és most született egy saját kisfiam , aki 6 hetes. Az Intézetekben jártamban keltemben sokmindennek találkoztam, a Bölcső Alapitvánnyal is igy kerültem kapcsolatba, Budavári Zitát személyesen ismerem.
Amikor egy ujszülött meggyilkolásáról hallok, nekem is első gondolatom az anyatigris gondolata: "halálra kell az ilyet itélni" de aztán a józan ész engem is gondolkodásra késztet. Mélységesen egyetértek azzal, aki nem itél élből, aki keresi a társadalom és a környezet hibáját. Nem tünik ide illónek, de ezt a szerencsétlen 14 éves kislányt is keményen felelősségre vonják, akit az apja tett tönkre, s végül apagyilkosságba kergetett. Ott miért nem keresgélik a környezet hibáját? Miért nem állítják bíróság elé a szomszédot, a nagymamát, a tanárokat, stb? Mert nem csak a terhes anyák dugják homokba a fejüket, hanem mindenki, aki valamilyen problémával szembesül a közvetlen környezetében. A terhes anya azért nem készül tudatosan a gyilkosságra, mert ahogy itt valaki előttem megfogalmazta: nem vesz tudomást a terhességéről, mert amiről nem tudok, az nincs is... Ő fél, nem lát megoldást, nem talál kiutat, mindegy, hogy valós, vagy képzelt árnyak lebegnek a feje fölött, azok eleve beszükitik a tudatát. De a környezetnek nem lehetnek efféle beszükülései..! Ők miért dugják a fejüket a homokba???
A Bölcső Alapitványról annyit, hogy nemrég egy tv műsorban beszélgettünk az örökbefogadásról, ahol Zita is ott volt. Az illetékes szakértő azt sérelmezte, hogy Zita nem szakember, esküvői fotós, és ezzel foglalkozik, hogy terhes anyákat, és születendő babákat ment. Ahelyett, hogy azt találta volna sérelmesnek, hogy erre nem az állam bácsi vállalkozik..:-(((
Körzeti orvosként magam is találkoztam olyan 6 hónapos terhessel, aki azzal jött hozzám, hogy "bucsukor elrontotta a gyomrát, és nagyon felpuffadt" (!) És komolyan is gondolta, hiszen ha titkolni akarta volna a terhességet, nem jött volna orvoshoz. Hihetetlen tudatlanság van ebben az országban, higyjétek el. Ez egy sokgyerekes családból származó jó képességű, 8 osztályt végzett lány volt, semmi tanya, semmi kommunikációhiány stb...
A társadalom hibáját is felvetette valaki. Na igen... Nekem ahogy leirtam 5 gyerekem van. Látnotok kellene, hogy tisztelt tanult kollégáim milyen szemeket meresztenek, amikor megtudják. Teljesen hülyének tartanak, hogy felvállaltam 5 gyereket. Arról nem beszélve, hogy a gyerekek száma és kora az első kérdés, ha állást keresek, és sajnálkozó vállvonogatásokkal kisért elutasitás a válasz. Pedig nekem orvosi diplomám van. Egyszerüen bele van égetve az emberek tudatába, hogy gyereket vállalni mostanság ostobaság, és felelőtlenség. Ez a nem tudatos, de meglévő hozzáállás szvsz rontja a helyzetet csecsemőgyilkosság ügyben is. Valamiféle felmentés-érzetet ad az anyának, különösen a többgyerekeseknek...
Nem tudom megérteni, átérezni, felmenteni a csecsemőgyilkosokat. De szánalom nélkül teljesen elitélni sem.
Ugyanakkor:
Tudomásom van olyan esetről, amikor az anya a falhoz csapkodta a disznóólban megszült kisfiát, de nem járt sikerrel, a gyermek életben maradt. Elitélték, kapott valami nevetséges pár hónapot, a gyermek Intázetbe került, majd jelentkezett érte az anyja, és kimenőkön ( mert ilyen is van ma a börtönökben !:-( ), szóval kimenőkön látogatta, és vissza akarta kapni. Ugy tudom, vissza is kapta.
EZT MÁR NEM
Bármilyen fontos is hogy a gyerek családban nőjön fel, ezt már nem tudom respektálni.
(egyébként talán elő tudom keriteni a műsorotokhoz, ha gondoljátok)
Én azokkal értek egyet, akik a környezet felelősségét is vizsgálnák egy ilyen esetben. Az általam hallott és itt említett esetekben mindig önmagáról,a sorsáról egyedül dönteni nem képes nők tettek ilyet. Valamilyen formában erősen függtek szülőtől, férjtől. Egy házasságban élő nő nem egyedül felelős a gyerekért, az kettejüké, ketten hozták létre, kettejüknek kell felnevelni. Olyan nincs, hogy nem veszi észre a férj. Legalább a férjnek, aki ugye valószínüleg a terhesség alatt is él szexuális életet az asszonnyal, tehát látnia kell meztelenül is, igenis észre kell venni, és ha észrevette, akkor már ő is felelős a saját gyerekükért. Ő is jelentheti a védőnőnek pl.
Igen ez így van, csak éppen egy kicsit árnyalnám a kérdést.
Hogy is mondjam? Az ember ugye, ha van gyereke, mindenképpen meg akarja adni a legjobbat neki, AMIT Ő ÚGY GONDOLJA, HOGY A LEGJOBB. Tehát pl. ha őt tradicionálisan nevelték, ő ezt adja tovább. Szvsz. nagyon kevés szülő képes arra, hogy rugalmasan kezeljen bizonyos kérdéseket. És gyakran ha a gyerek aki - meglehet pusztán azért, mert szereti a szüleit és nem akar nekik csalódást okozni, avagy fél a büntetéstől, mert azt hiszi, ha nem felel meg megtagadják - egyszerűen úgy tesz, mintha a szülők jól végezték volna a dolgukat. (A szomorú az, hogy a szülők TÉNYLEG - saját normáiknak megfelelően mindent megtettek, és emiatt tényleg össze vannak törve, ha ilyesmi kiderül, és ez valahol érthető is...)
Na most sikerült jó zavaros magyarázatot adnom, bocs.
Megint jövök az adataimmal, de pont azt mutatják, amit mondasz: (egyébként a buszon jól látszó terhesség tud további kategória lenni, 28 évvel ezelőtt álltam a buszon jól látszóan nagy hassal, egy idős hölgy szólt egy úrnak, hogy adná át a helyét, erre az úr: izélni jó volt? /ő a megfelelő kifejezést használta/):
Pontosan erről van szó! Azzal a különbséggel, hogy Te tudtad, mit kell tenned a "probléma" megoldása érdekében, de ezek a kislányok nem tudják, csak reménykednek, hogy "majd csak történik valami", többen mondják, hogy nem akarják a mamájukat elkeseríteni. Te is cipelted a titkot 16 évig és szerintem nagy szerencséd van a mamáddal, hogy legalább most meg tudtátok beszélni. Egyszerre két fontosat tettél ezzel, egyrészt a "gyászmunkát" befejezted, másrészt beszéltetek róla. Mit éreztél, érzel? Megkönnyebbültél? (De azért megjegyzem, a véletlennek volt szerepe abban, hogy szóba került a dolog.)
Felmentésről szó sincs, ők maguk sem gondolják, minden egyes kihallgatási jegyzőkönyv azzal kezdődik, hogy "A gyanúsított őszinte beismerő, minden részletre kiterjedő, feltáró jellegű vallomást tesz", szóval meggyónják, végre beszélhetnek róla. Aztán soha többet, de akkor igen. Nagyonis indokoltnak tartják a büntetést, csak azon keseregnek, hogy mi lesz otthon a gyerekekkel.
Mondom, 286 esetet dolgoztam fel, úgyhogy minden verzóra tudok egy történetet. amit itt mellékelek, az is hosszú, pedig lerövidítettem, de a fontos részleteket mégis benne akartam hagyni. Következik egy asszony, akinek már van gyereke (többet ilyen hosszút nem fogok, de most nem tudtam megállni):
Cs. L.–né 24 éves, két gyermeke van. Szakképzettsége nincs, segédmunkás. Többszöri költözés után községi tanácsi bérlakásban laknak.
Tanúkihallgatási jegyzőkönyvekből:
Cs. János 52 éves, munkatárs:
50 kilós súlyokat emelt meg velem együtt egy műszakban 6-7 alkalommal, egy rossz szót nem mondhatok rá, ez férfimunka.
Egyszer azt mondta nekem, hogy ugye János bácsi, végleg itt maradhatok. Megkérdeztem, a férjeddel kibékültél–e? Azt mondta, hogy a Zöldfa vendéglőben adtam neki két pofont, annyira részeg volt. A kérdéses napon sápadt volt, láttam rajta, hogy rosszul van. A korábbi munkatársnői néha odajöttek viccelődve mondogatták neki, hogy Annus, te terhes vagy. Tagadó választ adott. Én is 3 éves korától nevelek egy állami gondozott gyereket, a nevemre is vettem, nála a 17 éves lányomnál is előjönnek a rossz lelkiállapotok.
P. G.–né 44 éves, takarítónő:
Eléggé kövérkés volt, láttuk, hogy hízik, de nem mertük volna ráfogni, hogy terhes.
D. K.–né 4O éves, betanított munkás:
Mindannyian úgy láttuk, hogy terhes, meg is kérdeztük, tőle, de ő tagadta.
K. L.–né 42 éves, körzeti védőnő:
(A családot 5 éves ismeri, a korábbi – közeli – lakóhelyükön is hozzá tartoztak. A második terhesség időszakában és a gyerek két éves koráig kísérte figyelemmel, kicsit szertelennek ítéli.)
Az anya a gyermekeit nagyon szerette, ragaszkodott hozzájuk, rendben tartotta őket, néha kisebb higiéniai problémák felmerültek. Rendszeresen hozta őket tanácsadásra. Betegségek alkalmával is mindíg jött, nem hanyagolta el az egészségüket. Családtervezésről is beszélgettünk, ő úgy nyilatkozott, hogy a második gyermek után már többet nem akar, fogamzásgátlót is rendszeresen szed. Spontán kérdeztem, mert ránézésre úgy ítéltem meg, hogy terhes. Általában ilyen kérdést többször fel szoktam tenni azoknak az asszonyoknak, akiknél tudom, hogy minden előfordulhat.
Cs. Tamás 33 éves, rokkantnyugdíjas sógor:
Laci első feleségének egészségügyi okból nem lehetett gyereke, arra gondoltak, hogy örökbe fogadnak. Mikor megtudta, hogy Annus Lacitól terhes lett sírt, azt mondta, megbocsát, Lacit visszafogadja, a gyereket magáénak fogadja.
Laci és Ani a házasságkötésük után albérletben laktak, majd a közös családi házukba költöztek. Az együttélés kezdetben harmonikus volt, majd Laci italozni kezdett és édesanyánkhoz virágcserepeket hajigált. (A családi házban két család, 5 gyermekkel és az anyóssal élt együtt abban az időszakban.) Laci rosszul látott, kezdetben nem vette észre, hogy Ani nem takarít és magára sem ad. Amikor megoperálták, a látása javult, már észrevette és veszekedett is vele ezért. Minden pénzt elköltöttek, anyagi helyzetük soha nem volt jó. A második gyereket az egész nagy család várta, a fiú mellett egy kislányt vártak. Az anyós és Ani kapcsolata jó volt. Ani nagyon szereti a gyermekeit, mindennel ellátta őket, talán túlságosan is, főleg a kisfiút, akinek a szemével és a szívével is problémák vannak.
Volt úgy, hogy Laci 2–3 hónapig nem ivott, akkor olyan volt, mint egy falat kenyér, de ha beivott, tört–zúzott. Amíg Ani otthon volt a kicsivel, egy fizetésből, a GYES–ből és a családi támogatásból éltek. Volt, hogy Laci kirámolta a rendetlen szekrényt, Aninak kellett rendesen visszapakolni. Ani velem bizalmasabb volt, többször békítettem össze őket. Étel vonatkozásában az tudom mondani, hogy amire Laci panaszkodott, azt a gyerekek jó étvággyal elfogyasztották. Amiatt szokott Ani panaszkodni nekem, hogy Laci iszik.
Ani személyesen járt a tanácson és a pártbizottságon munkavállalás ügyben, mert szerződéssel alkalmazták és arra törekedett, hogy végleges munkahelyet kapjon. Így került a Csavargyárba, egy ideig egy műszakban dolgozott a gyerekek miatt, azután a magasabb kereset végett váltott műszakot vállalt. Minden második héten én jártam a gyerekekért.
Ani családszerető volt, arra törekedett, hogy minél több anyagit tudjon biztosítani a családnak, gondolom mindez abból is fakadt, hogy Anit az anyja eldobta magától és ő nem akarta, hogy a gyermekei erre a sorsra jussanak. A családjáról nem nagyon beszélt. A testvéreivel jórészt csak levél útján tartotta a kapcsolatot. Szórakozni nem jártak, a két gyerek ezt lehetetlenné tette. Anyám és én egyáltalán nem tudtunk Ani terhességéről, semmi előkészületet nem tett, ami arra utal, hogy gyereket várna.
Cs. M.–né nyugdíjas, anyós:
1976–ban jött hozzánk először Anna, fiam jelenlegi felesége, szinte ruha nélkül, nem volt a legjobb benyomásom róla. Az előző felesége másképp nézett ki, több más ruhája volt, attól azért vált el, mert nem lehetett családja, Laci nagyon szeretett volna gyereket. Hogyan illeszkedett a családba? Nem nagyon akart dolgozni, ebből voltak a nézeteltérések, nem tartott nagy rendet, ahogy a fiam meg én akartuk. A gyárban nagyon szorgalmas volt.
Csak a legjobbakat mondhatom róla, hogy a gyerekeket nagyon szerette és gondozta, ragaszkodott hozzájuk, mindet megvett nekik, akármilyen drága volt. Nézeteltérésünk abból is adódott, hogy a menyem többször elvette a pénzemet, meg a fiamét, Tamásét is.
Fiam és menyem közti kapcsolat nem volt jó, mert rendetlen és nem takarékos. Nem tudom, hogy a fiam mennyi pénzt adott neki, mennyivel gazdálkodott. Tény, hogy a fiamnak, Lacinak van egy rossz tulajdonsága, szereti az italt. Talán az is ok, hogy a menyem állami gondozott volt, a pénzzel nem tudott bánni. Nem volt velem olyan közvetlen, hogy gondjai megoldásában segítséget vagy tanácsot kért volna tőlem. Önállóan cselekedett és sokszor helytelenül. Én úgy láttam, hogy nagy a hasa, de egy szóval sem mondta nekem, hogy terhes. Én nem kérdeztem, pedig többször gondoltam, hogy meg kellene kérdezni. 1981. decemberében elköltöztek tőlünk, ritkábban láttam.
Cs. László 35 éves kőműves, a férj. Nem tesz tanúvallomást.
L. L.–né 48 éves pedagógus:
(Cs.L.–nét azóta ismeri, hogy a faluba költöztek, kb. 4 éve második szomszédok.) Itt eléggé mostoha körülmények közt laktak, egy szobában a két kisgyerekkel. Látszott az asszonyon, hogy elhagyatott, várja a jó szót, hogy valaki szóba álljon vele. Még rendes ruhája sem volt, ágrólszakadt volt az egész nő. A legkisebb jóért hálás volt, azt sem tudta, hogyan köszönje meg. Úgy alakult a sorsa, hogy nem volt egy közelebbi barátnője, nem tudott, vagy nem akart közeledni senkihez. Valahogy olyan visszahúzódó ember benyomását keltette. A két gyerek objektív határokat is jelentett az emberekhez való közeledésében, szabadideje nem volt. Azt végképp nem lehet mondani, hogy csavargott, mindíg otthon volt. Arra törekedett, hogy a gyerekeket minél előbb óvodába vigye, Boldog volt, hogy a Csavargyárban munkát kapott és ott szépen keresett. Az volt a megítélésem, hogy szívesen dolgozik, a gyerekeket szépen ellátta, magára nem sok gondot fordított. Soha nem beszélt a férjével való viszonyáról, én meg nem kérdeztem.
U. I.–né 39 éves dajka, szomszéd:
Cs. L.–né nagyon elhagyatottnak látszott, a gyerekeinek megadott mindent, maga sokszor nem is evett, hogy a gyerekeknek jusson. Többször áthallatszott a veszekedés, csörömpölés és Laci hangja. Egyszer a rendőrséget is kihívták, kérdeztem is, mégsem mondta, mi volt köztük. Örült, hogy munkát kapott. Laci, ha berúgott, goromba volt az anyjával meg a feleségével, a gyerekeket nem bántotta. Laci anyja biztosan szívesen segített volna, hosszú évek óta szomszédságban élünk, nagyon rendes asszonynak ismerem.
Dr. V. T. szülész–nőgyógyász szakorvos:
(Cs. L.–nénél a mentővel beszállítás után méhkaparást végzett, szülésre utaló jeleket nem észlelt, vetélésre gyanakodott).
Cs. L.–né gyanúsított kihallgatási jegyzőkönyvéből:
(3 és 14 éves kora között állami gondozásban nevelkedett, 32 (?!) helyen élt nevelőszülőknél és nevelőotthonban. Büntetve még nem volt. Nem tudja pontosan megmondani, hogy legutóbb mikor esett teherbe, mert most is, ahogy az előző terhességeinél, az első hónapban még menstruált.
Nem tudja, hogy általában mikor mozdul meg egy gyerek, megítélése szerint a szülés időpontjában 6–7 hónapos terhes lehetett. Áprilisra várta a szülést. Bizonytalan volt, férje nem engedte orvoshoz, remélte, hogy valahogy mégis kiderül a terhessége. A munkahelyi WC–ben történt szülésekor arra gondolt, a gyermeket munkásköpenyébe burkolva átviszi az üzemi orvoshoz, talán segít).
Reméltem, hogy a férjem is megbarátkozik vele, mindig kislányt akartam. Biztos, hogy nem akartam megölni. Az volt a legrosszabb, amikor megtudtam, hogy kislány volt, a WC–ben nem volt alkalmam megnézni. Később, a zuhanyozáskor jött ki a méhlepény. Sem az első, sem a második szülésemkor nem tudtam, hogy ilyen is van, a nődolgozó társaimtól sem hallottam, hogy a méhlepény külön megszületik.
A főnök korábban tényleg kérdezte, hogy nem vagyok–e terhes, de akkor még nem voltam. Egyébként a férfiak mindig viccelődtek velem, szekáltak azzal, hogy ilyen vagy olyan kinézetű lesz a gyermek, melyik főnökömre fog hasonlítani. Irigykedtek a nők, hogy a főnökök velem mindig rendesek voltak, engem jobban csíptek, mint őket. Látták, hogy én a munkát is megfogom, és ha kell, viccelődtem is velük.
Én azokat a személyeket, akik a személyi adataim szerint a szüleim, 14 éves koromban ismertem meg. Valójában a két említett személyről nem tudom, hogy egyáltalán édesanyám és édesapám–e. Azt tudom, hogy anyám apámmal nem kötött házasságot, csak együtt éltek apám haláláig.
Három éves koroban kerültem állami gondozásba, intézetbe. Arra vannak emlékeim, hogy nem az anyám tanított beszélni és járni, hanem valaki más, aki németül beszélt hozzám, anyámnál magasabb és soványabb volt. Azt tudom, hogy ez az asszony nevelt engem 3 éves koromig. Ezt követően egy–egy helyen voltam más német ajkú családoknál. Azt tudom, hogy az általános iskola első osztályát Kóka községben jártam, ahol anyám neveként egy egészen más név szerepelt. Fél év után Egerbe kerültem, a Gyermekvárosba. Itt voltam 6 éves koromtól 14 éves koromig. Innét vasár– és ünnepnapokon vittek ki, általában egy család, akik nagyon ragaszkodtak hozzám, nem volt gyerekük, nem lehetett, ezért vittek ki mindig engem. Ők tanítottak 6 éves koromtól a magyar nyelvre. Általános iskolába a nem intézeti gyerekekkel egy iskolába jártunk, de külön osztályba. Ők az emeleten vegyes osztályokba jártak, mi intézetiek pedig a földszinten, külön fiúk, külön lányok.
Más gyerekekhez esetenként jöttek látogatóba a szülei, de hozzám nem jött soha senki. Én az igazgatótól kérdeztem is, hogy miért nincsenek nekem szüleim? Ő azt mondta nekem, hogy egyszer majd elmond mindent. Talán 9–10 éves lehettem, amikor észrevettem, hogy egy ember bejár az intézetbe és érdeklődik irántam. Ekkor az igazgatótól kérdeztem, ki ez az ember, és ő azt mondta, hogy majd később mindent megmagyaráz, de addig tekintsem úgy, mint apámat. Mondtam neki, ha az apám, akkor miért nem beszél velem közvetlenül? Azt mondta, még nem lehet, majd később. Később mindig figyeltem ezt az embert, aki akkor lehetett olyan 30-40 év körüli, egy külföldi rendszámú kocsival szokott oda jönni, a tanulószoba ablakából ráláttam az autóparkolóra. Nagyon furdalt a kíváncsiság, és később ki is hallgattam az igazgató és az ő beszédjét. A beszélgetésből azt hallottam, amikor azt mondta az idegen férfi az igazgatónak, hogy „én megadok a lányomnak mindent, csak maradjon itt”. Éreztem, hogy valami áll a hátam mögött, mert jobb ellátásban, ruházkodásba részesültem és a nagyobbak csoportjába raktak. Később elvették a számomat és nem voltam megszámozva, mint a többiek. Kivittek vásárolni, nekez az élelemben is jobb volt. Az igazgatónál is gyakran töltöttem az ünnepeket, a lakásán.
14 éves koromig csak a keresztnevemen Annának szólítottak, a vezetéknevemet soha nem mondták. Én tulajdonképpen 14 éves koromban tudtam meg, hogy vezetéknevem is van. Hogy ez valóban az igazi–e, azt nem tudom. Tény, hogy ezt a vezetéknevet viselem.
14 éves koromban ismertem meg a most szüleimként szereplő személyeket, előtte azt sem tudtam, hogy léteznek. Nem voltak nálam soha látogatóban, csak az igazgató egy alkalommal mondta, hogy menjek le, ott van apám. Találkoztam vele és el is szaladtam előle. Ezt követte anyám látogatása, aki elvitt akaratom ellenére. A most apámnak nevezett személy azt szokta nekem mondani, hogy „örülj, hogy a nevemre vettelek, nem vagy az én lányom”. Apám engem vasalózsinórral és bottal vert. Egyébként visszahúzódó voltam, féltem mindenkitől. A tsz–ben dolgoztam nekik, zsákoltam és esténként még meleg ételt sem adott, nemhogy valami pénzt kaptam volna a munkám fejébe. Ruházatom csak egyetlen egy volt és nem több. Ami idősebb testvéremnek – állítólag testvérem – nem kellet, az volt nekem mindig. 16 éves elmúltam, akkor elmentem Budakalászra dolgozni. Budakalászon magánházaknál lévő, de a vállalat által fizetett leányszállásra kerültem, itt három helyen is laktam. Ekkor már saját magam gondoskodtam saját magamról. A pénzt saját magam tartottam meg és saját magam rendelkeztem vele. Ezidőben, 16 éves koromban ismertem meg egy fiút, akitől első gyermekem született.
Közben munkahelyet változtattam, elmentem Óbudára a Selyemipari Vállalathoz, ahol a festödében dolgoztam. Ott dolgozott velem egy műszakban a jelenlegi férjem, aki ebben az időben nős volt. Ő ekkor nekem udvarolni kezdett, a másik fiú szülei engem elleneztek, ezért később Cs. László felesége lettem. Az első gyerekemről a férjem kétséget kizáróan tudja, hogy nem tőle származik. Amikor engem megismert, akkor már terhes voltam, és ezt meg is mondtam neki. Ezt a gyermekemet a jelenlegi férjem a nevére vette és a szülésem után a klinikán apasági nyilatkozatot tett, hogy magáénak ismeri el a gyermekemet. Az akkor még nős Cs. László elvált a feleségétől és ezután kötöttünk mi házasságot. A házasságunkból született második gyermekünk, aki most 4 éves.
Amikor már házasságot kötöttünk, akkor tudtam meg a férjem első feleségétől, hogy a férjem nagyon sokat tud inni és verekszik. Én azt hittem előbb, hogy ez nem igaz, csak valami okból mondja, de később be is vált. Házasságunk első szakaszában egy–két évig nem volt különösebb probléma, de aztán, ahogy jöttek a haverok és barátok, Laci egyre többet ivott. Most már elég gyakran rúgott be és ilyenkor napirenden voltak a veszekedések. Ilyenkor minden miatt belém kötött, ételtől kezdve mindenbe. Volt olyan eset, amikor Laci nemcsak engem, de még az anyját is megtámadta. Volt, amikor én álltam Laci és az anyja közé, hogy anyjával ne csináljon semmit. Ilyenkor dobálja az edényeket, meg mindent.
A legutóbbi terhességemet megmondtam a férjemnek, nagyon ideges lett. Azt mondta, megöl engem is, ha terhes vagyok. Egyébként késsel is nekem jött. Ekkor védett meg az öccse. A legutolsó terhességemről való beszélgetésünk 1982. januárjában volt. Ekkor már biztos voltam, hogy terhes vagyok. Ezután még gyakrabban járt Laci a kocsmába. Legutóbb március 23–ról 24–re virradóan azért vesztünk össze, mert ivott és én azt mondtam neki, miért kell ezt csinálni. Azt mondta, mit törődök én vele. Mondtam neki, velem nem szúrsz ki, csak a gyerekeinkkel.
A március 24–én született gyermekemmel kapcsolatban elmondom, hogy ez a gyerek nem a férjemtől van, hanem egy elvált embertől, akivel már 3 éve tartom a kapcsolatot. Ennek a férfinak a nevét nem vagyok hajlandó megmondani, nem akarok neki kellemetlenséget. Szinte teljesen biztos vagyok abban, hogy a született gyermekem ettől a férfitől származik, mert csak vele tartottam nemi kapcsolatot, a férjemmel már 2 év óta nem. Ez annak következménye, hogy miután megszületett második gyermekünk, akkor ő engem – amíg gyermekgondozásin voltam – mindig gyanúsított, pedig akkor képtelen voltam a beteges gyermekemtől bárhova is menni. Ő egyre jobban italozott és ekkor ismertem meg ezt a férfit. Hadd mondjam el azt, hogy anyósom igyekezett megvédeni a férjem gyanúsítgatásaival szemben. Egyébként jól érzem magam odahaza, csak ha Laci ivott, minden felborult. A férjemmel a kapcsolatunk két év óta csak formális volt, beszélgetésünk a gyerekekkel függött össze, valamint az esetleges napi gondokkal vagy éppen az ő italozásával, de azon kívül semmi más beszélgetési témánk, kapcsolatunk nem volt.
Elmondom azt is, hogy férfi ismerősöm tudta, hogy terhes vagyok, azt is tudta, hogy tőle vagyok terhes. Beszélgettünk is erről egymásközt és ő úgy akarta, hogy váljak el a férjemtől. Szóba került a gyermekünk megszületése is. Olyan beszélgetés zajlott le köztünk, hogy az ő anyjához visszük el a gyermeket és ő a nevére veszi. Hogy ez az egész dolog miért következett be, azt nem tudnám megmondani. Voltam ennek a férfinak az anyjánál is, aki örült annak, hogy a fia jó útra tért és olyan asszonyt ismert meg, aki szereti a gyerekeket. Szóba került nála az is, hogy a gyermeket odavisszük hozzá. Azt mondta, hogy „legalább lesz egy unokám”. Még azt is állíthatom, hogy a két fiamat is szerette a férfi. Talán azt tudom mondani, ha nem lettem volna idegileg kiborulva, akkor jobb lett volna és talán minden másképp történik, nem így. Talán ha valami magyarázatot tudok adni, akkor azt, hogy a gyermek születése váratlanul ért, előbb született, mint ahogy számítottuk. A férfi ismerősömnek az első házasságából nincsen gyereke, mert a felesége mindig elvetette.
A munkatársnőim több esetben emlegették nekem, hogy terhes vagyok, de erre én mindig tagadó választ adtam. Ténylegesen ez így is van, mindig szekáltak, különösen azért, mert észrevették, hogy a férfi ismerősömmel találkozom és inkább szekálásképpen emlegették ezt. Magyarázták a nők nekem mindig, hogy ők nem tudnak kifogni ilyen jóvágású férfit. Irigykedtek és ezért szekáltak.
(Cs. Lászlóné a Csavargyárban nehéz fizikai munkát végzett, 1982. márciustól a nagyobb kereseti lehetőség reményében egészségre ártalmas munkakörben dolgozott. Munkáját kifogástalanul látta el, munkahelyén csendes, előzékeny, tisztelettudó volt. Munkahelyén a WC–ben megszült, szüléskor nem győződött meg a gyermek neméről, gumiövvel megfojtotta. Erősen vérzett, zuhanyozott, a munkatársak észrevették és értesítették az üzemi egészségügyi szolgálatot, majd onnan mentőt hívtak.)
Ha ez így van, akkor biztos emlékszel rá mik a legprimitívebb énvédő mechanizmusok...pl.: hárítás, meg nem történtté tevés, stb... Cseres Judit példáját olvasva is jól "átjött", a kislány saját szavaiból különösen. Ha egy beszűkült tudattal élő embernek lenne ötlete a saját problémájának megoldására, éhenhalnának a pszichológusok és a pszichiáterek...
mohagazda,
ezt én sehol nem állítottam.
Talán azért tűnik úgy, mert próbálom ellensúlyozni a "hogytehetettilyetegyanya" véleményeket.
Nem gondolom, hogy neki nincs felelőssége.
Viszont azt sem gondolom, hogy bűnbakkereséssel kell orvosolni a dolgot. Fel kell tárni a tényeket, és meg kell próbálni megoldásokat találni. Nem az a kérdés, hogy kit kell börtönbe zárni, hanem az, hogy hogyan tudunk segíteni.
mohagazda,
nos "lecseszni" nem akartalak, ha így hangzott, bocs.
Az viszont, hogy pszichológus vagy, meglepett.
Egy pszichológiában valamennyire jártas embernek szvsz azért kellene, hogy legyen fogalma arról, hogy mennyire bonyolult az emberi elme, az emberi érzelem világa. Olyan kérdéseket teszel fel, amit Mari néni a szomszédból, aki ma jött le a falvédőről. Nem sértésnek szánom, ne vedd annak. De komolyan megdöbbentett. Ezért is mondom neked azt hiszem harmadízben, hogy olvass utána egy kicsit a témának, akár Cseres Judt könyvében, akár az én általam alább összeállított listából bármelyik cikkben. Akkor tudunk érdemben vitatkozni. Sokkal jobb lenne, mint közhelyekkel dobálózni. Sokkal jobb lenne úgy beszélgetni, ha nem kellene folyton téves előítéleteket, felületes véleményeket helyesbíteni. Ha bele lehetne merülni igazán a sűrűjébe. Konstruktívan.
És biztos vagyok benne, hogy születnének jó, nagyon hasznos javaslataid is.
De igen, épenhogy van. Bármilyen brutálisan is hangzik. Sajnos. De van.
"Még az állatok is védelmezik a kicsinyeiket.." - általában igen. De ha nem találnak élelmet, felfalják a kölyköket. Ugyanis a létfenntartás minden esetben előnyt élvez a fajfenntartással szemben. Az embereknél is így van, csak "civilizált" formában.
Bár ezt már egyszer elmondtam, én sajnos még nem ismerem az anyaság érzését. Két hónapja vetéltem el a második lombik után. Minden vágyam, hogy végre nekem is legyen gyerekem, hogy érezzem, ahogy a mocorog a pocakomban stb... De én akkor is csak végtelen szomorúságot érzek semmi mást, amikor ilyen esetekről hallok. Egy újszülött megölésére nincs mentség, de attól nem lesz jobb a helyzet, ha csak ítélkezni tudunk ezek felett a nők felett.
