Jó kérdés! Bár úgy nézem, ez olyasmi, amivel a tudomány nem tud mit kezdeni. Persze nem egészen egyértelmű, hogy mi egy adott szó jelentéstartalma. De még ha meg is próbáljuk valamiféleképpen definiálni, meghatározni a lélek, vagy akár Isten fogalmát, a tudomány nem sokat kezdhet vele, hiszen kísérletileg nem tanulmányozható. Egy másik személy tapasztalata az Én számára nem tekinthető objektívnek, hiszen nem megismételhető, nem adható át a tapasztalat, legfeljebb szavakkal, de bármilyen pontosan is írnánk le egy vak ember számára egy képet, amit ebből ő felfog, nem fog megegyezni a saját tapasztalattal, és még két látó ember sem biztos, hogy ugyanazt tapasztalja. Van egy négy kötetes sorozat, az úgynevett Lélekenciklopédia, ami szép és eredeti magyar vállalkozás, ami megpróbálja minden oldalról megvizsgálni a lélek kérdését. Természetesen végső következtetést nem von és szigorúan véve nem is vonhat le, de tény, hogy akit érdekel ez a téma, annak érdemes elolvasnia ezt a sorozatot.
Ez a két könyv: The Emperors New Mind és Shadows of the Mind világossá teszi, hogy miképp gondolja. Nem könnyű olvasmányok, de mint egy előbb betett link, úgy van egy tucatnyi beszélgetés, előadás vele youtubon amikben előjön ez a gondolat.
" Akiben Isten hisz: teljesen mindegy, hogy hisz-e Istenben. "
Ha van Isten, aki mindent és mindenkit számon tart, akkor neki nem kell hit, mert mindent tud. Az ember azonban, bármennyi tudása is van, rászorul a hitre, mert nem lehet mindentudó. Nem tudhatja, hogy egy messzi-messzi galaxisban hány lakott bolygó és civilizáció létezik. Az ember feltételez, remél, hisz valamiben, ami számára elérhető lehet a jövőben. Az ember azonban türelmetlen is, mivel véges ideig élhet. A türelmetlensége folytán vetíti előre magának azokat a célokat, amiket el szeretne érni a hite által. Ebbe a hitbe tartozik a lélek tovább élése a mennyországban, és az Isten gondviselése. Akit ez megnyugvással tölt el, az nem agresszív, szeretetteljes ember, mert nem fél a jövőjétől, még a haláltól sem. Az emberi mohóság, az itt és most akarok „mindent” türelmetlensége szüli az agressziót, a gonoszságot, a békétlenséget. A hatalom gyakorlói pedig, az oszd meg és uralkodj elve alapján gerjesztik a háborút, ami további békétlenséget okoz az embereknek. Az nem véletlen, hogy azok vonulnak kolostorba a világ elől, akik igazán békében szeretnének élni.
Igen, és lehet, hogy megkerült bárány alapon mindent visz. Holott mások egész életükben erre gyúrnak és kétséges az elért eredmény. Könnyű lenne azt mondani, hogy nincs lélek, és szépen elenged bennünket az az utolsó hormon-koktél.
De van, és távozik. Erre családon belüli bizonyítékom is van. Ennek tudatában rengeteget tanulmányoztam a vallásokat, nem tudok semmi megnyugtatót mondani. Mert ha van lélek, akkor ítélet is van. Tévelygünk, botladozunk és megpróbálunk arra nem gondolni, hogy a bűnhöz bűnhődés tartozik. Szenvedés nélkül pedig nincs megtisztulás.
Belénk égnek a végén a veszteségeink, minden félre csúszott nyakkendőnk, minden eltékozolt évtizedünk, minden gyávaságunk, lustaságunk, és hogy nem volt végig zászlónkra írva az egyetlen törvény: a szeretet.
Remény van, és azt is tudom, hogy mindenki be van oltva a hittel. Kapaszkodó és gyógyító energia.
Nézegessük a Bardo tödol-t esetleg éjszakára tegyük a párnánk alá.
Valami optimista dologgal kellene lezárnom, hát íme:
" Akiben Isten hisz: teljesen mindegy, hogy hisz-e Istenben. "
„ A mindenség magragadását célzó végső elméletnek, amely nemcsak fizika, hanem metafizika kíván lenni, szembe kell néznie a Gödel tételei szülte kihívásokkal és talán még ezeknél is súlyosabb problémákkal.”
Szkeptikus megfogalmazásban:
Kezdjük a metafizikával. A semmi fogalmát úgy definiálnám, hogy nem lehet tulajdonságokat rendelni hozzá. Ami a legtalálóbb tulajdonsága lehetne az, hogy nincs. Ebből adódóan nem is lehet érdemben többet beszélni róla. A valami fogalmát úgy definiálnám, hogy van, vagyis tulajdonságokat lehet rendelni hozzá. A szerintem ennek a legtalálóbb tulajdonsága pedig a potencia, a képesség. Tegyük fel, hogy van a KÉPESSÉG, ami a mindentudást, a minden-hatást is magában rejti. Ha ez a képesség megnyilvánulatlanul, vagyis mozdulatlanul van, akkor időtlenül és kiterjedés nélkül a metafizikát, az érzékeléssel nem tapasztalható valóságot jelenti. Ami óta van tapasztalója a valóságnak, vagyis érzékelhető az, ami van, az térben és időben létező valami. Ebből arra következtetek, hogy az első megnyilvánulása a képességnek, a potenciának az a valami, amit téridőnek nevezünk. Azért vonom össze a két fogalmat, mert lényegüket a mozgás, a kiterjedés adja, aminek véges eleme a ciklus és a tartam. Az időtartam, a tértartam, vagyis a térfogat. Mivel ezek már olyan létezők, amik érzékelhetők, észlelhetők, a fizika értelmezési tartományába kell, hogy tartozzanak. Az anyag, mint az energiának megfoghatóvá „módosult”formája, a fizika tudományának a kutatási terepe, mondhatni munkaadója. A nagybetűs TUDOMÁNY feladata eldönteni azt, hogy a TUDAT, az észlelőképesség, fizikai anyagi, vagy metafizikai létező. Ha abból indulok ki, hogy a megnyilvánulatlan képesség mindet magában rejtő tudás és hatóerő, akkor a TUDAT a metafizika immanens része. Ha abból indulok ki, hogy csak a megnyilvánult képesség képezheti az észlelő tudatot, akkor már a fizikához kell sorolni. Ha a tér és az idő csak ésszel „megfogható” létezők, akkor a tudat az a „láthatatlan kéz”amely metafizikailag felfogja, fizikailag megfogja őket. Mint már említettem a téridőt a mozgás általi kiterjedés teszi egylényegűvé, ha úgy tetszik végtelenné, a ciklus és tartam pedig végessé, fel és megfoghatóvá a tudat által. Vannak, akik az öntudatot a LÉLEKKEL azonosítják, vagyis a végtelen tudatnak egy véges idejű megnyilvánulási formájának. Ha az öntudat, mint lélek elszakad a fizikai testétől, amit a HALÁL pillanatának nevezünk, a véges öntudat feloldódik a végtelenben, vagyis halhatatlanná válik. Az már egy metafizikai kérdés, hogy az öntudatban felhalmozott információk is feloldódnak a „halhatatlan” mindenségtudatban, vagy továbbra is egy entitást képviselnek benne? Ha nem oldódik fel azonnal, akkor szellemként, tudati létezőként tovább él a feloldódás pillanatáig. Az is kérdés, hogy mennyi időbe telik a feloldódás, vagyis a mindenségbe olvadás? Mivel ez már a metafizika, a nem érzékelhetőség körébe tartozik, az emberek hitére van utalva. A HIT az, ami egy „átjárót” egy ajtót képez a fizika és a metafizika között. Ha egy lélek, az öntudat elérkezik a halhatatlanság kapujához, annak a HALÁL nyitja ki az ajtót. A hívő átlépi, a hitetlen nem lépi át a küszöböt. Nála a „létezés története”véget ér.
„De most tényleg, örökké szeretnél létezni? Átgondoltad? Túl rövid az életed ahhoz, hogy eleget adj – vagy eleget kapj? És az megvan, hogy a minden(ség) egy zárt halmaz? De hogy akkor is – mindent is?”
Amit az ember nem képes fizikai értelemben érzékelni, azt a tudatával pótolja ki. Már csak azért is, mert végső soron a tudat képezi az észlelő, érzékelő alanyt. Az ember pedig szereti kitölteni a hiányzó részleteket a fikcióival. Ebben segíti az a hit, és remény, hogy egyszer rátalál a hiányzó elemre. A tudomány sem működik másként, csak az szélesebb, mélyebb tapasztalathalmazból merít, amihez várja a kiteljesítő intuíciót. Az Istenben hívő, benne látja a mindenségben való feloldódást, a vele való kiteljesülést. Az anyagban hívő, még nem találja a TUDAT elemi részecskéjét, (protonját, vagy elektronját) amivel igazolhatná az ateizmusát. Az egy „hátralépés” az lenne, ha a tér-idő fizikai mivoltát, mint létezést generáló erőt felismernék, elismernék? Ezzel a Platonista idea, szubsztancia, és az anyag a lehető legszorosabb közelségbe, kölcsönhatásba kerülne egymással. A teljes halmazban, a mindenségben feloldódó részhalmazok képezik a beteljesülést, amiben a hit és a tudás, egylényegűvé válik.
Már e kérdést is óhatatlanul megelőzően, csak úgy sorjáznak a megválaszolatlan (alap)kérdések.
Egyet hátralépve, fel is tehetjük az egyik (lehetségesen értelmes) kérdést: örökkévaló-e az univerzum, avagy az a valóság, amiben halhatatlan tudna maradni a lélek? Vegyük észre, ez esetben tényként kezeljük, hogy van lelkünk.
Ebből következően, átugorjuk azt a (lehetségesen csak kettőt hátralépve felmerülő) kérdést, hogy van-e lelkünk – legalábbis abban a formában, ahogy azt a testünktől függetlenül is létezőnek, életképesnek, hovatovább halhatatlannak szeretjük gondolni.
És igen, kettőnél több lépést (legalábbis hátrafelé) csak néhányan vagyunk hajlandóak megtenni; ezért is marginális (vélten kontraszelektív) e néhány kérdés: De most tényleg, örökké szeretnél létezni? Átgondoltad?Túl rövid az életed ahhoz, hogy eleget adj – vagy eleget kapj?És az megvan, hogy a minden(ség) egy zárt halmaz? De hogy akkor is – mindent is?
Vigaszág
Semmi nincs, ami ok (cél) nélkül létezne – legfeljebb egyiket sem ismerjük.
Noha van okunk azt feltételezni, hogy egy élő szervezet összetettebb befolyást gyakorol a környezetére, mint egy (kvázi halhatatlan) hidrogén atom, de hogy ennek (feltételezett) ténye, mármint az univerzum léptékeihez mérten arányosított hatása meghatározóbb volna... azt azért át kellene gondolnunk.
Na, ettől alapos fejfájása lesz egyeseknek. Pedig csak logikus dedukció kell a megértéséhez. A kvantumfizikai retroaktivitás pedig kiverné az összes biztosítékot. :-)
Vegyük figyelembe, hogy a TÉR és az IDŐ jelenleg elméleti konstrukciónak számít a tudományos berkekben. Ha viszont valós, energián alapuló létezők, akkor a kettő nem választató szét fizikai értelemben. Az erő képezi a mozgást, a mozgás képezi a teret, a tér, képezi az időt, mert A-ból B-be nem lehetséges idő nélkül eljutni. Ezek „összevonják” egy kvantummá a téridőt. Ez a téridő kvantum, viszont a legrövidebb ideig létező Valami, ami nem a semmi. Ha azonban a téridő kvantumai végtelen sok számban vannak jelen,(léteznek) és nincsenek létezésben, akkor egy folytonosságot jelentő fluktuációnak vagyunk a tanúi. A végtelen fluktuáció, pedig az öröklétet, a halhatatlanságot jelenti. Ha a LÉLEK olyan fizikai formában létezik, mint a téridő-struktúra, akkor valóban halhatatlan. Ebből az következik számomra, hogy a Tiszta Lélek, azonos létező a téridő struktúrával. /Más megközelítésben, a pszi mezővel, az emberiség közös tudatával. Végső soron az önvalóval. :)
