értelmet annak felismerésére, hogy jobb sorsot nem is kívánhatnának maguknak, s hogy nincs annál nagyobb boldogság még a földi élet szempontjából sem, mint az, ha valaki teljesen távol él az összes világi dolgoktól. Az idősebbeknek, akiknek gyöngébb az egészségük, ad elegendő testi erőt arra, - legalább eddig mindig megadta, - hogy képesek legyenek elviselni ugyanazt a szigort és vezeklést, mint a többiek.
Ó én jó Uram! mennyire szembetűnő a Te végtelen hatalmad! Nem kell okokat keresni ahhoz, amit Te parancsolsz, mert hiszen emberi értelmet meghaladó módon teszel mindent lehetővé, s világosan értésünkre adod, hogy ha egyszer amúgy igazában szeretünk Téged, s őszintén lemondunk mindenről a Te kedvedért, akkor Te, én jó Uram, mindent könnyűvé teszel. Igazán ide illik az a mondás, hogy „tetteted a nehézséget törvényeid útján,”[1] mert én igazán nem érzem a súlyát és nem látom be, miért volna szűk az ösvény, amely Tehozzád vezet. Valóságos országút az, - én legalább úgy látom - nem pedig ösvény; út, amelyen az ember a lehető legbiztosabban halad, ha egyszer elszántan rálépett. Nincsenek rajta veszedelmes hágók és mélységek, amelyekbe bele lehet zuhanni, mert távol vannak tőle a bűnre vezető alkalmak. Azt nevezem én ösvénynek, és pedig vészes ösvénynek, és szűk útnak, amelynek egyik oldalán mély völgy fenyegeti az embert, a másikon pedig szakadék, úgyhogy egy meggondolatlan lépés, s az utas összezúzott testtel terül el a mélységben. Ellenben, aki Téged igazán szeret, ó én Boldogságom, az biztosan jár a széles országúton, messze minden örvénytől; s hacsak egy kicsit botlik is meg, Te azonnal megkapod, hogy meg ne üsse magát. S még ha el is találna esni egyszer, vagy akár sokszor is, föltéve, hogy nem a világot szereti, hanem Téged, akkor sem fog elveszni, mert az alázatosság völgyében halad.
Igazán nem tudom megérteni, hogy mitől félnek azok, akik nem mernek rálépni a tökéletesség útjára. Ó, bárcsak megérttetné velünk az Úr, - az Ő végtelen jóságára kérem - hogy mennyire veszedelmes biztonságban éreznie magát olyan kézzelfogható veszedelmek között annak, aki úgy él, amint az emberek általában élni szoktak; s hogy az igazi biztonság abban van, ha igyekszünk minél előbbre sietni az Úristenhez vezető úton. Rajta tehát, függesszük szemünket Őreá, s ne féljünk; az igazságnak ez a napja nem fog leáldozni; s hacsak előzőleg mi nem hagyjuk el Őt, nem fogja engedni, hogy éj boruljon utunkra, s eltévedjünk. Hiszen az emberek, sajnos, oly bátran járnak oroszlánok között, amelyeknek mindegyike tép belőlük egy falatot - értem a világnak azokat az úgynevezett kitüntetéseit, örömeit és élvezeteit, - ellenben ezen az úton az ördög még a bogarakból is rémeket csinál. Ezerszer elcsodálkozom, s szeretném magamat tízezerszer agyon sírni, s fennhangon beszélni mindenkinek - ha ugyan volna valami haszna - az én nagy vakságomról és gonoszságomról; hogy legalább ők nyissák ki a szemüket. Ó, bárcsak megnyitná a szemüket Ő, aki olyan jó és oly hatalmas; s ne engedje, hogy az enyéimre még egyszer hályog boruljon! Ámen.
Istentől származnak. Egy más alkalommal pedig azt mondta, hogy az évi jövedelem zavarokkal jár; továbbá más egyebet is említett a teljes szegénység javára, s biztosított arról, hogy aki Őneki híven szolgál, annak mindig meg lesz mindene, ami szükséges a megélhetéshez. Megjegyzendő, hogy ami engem illet, én nem is aggódtam soha sem amiatt, hogy szükséget szenvedhetnénk.
Az Úr a Praesentatus[1] véleményét is megváltoztatta, értem azét a domonkosrendi szerzetesét, aki azt írta nekem, hogy ne alapítsak évi járadék nélkül. Ez a hallomás, és ezek az ilyen kiváló egyénektől származó tanácsok teljesen megnyugtattak engem, s úgy éreztem, hogy a világnak minden kincse az enyém lett abban a pillanatban, amikor elhatároztam, hogy ezentúl alamizsnából élek.
Ekkortájt vonta vissza a tartományi főnök[2] azt a parancsát, amely engem ottmaradásra kötelezett, s megengedte, hogy ha el akarok menni, akkor mehetek, de ha maradni óhajtok, még maradhatok egy ideig. Ezen időben kellett megejteni a választást is az én zárdámban, s arról értesítettek, hogy sokan óhajtanak engem főnöknőnek. Ennek már csupán a gondolata is olyan gyötrelem volt reám nézve, hogy inkább elszenvedtem volna helyette az Úristenért akármilyen vértanúságot. Semmiképpen sem tudtam volna magamat rászánni erre az áldozatra. Mert eltekintve attól, hogy oly nagyszámú testületnek[3] kormányzása igen nehéz dolog, ez az állás még sok más egyéb kellemetlenséggel jár; de meg azután nekem sohasem kellettek az elöljárói állások, s mindig visszautasítottam őket mert veszedelmesnek tartottam lelkiismereti szempontból. Azért is igen hálás voltam az Úristennek, hogy nem voltam otthon, s írtam barátnőimnek, hogy ne szavazzanak rám.
Mialatt én nagyban örültem annak, hogy távol vagyok attól a zűrzavartól, egyszer csak azt mondja nekem az Úr, hogy mindenesetre menjek haza, tekintve ugyanis, hogy én vágyódom a keresztek után, egy kitűnő kereszt készül számomra otthon; ne vessem el magamtól, hanem menjek bátran elébe: Ő majd megsegít. Egy szóval, hogy induljak azonnal. Én nagyon neki búsultam magamat, s mást se tettem, mint sírtam. Azt hittem ugyanis, az lesz a keresztem, hogy megválasztanak főnöknőnek; mert, mint mondom, sehogy sem tudtam elhitetni magammal, hogy az nem járna reám lelki kárral, s egyáltalában lehetetlen dolognak tartottam. Elmondtam a dolgot gyóntatómnak,[4] s ő meghagyta nekem, igyekezzem azonnal elszabadulni, mert világos dolog, hogy jobb, ha hazamegyek. Mivel azonban nagy volt a hőség, s elég volt a választásra hazaérnem, nehogy megártson az út, megengedte, hogy néhány napra elhalaszthatom az indulást. Az Úr azonban másképpen intézkedett, s meg kellett tenni az ő akaratát. Ugyanis nagy lelki nyugtalanság vett rajtam erőt; képtelen voltam elmélkedni; úgy éreztem, hogy engedetlen vagyok az Úr parancsával szemben; s hogy csupán azért, mert itt tetszésem szerint és kényelemben tölthetem napjaimat, ki akarok térni a szenvedés elől. Szememre vetettem magamnak, hogy csak szavakkal szolgálok az Úristennek; mert ha egyszer tudom, hogy jobb ott lennem, akkor miért nem indulok?! Mit számít az, hogy esetleg belehalok?! Ráadásul mindehhez a lelkem teljesen el volt szorulva, s az Úr elvette minden örömömet, amelyet a belső imában szoktam találni. Végre is lelki gyötrelmem annyira fokozódott, hogy könyörögtem annak az úriasszonynak, engedjen haza. Gyóntatóm ugyanis, látván lelki állapotomat, már előbb azt mondta, hogy menjek; amiben őt is az Úristen ösztökélte, éppúgy, mint engem.
Az az úriasszony nagyon a lelkére vette, hogy el akarom hagyni, ami nekem természetesen újabb fájdalmat okozott. Ugyanis nagyon sok fáradságába került, amíg engem
találják magukat bele ebbe az életmódba. De meg azután maga ez a szegénység nem lesz-e oka holmi szórakozásnak? Volt alkalmam ugyanis tapasztalni, hogy egyes szegény zárdákban nem igen van meg az elvonultság, azt azonban nem gondoltam meg, hogy éppen az elvonultság hiánya az oka a szegénységüknek, nem pedig viszont. Mert hiszen a szórakozás nem teszi a zárdákat gazdagabbakká, az Úristen pedig sohasem hagyja el azokat, akik híven szolgálnak neki. Egy szóval gyönge volt a hitem, amit az Úristennek erről a szolgálójáról éppen nem lehetett mondani.
Szokásom szerint sokaknak véleményét kikértem ebben az ügyben, de úgyszólván senkit sem találtam, aki osztozott volna ebben a nézetben; sem gyóntatóm, sem a hittudósok, akikkel beszéltem róla. Annyi minden érvet hoztak föl ellene, hogy már azt sem tudtam, mit csináljak. Miután ugyanis én egyszer beláttam, hogy a dolog benne van a Szabályban, s megértettem, hogy nagyobb tökéletesség: már nem tudtam magamat többé rászánni arra, hogy biztos évi jövedelmünk legyen. És még ha olykor sikerült is engem meggyőzniük, alig kezdtem imádkozni, s alig merültem bele Krisztus Urunk szemléletébe, aki oly szegényen és mindenéből kifosztva függött ott a kereszten: nem tudtam elviselni azt a gondolatot, hogy én gazdag legyek. Sírva könyörögtem hozzá, ejtse valamiképpen módját, hogy én épp oly szegény lehessek, mint Ő. Annyi hátrányát láttam az évi jövedelemnek, s beláttam, hogy annyi nyugtalanságnak, sőt szórakozásnak is lenne okozója, hogy mást sem tettem, mint folyton vitatkoztam azokkal a hittudósokkal.
Írtam annak a domonkosrendi szerzetesnek is, aki bennünket támogatott.[1] Két ívnyi ellenérvet és teológiai fejtegetést küldött nekem annak bizonyítására, hogy nem szabad megtennem, hogy ő semmi esetre sem ajánlja, pedig alaposan tanulmányozta a kérdést. Azt feleltem neki, ha az ő teológiája és tudománya engem attól akar visszatartani, hogy tökéletesen kövessem hivatásomat, megtartsam szegénységi fogadalmamat és megfogadjam Krisztus Urunk tanácsait, akkor nagyon szépen köszönöm: nem kérek belőle.
Ha találtam valakit, aki pártomat fogta, ez nagy örömömre szolgált. Az az úriasszony, akinél tartózkodni szoktam,[2] e tekintetben teljesen osztozott véleményemben, Egyesek kezdetben azt mondták, hogy jónak tartják, de mikor azután jobban meggondolták, annyi nehézséget találtak ellene, hogy minden áron le akartak engem róla beszélni. Én azonban azt feleltem nekik, hogy ha már ők ily könnyedén változtatják a véleményüket, én bátor vagyok ragaszkodni az első tanácsukhoz.
Ezen időtájban az Úr megengedte, hogy az én kérésemre a szent Alcantarai Péter testvér eljött annak az említett úriasszonynak a házába, aki addig még sohasem látta őt. S ő, aki ugyancsak lelkesen szerette a szegénységet, s annyi esztendő óta gyakorolta és jól ismerte azokat a kincseket, amelyeket magában rejt: igen nagy segítségemre volt. Lelkemre is kötötte, hogy semmi áron se engedjek ebből a tervből, hanem tegyek meg mindent, hogy minél tökéletesebben megvalósuljon.[3] Ebben a tanácsban és pártfogásban azután meg is nyugodtam, s elhatároztam, hogy nem is fordulok többé másokhoz, mert hiszen, tekintve, hogy olyan széleskörű tapasztalata volt e téren, nálánál jobban senki sem érthet a dologhoz. Egyszer éppen buzgón imádkoztam ezen ügy érdekében az Úristenhez, amikor azt mondta nekem az Úr, hogy mindenesetre a teljes szegénység elvét valósítsam meg, mert ez az Ő Atyjának akarata és az Övé, s hogy Ő meg fog engem segíteni. Ezek a szavak, amelyeket nagy elragadtatásban hallottam, akkora hatást tettek reám, hogy egy pillanatra sem tudtam kételkedni hitelességükben; világos volt előttem, hogy
[3] Az élőszóbeli biztatáson kívül Alcantarai Szent Péter levelet is írt a szentanyának, 1562. ápr. 14-én, s ebben megható ékesszólással fejtegeti a tökéletes szegénység szépségét és előnyeit.
Folytatólag beszél ennek a mi dicső Szent József atyánk tiszteletére szentelt zárdának alapításáról, s arról, hogy miként intézte az Úr a dolgot úgy, hogy az teljesen a szent szegénység alapjaira helyezkedjék. Hogyan távozott attól az úriasszonytól, akinél volt. Más egyéb eseményekről is beszámol.
Mialatt még annál az úriasszonynál voltam, akinél több mint egy félévig maradtam, az Úr úgy intézte a dolgot, hogy egy, a mi rendünkhöz tartozó beáta, valami hetven mértföldnyire innét, hallott rólam egyet-mást, s mivel azon a vidéken kellett átutaznia, egy kis kerülőt tett, hogy velem beszélhessen.[1] Az Úr neki is, ugyanazon évben és hónapban sugallta azt, hogy alapítson sarutlan kármelita női kolostort, mint nekem s akkora vágyat keltett benne eziránt, hogy mindenét eladta, s elment Rómába gyalog és mezítláb, hogy megszerezze a szükséges engedélyt. Nagyon önsanyargató és imádságos nő, akinek az Úr sok kegyelmet ad. Miasszonyunk is megjelent neki, és biztatta erre az alapításra. Egy szóval annyira fölöttem állott az Úr szolgálata tekintetében, hogy szégyenkeznem kellett az ő jelenlétében. Megmutatta nekem a fölhatalmazásokat, amelyeket Rómában kapott, s azon két hét alatt, amelyet velem töltött, véglegesen megállapodtunk abban, hogy miképpen fogjuk ennek a két zárdának tervét megvalósítani.
Mielőtt vele beszéltem volna, nekem fogalmam sem volt arról, hogy a mi Szabályunk, az enyhítés előtt kizárta a tulajdonjogot, s így nem is volt szándékom ezt a zárdát biztos évi jövedelem mellőzésével alapítani.[2] Engem az a gondolat vezetett, hogy ne legyen gondunk a szükségesekre, s egészen elkerülte a figyelmemet, hogy mennyi gondot okoz maga a vagyon. Ezt a jó asszonyt, aki még olvasni sem tudott, az Úr fölvilágosította arról, amiről nekem fogalmam sem volt, pedig ugyancsak sokszor végigolvastam Szabványainkat.
Alighogy szóba hozta előttem ezt az eszmét, nekem azonnal rendkívül megtetszett; csak attól féltem, hogy ezt nem fogják nekem megengedni. Azt fogják mondani előre láttam -, hogy bolondság az egész, s hogy ne tegyek olyasmit, aminek azután mások isszák meg a levét. Mert hacsak rólam magamról lett volna szó, egy pillanatig sem haboztam volna, sőt boldoggá tett volna az a gondolat, hogy Krisztus Urunknak tanácsait követhetem. Hiszen Ő Szent Felsége már akkor belém oltotta a szegénység utáni mélységes vágyódást. Ami engem illet, én nem is kételkedtem abban, hogy ez a legjobb, hiszen én már régóta azt szerettem volna, hogy mint koldus tengethessem életemet, s ne legyen se lakásom, se semmim. Csak attól féltem, hogy hátha a többieknek nem adja meg az Úr ezt a kegyelmet, s nem fognak így gondolkodni. Hátha nem
[1] Beátákon jámbor nőket, és pedig vagy hajadonokat, vagy özvegyeket értettek, akik kint a világban folytattak magasabbfokú lelki életet. Rendesen valamely szerzetnek voltak harmadrendű tagjai, s annak ruháját is viselték. Olykor többedmagukkal közös életet folytattak egy házban, s ez utóbbinak neve beatérió volt. Ilyen beatérió volt eredetileg az ávilai Megtestesülés zárda is. Az a beáta, akiről itt szó van, Jézusról nevezett Mária volt, a második sarutlan kármelita női zárdának, az alcalái Imagen-nék későbbi alapítója. Granadában született 1522-ben. Atyja a kancelláriának volt tisztviselője. Férjhez ment, de korán özvegységre jutott, s ekkor belépett a kármeliták harmadrendjébe, s akkori szokás szerint viselte a szerzet ruháját. Ekkor támadt az az eszméje, hogy zárdát alapít, s abban meghonosítja az Eredeti Szabály szigorú fegyelmét. E célból elment Rómába, mezítláb, gyalog, s engedélyt szerzett a pápától. De-Mascarénas Leonora, II. Fülöp nevelőnője támogatásával azután megalapította zárdáját Alcalában, s ott halt meg l580-ban.
[2] A Kármel remetéi a legtökéletesebb szegénységet gyakorolták, s hogy ebbeli elveiket megoltalmazzák a lazulástól, IX. Gergely pápától 1229. ápr. 6-án kelt brévét eszközöltek ki, amely megtiltja nekik, hogy házat, földet vagy járadékot bírhassanak, mivelhogy az ilyesmi nem egyeztethető össze tökéletes, szemlélődő életükkel.
látszott rajta, hogy nagyon meg van velünk elégedve. Ezt nyíltan ki is mondta, s világosan értésemre adta, hogy az ilyen társalgásnál ő mindig jelen van, s hogy Istennek nagy dicsőségére szolgálnak azok, akik ennyire szeretnek Őróla beszélni.
Egy más alkalommal, midőn ez az atya távol volt ettől a várostól,[1] láttam, amint angyalok emelték a magasba, nagy dicsőség közepette. Ebből a látomásból megértettem, hogy lelke rohamosan halad az életszentség útján. Ez tényleg úgy is volt. Egy bizonyos személy ugyanis, akinek ő annak előtte megmentette a becsületét és a lelkét, nagyon is becsületbe vágó rágalommal lépett föl ellene, ő pedig mindezt készörömest viselte el. De azon kívül is sokat tett, ami Istennek nagy dicsőségére szolgált, s más egyéb üldözések közepette is megőrizte türelmét. Azt hiszem nem volna célszerű ezeket a dolgokat itt részleteznem. Kegyelmed úgyis tud róluk,[2] s utólag megmondhatja nekem, vajon jónak tartja-e, hogy följegyezzem őket Isten nagyobb dicsőségére.
Mindazok a jövendölések, amelyek erre a zárdára vonatkoztak (s amelyeket részben már említettem, részben pedig majd ezután fogok elmondani), vagy más egyéb dolgokat jeleztek előre: mind beteljesedtek. Egyik-másik eseményt az Úr három esztendővel előbb nyilatkoztatott ki nekem, mielőtt bekövetkezett volna; némelyeket még korábban, másokat későbben. Ezeket a kinyilatkoztatásokat én mindig közöltem gyóntatómmal és azzal az én özvegyasszony barátnőmmel, akivel szabad volt ilyesmiről beszélnem, ő pedig, mint megtudtam, elmondta másoknak is. Mindezek tudják, hogy nem hazudok, s ne is engedje Isten, hogy valaha bármiben is eltérjek az igazságtól, de főleg ilyenkor ne, amidőn ennyire komoly dolgokról van szó.
Mikor az egyik sógorom hirtelen meghalt,[3] én nagyon elszomorodtam miatta, mert nem szokott gyónni, s ekkor belső ima közben azt a kinyilatkoztatást kaptam, hogy nővérem éppen így fog meghalni, azért menjek el hozzá és készítsem erre elő. Szóltam a dologról gyóntatómnak, de az nem engedett el; midőn azonban a kinyilatkoztatás megismétlődött, azt mondta, hogy jól van, menjek, mert hiszen végre is nem vesztek vele semmit. Nővérem falun lakott. Elmentem tehát hozzá, s a nélkül, hogy megmondtam volna neki jövetelemnek igazi okát, igyekeztem minden tekintetben a lelkére hatni. Rábírtam, hogy igen gyakran gyónjék és szorgosan vigyázzon lelkiismeretének tisztaságára. Nagyon jó lélek volt s mindenben szót fogadott. Négy vagy öt esztendeig gyakorolta már ezt a szokást, és nagyon vigyázott arra, hogy semmiben se vétsen, egyszer csak meghalt, mikor senki sem volt mellette, s meggyónni sem tudott. Mily szerencse volt, hogy utolsó gyónása óta még egy hét sem múlt el. Ez a körülmény nagy örömömre szolgált, mikor megkaptam a halála hírét. Nagyon kevés időt töltött a tisztítóhelyen, mert, ha jól emlékszem, talán még egy hét sem múlt el halála után, mikor megjelent nekem az Úr, s megmutatta, hogyan veszi magához az örök boldogságba. Ezen évek alatt, amelyek a kinyilatkoztatás és az ő halála között folytak le, sem én, sem pedig a barátnőm egy pillanatra sem felejtettük el a reá vonatkozó jóslatot, s így, amikor meghalt, a barátnőm egészen elképedve jött hozzám azzal, hogy íme tehát csakugyan beteljesült. Áldott legyen mindörökre az Úr, aki olyan nagy gondot fordít arra, hogy a lelkek ne kárhozzanak el!
Nagyszerű látomásaim voltak őreá és az említett jezsuita házfőnökre vonatkozólag.[1] Az Úr sok minden csodálatos dolgot mondott nekem róluk, és még két más domonkosrendiről, különösen az egyikről, akinek lelki haladása igazolta azt, amit az Úr nekem róla kinyilatkoztatott.[2] Azonban erre az atyára nézve, akiről most beszélek, igen sok látomásom volt. Csak egy dolgot akarok itt megemlíteni.
Egy alkalommal együtt voltam vele egy társalgó szobában, s az egész idő alatt az én lelkem és szellemem érezte a szeretetnek azt a heves tüzét, amely az övében lángolt Isten iránt, úgyhogy szinte magamon kívül voltam. Csodálkozva szemléltem Isten végtelen kegyelmét, aki ily rövid idő alatt ily magas színvonalra emelte föl ezt a lelket. Egészen meg voltam szégyenülve annak láttára, hogy mily alázatosan hallgat meg egyes dolgokat, amelyeket én mondok neki a belső imáról; s annál nagyobb szerénytelenség volt részemről, hogy ennyit megengedtem magamnak olyan emberrel szemben, mint ő. Ügy látszik, az Úr mégis elnézte ezt a hibámat, mert látta, mily őszintén óhajtom minél nagyobb lelki haladását. A vele való társalgás olyan rendkívül üdvös hatással volt reám, hogy utána egészen új lelkesedés lángolt a lelkemben, s szerettem volna egészen új életet kezdeni Isten szolgálatában.
Ó Jézusom! Mit nem képes tenni az olyan lélek, amelyben ég az irántad való szeretet! Mennyire meg kellene becsülnünk az ilyent! Mily buzgón illenék imádkoznunk, hogy az Úr tartsa életben! Akiben megvan ugyanez a szeretet, annak az ilyen lelkek nyomába kellene lépnie! Mily szerencsés az, aki betege lévén ennek a szeretetnek, talál egy másikat, aki ugyanattól vérzik! Hogyan örül ilyenkor annak, hogy nincs egyedül! Mennyire támogatják egymást a szenvedésben, sőt az érdemgyűjtésben is! Kitűnő szövetségesek, ha összefognak, az ilyenek, akik készek ezerszer kockára tenni életüket Istenért s vágyva vágyódnak az alkalom után, hogy odaadhassák, azt Őérette. Olyanok ők, mint a katonák, akik, hogy zsákmányt ejthessenek, s belőle meggazdagodhassanak, azt kívánják, hogy legyen háború, mert tudják, hogy a nélkül nincs számukra zsákmány, nincs gazdagság. A szenvedés az ilyen lelkeknek életcélja. Ó mily nagy dolog az, ha valaki az Úr kegyelmének fényénél belátja, hogy mily nyereség Őérette szenvedni. Ezt azonban csak akkor érti meg az ember, ha már mindenről lemondott. Mert amíg van valamije, amihez ragaszkodik, az annak a jele, hogy becsüli azt a dolgot; ha pedig becsüli, akkor nehezére esik megválni tőle. Ez pedig akkora tökéletlenség, hogy azzal minden el van veszve. Az ilyenre ráillik az a mondás: „Veszve van az, aki veszett dolog után jár.” Mert van-e nagyobb veszteség, sötétebb vakság, és súlyosabb szerencsétlenség, mint sokra becsülni azt, ami semmit sem ér?!
Azonban hadd térjek vissza ahhoz, amit mondani akartam, tudniillik, hogy végtelen örömmel szemléltem ezt a lelket, amelyben - mint világosan láttam - az Úr oly rendkívüli kincseket halmozott föl. Elgondoltam, mekkora kegyelem volt reám nézve, hogy az Úr engem használt föl eszközül, s hogy mily méltatlan vagyok én erre. Igazán sokkal jobban örültem azoknak a kegyelmeknek, amelyeket az Úr őneki juttatott, és sokkal nagyobb jótéteménynek tekintettem őket magamra nézve, mintha nekem adta volna. Hálát adtam az Úrnak, hogy Ő Szent Felsége teljesítette kívánságomat, s meghallgatott, mikor azért imádkoztam hozzá, hogy válassza ki szolgálatára többek közt ezt a kiváló férfiút.
Akkora volt az örömöm, hogy lelkem végre is nem bírta tovább elviselni, s kilépve önmagából, elvesztette önmagát, hogy annál többet nyerjen. Megszűnt a gondolkodás és annak az úgy látszik magának a Szentlélek Úristennek ajkairól csengő nyelvnek hallatára nagy elragadtatás jött rám, amely úgyszólván teljesen megfosztott eszméletemtől. Egyébként azonban csak rövid ideig tartott. Krisztus Urunk jelent meg nekem kimondhatatlan fenségben és dicsőségben, s
-----------------------------------------------
[1] Még mindig Tolédo Garcia és Salazár Gáspár atyákról van szó.
[2] Ibaňez Péter és Baňez Domonkos atyák, de főleg az első.
Ezeket az ajándékokat ugyanis az Úristen akkor és úgy adja, amikor és amint akarja, s nem nézi szolgálatainknak sem hosszát, sem nagyságát. Nem azt mondom, mintha nem becsülné ezeket is sokra, hanem csak azt, hogy az Úr olykor az egyik embert húsz év alatt nem vezeti föl a szemlélődésnek olyan magas fokára, mint ahová egy másikat egy esztendő alatt följuttat. Ő Szent Felsége tudja legjobban, hogy miért tesz így. Nagy tévedés azt hinnünk, hogy az évek hosszú sora fogja megértetni velünk azt, amit megérteni lehetetlenség másképpen, mint csakis tapasztalat alapján. Azért is sokan csalódnak, mint mondottam, akik ismerni akarják a lelki dolgokat, a nélkül, hogy maguk is lelkiek volnának. Nem azt mondom, hogy a nem-lelki ember, ha egyébként tudományos képzettségű, ne lenne képes vezetni azt, aki lelki. Igenis, ezt meg tudja tenni a külső dolgokban, sőt némileg a belsőkben is, amennyiben olyanokról van szó, amelyek természetes úton, az értelem működése révén történnek. Az ilyeneket szemmel tarthatja, és megfigyelheti, vajon megegyeznek-e minden tekintetben a Szentírás tanaival. Ami azután a többit illeti, amiatt ne fájjon a feje, s ne akarjon olyan dolgokat megérteni, amelyeket nem ért meg; főleg pedig ne fojtsa el a szellemet azokban, akiket vezet. Ezen többi dolgok tekintetében ugyanis nagyobb Úr kormányozza őket, tehát van, aki parancsoljon nekik. Ne ütközzék meg ezeken a dolgokon, és ne tartsa őket lehetetlenségnek, mert minden lehetséges Istennél. Inkább igyekezzék erősebb hitre szert tenni és megalázni magát, mert ebből a tudományból az Úr talán egy szegény vénasszonynak többet ad, mint őneki, ha egyébként még akkora tudós is. Ezzel az alázatossággal több hasznára lesz a lelkeknek és önmagának, mintha a szemlélődő szerepét akarná játszani, a nélkül, hogy az volna. Mert ismételve mondom, hogyha valakinek nincs e téren tapasztalata, ha nem nagyon alázatos, és nem látja be, hogy nem ért hozzá, s hogy azért a dolog még sem lehetetlen: mondom, az ilyen embernek magának is kevés haszna lesz belőle, de még kevesebb annak, aki az ő vezetésére bízta magát. Ellenben, ha alázatos, akkor nyugodt lehet: az Úr nem fogja megengedni, hogy akár egyikük, akár másikuk tévedésbe essék.
Ami ezt az atyát illeti, akiről beszélek, sok egyéb kiváló tulajdonsággal együtt az Úr ezt az alázatosságot is megadta neki, s kiváló tudós lévén rajta volt, hogy meg tanuljon mindent, amit elméletileg lehet tudni ezekről a dolgokról. Amit pedig tapasztalat híján nem ért meg, azt megkérdi olyanoktól, akiknek van e téren tapasztalatuk. Az Úristen azonkívül igen eleven hitet is adott neki. Így azután ő maga is nagyon előre haladt, s nagyon előresegített egyes lelkeket, köztük engem is. Úgy látszik, az Úr, a reám váró szenvedésekre való tekintettel akart gondoskodni arról, hogy azon lelki vezetőim helyett, akiket magához vett,[1] legyenek mások, akik támogassanak nehéz küzdelmeim közepette, és sok jót tegyenek velem.
Az Úristen annyira megváltoztatta ezt a jó atyát, hogy, amint mondani szokás, szinte alig ismer magára. Egyebek között még testi erőt is adott neki ahhoz, hogy gyakorolhassa az önsanyargatást, holott azelőtt gyönge szervezetű volt és folyton betegeskedett; azonkívül pedig lelkesedést öntött belé minden jó iránt. Egy szóval kézzelfogható dolog, hogy az Úr egészen különös hivatásban részesítette. Áldott legyen érte mindörökké! Meg vagyok győződve, hogy mindeme lelki haszon azon kegyelmekből származik, amelyeket az Úr a belső imában adott neki. S ezek a kegyelmek föltétlenül hitelesek. Az Úr maga adott alkalmat ennek bebizonyítására, amennyiben már megállta a helyét nehéz körülmények között is, mint az olyan emberhez illik, aki tapasztalatból tudja, mekkora érdemet szerzünk, ha türelmesen viseljük el az üldözést. Remélem, hogy amilyen nagylelkű az Úr, az ő révén igen sok jó fog háramlani rendjének egyes tagjaira, illetve az egész rendre. Ez máris kezd meglátszani.
sokszor megesik velem, hogy azt sem tudom, mit mondok, mikor a szeretet beszél belőlem, lelkem pedig magánkívül van, s még azt is elfelejti, hogy milyen mélységes mélyen áll az Úristen alatt. Úgy érzi, mintha egészen beléje merült és teljesen eggyé vált volna Ővele, s így azután bolondokat beszél. Emlékszem, először is sűrű könnyhullatás között arra kértem, fogadja ezt a lelket amúgy igazában az Ő szolgálatába. Mert hiszen igaz, hogy én ezt az atyát jó szerzetesnek tartottam, de ezzel nem voltam megelégedve, hanem azt szerettem volna, hogy kitűnő legyen. Azért is így fejeztem ki magamat: „Uram, ezt a kegyelmet nem szabad tőlem megtagadnod, mert nézd, ez igazán arra való ember, hogy mi kettőnknek jó barátja legyen.”
Ó mily végtelen a jósága és a leereszkedése az Úristennek! Mennyire nem a szavakat nézi, hanem a vágyakat és a jó szándékot, amely azokat sugallja! Mily kegyesen eltűri, hogy egy ilyen magamforma lény ily vakmerő hangon beszéljen Ö Szent Felségéhez! Áldott legyen érte mindörökké!
Emlékszem, hogy még aznap este, abban az időben, amelyet a belső imának szoktam szentelni, nagy szomorúság fogott el arra a gondolatra, hogy talán nem is vagyok az Úristennel barátságban, s hogy tulajdonképpen azt sem tudom, kegyelem állapotában vagyok-e, vagy sem. Nem mintha szerettem volna erről valami bizonyosat tudni, hanem az a vágy fogott el, bárha meghalhatnék, s nem kellene folytatnom ezt az életet, amelynek folyamán sohasem tudhatom, vajon nem vagyok-e halott. Nem ismerek ugyanis rettenetesebbet annál a gondolatnál, hogy talán súlyosan vétettem Isten ellen. Ez a fájdalom teljesen elszomorította a szívemet; könyörögtem az Úrhoz, ne engedje, hogy ez megtörténjék; s teljesen elérzékenyülve, sokáig keservesen sírtam. Ekkor szózatot hallottam, amely azt mondta, hogy legyek teljesen nyugodt és biztos abban, hogy a kegyelem állapotában vagyok, mert ekkora Isten iránti szeretet, s azok a kegyelmek és érzelmek, amelyeket Ő Szent Felsége a lelkemre áraszt, nem képzelhetők el olyan léleknél, amely halálos bűn állapotában van.
Ami azt a szerzetest illeti, én teljes bizalommal voltam aziránt, hogy az Úr teljesíteni fogja, amit reá vonatkozólag kértem. Az Úr megbízott vele, hogy adjak át neki egy néhány szóból álló üzenetet, ami nekem nagyon nehezemre esett. Nem tudtam, hogyan mondjam meg neki. Az ilyen üzenetátadásra ugyanis, mint mondom, nagyon nem szívesen vállalkozom, különösen, ha olyasvalakinek szól, akiről azt sem tudom, hogy miképpen fogadja a dolgot, s nem fog-e a szemembe nevetni. Egy szóval, nagyon fáztam tőle. Végül azonban mégis kénytelen voltam engedni s megígértem az Úristennek, hogy minden esetre közölni fogom vele az üzenetet. Azonban annyira szégyenkeztem, hogy leírtam és így adtam át. Azonnal kitűnt, hogy csakugyan Istentől jött, mert akkora hatást tett rá. Elhatározta, hogy amúgy igazában ráadja magát a belső imára, habár azért nem azonnal tette meg. Az Úr azonban most már azt akarta, hogy teljesen az Övé legyen, s azért énáltalam üzent neki egy-két igazságot, amelyek - a nélkül, hogy én megértettem volna őket - úgy szíven találták, hogy egészen elámult bele. Ő Szent Felsége adta meg neki természetesen azt a kegyelmet, amelynek folytán elhitte, hogy ezek az üzenetek csakugyan Őtőle származnak; én pedig, akármilyen nyomorult legyek is, igen sokat könyörögtem az Úrhoz, hogy térítse egészen magához, és utáltassa meg vele ennek a földi életnek örömeit és összes dolgait. Meg is hallgatott; áldott legyen érte mindörökké! - még pedig oly tökéletesen, hogy azóta is, valahányszor alkalmam van beszélni ezzel az atyával, egészen el vagyok tőle ragadtatva. Ha nem láttam volna saját szemeimmel, alig tudnám elhinni, hogy oly rövid idő alatt annyira jutott, hogy oly kiváló kegyelmekben részesül, s annyira el van merülve Istenben, mintha már nem is élne semmiféle földi dolog számára. Ő Szent Felsége tartsa őt a kezében! Ha így halad tovább - amint remélem, hogy Isten kegyelmével meg is fogja tenni, mert olyan jól meg van alapozva az önismerete, - akkor egyike lesz az Úr legkiválóbb szolgáinak, s nagy hasznára fog válni sok léleknek, mert a szellemi dolgok terén rövid idő alatt nagy tapasztalatra tett szert.
tartózkodásom alatt Isten kegyelméből annak a háznak a személyzete sokat javult istenfélelem tekintetében. Azonban nekem is kijutott a szenvedésekből, mert nem egy közülük irigykedett rám azért, hogy az az úriasszony engem annyira szeretett. Bizonyára azt hitték, hogy anyagi érdekek vezetnek. Az Úr jónak látta megengedni, hogy az ilyen dolgok olykor-olykor egy kis fájdalmat okozzanak nekem, még pedig talán azért, hogy az a sok kényeztetés, amelyben egyébként részem volt, ne szálljon a fejembe.
Mialatt ott voltam, egy szerzetes talált odajönni, egy igen előkelő származású férfiú, akivel nekem évekkel azelőtt volt egynéhányszor dolgom.[1] Egy napon éppen misét hallgattam az ő rendjének egyik kolostorában,[2] amely a palota közelében volt. Szerettem volna megtudni, hogy milyen állapotban van az ő lelke, mert azt óhajtottam, hogy igen hű szolgája legyen az Úrnak. Mikor tehát fölébredt bennem ez a kíváncsiság, fölkeltem, hogy majd beszélek vele. Mivel azonban éppen belső imába voltam merülve, eszembe jutott, hogy talán mégis csak idővesztegetés az egész, s hogy végre is mi közöm nekem hozzá, szóval újra leültem. Ha jól emlékszem, ez háromszor ismétlődött meg, végre azonban mégis csak legyőzte bennem a jó szellem a rosszat: elmentem, lehívattam, s ő lejött a gyóntatószékbe velem beszélgetni. Elkezdtük egymást kölcsönösen kikérdezni életünk felől, mert már évek hosszú sora óta nem találkoztunk. Megemlítettem előtte, hogy nagy lelki szenvedésekben volt részem, s ő nagyon érdeklődött, hogy mik voltak azok. Azt feleltem, hogy jobb azokról hallgatni, s hogy nem volna célja, ha elmondanám őket. Erre megjegyezte, hogy ha, az általam említett ama domonkosrendi atya,[3] aki neki bizalmas barátja, tud róluk, úgyis el fogja neki mondani az egészet, s így csak ki vele, beszéljem el s ne titkolózzam.
A dolog úgy volt, hogy ő is, mintha kényszer alatt lett volna, mikor engem így rábeszélt, s én sem voltam s képes tovább hallgatni. Mert bár rendesen csak kelletlenül és szégyenkezve szoktam beszélni ezekről a dolgokról, ővele és az említett házfőnökkel[4] szemben semmi ilyen nehézséget nem éreztem, sőt örömömre szolgált az egész beszámolás. A gyónási pecsét terhe alatt tehát közöltem vele mindent. Azelőtt is mindig nagyon sokra becsültem az értelmét, de ezen alkalommal bölcsebbnek találtam, mint valaha. Elgondoltam, micsoda nagy tehetségei és képességei vannak, s hogy mennyire előre kellene haladnia, ha teljesen odaadná magát az Úristennek. Megjegyzendő, már néhány év óta megvan bennem az a tulajdonság, hogy ha valaki nagyon megtetszik nekem, mindjárt azt szeretném, ha teljes szívvel-lélekkel Istennek szentelné magát, s hozzá oly epedve óhajtom ezt, hogy olykor szinte nem bírok magammal. Mert bár általában véve mindenkiről óhajtom, bárcsak szolgálna Istennek, az ilyen nekem tetsző embereknél ez a vágyam rendkívül hevességgel szokott jelentkezni, úgyhogy azután nem is hagyok békét az Úrnak miattuk. Ugyanígy jártam ezzel a szerzetessel.
Arra kért, hogy imádkozzam érte sokat Istenhez. Fölösleges volt ezt mondania, mert úgyis olyan hangulatban voltam, hogy nem lettem volna képes ezt elmulasztani. Visszahúzódtam tehát a templomban arra a magányos helyre, ahol belső imámat szoktam végezni, s mély áhítatba merülve elkezdtem beszélni az Úrhoz; tettem pedig ezt egészen gyerekes módon. Mert hát bizony
[1] De-Tolédo Garcia, domonkosrendi atya, főrangú családból származott. Oropesában, Kasztiliában született, fiatalon kiment Mexikó alkirályával az új világrészbe, s ott 1535-ben belépett a szerzetbe. Később visszajött hazájába, s 1555-ben az ávilai Szent Tamás-
kollégiumban volt alperjel. Ekkor ismerkedett meg Szent Teréziával. Mikor unokatestvérét De-Tolédo Ferencet Peru alkirályává nevezték ki, 1569-ben ő is vele ment s csak 1581-ben tért vissza Spanyolországba, nagy örömére Szent Teréziának. Szent halállal halt meg Talavérában 1590-ben.
[2] A domonkosrendiek Szent Péter vértanúnak szentelt temploma.
vigasztalásomra szolgált, hogy a jezsuita rendnek volt az illető városban kolostora, s így reméltem, hogyha ott alávetem magamat az ottani atyák vezetésének, úgy, amint itthon teszem, akkor annyira amennyire biztonságban leszek.[1]
Az Úristen úgy intézte a dolgot, hogy jelenlétem nagyon megvigasztalta azt az úriasszonyt, annyira, hogy szembetűnő javulás állt be az állapotában, s napról-napra jobban megnyugodott. A dolog mindenkit nagyon meglepett, mert, mint említettem, a gyász teljesen letörte. Az Úr valószínűleg arra a sok imára való tekintettel segített meg, amelyet az a sok jó lélek, az én ismerőseim végeztek arra a szándékra, hogy küldetésem sikerrel járjon.
Ez az úriasszony igen istenfélő volt, s annyira jólelkű, hogy az ő jámborsága kipótolta azt, ami én nálam hiányzott. Engem nagyon megszeretett, s én igen hálás voltam neki jóságáért, másrészt azonban minden kereszt volt számomra, mert az a kényeztetés, amellyel körülvettek, állandó aggodalomban tartott, s a megtiszteltetések, amelyekben részem volt, valóságos rémületet keltettek bennem. A lelkem annyira el volt szorulva, hogy egy pillanatra sem mertem szabadabban lélegzeni. Azonban az Úr sem feledkezett meg rólam, s ottani tartózkodásom alatt[2] rendkívül nagy kegyelmekben részesített, s ezek azután akkora függetlenséget biztosítottak lelkemnek, s oly mély megvetést oltottak belém mindama kincsek iránt, amelyeket ott láttam - még pedig annál mélyebbeket, minél nagyobbak voltak, - hogy én, aki megtisztelésnek tarthatnám, ha cselédje lehetnék azoknak az előkelő nagy úri asszonyoknak, olyan fesztelenül érintkeztem velük, mintha egyenrangú volnék velük. Mindebből nagy lelki hasznot merítettem s nyíltan meg is mondtam neki. Láttam, hogy épp olyan nő, mint amilyen én vagyok; éppúgy alá van vetve a szenvedélyeknek és a gyöngeségeknek, akárcsak én. Beláttam, hogy mily keveset ér az a nagyuraság; hogy minél magasabban áll valaki, annál több a gondja és a szenvedése. Mert hiszen folyton arra kell vigyáznia, hogy rangjának megfelelő módon viselkedjék. Az illemszabályok alig engedik élni. Enni nem eszik a megfelelő időben, sem pedig a szükséges határok között, mert ezeket a dolgokat nem a természetéhez szabják, hanem az állásához. Nem azokat az ételeket tálalják föl neki, amelyeket szeretne, hanem azokat, amelyek a rangjához illenek.
Mindez megutáltatta velem ezeknek a szegény főrangú asszonyoknak a helyzetét. Másrészt azonban Isten mentsen, hogy tiszteletlen legyek irányukban. Mert hiszen ez, akivel nekem volt dolgom, bár az ország legelőkelőbbjei közé tartozik, azt hiszem túltesz akárki máson alázatosság és egyszerűség dolgában. Hogyan sajnáltam és sajnálom most is, mikor azt kellett látnom, hogy mennyire kénytelen erőszakot venni saját hajlamain, csak azért, hogy állásának kötelmeit teljesíthesse. Mert hiszen udvari embereiben ilyen nagyasszony igen kevéssé bízhat meg,[3] pedig hát az övéi még nagyon jók. Nem szabad az egyikhez több szót intéznie, mint a másikhoz, mert különben a többiek azonnal rossz szemmel kezdik nézni azt, aki ilyen kitüntetésben részesült. Micsoda rabszolgaság! Tényleg, egyike a világ nagy hazugságainak, hogy az ilyen embereket uraknak nevezi, holott igazában ezernyi dolognak a rabjai. Az én ott
--------------------------------------------
[1] A jezsuiták Tolédóban csak három évvel előbb, 1558 végén telepedtek le. Házfőnökük Domenech Péter atya volt, akit a szentanya odaérkeztekor mindjárt gyóntatójául is választott. A néhány sorral előbb említett házfőnökön az ávilai jezsuitákét, Salazár Gáspárt érti.
[2] A Medinaceli hercegek palotája, amelyben Szent Terézia ez alkalommal időzött, most is megvan, s 1607. óta a sarutlan karmelita nővéreknek szolgál zárdául.
[3] Az udvari nép - criados - alatt, amelyről itt beszél a szentanya, nem a szolgasereget kell érteni, hanem a nemes apródokat és udvarhölgyeket, akik ebben az időben a főúri palotákat benépesítették. Valósággal hozzátartoztak a majorátusokhoz s a vagyonnal együtt szálltak az örökösre; aki természetesen kötelezve volt eltartásukra. Medinaceli hercegének például, aki tizenegyszeresen volt spanyol grand, nem kevesebb, mint hétszáz személyt kellett ezen a címen eltartania.
Elmondja, mennyire kapóra jött: hogy éppen ez idő tájt el kellett távoznia hazulról, s hogy miért és miképpen küldte őt el a rendfőnöke egy nagyon előkelő főrangú hölgyhöz, aki nagy szomorúságba volt merülve, azzal a megbízással, hogy vigasztalja meg. Elkezd beszélni ottani élményeiről, s az Úrnak arról a nagy kegyelméről, amelynek folytán Ő Szent Felsége őt eszközül használta arra, hogy ezt a főrangú hölgyet Istennek buzgó szolgálatára indítsa, s benne a későbbi időkre kegyes pártfogót biztosítson rendjének Ez a fejezet igen fontos.
Azonban akármennyire vigyáztam is arra, hogy senki se vegyen észre semmit, mégsem lehetett ezt az egész munkát olyan titokban végezni, hogy egyesek meg ne tudjanak róla egyet-mást. Akadtak, akik elhitték, mások ellenben kétségbe vonták. Engem csak az aggasztott, hogy, ha majd hazajön a tartományfőnök, szólni találnak neki róla, s ő majd letilt engem a dologról; akkor pedig mindennek vége. Az Úr azonban a következő módon gondoskodott ezen veszedelem elhárításáról.
Egy nagy városban, amely több mint húsz mérföldnyire van innét, egy előkelő úriasszony[1] mélységes szomorúságba volt merülve férjének halála miatt, még pedig olyan fokban, hogy már az életét kellett félteni. Valahogy beszélni találtak előtte erről a nyomorult kis bűnös nőről, - én rólam, - az Úr pedig, az ebből eredendő nagyobb jók kedvéért úgy akarta, hogy jó színben tüntessenek föl előtte. Ez az úriasszony igen magas rangú volt s jól ismerte a mi rendfőnökünket. Midőn tehát megtudta, hogy az én zárdámban meg van engedve a kijárás, az Úr akkora vágyódást keltett benne én utánam, s annyira remélte, hogy én meg tudom őt vigasztalni, hogy ezen szinte ellenállhatatlan ösztöntől vezettetve minden követ megmozdított, csakhogy engem magánál láthasson. A tartományi főnök nagyon távol volt, de utána küldte üzenetét, s így történt, hogy az engedelmesség fogadalmának terhe alatt parancsot kaptam tőle, induljak azonnal útnak egy másik szerzetesnővér társaságában. Karácsony éjjelén jött a rendelet, s engem kissé megzavart, sőt nagyon meg is szomorított az a körülmény, hogy azért akarnak engem odavinni, mert valami jót látnak bennem, én ugyanis annyira rossznak ismertem magamat, hogy ez a dolog nagyon bántott.
Mialatt buzgón imádkoztam Istenhez ebben az ügyben, nagy elragadtatás jött rám, amely az egész matutinum, vagy legalább is annak nagy része alatt tartott. Azt mondta nekem az Úr, hogy föltétlenül menjek el s ne hallgassak senkire (mert kevesen lesznek, akik nem izgatnak ellenállásra). Mert bár ki fog jutni nekem a szenvedésből, a dolog Isten dicsőségére fog szolgálni, s hogy a kolostoralapítás szempontjából is jobb, ha távol leszek addig, amíg a bréve meg nem jön, mert az ördög nagy ármánnyal akar föllépni, mihelyt a tartományi főnök hazaérkezik. Ne féljek tehát semmitől; Ő meg fog engem ott segíteni. Ezek a szavak erőt öntöttek belém és teljesen megvigasztaltak.
Elmondtam a dolgot a jezsuita házfőnöknek, s ő azt tanácsolta, hogy minden esetre menjek el. Mások ugyanis úgy beszéltek, hogy ezt nem szabad megtennem; hogy ez az ördög találmánya, aki ott valami bajba akar engem sodorni; hogy írjak azonnal a tartományi főnöknek.
Én a házfőnök szavát fogadtam meg, s bízva abban, amit belső imámban hallottam, félelem nélkül indultam útnak. Mindazonáltal kimondhatatlanul szégyenkeztem, ha meggondoltam, hogy milyen okból visznek engem oda s hogy mennyire tévednek bennem. Ez azután még inkább arra indított, hogy buzgón könyörögjek az Úrhoz, ne hagyjon el engem. Nagy
------------------------------------------------
[1] De-la-Cerda Doňa Lujza, Medinaceli hercegének leánya, De-Saavedra Pardo Don Ariasnak, Spanyolország egyik leggazdagabb úriemberének, Kasztília marsalljának özvegye, Tolédóban.
Miasszonyunknak szépsége elragadó volt. Részletes fogalmat nem tudtam alkotni róla, hanem csak arcvonásainak általános benyomását észleltem. Ruhája fehér volt és ragyogó, de nem kápráztatta a szemet, hanem szelíd fényben csillogott. A dicső Szent Józsefet nem vettem ki olyan tisztán, habár jól láttam, hogy ott van, - úgy, mint azon látomásban szoktam, amelyek nem az érzékek előtt jelennek meg. Miasszonyunkat nagyon fiatalnak találtam. Miután tehát mindketten egy kis ideig, így voltak velem, én pedig a legnagyobb mennyei boldogságban és élvezetben úsztam - nagyobban, azt hiszem, mint amilyent valaha éreztem, s azt szerettem volna, ha soha sem szűnik meg, - egyszerre csak azt láttam, hogy nagy tömeg angyal kíséretében fölmennek az égbe.
Távozásuk után nagyon egyedül éreztem magamat, de azért annyira meg voltam vigasztalódva, Istenhez fölemelkedve, imába merülve és elérzékenyülve, hogy egy ideig nem tudtam még csak mozogni és beszélni sem, hanem egészen magamon kívül voltam. Nagy lelkesedés maradt bennem az iránt, hogy föláldozzam magamat Istenért. Más egyéb fenséges hatásai is voltak ennek a látomásnak. Bármennyire igyekeztem is, sohasem tudtam kételkedni, hogy ez Istennek, a mi Urunknak műve volt; annyira rajt' volt az egészen az ő keze nyoma. Nagyon meg voltam hatva, s mélységes béke honolt a lelkemben.
Amit az angyalok királynéja a joghatóságról mondott, az arra vonatkozott, hogy nem fogunk a Rend alá tartozni, ami nekem nagyon rosszul esett. Az Úr azonban azt mondta, hogy nem volna jó, ha ők kormányoznának bennünket,[1] s megmondta nekem az okokat is, hogy miért nem szabad ebbe belemennem; hanem hogy folyamodjam Rómába egy bizonyos úton-módon, amit szintén megmagyarázott nekem, s megígérte, hogy majd választ is fogok kapni; lesz gondja rá. Ez így is történt. Egészen addig hiába fáradoztunk ebben az ügyben; mikor azonban az Úr ajánlotta módot választottuk, igen jól sikerült.
A következmények megmutatták, mennyire jó volt nekünk, hogy a püspök joghatósága alá helyezkedtünk. Akkor azonban én még nem ismertem a mi főpásztorunkat, s fogalmam sem volt arról, hogy milyen főnökünk lesz. Isten úgy akarta, hogy kitűnően beváljon, s hogy nagyon megszeresse ezt a zárdát.[2] Erre pedig nagy szükségünk volt, ama nagy üldözés közepette, amely ellenünk támadt, - amint majd később elmondom, - mert különben nem lett volna képes megmaradni abban az állapotban, amelyben most van. Áldott legyen az, aki mindezt így intézte. Ámen.
[1] T. i. a meglazult fegyelmű sarus kármeliták. Hiszen éppen az egész kármelita rend reformjának kellett az ávilai kis Szent József-zárdából kiindulnia, s így érdekében volt, hogy független legyen - legalább egyelőre - ettől a rendtől.
[2] 1560. dec. 4-e óta De-Mendóza Don Alváró volt az ávilai püspök, aki csakhamar Szent Teréziának és a sarutlan kármelita rendnek hűséges jó barátja lett. 1562-től 1577-ig volt az ávilai Szent József-zárda az ő joghatósága alatt Ekkor Don Alvárót áthelyezték Palenciába, s ez alkalommal került a zárda a sarutlan kármelita rend joghatósága alá. Viszont neki legelső gondja volt, hogy Szent Terézia leányait betelepítse új székhelyére. 1586 ápr. 19-én halt meg, s hamvai az ávilai Szent Józsefben nyugszanak. Az volt fővágya, hogy Szent Terézia mellé temessék, azonban ez nem teljesülhetett: a szentanya ereklyéinek díszesebb helyet tartott fel az isteni Gondviselés.
Szent Klára napján, midőn a szentáldozáshoz járultam, ez a szent megjelent nekem, ragyogó szépségben, s azt mondta, hogy csak folytassam bátran a megkezdett munkát, ő majd segítségemre lesz. Ettől kezdve nagy tisztelettel voltam irányában. Szavai csakugyan meg is valósultak, amennyiben az ő rendjének egyik zárdája, amely közel van a mienkhez, nagy segítségünkre van élelmiszerek dolgában.[1] Azonban ennél sokkal többet is tett értem ez az áldott szent, amennyiben lassankint oly tökéletesen megvalósította vágyaimat, hogy miként az ő saját kolostora, úgy a mi házunk is a teljes szegénység alapjára helyezkedett, s kizárólag alamizsnából élünk. Nem csekély fáradtságomba került elérnem, hogy ez a pont magának a Szentatyának tekintélyével legyen megerősítve, olyannyira, hogy ezen többé ne lehessen változtatni, sem pedig évi járadékot elfogadni.[2] Az Úr pedig ennél is többet tesz, még pedig valószínűleg ezen áldott szentnek közbenjárására, amennyiben a nélkül, hogy koldulnunk kellene, Ő Szent Felsége bőségesen ellát a szükségesekkel. Áldott legyen mindezekért! Ámen.
Néhány nappal később, Nagyasszonyunk ünnepén, a dicső Szent Domonkos rendjének egyik kolostorában[3] voltam, s elgondolkoztam afölött, hogy a régi időben mennyi bűnt gyóntam én meg ezen a helyen, s hogy milyen rossz életet éltem. Ekkor olyan erős elragadtatás jött rám, hogy majdnem egészen magamon kívül voltam. Kénytelen voltam leülni, s úgy emlékszem, hogy még az Úrfelmutatást sem vettem észre, s a szentmisére sem tudtam odafigyelni, úgyhogy emiatt utóbb aggályaim is voltak. Elragadtatás közben úgy éreztem, hogy valami nagyon fehér és fényes ruhába öltöztetnek. Kezdetben nem vettem észre, hogy ki adja azt reám, de azután ott láttam a jobb oldalamon Miasszonyunkat, bal felől pedig az én Szent József atyámat, s ők öltöztettek így föl. Megérttették velem, hogy most már megtisztultam bűneimtől. Mikor már fel voltam öltöztetve, s valósággal úsztam az élvezetben és mennyei boldogságban, úgy láttam, hogy Miasszonyunk megfogja a kezeimet, s azt mondja nekem, - hogy nagy örömet szerzek neki azzal, hogy szolgálom a dicső Szent Józsefet; hogy a kolostorra vonatkozó terveim meg fognak valósulni; hogy benne híven fognak szolgálni az Úrnak, és nekik kettőjüknek, ne féljek attól, hogy e tekintetben valaha lazulás álljon be, mert bár a joghatóság, amely alá kerülünk, nincs is ínyemre, ők majd gondunkat fogják viselni. Az ő Szent Fia különben is megígérte már, hogy velünk fog lakni. Annak jeléül pedig, hogy ez mind igazán így lesz, ajándékul adja nekem ezt az ékszert. - Azt láttam ugyanis, hogy egy nagyon szép arany nyakéket tesz a nyakamra, amelyen igen értékes kereszt függött. Ez az arany, és ezek a drágakövek annyira különböznek a földiektől, hogy nem lehet őket egy napon említeni sem. Ezeknek a szépsége teljesen elüt mindattól, amit idelent el tudunk képzelni. Emberi értelem nem képes fogalmat alkotni annak a ruhának a szövetéről, sem pedig elképzelni annak fehérségét, amelyet az Úr az ilyen látomásban megmutatni kegyeskedik. Ehhez képest a földi ruhák és ékszerek legfeljebb olyanoknak mondhatók, mint ha a mennyeieknek szénnel készült vázlatai volnának.
[1] Az enyhített szigorú ferencrendi nővérek zárdája, amelynek a népnyelven Las Gordillas a neve. Ennek lakóit kezdet óta a legszívélyesebb barátság kötelékei fűzik a Szent József-zárda nővéreihez.
[2] Az első bréve 1562 febr. 7-én kelt s De-Guzman Aldonza és leánya, De-Ulloa Guiomár úrnőkhöz van intézve, akik – mert az ügy érdekében ez akkor szükséges volt - úgy szerepelnek, mint az első sarutlan kármelita zárda alapítói. Ez a bréve még nem tud a teljes szegénységről, hanem arról beszél, hogy a zárdának rendes évi jövedelme lesz. A második bréve, illetve jobban mondva a Szent Penitentiaria rescriptuma, amely 1562. dec. 5-én kelt, megengedte, hogy az új zárda kizárólag alamizsnából éljen, s ezt az engedélyt a pápa 1565 júl. 17-én kiadott brévéjével megerősítette. Ezen a helyen a szentanya erre a legutolsó brévére céloz.
[3] A Szent Tamás-kollégium temploma. A hagyomány szerint ennek Krisztus-kápolnájában kapta a szentanya az itt leírt kegyelmet, és pedig 156l-ben. Az oltár mellett a falban egy nyílás van, amelyen át akkoriban gyóntattak; fölötte ez a felirat olvasható: ,,Itt szokott gyónni Jézusról nevezett Szent Terézia.”
kezemhez, s alakíttassa át, úgy, mintha a maga számára tenné.[1] Hosszú volna elmondani, miképpen gondoskodott az Úr minden szükségesről. Ami engem illet, nagyon vigyáztam arra, hogy semmiben se vétsek az engedelmesség ellen, de azt jól tudtam, ha szólok róla elöljáróimnak, akkor minden el van veszve, s úgy járunk, mint az első alkalommal, sőt még annál is rosszabbul.
Hogy mit kellett szenvednem, amíg sikerült megszerezni a pénzt, mindent elintézni, s elvégeztetni az átalakításokat, az hallatlan. Legtöbbször pedig egymagamnak kellett viselnem a terhet, mert bár az én jó segítőtársamban megvolt a legeslegjobb akarat, tényleg csak igen keveset, sőt úgyszólván semmit sem tudott tenni. Az ő része nagyjából arra szorítkozott, hogy az ő neve és pártfogása alatt történt az alapítás, egyébként azonban, ami munka járt vele, az nekem jutott, még pedig olyan mértékben, hogy most sem értem, miképpen tudtam vele megbirkózni. Néha-néha már annyira el voltam szontyolodva, hogy így kiáltottam föl: „Én jó Uram! minek parancsolsz lehetetlennek látszó dolgokat?! Végre is, én csak egy gyönge nő vagyok! S még ha legalább szabad volnék! De így, mikor annyi mindenféle bilincsbe vagyok verve! Egy fillér nélkül, s minden remény híján, hogy valahonnét pénzt tudjak előteremteni a bréve, vagy más egyéb számára! Mit tehetek én ilyen körülmények között?!”
Egy alkalommal, végső szorultságomban már nem tudtam, mit tegyek, s miből fizessem a munkásokat, midőn megjelent nekem az én hűséges Atyám és Uram, Szent József, s azt mondta, hogy meglesz a pénz, s kössem meg nyugodtan az alkut. Én tehát úgy is tettem, habár egy fillér sem volt a zsebemben, s az Úr olyan csodálatos módon segített meg, hogy akik hallottak róla, nem tudtak hová lenni a csodálkozástól.[2]
A házat nagyon kicsinek találtam, s csakugyan egészen parányi volt, s teljesen alkalmatlannak látszott arra a célra, hogy zárda legyen belőle. Szerettem volna megszerezni egy vele szomszédos, szintén nagyon kicsi házat, hogy abból templomot csinálhassak, de nem volt miből, s kilátás sem volt rá, hogy valaha meg lehessen venni, úgyhogy nem tudtam, mit csináljak. Ekkor egyik nap a szentáldozás után az Úr így szólt hozzám: „Megmondtam: igyekezzél bejutni, úgy, ahogy tudsz.” Azután pedig mintegy fölkiáltva ezt tette hozzá: „Ó telhetetlen emberi nem! Attól félsz talán, hogy a föld is kicsúszik a lábaid alól?! Hányszor aludtam én a szabad ég alatt, mikor nem volt, ahol magamat meghúzhassam!” Nagyon meg rémültem, s beláttam, hogy igaza van. Elmentem tehát a házikóba, felmértem az egészet, s azt találtam, hogy bár nagyon parányi, de azért tökéletes kis zárda kerül ki belőle. Azóta nem is törtem magamat nagyobb épület után, hanem elvégeztettem benne a szükséges átalakításokat, hogy valamiképp élni lehessen benne! Durva munka volt, minden simítás és szépítés nélkül, de azért úgy volt megcsinálva, hogy a lakók egészségének ne legyen ártalmas, s erre mindig kell ügyelni.[3]
[1] Janka nővéréről van szó, aki Alba de Tormes városában volt férjnél Ovalle János úrnál, s aki ezen alkalommal egész családjával együtt átköltözött Ávilába. A ház vételárát két úrileány fedezte, akik, mint a megalapítandó zárdának leendő tagjai, hozományukat erre a célra előre odaadták Szent Teréziának. Ezzel a pénzzel tehát Ovalle János és neje megvették a házat, s beleköltöztek, azután pedig munkásokat fogadtak, hogy azok a házban elvégezzék a szükséges átalakításokat látszólag a család, tényleg azonban a zárda céljaira. Ezeknek a munkálatoknak ára Szent Terézia bátyjának, Cepéda Lőrincnek, Amerikából küldött pénzajándékából telt ki. Egy kisebb összeggel - egy bedőlt fal újraépítéséhez - De-Ulloa Guiomár asszony is hozzájárult.
[2] A Szentnek öccse, Cepéda Lőrinc ekkoriban Quitóban, Dél-Amerikában lakott. Egy indián hűbérnek volt ura, s egyúttal a királyi pénztárosi hivatalt viselte. Az előbbi jólétet, az utóbbi rangot biztosított neki. Rokonainak időnkint pénzajándékot szokott küldeni, s ekkor juttatott Szent Teréziának körülbelül 200 aranyat. A Szent előzőleg egy 80 aranyba kerülő építkezést illetőleg kötött alkut a kőművesekkel, s így égető szüksége volt erre a pénzre.
[3] Az ávilai Szent József-kolostor mai nap is úgyszólván teljesen abban az állapotban van, amint azt Szent Terézia megépíttette. Most is két szomszédos házikóból áll, amelyik mindegyikének megvan a maga kis udvara és belső folyosói. A kert szintén nem változott. Ott vannak a remetelakok, amelyeket ő építtetett és a kút, amelyet ásatott. Csupán csak a templomot nagyobbították meg, azonban az eredeti kis kápolna és kórus, amelyet ő rendezett be, szintén még mindig megvan.
van fejlődve az az erény, hogy senki sem mer moccanni, hacsak nem az elöljárója akarata szerint. Így azután, bár ő maga jól megértette az én lelkemet és óhajtotta haladásomat: bizonyos dolgokban nem mert a saját esze szerint eljárni, akármennyire indokoltnak látta is. Mivel pedig az én szellememet folyton előre ragadták azok a heves indulatok, nagyon fájdalmasan éreztem, hogy megkötve tart egy helyben; de azért mégis pontosan alkalmazkodtam ahhoz, amit nekem parancsolt.
Egy napon igen levert voltam, mert úgy láttam, hogy gyóntatóm nem ad nekem hitelt; s ekkor azt mondta nekem az Úr, hogy ne szomorkodjam, mert ez a baj hamarjában el fog múlni. Nagyon megörültem, mert arra értettem, hogy nemsokára meghalok, s valahányszor eszembe jutott ez a hallomás, mindig nagyon jókedvre hangolt. Később világosan beláttam, hogy ennek a házfőnöknek a megérkezésére vonatkozott, mert tényleg azóta soha sem volt okom ilyesmi miatt bánkódni. Ez az újonnan érkezett házfőnök ugyanis nem kötötte meg kezét a házgondnoknak, aki gyóntatóm volt, hanem inkább arra biztatta, hogy vigasztaljon meg engem; hogy ne féljen semmitől; hogy ne vezessen engem olyan szűk úton, hanem engedje, hadd működjék bennem szabadon a Szentlélek. Mert csakugyan ezen nagy szellemi hevületek közepette, lelkem olykor még lihegni is alig tudott.
Ez a házfőnök eljött hozzám, s gyóntatóm meghagyta nekem, hogy mondjak el neki mindent egészen szabadon és világosan. Az ilyen beszámolások nekem rendesen nagyon nehezemre szoktak esni; most azonban, midőn beléptem a gyóntatószékbe, valami nem tudom micsodát éreztem a lelkemben, amit még, amennyire emlékszem, sem azelőtt nem tapasztaltam soha, sem pedig azóta; s nem is tudnám kifejezni, hogy mi volt, sem pedig hasonlattal nem vagyok képes azt megvilágítani. Valami szellemi élvezet volt, valami a lelkemben felvillanó tudat, hogy az a másik lélek engem meg fog érteni, s hogy az enyém megegyezik vele. Mint mondom, én nem értem, hogyan történhetett. Mert ha előzőleg beszéltem volna vele, vagy pedig mások hozták volna meg nekem a hírét, akkor érteném, miért örültem előre annak, hogy meg fog engem érteni; azonban addig mi soha sem váltottunk egy szót sem, és nekem egyáltalában senki sem beszélt őróla. Azóta volt alkalmam tapasztalni, hogy ez a szellemi ösztön nem csalt meg engem, mert a lelkem minden tekintetben igen nagy hasznot merített a vele való érintkezésből. Az ő lelki vezetése ugyanis éppen olyanoknak való, akiket az Úr már nagyon előre juttatott, amennyiben ő futni készteti őket, ahelyett, hogy lassú lépésben járatná. Neki az a rendszere, hogy fölszabadítja lelküket minden bilincstől, s önmegtagadást gyakoroltat velük, s e tekintetben, valamint egyebekben is, az Úr kiváló tehetséggel áldotta meg. Alig beszéltem vele néhány szót, mindjárt megértettem a módszerét, s láttam, hogy tiszta és szentéletű emberrel van dolgom, akit az Úr különösen megáldott azzal a képességgel, hogy meg tudja ítélni gyónóinak szellemét. Egyszóval, nagy volt az örömöm.
Alig kötöttem vele ismeretséget, az Úr megint elkezdte sürgetni, hogy vegyem föl újra a zárdaalapítás ügyét, s fejtsem ki gyóntatóm és ezen házfőnök előtt részletesen annak okait és érveit, úgyhogy ne merjenek engem attól visszatartani. Egyik-másik dolog, amit nekik mondtam, tényleg üdvös félelemmel töltötte el őket, különösen a házfőnököt, aki egy pillanatig sem kételkedett abban, hogy Isten szelleme működik bennem, mivelhogy alaposan tanulmányozta és gondosan megfigyelte annak hatásait. A hosszas tárgyalásnak az lett a vége, hogy nem mertek nem-et mondani; s gyóntatóm újra megadta nekem az engedélyt arra, hogy teljes erővel nekifeküdjem a dolognak. Jól látta, hogy milyen küzdelmeknek nézek elébe, tekintve hogy egyedül állottam, s nem voltak meg hozzá a megfelelő eszközeim. Abban állapodtunk meg, hogy történjék minden a lehető legnagyobb titokban. Úgy intéztem tehát a dolgot, hogy egy nővérem, aki másfelé lakott, vegye meg a házat azon a pénzen, amelyet az Úr juttatott egyik-másik úton a
elmegy az inkvizícióhoz és följelent engem. Nekem ez nagyon tetszett, s jót nevettem rajta. Ebben a tekintetben ugyanis sohasem féltem semmitől; annyira biztos voltam magamról hit dolgában, hogy az Egyháznak legcsekélyebb szertartásáért, vagy a Szentírásnak akármelyik igazságáért - ha valaki azt mondta volna, hogy ellene teszek - kész lettem volna ezer halált is elszenvedni. Azt feleltem tehát nekik, hogy efelől nyugodtan alhatnak, mert ugyancsak rosszul állna a lelkem, ha volna benne valami, ami miatt az inkvizíciótól kellene félnem. S ha volna okom azt gondolni, hogy lappang bennem ilyesmi, én magam keresném föl az inkvizíciót. Ha följelentenek, az se baj, az Úr majd megszabadít, s nekem csak hasznom lesz belőle.
Mindezt megbeszéltem azzal a domonkosrendi atyával, aki annyira tudós ember volt, hogy teljesen megnyugodhattam ítéletén. Elmondtam neki ezen alkalommal olyan világosan, ahogy csak tudtam, összes látomásaimat, belső imámnak módszerét és azokat a nagy kegyelmeket, amelyekkel az Úr elárasztott, s kértem, vizsgálja meg mindezt figyelemmel, s mondja meg nekem, vajon van-e benne valami, ami ellenkezik a szentírással, s hogy mit gondol az egészről. ő nagyon megnyugtatott, s nézetem szerint ez a közlés neki is lelki javára szolgált. Mert bár addig is igen jó szerzetes volt, attól kezdve sokkal buzgóbban gyakorolta a belső imát; s hogy ezt annál zavartalanabbul megtehesse, elvonult rendjének egy félreeső, magányos kolostorába, s két esztendeig maradt ott. A két év elteltével azonban, szívének nagy fájdalmára, az engedelmesség másfelé hívta, mert hát reá, mint afféle kiváló férfiúra, másutt volt szükség.
Ami engem illet, bár távozása nekem rendkívül rosszul esett, mert hiszen nagy szükségem volt reá, de azért nem beszéltem le róla. Tudtam ugyanis, hogy mekkora haszna lesz belőle. Mert mikor nagyon szomorkodtam afölött, hogy el akar menni, az Úr azt mondta nekem, hogy vigasztalódjam, s ne bántson a dolog, mert nagyon jó hívásnak engedelmeskedik. Ott a magányban a lelke akkorát fejlődött, s úgy előrehaladt a lelki élet útján, hogy - amint ő maga mondta, mikor megérkezett - nem adta volna semmiért a világon azt az ott töltött két esztendőt.
Megjegyzendő, hogy nekem magamnak is ezt kellett mondanom; mert míg azelőtt csak a tudománya révén nyugtatott és vigasztalt meg, most már saját tapasztalatai alapján tudta velem ugyanezt megtenni, mert bőségesen szerzett ilyeneket a szellemi, természetfölötti dolgok tekintetében. Az Úristen pedig pontosan akkor hozta őt vissza körünkbe, mikor látta, hogy szükség van az ő támogatására ezen zárda ügyében, amelynek megalapításán Ő Szent Felsége kívánságára dolgoztunk.
Én tehát csendben maradtam, és sem nem avatkoztam többé ebbe a dologba, sem nem beszéltem róla; s az Úr ezen egész idő alatt nem is mondta nekem soha, hogy tegyek e tekintetben valamit. Nem tudom, hogy miért, de nem tudtam - kiverni a fejemből azt a meggyőződést, hogy az alapítás végre is meg fog valósulni. Ezen idő alatt a jezsuitáknak itteni házfőnökét másfelé helyezték át, s Ő Szent Felsége egy másikat hozott ide, egy nagyon is lelki életet élő, erélyes, értelmes és tudós embert, még pedig éppen akkor, amikor a legnagyobb szorultságban voltam.[1] Az én gyóntatóm ugyanis alá volt vetve házfőnökének, rendjében pedig a legnagyobb fokban ki
[1] Az a rektor, akit elhelyeztek Ávilából, Vazquez Dénes atya volt. Az ávilai kollégium élén másfél évig állt. Néhány évig Borgia Szent Ferencnek volt gyóntatója és szóciusa. Később nagy hibába esett: a spanyol jezsuitákat igyekezett elszakítani a rend egységétől, s ezen cél megvalósítására ármánykodott az udvarnál és a pápai széknél. Hibáját belátva, nyilvánosan tett érte eleget. 1589-ben halt meg Toledóban. Utóda, Salazár Gáspár, előzőleg a király nővérének, Janka hercegnőnek udvari hitszónoka, 1561 végén lett az ávilai kollégium rektora és kilenc hónapig kormányozta azt. Alatta a rendháznak nehézségei támadtak az új püspökkel, De-Mendóza Alváróval, s a békesség kedvéért elöljárói Salazár atyát elhelyezték onnan, úgy hogy a szentanya, mikor Tolédóból visszatért, már nem találta őt Ávilában. Ez a körülmény azonban nem szüntette meg azt a belső barátságot, amely kettőjük közt szövődött, s amelynek hatása alatt Salazár atya később egy ideig komolyan foglalkozott azzal a tervvel, hogy átlép a kármelita rendbe. Alcalában halt meg 1593-ban, 64 éves korában.
Folytatólag beszél a Szent József-zárda alapításáról. Elmondja, hogy miképpen tiltották le róla; hogyan hagyta abba egy időre; s mennyire megvigasztalta őt az Úr a szenvedések közepette.
Ennyire voltunk a dologgal, s a végleges elintézéshez már csak az hiányzott, hogy másnap aláírjuk a szerződést, mikor bekövetkezett, amit mondtam, tudniillik, hogy a tartományi főnök atya megváltoztatta véleményét. Azt hiszem, az isteni Gondviselés indította őt erre: legalább is a következmények ezt mutatják. Mivel ugyanis annyi volt az imádság erre a szándékra, az Úr tökéletesebbé tette a tervet, s úgy intézte, hogy más módon valósuljon meg. Mihelyt visszavonta engedélyét a rendfőnök, gyóntatóm azonnal meghagyta nekem, hogy hagyjam abba az egész dolgot. Pedig hát csak az Úristen tudja, hogy mennyi fáradtságomba és szenvedésembe került, amíg sikerült annyira juttatnom! Mikor azután lemondtunk róla, s minden abbamaradt, annál jobban hánytorgatták, hogy íme, hát mégis csak bolond asszonyi ötlet volt az egész, s én ellenem még nagyobb lett a méltatlankodás, pedig én eladdig a tartományi főnököm engedélye szerint jártam el. Zárdámban igen rossz szemmel néztek azért, hogy szigorúbb klauzúrával bíró kolostort akartam alapítani. Szerintük megsértettem őket. Hogy az ő körükben épp olyan jól szolgálhatok Istennek, mint másutt. Hogy nem szeretem a zárdámat. Hogy inkább annak szereztem volna évi járadékot, mint másoknak. Egyesek azt ajánlották, hogy zárjanak be a börtönbe,[1] mások - bár igen kevesen - úgy- ahogy mégis a pártomra keltek. Én beláttam, hogy sok tekintetben igazuk van, s olykor igyekeztem nekik a dolgot megmagyarázni. Másrészt azonban, mivel nem volt szabad megmondanom a fődolgot, tudniillik azt, hogy ezzel az alapítással maga az Úr bízott meg, nem tudtam, mit tegyek, s így legtöbbször hallgattam. Egyébként az Úristen megadta nekem azt a nagy kegyelmet, hogy mindez legkevésbé sem nyugtalanított, s olyan könnyedén és jókedvűen hagytam abba mindent, mintha semmimbe sem került volna. Hogy ez tényleg így van, azt senki sem akarta elhinni, még azok az imádságos emberek sem, akikkel én érintkeztem; sőt ellenkezőleg, meg voltak róla győződve, hogy nekem nagyon fáj, s egészen le vagyok sújtva. Még az én gyóntatóm sem tudta elhinni, hogy nem így van. Pedig, ami engem illet, én úgy láttam, hogy abban, amivel az Úr megbízott, megtettem minden tőlem telhetőt, s hogy nem vagyok más egyébre kötelezve; az a gondolat pedig, hogy megmaradhatok a zárdámban, amelyben amúgy is olyan jól éreztem magamat, nagyon is kedvemre volt. Mindamellett egy pillanatra sem szűntem meg erősen hinni, hogy a dolog meg fog valósulni. Nem láttam rá lehetőséget; nem tudtam, hogy hogyan és mikor lehetne meg, de arról biztos voltam, hogy meglesz.
Ami azonban nagyon fájt, az volt, hogy egy szép nap a gyóntatóm támadt rám, mintha bizony én bármit is tettem volna az ő akarata ellenére. Az Úr bizonyára azt akarta, hogy olyan oldalról érjen a szenvedés, ahonnét leginkább nehezemre esik. Ezeknek a minden oldalról jövő támadásoknak közepette, amikor éppen őnála számíthattam volna vigasztalásra, fogta magát, s levelet írt nekem, oly értelemben, hogy íme tehát mégis csak képzelődés volt az egész, - most már magam is beláthatom. Igyekezzem tehát okulni az eseten s a jövőben ne ártsam magamat többé ilyenekbe, mert íme, mekkora botrány lett belőle. Írt azon kívül még más egyebet is, ami nagyon rosszul esett. Ez a levél jobban fájt nekem, mint a többi mind együttvéve, mert azt az aggodalmat keltette bennem, hogy hátha mégis hibás vagyok; hátha én vagyok az oka s én szolgáltattam alkalmat arra, hogy az Úristen ellen bűnöket kövessenek el, hátha a látomásom mégis csak csupa képzelődés; hátha csalóka ábránd az én egész belső imám! Egyszóval teljesen meg voltam zavarodva, s mélységes szomorúság vett rajtam erőt. Azonban az Úr, aki ezen említett megpróbáltatások közepette soha sem hagyott cserben, sőt nagyon gyakran vigasztalt és buzdított, - amiről azonban céltalan dolog volna itt többet mondanom, - ekkor is megkönyörült rajtam, s azt mondta, hogy ne szomorkodjam, mert nagyon is nagy szolgálatot tettem Istennek, s hogy ebben az ügyben semmi tekintetben sem vétkeztem ellene; hogy engedelmeskedjem gyóntatómnak, s maradjak egyelőre veszteg. Majd megjön az ideje, amikor újra kezdhetem. Ez annyira megvigasztalt, s akkora örömmel töltött el, hogy az egész ellenem támadt üldözés semminek tűnt föl előttem.
Ezen alkalommal értette meg velem az Úr, hogy milyen óriási hasznunk van az Ő érette elviselt szenvedésekből és üldözésekből. Ugyanis ezek révén annyira megnövekedett lelkemben az Isten iránti szeretet és sok más erény, hogy nem tudtam rajta eléggé csodálkozni. Azóta vágyódom annyira szenvedések után. A többiek azt hitték, hogy teljesen le vagyok sújtva. Hát hiszen, nem mondom, az is lettem volna, ha az Úr akkora kegyelmekkel meg nem segített volna. Az isteni szeretetnek amaz indulatai, amelyekről megemlékeztem, ekkor kezdtek még hevesebbek, az elragadtatások pedig még nagyobbak lenni. Erről azonban én mélységesen hallgattam, s nem beszéltem senkinek az én nagy nyereségemről. Az a szentéletű dominikánus épp oly biztosra vette, mint én, hogy a terv meg fog valósulni, s mivel én nem akartam többé beleavatkozni, nehogy vétsek az engedelmesség ellen, ő és az én segítő társam, ketten folytatták a tárgyalásokat, írtak Rómába és megtették a szükséges lépéseket. Az ördög azonban itt is okvetetlenkedett, s szájról szájra adta annak hírét, hogy énnekem erre a tervre vonatkozólag valami látomásom, vagy kinyilatkoztatásom volt. Ennek következtében nagy remegve jöttek egyesek hozzám azzal, hogy ebből baj lehet, mert kemény időket élünk, s esetleg akad, aki
lehető legnagyobb oktalanságnak. Annyi volt a szóbeszéd, és akkora a felfortyanás magában az én zárdámban is, hogy a tartományi főnök nem tartotta okos dolognak szembehelyezkedni a közvéleménnyel: megváltoztatta véleményét és kijelentette, hogy nem engedi meg többé az alapítást. Azt mondta, hogy az évi járadék nincs eléggé biztosítva, s nem elegendő; nemkülönben, hogy a terv túlságos nagy ellenzésre talál; ebben, nézetem szerint, egytől-egyig igaza volt. Egy szóval elejtette az eszmét, s nem akart többé hozzájárulni. Nekünk, akik már elszenvedtük az első vágásokat, ez nagyon fájt; különösen pedig nekem esett rosszul azt látnom, hogy a tartományi főnök ellenünk fordult, mert addig, amíg ő helyeselte tervünket, én a többiekkel szemben fedezve voltam. Az én segítőtársamat már nem is akarták feloldozni a gyónásban, hacsak le nem mond a dologról, mert szerintük, kötelessége jóvátenni a botrányt. Erre ő elment egy igen tudós és rendkívül szent életű domonkos-rendi atyához,[1] s részletesen elmondta neki az egész dolgot. Ez még akkor volt, mielőtt a tartományi főnök visszavonta volna a beleegyezését. Ugyanis az egész városban nem akadt senki sem, aki hajlandó lett volna bennünket tanáccsal segíteni, s így azt mondták, hogy tisztára a magunk feje után indultunk.
Ez az úriasszony tehát mindent elbeszélt ennek a szent férfiúnak és beszámolt neki arról is, hogy mennyi jövedelme van az ő birtokainak, s mindenáron igyekezett megszerezni az ő pártfogását, mert ő volt akkoriban a leghíresebb tudós a városban, sőt egész rendjében is kevés akadt nálánál különb. Én részemről elmondtam neki összes terveinket, s egynéhányat azon okok közül, amelyek erre indítottak; a kinyilatkoztatásokról azonban egy betűt sem szóltam neki, hanem csakis a természetes céljainkról beszéltem, mert azt óhajtottam, hogy kizárólag ezek alapján közölje velünk nézetét. Azt felelte, adjunk neki nyolcnapi gondolkodási időt, s föltette a kérdést, vajon hajlandók leszünk-e akkor is az ő tanácsát követni. Én azt feleltem, hogy igen, de bár így beszéltem, s hiszem is, hogy megtartottam volna a szavamat, egy pillanatra sem rendült meg bennem az a meggyőződés, hogy a dolognak meg kell valósulnia. Az én segítőtársamnak még ennél is több hite volt: neki ugyan beszélhettek volna akármit, soha sem lett volna arra kapható, hogy lemondjon a terv kiviteléről. Ami engem illet, mint mondom, én kizártnak tartottam azt, hogy ne sikerüljön. Mindamellett én csak annyiban fogadok el igaznak valamely kinyilatkoztatást, amennyiben nem áll ellentétben a szentírással és az egyház törvényeivel, amelyek megtartására kötelesek vagyunk. Mert bár én igazán meg voltam győződve, hogy az enyém Istentől származik: ha az a tudós ember azt találta volna nekünk mondani, hogy nem tehetjük meg bűn nélkül, vagy hogy tervünk lelkiismeretbe ütközik, azt hiszem kész lettem volna azonnal lemondani róla és más utat-módot keresni, hogy az Úristen kedvére tegyek. De hát ő csakis ezt az egyet kívánta tőlem.
Az Úrnak ez a hű szolgája, amint később megvallotta nekem, akkor, amidőn magára vállalta ügyünket, teljesen el volt határozva, hogy igyekszik majd bennünket minden áron lebeszélni a dologról. Ugyanis a városi szóbeszéd már eljutott az ő fülébe is, s ő épp olyan oktalanságnak tartotta, mint a többiek, sőt mi több, egy úriember, aki megtudta, hogy őhozzá akarunk fordulni, előzetesen figyelmeztette, hogy jól gondolja meg, mit tesz, s valahogy eszébe ne jusson bennünket támogatni. Mikor azonban elkezdte fontolgatni, hogy mit feleljen nekünk, s átgondolta az ügyet és a mi célunkat, nemkülönben azt a szerzetesi életmódot, amelyet meg akartunk valósítani: az a meggyőződés alakult ki benne, hogy ez a terv nagyon is az Úristen dicsőségére válik, s hogy mindenáron végre kell hajtani. Azt felelte tehát nekünk, hogy sietve fogjunk hozzá, s még meg is magyarázta az utat-módot, hogy mihez tartsuk magunkat. Az anyagi eszközök ugyan, szerinte nem elegendők, de végre is az isteni Gondviselésre is szabad e tekintetben némileg számítanunk. Aki pedig ellenünk van, jegyezte meg, azt csak küldjük őhozzá: ő majd beszel a fejével. Tényleg, azóta mindig a pártunkon volt, amint még el fogom beszélni. Nagyon megvigasztalódva távoztunk tőle. Ezzel azután egyik-másik szent ember is, aki eddig ellenünk volt, elkezdett jobb szemmel nézni bennünket, sőt némelyik egyenesen pártunkra is kelt. Ez utóbbiak közé tartozott a szent lovag is, akiről már tettem említést.[1] Igaz ugyan, hogy tervünk kivitelét az eszközök elégtelensége miatt igen nehéznek, sőt lehetetlennek találta, mivel azonban ő maga is annyira erényes, s belátta, hogy mi kizárólag a belső ima ápolását tartjuk szem előtt és nagy tökéletességre törekszünk, hajlandó volt megengedni, hogy az eszme az Úristentől származhat. Bizonyára maga az Úr indította őt erre, s ugyanazt tette azzal az istenfélő pappal is, akihez, mint elmondtam, először fordultam tanácsért, s aki valósággal az erények tükre az egész város számára, amennyiben az Úristen azzal a hivatással áldotta meg, hogy számos lélek megtérésének és lelki haladásának szolgáljon eszközéül. Ettől kezdve ő is mindig kezemre volt ebben az ügyben.[2] Így álltak tehát a dolgok, hála a sok imádságnak. Házat is sikerült vennem, még pedig nagyon jó fekvésűt. Igaz ugyan, hogy igen kicsiny volt, de ezzel én mit sem törődtem. Az Úr azt mondta nekem, hogy csak jussak bele, úgy ahogy tudok: akkor azután majd meglátom, hogy mit tud tenni Ő. Hát hiszen, meg is láttam, még pedig mennyire! Az is világos volt előttem, hogy az évi járadék nem elegendő, de bíztam benne, hogy az Úr majd elrendez mindent, s majd segít rajtunk valami más módon.
[1] Ez Ibaňez Péter domonkosrendi atya volt, a teológia tanára a rendnek ávilai kollégiumában, aki a szentanyát az első sarutlan zárda alapítása körül buzgó erkölcsi támogatásban részesítette. Ez utóbbi viszont akkora hatással volt rá, hogy ettől kezdve Ibaňez atya rohamosan haladt előre a szemlélődés útján, s az életszentség olyan fokára jutott, hogy midőn 1565 febr 2-án meghalt, Szent Terézia látta, amint lelke egyenesen az égbe szállt. Később is többször megjelent neki nagy dicsőségben. (V. ö. 33. és 38. fej.)
szolgálatot az Úristennek; mert hiszen mivé lenne a világ szerzetesek nélkül?! Hogy ezt a parancsát közöljem gyóntatómmal, s mondjam meg neki, hogy Ő kéreti, ne legyen ellene és ne akadályozzon engem a terv véghezvitelében.
Ez a látomás akkora hatást tett reám, s az Úr szavai úgy megrendítettek, hogy egy pillanatig sem tudtam kételkedni a jelenés valódiságában. A dolog rendkívül nehezemre esett, mert részben már akkor előreláttam, hogy mennyi gondot és megpróbáltatást fog reám hozni. Hozzá én olyan boldogan megvoltam a magam zárdájában! Hiszen igaz, hogy ilyen gondolatok engem azelőtt is foglalkoztattak, no de azért szó sem volt részemről valami eltökélt szándékról, s nem is álmodtam volna, hogy tényleg úgy kelljen lennie. Itt ellenben megkaptam a határozott parancsot. Mivel tehát éreztem, hogy nagy nehézségek előtt állok, sokáig nem tudtam, hogy mit tegyek. Az Úr azonban ismételten és sokszor beszélt nekem róla; annyi okot és érvet hozott föl mellette; s oly világosan megértette velem, hogy ez az Ő akarata: hogy végre is nem mertem tovább halasztani, s írásban közöltem a történteket a gyóntatómmal. Ő nem merte ugyan határozottan azt mondani, hogy hagyjam abba, azt azonban belátta, hogy emberileg beszélve a terv egyáltalában nem ésszerű. Mert hiszen annak az úriasszonynak, aki a kivitelére vállalkozott, csak igen kevés, sőt majdnem semmi anyagi eszközei sem voltak az ilyesmihez. Azt mondta, beszéljem meg a dolgot a tartományi főnökömmel, s tartsam magam ahhoz, amit ő fog nekem mondani.[1] Nekem nem lévén szokásom, hogy a rendfőnökömmel beszéljek ezekről a látomásokról, az az úriasszony, aki a zárda alapítására vállalkozott, tárgyalt vele, s a tartományi főnök, aki lelkes híve a szerzetesi fegyelemnek, őszinte jóindulattal fogadta az eszmét, megígérte, hogy minden tekintetben segítségére lesz, s hogy ő majd azt a zárdát a saját joghatósága alá fogadja. Azután megbeszélték az évi járadék ügyét. Már akkor megegyeztünk abban, még pedig sok mindenféle okból, hogy a nővérek száma ne legyen benne több tizenháromnál.[2] Mielőtt azonban bármit is tettünk volna, megírtuk az egész dolgot annak a szent Alcantarai Péter testvérnek, aki azt felelte rá, hogy semmi áron ne álljunk el a tervtől, s kifejtette nézeteit az egészre vonatkozólag.[3]
Alig terjedt el a híre a városban ennek a tervnek, máris akkora üldözés szakadt a nyakunkba, hogy azt rövidesen le sem lehetne írni. Csípős megjegyzések; gúnyos nevetés, hogy ostobaság az egész; hogy miért nem tudok nyugodtan megülni a zárdámban, és így tovább. Az én jó segítő társamnak pedig úgy neki estek, hogy egészen elbúsulta magát. Én nem tudtam, mitévő legyek, mert úgy láttam, hogy részben igazuk van. Mikor azután így, nagy szomorúan, Istenhez, imádkoztam Ő Szent Felsége elkezdett engem vigasztalni és bátorítani. Azt mondta nekem, hogy ebből láthatom, mit szenvedtek a szent rendalapítók; hogy sokkal több üldözésben lesz még részem, mint amennyit el tudnék képzelni; hogy ne törődjünk az egésszel, azonkívül pedig még üzent egyet-mást a segítőtársamnak. Amin pedig legjobban elcsodálkoztam, az volt, hogy mindketten egyszerre megvigasztalódtunk a történtek miatt, s készek voltunk bátran szembeszállni összes ellenfeleinkkel.
Tény az, hogy az összes imádságos emberek, de meg, egy szóval, az egész város lakosai között nem akadt egy sem, aki akkoriban ne lett volna ellenünk, s ne tartotta volna tervünket a
[1] Ez a rendfőnök nem De-Salazár Angelus, hanem Fernandez Gergely atya volt, a kasztíliai rendtartomány provinciálisa 1559-től 1531-ig. (P. Silverio, Obras. I. 269.)
[2] Ezen szám tekintetében a szentanya megállapodása nem volt végleges. 1561. dec. 30-án fivéréhez intézett levelében azt mondja, hogy a nővérek száma 15 lesz.
[3] Nem sokkal utóbb Alcantarai Szent Péter külön eljött Ávilába, hogy segítségére legyen Szent Teréziának a zárdaalapításra vonatkozó pápai engedély megszerzésében. Az ő eszméje volt, hogy ezt az engedélyt De-Ulloa Guiomár és édesanyja, Guzman Aldonza úrnők számára kérjék s a pápai brévében csakugyan ők ketten szerepelnek mint alapítók.
fegyelme azonos volt az egész Rendével, amennyiben tudniillik az enyhítő bulla alapján állott.[1] De meg voltak más hátrányai is. Többek között például a nővérek, nézetem szerint, túlságos kényelemben éltek, mert a ház igen tágas volt és nagyon szép. A legnagyobb baj, mindamellett, ez az örökös kijárás volt, s hozzá éppen én voltam az, aki nagyon is sokszor éltem ezzel a szabadsággal, amennyiben egyes magas rangú úrinők, akiknek a rendi elöljárók nem egy könnyen mondhattak nem-et, megkívánták az én társaságomat, s az ő kérésükre főnökeim kiküldtek engem hozzájuk. Így azután odáig jutott a dolog, hogy már alig éltem a zárdában, s bizonyára az ördögnek nagy része volt abban, hogy ritkán lehessek otthon, s így eleje legyen véve annak a jó hatásnak, amelyet egyes nővérekre azáltal gyakoroltam, hogy elmondtam nekik lelki vezetőim oktatásait.
Egy alkalommal többekkel lévén együtt, egyikünk azt a kérdést vetette föl, hogy miért ne élhetnénk mi a sarutlan nővérek mintájára; s miért ne alapítanánk mi is, mint ők, zárdát.[2] Ez a gondolat annyira megfelelt az én ízlésemnek, hogy elkezdtem azt meghányni-vetni azzal az említett özvegy úriasszonnyal, az én segítő társammal, akinek hasonló vágyai voltak.[3] Mindjárt azzal kezdte a tervezgetést, hogy ő majd biztosít ennek a jövendő zárdának évi jövedelmet. Most belátom, hogy ez a terv nem sokat ért, akkor azonban a lelkesedés elhitette velünk, hogy jónak fog bizonyulni.[4] Másrészt azonban én még mindig haboztam, mert nagyon jól éreztem magamat a kolostoromban. A ház ugyanis teljesen megfelelt az én ízlésemnek, s a cellám egészen nekem való volt.[5] Abban azonban mégis megegyeztünk, hogy az egész tervet az Úristennek ajánljuk.
Egy szép napon, szentáldozásom után, Ő Szent Felsége nagyon a lelkemre kötötte, hogy legyek rajta minden erőmmel, s nagy ígéreteket tett arra nézve, hogy a zárda tényleg létre fog jönni, s hogy Őneki nagy dicsőségére fog szolgálni. A neve legyen „Szent József”, mert az egyik kapuját majd ez a szent fogja őrizni, a másikat pedig a Boldogságos Szűzanya; Krisztus Urunk pedig közöttünk fog lakni. Hogy elsőrangú csillag lesz belőle, amely fényesen fog ragyogni. Hogy bár a szerzetesrendek fegyelme meglazult, azért ne gondoljam ám, hogy azok nem tesznek
[1] A kármelita rendnek eredeti, ősi szigorát IV. Jenő pápa enyhítette 1431-ben kiadott bullájával. A Megtestesülésről nevezett zárda Ávilában, amelyben Szent Terézia 1535-től 1563-ig élt, újabb alapítvány volt, amennyiben az első szentmisét akkor mondták benne, amidőn szentünket keresztvízre tartották, t. i. 1515. ápr. 4-én. Nem sokkal azelőtt jött létre, s eredetileg jámbor nőknek egyesülete; úgynevezett beguinage volt, amely azután a kármelita rend szabályzatát fogadta el, úgy amint az akkor érvényben volt. Semmiképpen sem lehet tehát lazulást vetni a szemére. Ezért mondja Szent Terézia is, hogy nem volt az eredeti szigorú szabály szerint alapítva.
[2] 1560-nak egyik őszi estéjén volt együtt Szent Teréziának szobájában, a Megtestesülésről nevezett zárdában, az a társaság, amelyben először merült föl a kármelita rend reformjának terve. Az eszmét - természetesen egészen embrionális alakban – a Szentnek egyik unokahúga, az akkor körülbelül 19 éves Ocampo Mária vetette föl, s annak megvalósítására fölajánlott hozományából ezer aranyat. Azok a sarutlan nővérek, akikre céloz, ferencrendiek voltak, akiket Janka hercegnő, II. Fülöp király nővére telepített akkoriban Madridba. Ocampo Máriát, aki ekkor még világi hölgy volt, s egyáltalában nem gondolt arra, hogy ő maga valaha zárdába lépjen, három évvel utóbb az első reformált kolostorban, az ávilai Szent Józsefben látjuk; Mária Baptista anya név alatt a reformnak egyik oszlopos tagja lett. Hatvan éves korában, nagy életszentség hírében halt meg.
[3] De-Ulloa Guiomár úmő, Szent Teréziának buzgó segítőtársa és jobbkeze a reform megvalósításában, csakugyan maga is belépett később a sarutlan kármelita rendbe, azonban egészsége nem bírta ki annak szigorát, s áldásos életét a világban fejezte be.
[4] De-Ulloa Guiomár asszony gazdag volt ugyan, de nem annyira, hogy mellesleg egy zárdát tudott volna eltartani, meg azután nem is rendelkezett szabadon a vagyonával, mert hiszen gyermekei voltak. Tényleg az ávilai Szent József-zárda alapításához pénzben nem igen járult hozzá. Annak költsége két leendő nővér hozományából, s Szent Terézia Amerikában élő fivérének, Lőrincnek pénzküldeményéből telt ki.
[5] Szent Terézia korában a Megtestesülés-zárda nem apró, egyes cellákra volt osztva, hanem nagy szobákra, amelyek mindegyikében 5-6 nővér fért el. A szentanyának két ilyen szobája volt, az egyik a földszinten, amelyben lakótársaival nappal tartózkodott, a másik az emeleten, ahol aludtak. Különösen ez utóbbi nagyon szép és csendes helyiség volt.
egyháznak. Innét azok a heves buzdulatok, hogy bárcsak tehetnék valamit a lelkek üdvére; mert igazán meg vagyok róla győződve, hogy kész volnék ezerszer meghalni egyetlen egyért is, csakhogy megmentsem ezektől a rettenetes kínoktól. Csak elnézem a dolgot: ha itt e földön különös szeretettel viseltetünk valaki iránt, s azt látjuk, hogy nagy csapás érte, vagy fájdalom gyötri, saját természetünk indít bennünket részvétre, s ha nagy bajról van szó, mi is egészen le vagyunk sújtva miatta; mit kellene tehát éreznünk akkor, ha egy lelket az összes földi kínoknál nagyobb gyötrelmekre látnánk kárhoztatva, s hozzá mindörökre?! Ki bírná ezt elviselni?! Nincs emberi szív, amely ne véreznék erre a gondolatra! Hiszen itt a földön, tudjuk, egyszer mégis csak véget ér az élet, s vele együtt minden fájdalom: s azért mégis akkora részvétre indulunk; míg ellenben ennek a másiknak soh'se lesz vége. Hogyan tudjuk tehát azt nyugodtan elnézni, hogy az ördög napról-napra annyi lelket hurcol magával a pokolba?!
Ebből kifolyólag az a vágy is folyton ég bennem, hogy ennyire fontos dologban ne adjuk alább, hanem tegyünk meg mindent, ami tőlünk telik. Ne mulasszunk el semmit, s adja meg hozzá az Úr az Ő kegyelmét. Mert ha meggondolom, hogy én, aki ugyan igen gonosz voltam, de hát annyira amennyire mégis csak igyekeztem szolgálni az Úristennek, és soha sem tettem volna meg bizonyos dolgokat, amelyeket az emberek a mai világban úgy lenyelnek, mintha semmi sem volna; például nagy betegségeket viseltem el sok türelemmel - igaz, hogy ezt is az Úr adta. Nem volt szokásom zúgolódni, vagy megszólni valakit; s igazán azt hiszem, nem is lettem volna képes rosszindulattal viseltetni bárki irányában. Nem voltam önző, s arra sem emlékszem, hogy irigység lett volna bennem, legalább is soha sem olyan fokban, hogy nagy bűn lett volna Isten ellen; és más egyéb ilyesmi. Szóval akármilyen rossz voltam is, soha sem halt ki belőlem az istenfélelem: s íme, mégis már-már hová helyeztek engem az ördögök! S hozzá tényleg meg vagyok róla győződve, hogy bűneimmel még ennél is nagyobb büntetésre szolgáltam rá! Mindamellett, ismételve mondom, hogy az a gyötrelem rettenetes volt, s hogy igen veszedelmes dolog, ha valaki amúgy könnyedén beéri azzal, ami keveset tesz, főleg pedig, ha az olyan lélek, aki lépten-nyomon halálos bűnbe esik, nyugodtan tekint a jövő elé és önelégülten él. Az Isten szerelméért: szakítsunk a bűnre vezető alkalmakkal! Akkor azután megsegít bennünket az Úr, amint velem is megtette. Legyen oly kegyes Ő Szent Felsége, és ne bocsássa el többé a kezemet, nehogy újra elbukjam! Mert hiszen saját szemeimmel láttam, hogy mi vár akkor reám! Ne engedje az Úr, hogy odajussak! Az Ö saját szentséges Nevére kérem! Ámen!
Miután tehát láttam ezeket s egyéb nagy dolgokat és titkokat, amelyeket az Úr nagy jóságában nekem megmutatni kegyeskedett, - így például részleteket az üdvözültek boldogságából, s az elkárhozottak kínjaiból - föltámadt bennem a vágy, bárcsak találnék valami utat-módot arra, hogy vezeklő életet kezdhessek, s így egyrészt biztosítsam magamat ekkora gyötrelem ellen, másrészt pedig igyekezzem némileg kiérdemelni az örök üdvösséget. Szerettem volna elkerülni az embereket, teljesen szakítani mindenkivel, s minden tekintetben elvonulni a világtól! A lelkem nem tudott megnyugodni, ez a nyugtalanság azonban nem volt zavaró, hanem inkább nagyon is édes. Világosan láttam, hogy az Úristen működik bennem, s hogy Ő Szent Felsége megmelegítette a lelkemet, s képességet adott neki az eddigieknél erősebb eledelek megemésztésére.
Sokat törtem a fejemet azon, hogy mit tehetnék az Úristenért, s arra a megállapodásra jutottam, hogy mindenekelőtt szerzetesi hivatásomnak kell megfelelnem, s meg kell tartanom szabályunkat a tőlem telhető legtökéletesebb módon. Abban a kolostorban, amelyhez akkor tartoztam, nagy számmal voltak igazán istenfélő nővérek, akik híven szolgálták az Urat. Azonban anyagiak tekintetében igen rosszul állott, s így a nővérek kénytelenek voltak gyakran igénybe venni mások vendégszeretét, olyanokét természetesen, akiknél tisztességesen és vallásosan élhettek. De meg azután ez a zárda nem volt az eredeti szigorú szabály szerint alapítva, hanem a
irtózatos szomorúság, olyan kétségbeejtő és lesújtó elégedetlenség, hogy azt nem lehet kimondani! Ha ahhoz hasonlítanám, amit az embernek éreznie kellene, ha lelke folytonosan újra és újra kiszakadna a testéből, azzal keveset mondanék. Mert a halál pillanatában csak azt látjuk, hogy az Úristen elveszi tőlünk a testi életet, itt ellenben maga a lélek megy széjjel darabokra. Nem, igazán nem tudnám fogalmát adni annak a belső tűznek, s azoknak a kétségbeeséssel tetézett rettenetes kínoknak és gyötrelmeknek. Nem láttam, hogy ki a hóhérom, de azt éreztem, hogy égetnek és darabokra vagdalnak; s merem állítani, hogy az egészben az a belső tűz és kétségbeesés volt a legborzasztóbb. Ezen a dögvészes helyen, ahol az embernek soha semmi enyhülésre sincs kilátása, még csak le sem lehet ülni, vagy feküdni. Abban a fali üregben, amelybe engem beledugtak, nem volt semmi hely, s maguk azok a rettenetes falak is, mintha egész súlyukkal nehezednének az emberre, úgy fojtogatják. Világosságnak nyoma sincs, minden koromsötét. De bár semmi fény sincs, hogy, hogy nem, azt én már nem értem, de az ember látja mindazt, amit fáj látnia.
Az Úr ezen alkalommal nem mutatott meg nekem többet a pokolból. Azóta voltak róla egyéb látomásaim, rettenetes dolgok; egyes bűnöknek büntetései. Ezek talán szemre ijesztőbbek voltak, de mivel nem éreztem a fájdalmat, nem keltettek bennem akkora rémületet. Míg ellenben az előbbiben az Úr azt akarta, hogy egész valójukban érezzem azokat a kínokat, s azt a lelki gyötrelmet, mintha a testem csakugyan ott vergődött volna. Nem tudom, miképpen történt a dolog, de azt az egyet megértettem, hogy nagy kegyelem volt; az Úr azt akarta vele, hogy saját szemeimmel lássam, mitől mentett meg engem az Ő irgalma. Az semmi, ha az ember csak úgy beszélni hall róla. Hiszen magam is elmélkedtem már a pokol különböző kínjairól - habár nem sokszor, mert a félelem útja nem való az én lelkemnek - meg arról, hogy miképpen gyötrik az ördögök a lelket, de meg olvastam is ezekről a sokféle szenvedésekről: azonban ez mind semmi ehhez a fájdalomhoz képest. Ez egészen más. Szóval olyan, mint a festmény a valóhoz viszonyítva. S még az is, ha az ember itt a földön megég, még az sem fogható az ottani tűzhöz.
Kimondhatatlanul meg voltam rémülve. Még most is, mikor ezeket a sorokat írom - pedig már hat esztendő múlt el azóta - úgy remegek tőle, hogy az ereimben, úgy érzem, elhűl a vér.[1] Valahányszor valami csapás, vagy fájdalom nehezül reám, s visszagondolok erre, valósággal semmiségnek tűnik föl előttem mindaz, amit e földön szenvedhetünk, s azt hiszem, hogy bizonyos tekintetben minden ok nélkül panaszkodunk. Ismételve mondom, tehát hogy ez volt egyike a legnagyobb kegyelmeknek, amiket az Úrtól kaptam. Óriási hasznomra volt, amennyiben egyrészt megszűntette bennem a félelmet ezen élet szenvedéseivel és kellemetlenségeivel szemben, másrészt pedig erőt adott azok elviselésére, végül pedig mély hálaérzetet keltett bennem az Úr iránt azért, hogy megmentett - még pedig most már merem remélni, hogy véglegesen - ezen rettenetes, örökké tartó gyötrelmektől.
Azóta, ismétlem, mindent könnyen elviselhetőnek tartok idelent, ha csak annak a szenvedésnek egy pillanatához hasonlítom is amelyben akkor volt részem. Igazán megfoghatatlannak tartom, hogy én, aki mégis csak oly sokszor olvastam könyvekben egyet-mást a pokoli kínokról, miképpen tudtam nyugodtan aludni felőlük és oly kevésbe venni őket! Hová jutottam?! Hogyan tudtak nekem örömet okozni azok a dolgok, amelyek ezen rettenetes hely felé sodortak?! Áldott légy Uram, mindörökre! Mily világosan bebizonyítottad, hogy jobban szeretsz engem, mint ahogy én önmagamat szerettem! Hányszor mentettél ki Uram ebből a félelmetes tömlöcből, s hányszor tértem abba vissza a Te akaratod ellenére!
Innét van az a mélységes fájdalmam is, amelyet a sok elkárhozó lélek fölött érzek. Főleg ezeket a luteránusokat sajnálom, mert hisz ők már a keresztség folytán, tagjai voltak az
Elmondja, miképpen vitte el őt az Úr lélekben a pokolba, arra a helyre, amelyet bűneiért érdemelt. Halvány képét adja annak a rettenetes valónak, amely ott szemei elé tárult. Megkezdi a Szent József-zárda alapításának elbeszélését.
Az Úr már régóta részesített ezekben az említett kegyelmekben és más kiváló ajándékokban, midőn egy napon belső imámba lévén mélyedve, egyszerre csak, úgy, ahogy voltam, ott találtam magamat a pokol mélyén. Amint azonnal megértettem, azt akarta az Úr, hogy lássam a helyet, amelyet az ördögök az én számomra tartogattak készen, s amelyre bűneimmel rászolgáltam. Az egész csak egy pillanatig tartott, de ha sok számos évig kellene is még élnem, soha sem tudnám elfelejteni.[1]
A bejárata - úgy láttam - egy hosszú, keskeny út volt; olyanféle, mint egy alacsony, sötét és szűk sütőkemence. A talaj vizes volt; piszkos és undorító szagú sár borította, amelyben csupa mérges kígyó nyüzsgött. A végén egy falban levő mélyedés volt; olyasféle, mint egy faliszekrény, s abba láttam önmagamat beleszorítva.
Az eddigiek még valósággal élvezetesek voltak ahhoz képest, amit ott éreztem. Pedig, megjegyzem, hogy én csak halvány képét adom a valóságnak, s azt hiszem, teljes lehetetlenség még csak megközelítőleg is úgy elmondani a dolgot, amint van, s megérttetni épp oly kevéssé lehet. A lelkemben valami rettenetes tüzet éreztem - el sem tudom képzelni, miképpen lehetne azt úgy leírni, amilyen tényleg volt - s olyan valami kimondhatatlan testi kínt, hogy ahhoz képest semmiség mindaz, amit valaha szenvedtem. Pedig hát nekem ebben az életben ugyancsak kijutott a gyötrelmekből, s maguknak az orvosoknak állítása szerint szenvedtem olyan kínokat, amelyeknél nagyobbak nincsenek e földön, tudniillik akkor, mikor az idegeim összezsugorodtak és teljesen megbénultam; nem is szólva sok más mindenféle betegségemről, meg egyes, az ördög okozta fájdalmakról, amilyenekről volt alkalmam beszélni. Mondom, mindez semmi ahhoz képest, amit ott éreztem, s hozzá tudtam, hogy ez örökké fog tartani; hogy soha sem lesz vége! És még ez is semmi a léleknek halálos vergődéséhez képest! Valami iszonyú szorongás, fuldoklás,
[1] Ez a látomás 1559 és 1560 fordulója táján történt. Szent Teréziának önvádoló szavait nem szabad betű szerint venni, mert hiszen tudjuk róla, hogy soha sem követett el halálos bűnt. Csupán csak arról az örök kárhozatról lehet szó, amelybe belejutott volna, ha tovább halad és végül elbukik azon az apró, s akkor még nagyon ártatlan léhaságok útján, amelyekbe ifjúkorában keveredett. A pokol útja apró hibákkal és bocsánatos bűnökkel kezdődik.
elhibázva, az egész zene fülsértő lesz. Ez a gyöngeség egyébként is mindig ártalmas a lélekre, a belső imának útján azonban valósággal halálos betegség.
Az ember igyekszik Istennel lelkileg egyesülni, s az a szándéka, hogy követi gyalázattal és rágalommal illetett Krisztusának tanácsait: e mellett azonban azt akarja, hogy az ő becsületén és hitelén még csak csorba se essék! Így nem lehetséges célhoz jutnia; hiszen egészen más úton halad! Az Úr csak akkor közeledik a lelkünkhöz, ha erőt veszünk önmagunkon, s ha minduntalan készek vagyunk jogainkból engedni. Azt mondhatná egyik-másik, hogy hiszen megtenné, de nem nyílik rá alkalma. Én ellenben azt hiszem, hogyha valakiben megvan ez az eltökélt szándék, az Úr nem fogja engedni, hogy elessék ekkora jótól, s Ő Szent Felsége úgy fogja intézni a dolgok folyását, hogy több alkalma lesz ezen erénynek gyakorlására, mintsem szeretné. Csak rajta, tegyük rá kezünket az eke szarvára!
Meg akarok említeni egyet-mást azon gyerekségek és kicsinyeskedések közül, amelyeket én szoktam kezdetben elkövetni. (Ezek azok a szalmaszálak, amelyeket, mint mondottam, én rakosgatok a tűzre, mert több nem telik tőlem.) Hibáim közé tartozott többek közt az is, hogy nem értettem a breviáriumhoz, sem pedig ahhoz, hogy mi a teendőm a zsolozsmánál, s hogy miképpen kell azt végezni. Ez csupa hanyagság volt részemről, s annak következménye, hogy haszontalanságokra fordítottam az időmet. Tényleg sokan voltak még az újoncnövendékek között is, akiktől e tekintetben tanulhattam volna. Sokszor azért nem akartam a dolgot másoktól megkérdezni, hogy el ne áruljam, mily keveset értek hozzá. Ilyenkor az ember azzal áltatja magát, hogy nem szabad rossz példát adnia. Ez rendesen így van. Mikor azután az Úristen egy kissé megnyitotta szemeimet, még ha tudtam is, de valami csekély kételyem volt, mindig megkérdeztem a fiataloktól; s érdekes: egyáltalában nem csökkent előttük a hitelem és a tekintélyem, az Úr pedig, úgy vettem észre, ezután jobb emlékezőtehetséggel áldott meg.
Énekelni szintén nem igen tudtam, s ha nem tanultam be jól azt a részletet, amelyet reám bíztak, nagyon restelltem magamat, még pedig nem azért, hogy hibát követtem el az Úr színe előtt, - ami erény lett volna - hanem csupán azért, mert annyian hallották. Csupa önszeretetből annyira zavarba tudtam ilyenkor jönni, hogy még sokkal rosszabbul végeztem a dolgomat, mint ahogy egyébként tudtam volna. Később úgy tettem, hogy ha nem tudtam egészen jól, egyszerűen megmondtam, hogy nem tudom. Eleinte nagyon nehezemre esett ezt megtennem, később azonban élvezetet találtam benne. Így történt azután, hogy amióta nem törődtem vele, ha észreveszik tudatlanságomat, sokkal jobban végeztem mindent. Itt is tehát az a csúnya emberi tekintet akadályozott meg abban, hogy jól végezzem azt, amire képes voltam. Mert bár egyiknek ez a gyöngéje, a másiknak az.
Ha az ember gyakorolja ezeket a semmiségeket - mert csakugyan azok, s hozzá milyen semmiség vagyok jómagam is, hogy még ez is nehezemre esett, - lassan-lassan mégis csak halad. Az ilyen csekélyke jócselekedetek és apróságok révén, amelyeknek, ha Isten kedvéért tesszük, Ő Szent Felsége megadja az értéket - az Úr nagyobbakra segít bennünket.
Íme például egy ugyancsak kicsinyes dolog, amit én szoktam végezni. Látván azt, hogy valamennyien haladnak a jóban, (egyedül engem kivéve, mert én semmire sem voltam képes), mikor a nővérek kimentek a kórusból, én beosontam és összehajtogattam ott hagyott palástjaikat. Úgy éreztem, hogy valamelyes szolgálatot teszek ezzel ezeknek az angyaloknak, akik ott dicsérték Istent. Egyszer csak azonban, nem tudom hogyan, megtudták a dolgot, s akkor nagyon restelkedtem miatta; az én erényeim ugyanis még nem voltak akkorák, hogy nem törődtem volna vele, tudják-e, vagy sem; a szégyenkezésem oka pedig aligha volt alázatosság, hanem inkább az, hogy kinevetnek, mivel a dolog annyira kicsinyes volt.
Ó én jó Uram, micsoda szégyen akkora gonoszságaim mellett, ilyen homokszemnyi erényekről beszélni! S még ezeket is alig tudtam a földről fölemelni a Te szolgálatodban, hanem még ez is mind tele volt ezernyi nyomorúsággal. A Te kegyelmednek forrása még nem buzgott ezen homok alatt, s nem hajtotta azt fölfelé. Ó én Teremtőm! Ó miért nem tudok ennyi rossz között legalább néhány jelentős jót elmondani, most, amikor azokról a végtelen kegyelmekről számolok be, amelyekkel elárasztottál! Hát bizony ez így van, Uram, s nem is értem, hogy nem szakad meg a szívem, s hogy miképpen lesz képes az, aki majd ezeket olvassa, nem megutálni engem, annak láttára, hogy olyan rosszul háláltam meg ezeket a kegyelmeket; s hogy nem szégyellem ezeket az igazán reám valló szolgálatokat fölsorolni. Hát hiszen szégyellem én eléggé, én jó Uram, de ha már nem tudok a magam részéről mással előhozakodni, legalább ezeket a gyönge igyekezeteket mondom el. Hadd lássák azok, akik nagyokat tesznek, hogy mennyit remélhetnek az Úrtól, aki, azt hiszem, még ezeket a csekélységeket is szívesen vette és számon tartja. Adja meg nekem Ő Szent Felsége a kegyelmet, hogy ne maradjak mindig csak ezeknél a kezdetleges dolgoknál. Ámen!
Ebben a pontban nekem igen sok a tapasztalatom s azért szolgálok Kegyelmednek is belőle tanáccsal. Bármennyire is úgy látszanék tehát, sohase képzelje, hogy megszerezte az egyik, vagy a másik erényt, mindaddig, amíg nem volt alkalma azt próbára tenni. Különben is, legyünk e tekintetben mindig bizalmatlanok, s nagyon óvatosak, amíg csak élünk, mert egyszeribe ránk ragad valami hiba, hacsak nem kaptuk meg már egész teljében azt a kegyelmet, amely megértteti velünk a földi dolgok valódi értékét. Már pedig tulajdonképpen ezt a kegyelmet soha sem bírjuk annyira egész teljében, hogy minden veszedelem ki legyen zárva reánk nézve. Néhány esztendeje, például, én már azt hittem, hogy nemcsak nem ragaszkodom többé rokonaimhoz, hanem hogy terhemre vannak; s az való igaz, hogy nem nagyon szerettem, ha a nyakamra jöttek. Azonban egy igen fontos ügy arra kényszerített, hogy egy ideig egyik nőtestvéremnél lakjam, akit én annak előtte nagyon szerettem.[1] Bár ő sokkal jobb nálamnál, azért az ő társalgása nem volt nekem való. Tekintve, hogy férjes nő, végre is nem beszélhetett mindig arról, amit én szerettem volna, s így lehetőleg igyekeztem egyedül maradni. Azonban csakhamar rajtakaptam magamat azon, hogy az ő fájdalmai nekem is fájnak és pedig jobban, mint más emberéi; s az ő aggodalmai némileg engem is aggasztanak. Egy szóval észrevettem, hogy mégsem vagyok olyan független, mint amilyennek gondoltam magamat, s hogy messziről el kell kerülnöm az alkalmakat, mert különben ez az erény, amelyet az Úr már elkezdett belém oltani, nem növekszik meg bennem. Ezt az elvet igyekeztem én azóta, Isten kegyelmével, mindig gyakorlatilag megvalósítani.
Mikor az Úr elkezd bennünk valamely erényt kifejleszteni, azt igen sokra kell becsülnünk és semmi áron sem szabad magunkat kitennünk annak a veszedelemnek, hogy elveszítjük. Áll ez a becsület körébe tartozó dolgokról, de sok egyébről is. Mert higgye el Kegyelmed, nem mindenki mondott le tökéletesen mindenről, aki azt gondolja, hogy már meghozta ezt az áldozatot, s azért ebben a pontban soha se bízzuk el magunkat. Aki pedig azt tapasztalja önmagán, hogy ebben, vagy abban a tekintetben még mindig elvárja másoktól a tiszteletet, s kényes a becsületére, az fogadja meg a szavamat, és adjon túl ezen a gyöngeségen, mert különben soha sem fog előbbre jutni. Az ilyesmi ugyanis olyan bilincs, amelyet semmiféle reszelő sem tud elvágni; erre csak maga az Úristen képes, azonban ezért sokat kell Őhozzá imádkoznunk, s meg kell feszítenünk minden erőnket.
Szemem előtt áll egyik-másik lélek, akinek a cselekedetei olyan szentek és olyan nagyszerűek, hogy bámulattal adóznak neki az emberek. Én Uram Istenem! de hát akkor miért van az ilyen még mindig a földhöz ragadva?! Miért nem jutott föl már régen a tökéletesség csúcsára?! Mi az oka ennek?! Ki tartja vissza azt, aki annyit tesz Istenért?! Kényes arra, hogy megbecsüljék: ez az egész. A legrosszabb a dologban pedig az, hogy nem tud erről a gyöngeségről, s az ördög olykor még azt is elhiteti vele, hogy köteles erre a kényességre. Pedig hát higgyék el nekem, - higgyék el ennek a kis hangyának, aki az Úr megbízásából beszél - hogy amíg csak el nem pusztítják ezt a hernyót, rongálni fogja az egész fát, s ha marad is rajta erény, az mind férges lesz. Nem lesz szép fa belőle, s nemcsak ő maga nem fog megnőni, de még a szomszéd fák fejlődését is akadályozni fogja, mert a gyümölcse, - a jó példája - nem egészséges és nem tartós. Sokszor mondom, hogy akármilyen csekély legyen is valakiben ez az érzékenység, éppen úgy van vele, mint az orgona hangja, amelyben csak egy hang, vagy akkord legyen is
[1] Ez a nőtestvére Janka volt, aki édesatyja halála után az ő cellájában nevelkedett, s onnét ment férjhez Ovalle János albai nemes úrhoz. Az ügy, amelyről szó van, az ávilai Szent József-zárdának alapítása, 1561-62-ben. Ugyanis, hogy a terv titokban maradjon, a zárda céljaira szánt házat Ovalle János vette meg látszólag a maga számára; beköltözött családostul, s azután Szent Terézia is hozzájuk ment lakni hosszabb időre, hogy az átalakítási munkálatokat irányíthassa.
rendeléséből ily módon magára vonta a világ figyelmét, legyen elkészülve arra, hogy vértanúja lesz a világnak, s ha nem hal meg a maga jószántából a világ számára, maga a világ fogja a vérét venni.
Egyetlenegy jó oldalát ismerem a világnak, s ez az, hogy nem tűr meg hibát a jó lelkeken: úgy nekik megy miatta, hogy kénytelenek megjavulni. Azt akarom ezzel mondani, hogy a tökéletlen embernek több bátorságra van szüksége, ha rá akar lépni a tökéletesség útjára, mint ahhoz, hogy egy-kettőre vértanú-halált szenvedjen. A tökéletességet ugyanis nem lehet rövidesen elérni - hacsak az Úr különös kiváltságképen nem adja meg valakinek ezt a kegyelmet - a világ ellenben azt akarná, hogy ha valaki elkezd haladni feléje, azonnal tökéletes legyen, s ezer mértföldnyi távolságból észreveszi rajta a hibát. Pedig talán éppen az, amit hibának tart, nem is hiba, hanem erény az illetőben, s csakis azért ítélik el miatta, mert ők maguk csakugyan visszaélnek azzal a dologgal, s azt hiszik, más is úgy tesz. Az ilyen embertől azt kívánnák, hogy ne egyék, ne aludjék, sőt, amint mondani szokás, még csak lélegzetet se vegyen; s minél többre becsülik az ilyent, úgy látszik, annál jobban megfeledkeznek arról, hogy hiszen még a testben él szegény feje! Akármennyire tökéletes legyen is a lelke, még mindig ezt a földet tiporja, s alá van vetve nyomorúságainak, ha egyébként mégannyira föléje emelkedik is. Egy szóval, mint mondom, nagy bátorságra van szüksége. Az a szegény lélek még alig tanult meg járni, s máris azt kívánnák tőle, hogy röpüljön. Alig sikerült megzaboláznia szenvedélyeit, s máris elvárják tőle, hogy a legnehezebb helyzetekben is épp oly tökéletesen megállja a helyét, amint azt a szentekről olvasták. Elfelejtik, hogy ez utóbbiak már egészen megerősödtek a kegyelemben. Uram, Istenem! - hallatlan, hogy mekkora ez a szenvedés, s hogy mennyire lesújtja az ember szívét. Nem csoda, ha sok lélek meghátrál előle, mert, szegényke, nem tudja, hogyan segítsen magán. Azt hiszem az enyém is csak így tett volna, ha az irgalmas Úristen nem vállalt volna magára minden teendőt. Hiszen máris láthatja Kegyelmed, hogy amíg csak közbe nem lépett végtelen jóságával, más sem volt az egész életem, mint bukdácsolás és föltápászkodás.
Szeretném ezt világosan megérttetni, mert azt hiszem, hogy ebben a pontban sok lélek téved, amennyiben röpülni akar, mielőtt szárnyat kapott volna az Úristentől. Azt hiszem már használtam ezt a hasonlatot, azonban itt is kapóra jön. Azért akarok erről beszélni, mert látom, hogy sok lélek emiatt a csüggedésnek engedi át magát. Nagy vágyakkal indulnak neki az útnak; tele buzgósággal; el vannak tökélve, hogy előre törtetnek az erényekben, sőt egyesek, legalább külsőleg, mindenről lemondanak Isten kedvéért. De mikor azt tapasztalják, hogy más, előrehaladottabb lelkek igen nagy, s erényes dolgokra képesek, elfelejtik, hogy ezt az Úr adta meg azoknak, s hogy az ilyesmi nem telik a saját erőnkből. Az imáról és szemlélődésről szóló könyvekből olvassák, hogy mi a teendőnk, ha mi is föl akarunk jutni erre a magaslatra, de mivel ők nem tudják azt egy-kettőre elérni: egészen elcsüggednek. Az ember legyen közömbös az iránt - mondják ezek a könyvek - hogy mit mondanak róla, sőt inkább örüljön annak, ha gyalázzák, mint ha dicsérik; ne törődjék a becsületével; szakítsa el szívét rokonságától, olyannyira, hogy hacsak nem imádságos emberek, nem csak ne kívánja őket látni, hanem még terhére is legyenek, és más hasonlókat. Hát hiszen ez mind szép és jó, de ne felejtsük el, hogy ezeket a dolgokat - legalább én azt hiszem - mi az Úristentől kapjuk, mert ezek már természetfölötti tulajdonságok, amelyek homlokegyenest ellenkeznek természeti hajlamainkkal. Ne szomorkodjanak tehát, hanem bízzanak az Úrban. Ami most még csak vágyak alakjában van meg bennük, azt Ő Szent Felsége, ha gyakorolják a belső imát és megteszik a magukét, idővel majd tettekre váltja. Amilyen gyarló a mi természetünk, reánk nézve kimondhatatlanul fontos az, hogy nagy legyen bennünk a bizalom. Ne veszítsük el tehát a bátorságot, s legyünk róla meggyőződve, hogyha megfeszítjük erőnket, győzni fogunk.
Mikor egy alkalommal éppen ilyesmin szomorkodtam, az Úr azt kérdezte tőlem, hogy tulajdonképpen mitől is félek. Mert hiszen ennek a dolognak csak két következménye lehet; az egyik az, hogy engem elítélnek, a másik pedig az, hogy Őt dicsőítik. Azt akarta ezzel mondani, hogy azok, akik hisznek ezekben a kegyelmekben, áldani fogják Őt; akik pedig nem hisznek, azok én fölöttem fognak ártatlan létemre pálcát törni. Mindkét dolog hasznára válik a lelkemnek, tehát nincs okom szomorkodni. Ezek a szavak nagyon megnyugtattak, s most is mindig megvigasztalódom, ha rájuk gondolok.
Ez a kísértés annyira fokozódott nálam, hogy már el is akartam költözni ebből a városból, s belépni egy másik kolostorba, amely sokkal elzártabb, mint a mienk, s amelynek szigoráról sokat beszéltek nekem.[1] Ez is az én rendemhez tartozott, de igen messze volt innét: s éppen ez vonzott leginkább, tudniillik, hogy olyan helyen élhetnék, ahol senki sem ismer. Azonban gyóntatóm hallani sem akart róla. Ez a folytonos aggódás nagyon csökkentette bennem a szellemi szabadságot, míg csak rá nem jöttem, hogy nem jó alázatosság az, amely lelki zavart okoz. Maga az Úr érttette meg velem azt az igazságot, hogy ha én csakugyan biztos vagyok benne és meg vagyok róla győződve, hogy bennem nincs semmi jó, hanem mindent Istentől kapok; ha nem esik nehezemre, amikor másokat dicsérnek, sőt ellenkezőleg örülök, látva, hogy bennük az Úristen kimutatja az ő jóságát: akkor a amiatt sem szabad szomorkodnom, ha ezt énbennem teszik.
Egy másik túlzásba is estem. Ugyanis könyörögtem az Úristenhez és külön imákat végeztem arra a szándékra, hogy abban az esetben, ha valaki némileg jó véleményt táplál felőlem, Ő Szent Felsége adja értésére az én bűneimet, s ily módon mutassa meg neki, mennyire érdemetlen vagyok én az Ö kegyelmeire. Ez a vágy ugyanis mindig nagyon elevenen megvan bennem. Gyóntatóm azt mondta, hogy ne tegyem; de azért egészen a közelmúltig, ha észrevettem, hogy valaki nagyon jót gondol rólam, kerülő utakon, amint csak tudtam, értésére adtam bűneimet. Ez nagyon megkönnyítette a lelkemet. Azonban e tekintetben is figyelmeztettek eljárásom helytelenségére. Nézetem szerint mindez nem alázatosságból származott, hanem egyszerűen kísértés volt. Sokan jöttek hozzám, s én azt gondoltam, hogy valamennyiüket rászedem. Pedig hát, bár nagyot tévednek, akik bennem valami jót látnak, nekem sohasem szándékom, hogy megtévesszem őket. Ilyesmire sohasem törekedtem, s bizonyára az Úrnak van azzal valami célja, hogy ezt megengedi. Most már a gyóntatókkal sem tárgyalnék semmiről sem, amit nem tartok igazán szükségesnek. Ha nem így tennék, nagyon vádolna a lelkiismeretem. Jelenleg belátom, hogy nagy tökéletlenség volt mindez az apró-cseprő ijedezés, szomorkodás és ez a hamis alázatosság, s onnét eredt, hogy nem tagadtam meg kellőleg önmagamat. Mert ha a lélek teljesen az Úr kezére bízta magát, akkor ugyan mindegy neki, vajon jót mondanak-e róla, vagy pedig rosszat, föltéve természetesen, hogy az Úr kegyelméből belátja, hogy önmagának semmit sem köszönhet. Bízzék Istenben, aki ezekben a kegyelmekben részesíti: Ő tudja legjobban, hogy miért teszi azokat közismert dologgá, s készüljön az üldözésre. Mert ettől ugyan nem fog ment maradni ebben a mai világban senki sem, akit az Úr nyilvánosan méltóztatik ilyen kegyelmekben részesíteni. Egyetlen egy ilyen lelket ezren tartanak szemmel, míg ezer másfajtával senki sem törődik. Valóban, van elég ok a félelemre, s bizonyára ezért remegtem én is; szóval nem alázatosság volt részemről, hanem kislelkűség. Mert ha egyszer a lélek Isten
[1] A szentanyának egyik életírója, Szent Antalról nevezett Frigyes atya (Vida della Santa Madre Teresa di Gesu I. 22.) megkockáztatta azt a véleményt, hogy valamelyik flandriai, vagy bretagnei zárdába akart volna lépni. A francia fordítók, a párisi nővérek tovább mennek, s azt hiszik, hogy a Nantes közelében, Couets-ben levő kármelita zárdára gondolt, amelyet boldog Amboise Franciska alapított 1477-ben. P. Silverio (Obras I. 255.) megjegyzi, hogy egyáltalában nem kellett kivándorlásra gondolnia: szigorú fegyelmű és a világtól teljesen elzárt kolostort találhatott eleget hazája területén. Annál indokoltabbnak tartjuk e véleményt, mert hiszen a szentanya a spanyolon kívül más nyelvet nem tudott.
lélek szabadult ki a tisztítóhelyről, akiknek valószínűleg már csak kevés volt hátra a büntetésből. Arra gondoltam, hogy bizonyára éppen ezt akarta megakadályozni.
Ritkán jelenik meg érzékelhető alakban; sokkal gyakrabban minden alak nélkül, úgy, mint a látomás azon fajában szoktam látni, amelyről már beszéltem; s amelyben az ember világosan szemléli a jelenést, a nélkül, hogy alakot észlelne.
Meg akarom még említeni a következő esetet, mert annak idején nagyon meglepett. Egyszer egy bizonyos zárdában, Szentháromság ünnepén, a kóruson voltam, s elragadtatás jött reám, amelyben azt láttam, hogy egy sereg ördög heves küzdelmet folytat angyalok ellenében. Nem tudtam megérteni, hogy mit jelentsen ez a látomás, de nem telt bele két hét és megvolt a világos magyarázata; ugyanis imádságos emberek ellen harcra keltek bizonyos nem imádságos emberek, s az a zárda, amelyben éppen tartózkodtam, sokat szenvedett miattuk. Ez a küzdelem soká tartott, s bizony sok bajnak volt okozója.
Más alkalommal megint tömegesen láttam őket magam körül, engem pedig - úgy tűnt föl előttem – mintha valami világosság árasztott volna el, s ez nem engedte, hogy hozzám férkőzzenek. Megértettem, hogy ez Isten oltalmát jelenti; amennyiben Ő nem engedi, hogy az ördögök bűnbe sodorjanak. Egyes tünetek, amelyeket magamon észrevettem, azt mutatják, hogy ez valóban hiteles látomás volt. Tény az, hogy egészen világossá lett előttem, mennyire csekély az ő hatalma, föltéve, hogy én nem vagyok ellentétben az Úristennel. Úgyszólván egyáltalában nem is félek tőle, mert nincs semmi ereje, hacsak nem akad gyáva lélekre, aki kész megadni magát. Mert ilyenekkel szemben azután persze hogy kimutatja a hatalmát.
Azon kísértések közepette, amelyeket már említettem, olykor úgy éreztem, hogy az én előbbi életemnek összes hiúságai és gyönyörűségei újra föléledtek bennem, olyannyira, hogy ugyancsak volt okom Istenhez menekülni segítségért. Ez azután újabb lelki gyötrelemnek volt okozója; ezen gyöngeségek visszatéréséből ugyanis arra következtettem, hogy akkor a többi is mind az ördögnek műve én bennem. Végül azután a gyóntatóm nyugtatott meg. Úgy vélekedtem ugyanis, hogyha valaki akkora kegyelmeket kap az Úrtól, mint én, abban még csak önkéntelenül sem volna szabad fölmerülnie egyeden rossz gondolatnak sem.
Máskor meg nagyon terhemre volt, - s most is úgy vagyok vele - ha azt kellett látnom, hogy nagyra becsülnek és dicsérően nyilatkoznak rólam, főleg, ha előkelő emberek tették. E miatt sokat szenvedtem, és szenvedek most is. Ilyenkor azonnal Krisztus Urunknak és a szenteknek életét nézem, s úgy tűnik föl előttem, hogy abban ennek éppen az ellenkezőjét látom, amennyiben nekik csupán megvetésben és gyalázatban volt részük. Ilyenkor nagyon félek, s szinte alig merem fölemelni a fejemet, s legjobban szeretnék elbújni valahová. Míg ellenben, ha üldözésben van részem, akkor egészen máskép vagyok; akkor az én lelkem nagy úrnak érzi magát. Pedig hát másrészt a szervezetem nagyon is érzi, és szomorkodom is miatta. Hogy ez miképpen lehetséges, azt én nem tudom, de tényleg így van. Lelkem ilyenkor olyan, mintha trónján ülne birodalmában, s minden egyéb a lába alatt volna.
Ez a fájdalom sokszor elfogott, s eltartott jó néhány napig. Volt idő, amikor bizonyos tekintetben erénynek és alázatosságnak tartottam, míg ellenben most határozottan belátom, hogy kísértés volt. E tekintetben egy nagy tudományú domonkosrendi szerzetes világosított föl. Az a gondolat, hogy ezek a kegyelmek, amelyekben az Úr részesít, köztudomásra találnak jutni, annyira megkínzott, hogy egészen megzavarta lelkem békéjét. Ez annyira ment, hogy ha ezt elképzeltem, jobb szerettem volna, hogy elevenen temessenek el, semhogy ez bekövetkezzék. Azért is, mikor elkezdődtek nálam ezek a nagyfokú áhítatba-merülések, illetve elragadtatások; még pedig a nyilvánosság előtt is, a nélkül, hogy képes lettem volna ellenállni: utánuk annyira szégyenkeztem, hogy alig mertem valakinek a szeme elé kerülni.
lélektől telik, azt én is megtettem a lehető legszorgosabban. Azt írta nekem, hogy állapota nagyot javult, s hogy már napok óta nem esett vissza bűnébe; azonban a kísértés annyira gyötri, hogy valósággal pokoli kínokat szenved; s hogy imádkozzam tovább is érte. Újra a nővérek imáiba ajánlottam tehát őt, s bizonyára ők eszközölték ki az Úrnak további kegyelmét, mert nagyon a szívükre vették a dolgot. Azt azonban nem is sejtette egyikük sem, hogy kiről van szó.
Könyörögtem Ő Szent Felségéhez, hogy enyhüljön az a kín és az a kísértés, s hogy azok az ördögök töltsék inkább rajtam a dühüket, úgy azonban, hogy én ennek következtében semmi bűnt se kövessek el az Úr ellen. Így történt azután, hogy egy egész hónapig a legrettenetesebb gyötrelmek kínoztak, s akkor volt az a két eset is, amelyet az imént említettem. Az Úr kegyesen megengedte, hogy őt békében hagyják; amint ezt megírták nekem., én értesítettem őket arról, hogy mit szenvedtem ezen hónap folyamán. Az illetőnek lelke megerősödött, s teljesen megszabadult bűnétől. Nem tudott eléggé hálálkodni Istennek, és nekem, mintha bizony nekem is részem lett volna benne. Ő meg volt arról győződve, hogy az Úr engem kegyelmeivel tüntet ki: s ez vált hasznára. Azt szokta mondani, hogy, ha erősen szorongatták a kísértések, elővette leveleimet, s azzal minden elmúlt. Elcsodálkozott azon, hogy mennyit kellett nekem szenvednem, s hogy mily csodálatos módon szabadult meg ő.[1] Ezen magam is csodálkoztam, de szívesen tűrtem volna akár éveken át is, csakhogy azt a lelket megmentsem. Áldott legyen érte az Úr! Sokra képes ám az olyanoknak imádsága, akik oly híven szolgálják az Urat, amint hiszem, hogy teszik ezek az én jó nővéreim ebben a zárdában. Csakhogy persze, mivel én kértem az ő imájukat, az ördögnek dühe leginkább én ellenem fordult, az Úr pedig, bűneimre való tekintettel, megengedte ezt.
Ugyanezen időtájban egy éjjel már azt hittem, hogy megfojtanak. Jó sok szenteltvizet hintettem reájuk, s akkor tömegesen láttam őket a mélységbe rohanni. Mert ezek az átkozottak ugyancsak sokszor megkínoznak, azonban én egy cseppet sem félek tőlük, mert tudom, hogy moccanni sem képesek az Úr engedélye nélkül. Azonban csak untatnám Kegyelmedet is, meg magamat is, ha erről még többet mondanék. Amit eddig említettem, szolgáljon okulásul Isten minden hű szolgájának arra nézve, hogy ügyet se vessen azokra a rémképekre, amelyekkel ezek akarják ijesztgetni. Jegyezzük meg, hogy mihelyt nem törődünk velük, azonnal csökken az erejük, s a lélek annál hatalmasabb velük szemben. Mindig nagy hasznunkra van ez is, amit azonban nem akarok tovább fejtegetni, nehogy nagyon is szaporítsam a szót. Csak egy esetet akarok még megemlíteni, amely egy alkalommal a halottak estéjén történt velem egy kápolnában. Éppen elvégeztem egy nocturnum-ot,[2] s néhány igen szép imát olvastam utána a mi officium-unkból, mikor az ördög egyszerre csak odaült a könyvre, hogy ne tudjam bevégezni az imát. Keresztet vetettem magamra, amire eltűnt. Amint azonban újra bele akartam kezdeni az imába, megint visszajött, s ha nem csalódom, így tett háromszor. Nem is tudtam bevégezni azt az imát, amíg csak szenteltvizet nem használtam ellene. Mihelyt készen voltam vele, láttam, amint néhány
[1] Szent Jeromosról nevezett Mária erre vonatkozólag a következőket jegyezte fel: „Ez az eset a szentanyának ugyancsak sok imájába került. Valamennyien tudtuk, hogy valahányszor ilyen bűnbe merült lelkek megmentéséről volt szó, mennyit kellett imádkoznia, s mily kegyetlen támadásokat kellett elviselnie a rossz szellemek részéről. Néha igazán a szívünk vérzett annak láttára, hogy ily szánalmas állapotba juttatják a testét; mert igaz ugyan, hogy a küzdelem lelkében folyt, de azért a külső ütésekből is bőven kijutott neki. Világosan látta, hogy mennyire dühöngnek az ördögök azért a sok jóért, amit ezekért a szegény lelkekért tesz. Hallotta dühös fenyegetéseiket, hogy így meg úgy fognak bosszút állni rajta. Ezt nekem utólag néha ő maga mondta el, s hozzátette, hogy mihelyt javulást, vagy haladást vesz észre egyik-másik ilyen lelken, mindjárt tudja előre, hogy mily drágán kell majd megfizetnie az árát. Ez pedig gyakran történt meg vele, mert kimondhatatlan volt benne a buzgóság a lelkek üdve érdekében.
