Keresés

Azt mondják jézus a szenvedése által megváltott minket.

Csakhogy azt követően SEMMI sem változott.

Az igének akkor van logikája ha jézus = ember MI VAGYUNK és aki eleget szenved/ett az megérlelődik és emelkedhet szépen felfelé az Üdvösségbe.

Érdekes hogy a szó amit EMBER FIA forditanak pardon ferditenek valójában EMBER jelentésü.

Jézus az ember illusztrációja.

jöjj velem.

hogy bármikor meghalhatsz

nem azt jelenti,

hogy most már sosem halsz meg?

Jó Pásztor életét adta. 

Nehéz foglalni szavakba. 

Úúh 2005-ben walaki beizélte az egészet uh

Áprily Lajos: Menedék

S mikor völgyünkre tört az áradat
s már hegy se volt, mely mentő csúccsal intsen,
egyetlenegy kőszikla megmaradt,
egyetlen tornyos sziklaszál: az Isten.

Mert harmadnapon

"Gyaláztatván, viszont nem gyalázott;

szenvedvén is, nem fenyegetőzött:

bízta az igazán ítélőre." - S látod, 

sírját már hiába őrizték az őrök... 

(Árvai Emil) 

Kis sátánistám

Tudjad, nem utállak érte,
Te dolgod, arra mész, én erre,
Az utak görbülnek, és rajta te,
Találtál mi van ínyedre,
Ki vagyok, hogy megmondjam,

Mit tegyél vagy mit ne.

Keresztény gyökereid
Meghatározták a karmád,
Most ezért van az is
Hited hallatja sikolyát,
Pedig nem cserbenhagytak, csak
Nem adott elég babért a világ,
Ahogy az lenni szokott, benne
Meg lettél kísértve,
Köszönd a kereszténységnek
A próba meg volt téve.

Hisz ott van az írásban:
Közel van a kísértő fent
Az Isten trónjához,
Onnan oroz farkasként
A nyájból egyenként lelkeket,
Most ez a lecke a földön,
Holnap nyilván más lesz,
Akad tisztítótűz mi nemesít,
És van önzetlen kegyelem,
Minden dolgozik érted,
Eléred a jót, a szépet.

Árvai Emil:

JÓZSEF ÉS POTIFÁRNÉ

Most légy erős, József:

Potifárné üldöz. 

"Több bátorság kell ma

erényhez, mint bűnhöz." 

Csábító csapdája

futásra késztet;

rágalom ellen

nincs menedéked. 

Rabszolgasorsnál

rosszabb is jöjjön:

mint sötét álom, 

elnyel a börtön.

(Megj.: 3-4. sor Cseri Kálmán nyomán) 

Lót Sodomában

Szép kis társaságba keveredtem én:

nincs erkölcsi mérce, itt mindent szabad. 

Nem tűrik a korholó igét;

behódolsz, vagy kitaszítanak. 

(Bibliai történet alapján.) 

(Árvai Emil) 

L a o d i c e a

Hagyom

ha gyom

ebben is van haszon.

Álmost nem ébresztem

magátol ébredjen

felfrissülten.

Bátort dicsérem

aranyat probál tűzben

vétek s érdem

érlel minden !

Bizony itt

megfenyit

igy szeret isten.

Ámen !

TÉKOZLÓ

Tékozló fiút csábos szabadság

messze elcsalt:  lett önkényes árva. 

Apjuk, a megunt, még visszavárta. 

Jófiú-bátyja sajnálja magát. 

(Lukács evangéliuma 15. rész alapján)

(Árvai Emil) 

Talán körbevesznek majd megértéssel.

Talán barátok, talán idegenek. 

Van az a bizalom, aminek mindegy. 

Jöhettél volna lelkedben dúlással!

Szemérmetlen és hanyag a béke, 

mikor fájdalmadban lép be. 

Kifeszít majd görcsbe ránt.

Javad akarja vagy csak a rendet.

Egyetlen álmot se dédelgess.

Karjaidra ül, és havaz.

ZÁKEUS

(aki látni akarta Jézust) 

Fára kapaszkodván, megpillantja végre.

Életébe kerül:  régi életébe. 

Rosszallja a jónép (ilyen csoda nem kell?) :

hírhedt fővámszedő vendége a Mester!

(Árvai Emil) 

NAGYPÉNTEK ESTE

Bár sziklasír várja végső pihenésül,

s őrök vigyázzák, pecsét, félelem;

már győztesnek járó koszorúja készül, 

hervadhatatlan és tövistelen. 

(Árvai Emil) 

TAGADÁS UTÁN

Magában csalódott Péter, 

énkép (kártyavár) dőlt romba.

Rostán ha kihull a polyva, 

messze száll pünkösdi széllel. 

(Árvai Emil) 

ÁRULÁS

Alkonyatba némuló olajfák;

tanítvány-szív és -szem  nehezül... 

Fölzúg az éj,  izzó, tüzes fáklyák:

Júdás érkezik,  s nem egyedül. 

(Árvai Emil) 

Árvai Emil:

RAJONGÓK

(Jézus megkenetése Betániában)

Túlzó pazarlás volna

tán,  hogy kiöntött drága kenet

folyjon ma homlokomra?

Ím, temetésre készítenek!

Ódry Attila (1993)

AZ ÚR ELŐTT

Fellépvén az ítélet dombjára,

rájöttem az életem kicsim voltára.

Lepergett szemem előtt a múlt valósága...

és lesütött szemekkel álltam ott....ítéletre várva.

S jött az Úr… s én lesütött szemekkel álltam.

Vállamon nyugodott meg keze...de én vártam.

Mondá nékem: gyermekem...nézz fel...ott- a Golgotán...

S tekintetem a kereszten nyugodott meg némán.

Ki az ott fenn? A fájdalmak embere,

kinek kínok közt kell sínylődnie,

hogy keresztfája tövét saját vére öntözze?!

Ki vagy ott fenn…te fájdalmak embere?!

Sokáig csend volt....de én éreztem...

valami nagy dolog történik most velem.

Ott...belül...ott egészen mélyen,

a szeretet lelke dolgozott nagy serényen.

Ily arcot még nem láttam soha,

s tekintetében ott volt valami kimondhatatlan csoda.

Ő maga a szeretet otthona,

ki belenéz, boldogtalan nem lesz soha.

A lágy szellő játszadozva fújdogált,

s cirógatva szárította vértől ázott arcát.

Arca sápadt, keze remeg...

fájdalmába a föld is beleremeg.

Mozdulni sem bír...

arcomat elönti a pír.

Ily nagy szeretetet nem láttam soha.

Ez maga...maga az isteni csoda.

Szinte érzem kezének lágy melegét,

mellyel viszi bűneim nagy terhét.

S szeméből a szeretet véres könnycseppként,

hullott alá én bűnös fejemre...megbocsájtásként.

De a természet hangja lecsendesült.

A tücsök is szomorúan hegedült.

A madarak többé nem daloltak...

mind a Golgota felé fordultak.

És egy fájdalom s újabb kiálltás.

De mit vétett ő- hisz maga az áldás.

Ó emberek...ó, ti makacsok és léhák.

A szeretet itt van...s ti ezt? Meddig hát?

Ó ember, nyisd fel hát szemed

s lásd meg hová sújtott le kezed.

Ó mily szörnyű tett s mily nagy fájdalom...

ez mind az én bűnöm...s ő mondja...VÁLLALOM.

S egy újabb jaj...s én bűnöm a fájdalmak emberén,

újabb rést nyit teste peremén.

Ó...kegyelem...ó elég; hisz fáj neki.

Hogy is bírja mindezt ki.

Végül csend lett...s görcsös teste megengedett.

Kiadá lelkét mit értem… s érted tett.

De harmadnapra feltámadt és ez az ami éltet.

Legyőzvén a halált... a szívünkben a remény éghet.

Én már neki élek...s benne bízom.

Vezessen ő - mert én már nem bírom.

Azóta már, fenn van a mennyben...

s onnét néz...figyel bennünket...csendben.

                                                              ÁMEN

NE FÉLJ

Amíg a Mester hajónkban ül, 

ne félj, tanítvány, árboc ha dűl. 

Mikor magunkban indít Ő útnak, 

sajkánk hulláma - ösvény az Úrnak. 

........................................................................ 

(Máté evangéliuma 8. és 14. részében olvasható történetek alapján:

Jézus lecsendesíti a vihart, jár a vízen.)

(Árvai Emil) 

     POKOL ÉS MENNYORSZÁG

....pokol....

Hol

a gyertyák már meg sem gyúlnak,

hol

az idők már el sem múlnak,

hol

    vasrácsos ajtói csapódnak

    jövőnek és múltnak,

hol

    epedő, remegő kezek

    szivárvány után nyúlnak,

hol

    sorvadt vézna testek

    savas lápban kúsznak,

hol

    fortyongó iszapból

    időnként kiúsznak,

hol

    jégbordás sziklákról

    folytonvást lecsúsznak, 

hol

    utolsó szál bőrt

    talpukról lenyúznak,

hol

    szárnyaló dallamot

    nyelvükről lenyúlnak,

hol

    apró csacska vágyat

    dömperrel bezúznak,

hol

    kékfénylő szemeket

    vastűvel kiszúrnak,

hol

    épséges fogakat

    szájakból kihúznak,

hol

    picinyke ajkakat

    öklökkel benyomnak,

hol

    göcsörtös bordákat

    lándzsával átszúrnak,

hol

    puskának tusával

    nyakszirtet szétzúznak,

hol

    vérittas fejeket

    deszkákba begyúrnak,

hol

lámpának vasára

koponyát koncolnak,

hol

amputált végtagok

ernyedten lapulnak,

hol

szuszogvó lényeket

élveteg hantolnak…

     Hol

      félelem és pánik

      rozsda-hamuja föd be

      élő-holtakat...

Ahol

     hajszálnyi reményt is

     kereszttel áthúznak … 

Feneketlen mélység…ki tudja hol a vég...

Alászálló árnyak…űrtelen messzeség...

Elhibázott vágyak…foszladó reménység...

Túlhevített kéjek...lángoló vitézség…

Konok makacsság...elfojtott nemesség…

Hevített indulat...kipukkadt éberség…

Rudakban aranyak...bujtatott nyereség…

Feledett tisztesség...kikerült veszteség…

     Ó ember, mondd hová jutottál?

Világunk imbolygó hajóján 

a zátony már felénk tart..

A Végtelen Semmi vállán

a léted még kitart ...

Fátyolos ködben lubickolva,

kitárt karokkal az égre meredve,

állunk a vándorút szegletén...

A szakadék szélén, lelkünk szigetén

bódultan kiáltunk:

      ÁLLÍTS MÁR TALPRA MINKET

             Ó URUNK!

Nézünk tehetetlen dühvel,

segítő kezet nyújtanánk...

Ám mindenki csak minket rühell,

gúnyos mosoly a csuhánk...

......mennyország...

Hol

csilingelő csengő dallam

hajnaltájban lángra pattan.

Hol

virágszirmok árja reppen

galambszárnyas fergetegben.

Hol

tömjénfüst és szantál felhő

illat árad – lengedező.

Hol

jelenben van már a holnap

s letűnt múltak átkarolnak.

Hol

rég nem látott rokonaink

lelkünk hídján áthajolnak.

Hol

zsibongós táncot ropnak

s cipők, csizmák el nem kopnak.

Hol

szőlőfürtök s pálmaágak

éjjel-nappal sétát járnak.

Hol

fügét, banánt, pácolt halat

kínálgatnak,

hisz jó falat!    

Hol

nádirigók, gerlék, fürjek

szellőhárfán rád fütyülnek.

Hol

liliomok és vadrózsák

nektárjukat folyvást szórják.

Hol

tündérek és pán vitézek

kéklő tavon átkísérnek.

Hol

angyalvárak tárva állnak

s hívogatva bárkit várnak.

Hol

cuppogató csókunk csattan

pirospozsgás forró ajkan.     

Hol

Parvati és Siva násza

táltos erőnk ősforrása.

Hol

Krisna és a gopik tánca

szerelmünknek hősrománca.

Hol

teljesség és bőség árad,

s fénylő testünk sosem fárad.

Hol

szeretet és béke honol

formában és ürességben.

Megpihenő fáradt vándor

tovatűnő messzeségben...

             ...epilógus...

Menny és pokol ura Te vagy!

Szépnek, csúfnak várománya.

Érezd, lássad, tudjad ki vagy:

Örök Isten hő szolgája!

Döntés Tiéd, hogy választasz

kényszer nincsen - szabad a pálya.

Legfeljebb csak halogathatsz,

de hű Ura 

 tékozló gyermekét

mindig-mindig visszavárja!

Mindenkinek megadatott

bölcsességnek tudománya.

Szíved mélye sosem halott,

végső lépés - bizony drága!

Feladván hát tévelygésünk,

mely elillan, mint a pára...

S dőreségnek, gonoszságnak

nem vár többé

ködfátyolos félhomálya!

A bölcs egyben boldog is, ez a másik arca.

Szíve már nem vágyik semmi földi harcra.

Lelkében teljes, így mindenkit szolgál.

Az isteni útra biztos rátalál.

ismerem a lázadásokat.

a szívből indulókat, 

amiket mégis az agy

próbál rendezni-képtelen!

túl már ezeken a sátáni-isteni körökön,

s a valós békéből mindig visszalökve:

nem bölcs akarok lenni, hanem boldog.

érezni, hogy ami megjelenik, 

annak van létjogosultsága. 

                                                                   SZAMSZARA

Bőséggel adatott gyümölcs és levél….

Egy dolog hiányzott csupán:

A tévedés szabadsága.

Szakított az almafáról,

és  bátran nekivágott az ismeretlennek.

 Kereste az igazságot.

A lét nyirkos és hideg talapzatán

 borzongott a teste...

Mégis leverte sátorvasát.

Oltalmazó kősziklaként

hegygerincet épített.

Pendülő érceket őrzött.

Virító rózsával pingálta a Napot,

majd fagyos télidőben

alvó rügyekbe szenderült.

Hajladozó kalászként

eleséget kínált

okosnak és balgának.

Hétpettyes lepkeként repdesett

ágakon és fűszálakon át

gyerkőcök nagy-nagy örömére.

Méhecskeként szálldogált

nyiladozó hajtásokra,

lépes-mézes kaptárokba.

Kotlósként üldögélt keltetők tetején,

és anyáskodva gondozta

kiscsibék lépdelő seregét.

Sakálként vonyított az ordas éjszakába,

s tombolva tépte szét

 zsákmánya rothadó tetemét.

Csimpánzként hintázott őserdők lombjain

s kecsesen utánozta

hasonmása  bugyuta vágyait...

Jámbor marhaként tejet adott

igaznak és bűnösnek...

Feláldozta önmagát...

S egyszer csak emberré penderült...

És elméje kútjánál,

disznók vályújánál

emlékezni kezdett...

Ám tébolyult egója magasra rebbent,

s félistenként lebegett

egek felhői felett...

Ismét ember lett...,

de most már felkentként

vállára vetette keresztjét.

A dombtető üstökén megfeszítve látta

Istent és a Sátánt...

Végre önmagára ébredt!

Szabaddá vált lelke,

s  többé már nem rémisztette

sorsa eleve elrendelése...

Visszatért oda, ahonnan elindult...

 Kevesebb lett, vagy több e lázadás által?

Te is megtudod majd utad végeztével,

bölcs tudorrá válhatsz sok-sok szenvedéssel…

Szép! Főleg az utolsó előtti versszak nagyon tetszik. Gratula.

Vedd el, ó Uram!

Irigységemet, acsarkodásomat,

mely éles késhegyként réved elmémbe…

Kérlek, vedd el, ó Uram!

Félelmeimet, szorongásaimat,

melyek bénító méregként mélyednek szívembe…

Kérlek, vedd el, ó Uram!

Gyengeségemet, lustaságomat,

mely langyos posványba toszogatja

ajándék napjaidat…

Kérlek, vedd el, ó Uram!

Konokságomat, makacsságomat,

mely kősziklás zátonyként választ el

édened kertjétől…

Kérlek, vedd el, ó Uram!

Nyegle pökhendiségemet,

mely öldöklő csizmával rúg

a világ és az emberek arcába…

Kérlek, vedd el, ó Uram!

Kétségeimet, kételyeimet,

melyek kihúzzák lelkem lába alól a talajt…

Kérlek, vedd el, ó Uram!

 Lázongásaimat, hitetlenségemet,

melyek folyton csak tagadnak

 és Téged gyaláznak…

Kérlek, vedd el, ó Uram!

Ám, ha mindezt mégsem tennéd…

A Te bölcsességed szent…

Legyen akaratod szerint,

de legalább annyi világosságot adj,

mellyel  megérthetem végre

 szándékaidat!

Ámen

Először megijedtem, hogy

MINDENT tudsz rólam, Uram,

amit ember se tudhat, 

mert ki se mondtam.

Mennyi mindent megbánhatnék,

mindig a lelkiismeret...

de végre nem szégyellem már,

hogy gondolataim is ismered.

Hisz abból indulok ki, hogy Jó vagy!

A megkönnyebbülés

már majdnem olyan, mint három éve,

mikor a kórházba vitt apám.

Igen, akarom!

akarom,

akarom,

szabad akaratomból akarom, 

hogy vezess.

és neki is csak azt mondtam,

hogy vigyázd a gyermekeimet!

essszt már mikor leírtam- tudtam- hogy el...tam.

mer így akartam, csak nem bajlódtam vele. de itt az ideje, hogy pontosítsam, véglegesítsem. 

hiszen mindenem megvan:

ami nincs, azt nem nekem szánták.

hmmm ... :)