És mindez évek óta zajlik. Már megszokhatták volna, hogy ott vagyok, hogy a munkában számítani lehet rám, hogy elfogadom azt, ha valaki nem olyan, mint én. Nem vájkálok senkinek a magánéletében. (nem is nagyon érdekel) Nem értem ezt a mechanizmust. Egyszer-egyszer visszaverem őket, de ez a folyamatos feszültség borzasztóan megterhelő. Nem akarok versenyezni velük, nem érdekel, hogy ők mekkora királylányok, nem ártom bele magam az életükbe, és mégis én vagyok a szar. Seggnyalásért menjenek egymáshoz meg a hozzátartozóikhoz, nem elég az nekik? Mintha ez valami alap lenne. Ha férfi lennék, már nem élnék szerintem. Ha férfi lennék, már régen leléptem volna, sőt, be sem léptem volna egy ilyen helyre... na, lehet ezfog rajtam segíteni. XD Mit tenne egy férfi?
Neked megoldás lehetne, hogy pl. intenzíven tanulni németet, majd egy alapfok után irány Ausztria, vagy Németo. Egyrészről, ott viszonylag jól lehet keresni alacsonyabb végzettséggel is, másrészről az alkalmazkodás, beilleszkedés folyamata sikerélményt, önbizalmat ad. Ez jó lehet!
Tehát, ahogy írtam is, megvettem egy-két könyvet emelt érettségihez, de közben álláshirdetéseket nézek és azon gondolkodom, hogyan fogok albérletet találni, vagy kihúzhatom-e a szerződés végéig, ami pár hónap plusz. Mennyi pénz fog kelleni a költözéshez, megint kiszakítom magam egy környezetből... meddig bírom ki ezen a helyen anélkül, hogy teljesen kiégnék.
Hogyan lehet úgy tanulni, ha az ember olyan környezetben kénytelen létezni, ahol ha kicsit is megneszelik, hogy kifelé áll a rúdja, már köpködni kezdik a háta mögött? Vagy csak úgy, mert éppen valamelyik valamilyen pletykát indított útjára? Egyszercsak azt lehet érezni, hogy az addig bűbájos emberektől rideg elutasításban van részed, ha kérdezel, nem válaszolnak, ha megkérdezed, hogy mi a probléma, akkor persze "semmi". És napokig úgy néznek rád a munkahelyen, a boltban, mint nyakukat nyújtogató, egzaltált baromfik. Mindez szolgálati lakással egybekötve, tehát munkahely váltás lakhely váltást is jelent egyben. Ez maga a pokol... értem én, hogy olyan könnyűnek tűnik kívülről a helyzetem megoldása, csak innen belülről borzalmas.
De ha "akarni is kell", akkor miért ne inkább egy placebót szedjek be? Akkor ez az egész csak egy porhintés... csak úgy felrémlett tegnap este, amikor 17 évesen a kórházban elkezdték szedetni velem. 2 hétig szinte azt sem tudtam, hol vagyok, egy zombi lettem gyakorlatilag. Úgy, hogy én akartam bemenni, hogy segítsenek rajtam. Ez nekem nem mentőöv, hanem olyan, mint a Tortúrában, amikor Annie Wilkes beadja az írónak a fájdalomcsillapítót, ami olyan képet idéz elő benne, mintha a dagály ellepné a cölöpöket. Nem lett jobb kedvem, az iskolában még rosszabbul is teljesítettem. Borzalmasan egyedül voltam ebben az egészben.
Nem emlékszem, hogy barátunk valamilyen irodalmat emlegetett volna, amikor váltig állította, hogy ő el van késve a tanulással. :) Ellenben a zajos gép mellett dolgozás maga a mennyország.
Igen, a fokozatosság, ez jó. Bennem is vannak tervek, csak annyira egyedül érzem magam. Olyan az életem, mint egy Schrödinger doboz, amit soha nem nyitnak ki. Néha olyan, mintha nem is léteznék. Felületes csevejek, az átlagba belesimuló emberek nem fognak vigaszt nyújtani. Mert "bárkit" lehetne találni esetleg, de társaságban egyedül lenni, az még rosszabb. Valahogy belül van ez a magányérzés, és nagyon kevés embernél érzem azt, mintha egy kicsit megszűnne, mintha valaki látna engem.
A bogyók olyanok lehetnek, mint a tengeren hánykolódónak a mentőöv. Elsüllyedni nem enged, de ahhoz, hogy megmenekülj, el kell kezdened úszni, lehetőleg a part felé. Akarni is kell, nemcsak
az előregyártott mentség-paneleket ismételni, különböző formákban. Nem szétszórni az energiákat, egy dologra koncentrálni, azt végigvinni.
Ha sikerül, akkor az adhat motivációt a jövőre nézve. Fokozatosan, teljesíthető célokat kitűzni, melyek elérésével közelebb kerülhetünk a távolabbi, nagyobb célunk megvalósulásához. Igen, ehhez idő kell, lemondás néha, meg "szenvedés". Az idő. Lehetnek akár évek is, de végül meghozza a gyümölcsét. Minél később kezdünk bele, annál nehezebb lesz, esetleg reménytelenné válik.
Lehet felosztani, hány év kell a cél eléréséig, mennyi évig és milyen hasznát látom majd, élvezem.
Ismerek olyan nőt, aki nyugdíj előtt 10 évvel végzett el egy főiskolát. Gondolhatnánk, minek? Mert az elvégzés után 6 évig több, mint dupla fizetést kapott, és a nyugdíját is jócskán megemelte ez.
Aztán, az sem utolsó, hogy újra tanulni kezdett, ami mentálisan nem engedte leépülni, és ami nagyon fontos lehet pl. egy Alzheimerre hajlamos személy életkilátására nézve. Persze, sokkal könnyebb különböző irodalmakban csemegézni, melyek segítségével magyarázhatjuk, miért nem érdemes...
Stimuloton, Zoloft, Sertralin, Cipralex (azt hiszem ez volt a legrosszabb az összes közül), ezeket szedtem. Ez a hozzátartozóm, akit mondtam, Sertralint szed, és nekem is ez volt az utolsó, amiről végül leszoktam.
Ha még húszszor tervezed leírni, hogy valamit szednem kéne, akkor szerintem sűrítsd bele egy hozzászólásba, és le van tudva a gond. :) Spórold meg magadnak is az időt, energiát.
Volt egy idő, amikor elhagyatták velem a Xanaxot, nem emlékszem, hogy jobb lett volna. Tehát még ez is megvan... de lehet, hogy ennek a nagy részét a Xanax, Frontin okozta. Ettől még nem gondolom, hogy jobb lenne. Vagy egy olyan családtagomat elnézni, aki ha kimarad egy hét, mert nem tudta felíratni, már meg van halva, teljesen maga alatt van. Én nem akarok ilyen lenni. Most, ebben az állapotomban nem vagyok rászokva erre a szarra. Akkor meg belekerülnék ebbe a kiszolgáltatott állapotba, hogy a mankó nemhogy segítene megtanulni járni, még a maradék járóképességemben is elvesztem a bizalmam általa.
Ezt még szerintem pont nem olvastam, de nagyon sok hasonlót igen.:)
Gondolom nem is úgy mondják, hogy neutronszint.:)Na sebaj! Érdekes amit írsz, mert a vérnyomás csökkentőkről valóban nem lehet leszokni, mert, amint elhagyja az ember, azonnal emelkedik a vérnyomás.Magyarul az embernek szednie kell folyamatosan, hogy szinten tartsa.Azt gondoltam az antidepresszánsok is így működnek,mármint nem gyógyítanak meg, csak szinten tartanak, ha pedig elhagyod újra visszaesel.. Az is érdekes, hogy nem voltak különösebb fájdalmaid, örömeid sem, mert ezeket a tüneteket a nyugtatók és szorongáscsökkentők mellékhatásaiként szokták emlegetni.Nem lehetséges, hogy csak azért érezted ezt, mert párhuzamosan szedted őket és azoknak a hatásait érezted? Igen az ember nap végén leteszi a másokon való segítést, de szerintem adhat egy plusz löketet úgy lezárni egy napot, hogy segített az ember másokon, ha pedig mellé erőszakkal áthelyezi a fókuszt a belső problémákról más irányba, akkor hátha lehet kiút. Vagy nem tudom...
A B komplex az szerintem nekünk kevés, ide komolyabb kemikáliák kellenek:)
"Nem lehet eléggé hangsúlyozni a fizikai aktivitás szerepét. Ugyanis az edzés is egyfajta stressz a test számára, amelyhez azonban – megfelelő és rendszeres gyakorlás mellett – a szervezet alkalmazkodni kezd és növeli a stresszválaszban résztvevő anyagok termelését: például a noradrenalinét és a szerotoninét is. Hasonló anyagok termelődnek a szerelmi együttlét során is"
Nem olvastad ezt véletlenül? :)
Egy időben szedtem B komplexet, illetve mostanában is szedek néha. Illetve egy időben trükköztem energiaitallal is, csak abból nem szabad sokat, abban is vannak B vitaminok. Egyszer-egyszer belefért.
Fejtsd már ki bővebben ezt a neutronszint emelkedést az agyban, annyira érdekesen hangzik. :)))
Évekig kellett szednem, különböző szerotonin reuptake gátlókat. Ami hiányzik, a motiváció, azt nem tudják megadni. Nem lett több energiám tőlük, viszont nagyon nehéz leszokni róluk, ahogy az itteni topikok is mutatják, mindig erősebb kell, aztán az sem jó már, meg egy sem jó már, egyre kriplibbek az emberek, mert olyan mankókra támaszkodtak, amelyek egy ideig illúziókat adtak nekik, aztán pofára estek. Ugyanezt hallani a vérnyomáscsökkentőkről egyébként, hogy nem lehet róluk leszokni. Tehát attól félek, hogy még azt a neurotranszmitter termelést is kinyírja, ami alapból van. Mivel emlékeim szerint minden így működik a szervezetben, hogy ha úgy érzékelődik, van elég valamiből a vérben, akkor a saját termelés képes leállni és végül be is krepálni, mint pl. fogamzásgátlók, de az antidepikről is hallottam ezt. Ha neked bevált, használd, én nem fogom, nem hiszek benne, tapasztaltam. Nekem elég érzékeny az idegrendszerem, kb. az ágyúval porcelánboltra lenne a viszony. Amit már unok megismételni, hogy nem voltak különösebb fájdalmaim, örömeim sem. Nem tudtam azt a szívem tájékáról elinduló kis bizsergést és izgalmat érezni szép és jó dolgok iránt, amit korábban. Negatíve meg nem is érintett meg semmi. Szerintem ez is baj. És a leszokás után ebből maradt is "maradvány".
Nem az agyi biokémiai folyamatokban nem hiszek, hanem a gyógyszerek hatékonyságában, főleg hosszú távon. A szerelem és a mozgás is leírható biológiai, biokémiai szinten. Igaz, hogy ez még nagyon messze van a teljes képtől, amit ezek jelentenek egy ember számára. Nem értek hozzá különösebben, de a cikk, amit valahol megosztottam másik topikban is leírja, hogy a frontális, premotoros, motoros(mozgató) kéreg, ezek egymás mellett vannak, és sok esetben az egyik agyterület ingerlése "átcsap" szomszédos agyterületekre is, így a mozgás pozitív hatással lehet a kognitív képességekre. Illetve biztos, hogy a mozgással a vérállátás, az erek rugalmassága is jobb lesz, meg ilyenek.
Jó, de a másokon való segítést nap végén leteszed. Önmagaddal maradsz a nap végén, illetve hétvégén vagy szabi alatt. Nem tudod mindig elterelni a figyelmedet, és nem is lenne szerencsés, ha nem foglalkoznál a problémákkal, mert amivel nem foglalkoznak, az egyre nagyobb lesz. Azzal együtt, hogy vannak olyan problémák is, amelyek pont a figyelmen kívül hagyással oldódnak meg, ezt értem.
Sokat segítene, hogy ha valamire kíváncsi vagy, akkor egyszerűen csak belekérdeznél. Tényleg. :/
Akkor elég nehéz lehet ebben a munkakörben dolgozni, szerintem én nem is bírnám.
Én azért adnék még egy esélyt az antidepresszánsoknak, mert azt mondják olyanok ezek, mint a vérnyomás csökkentők.
Hatóanyaga ugyan az, mégis valakire nem hat, valakire máshogy hat ezért érdemes kipróbálni, ráadásul állítólag az első 2-3 hétben erősítik a szorongást, amíg nem szokja meg az ember. Én egyre inkább hiszek ezekben az agyi kémiai folyamatokban, mert egyszerűen nem értem hogy lehet az, hogy most teljesen máshogy látok dolgokat, mint pl 1-2-3 hónappal ezelőtt, amikor mindent negatív szűrön keresztül észleltem...Ez nem lehet véletlen!Csak gondolom valakinek elég a sok mozgás egy új szerelem, vagy bármi, másoknak meg kellenek a neutronszint emelő bogyók. Hát nem tudom, hogy minden esetben segít e, hogy vannak nehezebb sorsok, de azt már régebben is észrevettem, hogy, amikor mások problémájával foglalkozom, csökkennek a sajátjaim.Na meg ez a Hospice dolog azért is jó lehet, mert hasznosnak érezheti magát az ember, ráadásul tényleg sokat segíthet azoknak, akik rászorulnak.Egyszer, ha több időm lesz, biztos jelentkezni fogok, ha csak heti egy napra, akkor is. Egyébként csak Te érzed úgy, mintha le lenne szarva a reakciód, mert engem tényleg érdekelt, csak szerintem teljesen máshogy gondolkozunk, más rugóra jár az agyunk, ráadásul talán van bennem egy kis önzőség, mert mindenáron ki akarok csikarni egy véleményt egy adott témában, ha pedig úgy érzem nem sikerült, vagy más megközelítésből sikerült, mint gondoltam, akkor nem szándékosan, de tényleg elakasztom a lemezt.:)
Más dimenzióban kommunikálunk szerintem, mert teljesen mások vagyunk, ami nem is baj, csak ezért lehet, hogy mindketten azt érezzük, hogy nem arra válaszol a másik, amire kellene.:)
Ehhez hozzáfűzném, hogy én megértem, mások miről írnak, reagálok is rájuk, de mintha tudatosan le lenne szarva a reakcióm, sőt, utólag megkérsz, hogy olyasvalamit fejtsek ki, amit már egyszer kifejtettem pár hozzászólással korábban, és elakadt lemezzel reagáltál rá.
Ez neked minden esetben segít, hogy "vannak nehezebb sorsok"? Engem inkább megrendít, ad egy réteget, egy mélységet az életemnek. Amikor meghal egy ember, vagy visszavonhatatlanul károsodik a szervezete, az ad egy lenyomatot, ezek egymásra rakódnak. Olyan, mintha átélnék egy "mikrogyászfolyamatot". Utána végülis felébredek a rémálomból, hogy ez nem velem, vagy egy hozzátartozómmal történt. De mindig egyre törékenyebbnek látom az életet. Tisztán látszik, hogy néha milyen kis dolgokon múlik, életben marad-e valaki. Hosszú távon is a "sok kis dolgon".
Illetve ez a hasonlítgatás nincs nagyon meg bennem. Rövid távon talán hatásos, de hosszú távon azért ott van a kérdés, hogy "csak ennyi"? Aztán jobb napokon értékelem, amim van, de nem biztos, hogy másokhoz képest. Attól én még ugyanott maradok, hogy relációba teszem az életemet.
Annyit elmondhatok, hogy olyan típusú adminisztratív munkám van, ami mások segítésével kapcsolatos. Pár hete volt olyan haláleset, ami számomra megrázó volt. (lehet, másoknak nem) Nem láttam közvetlenül az illetőt, de így is eléggé. Nem tudtam róla semmit, és ilyenkor az ember egy csomó forgatókönyvet végigperget a fejében, hogy mi történhetett. Hol csúszott hiba a rendszerbe, vagy csak a dolgok, élőlények természetes elhasználódását nehéz elfogadni? A tudatával tudja, hogy van ilyen. Az oktatófilmen az újraélesztés kivétel nélkül azt eredményezi, hogy a sinus ritmus helyreáll, a szív elkezd dobogni. Olyan film nincs, hogy nem sikerült, és jön a halottaskocsi, a hozzátartozók sírnak, a pár órája még rosszul levő, de élő ember visszavonhatatlanul halott. Szóval azért akad néhány "élmény", meg amikor látod, hogy korábban életerős emberek hogyan mennek tönkre. De értem, amit írsz, hogy a hospice-ban lehet ezt legjobban megtapasztalni.
Antidepivel nem volt szerencsém, kellett szednem egy időben, sőt úgy éreztem, rosszabb lett. Ez a "Pista bácsi behugyozik, de mostmár nem is érdekli" állapotba jutottam.
Igen más lehet, hogy valóban jobban kijött volna hasonló szituációkból, de sajnos nekünk ez a hiperérzékenység jutott...
Én tuti kipróbáltam volna valamilyen antidepresszánst, ha nem javul a helyzet, kiegészítve rengeteg mozgással, de szerencsémre történtek pozitív dolgok, meg szerintem a sok mozgással magától is nőtt a szerotoninszintem, vagy nem tudom..
Nekem az a szerencsém, hogy minél éhesebb vagyok, annál inkább mindegy, hogy mit eszek.:)
Heti 6 nap 60perc intenzív futás után mindig sajtos-tejfölös rízst ettem és annyira kimerültem, hogy jól esett ez is.
Egyébként szerintem jobbra fordulhat minden és akkor hirtelen nem negatív szűrőn keresztül fogsz látni mindent.( a tényleg negatív dolgokat még negatívabbaknak látjuk)
Szerintem minden szokáson változtatni kell pl. aki szeret sokáig aludni, keljen fel 5kor és sportoljon reggel.
Amúgy az tényleg igaz rám, hogy, ha látom, hogy másoknak rossz, akkor azt érzem nekem valamivel jobb, mármint olyankor észbe kapok, hogy mindennél van rosszabb.
Én már azon gondolkoztam, ha nem csillapodik a helyzet elmegyek pl. hospice önkéntesnek, mindig toboroznak, ami lehet önzőség, hogy csak akkor, de akkor is segít az ember és hátha rádöbben, hogy vannak még nehezebb sorsok.
Nem tudtam olyan környezetben tanulni, amelyben sem az állásom, sem a lakhatásom nem biztos, ahol ridegen elutasítanak úgy, hogy becsületesen dolgozom, hogy alapvetően empatikus vagyok. Lehet, hogy más sokkal jobban kijött volna lelkileg ilyen szituációból, lehet, hogy bennem van a hiba, tényleg. A tömény, rideg, kimondatlan elutasítás, lenézés, az értékek kifordulása... néha kijön belőlem, hogy "Istenem, ne hagyj itt meghalni, ebben a viperafészekben." Mert ez annyira borzalmas, ez az üresség, a látszatvilág, a rosszindulat. Nem látom azt sem, merre van ebből a vészkijárat. Teljesen egyedül vagyok.
Kérdésekkel simán lehet manipulálni, lehúzni egy embert. Még ez a kérdés is manipulatív. "Hát hogy' is gondolhatsz erre?" Vagyis egy gondolati tiltás, elaltatás.
Az aktívabb életet én is elkezdtem, de kurva nehéz, ha nincs elég pénzed bizonyos dolgokra. Állandóan mindent forintra kiszámolni, nem lehet ellazulni. Pl. majdnem egy hónapig bérletet sem tudtam venni. Elfoglaltam magam, mert a környéken mászkáltam, a munkahelyem is közel van, de baromira beszűkült helyzet. Azt sakkozgatni, hogy rántottát vagy virslit egyek ebédre, egy szem gyümölccsel, hogy az is legyen. Hogy néha kétszer ehetek egy nap, mert az fér bele a költségvetésbe. És ennek nem úgy tűnik, mintha vége lenne. Lehet, hogy kicsivel jobb lesz majd a fizetés, de... és mindehhez azok az üres és elutasító emberek, akik ezzel az anyagi és képzettségi szinttel együtt járnak.
Már vettem könyvet emelt érettségihez úgy másfél hónapja, de még nem tudtam kinyitni, mert alig érzek valamihez erőt.
Néha azért nem megyek sehova, mert ha aktív vagyok, akkor éhesebb leszek, akkor jobban vágyom a nagyobb jólétre, de folyton falakba ütközöm, hogy mi mindent nem engedhetek meg magamnak.
Most már tényleg ez az utolsó hozzászólásom itt.:)
Hogy lehet álságos és ostoba egy hozzászólás, amiben csak kérdések szerepelnek?
Azért voltam kíváncsi arra, hogy milyen félelmek mozgatnak, mert nem vagyok meggyőződve arról, hogy a szorongás minden esetben félelmekből táplálkozik, úgy gondolom nem feltétlenül kell félni bármitől is, hogy szorongjon az ember.
Az a baj nagyon tudálékosan írsz, de Te nem érted meg azokat a dolgokat, amiket mások írnak, ráadásul az üldözési mániád miatt mindent túlgondolsz, mindenben támadást vélsz felfedezni.
Ezt be kell látnod, kérlek olvass vissza mindent az elejétől fogva, mert tényleg hasznodra válhat. (tudom most gyógypedagógust játszom megint..)
Miért nem lehet elfogadni, hogy valaki tényleg csak kíváncsiságból kérdez, mert érdekli a téma és a másik véleményére?
Fogadd el, hogy nem mindenki szeretne ártani és nem minden támadás, amit annak vélsz! (most ez tényleg okoskodásnak tűnhet)
Bár valószínűleg nem tudod ezt elhinni és elfogadni, de akár elhiszed, akár nem egy csepp ártó szándék sem volt bennem!
Ja és a "szociákus" az szociális akart lenni, csak egy egyszerű elírás volt, mert sietve gépeltem. ( a ránk jellemző túlgondolás ékes példája ugyebár :) )
Egyébként akaratlanul is jót tettél velem, mert kb egy hónapja irkálunk és szinte teljesen megszűnt a szorongásom.
Ha valaki még valaha olvassa ezt a fórumot, szerintem ez annak köszönhető, hogy eltávolodtam a témától, egyszerűen nem foglalkozom vele és mindig másra fókuszálok.
Bár történtek pozitív dolgok, amik nem rajtam múltak és sok erőt adtak, de komolyan hiszem, hogy az a megoldás, hogy az ember minden percben elfoglalja magát, reggeltől-estig, soha nem adva időt magának az unatkozásra, gondolkozásra.
Mindennapos sport, lehetőleg reggel, egészségesebb életmód, fogyás, komfortzónából kimozdulás stb. stb. blabla.:)
De tényleg!
Az sem érdekel, ha esetleg pár hét múlva visszatér, mert már nem fogok belemerülni a témába, akkor elfogadom, hogy ez van és kész.
Úgyhogy szerintem, aki szociálisan szorong az próbáljon meg 180 fokos fordulatot venni az élet minden területén, minden szokását változtassa meg, hátha segít, rosszabb úgysem lehet.
Miután Bernét képtelen volt értelmezni, valahogy kompenzálni kellett. Miért kell nekem még a szabadidőmben is jó pofát vágnom ehhez a sötétséghez? Miért legyek még akkor is toleráns, ha élősködnek rajtam?
Vagy direkt provokálnak az ostobasággal? "Szociákus"? Valahonnan hallotta a mániákus szót, és összerakta a szociálissal?
Nekem addig nincs bajom emberekkel, amíg jóindulatúak. De utána miért legyek toleráns velük?
Ha érdekel valakit, már ez egy álságos és ostoba hsz volt.
Már itt arra voltál kíváncsi, milyen félelmek mozgatnak. De vajon miért? :) Azt hiszitek, hogy majd észrevétlenül kiszedtek belőlem dolgokat. Teljesen mindegy, milyen szándékból, már a manipuláció maga nem a másik ember tiszteletéről szól.
Mintha valami idomárszerepben tetszelegnél, mint egy fontossága teljes tudatában levő gyógypedagógus, aki azért is megtanítja a teljesen normális felnőtt embernek, hogy a téglalap alakú formát a téglalap alakú lukba kell beilleszteni, utána pedig nem érted, miért nem akarja teljesíteni, miért van felháborodva.
Tehát ha másnak csökkent a motivációja az érdemi reagálásra, az le van szarva. Ha én nem teljesítem a nyomasztásra való kitárulkozást, akkor rohadjak meg. Nekem nem kellenek ilyen vérszívók, manipulátorok, irányításmániás idióták.
Miért pont neked kéne a félelmeimről beszélnem? Miért érdekel ez ennyire? Szerintem nézz át nyugodtan szomszédos topikokba, vagy írjál rá ezekre a nikkekre, akik itt megosztották az elérhetőségeiket, keress olyanokat, akikkel kölcsönösen szórakoztatónak és építőnek találjátok egymás kommunikációját.
Én esetemben nagyobb társaságban fordul elő a szorongás, ami annyira nem erős, hogy ne szólalnék meg, vagy pl. a munkámat hátráltatná, ugyanakkor mégis zavar, mert sok energiát felemészt az, hogy legszívesebben egyedül lennék.
Kb. így tudnám meghatározni.
Azt lehet mondani rendben van az életem, mert viszonylag jó munkám van, van párom, lakásom és szabadidőmben tudom azt csinálni, amit szeretek, mégis zavaró időnként a belső nyugtalanság.
Persze ezt nem panaszkodásként írom, mert tudom vannak, akiknek sokkal rosszabb, mégis érdekel a téma.
