Keresés

Részletes keresés

Rozálka3 Creative Commons License 3 napja 0 0 231

mihelyt Isten megadja őket valakinek. Olyanok ezek, mint azok az apró kis források, amilyeneket magam láttam, amelyekben a víz szünet nélkül hajtja fölfelé a homokot. Igazán azt hiszem, hogy ez a példa és hasonlat egészen természethűen festi azon lelkek állapotát, akik így vannak. Állandóan forr bennük a szeretet; folyton azon jártatják az eszüket, hogy mi mindent fognak megtenni; s épp oly kevéssé tudnak veszteg maradni, mint az a víz, amely nem tűri magában a földet, hanem folyton kiveti magából. Tényleg, a lélek is igen gyakran van így. Úgy elfogja a szeretet, hogy nem tud megnyugodni, s nem fér magába. Teljesen át lévén itatva attól a szeretettől, s tudván azt, hogy az nem fog csökkenni benne, másokat is szeretne vele megitatni, hogy vele együtt dicsérjék Istent.

 

                  Ó hányszor gondolok arra az élő vízre, amelyről az Úr a szamariai asszonynak beszélt. Nagyon szeretem ezt az evangéliumi részletet, sőt szerettem már egészen kicsi koromban is, amikor pedig még nem volt olyan tiszta fogalmam erről a kincsről, mint most. Hányszor kértem az Urat, hogy adjon nekem abból a vízből, mikor nézegettem ezt a jelenetet egy képen, amely ott volt az egyik szobánkban, s amelyen ez a felirat volt olvasható: „Domine, da mihi hanc aquam.” Uram adj nekem ebből a vízből.[1]

 

                   Nagy tűzhöz is lehet hasonlítani, amelynek, hogy ki ne aludjék, folyton új anyagra van szüksége. Úgy vannak ezek a lelkek is, amelyekről beszélek: akármibe kerüljön is, folyton szeretnék hordani a fát, csakhogy ez a tűz tovább éghessen. Én olyan nyomorult vagyok, hogy megelégedném már azzal is, ha akadna legalább mindig néhány szalmaszálam, amivel éleszthessem, mert olykor, sőt gyakran, nincs is már egyebem. Néha nevetek rajta, de néha igen rosszul esik. A belső indulat arra ösztönöz, hogy legalább valami szolgálatot tegyek az Úrnak, s ha már képtelen vagyok más egyébre, legalább díszítem a szobrokat ágakkal és virágokkal; vagy kisöprök és földíszítek egy kápolnát; vagy más egyéb ilyen, annyira kicsinyes dolgot csinálok, hogy szégyellem magam miatta. Ha végeztem is néha valamelyes önsanyargatást, az is igen kevés volt, s beláttam, hogy hacsak a jó akaratomat nem nézi az Úr, az egésznek semmi értéke sincs, én magam is kinevettem érte magamat.

 

                  Mekkora szenvedés az, ha valamely lélekben a jó Isten erősen fölszítja ennek a szeretetnek tüzét, s nem ad neki testi erőt, hogy tehessen Őérette valamit. Ez igen nagy kín. Egyrészt ugyanis hiányzik a testi erő ahhoz, hogy egy kis fát rakhasson erre a tűzre, másrészt pedig halálos félelmet áll ki, nehogy kialudjék, s így bensőleg önmagát emészti; valósággal hamuvá lesz; könnyekben olvad föl; és megég: ami nagy gyötrelem, de egyúttal nagy élvezet is.

 

                  Dicsőítse is teljes szívéből az Urat az a lélek, amely, miután idáig jutott, kapott Tőle elegendő testi erőt az önsanyargatáshoz; vagy pedig tudományt, tehetséget és szabadságot ahhoz, hogy szentbeszédeket tarthasson, gyóntathasson, és lelkeket vezethessen Istenhez. Mert igazán az ilyen nem is tudja, nem is érti, hogy mekkora boldogságban van része, hacsak nem volt alkalma tapasztalni, hogy mekkora szenvedés az, mikor az ember semmit sem tehet az Úr szolgálatában, s a mellett folyton igen sokat kap Őtőle. Legyen áldott mindenért, és dicsőítsék Őt az angyalok! Ámen.

 

                 Nem tudom jól teszem-e, ha ennyi minden aprólékosságot írok össze. Mivel azonban Kegyelmed ismételten azt üzente nekem, hogy bátran szaporíthatom a szót, s hogy ne hagyjak ki semmit, világosan és őszintén akarom leírni mindazt, ami eszembe jut. Azért természetesen kénytelen-kelletlen sokat elmellőzök, mert hiszen máskülönben sokkal több időt kellene ráfordítanom, - már pedig, mint említettem, az időnek éppen nem vagyok bőviben, de meg azután talán semmi haszna se volna.

 

 

---------------------------------------------------------------------

 

[1]  A szentanya így írja: „Domine da miqui aquan”. Szülői házában volt ez a felirat egy kép alatt, mely a szamariai asszony jelenetét ábrázolta. Édesatyja halála után a kép a Megtestesülés-zárdába került, s most is ott őrzik. A szentanya egész élete folyamán nagy áhítattal viseltetett ezen evangéliumi jelenet iránt és gyakran ismételgette e szavakat: „Uram, adj nekem abból az élő vízből, amelyet ennek a szamariai asszonynak adtál.” Az ávilai Szent József-kolostorban egy kút mellett állította föl a szamariai asszony képét Medinában remetelakot építtetett tiszteletére, amelyben ivóvíz csörgedezett egy medencébe. Ö maga és leányai is ebből szoktak inni.

 

Előzmény: Rozálka3 (230)
Rozálka3 Creative Commons License 3 napja 0 0 230

képes megkötözni. Egy Hiszekegy nem sok, de annyi időre sem tudom lecsillapítani. Olykor nevetek rajta, s belátva nyomorúságomat, csak hagyom és nézem, hogy mit csinál. Hiszen hála Istennek sohasem tér át valami rosszra, hanem csak közömbös dolgokkal foglalkozik, s majd ezt, majd azt, majd meg amazt kapja föl. Ilyenkor látom azután, mily óriási kegyelme az Úrnak, mikor megköti ezt a bolondot a tökéletes szemlélődésben. Szeretném tudni, mit szólnának azok, akik olyan hízelgő véleményt táplálnak rólam, ha látnák bennem ezt a felfordulást. Igazán sajnálom a lelket, mikor tapasztalom, hogy ilyen rossz társaságba keveredett. Azt szeretném, hogy szabad legyen, s azért így szoktam fohászkodni az Úrhoz: „Ó én Istenem, mikor fog már egyszer az én lelkem a maga egészében dicsőíteni téged? Mikor fognak összes lelki tehetségeim együttesen élvezni? Ne engedd Uram, hogy ennyire szerteszéjjel szakadjon, s minden darabja a maga szeszélyét követhesse.”

 

                       Ez az állapot sokszor előfordul nálam, s olykor belátom, hogy nagyrészt rossz egészségi állapotomnak a következménye. Ilyenkor fogom csak fel, hogy mekkora kárt tett bennünk az eredeti bűn, mert ez az oka, ha nem csalódom, annak, hogy képtelenek vagyunk állandóan élvezni ezt a nagy kincset. De meg azután nagy részük van ebben bizonyára vétkeimnek is, mert ha nem követtem volna el annyit, szilárdabban volnék megerősödve a jóban.

 

                       Még egy másik nagy szenvedésben is volt részem. Sok mindenféle könyvet olvastam össze a belső imáról, s arra a meggyőződésre jutottam, hogy hála az Úristen fölvilágosító kegyelmének, azt én már mind tudom, ami bennük van, s így nem szorulok többé rájuk. Félre is tettem őket, s inkább a szentek életrajzát vettem elő, mivel ugyanis ez az olvasmány érezteti velem, hogy mily messze állok tőlük az Úristen szolgálatában, s úgy találom, hogy üdvös és buzdító hatást gyakorol reám. Ennek kapcsán azonban arra a tudatra ébredtem, hogy nagyon is csekély alázatosság részemről, ha a belső imának olyan magas fokán képzelem magamat. Mivel pedig az ellenkezőjét szintén nem tudtam magammal elhitetni, sokat gyötrődtem miatta, míg csak egyes tudós emberek, főleg pedig az áldott jó Alcantarai Péter testvér azt nem mondották nekem, hogy ne törődjem vele. Világosan látom, hogy igazában még csak el se kezdtem szolgálni az Úristennek, másrészt pedig olyan kegyelmeket kapok Ő Szent Felségétől, amilyeneket rendesen csak igen kiváló lelkeknek osztogat; hogy én vagyok a megtestesült gyarlóság, eltekintve attól az egytől, hogy nagyok bennem a vágyak és nagy a szeretet. Mert ez utóbbi pontban, azt kell látnom, megsegített az Úr, olyannyira, hogy valamelyest mégis csak tudok neki szolgálni. Azt hiszem, bátran mondhatom, hogy szeretem őt, azonban tetteim és az a sok tökéletlenség, amelyet magamon látok, egészen kétségbe ejtenek.

 

                  Olykor lelkemre egy bizonyos fajta hülyeség nehezül, - én legalább ezt a nevet adtam neki. Ilyenkor úgy érzem, hogy nem teszek se jót, se rosszat, hanem csak gépiesen haladok a többiek után. Nem érzek sem fájdalmat, sem boldogságot; sem nem élek, sem nem halok; sem nem örülök, sem nem szomorkodom; szóval úgy látszik, mintha teljesen érzéketlen volnék. Nézetem szerint ilyenkor a lélek olyan, mint egy kis szamár, amely legelészik, táplálkozik, - mivelhogy enni adnak neki, - de teszi mindezt úgyszólván teljesen érzéketlenül. Azt hiszem ugyanis, hogy a léleknek kijut ebben az állapotban egyik-másik nagy kegyelemből, amellyel Isten eteti, mert hiszen különben nem nyugodnék bele abba, hogy folytatnia kell ezt a nyomorúságos életet, s nem venné azt olyan közömbösen; azonban nem érzi azokat az indulatokat és hatásokat, amelyekből ilyen kegyelmekre lehetne következtetni. Ilyenkor azt hiszem, a lélek úgy van, mintha valami igen enyhe szellőben vitorláznék, amely észrevétlenül, de mindamellett hathatósan viszi előre.

 

                    Az előbb említett esetekben ugyanis oly nagyok a hatások, hogy a lélek úgyszólván azonnal látja saját javulását; hirtelenében csak úgy forrnak benne a vágyak, s nem tud annyit tenni, hogy beérné vele. Ez a hatása például a szeretet amaz indulatainak, amelyekről szóltam,

 

Előzmény: Rozálka3 (229)
Rozálka3 Creative Commons License 3 napja 0 0 229

akarom mondani, hogy rossz szavakat használtak volna, vagy olyasmit, ami bűn volna Isten ellen: de olyanokat mondtak, amilyen kellemetlen dolgokat csak szabad mondani a gyóntatószékben. A szándékuk . mindenesetre az volt, hogy alkalmat adjanak nekem az önmegtagadás gyakorlatára; aminek én egyébként örülni szoktam és készséggel viselem el: ebben a lelki állapotban azonban gyötrelem volt reám nézve.

 

                   Ilyenkor azután az a gondolatom támadt, hogy félrevezetem őket. Elmentem tehát hozzájuk, s egészen komolyan figyelmeztettem, hogy őrizkedjenek tőlem, mert lehetséges, hogy rászedem őket. Azt én természetesen igen jól tudtam, hogy szántszándékkal nem tennék ilyesmit, s hogy nem akartam hazudni: azonban ilyenkor tele voltam ijedezéssel. Egyikük észrevette, hogy kísértés az egész s azt felelte rá, hogy e felől nyugodtan alhatom; mert még ha volna is ilyenféle szándékom, neki van magához való esze, s nem engedi magát rászedetni. Ez nagyon megvigasztalt.[1]

 

                    Néha - illetve majdnem mindig, vagy legalább is legtöbbször - a szentáldozás után visszanyertem lelki nyugalmamat; sőt olykor, abban a pillanatban, amidőn magamhoz vettem az Úr testét egyszerre olyan jól éreztem magamat lelkileg és testileg, hogy egészen elcsodálkoztam rajta. Azt mondhatnám, abban a percben lefoszlott lelkemről a sötét köd, kisütött a nap, s beláttam, hogy micsoda ostobaságokba voltam belemerülve. Máskor elég volt egy szó az Úr ajkairól; például mikor egyszerűen így szólt hozzám: „Ne szomorkodjál; ne félj” - amint már másutt is említettem - egyszerre oly tökéletesen kigyógyultam, mintha soha semmi bajom sem lett volna. Vagy ha látomásban részesített: annak is megvolt ez a hatása. Ilyenkor azután élvezet volt megvigasztalódnom az Úristennél. Panaszkodtam előtte, hogyan tudja elnézni, hogy nekem annyi gyötrelmet kell elviselnem. De hát, persze, ez a szenvedés gazdagon meg volt fizetve, mert utána majdnem mindig bőven volt részem nagy kegyelmekben. Igazán, úgy látszik, hogy a lélek úgy kerül ki ebből a kínból, mint  az arany az olvasztó tégelyből: megtisztulva, s bizonyos tekintetben megdicsőülve, hogy annál méltóbb legyen azután saját bensejében szemlélni az Urat. Ezek a látszólag elviselhetetlen szenvedések ilyenkor azután olyan kicsinyeknek látszanak, s az ember szeretné őket újra végig szenvedni, ha ezzel szolgálatot tehetne az Úrnak. S még ha ennél is több gyötrelemre és üldözésre volna is kilátás, tekintve, hogy mindezt elviseli az ember az Úrnak megbántása nélkül, sőt örül annak, hogy érette szenvedhet: mindez nagy lelki javára válik. Bár az is igaz, hogy én mindezt nem úgy viseltem el, amint kellett volna, hanem nagyon is tökéletlenül.

 

                   Máskor meg másfajta szenvedéseim voltak és vannak, amidőn teljesen elveszítem a képességet arra, hogy valami jót gondoljak, vagy óhajtsak megtenni, s úgy a lelkem, mint a testem egészen elnehezül és tehetetlenné válik. Az előbb említett kísértések és nyugtalanságok azonban nem járnak vele; hanem csak valami unottság fogja el a lelket, aminek nem tudja okát adni, és semmi sincs kedvére. Ilyenkor azután, hogy elfoglaljam magamat, igyekeztem, meglehetősen erőltetve, külső jó cselekedeteket gyakorolni, de van is azután alkalmam belátni, hogy milyen kevésre képes az emberi lélek, ha egyszer a kegyelem napja elrejtőzik; ami ugyan nekem nem nagyon fájt, mert némileg jól esett saját hitványságomat látnom.

 

                    Máskor ismét nem vagyok képes összefüggő módon és nyugodtan gondolkozni akár Istenről, akár másvalami jóról, sem pedig elmélkedni, még ha egyedül vagyok is; de azért érzem, hogy ismerem Őt. Ebben az esetben világosan látom, hogy az értelem és a képzelőtehetség ütöttek ellenem pártot, míg ellenben az akarat, nézetem szerint, jó irányban maradt és kész minden jóra. Ami az értelmet illeti, az úgy megbomlott, akárcsak a dühöngő őrült, akit senki sem

 

----------------------------------------------------

 

[1]  Ez a bekezdés szép példája Szent Terézia előkelő, finom humorának. Az illető gyóntató Grácián margójegyzete szerint Alvarez Boldizsár atya volt.

 

Előzmény: Rozálka3 (228)
Rozálka3 Creative Commons License 3 napja 0 0 228

alkalommal csupán az ünnep napjáig tartott. Máskor ugyanis eltart egy, két, sőt három hétig, - talán még tovább is, nem tudom - főleg pedig a nagyhéten fog el, amely pedig azelőtt reám nézve a legélvezetesebb imádság ideje volt. Ilyenkor hirtelen megtámadja értelmemet, még pedig olykor annyira gyerekes dolgokkal, hogy máskor nevetni tudnék rajtuk, s tetszése szerint fejtetőre állít benne mindent. A lélek, mintha láncra volna verve, nem ura többé önmagának és nem képes más gondolattal foglalkozni, mint azokkal az ostobaságokkal, amelyeket az ördög állít eléje. Ezeknek a dolgoknak nincs semmi értelmük; az egésznek nincs se füle, se farka: s mégis úgy fojtogatják a lelket, hogy nem tud hová lenni. Tényleg megtörtént velem, hogy egészen úgy éreztem, mintha az ördögök labdáznának a lelkemmel s ez nem volna képes kimenekülni karmaik közül. Kimondhatatlan az, hogy mit szenved ilyenkor a lélek. Szegényke, keresne védelmet, az Úristen azonban megengedi, hogy sehol se találjon. Nem marad benne más, mint a szabad akarat, bár az sem lát tisztán, hanem nézetem szerint úgy van, mintha sűrű fátyol borítaná a szemét. Úgy érzi magát, mint az az ember, aki számtalanszor ment már valamerre, úgyhogy az éjjeli sötétben is megtalálja az útját, s a megszokás folytán elmegy rajta minden botlás nélkül; mivel ugyanis nappal eleget látta, el tudja kerülni annak veszélyeit. Hasonlóképen kerüli el ez a lélek is a bűnt, nézetem szerint egyszerűen a szokás hatalmának következtében, eltekintve attól, hogy az Úr oltalmazza meg tőle, ami természetesen a fődolog.

 

                   A hit ilyenkor tetszhalott és mélységesen alszik (ugyanez áll a többi erényekről is), de azért nem veszett el, mert hiszen az ember erősen hiszi az Anyaszentegyház tanítását; azonban úgy látszik, mintha csak szájjal vallaná, míg bensőleg, mintha elnyomták és eltompították volna. Úgy emlékszik Istenre, mintha valaha réges-régen, jó messziről hallott volna róla beszélni. Szeretete úgy ellanyhul, hogy, ha beszélnek előtte Istenről, úgy hallgatja, mint valami olyan dolgot, amelyet muszáj hinnie, mert az Egyház tanítja; arra azonban, hogy ő maga hogyan érzett vele szemben, egyáltalában nem emlékszik. Ha elmegy imádkozni, vagy félrevonul a magányba, csak növeli szorongását. Az a gyötrődés, amelyet magában érez, (a nélkül, hogy az okát tudná), elviselhetetlen valami, s nézetem szerint némileg a pokolnak hasonmása. Ez tényleg így is van, amint az Úr egy látomásban tudtomra adta, mert a lelket tűz emészti, a nélkül, hogy tudná, ki és hogyan rakja azt alája; sem pedig, hogy miképpen szabaduljon tőle, vagy hogyan oltsa el. Ha olvasásban keres enyhülést, úgy van vele, mintha a betűket sem ismerné. Megtörtént velem, hogy ilyen állapotban egyszer egy szentnek életrajzát vettem elő; meg akartam próbálni, vajon képes lesz-e lekötni figyelmemet, s vigasztalást kerestem az ő szenvedéseinek ecsetelésében. Négyszer vagy ötször olvastam el belőle ugyanannyi sort, s bár spanyolul volt írva, a végén kevesebbet értettem belőle, mint az elején, úgyhogy abba kellett hagynom. Ez igen sokszor megtörtént velem, s ezt az egy esetet csak azért említem, mert jobban megmaradt az emlékezetemben.

 

                    Társalogni valakivel: ez még rosszabb. Ilyenkor ugyanis az ördög olyan epéssé és ingerlékennyé tesz, hogy úgy érzem, mintha mindenkit meg akarnék enni. Erről én nem tehetek, s azt hiszem, már az is valami, ha megfékezem magamat. Azaz hogy jobban mondva az Úr az, aki ilyenkor kezében tart bennünket, s nem engedi, hogy bármit is mondjunk, vagy tegyünk, ami embertársunknak kárára volna, vagy pedig az Úristent sértené.

 

                    Elmenni a gyóntatóhoz ?!... Nem rossz gondolat, de az az egy bizonyos, hogy sokszor megtörtént velem, amit most mondok. Annak ellenére, hogy akkori és mostani lelki vezetőim igazán szentéletű emberek, ilyenkor olyanokat vágtak a szemembe s oly kíméletlenül megszidtak, hogy mikor utóbb elmondtam nekik, ők maguk is elcsodálkoztak rajta, s azzal mentegették magukat, hogy akaratuk ellenére csúszott ki a szájukon. S habár föltették magukban, hogy nem bánnak velem többé úgy, ha efféle testi és lelki szenvedéssel fordulok hozzájuk, - mert hiszen utólag megbánták és vádolták is magukat miatta - s bár elhatározták, hogy ilyen esetekben részvéttel lesznek irányomban, s megvigasztalnak: nem voltak képesek ezt megtartani. Nem azt

 

Előzmény: Rozálka3 (227)
Rozálka3 Creative Commons License 3 napja 0 0 227

Néha megtörtént velem - s még most is előfordul, habár nem olyan gyakran - hogy olyan rendkívül nagy szenvedés nehezült lelkemre, s ugyanakkor olyan heves testi fájdalmak és betegségek gyötörtek, hogy nem tudtam már hová lenni. Máskor is megesett ugyan, hogy talán még ezeknél is nagyobb testi kínjaim voltak, mivel azonban lelkemet nem bántotta semmi, nagyon jókedvűen tudtam őket elviselni. Mikor azonban a kettő együtt jelentkezett, akkora volt a szenvedésem, hogy roskadoztam alatta. Olyankor elfelejtettem mindazt a sok kegyelmet, amelyet az Úrtól kaptam, s csupán csak olyanféle homályos emléküket őriztem meg, mintha álom lett volna az egész, ami azután még jobban kínzott. Értelmem annyira elhomályosodott, hogy ezernyi kétség és gyanú merült föl bennem, hogy félreértettem mindazt, ami bennem történik. Hogy valószínűleg az egész csak képzelődés volt. Hogy elég, ha önmagamat csalom, minek ezenfelül még annyi jó embert is rászedni! Olyan gonosznak éreztem magamat ilyenkor, hogy azt hittem, az én bűneim az okai mindannak a gonoszságnak és eretnekségnek, amely napjainkban botránkoztatja a világot.

 

                    Ez egy sajátságos faja a hamis alázatosságnak, amelyet az ördög talált ki, hogy feldúlja a nyugalmamat, s megpróbálja lelkemet kétségbeesésbe dönteni. Most már tudom tapasztalatból, hogy az ördögtől származik, s amióta látja, hogy lelepleztem, nem is gyötör ilyesmivel oly gyakran, mint annak előtte szokta tenni. Ez világosan kitűnik abból a nyugtalanságból és zavarból, amellyel kezdődik, és abból, hogy egész tartama alatt csupa felfordulás, sötétség, levertség, szárazság, az imára és bármi jóra való tehetetlenség uralkodik az emberben. Úgy látszik, mintha fojtogatná a lelket és megbénítaná a testet, úgyhogy egy lépést se tudjon bármiben is előre tenni. Mert az igazi alázatosság hatása alatt a lélek ugyan felismeri hitványságát; fájdalmat okoz neki saját mivoltának látása; s nagyon is elítélő módon gondolkozunk saját gonoszságunkról – annyira elítélően, mint ahogy mondtam, s hozzá érezzük, hogy igazunk van - azonban a lélek mindamellett ment minden zavartól, homálytól, szárazságtól, sőt ennek éppen az ellenkezője következik be, amennyiben jól érzi magát, nyugodt, s édesség és világosság vonul belé. Igaz ugyan, hogy fájdalmat érez, másrészt azonban ez a fájdalom erősíti. Belátja, mekkora kegyelem az Isten részéről, hogy ő ezt a fájdalmat érzi, s hogy mennyire üdvös ez reá nézve. Keservesen bánja, hogy vétkezett Isten ellen, másrészt azonban lelkesíti őt az Ő végtelen irgalma. A kegyelem fényének hatása alatt megszégyenülve borul le, s dicsőíti az Urat azért, hogy akkora türelmet tanúsított irányában.

 

                    Ellenkezőleg ebben az ördögtől származó másik fajta alázatosságban nincs semmi világosság, amely jóra vezetne. Isten úgy tűnik föl előtte, mint aki tűzzel-vassal pusztít el mindent. Csak a szigorú igazságos bírót látja maga előtt; s bár hiszi, hogy irgalmas is, - mert hiszen annyi ereje nincs az ördögnek, hogy ebbeli hitét megingassa, - ebből sem merít semmi vigasztalást. Sőt ellenkezőleg, ha elgondolja ennek az irgalomnak nagyságát, még kínosabban vergődik annak láttára, hogy mekkora kötelezettségei lettek volna vele szemben.

 

                   Egyike ez az ördög legkínosabb, legravaszabb és legleplezettebb fondorlatainak valamennyi közül, amelyeket én ismerek. Azért akarnám én Kegyelmedet erre figyelmeztetni, hogy abban az esetben, ha szintén ki volna téve ilyesminek, legyen jó előre fogalma róla és képes legyen azt fölismerni. Föltéve természetesen, hogy marad annyi értelme, hogy képes azt fölismerni! Mert ne gondolja azt, hogy tudományon és éles észen múlik a dolog. Nálam mindkettő hiányzik, de ha egyszer megszűnt a kísértés, magam is belátom, hogy mily ostobaság az egész. Megértettem azonban azt is, hogy az Úrnak ilyenkor úgy tetszik, hogy megengedi, és fölhatalmazza a rossz szellemet erre, amint fölhatalmazta arra, hogy megkísértse Jóbot, csakhogy természetesen, tekintettel hitványságomra, nem engedi, hogy oly kegyetlenül bánjék velem.

 

                 Reám jött egyszer ez a kísértés, s - most emlékszem reá, hogy Úrnap előestéjén volt, amely ünnep iránt én különös áhítattal viseltetem, ha nem is akkorával, mint illenék - s ez

 

Előzmény: Rozálka3 (226)
Rozálka3 Creative Commons License 3 napja 0 0 226

Nagyon örömest beszélgetett velem, s minden képzelhető szívességet és jóságot megtett értem. Azóta is mindig nagy gondja volt reám, s ő is közölte velem ügyes-bajos dolgait. Mivel pedig látta, hogy nagy bennem a bátorság, s hogy az én vágyaim is mind arra a tökéletességre irányulnak, amelyet ő már tényleg gyakorolt, - mert az tény, hogy az Úr magasröptű vágyakat oltott belém, - nagyon örült, ha velem találkozhatott. Ha ugyanis valakit az Úristen már arra a fokra juttatott, amelyen ő volt, akkor nincs ahhoz fogható öröm és boldogság, mint ha az ember olyasvalakivel akad össze, akin látni véli az Úr ugyanezen ajándékainak zsengéit. Mert akkor, azt hiszem, én nálam valóban még csak zsenge kezdetről lehetett szó, vagy nem sokkal többről, s adja Isten, hogy most is legyen bennem legalább annyi!

 

                     Nagyon megesett a szíve rajtam; s azt mondta, hogy a földi szenvedéseknek egyik legnagyobbika éppen az, amely reám nehezült, tudniillik a jó embereknek elítélő véleménye. Szerinte még sok szenvedés vár reám, mert nekem állandó vezetésre volna szükségem, ebben a városban pedig senki sincs, aki engem megértene. De hogy ő majd beszél a gyóntatómmal, s azzal az illetővel, akitől legtöbbet kellett szenvednem, tudniillik azzal a házas úriemberrel, akit volt alkalmam említeni. Ez ugyanis valamennyi közül legjobban szeretett engem, s ezért mindenképen küzdött ellenem. Istenfélő és szent életű ember lévén, mivel engem még nem sokkal azelőtt annyira rossznak ismert, nem volt képes belenyugodni ezekbe a dolgokba.

 

                     A szent férfiú csakugyan úgy is tett; beszélt mindkettőjükkel; megnyugtatta őket okokkal és érvekkel, s lelkükre kötötte, hogy ne ijesztgessenek többé engem. A gyóntatómmal könnyű dolga volt, ellenben a lovaggal annál nehezebb, olyannyira, hogy nem is tudta teljesen meggyőzni őt, annyit azonban mégis elért nála, hogy azóta nem rémítgetett oly nagyon.[1]

 

                    Abban állapodtunk meg, hogy ezentúl majd megírom neki, hogy mi történik velem, s hogy sokat fogunk egymásért imádkozni. Akkora volt ugyanis benne az alázatosság, hogy jelentőséget tulajdonított egy ilyen magamforma nyomorult lény imáinak, ami miatt egészen meg voltam szégyenülve. Nagy örömet okozott nekem mindezzel és teljesen megvigasztalt. Azzal búcsúzott el tőlem, hogy gyakoroljam egészen nyugodtan továbbra is a belső imát; ha pedig valami kétségem támadna, közöljem a gyóntatómmal, sőt, nagyobb biztonság kedvéért, mondjak el neki mindent. Ezzel azután teljes nyugalomban élhetek.

 

                    Ezt a teljes nyugalmat azonban én nem tudtam állandóan élvezni, mert az Úr engem úgy vezetett, hogy mindig féljek attól, sőt, ha mások állították, kész legyek el is hinni, hogy az ördög játszik velem. Egy szóval, senki sem volt képes bennem több félelmet, vagy pedig biztonsági érzetet kelteni, mint amennyit az Úr akart az ő révükön a lelkembe helyezni. Ennek következtében, bár az a szent ember nagyon megvigasztalt és megnyugtatott, nem voltam képes neki annyira hitelt adni, hogy teljesen megszűnt volna bennem minden félelem, különösen nem akkor, amikor az Úr reám küldte azokat a lelki gyötrelmeket, amelyekről most fogok beszélni. Mindamellett, mint mondom, nagyon megvigasztalódtam, s nem szűntem meg hálát adni érte az Úristennek, s az én dicső atyámnak, Szent Józsefnek. Úgy éreztem ugyanis, hogy ez utóbbinak köszönhetem ezt az összejövetelt, amennyiben Alcantarai Péter generális kommisszáriusa - megbízott általános főnöke - volt a Szent Józsefről nevezett rendtartománynak, én pedig éppen Szent Józsefhez és Miasszonyunkhoz szoktam volt ebben az ügyben legtöbbet imádkozni.

 

----------------------------------------------------------

 

[1]  Alcantarai Szent Péter életírója, Marchese, elmondja, hogy Alvarez Boldizsár atyát nagyon megnyugtatták a szentnek érvei, még inkább azonban bizonyos felvilágosítások, amelyeket tőle ezen, t. i. Szent Terézia lelki életével összefüggő kérdésekre vonatkozólag kapott. Joggal hihetjük, hogy Alcantarai Szent Péternek értekezése Szent Terézia imájáról, amelynek szövege ránk maradt, azonos ezekkel a Marchese által említett fölvilágosításokkal. A Szent valószínűleg 1558 és 1560 közt írta.

 

Előzmény: Rozálka3 (225)
Rozálka3 Creative Commons License 3 napja 0 0 225

azok, akik gyakorolják a belső imát.[1] Szent Ferencnek első szabálya szerint élt, minden enyhítés nélkül, s azonkívül gyakorolta mindazt, amit annak idején mondtam róla.

 

                      Mikor ama istenfélő özvegyasszony, az én jó barátnőm megtudta, hogy itt van ez a nagy szent, igyekezett engem vele összehozni.[2] Az én nehéz helyzetem ugyanis ismeretes volt előtte, mert hiszen tanúja volt szenvedéseimnek és sokszor igyekezett engem megvigasztalni. Akkora volt benne a hit, hogy nem tudott kételkedni kegyelmeim valódiságában, s még akkor is, mikor mindenki az ördög kezét látta a dologban, ő meg volt arról győződve, hogy Istentől való. Mivel pedig nagyon jó esze van és titoktartó, az Úr pedig bőven részesíti a belső ima kegyelmében: azt akarta Ő Szent Felsége, hogy tisztán lásson olyanokban, amikhez a tudósok nem értettek. Gyóntatóim megengedték nekem, hogy egyet-mást bizalmasan közölhessek vele, s ez az eljárás igen sok okból teljesen indokolt volt. Olykor neki is volt része azokban a kegyelmekben, amelyekkel az Úr engem elhalmozott, s ezek alapján nagyon is üdvös tanácsokat tudott nekem adni.

 

                      Midőn tehát értesült Alcantarai Péter érkezéséről, hogy könnyebben érintkezésbe léphessek vele, tudtom nélkül megszerezte tartományi főnököm engedélyét arra, hogy nyolc napig az ő házának lehessek vendége. Így azután őnála és egyik-másik templomban is sokszor volt alkalmam vele beszélni már ezen első jövetele alkalmából is; mert azután, később sokszor találkoztunk.[3]

 

                        Röviden s tőlem telhetőleg a lehető legvilágosabban elmondtam neki életem folyását és belső imámnak módszerét. Mert az mindig megvolt bennem, hogy világosan és őszintén tártam föl lelkemet azok előtt, akiknek tanácsát kértem, s azt szerettem volna, ha még az összes önkéntelen indulataimat is közölhettem volna velük; a kétes és gyanús dolgokban pedig igyekeztem felhozni mindent, ami én ellenem szólt. Egy szóval minden kétszínűség nélkül és leplezetlenül engedtem neki bepillantást a lelkembe.

 

                       Úgyszólván az első szavaknál észrevettem, hogy tapasztalt emberrel van dolgom, aki megért engem. Már pedig nekem erre volt szükségem; mert akkoriban még nem voltam úgy, mint most, amennyiben nem volt meg bennem a világosság, hogy beszélni is tudjak ezekről a dolgokról. Csak később adta meg nekem az Úr, hogy ne csak megértsem azokat a kegyelmeket, amelyeket Ő Szent Felségétől kapok, hanem, hogy meg is tudjam azokat magyarázni. Olyasvalakire volt tehát szükségem, aki mindezen átment, hogy így engem tökéletesen megérthessen és megmagyarázhassa ezeknek a dolgoknak mibenlétét.

 

                       Ez a szent ember mindent nagyon világossá tett előttem. Mert addig én a nem képzeleti látomásoknak még a lehetőségével sem voltam tisztában, sőt azt hiszem, még azt sem értettem át egészen, hogy miként van a dolog azokkal, amelyeket lelki szemeimmel látok. Úgy tudtam akkor még, hogy csakis az olyanokkal érdemes törődni, amelyek testi szemeink előtt jelennek meg, már pedig ilyenekben nekem soha sem volt részem. Ez a szent ember mindezt megérttette velem, töviről-hegyire megmagyarázta, s végül azt mondta, ne szomorkodjam, hanem áldjam az Urat érte. Legyek teljesen meggyőződve arról, hogy Isten lelke működik bennem, s hogy a hit igazságain kívül nincs semmi, ami annyira igaz volna, s amit oly biztosan hihetnék, mint ezt.

 

-------------------------------------------------------

 

[1] Alcantarai Szent Péternek műve, amelyről a szentanya itt beszél, két részre oszlik, az elsőnek címe: „Az imádság és az elmélkedés”, a másodiké: „Az áhítat”. XV. Gergely pápa azt mondta e műről, hogy „ragyogó, fényes világosság, amely mutatja a lelkeknek az égbe vezető utat”, s kifejezte abbeli nézetét, hogy a benne foglalt tanítás „mennyei” és hogy azt „maga a Szentlélek sugallta.”

[2]  De-Ulloa Doňa Guiomár, aki a szentanyának hűséges barátnője és zárdáinak jótevője volt.

[3]  Találkozásaiknak színhelyei voltak a Mosen-Rubi kápolna, a székesegyház és a Szent Tamás-plébániatemplom, az utóbbiban még most is őrzik azt a karosszéket, amelyben ilyen alkalmakkor Alcantarai Szent Péter ülni szokott. A mennyezet alatt lóg láncokkal a boltozathoz erősítve.

 

Előzmény: Rozálka3 (224)
Rozálka3 Creative Commons License 3 napja 0 0 224

XXX. FEJEZET.

 

Újra fölveszi életrajza fonalát, s elmondja, miképpen segítette meg nagy szenvedéseiben az Úristen azáltal, hogy odahozta abba a városba, ahol lakott, azt a szentéletű férfiút, Alcantarai Péter testvért, a dicső Szent Ferenc szerzetének tagját. Beszél egyes nagy kísértésekről és lelki fájdalmakról, amelyeket olykor ki kellett állnia.

 

 

                  Mikor láttam, hogy mily keveset, illetve inkább semmit sem tudok tenni ezen heves indulatok ellen, elkezdtem ezektől is félni. Nem tudtam ugyanis megérteni, miképpen fér össze a fájdalom az örömmel. Hogy testi fájdalom nem akadályozza meg a lelki örömöt, az ismeretes volt előttem, de hogy olyan kimondhatatlan szellemi kín olyan végtelen gyönyörűséggel járjon, az teljesen zavarba ejtett. Igyekeztem ugyan ellenállni, de törekvésem annyira meddő volt, hogy egészen belefáradtam. A keresztet használtam fegyverül, s így védekeztem Ő ellene, aki azon üdvözített mindnyájunkat. Senki sem értett meg, azt beláttam. De bármennyire világos volt is ez előttem, nem mertem róla szólni gyóntatómnak, mert akkor igazán kimondta volna reám, hogy nincs bennem alázatosság.

                   Az Úr végre olyan kegyes volt, hogy nagyon megkönnyítette, sőt egy időre egészen megszüntette szenvedéseimet azzal, hogy idehozta ebbe a városba azt az áldott jó Alcantarai Péter testvért.[1] Már beszéltem róla és említettem egyet-mást önsanyargatásairól. Egyebek közt azt is elmondták nekem, hogy húsz éven át állandóan hordott a pléh-lemezekből készült kínzó övet. Ő írta azokat a spanyol nyelven kiadott apró könyvecskéket az imádságról, s mivelhogy ő ugyancsak ismerte tapasztalatból ezt a tárgyat, úgy adja elő, hogy abból nagy hasznot meríthetnek

 

------------------------------------------------------------

 

idő folyamán, amikor ott perjelnő volt, vagyis 1571 és 1574 között. Mutatják a cellát, ahol történt. Ennek falán vérnyomok láthatók, amelyek - a nővérek szerint – vagy a szentanya önostorozásának maradványai, vagy pedig vérhányásból erednek, amely a szívsebzés izgalmának lett volna következménye. A szentanya szívét Albában őrzik egy kristályüveg ereklyetartóban. Némelyek szerint egy nővér vágta volna azt ki a szentanya teteméből - s a „Szent Terézia és a kármeliták” című műben mi is ezt a nézetet adtuk elő -, ellenben P. Silverio (Obras I. 235.) a szentté avatási per egyik tanúvallomására támaszkodva erősíti, hogy az orvosok tették. Meg akartak ugyanis győződni arról, hogy a szentanya teteme nincs bebalzsamozva, s azért fölvágták az oldalát és kivették a szívét, Ez a tanúvallomás 1591-ből való.

[1]  20. fejezet.

[1]  Alcantarai Szent Péternek ezen első ávilai tartózkodása 1558 augusztus havában volt.

 

Előzmény: Rozálka3 (223)
Rozálka3 Creative Commons License 3 napja 0 0 223

Ez a kegyelem többször megismétlődött addig az időig, amikor az Úr azt akarta, hogy reám jöjjenek azok a nagy elragadtatások, amelyeknek még mások jelenlétében sem voltam képes ellenállni, olyannyira, hogy nagy fájdalmamra, az emberek elkezdtek róluk beszélni. Amióta ezekben van részem, ezt a most említett fájdalmat nem érzem oly gyakran, hanem inkább azt a másikat, amelyről annak előtte beszéltem valahol, - már nem emlékszem, melyik fejezetben;[1] - ez utóbbi sok tekintetben különbözik attól és nagyobb értékű. Mikor azonban elkezdem érezni ezt a fájdalmat, amelyről most beszélek, az Úr, - úgy tapasztaltam - azonnal elragadja és önkívületi állapotba helyezi a lelkemet, úgyhogy nincs időm kínlódni és szenvedni, hanem ezeket azonnal fölváltja az élvezet. Áldott legyen Ő, aki annyi, de annyi kegyelemmel halmoz el engem annak ellenére, hogy oly hálátlansággal viszonzom végtelen jótéteményeit!

 

 -----------------------------------------------------

 

[1]  20. fejezet.

Előzmény: Rozálka3 (222)
Rozálka3 Creative Commons License 3 napja 0 0 222

vagyok, Dávidnak ez a verse: „Amiként a szarvas eped a vizek forrása után”[1] - mert úgy látom, hogy betű szerint beteljesedett rajtam.

 

                   Mikor ez a fájdalom nincs tetőfokán, akkor némileg enyhíteni lehet egy kis önsanyargatással, s a lélek nem tudván mit tegyen, ebben keres könnyebbülést. Csakhogy ez sem fáj ám, s ha az ember véresre ostorozza magát, azt is oly kevéssé érzi, mintha nem is volna élet a testében. Mindenféle fogásokhoz nyúl, hogy valami fájdalmat okozzon magának Isten iránti szeretetből, azonban mindhiába: az előbb említett lelki kín olyan heves, hogy én nem ismerek testi fájdalmat, amely azt meg tudná szüntetni. Nem ez annak az orvossága, ezek az eszközök nagyon is alacsonyan járnak egy ilyen fenséges betegséghez viszonyítva. Az az egy még enyhíti valamennyire és tűrhetővé teszi az állapotát, ha Istenhez könyörög, adja meg neki az egyetlen orvosságot, amelyet a baja számára ismer, tudniillik engedje meghalni; mert hiszen csak ily módon juthat az ő egyetlen kincsének élvezetéhez.

 

                  Néha azonban olyan heves a fájdalom, hogy még ezekben a dolgokban sem tud enyhülést találni, s nem tehet ellene semmit. A test meg van semmisülve; nem tudja mozgatni se lábát, se kezét. Ha álló helyzetben érte, összeesik, mint egy élettelen tárgy. Még csak lélegzeni is alig képes. Csak nyög, de azt is halkan, mert az erő elhagyta, de ezek a gyönge hangok annál erősebb érzelmet fejeznek ki.

 

                   Ebben az állapotban az Úr többször volt kegyes engem a következő látomásban részesíteni. Egy angyalt láttam a baloldalamon, testi alakban: ami nálam ritkaság; mert bár gyakran jelennek meg nekem angyalok, nem szoktam látni őket, hanem úgy történik a dolog, mint abban a látomásban, amelyről előbb beszéltem.[2] Ebben az esetben azonban azt akarta az Úr, hogy testi alakban lássam. Nem volt nagy, hanem inkább kicsike, s nagyon szép; kipirult arca, úgy látszik, arra vallott, hogy azon igen magas rangú angyalok közül való, akik teljesen lángolnak a szeretettől. Ha nem csalódom, keruboknak nevezik őket.[3] A nevüket ugyan nem szokták nekem megmondani, azt azonban világosan látom, hogy az égben kimondhatatlanul nagy a különbség egyes angyalok között. Ez egy nagy arany dárdát tartott a kezében, amelynek csúcsa, úgy láttam, kissé tüzes volt. Úgy tűnt föl előttem, hogy többször beledöfte a szívembe, úgyhogy egészen keresztül hatolt a belső szerveimen, s mikor visszahúzta, úgy éreztem, mintha azokat magával rántaná, engem pedig nagy szeretetre gyullasztott Isten iránt. A fájdalom akkora volt, hogy azt a nyögést csalta ki belőlem, amelyről az imént szóltam, viszont azonban ez a borzasztó kín olyan végtelen gyönyörűséget okoz, hogy lehetetlen volt azt kívánnom, hogy megszűnjék. A lélek ilyenkor semmi mással nem éri be, mint magával Istennel. A fájdalom nem testi, hanem szellemi, habár a test is szenved bele, még pedig igen erősen. Valami kimondhatatlanul édes ömlengés ez Isten és a lélek között, s én arra kérem Őt, ízleltesse meg azt az ő végtelen jóságában mindenkivel, aki azt találná hinni, hogy hazudom.

 

                 Azon egész idő alatt, amíg csak ezek az indulatok tartottak, egészen magamon kívül voltam. Nem akartam sem látni, sem beszélni, hanem szerettem volna magamat teljesen átengedni ennek a fájdalomnak, amely nekem nagyobb boldogságom volt, mint amekkorát ez az egész világegyetem nyújthat.[4]

 

---------------------------------------------------------

 

[1]  Zsoltár 41, 1. Az eredetiben a szentanya hibás latinságával így hangzik: „Quemadmodun desiderad cervus ad fontes aguarum.”

[2]  Az az értelmi látomás, amelyről a 27. fejezetben beszélt.

[3]  Szent Terézia azt írta, hogy „kerubinok”, Baňez atya ellenben megjegyezte a margón: „Nézetem szerint inkább azok közül való volt, akiket szerafinoknak neveznek”, s így ez utóbbi kifejezés jutott a nyomtatott szövegbe.

[4]  Szent Terézia itt leírja lelki állapotát, amilyen 1559-ben, 1560-ban és 1561-ben volt. (V. ö. 22. fej.) Azok a nagy elragadtatások, amelyek ezután következtek, s amelyekkel szemben minden ellenállás hiábavaló volt, 1562-re teendők. (V. ö. 20. fej.) A Megtestesülés-zárda hagyománya szerint a szívsebzés kegyelmében újólag részesült azon idő folyamán, amikor ott perjelnő volt, vagyis 1571 és 1574 között. Mutatják a cellát, ahol történt. Ennek falán vérnyomok láthatók, amelyek - a nővérek szerint – vagy a szentanya önostorozásának maradványai, vagy pedig vérhányásból erednek, amely a szívsebzés izgalmának lett volna következménye. A szentanya szívét Albában őrzik egy kristályüveg ereklyetartóban. Némelyek szerint egy nővér vágta volna azt ki a szentanya teteméből - s a „Szent Terézia és a kármeliták” című műben mi is ezt a nézetet adtuk elő -, ellenben P. Silverio (Obras I. 235.) a szentté avatási per egyik tanúvallomására támaszkodva erősíti, hogy az orvosok tették. Meg akartak ugyanis győződni arról, hogy a szentanya teteme nincs bebalzsamozva, s azért fölvágták az oldalát és kivették a szívét, Ez a tanúvallomás 1591-ből való.

 

Előzmény: Rozálka3 (221)
Rozálka3 Creative Commons License 3 napja 0 0 221

értékűek, azért mégis annyira juttattak, hogy azt sem tudtam, mit tegyek. Semmi sem tudott kielégíteni; egészen magamon kívül voltam, s olykor igazán már azt hittem, hogy kiszakad a lelkem. Ó én jó Uram, micsoda felséges módszert, milyen gyöngéd fogásokat alkalmaztál velem, a Te nyomorult rabszolgáddal szemben. Elrejtőztél előlem, de fojtogatott a Te szereteted, és pedig olyan halálos öleléssel, hogy a lelkem szerette volna, ha soha meg nem szűnik.

 

                    Aki nem tapasztalta, nem is képes felfogni ezeknek az indulatoknak hevességét. Mert ez nem afféle elszorulása az ember keblének, sem pedig holmi ájtatos érzelem, amilyen gyakran fordul elő, s amely, úgy látszik, mintha összeszorítaná az ember szívét és minden áron külsőleg akar nyilvánulni. Az ilyesmi sokkal alacsonyabb foka a belső imának, s az ilyen izgalmaknak nem is jó magunkat átengednünk, hanem igyekezzünk őket szelíden visszafojtani, s megnyugtatni a lelket. Úgy van ezekkel az ember, mint az a kis gyerek, aki olyan sírásra fakad, hogy úgy látszik, mintha meg akarna fulladni, pedig ha egy kicsit megszoptatják, azonnal megszűnik nála ez a túlzott érzelem. Ilyen esetben az értelemnek szorosabbra kell fognia a gyeplőt, mert mindez többé-kevésbé magának a vérmérsékletnek lehet a megnyilatkozása. Igyekezzék tehát az ember másra terelni a figyelmét, s gondolja meg, hogy ez a dolog nem színültig tökéletesség ám, hanem nagy része van benne az érzékiségnek; nyugtassa meg ezt a síró gyermeket egy kis gyöngéd cirógatással, s vegye rá, hogy szelíden nyilvánítsa szeretetét, nem pedig ökölcsapásokkal. Fojtsa vissza azt az érzelmet a szívébe. Ne legyen olyan, mint a fazék, amely alá olyan ész nélkül rakják a fát, hogy túlságos forrásnak indul és egészen kifut a tartalma. Mérsékelje tehát mindazt, amit ezen tűz élesztéséhez használ, s enyhítse a lángot szelíd és nem keserű könnyekkel. Mert ezek az érzelmek igen kínosak és nagyon ártalmasak. Nálam is többször előfordultak kezdetben, s utánuk annyira oda volt a fejem, s úgy ki volt merülve a lelkem, hogy másnap, sőt tovább is, nem voltam képes újrakezdeni az imádságot. Azért is a lelki élet kezdetén nagy okosságra van szükség, hogy mindenben szelíden haladjunk, s hogy a szellem szokja meg a benső munkálkodást. Az ilyen külső nyilvánulások szorgosan kerülendők.

 

                   Ezek az indulatok, amelyekről most beszélek, egészen más természetűek. Itt nem mi rakjuk a fát, hanem a tűz már készen áll, s minket egyszerre beledobnak, hogy ott égjünk el benne. A lélek nem maga igyekszik arra, hogy fájjon neki az a seb, amelyet az Úr távolléte okoz: hanem úgy lövik bele azt a nyilat, amely a legérzékenyebb részén találja belsejét és átüti szívét, olyannyira, hogy maga sem tudja mi lehet, s hogy mit akar. Annál jobban megérti azonban azt, hogy mit akar az Úristen. Ennek a nyílnak hegye, úgy látszik, abba az üdvös méregbe volt mártva, amely arra indítja, hogy az Úr iránti szeretetből megutálja önmagát. Most már szívesen adná oda érette az életét akár ezerszer is.

 

                   Nem lehet azt kimondani, sem pedig megmagyarázni, hogy miképpen sebzi meg Isten a lelket és bocsátja reá ezt az észbontó fájdalmat. Csakhogy ez a kín olyan édes ám, hogy nincs e földön gyönyörűség, amely akkora élvezetet okozna. A lélek, mint mondom, azt szeretné, ha folyton ettől a betegségtől kellene haldokolnia. A fájdalomnak és a mennyei boldogságnak ezen szövetkezése előtt nekem megállt az eszem; nem tudtam megérteni, hogyan lehetséges.

 

                  Ó, micsoda látvány az ilyen megsebzett lélek! Egy lélek, amely úgy érzi, s bizonyos tekintetben valóban tudja is, hogy át van ütve, és pedig olyan fenséges okból! Ő maga - ezt világosan belátja, - a kis ujját sem mozdította, hogy ez a szeretet föllángoljon benne, hanem abból a nagy szeretetből, amellyel az Úr viseltetik iránta, abból pattant ki, úgy látszik, hirtelenében az a szikra, amelynek következtében most az egész belseje ég. Ó, hányszor jut eszembe, mikor így

Előzmény: Rozálka3 (220)
Rozálka3 Creative Commons License 3 napja 0 0 220

azóta is gyakran láttam őket, nagyon tisztán, a baloldalamon, bár nem képzeleti látomásban. Nagy hódolattal viseltettem ezen két dicső szent irányában.

 

                    A legnagyobb lelki kínt az okozta nekem, hogy fügét kellett mutatnom, mikor ebben a látomásban láttam az Urat. Mert hiszen olyankor, ha így előttem volt, még ha darabokra vágtak volna, akkor sem hitették volna el velem, hogy rossz szellem; ennek következtében ez a dolog keserves egy büntetés volt reám nézve. Hogy ne kelljen annyiszor keresztet vetnem, feszületet fogtam a kezembe. Ezt mindig ott tartottam, ellenben fügét nem mutattam folytonosan, mert az nagyon fájt nekem. Eszembe jutott, hogy milyen sérelmekkel illették őt a zsidók, s bocsánatáért esedeztem, kérve Őt, ne rója föl nekem bűnül, mert hiszen én csak engedelmességből teszek így aziránt, aki velem szemben az Ő személyét képviseli, s aki egyike azoknak, akiket Ő maga tett Egyházának szolgáivá. Azt mondta nekem, hogy ne vegyem lelkemre a dolgot; hogy helyesen teszem, amikor engedelmeskedem; hogy ő majd ki fogja nyilatkoztatni az igazságot. Midőn azonban a belső imát tiltották el nekem, úgy láttam, hogy megharagudott s azt mondta, hogy ez már zsarnokoskodás, - azután érvekkel magyarázta meg nekem, hogy ez a látomás nem származhat az ördögtől. Néhányat majd elmondok közülük.

 

                    Egy alkalommal, midőn így kezemben tartottam a feszületet, - amely egy szentolvasón lógott – kezébe vette azt, s midőn megint visszaadta, négy nagy drágakő volt rajta, sokkal értékesebb a gyémántnál.[1] Tényleg a földi dolgok egyáltalában nem hasonlíthatók a természetfölöttiekhez, s a mi gyémántunk hamisnak és értéktelennek látszik ahhoz képest, amit ott lát az ember. Az öt seb pedig igen finoman volt rajta kidolgozva. Azt mondta nekem, hogy ezentúl ilyennek fogom látni, s ez tényleg be is következett, amennyiben azt a fakeresztet nem úgy láttam, amint azelőtt volt, hanem ezekkel a drágakövekkel díszítve. Azonban csupán csak én láttam így, és senki más.

 

                     Mikor gyóntatóm parancsára elkezdtem alkalmazni ezeket a próbákat és ezt az ellenállást, a kegyelmek még jobban megnövekedtek. Igyekeztem elszórakozni, s az lett a következménye, hogy nem tudtam abbahagyni a belső imát, s úgy látszott, mintha még álmomban is abba volnék merülve. A szeretet még sokkal nagyobbra nőtt bennem, s folyton panaszkodtam az Úrnak ezen, Őreá nézve tűrhetetlen állapot miatt. Arra pedig, hogy ne gondoljak Őreá, teljesen képtelen voltam, akármennyire akartam és igyekeztem is attól tartózkodni. Amennyire csak erőmtől telt, mindenben engedelmes voltam, de hát ebben a dologban én igen keveset tudtam tenni, vagy éppen semmit sem. Az Úr pedig nem hagyta abba a jelenéseket, s bár egyrészt azt mondogatta, hogy tegyem meg, amit parancsoltak, másrészt megnyugtatott és kioktatott - amint most is meg szokta tenni - arra vonatkozólag, hogy mit mondjak nekik, s olyan érveket hozott fel előttem, hogy tökéletes biztonságban maradtam.

 

                     Kevéssel utóbb Ő Szent Felsége ígéretéhez híven elkezdte mind jobban kimutatni, hogy csakugyan Ő az. Akkora Isten iránti szeretet gyulladt ki bennem, hogy azt sem tudtam honnét ered; ugyanis egészen természetfölötti volt, s nekem semmi részem sem volt benne. Azt láttam, hogy az Isten látása utáni vágyba majdnem belehalok, s nem tudtam, hol keressem másutt az életet, hacsak nem a halálban. Ez a szeretet hihetetlen erejű indulatokban tört ki, amelyek ugyan nem voltak olyan elviselhetetlenek, mint azok, amelyeket előbb említettem,[2] sem pedig akkora

 

--------------------------------------------------------------

 

[1]  Meglehetősen nagy ébenfa kereszt volt, olyan, amilyen öregszemű olvasókon szokott lenni. Ezt a keresztet később az albai nővérek testvérhúgának, Jankának adták s ettől az albai hercegnő szerezte meg. A hercegnő halála után egyik udvarhölgye kezei közé jutott, s ettől 1612 dec. 24-én kelt bírósági ítélet alapján a valladolidi sarutlan karmelita atyákhoz került. A 18. század végén a francia háborúk folyamán a valladolidi nővérek vették át, de később újra visszaadták az atyáknak. Az 1835-ben bekövetkezett szerzetesüldözések folyamán, sajnos, nyoma veszett. (P. Silverio, Obras. I, 231. és 247.)

[2]  20. fejezet.

 

Előzmény: Rozálka3 (219)
Rozálka3 Creative Commons License 3 napja 0 0 219

szabadságunktól, éppúgy elveheti tőlünk ezt az ajándékot és az ő kegyelmét, úgyhogy véglegesen elveszünk, s azért állandóan üdvös félelmet kell magunkban ápolnunk, amíg idelent élünk ebben a siralom völgyében.

 

                   Ilyenkor, valamint a szent ostyában is az Úr úgyszólván mindig föltámadott alakjában jelent meg nekem. Csak kivételesen, olyankor, amidőn szenvedéseim közepette akart bátorítani, akkor mutatta meg magát nekem sebektől borítva, vagy néha a kereszttel és a kertben; ritkán a töviskoronával, s ugyancsak egy-kétszer úgy, amint a keresztet hordozta. Ez, mint mondom, aszerint történt, hogy mire volt szükségem nekem és másoknak. Azonban szent teste mindig megdicsőült állapotban volt.

 

                  Hallatlan, hogy mennyi pironkodásomba és szenvedésembe került, mikor ezekről a látomásokról be kellett számolnom, s milyen sok ijesztgetésben és üldözésben volt miattuk részem. Egyesek annyira bizonyosra vették, hogy meg vagyok szállva, hogy ördögűzésnek akartak alávetni. Ezzel ugyan én nem sokat törődtem, azonban annál jobban fájt, mikor láttam, hogy a lelki atyák nem igen mernek engem meggyóntatni, vagy pedig megtudtam, hogy megint ellenem beszéltek előttük. Mindamellett azonban soha sem tudtam bánni, hogy ezekben a mennyei látomásokban volt részem, s nem adtam volna oda egyetlen egyet sem akár a világ összes kincseiért és örömeiért. Mindig az Úristen nagy kegyelmének tartottam, és most is rendkívül nagy kincsnek tekintem őket. Erről különben maga az Úr is sokszor biztosított. Iránta való szeretetem szemlátomást megnövekedett, még pedig igen nagy fokban. Minden bajomban hozzá mentem panaszkodni, s a belső imából mindig megvigasztalódva és újult erővel kerültem ki. Másrészt azonban bírálóimnak nem mertem ellene mondani, mert beláttam, hogy még jobban elrontanám a dolgot, amennyiben megint csak alázatossághiánynak minősítenék. Csupán csak a gyóntatómmal beszéltem a dologról, s ő mindig megvigasztalt, valahányszor szomorúnak látott.

 

                    Mikor azután ezek a látomások mind gyakoribbak lettek, az egyik lelkiatya, aki egyébként jó emberem volt, s akinél olykor, rendes gyóntatóm távollétében, gyónni szoktam, elkezdte nekem magyarázni, hogy a dolog az ördögtől van, s hogy ehhez nem fér többé kétség. Megparancsolták nekem, hogyha már nem vagyok képes megakadályozni a jelenést, vessek magamra mindannyiszor keresztet és mutassak neki fügét. Legyek róla teljesen meggyőződve, hogy az ördög jelenik meg nekem, s hogy ha így bánok vele, nem fog többé visszajönni.[1] Hogy ne féljek semmitől. Isten meg fog őrizni, s meg fog tőle szabadítani.

 

                   Ez a parancs nekem nagy lelki fájdalmat okozott. Mivelhogy nem tudtam elhinni, hogy nem Istentől váló a jelenés, elgondolnom is rettenetes volt, hogy így bánjak vele. Azt kívánni, hogy megszűnjék: arra szintén nem voltam képes, azonban végül mégis elhatároztam, hogy megteszem amit nekem parancsoltak, és igen sokat imádkoztam az Úristenhez, mentsen meg attól, hogy tévedésnek legyek áldozata. Ez volt állandó tárgya könyörgéseimnek, - és sokat sírtam emiatt. Segélyért folyamodtam Szent Péterhez és Szent Pálhoz is, amennyiben az Úr, mikor először jelent meg nekem,[2] azt mondta, hogy ők fognak engem megőrizni minden tévedéstől, s

 

------------------------------------------------------

 

[1]  Még az egyébként olyan éles szemű párisi fordítóknak is elkerülte figyelmét, hogy az eredeti szöveg ezt az állítmányt többes számba teszi. Szóval - amint P. Silverio (Obras I. 229.) kimutatja - többen voltak, akik a szentanyát arra kötelezték, hogy mutasson fügét a látomásnak. Ezek közé tartoztak bizonyára Dáza Gáspár és Salcédo Ferenc. Gracián atyának ezen sorhoz írt széljegyzete szerint De-Aranda Gonzalo, világi pap, lett volna az illető. Mások emlegetik Del-Aguila Alvarez Perdinánd, Araoz és Ripalda jezsuita atyákat és valóságos szenvedélyességgel igyekeznek rájuk bizonyítani a bűnt.” Megjegyzendő, akárki volt, vagy akárkik voltak, a legcsekélyebb okunk sincs eljárásukon megbotránkozni. Eltekintve attól, hogy misztikus tüneményekkel szemben mindig jobb a túlságos óvatosság, mint a túlságos hiszékenység, akkoriban annyi gyanús eset fordult elő ezen a téren Spanyolországban, hogy mindenkinek résen kellett lennie.

[2]  Lásd a 37. és .38. fejezetet.

 

Előzmény: Rozálka3 (218)
Rozálka3 Creative Commons License 3 napja 0 0 218

XXIX. FEJEZET.

 

Folytatja a megkezdett tárgyat, megemlít még néhány nagy kegyelmet, amelyet az Úrtól kapott, s azt, hogy miképpen nyugtatta meg őt Ő Szent Felsége, s tette képessé arra, hogy megfeleljen azoknak, akik ellene voltak.

 

 

 

                   Nagyon eltértem tárgyamtól; de hát elő akartam adni azon érveket, amelyek bizonyítják, hogy ez a látomás nem lehet a képzelődés szüleménye.[1] De hát igaz is: hogyan tudnók mi a magunk erejéből elképzelni Krisztus Urunknak emberi alakját, és képzeletünkben megalkotni annak rendkívüli szépségét?! Ugyancsak hosszú ideig kellene dolgoznunk rajta, hogy ábrándunk csak némileg is hasonló legyen hozzá! Azonban tegyük föl, hogy az ember mégis képes volna azt odaállítani képzelete elé, s azután egy ideig nézegetné részleteit, alakját, fehér fényét, s fokozatosan tökéletesítené ezt a képet, végül pedig belevésné emlékezetébe. Igen ám: de akkor miért tűnik el? Ha a képzeletnek alkotása: ki törli ki azt abból? Már pedig annál a látomásnál, amelyről beszélünk, nincs hatalom, amely ezt meg tudná akadályozni, s csak akkor nézhetjük, amikor az Úrnak úgy tetszik s odaállítja elénk; s úgy, amint Ö akarja, és addig, amíg Ő akarja. Mi sem eltüntetni nem tudjuk, sem odaállítani; akárhogy erőlködjünk is, nincs módunkban. Nem nézhetjük, amikor szeretnők, s nem hagyhatjuk abba a látását; sőt mi több, elég, hogy valami részletet akarjunk rajta különösebben szemügyre venni: az Úr Jézus azonnal eltűnik.

 

                     Két és fél esztendőn át az Úristen igen gyakran részesített ebben a kegyelemben. Az utóbbi három évben már ritkábban fordul elő, amennyiben egy másik, magasabb színvonalút adott helyette, amelyről esetleg később majd beszélek.

 

                    Mialatt tehát az Úr beszélt hozzám, én pedig néztem az Ő bámulatos szépségét s élveztem azokat a szavakat, amelyeket olyan nyájasan, olykor azonban szigorúan is, mondott azzal az Ő gyönyörű isteni szájával: kimondhatatlanul szerettem volna látni, hogy milyen színűek a szemei, s hogy mekkora a termete, azért, hogy azután elmondhassam.[2] Azonban soha sem voltam rá méltó, hogy megfigyelhessem, s hiába is igyekszem, mert ilyenkor a látomás egészen el szokott tűnni. Azt ugyan látom olykor - igaz - hogy olyan végtelen jósággal néz reám, csakhogy ennek a tekintetnek azután akkora a hatása, hogy a lélek nem képes elviselni, s egyszerre magasfokú elragadtatásba jut, aminek következtében ez a szép látomás eltűnik, s helyét Istennek teljes élvezete foglalja el.

 

                    Itt tehát mit sem számít, hogy akarjuk-e, vagy sem. Egészen világos: itt az Úr azt akarja, hogy a mi részünkről ne legyen más, mint alázatosság és szégyenkezés; hogy elfogadjuk, amit kapunk, s dicsőítsük Azt, aki adja. Ez áll az összes látomásokról, minden kivétel nélkül. Az ember teljesen tehetetlen velük szemben; nem képes kevesebbet látni, sem pedig többet, s a mi igyekezetünk sem nem lendít rajta, sem meg nem szünteti. Az Úr világosan értésünkre akarja adni, hogy ez nem a mi saját alkotásunk, hanem Ő Szent Felségéé. S tényleg, nem is vagyunk képesek belőle kevélységet meríteni, sőt ellenkezőleg alázatossá és félénkké tesz bennünket. Mert hiszen meg kell belőle értenünk, hogy amint képes az Úr megfosztani bennünket látási

 

-----------------------------------------------------------

 

[1]  Valószínűleg a megdicsőült édes Jézus egész alakjának látomását érti, amelyről a 38. fejezetben beszél, s azt mondja róla, hogy ez volt a legmagasztosabb valamennyi között, amelyben eladdig részesült. Az a két és fél esztendő, amelynek folyamán ezt a látomást állandóan élvezte, valószínűleg az 1558—60-ik évekre teendő.

[2]  A spanyol eredeti szöveg kiadói ezt a helyet így olvasták: del tamano que eran, amely esetben azt jelentené, hogy a szentanya az édes Jézus szemeinek nagyságára volt kíváncsi, holott a szöveg így hangzik: del tamano que era, vagyis testalkatának nagyságát óhajtotta tudni. A tévedést, mely a fordításokba is átment, a legújabb francia fordítás készítői, a párisi első zárda nővérei vették észre.

 

Előzmény: Rozálka3 (217)
Rozálka3 Creative Commons License 4 napja 0 0 217

gyarlóságomtól telt. Sokat kellett miattam kiállnia azon három, sőt több esztendő alatt, mikor gyóntatóm volt ezen súlyos körülmények közepette.[1] Mert az a sok üldözés, amely ellenem zúdult, és az a sok dolog, amelyben megengedte az Úr, hogy engem rosszul ítéljenek meg, - még pedig gyakran ártatlanul - mindez, mondom, visszahatott őreá, s őt okolták énmiattam, holott neki semmi része sem volt benne. Nem is tudta volna mindezt elviselni, ha nem lett volna annyira szentéletű, s ha az Úr nem tartotta volna benne a lelket. Egyrészt ugyanis azokkal kellett vitatkoznia, akik úgy látták, hogy én a kárhozat útján vagyok, s hiába beszélt, nem hittek neki, másrészt pedig engem kellett vigasztalnia, és félelmemet csillapítania. Igaz ugyan, hogy nem egyszer éppen ő ijesztett rám legjobban; de másrészt viszont kénytelen volt engem bátorítani, mert minden látomás, amennyiben új volt, - úgy engedte Isten - nagy félelmet keltett bennem. Mindez pedig onnét eredt, hogy bűnös életű voltam akkor is, meg annak előtte is. Ő nagy részvéttel vigasztalgatott, s ha csupán a saját esze után indult volna nem kellett volna annyit szenvednem; mert hiszen az Úr mindenben megértette vele az igazságot, s én azt hiszem, hogy magában a gyónás szentségében is külön megvilágosító kegyelmet kapott Istentől.

 

                  Istennek azok a hűséges szolgái, kik annyit nyugtalankodtak miattam, sokszor tárgyaltak velem, s mivel én nem egyszer hosszabb megfontolás nélkül mondtam nekik egyet-mást, megesett, hogy szavaimat egészen másképpen fogták föl, mint ahogy én értettem. Volt közöttük egy, akit különösen nagyra becsültem, mert a lelkem végtelen sokkal tartozott neki és igen szent életű volt, éppen azért nagyon fájt látnom, hogy félreért engem. Pedig ő szíve mélyéből óhajtotta haladásomat, s azt, hogy az Úr világosítson föl engem. Így tehát, mint mondom, amit én amúgy meggondolatlanul odavetettem, azt alázatosság-hiányra magyarázták; ha meg valami hibán kaptak rajta, amire pedig bőven volt alkalmuk, azonnal pálcát törtek kegyelmeim fölött. Olykor kérdezték tőlem ezt is, azt is; ha pedig én egészen őszintén és minden további fontolgatás nélkül feleltem, azonnal készen voltak azzal, hogy oktatni akarom őket és játszom a bölcs szerepét. Mindezt természetesen, hogy előmozdítsák a lelkem javát, melegiben beadták gyóntatómnak, aki azután alaposan megmosta a fejemet. Ez jó sokáig tartott így, s minden oldalról zaklattak, azonban az Úr nagy kegyelmei mindezt elviselhetővé tették.

 

                     Azért mondtam el ezeket a dolgokat, hogy értsük meg, micsoda szenvedés az, ha nincs az embernek senkije, akinek a lelki élet eme útján tapasztalata volna. Ha az Úr nem dédelgetett volna annyira, nem tudom, mi lett volna belőlem. Igazán lett volna okom rá, hogy beleőrüljek, s nem egyszer kétségbeejtő helyzetemben nem is tudtam már mást tenni, mint hogy fölemeltem szemeimet az Úrhoz. Mert hiszen a jó embereknek ez az állásfoglalása egy magamforma haszontalan, gyarló és félénk nővel szemben, ha így elmondja az ember, nem látszik valami nagy dolognak: holott, bár ugyancsak rendkívül nagy szenvedéseim voltak életemben, mégis ez volt köztük a legnagyobb. Adja az Úr, hogy legalább valamelyes kis szolgálatot tettem légyen mindezzel Őneki. Mert hogy azok, akik engem elítéltek és korholtak, az Ő dicsőségére tették, arról éppúgy meg vagyok győződve, mint arról, hogy mindez nagy lelki javamra szolgált.

 

-----------------------------------------------------

 

[1]  Alvarez Boldizsár atya hat esztendeig, 1558-1564. volt gyóntatója, s ebből az időből a négy első év volt leginkább tele szenvedéssel mindkettőjük számára.

 

Előzmény: Rozálka3 (216)
Rozálka3 Creative Commons License 4 napja 0 0 216

akadtak igen szentéletű emberek, akikhez képest én valósággal romlott teremtés voltam, az Úr pedig nem ezen az úton vezette őket: azonnal készen voltak az ijedezéssel. Bizonyára az én bűneim büntetése volt, hogy ezek a dolgok elkezdtek szájról-szájra járni, s végül köztudomásúak lettek, a nélkül, hogy én másnak szóltam volna róluk, mint a gyóntatómnak és azoknak, akiknek tanácsát az ő parancsára kikértem. Egy alkalommal így szóltam hozzájuk: ha azok, akik ezeket a dolgokat állítják, azt mondanák nekem, hogy egy bizonyos személy, akivel éppen az imént beszéltem, s akit egyébként is jól ismerek, nem az, akinek én gondolom; hogy én csak úgy álmodtam az egészet; hogy ők ezt tudják: mondom, ebben az esetben kész volnék inkább nekik hinni, mint az érzékeimnek. Azonban, ha az illető személy néhány drága ékszerrel ajándékozna meg; s azok a kezemben maradnának, mint az ő nagy szeretetének zálogai, úgy, hogy én, akinek eddig egyetlen ilyen ékszerem sem volt, s ínségben éltem, ellenben most egyszerre azt látnám, hogy gazdag vagyok: bizony még akarva sem tudnék nekik hinni. Már pedig én ezeket az ékszereket elő tudom mutatni, mert hiszen, aki csak ismert, az mind világosan látja, hogy mennyire más lett a lelkem. Ugyanezt mondja a gyóntatóm is. Mert igen nagy bennem a változás minden tekintetben, s hozzá nem titkos, hanem ellenkezőleg, világos és szemmel látható. Hiszen annak előtte annyira rossz voltam - tettem hozzá - s nem tudom elhinni, hogy, ha már az ördög meg akar ezekkel a dolgokkal téveszteni és a kárhozatba sodorni, az ő egész természetével ennyire ellenkező eszközt alkalmazzon, azt tudniillik, hogy elveszi tőlem a bűnöket és helyükbe erényeket és lelki erőt ültet. S tényleg világosan beláttam, hogy egyetlen egy ilyen kegyelem is teljesen átalakított engem.

 

                      Gyóntatóm, aki igen szent életű jezsuita atya volt, amint később megtudtam, ugyanígy érvelt.[1] Nagyon körültekintő ember volt és rendkívül alázatos. Azonban ez az ő nagy alázatossága sok szenvedést hozott reám. Mert bár magasan állott a belső ima tekintetében és igen tanult ember volt, nem bízott magában; annál kevésbé, mert az Úr őt nem ezen az úton vezette. Neki magának is sokat kellett miattam elviselnie. Azt mondogatták neki - amint hallottam - hogy őrizkedjék tőlem, s ne higgye el nekem azt, amit neki beszélek, mert különben nem kerüli el az ördög kelepcéit, s mások ijesztő példáira hivatkoztak előtte. Mindez nagyon fájt nekem. Már-már attól féltem, hogy nem akad majd senki, aki meggyóntasson, s mindenki messziről el fog kerülni, úgyhogy mást se tettem, mint sírtam.

 

                    Az isteni gondviselés azonban úgy intézte a dolgot, hogy ez a jó atya kitartott mellettem, s tovább is gyóntatott. Persze ő olyan hűséges szolgája volt az Úrnak, hogy Isten kedvéért mindenre kész volt. Azt mondogatta tehát nekem, hogy kerüljek el minden bűnt; tartsam magamat pontosan az ő utasításaihoz, s ne féljek attól, hogy ő cserben hagy. Mindig bátorított és megvigasztalt, újra és újra a lelkemre kötötte, hogy ne hallgassak el előtte semmit, s én tényleg így is tettem. Biztosított arról, hogy ha ebben következetes maradok, még ha az ördög szemfényvesztése volna is az egész, akkor sem lesz károm belőle, sőt ellenkezőleg, az Úr javamra fogja fordítani azt a rosszat, amelyet a rossz szellem akar ellenem elkövetni. Egy szóval minden tőle telhető módon igyekezett engem előbbre juttatni a tökéletesség útján, én pedig ezen örökös rettegés közepette mindenben engedelmeskedtem neki, már tudniillik, amennyire

 

----------------------------------------------

 

[1]  Kétséget nem szenved, hogy a szentanya itt Alvarez Boldizsár atyáról beszél. Mint tudjuk, még csak 25 éves volt, s csak az imént szentelték pappá. Nem volt csekélység részéről minden előzetes tapasztalat híján átvenni egy olyan rendkívüli lélek vezetését, amely hozzá éppen akkor ment át életének legfontosabb mozzanatán. Nem csoda, hogy tapogatódzott, s másokhoz fordult tanácsért. Ráadásul ő maga is ezen korban bizonyos szűkkeblűségben és lelki rövidlátásban szenvedett, amelyről csak később tudott letenni. Főnöke, Vasquez Dénes atya pedig, aki ismeretes volt szigorúságáról, a maga részéről szintén minduntalan beleavatkozott a dolgaiba, sőt még Szent Terézia lelki vezetésébe is. Mindennek természetesen a szentanya adta meg az árát, de azért mégis ragaszkodott gyóntatójához, mert érezte rajta, hogy Isten lelke vezeti.

Előzmény: Rozálka3 (215)
Rozálka3 Creative Commons License 4 napja 0 0 215

nélkül jelenik meg, magasabb színvonalú: mindamellett, tekintve a mi gyarlóságunkat, abból a szempontból, hogy az emlékezetbe vésődjék és jól lekösse értelmünket, igen előnyös, ha ez az isteni jelenség a maga valójában áll a képzelő tehetségünk elé. Megjegyzendő különben is, hogy ez a kétféle látomás rendesen együtt szokott járni. Sőt azt mondhatnám, mindig így van a dolog, amennyiben lelki szemeinkkel látjuk a szentséges emberi természetnek kiválóságait, szépségeit és dicsőségét; míg ellenben az előbb említett másik módon megértjük, hogy Isten mennyire mindenható, hogy mindent meg tud tenni; minden az Ő parancsára történik; mindent Ő kormányoz, s mindent az Ő szeretete tölt be.

 

                    Ezt a látomást nagyra kell becsülnünk, s nézetem szerint nem jár kockázattal, mert hatásaiból világosan kitűnik, hogy az ördög nem képes magát beleártani. Úgy emlékszem, hogy háromszor vagy négyszer próbálta ilyen módon elém állítani az Urat, s engem hamis jelenéssel megtéveszteni. Hiszen a testi alakot csak fölveszi valahogyan, de az igazi jelenségnek fenségét nem tudja utánozni. Azért csinálja ezeket a hamis jelenéseket, hogy elrontsa velük az igazit, amelyet a lélek előzőleg látott; csakhogy a lélek azonnal ellene szegül, megzavarodik, elkedvetlenedik, nyugtalankodik; megszűnik benne az előbbi áhítat és öröm, s a belső ima abbamarad. Ez, mint mondom, kezdetben történt meg velem, háromszor, vagy négyszer. Annyira elütő dolog, hogy még az olyan ember is, aki csak a nyugalmi imának fokán van, azonnal tisztában lesz vele azon hatások alapján, amelyeket a hallomásoknál említettem. A különbség annyira szembeszökő, hogy hacsak valamely lélek nem akar szántszándékkal tévedésbe esni, és alázatos egyszerűséggel halad előre, nézetem szerint az ördög ilyen látomással sohasem fogja rászedni. Ha valakinek volt része igazi isteni látomás ban, szinte azonnal megérzi. Mert bár az első pillanatban örömet és élvezetet kelt, a lélek azonnal elutasítja magától. Nézetem szerint már az az élvezet is egészen más, s nincs meg benne a tiszta és szűzies szeretet, s így csakhamar elárulja, hogy kivel van dolgunk. Ahol tehát nem hiányzik a tapasztalat, ott, nézetem szerint, az ördög nem okozhat kárt.

 

                      Az pedig, hogy ez a látomás saját képzeletünknek legyen a szülötte, lehetetlenebb a lehetetlenségnél, s egyáltalában nem képzelhető. Hiszen már annak a kéznek szépsége és fehérsége is fölülmúlja mindazt, amit fantáziánk alkotni képes. Miképpen volna lehetséges, hogy az ember, a nélkül, hogy előzőleg oda gondolna, vagy csak eszébe is jutott volna, egy pillanat alatt ott lásson maga előtt olyan dolgokat, amilyeneket hosszú idő folyamán sem volna képes képzeletében összeszerkeszteni, mert mint említettem, messze fölülhaladnak mindent, amit idelent meg tudunk érteni. Ez tehát teljesen ki van zárva. De még ha képesek volnánk is ilyesfélét alkotni, ez azonnal világosan meglátszanék abból, amit most akarok mondani. Tegyük fel tehát, hogy ezt a látomást csakugyan értelmünk alkotta meg. Eltekintve attól, hogy az említett nagyszerű hatásoknak ilyenkor nyoma sincs, úgy leszünk vele, mint az olyan ember, aki aludni szeretne, de nem tud, mert nem jön álom a szemére. Az ilyen ember, aki alhatnék, akár, mert szüksége van rá, akár, mert a feje fáj, igyekszik ugyan elszunnyadni, s megtesz ez irányban mindent, sőt olykor már azt hiszi, hogy annyira-amennyire sikerül is neki: azonban, ha nem igazi az álom, nem fog belőle erőt meríteni, s a feje sem lesz tőle jobban, sőt még inkább elgyengül. Bizonyos tekintetben ugyanez fog bekövetkezni itt is: amennyiben a lélek, a helyett, hogy megerősödnék és fölbátorodnék, inkább elgyengül, elerőtlenedik és elkedvetlenedik. Míg ellenben az igazi látomásból oly gazdagon kerül ki a lélek, hogy azt ki sem lehet mondani. Sőt még a test is egészséget és új erőt merít belőle.

 

                     Ezeket és ezekhez hasonló érveket hoztam én föl, mikor azt mondogatták nekem, hogy a dolog az ördögtől való, és hogy képzelődöm - amit ugyancsak sokszor kellett hallanom - s hasonlatok révén igyekeztem a dolgot megvilágítani, már amennyire tudtam, s amennyiben az Úr megértette azt velem, csakhogy mind ennek kevés haszna volt. Mivel ugyanis ebben a városban

 

Előzmény: Rozálka3 (214)
Rozálka3 Creative Commons License 4 napja 0 0 214

                    El akarom tehát mondani azt, amit tapasztalatból tudok. Azt, hogy miképpen teszi az Úr, azt Kegyelmed jobban meg tudja mondani, s képes lesz világosabban megmagyarázni mindent, ami homályos, s amit nekem nem sikerül kifejeznem.

 

                   Bizonyos esetekben csakugyan képnek gondoltam azt, ami előttem megjelent, míg ellenben máskor, még pedig igen gyakran, nem tartottam annak, hanem, úgy láttam, hogy maga Krisztus Urunk az személyesen. Ez attól függött, hogy milyen világosan kegyeskedett magát nekem megmutatni. Olykor annyira bizonytalan volt a benyomás, hogy inkább képnek véltem, de akkor sem volt olyan, mint a földi képek, akármilyen tökéletesek legyenek is: pedig én sok jót láttam. Oktalanság volna azt hinni, hogy a kettő hasonlít egymáshoz. Szó sincs róla. Akkora köztük a különbség, mint az eleven ember és az ő arcképe között, mert ez utóbbi bármennyire ügyesen legyen is megfestve, sohasem lesz tökéletes mása; hiszen végre is mindig élettelen tárgy marad. Azonban hagyjuk ezt, bár ez alkalommal tökéletesen és betű szerint így van. Szóval nem is hasonlat, amely amúgy is mindig sántít, hanem való igaz, hogy ugyanaz köztük a különbség, mint az élő lény és festett képe között; sem több, sem kevesebb. Mert tényleg, még ha kép volna is, élő kép. Nem halott ember, hanem az élő Krisztus, aki érezteti is, hogy ember és Isten, még pedig nem úgy, mint amikor a sírban volt, hanem abban az állapotában, amelyben föltámadása után kijött abból.

 

                Néha olyan fenséggel jelenik meg, hogy semmi kétség sem fér hozzá, hogy ő az Úr. Különösen a szentáldozás után, amikor már úgyis tudjuk, hogy ott van bennünk, amennyiben a hitünk mondja. Ilyenkor ugyancsak meglátszik, hogy Ura ennek az ő lakásának; a lélek teljesen odavan tőle s úgy érzi, hogy teljesen belevész Krisztusba!

 

                    Ó Jézusom, ki tudná leírni azt a fenséget, amelyben Te szoktad magadat megmutatni. Mennyire meglátszik rajtad, hogy Ura vagy az egész mindenségnek, az egeknek és más ezernyi, sőt számtalan világnak, amelyet megteremthettél volna! Abból a fenségből, amellyel föllépsz, a lélek megérti, hogy még az is mily semmiség egy akkora Úrhoz képest, amilyen Te vagy. Itt látja az ember, ó Jézusom, hogy milyen elenyészően csekély a hatalma az összes ördögöknek a Tiedhez képest, s hogyha valaki kedves előtted, letiporhatja az egész poklot. Ez az oka annak, hogy miért remegtek az ördögök, mikor leszálltál a pokolba, s szerettek volna ezer más, még az övéknél is mélyebb pokolba menekülni a Te végtelen fenséged elől. Igen Uram, belátom, Te meg akarod mutatni a léleknek, hogy mekkora ez a Te fenséged, s hogy mily hatalmas a Te szentséges emberi természeted az Istenséggel egyesülve. Itt azután el tudja az ember képzelni, hogy az utolsó ítélet napján milyen lesz ennek a királynak fensége a gonoszokkal szemben való haragjában. Ez adja meg az igazi alázatosságot a léleknek, mert ilyenkor látja be igazán saját nyomorúságát, s nem képes a fölött napirendre térni. Ez tölti el a lelket üdvös megszégyenüléssel és bűnbánattal, mert hiszen, mikor látja, mekkora szeretetet tanúsít iránta az Úr, azt sem tudja, hová legyen, s egészen meg van semmisülve.

 

                Ismétlem, ennek a látomásnak akkora az ereje, hogy, ha az Úrnak úgy tetszik, s igen sokat mutat meg a léleknek az Ő nagyságából és fenségéből, nézetem szerint azt senki sem képes elviselni, hacsak az Úr egészen rendkívüli támogatásban nem részesíti, olymódon tudniillik, hogy elragadtatást és önkívületet bocsát reá, amelyben megszűnik a látomás, s helyét az isteni jelenlétnek élvezete foglalja el. Vannak igazságok, amelyeket az ember utólag elfelejt: ellenben ez a fenség és szépség oly mélyen vésődik be az elmébe, hogy az emléke sohasem képes többé elmosódni, kivéve olyankor, amikor az Úr ráküld a lélekre egyet ama nagy szárazságok és elhagyatottságok közül, amelyek alatt, amint majd még elmondom, a lélek látszólag még azt is elfelejti, hogy Isten van a világon. A lélek ezen látomás következtében egészen átalakul s tartós mámor vesz rajt erőt. Úgy érzi, hogy egészen új szeretet gyulladt ki benne Isten iránt, s nézetem szerint ez igen magas fokú. Mert bár az előbb említett látomás, amelyben Isten érzékelhető alak

 

Előzmény: Rozálka3 (213)
Rozálka3 Creative Commons License 4 napja 0 0 213

tőlem, hogy jóhiszeműen beszéltem-e, vagy pedig szándékom volt őt félrevezetni. Én azt feleltem, hogy igazat mondtam, mert tényleg azt hiszem, nem volt szokásom hazudni, s nem volt szándékom őt rászedni, sőt igazán semmiért a világon nem mondanék valamit másképp, mint ahogy van. Ezt ő is jól tudta rólam, s igyekezett megnyugtatni. Nekem pedig amúgy is annyira nehezemre esett, ha ilyen dolgokról kellett előtte beszámolnom, hogy most sem értem, miképpen tudott az ördög velem olyasmit elhitetni, mintha én magam gondolnék ki ilyesmit, csupán azért, hogy még jobban gyötörjem magamat.

 

                    Az Úr azonban oly sűrűn ismételte ezt a kegyelmet és oly világosan megmutatta annak hitelességét, hogy csakhamar megszűnt minden kétségem; beláttam, hogy nem lehet képzelődés. Utóbb azt is megértettem, hogy milyen együgyűség volt részemről ilyesmit feltételezni; mert hiszen ez a látomás messze fölülmúl mindent, amit földi ember elképzelhet. Már maga az a fehérség és az a fény is teljesen rendkívüli. Nem valami vakító sugárzás, hanem szelíd fehérség, és nyájas fény, amely végtelenül gyönyörködteti a szemet, anélkül, hogy fárasztaná; ilyen az a világosság is, amelyben ez az isteni szépség látható. Ez a fény teljesen különbözik mindattól, amihez idelent vagyunk szokva; s a napfény, amely testi szemeinknek szolgál, annyira különbözik ettől a világosságtól és ragyogástól, amelyet belső látásunk fog föl, s annyira hitvány hozzá képest, hogy utána legjobban szeretnők föl sem nyitni többé a szemeinket.

 

                    Az egyik olyan, mintha egy kristályon színtiszta víz csurogna végig, s a nap sugaraiban fürösztené, míg a másik olyan hozzá képest, mintha sötét, felhős ég alatt, iszapos víz folynék piszkos földön. Nem úgy kell képzelni a dolgot, mintha az ember valami napot látna, vagy pedig mintha az a fény a napfényhez volna hasonló; hanem úgy, hogy az a mennyei fény látszik az igazinak, s hozzá képest ez utóbbi mesterséges fénynek tűnik föl. Ez a fény nem ismer éjszakát; igazi fény lévén, soha semmi sem homályosítja el. Egy szóval olyan fenségesen szép, hogy akármennyire tehetséges legyen is valaki, ha egész élete folyamán erőlködnék is, sohasem tudná olyannak elképzelni, amilyen. Hozzá az Úristen olyan hirtelen állítja azt oda az ember elé, hogy még arra sem volna ideje, hogy kinyissa a szemét, ha ugyan szükség volna rá. Az ugyanis teljesen egyre megy, vajon behunyva, vagy nyitva van-e a szemünk; ha az Úr akarja, meg kell látnunk, akár így, akár úgy, s akár akarjuk, akár nem. Itt nem lehet elszórakozni, sem pedig ellenállni; itt hiába való minden törekvés és minden mesterkedés. Ezt én tapasztalatból tudom, amint majd még el fogom mondani.

 

                  Amit most akarnék megmagyarázni, az, hogy miképpen mutatja meg magát az Úr ezen látomásokban. Tehát nem arról akarok beszélni, hogy miképpen jelenhetik meg olyan erős világosság a belső érzékek, s olyan világos kép az értelem előtt, - mert olyan ám, mintha valóban Ő maga állna ott személyesen - mert ez a tudósokra tartozik. Az Úr nem adta megértenem, hogy miképpen történik ez, én pedig annyira tudatlan vagyok és olyan nehéz fejű, hogy bár sokat magyarázgatták nekem, mindeddig nem tudtam a mikéntjét megérteni. Ez tényleg így van. Kegyelmed ugyan azt hiszi, hogy éles eszem van, de én sok esetben az ellenkezőjét tapasztaltam s úgy veszem észre, hogy az elmém nem képes mást megérteni, mint amit úgy vernek bele, amint mondani szokás. Gyóntatóm sokszor elámult tudatlanságomon, s ő nem is magyarázta meg nekem soha, hogy miképpen tette Isten ezt, vagy azt, vagy hogy miképpen lehetségesek ezek a dolgok. Különben én nem is érdeklődtem eziránt, bár, mint említettem, évek hosszú során volt alkalmam kiváló tudósokkal érintkezni. Hogy ez vagy az bűn-e, vagy sem, igen, azt megkérdeztem; a többire nézve azonban elég nekem annyit tudnom, hogy az Úristen tette, s hogy ennélfogva nincsen okom rajta megütközni, hanem inkább dicsérnem kell Őt érte. Sőt mi több, a nehezen érthető dolgok inkább csak áhítatot gerjesztenek bennem, még pedig annál nagyobbat, minél nehezebben érthetők.

 

Előzmény: Rozálka3 (212)
Rozálka3 Creative Commons License 4 napja 0 0 212

XXVIII. FEJEZET.

 

Elmondja, milyen nagy kegyelmekben részesítette az Úr, s hogy miképpen jelent meg neki először. Megmagyarázza, hogy mi a képzeleti látomás, s hogy milyen jelek és hatások kísérik, ha Istentől való. Ez a fejezet igen hasznos és nagyon megszívlelésre méltó.

 

 

                 Hogy azonban visszatérjek tárgyamhoz: néhány napig, de nem sokáig, ez az említett látomás állandó volt nálam, s olyan lelki haszonnal járt, hogy nem is tudtam magamhoz térni az áhítattól, s mindenben az a szándék vezetett, hogy valamiképpen ne kedvetlenítsem el Őt, akit ott láttam, mint mindennek tanúját. Olykor fölmerült ugyan bennem némi aggodalom, azért, mert annyit beszéltek nekem, de nem soká tartott, mert az Úr mindig újra megnyugtatott.

 

                   Egy alkalommal imába lévén merülve, az Úr megmutatta nekem a kezeit - semmi mást.[1] Olyan szépek voltak, hogy ezt ki sem lehet mondani. Nagyon megrémültem, mert rendesen így vagyok kezdetben minden újabb természetfölötti kegyelemmel, amelyet az Úrtól kapok. Néhány nappal később láttam fenséges isteni arculatát is, s az egészen elragadott. Nem tudtam megérteni, hogy miért mutatja meg magát nekem az Úr ily módon, részletenként; mert hiszen később részesített abban a kegyelemben is, hogy egészen láthassam. Utóbb beláttam, hogy azért tette, mert úgy akart velem bánni, amint az legjobban megfelel az én természetes gyöngeségemnek. Áldott legyen érte mindörökké. Mert hiszen tényleg egyszerre akkora dicsőség látását ez az alacsony és nyomoruk szervezet nem bírta volna elviselni, s a végtelen irgalmú Úr, jól tudván ezt, lassan készített rá elő.

 

                  Kegyelmed talán azt fogja magában gondolni: no ahhoz csak nem kellett sok bátorság, hogy az ember megnézze azokat a szépséges kezeket s azt az arcot. Igen ám, de azok a megdicsőült testrészek, olyan szépségesen szépek s az a dicsőség, amely rajtuk ragyog, annyira természetfölötti és elragadó, hogy az embernek elveszi az eszét. Ami engem illett, én nagyon megijedtem, megzavarodtam, s magamon kívül voltam miatta; bár azután oly biztonságot éreztem, és annyira meg voltam győződve a látomás hitelességéről, hogy eloszlott minden félelmem.

 

                   Egyszer, Szent Pál apostol ünnepén éppen szentmisét hallgattam, mikor megjelent nekem Krisztus Urunk emberi alakjában, úgy amint föltámadása után szokták képekben ábrázolni, kimondhatatlan szépségben és fenségben.[1] Ezt a látomást részletesen leírtam akkoriban, amikor Kegyelmed annyira kívánta ezt tőlem. Elég nehezemre esett megtenni, mert az ember nem tud ilyesmiről beszélni, anélkül, hogy oda ne volna egészen. No de hát, amennyire el tudtam mondani, elmondtam, s így nincs rá ok, hogy itt újra beszéljek róla. Csak azt az egyet akarom mondani, hogy ha a mennyországban nem volna más látnivaló, mint a megdicsőültek testi szépsége, már ez is végtelen nagy boldogság volna. Különösen áll ez a mi Urunk Jézus Krisztus emberi természetéről, még úgy is, amint azt Ő Szent Felsége idelent mutatja meg nekünk, ahol tekintettel kell lennie arra, hogy mily keveset bír el ez a mi nyomorult szervezetünk. Hát még mi lesz akkor, amidőn ezt a végtelen kincset teljes szépségében fogjuk élvezni!

 

                     Habár ez a látomás érzékelhető alakban jelenik meg, soha sem láttam testi szemeimmel - s ilyen látomásom egyáltalában nem is volt soha - hanem csakis a lelkem szemeivel. Akik jobban értenek a dologhoz, mint én, azt mondják, hogy az előbb említett látomás tökéletesebb ennél, ez pedig viszont sokkal magasabb fokú, mint az, amely a testi szemekkel látható. Ez utóbbit tartják a legalacsonyabb színvonalúnak, amennyiben abba tudja magát az ördög legjobban beleártani. Akkoriban azonban én mindezt nem igen tudtam megérteni, s azt kívántam volna, hogy ha már ilyen kegyelemben részesülök, bárcsak láthatnám testi szemeimmel, mert különben megint azt kell majd hallanom a gyóntatómtól, hogy képzelődés volt az egész. Egyébiránt, mikor a látomás eltűnt, velem is megtörtént - de csakis a közvetlenül rákövetkező pillanatban - hogy ilyesmit gondoltam; megbántam, hogy szóltam róla a gyóntatómnak, s azt képzeltem, hogy rászedtem őt. Ez azután újabb ok volt a sírásra, s arra, hogy vádoljam magamat előtte. Ő erre azt kérdezte

 

-----------------------------------------------

 

[1]  Ennek és a megelőző fejezetnek egybevetéséből azt következtetjük, hogy az azokban említett látomások még Alcantarai Szent Péterrel való első találkozása, tehát 1558 augusztusa előtt történtek. Azt hisszük, hogy 1. az első értelmi látomás, amelyben a 27. fejezet szerint Szent Péter-Pál ünnepén részesült, 1557 június 29-ére értendő, s így tehát az a gyóntató, akinek erről beszámolt, Pradános János volt; 2. az Úr Jézus szentséges kezeinek és arcának látomása néhány hónappal később történt; s 3. az a látomás, amelyről itt van szó, s amelyben a Megváltó egész emberi alakját látta, 1558 január 25-én, Szent Pál fordulása ünnepén volt, amikor a szentanya Del Aguila Alvárez Ferdinánd atyánál gyónt. Grácián atya „A léleknek Krisztussal való egyesülése” című művének 5. fejezetében mondja, hogy: „Jézusról nevezett Szent Terézia anyánál éveken át állandó volt egy ilyen képzeleti látomás, amennyiben szüntelen lelki szemei előtt lebegett a föltámadt Krisztus Urunknak elragadóan szép alakja a töviskoronával és a sebhelyekkel. Erről képet is festetett, s azt nekem adta; én pedig odaajándékoztam az albai hercegnek, De-Tolédo Ferdinándnak.” Ami pedig a szentanya első elragadtatását illeti, amelyről a 24. fejezetben olvasunk, ahhoz kétség sem fér, hogy 1558 első felében történt, amikor még csak rövid idő óta állt Alvarez Boldizsár atya lelki vezetése alatt.

-------------------------------------------

 

[1]  A misztikusok háromféle látomást különböztetnek meg: az első, az ú. n. érzéki látomás, amelyben az illető testi szemeivel látja a jelenést s esetleg testi füleivel hallja annak szavait; a második, az ú. n. képzeleti látomás, amidőn a benyomások felvétele közvetlenül a belső érzékek útján történik, s az egész jelenés a képzelőtehetség terén folyik le, az álmokhoz hasonló módon; a harmadik az értelmi látomás, amelynél közvetlenül az értelem vesz föl fogalmakat, úgy, hogy a kísérő képzetek vagy hiányoznak, vagy legalább is nagyon halványak és elmosódottak.

 

Előzmény: Rozálka3 (211)
Rozálka3 Creative Commons License 4 napja 0 0 211

olyan részletet akarok róla elmondani, amelyről teljesen biztos tudomásom van, amennyiben ő maga mondta el nekem és még egy másik személynek.[1] Előttünk ugyanis nem titkolódzott. Velem szemben azért volt bizalmas, mert nagyon vonzódott hozzám. Úgy látszik az Úr azért oltotta belé ezt az érzelmet, hogy – amint mondtam, és még el fogom mondani – védelmemre keljen és tartsa bennem a lelket, amidőn annyira rászorultam.

 

                   Ha jól emlékszem, azt mondta nekem, hogy már negyven év óta nem alszik naponta többet másfél óránál; s hogy kezdetben összes önsanyargatásai között ez esett leginkább nehezére, tudniillik az álmosságnak leküzdése, s azért mindig vagy talpon állt, vagy pedig térdelt. Aludni ülve aludt, s a fejét egy, a falba illesztett fadarabhoz támasztotta. Feküdni még akarva sem tudott volna, mert hiszen a cellája, amint ismeretes, mindössze négy és fél láb hosszú volt. Ezen hosszú évek folyamán sohasem tett föl kalapot, akárhogyan sütött is a nap, vagy szakadt az eső. Lábán sem viselt semmit; ruházata pedig daróc csuha volt, minden alsóruha nélkül, s hozzá olyan szűk, amilyen szűkre csak szabni lehetett. Ezen fölül volt egy kis köpönyege, ugyanabból a szövetből.

 

                  Elmondta nekem, hogy ha nagyon fázott, akkor levetette a köpönyegét, kinyitotta a cellájának ajtaját és ablakocskáját, azután pedig újra fölvette a köpönyeget és mindent bezárt, ily módon elégítette ki a testét, s megörvendeztette egy kissé a nagyobb meleggel. Rendes dolog volt nála, hogy csak minden harmadik nap evett. Azt kérdezte tőlem, hogy mi van ezen csodálni való?! Hiszen ez nagyon könnyű dolog, ha az ember egyszer megszokta. Egyik társától tudom, hogy néha nyolc napig is elvolt minden eledel nélkül. Ez valószínűleg olyankor történt, amidőn belső imába volt merülve, mert gyakoriak voltak nála a nagy elragadtatások, és a heves, szerető indulatok Isten iránt, aminek egyszer magam is tanúja voltam.[2] A szegénységet hihetetlen fokban gyakorolta, nemkülönben az önmegtagadást is, mégpedig kora ifjúsága óta. Említette, hogy egyszer három évig lakott rendjének egyik kolostorában, s a testvéreket csakis a hangjukról ismerte, mert a szemeit sohasem emelte föl. Ha pedig a házban valahová el kellett mennie, nem talált oda, hacsak nem ment a többiekkel. Ugyanígy járt odakint az utakon is. Nőre sohasem nézett rá ezen egész idő folyamán; akkor azonban, amidőn velem beszélt, - amint mondta - már teljesen mindegy volt neki, hogy látja-e őket, vagy sem. Mikor én megismerkedtem vele, nagyon öreg volt már,[3] s olyan sovány, mintha csupa fagyökérből lett volna összerakva. Mindezen szentsége mellett is igen kedves ember volt; habár keveset beszélt, hacsak nem kérdezték. Akkor azonban nagyon élvezetesen tudott társalogni, mert nagyon éles volt az esze.

 

                Sok mindent szeretnék még róla elbeszélni, azonban attól félek, Kegyelmed azt találja mondani, hogy minek avatkozom ilyenekbe. Hiszen már ezt is félve írtam le. Bevégzem tehát azzal, hogy halála olyan volt, mint az élete. Utolsó pillanatáig oktatta és jóra buzdította a testvéreket. Mikor érezte, hogy meghal, belekezdett abba a zsoltárba, hogy: „Laetatus sum in his, quae dicta sunt mihi” és térden állva meghalt.[4]

Az Úr azt akarta, hogy halála után még közelebb álljon hozzám, mint életében. Igen sok esetben szolgált nekem jó tanáccsal. Gyakran láttam ragyogó dicsőségben. Mikor először jelent meg nekem, azt mondta, hogy mily áldott volt az a vezeklés, amely ekkora jutalmat szerzett neki.[1] Sok egyebet is mondott. Egy évvel a halála előtt, a távolból, megjelent nekem. Tudtam, hogy meg fog halni, s tudtára adtam neki, mikor innét néhány mérföldnyire tartózkodott. Mikor kilehelte lelkét, megjelent nekem, s azt mondta, hogy pihenni tér. Én nem hittem ennek a látomásnak, s ebben az értelemben szóltam róla néhány ismerősömnek; s íme egy hét múlva megjött a híre, hogy meghalt, illetve jobban mondva, elkezdett élni mindörökké. Íme tehát ilyen nagy dicsőséggel végezte be ezt a sanyarú életet; engem pedig még sokkal jobban támogat és vigasztal, mint amikor idelent volt. Egy alkalommal azt mondta nekem az Úr, hogy bármit kérjenek is Tőle az ő nevében, meg fogja hallgatni. Magam is sokszor igénybe vettem a közvetítését az Úrnál, s mindig megadta, amire szükségem volt. Áldott legyen mindörökké! Ámen.

 

                        Azonban mennyi mindent beszéltem én össze, csupán azért, hogy buzdítsam Kegyelmedet ezen földi dolgok megvetésére, mintha bizony nem szánta volna el magát erre már réges-régen, s nem hagyott volna el tényleg mindent. Azonban annyi romlottságot látok széles e világon, hogy ha nem is volna semmi haszna annak, amit írok, s hiába fárasztanám is magamat vele: már az is megkönnyebbíti a lelkemet, hogy önmagamat ítélem el. Bocsássa meg nekem az Úr, amit e tekintetben ellene vétettem; Kegyelmed pedig legyen szíves elnézni, hogy minden ok nélkül untatom. Igazán, úgy látszik, mintha azt akarnám, hogy Kegyelmed vezekeljen azért, amit ebben a pontban én vétettem.

 

-------------------------------------------------------

 

[1]  Ez a jelenés 1561 őszén történt. A szentanya ekkor nagy aggodalomban volt, mert Rómából kapott ugyan engedélyt a Szent József zárda megalapítására, azonban a brévéből kifelejtettek egy fontos dolgot, azt t. i., hogy a zárdának nem a sarus kármelita rend, hanem a püspök joghatósága alatt kell állnia. Újra Rómába kellett tehát folyamodni; Alcantarai Szent Péter e jelenésben több jó tanácsot adott neki erre vonatkozólag, s megnyugtatta, hogy a dolog sikerülni fog.

 

-------------------------------------------------------

 

[1]  A szentanya itt Ávilának híres szentasszonyát, Diaz Máriát érti, vagy amint kortársai nevezték, Maridiaz-t. Alcantarai Szent Péter volt a lelki vezetője, aki állítólag azt mondta, hogy Avilának három élő szentje van, t. i. Terézia anya, Maridiaz és Dávila Katalin. Ez utóbbi egy főrangú világi hölgy volt.

[2]  Valószínűleg 1561-ben. A szent hivatalos ügyei miatt Ávilában tartózkodott, s ez alkalommal meglátogatta Szent Teréziát a Megtestesülés-zárdában. Az utóbbi a zárda beszélő szobájában ebédet adatott neki, s ekkor történt, hogy Alcantarai Szent Péter a szentanya és mások jelenlétében elragadtatásba esett.

[3]  Valójában Alcantarai Szent Péter mindössze 59 éves volt, amikor a szentanya először látta őt 1558 augusztusában.

[4]  71. zsoltár. Az eredeti szövegben Szent Terézia kéziratában így olvassuk: „Letatun sun ynis que dita sun miqui.”

Előzmény: Rozálka3 (210)
Rozálka3 Creative Commons License 4 napja 0 0 210

amit eddig írtam. Igazán szégyellem, hogy ilyen tárgyról mertem beszélni: azért inkább el is hallgatok.

 

                Csak egy dolgot akarok még itt megemlíteni, amelyről olykor gondolkodni szoktam; s adja Isten, bárcsak eljuthassak én is odáig, hogy egykor élvezhessem ezt a boldogságot. Arra gondolok ugyanis, hogy mekkora élvezetük, mekkora örömük lehet az üdvözülteknek, mikor már birtokában vannak az örök dicsőségnek, ha visszaemlékeznek arra, hogy egyetlen egy dolgot sem mulasztottak el megtenni Istenért, amit csak lehetséges volt megtenniük! Hogy nem mulasztották el odaadni neki mindenüket, minden képzelhető lemondás útján, ki-ki a maga erejéhez és állásához képest, az egyik tökéletesebben, mint a másik. Milyen gazdag lesz akkor az, aki minden gazdagságot elhagyott Krisztus Urunkért! Milyen becsülete lesz annak, aki az ő kedvéért nem törődött a megbecsüléssel, hanem örült, ha mélyen megalázták! Milyen bölcs lesz az, aki szívesen vette, ha bolondnak tartották, tekintve, hogy ugyanígy bántak az örök Bölcsességgel! Sajnos, bűneink miatt, manapság oly kevés akad ilyen! Mintha csak kihalt volna már azoknak nemzedéke, akiket az emberek bolondoknak néztek csupán azért, mert, amint Krisztus Urunknak lelkes híveihez illik, hősies tetteket vittek végbe az Ő szolgálatában. Ó világ, világ, hogyan fölment a becsületed, csupán azért, mert oly kevesen ismernek.

 

               Vagy talán igazán azt hisszük, nagyobb hasznára van Istennek, ha bennünket bölcseknek és okosaknak néznek? Alighanem így van a dolog, mert hiszen akkora a körültekintés ezen a téren! Azonnal készek vagyunk azt hinni, hogy nem épületes dolog, ha nem viselkedik mindegyikünk állásának megfelelően kellő önérzettel és tekintéllyel. Hiszen még a szerzetes, a pap és az apáca is szégyell már régi, vagy foltozott ruhában megjelenni. Azt hiszi, hogy az ilyesmi különcködés, s csak arra szolgál, hogy megbotránkoztassa a gyöngéket. Sőt még azon is találnak kifogásolni valót, ha valaki nagyon ájtatos és imádságos. Mert hát ilyen a világ, s annyira feledésbe ment a szenteknek nagy tökéletessége és lelkes buzgalma. Íme ez az, nézetem szerint, ami legjobban előmozdítja a csapásokat napjainkban. Mert az ugyan nem botránkoztatna meg senkit, ha a szerzetesek nemcsak szavakkal hirdetnék, hanem tetteikben is kimutatnák, hogy mily kevésre kell a világot becsülni. Az ilyen botrányokból nagy hasznot merít az Úr, mert, ha talán egyesek meg is botránkoznak, mások bűnbánatra térnek. Mert bárcsak akadna példakép arra, amit Krisztus Urunk és az apostolok gyakoroltak: ma nagyobb szükség volna rá, mint valaha volt.

 

                Ó, milyen szép példaképet adott nekünk az Úr abban az áldott jó szerzetesben, alcantarai Péterben.[1] A világ napjainkban már nézni sem tudja az ilyen tökéletességet. Azt hajtogatják, hogy a mai embernek nem olyan erős a szervezete, s hogy a régi idők elmúltak már. Pedig hát, ez a szent ember a mi korunknak volt gyermeke, s mégis épp oly erős volt benne a szellem, mint a régi időkben szokott lenni, a világot pedig teljesen lábbal tiporta. Még ha nem is öltözködünk olyan koldusosan, s nem is sanyargatjuk magunkat oly keményen, mint ő, sok egyéb módunk volna ahhoz, hogy megvessük a világot, s az Úr, mint mondtam, kész e tekintetben megmutatni az utat-módot annak, akiben ehhez bátorságot lát.

 

                  Mekkora lelket öntött Ő Szent Felsége ebbe a szent emberbe, hogy képes volt negyvenhét esztendőt eltölteni abban a kegyetlen, s mindenki előtt ismeretes önsanyargatásban. Csak néhány

 

--------------------------------------------

 

[1]  Alcantarai Szent Péter, aki iránt Szent Terézia olyan mélységes hálával viseltetik az első sarutlan kármelita zárda alapítása körül tett szolgálataiért, 1499-ben született Spanyolország Estremadura tartományának Alcantara nevű városában. 16 éves korában belépett a ferencesek rendjébe, s már négy évvel utóbb Badajozban látjuk, mint zárdafőnököt és ünnepelt csodatevő szentet. Utóbb más zárdák élére került, majd pedig tartományi főnök lett. Mint ilyen, engedélyt kapott a római szentszéktől, szigorú fegyelmű zárdák alapítására Az első ilyen reformált ház Pedrosó-ban létesült, Estremadurában, 1540-ben, s benne újra megvalósult Szent Ferenc és első társainak csodálatos életmódja. Majd több ilyen zárdát is alapított, úgy hogy csakhamar rendtartománnyá lehetett őket szervezni. Ennek élén állt azután egészen haláláig, amely Arenas-ban következett be 1562 október 18-án.

Előzmény: Rozálka3 (209)
Rozálka3 Creative Commons License 4 napja 0 0 209

Visszatérve ezekre a hallomásokra, nézetem szerint az Úr minden áron azt akarja, hogy ennek a léleknek legyen valamelyes tudomása arról, ami az égben történik. S amint ott az égi lakók megértik egymást, a nélkül, hogy beszélnének, - amiről nekem leghalványabb sejtelmem sem volt soha, mindaddig, amíg az Úr oly kegyes volt s egy elragad tatásom alkalmával meg nem mutatta, - éppúgy van a dolog idelent is, amennyiben Isten és a lélek megértik egymást, csupán azért, mert ő Szent Felsége úgy akarja. Nincs tehát szükség semmi más közvetítő eszközre, hogy ez a két jó barát megértse egymás iránti szeretetét. Hiszen idelent is, ha ketten szeretik egymást, s eleven eszük van, képesek kiolvasni egymás szeméből a gondolatokat. Azt hiszem, itt is így van a dolog. Anélkül, hogy látnák egymást, ez a két jó barát mereven ránéz egymásra, amint az Énekek-énekében mondja a Vőlegény az arának, legalább is, úgy emlékszem, így hallottam idézni ezt a helyet.[1]

 

                    Ó, csodálatos jóságú Istenem, aki megengeded, hogy az ilyen magamfajta lélek Reád függessze szemeit, annak ellenére, hogy valaha oly rossz szemmel nézett Reád! Add legalább, Uram, hogy ezen látáshoz hozzászokjam s ne tudjak többé alacsony dolgokra nézni, s kívüled ne gyönyörködtessen semmi sem. Ó hálátlansága a halandó embernek! Mekkorára akarsz még nőni?! Amit az imént elmondtam, az mind igaz, s én tapasztalatból ismerem! Pedig amennyire tudjuk, ez még a legkevesebbje annak, amit Te egy olyan lélekért vagy kész megtenni, akit ennyire juttattál! Ó ti lelkek, akik elkezdtétek gyakorolni a belső imát, s akikben él az igaz hit, mondjátok meg, hogy eltekintve az örök életre vonatkozó javaktól, micsoda kincset tudtok ti szerezni ebben az életben, amely csak a legkisebbhez volna is fogható ezek közül?! Gondoljátok meg, hogy ez mind való igaz; hogy Isten csakugyan önmagát adja oda azoknak, akik mindent elhagynak érette. Ő nem személyválogató; Ő mindenkit szeret. Ha én velem képes így tenni; ha engem föl tudott emelni erre a magaslatra: akkor igazán, senki sem mentegetheti magát saját nyomorúságával. S hozzá, jegyezzük meg, mindaz, amit én mondok, csak elenyésző töredéke annak, amit elmondhatnék. Én csak annyit említettem meg, amennyi szükséges volt ezen sajátságos látomás kegyelmének megértésére, amelyben Isten a lelket részesíti. Hogyan tudnám azonban elmondani, hogy mit érez a lélek, midőn az Úr kinyilatkoztatja neki az ő titkait, s lényének felséges mélységeit?! Ez a gyönyörűség olyan magasan áll azok fölött, amelyeket az ember idelent csak elgondolni is képes, hogy joggal utáltatja meg velünk ezen élet örömeit, amelyek mind együttvéve nem jobbak a szemétnél. Igazán undorral említem meg őket ezen hasonlat céljából, és én undorodnám tőlük, még ha örökké tartanának is. Már pedig ezek, amelyekben az Úr itt részesít bennünket, mindössze cseppjei ama nagy folyam vizének, amelyben egykor úszni fogunk.

 

                   Szégyelljük magunkat, - én legalább nagyon is szégyellem, s ha lehetséges volna pironkodás a mennyországban, nekem volna rá okom leginkább, hogy ott pironkodjam, - hát mi mindezt a nagy kincset, gyönyörűséget és végnélküli dicsőséget kizárólag a mi édes Jézusunkkal akarjuk magunknak megszereztetni?! Ha már Cyrenei Simonnal nem segítünk neki vinni a keresztet, nem illenék-e, hogy legalább sirassuk Őt Jeruzsálem leányaival? Vagy talán azt hisszük, hogy örömök és szórakozások közepette élvezhetjük azt, amit ő nekünk annyi vérontás árán szerzett? Nem, ez lehetetlenség! Talán üres tiszteletnyilvánítással akarjuk jóvátenni azt a rettenetes meggyalázást, amelyet Ő szenvedett el, csupán azért, hogy mi mindörökké uralkodhassunk?! Ez képtelenség! Ez tévesztett út! Tévesztett út! Így soha sem jutunk célhoz!

 

                  Emelje föl szavát Kegyelmed, és hirdesse ezeket az igazságokat, ha már nekem nem adta meg Isten ezt a szabadságot. Én szünet nélkül szeretném ezt magam előtt hangoztatni, mert hiszen, sajnos, oly későn értettem meg! Oly későn hallottam meg Isten szavát! Láthatja abból,

 

------------------------------------------

 

[1]  Énekek éneke 4, 9 és 6, 4.

 

Előzmény: Rozálka3 (208)
Rozálka3 Creative Commons License 4 napja 0 0 208

mellőzésével, valami, az imént említett látomásra emlékeztető módon. Istennek ez az eljárási módja nagyon figyelemreméltó. A lélek ugyanis megérti, amit vele közölni akar, még pedig nagy igazságokat és titkokat. Igen sokszor megesik, hogyha az Úr meg akar nekem magyarázni valami látomást, akkor ilyetén módon értteti azt meg velem. Nézetem szerint ebbe az eljárási módba az ördög igen kevéssé árthatja magát bele; még pedig a következő okok alapján. (Nagyot kellene tévednem, ha ezek az okok nem volnának jók.) Ez a látomás és hallomás annyira szellemi dolog, hogy azt hiszem, sem a lelki tehetségekben, sem pedig az érzékekben nem áll be semmi megmozdulás, amelynek alapján az ördög beleavatkozhatnék. Ez természetesen csak olykor van így, s nem tart soká; míg ellenben más esetekben, az én nézetem szerint, a tehetségek nincsenek fölfüggesztve, s az érzékek működése nem szünetel, hanem csak nagyon magukba vannak merülve. Ez a dolog ugyanis nem történik mindig a szemlélődés folyamán, sőt ritkán fordul elő annak tartama alatt. De ha azután megtörténik, akkor, mondom, mi magunk nem cselekszünk semmit, s nem működünk közre, hanem az Úr végzi el az egészet. Én legalább így gondolom. Olyanféle a dolog, mintha az étel egyenesen a gyomrunkba kerülne, anélkül, hogy megettük volna, s a nélkül, hogy tudnók, miképpen került belénk. Azt azonban jól tudjuk, hogy bennünk van. Csakhogy persze ebben az esetben az ember nem tudná, hogy miféle az az eledel, s hogy ki tette bele a gyomrába. Itt ellenben igenis tudom. Csak azt nem tudom, hogy miképpen került belém; mert hiszen nem láttam; nem is tudom megérteni; nem is ébredt föl bennem vágy ilyesmi után; sőt még arról sem volt fogalmam, hogy ilyesmi is lehetséges.

 

                 Az említett hallomás alkalmával Isten először is arra kényszeríti az értelmet, hogy odafigyeljen – akár van kedve hozzá, akár nincs - s hallgassa meg azt, amit neki mond. Ügy látszik ilyenkor, mintha a lélek valami új hallási szervet kapott volna, amely kényszeríti arra, hogy odahallgasson, s nem engedi elszórakozni. Ügy van vele, mint a finom hallású ember, akinek nem engedik, hogy befogja a fülét, és közvetlen közelből kiáltanak bele. Ezt meg fogja hallani, ha még annyira nem akarja is. Azonban még ez az ember is tesz valamit a maga részéről, amennyiben mégis csak odafigyel arra, amit mondanak. Itt ellenben egyáltalában semmit sem tesz; a múltban legalább mégis odahallgatott a szavakra: itt még az is megszűnik. A táplálék el van készítve és be van kebelezve, neki nincs más dolga, mint hogy élvezze. Úgy van vele, mintha valaki nem ismeri a betűt és soha sem tanult olvasni, s még annál kevésbé végzett tanulmányokat, s mégis egyszerre a fejében volna az összes tudomány; a nélkül, hogy tudná, miképpen jutott hozzá, s honnét kapta, ő, aki még annyit sem tett meg életében, hogy elsajátítsa az ábécét.

 

                 Nézetem szerint ez az utóbbi hasonlat mégis megvilágítja egy kissé ezt a mennyei adományt. A lélek ugyanis egy pillanat alatt tudóssá lesz. A Szentháromság titka és más egyéb magasztos titkok annyira világosakká lesznek előtte, hogy nincs az a hittudós, akivel ne merészelne vitatkozásba bocsátkozni ezen fenséges igazságok érdekében. Ő maga csodálkozik ezen legjobban. Tényleg egyetlen egy ilyen kegyelem is elegendő arra, hogy teljesen kicserélje a lelket, olyannyira, hogy nem képes többé mást szeretni, mint Azt, aki az ő közreműködése nélkül teszi őt képessé akkora kincsek befogadására; aki vele akkora titkokat közöl, s aki olyan barátságosan és olyan szeretettel bánik vele, hogy az leírhatatlan. E kegyelmek között egyesek olyan csodálatosak, hogy szinte kételkedik az ember a hitelességükben, főleg ha meggondolja, hogy oly kevéssé érdemelte meg őket, s ha valakinek nincs igen eleven hite, nem is képes hinni bennük. Azért is, ha mást nem parancsolnak nekem, csak keveset szándékozom mondani azokról, amelyekben az Úr engem részesített, hanem inkább néhány látomást teszek szóvá, amelynek megemlítése egyik-másik szempontból hasznos lehetne. Ha másért nem, azért, hogyha valakit az Úr ilyesmiben találna részesíteni, ne ijedjen meg, amint én tettem. Vagy pedig azért, hogy megmagyarázzam az útját-módját annak, hogy miként vezetett engem az Úr. Mert hiszen ennek megírásával vagyok megbízva.

Előzmény: Rozálka3 (207)
Rozálka3 Creative Commons License 4 napja 0 0 207

amely valami nagyon találó volna. Ez ugyanis a legmagasztosabbak közé tartozik, amint azt nekem később megmagyarázta egy szent és nagyon szellemi ember, tudniillik Alkantarai Péter testvér, akiről még beszélek majd, s ugyanezt mondták más nagy tudósok is. Ebbe a látomásba legkevésbé tudja magát az ördög beleártani. De éppen mivel olyan magasztos, magunkfajta műveletlen emberek nem igen tudjuk szavakban kifejezni, hogy milyen: a tudósok majd jobban megmagyarázzák.

 

                 Tényleg, ha azt mondom, hogy nem látom sem testi, sem lelki szemeimmel, - mert hiszen nem képzeleti látomásról van szó: hogyan lehetek róla meggyőződve és miképpen állíthatom nagyobb biztonsággal, mintha látnám, hogy itt van az oldalam mellett?! A dolgot nem igen lehet úgy felfogni, mint azt az esetet, amidőn valaki sötétben van, vagy pedig vak, s nem látja a mellette levő személyt. Valami hasonlóság van a kettő között, de nem sok, mert az utóbbi egyéb érzékeivel vesz róla tudomást, vagy hallja beszélni, mozogni, vagy pedig érinti. Itt ellenben semmi ilyesféle nem forog fenn; itt nincs sötétség, hanem a lélek egy bizonyos, napnál fényesebb ismeret révén vesz tudomást a tárgyról. Nem azt akarom mondani, hogy napot lát, vagy világosságot, hanem, hogy egy bizonyos fény szerepel a dologban, amely, anélkül, hogy látnók, megvilágítja az értelmet, s ennek következtében élvezi a lélek ezt a nagy kincset. Ennek a látomásnak rendkívül üdvösek a hatásai.

 

                  Nem olyan ez, mint az Úristen jelenléte, amelyet különösen azok, akiknek a nyugalmi és az egyesülő imában van részük, gyakran szoktak érezni, s amely abban nyilvánul, hogy midőn bele akarunk kezdeni a belső imába, azonnal találunk valakit, akivel beszélhetünk; s akiről a bennünk támadó szellemi hatások és érzelmek, a nagy szeretet, hit sok egyéb jó szándékok és az elérzékenyülés azt mondják nekünk, hogy odafigyel arra, amit mondunk. Ez is nagy kegyelme Istennek; s aki ebben részesül, becsülje sokra, mert ez is igen magas fokú belső ima, de ez még nem látomás, - mert hiszen a lélek, mint mondom, csupán a hatásokból érti meg Isten jelenlétét, illetve Ő Szent Felsége ilyen közvetett módon érezteti azt. Itt ellenben világosan belátja, hogy ott áll Jézus Krisztus, a Boldogságos Szűznek Fia. Az előbbi imában az istenségnek csupán csak bizonyos hatásai jelentkeznek; itt ellenben ezeken kívül azt is látjuk, hogy velünk van, s a szentséges emberi természet szintén részesíteni akar bennünket kegyelmeiben.

 

                    Azt is kérdezte tőlem a gyóntatóm: „Ki mondta, hogy Jézus Krisztus az?” „Ö maga mondta meg nekem - feleltem én - és pedig nem is egyszer, azonban még mielőtt megmondta volna, máris beléje vésődött az értelmembe az a tudat, hogy Ő az. Annak előtte is meg szokta ezt nekem mondani, amikor még nem láttam Őt.”

 

                     Ha vak volnék, vagy pedig teljes sötétben ülnék, s eljönne hozzám és beszélne velem valaki, akit még sohasem láttam, s megmondaná nekem, hogy kicsoda: természetesen el kellene hinnem; azonban, hogy csakugyan az az illető személy, azt mégsem állíthatnám olyan határozottan, mintha láttam volna. Itt ellenben igen; mert anélkül hogy az ember látna valamit, olyan világos tudat ébred benne, hogy azt hiszem, nem is képes kételkedni. Az Úr ezt az igazságot úgy belevési az elméjébe, hogy épp oly kevéssé vonhatja kétségbe, mintha szemmel látná, sőt annál is kevésbé, mert a látás mellett olykor mégis fölmerülhet az a gyanú, hogy talán csak képzelődött az ember. Igaz ugyan, hogy ez a gondolat kezdetben itt is jelentkezik, másrészről azonban akkora a bizonyosság, hogy a kétség nem képes vele szemben érvényesülni.

 

                      Ugyanez áll egy másik oktatási módról, amelyet Isten a lélekkel szemben alkalmaz, amennyiben szól hozzá, anélkül, hogy beszélne, olyanféleképpen, mint az imént említett esetben. Ez a beszédmód annyira mennyei, hogy hacsak az Úr nem oktat meg valakit benne tapasztalati úton, idelent bármennyire igyekezzünk is kifejezni magunkat, igen nehéz azt valakivel megérttetni. A dolog úgy történik, hogy mikor az Úr közölni akar valamit, azt a léleknek legbensőbb bensejében értteti meg, vagyis ott állítja elébe, minden kép és tagolt szavak

Előzmény: Rozálka3 (206)
Rozálka3 Creative Commons License 4 napja 0 0 206

XXVII. FEJEZET.

 

Elmondja, hogy miként oktatja az Úr a lelket még másképpen is, amennyiben valami más, csodálatos módon közli vele akaratát, anélkül, hogy szólna hozzá. Beszél egy magasztos, nem képzeleti látomás kegyelméről, amelyben az Úr részesítette. Ez a fejezet nagyon figyelemreméltó.

 

 

 

                  Hogy tehát visszatérjek életem történetéhez, mint mondom, nagy szomorúságba voltam merülve, s mindenfelé sokat imádkoztak értem, hogy az Úr vezessen engem más, biztosabb úton, mivel ez állítólag annyira gyanús volt. Szó mi szó, hiszen én is imádkoztam ezért, s igyekeztem utána vágyódni. Másrészt azonban akkora javulást éreztem a lelkemben, hogy, bár folyton kértem azt a másik utat (kivéve, ha olykor már belefáradtam mindabba, amit nekem mondogattak és amivel ijesztgettek), nem voltam képes azt igazán kívánni. Hiszen egészen másnak éreztem magamat, mint voltam annak előtte, mi egyebet tehettem tehát, mint azt, hogy teljesen az Úr kezére bíztam magamat. Ő tudja - gondoltam magamban – hogy mi való nekem, teljesedjék tehát én rajtam minden tekintetben az Ő akarata. Azt  beláttam,  hogy ez az út engem a mennyországba vezet, míg ellenben az előbbin a pokol felé tartottam: hogyan kívánhattam volna tehát vissza. Azt pedig elhinni, hogy az ördögtől van az egész, arra nem voltam képes. Megtettem, amit tehettem, hogy magamra erőszakoljam ezt a véleményt és az említett vágyat: de mind hiába volt. Fölajánlottam erre a szándékra minden jó cselekedetemet, ha ugyan akadt ilyen. Szenteket kértem föl, legyenek pártfogóim, s imádkoztam hozzájuk, hogy mentsenek meg az ördögtől. Kilencedeket tartottam. Szent Hilárionhoz fordultam és Szent Mihály arkangyalhoz, aki iránt ez alkalommal újra éledt a buzgó tiszteletem, és sok más szenthez is könyörögtem, esdjék ki számomra az Úrnál, hogy mutassa meg Ő Szent Felsége az igazságot. Két esztendőn át imádkoztam én és mások én érettem, hogy vagy vezessen az Úr más úton, vagy pedig nyilvánítsa ki az igazat, s ezalatt folytonosan ismétlődtek az említett hallomások. Ekkor történt a következő eset.

 

                   Egy alkalommal, a dicső Szent Péter apostol ünnepén belső imába voltam merülve, s ekkor ott láttam egyszerre magam mellett Krisztus Urunkat. Azaz, hogy jobban mondva: ott éreztem, mert hiszen nem láttam semmit sem a testi, sem pedig a lelki szemeimmel, hanem az az érzés fogott el, hogy ott áll mellettem, s hogy ő az, aki hozzám beszél. Én akkoriban még egyáltalában nem tudtam arról, hogy ilyen látomás is van a világon, s kezdetben úgy megrémültem, hogy elkezdtem sírni. Mikor azonban szólt hozzám, az első biztató szavára, úgy mint rendesen, teljesen megnyugodtam, felvidultam és minden félelmem megszűnt. Úgy éreztem - mint mondom - hogy az Úr Jézus állandóan ott van az oldalam mellett. Nem volt képzeleti látomás, tehát nem láttam az alakját, de azt egészen világosan éreztem, hogy ott van mellettem jobbfelől, s hogy szemmel tartja mindazt, amit teszek. Ha csak egy kicsit merültem is áhítatba, illetve hacsak nem szórakoztam el nagyon: lehetetlen volt nem éreznem, hogy ott van mellettem.

 

                       Bár nagy önmegtagadásomba került, mégis azonnal elmentem a gyóntatómhoz, hogy megmondjam neki a dolgot. Azt kérdezte, hogy milyen alakban látom? Én azt feleltem, hogy egyáltalában nem látom. Azt mondta rá: hogyan tudhatom akkor, hogy Krisztus Urunk van ott? Megvallottam, hogy erre én nem tudok megfelelni, de hogy kénytelen-kelletlen érzem az ottlétét; hogy ezt világosan belátom és értem; hogy a lelkem azóta sokkal mélyebben és majdnem állandóan el van merülve a nyugalmi imába; hogy sokkal nagyobbak a hatásai, mint rendesen; egyszóval, hogy a dologhoz nem fér kétség. Mindenféle hasonlatot használtam, csakhogy megérttessem magamat; azonban az ilyenfajta látomáshoz, azt hiszem, nem igen akad olyan,

 

Rozálka3 Creative Commons License 2018.02.03 0 0 205

Lelkiségi katekézis

 

Avilai Szent Teréz élete

 

5. rész.

 

Hanganyag.

 

Előzmény: Rozálka3 (204)
Rozálka3 Creative Commons License 2018.02.03 0 0 204

                 Egy alkalommal azt mondta nekem, hogy az nem engedelmesség, ha valaki nem kész szenvedni; s hogy nézzem azt, mennyit szenvedett Ő, s akkor mindent könnyűnek fogok találni.

 

                  Egyike legelső gyóntatóimnak, akkoriban, amidőn már bebizonyult, hogy jó szellem működik bennem, azt tanácsolta nekem, hogy hallgassak ezekről a dolgokról, s ne mondjam el senkinek, mert jobb az ilyesmit titokban tartani. Nekem tetszett a gondolat, mert hiszen amúgy is nagyon nehezemre esett elmondani ezeket a dolgokat gyóntatómnak. Annyira szégyenkeztem, hogy igazán könnyebben tudtam volna súlyos bűnöket meggyónni; különösen, ha nagy kegyelmekről kellett beszámolnom. Ügy éreztem ugyanis, hogy nem hisznek nekem, s hogy kinevetnek. Ez pedig nagyon fájt nekem, mert úgy fogtam föl, hogy tiszteletlenség az Úristen csodás kegyelmeivel szemben. Ezért szerettem volna én hallgatni. Ekkor azonban azt kellett hallanom, hogy ennek a gyóntatónak tanácsa nagyon rossz, s hogy semmi áron se titkoljak el semmit gyóntatóm előtt, mert ez a nyílt eljárás nyújt legjobb biztosítékot. Míg ellenben, ha nem így teszek, megeshetnék, hogy olykor tévedésbe esem.

 

                    Valahányszor megtörtént, hogy a belső ima folyamán az Úr valamit meghagyott nekem, a gyóntatóm pedig azzal ellenkezőt parancsolt, az Úr mindig újra és újra kijelentette, hogy gyóntatómnak kell engedelmeskednem. Ő Szent Felsége azután úgy intézte a dolgot, hogy a gyóntató nézete megváltozott, s ő is azt parancsolta, amit az Úr.

 

                     Akkoriban, amidőn több spanyol nyelven írt könyvnek olvasását eltiltották, nekem igen rosszul esett a dolog, mert egyiket-másikat szerettem közülük, s nem volt szabad többé hozzájuk nyúlnom, amennyiben csak latin nyelven volt szabad őket olvasni.[1] Ekkor azt mondta nekem az Úr: „Ne szomorkodjál: én majd élő könyvet  adok neked.” Nem voltam képes megérteni ezen szavak jelentését, mert akkor még nem voltak látomásaim. Annál jobban megértettem alig néhány nappal később. Az, amit magam előtt láttam, annyi anyagot szolgáltatott a gondolkodásra, s oly mély áhítatba merített, az Úr pedig akkora szeretettel foglalkozott velem és oktatott minden képzelhető módon, hogy azóta igen kevéssé, sőt majdnem egyáltalában nem szorultam könyvekre. Ő Szent Felsége maga volt az az igazi könyv, amelyben szemlélhettem az igazságokat. Áldott könyv, amely úgy belénk vési az olvasandókat és a teendőket, hogy soha sem tudjuk elfelejteni. Hogyan is volna képes az ember látni az Urat sebektől borítva és üldözések súlya alatt szenvedve, a nélkül, hogy ő maga is ne fogadná szívesen, ne szeretné és ne óhajtaná mindezt?! Ki láthatna csak valami keveset is abból a mennyei boldogságból, amely az ő hű szolgáira vár, a nélkül, hogy ezen nagy jutalomhoz képest semmibe se venné mindazt, amit idelent tehetünk és szenvedhetünk ?! Ki szemlélhetné az elkárhozottak gyötrelmeit, a nélkül, hogy ezekhez viszonyítva ne tartaná élvezetnek a földi kínokat, s ne látná be, mekkora hálával tartozik az Úrnak azért, hogy megmentette őt attól a rettenetes helytől?!

 

                     Ha Isten is úgy akarja, majd még többet is mondok ezekről a futólag érintett dolgokról, s azért most inkább folytatni akarom életem történetét. Adja az Úr, hogy, sikerült légyen a mondottakat megmagyaráznom. Akinek ezen a téren van tapasztalata, az - meg vagyok róla győződve - meg fogja érteni, s be fogja látni, hogy egyben-másban sikerült is magamat megfelelő módon kifejeznem. Akinek nincs, az más... Nem csodálnám, ha elejétől végig ostobaságnak tartaná az egészet; amit nem is lehetne tőle rossz néven venni, tekintve, hogy én állítom ezeket a dolgokat. Én nem is fogom senkinek szemére vetni, ha így talál beszélni rólam. Adja az Úr, hogy az Ő akaratát tudjam teljesíteni! Ámen.

 

-------------------------------------------------------

 

[1]  De Valdes Don Fernando érsek, főinkvizítor 1559-ben egy Index-et adott ki, amely eretnekkönyveken kívül számos spanyol hitbuzgalmi művet ítélt el pusztán azért, mert a nevezett főpap egyéni véleménye szerint rossz hatást gyakorolhattak egyes lelkekre. Úgy látszik nagyobbrészt a szemlélődéssel foglalkozó művekről volt szó. Granadai Lajos atya, amint egy leveléből kitűnik, nem helyeselte az érsek eljárását. (V. ö. P. Silverio, Obras. I 205.)

 

Előzmény: Rozálka3 (203)
Rozálka3 Creative Commons License 2018.02.03 0 0 203

XXVI. FEJEZET.

 

Folytatja ugyanazt a tárgyat, s elmondja, miképpen szabadult meg aggodalmaitól és hogyan győződött meg arról, hogy jó szellem beszél hozzá.

 

 

                 Az Úristen nagy kegyelmei közé számítom azt, hogy ilyen bátorságot öntött belém az ördöggel szemben. Igen hátrányos dolog ugyanis, ha valamely lélek gyáva és Isten megbántásán kívül egyébtől, holmi semmiségektől retteg. Hiszen a mi Királyunk mindenható, s akkora Úr, hogy minden kénytelen neki engedelmeskedni. Nincs tehát mitől félnünk, föltéve, hogy, amint mondottam, igazságban járunk Ő Szent Felsége előtt és tiszta lelkiismerettel bírunk. Erre irányuljon - azt szeretném én - minden félelmünk, arra tudniillik, hogy egy pillanatig se helyezkedjünk szembe Azzal, aki képes bennünket ugyanabban a pillanatban megsemmisíteni. Ha ellenben Ő Szent Felsége meg van velünk elégedve, akárki legyen is az, aki ellenünk támad: ő fogja a rövidebbet húzni.

 

                  Azt mondhatná erre valaki, s tényleg igaza is volna: „Úgy ám! De vajon hol van az a tökéletes lélek, amely mindenben kedvére tesz az Úrnak, s így nem kell félnie?!” Hát hiszen az enyém nem ilyen, ez az egy bizonyos; sőt nagyon is nyomorult, haszontalan, s tele van ezernyi tökéletlenséggel. Azonban Isten nem úgy ítél, mint az emberek: Ő ismeri a mi gyarló voltunkat.

 

                   A lélek pedig olyan jelenségeket tapasztal önmagán, amelyekből belátja, hogy igazán szereti Istenét. Mert, akik egyszer eljutottak erre a fokra, azoknál a szeretet már nincs úgy elleplezve, mint a kezdőknél, hanem heves indulatokban nyilvánul, mint majd elmondom, vagy talán már említettem is, és epesztő vágyban Isten látása után. Az embert minden untatja, fárasztja és gyötri, hacsak nem foglalkozhat Istennel, vagy nem dolgozhat érte. Nincs számára pihenés, amely ne volna terhére, mivelhogy távol érzi magát egyetlen igazi pihenésétől. Szóval, mint mondom, ez mind megannyi világos jele a szeretetnek, amelyet tehát lehetetlen észre nem venni.

 

                     Megesett velem más alkalommal, hogy egy bizonyos ügy miatt, amelyről még majd beszélek, sokat kellett szenvednem, ellenem fordult majdnem az egész város, amelyben lakom, s az én rendem;[1] és sokat gyötrődtem mindenféle, nagyon is aggasztó körülmény miatt. Ekkor így szólt hozzám az Úr: „Mitől félsz? Nem tudod, hogy mindenható vagyok?! Teljesíteni fogom, amit neked megígértem.” És csakugyan így is lett, s minden jóra fordult; én pedig abban a pillanatban olyan erőt éreztem magamban, hogy kész lettem volna még ennél is újabb, még ennél is nehezebb vállalatokba bocsátkozni, csakhogy szolgálhassak neki, és szívesen kezdtem volna újra minden szenvedést. Ez annyiszor megtörtént velem, hogy nem is tudnám a számát megmondani.

 

                       Sokszor részesített szemrehányásokban, s ezt megteszi most is, ha gyarlóságokat követek el. Az ilyesmi azután egészen megsemmisíti a lelket, másrészt azonban a javulás útjára is tereli, mert hiszen Ő Szent Felsége, mint mondottam, a tanáccsal együtt orvosságot is ad. Máskor meg ezek a szavak az én előbbi életem bűneire emlékeztetnek, különösen olyankor, midőn az Úr valami igen kiváló kegyelemben akar részesíteni. Ilyenkor a lélek úgy érzi magát, mintha tényleg az igazi ítélőszék előtt állna; a szavak ugyanis oly világos megismerés kíséretében állítják eléje az igazságot, hogy azt sem tudja, mitévő legyen. Máskor veszedelmekre figyelmeztetnek, amelyek vagy engem fenyegetnek, vagy másokat; jövendő dolgokat mondanak két-három esztendővel előre; ez sokszor megesett, s mindig beteljesedett. Egyik-másikról talán majd beszélek is még. Egyszóval sok mindenféle jel mutatja, hogy a dolog Istentől van, olyannyira, hogy nézetem szerint ezt nem lehet kétségbe vonni.

 

                       A legbiztosabb eljárás azonban, amelyet magam is követek, s amely nélkül nem érezném magamat nyugodtnak, az, hogy az ilyesmit azonnal közöljük a gyóntatóval. Erre különösen mi nők vagyunk ráutalva, mert nincs hittudományi képzettségünk; de meg azután ez nem járhat semmi kárral, ellenben annál több hasznot hoz a lélekre. Maga az Úr is sok esetben meghagyta nekem, hogy tárjam föl gyóntatóm előtt egész lelkemet, s mondjam el neki azokat a kegyelmeket, amelyekben ő részesít. Hogy tudós embert válasszak lelki vezetőmül, s hogy engedelmeskedjem neki. Ezt igen sokszor megparancsolta nekem.

 

                      Volt egy gyóntatóm, aki gyakran ugyancsak próbára tette a türelmemet, sőt olykor annyira meggyötört, hogy egészen elszomorodtam, és nagyon szenvedtem. Pedig azért, nézetem szerint, éppen ő szolgált legnagyobb lelki hasznomra.[2] S bár egyébként nagyon ragaszkodtam hozzá, olykor kísértésben voltam, hogy otthagyjam, mert úgy láttam, hogy az a lelki szenvedés, amelyet nekem minduntalan okoz, zavarólag hat belső imámra. Ahányszor azonban végre akartam hajtani ezt a szándékomat, azonnal hallottam a szózatot, amely azt mondta, hogy ne tegyem, s egyúttal sokkal lesújtóbb szemrehányásokkal illetett, mint amilyent gyóntatómtól szoktam kapni. Olykor már egészen oda voltam: az egyik oldalról szidás, a másikról szemrehányás! Pedig hát minderre szükségem volt, mert akaratom nem volt még megfékezve.

 

----------------------------------------------------------------

 

[1]  Ez akkor volt, mikor megtudták, hogy sarutlan női zárdát akar alapítani: 1561-ben, s még inkább, mikor, egy esztendőre rá, tényleg megalapította.

[2]  Alvarez Boldizsár atyáról van szó.

 

Előzmény: Rozálka3 (202)
Rozálka3 Creative Commons License 2018.02.03 0 0 202

ahhoz új szavakat kitalálni, hogy ki lehessen velük fejezni a Te tetteid nagyságát úgy, amint azt az én lelkem látja. Mindenki elhagyott, én jó Uram, de ha Te nem vonod meg tőlem pártfogásodat, én nem foglak soha elhagyni! Fogjanak bár össze ellenem a tudósok valamennyien; üldözzenek bár az összes teremtmények; gyötörjenek bár a rossz szellemek: csak Te ne hagyj cserben, Uram! Máris tudom tapasztalatból, mily győztesen szokott kikerülni a küzdelemből az, aki csupán csak Tebenned bízik.

 

                     Mialatt tehát én ezen nagy lelki szenvedés súlya alatt nyögtem, bár akkor még nem kezdődtek el nálam a látomások, pusztán csak az alábbi néhány szót hallottam, s az elég volt arra, hogy megszűnjék minden fájdalom, s kimeneküljek minden bajból. „Ne félj, leányom: én vagyok. Nem foglak elhagyni. Ne félj.”

Azt hittem volna, hogy abban a lelki állapotban, senki sem tud megvigasztalni, még ha órák hosszú során át vesződik is velem; s íme: ez a néhány szó elég volt hozzá! Nyugalom, erő, bátorság, biztonság és világosság vonult be a lelkembe, úgyhogy egyetlen pillanat alatt teljesen átalakult; kész lett volna az egész világgal szembeszállni és bizonyítani, hogy igenis az Úristen működik benne. Ó, mily jó ez az Úristen! Milyen jó az Úr, és milyen hatalmas! Nemcsak tanácsot ad, hanem orvosságot is. Az ő szavai tettek is egyúttal. Ó Istenem, hogyan meg tudod erősíteni bennünk a hitet, és megnövelni a szeretetet!

 

                     Hányszor jutott eszembe ilyen esetekben az a jelenet, amidőn az Úr parancsolt a szeleknek, s szavaira a viharos tenger elsimult! Én is így kiáltottam föl: Ki az, akinek ily vakon engedelmeskednek az én összes tehetségeim?! Aki egy pillanat alatt világosságot teremt a legnagyobb sötétség közepette; aki meglágyít egy kőkemény szívet, s édes könnyeket fakaszt ott, ahol már annyi ideig tartott a szárazság?! Ki oltja belém ezeket a vágyakat?! Ki adja ezt a bátorságot?! Mi jutott nekem eszembe: mitől félek?! Mit jelentsen mindez?! Én ennek az Úrnak akarok szolgálni, és nincs egyéb vágyam, mint az, hogy az Ő kedvére tegyek. Nem keresek élvezetet, pihenést, vagy egyéb kincset, hanem csakis az ő akaratát óhajtom teljesíteni. (Mert erről csakugyan meg voltam győződve, s nézetem szerint ezt nyugodtan mondhattam.) Tekintve tehát, hogy ez az Úr végtelenül hatalmas - már pedig látom, hogy az; tudom, hogy az -; tekintve továbbá, hogy az ördögök az Ő rabszolgái - már pedig ebben nem lehet kételkedni, mert hitünk tanítja -, s tekintve végül, hogy én ennek az én Uramnak és Királyomnak vagyok a szolgálója: vajon mit tehetnek azok én ellenem?! Miért ne volna bennem elegendő erő ahhoz, hogy akár az egész pokollal is fölvegyem a harcot?!

 

                     Kezembe vettem egy feszületet, s abban a pillanatban úgy éreztem, hogy félelem nélkül tudnék szembeszállni velük. Ekkora bátorságot öntött belém az Úristen, s oly tökéletesen átalakított azon néhány perc alatt. Láttam, hogy azzal a feszülettel le tudnám verni valamennyit, s oda is kiáltottam nekik: „Nos hát jertek valamennyien! Én az Úr szolgálója vagyok! Szeretném látni mit tudtok tenni ellenem!” Igazán hiszem, hogy megijedtek tőlem; míg ellenben én teljesen megnyugodtam, s nem féltem többé tőlük. Az a rettegés, amelyet azelőtt éreztem, egészen megszűnt, s a mai napig nem is tért többé vissza, mert bár, mint még el fogom mondani, olykor láttam is őket, semmi félelmet sem keltettek bennem, sőt úgy vettem észre, hogy ők remegnek tőlem. A mindenség Ura olyan hatalmat adott nekem velük szemben, hogy annyiba veszem őket, mint a legyeket. Úgy találom, nagyon is gyávák, s amint észreveszik, hogy valaki mit sem ad rájuk, elmegy az összes erejük. Igazában csak az olyan ember ellen merészelnek támadni, akiről látják, hogy kész megadni magát; vagy pedig olyankor hősködnek, amidőn Isten megengedi nekik, hogy az ő szolgáit megkísértsék és megkínozzák.

 

                       Bárcsak adná Ő Szent Felsége, hogy csakis attól féljünk, ami igazán félelmetes. Bárcsak meg tudnók érteni, hogy egyetlen egy bocsánatos bűn nagyobb kárt okoz nekünk, mint az egész pokol együttvéve. Ez tényleg így van. Hogy ezek az ördögök folyton ijesztgetnek bennünket, az csakis onnét van, mert szántszándékkal ijesztgetjük önnönmagunkat folytonos aggodalmakkal, hol a becsületünk, hol a vagyonunk, hol meg az élvezeteink miatt. Könnyű nekik azután, midőn ily módon önmagunknak vagyunk ellenségei; mikor szeretjük azt és törekszünk az után, amitől irtóznunk kellene, - könnyű nekik, mondom, szövetkezniük velünk miellenünk, s nem csoda, ha ilyenkor nagy kárt okozhatnak. Mi vagyunk okai, ha saját fegyvereinkkel küzdenek ellenünk, mert hiszen mi adtuk a kezükbe azt, amit védelmül kellett volna ellenükben fölhasználnunk. Ez a legnagyobb baj.

 

                     Ellenben, ha Isten kedvéért mindenről lemondunk, ha szívünkhöz szorítjuk a keresztet; ha igazán igyekszünk szolgálni az Úrnak: az ördög úgy menekül ezen igazságoktól, mint a veszedelemtől. Mint a hazugság barátja, sőt a megszemélyesített hazugság, ő nem léphet szövetségre azzal, aki igazságban halad. Ellenben, ha azt látja, hogy értelmünk el van homályosodva, akkor szép szelíden arra segít bennünket, hogy teljesen megvakuljunk. Vegye csak észre azt, hogy valaki máris vak és örömét találja ezekben a semmiségekben - igenis semmiségekben, mert mi mások e világ dolgai, mint gyermekeknek való játékszerek – azonnal tisztában van vele, hogy kisdeddel van dolga; úgy is bánik vele azután, s az ilyennel van mersze megküzdeni nemcsak egyszer, hanem sokszor.

 

                     Adja az Úr, hogy én magam is ne tartozzam az ilyenek közé! Világosítson meg engem Ö Szent Felsége, hogy azt tekintsem nyugalomnak, ami igazán nyugalom; becsületnek azt, ami valóban becsület; boldogságnak azt, ami tényleg boldogság, ne pedig fordítva: akkor fügét mutatok az összes ördögöknek, mert akkor ők fognak remegni tőlem. Én nem értem ezt az ijedezést. Minek kiabáljuk, hogy: ördög! - ördög! - mikor azt kiálthatjuk: Isten, Isten, s ezzel megfélemlíthetjük az ördögöt. Hiszen tudjuk, hogy moccanni sem képes, hacsak az Úr meg nem engedi. Mire való ez?! Ami engem illet, én igazán jobban félek azoktól, akik rettegnek az ördögtől, mint tőle magától. Mert hiszen ő semmit sem árthat nekem; ezek ellenben, főleg, ha lelkiatyák, ugyancsak meggyötörhetik az embert. Én legalább annyit szenvedtem éveken át, hogy most sem értem, miképpen tudtam elviselni. Áldott legyen az Úr, aki annyira megsegített!

 

Előzmény: Rozálka3 (201)

Ha kedveled azért, ha nem azért nyomj egy lájkot a Fórumért!