Jaj, idegen anyanyelvű, de itt élő (és az iskolában mindent magyarul tanuló) hatodikos gyereknek hogy lehet elmagyarázni az alanyi és a tárgyas ragozást vajon?
Az a gáz, ha a szabad morfémákat úgy próbálod megkeresni, hogy a jelentésükre figyelsz. Illetve az, ha a tanár ezt várja tőled. Úgy tűnik, nem ez az utóbbi a helyzet, így marad rumci javaslata, talán kicsit leegyszerűsítve:
a) ide tartozik minden önálló szó, leszámítva a b)-hez tartozókat
b) ide tartoznak a névelők (a, egy), a névutók (ebből sok van) és az igekötők.
c) ide tartoznak azok az elemek, amelyeket a tagolás során más szavakról vettél le, és ők magk nem lehetnek önálló szavak: képzők, jelek, ragok.
Oké. Akkor csináld a következőt. Először a viszonyszókat (névelő, kötőszó, névutó, igekötő, tagadószó, segédige, segédigenév, partikula, elöljárószó)* jelöld meg b-vel, majd a maradékot bontsd morfémákra, a toldalékokat jelöld meg c-nek, az elemzés utáni igekötőket szintén, ha a tövek közt van gyógy- vagy forog, netalán -batka típusú izé, azt is c-zd meg, majd a tövek maradéka kapjon a-t. Ha így jársz el, lényegében nem fogsz hibázni. (Hogy a névutómelléknevekkel mi van, meg nem mondanám, hiszen elvben a névutó félszabad, de azért olyan jól rápakolódik az az -i képző, márpedig eddig úgy tűnt, hogy a félszabad morfémák önálló szavak. Névutómellékneveket remélhetőleg nem fognak kérdezni.)
* Ha valamelyik szófajról nem hallottál, ne izgasson, valószínűleg egyszerűbb szófaji rendszert tanultatok.
Viszont te voltál a részletezőbb. Mivel szaladtam, kénytelen voltam azzal az előfeltevéssel élni, hogy csak azt írom le, mi van abban a rendszerben, amelyik egyáltalán használja a félszabad morféma terminus techincust. Én a magam részéről sose használnám amúgy, számomra ugyanis teljesen rendszeridegen szempontot kever bele egy amúgy alapvetően koherens rendszerbe. Úgyhogy köszönöm a kiegészítéseket. Nekem a kedvenceim amúgy az egyedi kötött morfémák, amilyen a tö- (a több-ből).
Pssssszt, se "eltudná valaki mondani", se "bekell betűzni" nincs, mindkét esetben az igekötőt külön írjuk, ugyanis az első esetben az "el" a "monani"-hoz, a másodikban a "be" a "betűzni"-höz tartozik...
a"bekell betűzni" -t arra értettem, hogy nálunk a dolgozatba a=szabad b=félszabad c=kötött, és a szavaket miután tagoltuk, utána a megfelelő betűt kell odaírni.
Köszi az eddigieket, csak az a problémám, hogy a tanárnál bekell betűzni és 3 variáció közül kell választani. És ugye a 3. a félszabad, így előfordulhat, hogy a félszabad lesz a helyes válasz én meg kötöttet írok.
Először szeretném megjegeyzni, hogy a feltett kérdésnek van bizonyos terminológiafüggése. Ez a félszabad morfémát illeti, ami vagy van, vagy nincs.
Ha leegyszerűsítjük a dolgot, akkor a morféma minősítésére azt vetjük fel, hogy az adott fonémakombináció önmagában, önálló szóként használatos-e vagy sem. E szerint csak szabad és kötött morfémákról beszélhetünk.
A szabad morféma a hallgatólagos értelemben vett szó (a szó fogalmának meghatározásába most ne menjünk bele). Példák: olvas, alma, és, hajrá.
A kötött morféma mindenfajta toldalék. Példák: -Ás, bEn, -k, -i stb.
Ebből a rendszerből kilógnak bizonyos "szavak", mint pl. a névelők, névutók és az igekötők, amelyek önmagukban nem fordulnak elő (eltekintve néhány kivételtől), ezért bizonyos tekintetben a toldalékokhoz hasonlítanak (pl. a névutókat nem könnyű megkülönböztetni a ragoktól). Ezeket az alakulatokat szokás álszónak nevezni, és van olyan terminológiai rendszer, amely ezeket félszabad morfémának nevezi. Itt jelenik meg a terminológiai probléma, mert ezek nem félig-meddig szabadok, hanem "olyanok, mintha szabadok lennének", tehát, ha már kell ez a kategorizálás, inkább a kváziszabad jelző lenne a helyénvaló. Példák: a, egy, be-, ki-, között, fölé stb.
NB - bár a névutó önállóan nem szokott állni, személyjeles alakjai viszont - mintegy határozóként - igen: mögöttem, fölötte, ellenük.
Ez a terminológia kétségtelenül felfigyelt a valódi szabad és a kváziszabad morfémák pragmatikai különbségére, de ezzel az erővel foglalkozhatott volna az olyan tövekkel is, mint a gyógy-, táp-, táv- stb. amelyek önmagukban sosem fordulnak elő, csak mindig valamilyen összetételben vagy képzővel, és amelyet sokféleképpen nevez a magyar szakirodalom: passzív tő, fiktív tő, alaptő, amelyek bizonyos vonatkozásban az előzőek ellentéte, azaz nevezhetnők őket félkötött morfémának vagy kvázikötött morfémának.
Önálló jelentést felejtsd el, úgyse megyünk vele semmire! Szabad akkor, ha lehet önálló szó és önálló megnyilatkozás (ha nem pontosan tudod, mi a megnyilatkozás, olvass helyette mondatot): asztal. Kötött akkor, ha nem lehet önálló szó (így önálló megnyilatkozás sem): -ban. Félszabad akkor, ha lehet ugyan önálló szó, de önálló megnyilatkozás nem: mögött.
Valaki eltudná nekem magyarázni, hogy egy morfémáról hogyan tudom eldönteni, hogy kötött félszabad vagy szabad. Azt tudom, hogy akkor szabad, ha van önálló jelentése. Örülnék ha tudnátok segiteni.
Még egy: ha a köznyelvben „szanzavérának” nevezik a növényt, akkor ennek helyesírásakor (mivel az OH-ban ez az alak nem szerepel) az idegen szavak szótárának „szanzavera” alakját tekintsem mérvadónak?
Idézem a Nyelvművelő kézikönyv szócikkét. „mindig – mindég A köznyelvi változat a mindig, a mindég egy kissé régies és népies, de a régebbi nyelvben meglehetőn általános volt. „A muzsikás mindég fújja. Mindég szilajabban pörög ujja.” (ÉrtSz.: Arany) Az utóbbit akadémiai helyesírásunk csak 1922-ig engedte meg. [Nem egészen értem, hogy ejtésváltozatok közti választáshoz a helyesírásnak mi köze. A felső nyelvállású rövid-hosszú – úgy vélem – lényegében más kérdés, mert ott a kiejtés nagyon ingadozó általában is. r.] Utána egy ideig a mindíg alakot írta elő. 1950 óta csak rövid i-vel helyes. A szépirodalomban olykor még a 20. században is felbukkan a hasonló jelentésű mindétig (~ mindéltig) forma is. Ez a köznyelvben már egyáltalán nem használatos. Irodalom: Nagy J. B.: Emberöltő 259; Szemere: AkHTört. 93–4.”
