A következő nap ismét kirándulást hozott – bár igaz, csak délután –. A gyerekeink odáig voltak az etikus elefánt menhelyért. Mi sem láttunk még ilyet, hát nosza, lássuk. Egy kis csavarral. A két gyerek visszament ugyanis a világ leginteligensebb módján megreklamálni az elmaradt mummy monkot és olyan logikával csinálták, hogy az irodában fejet hajtottak. Megszervezték nekünk, hogy elvigyen egy kocsi a szerzeteshez, majd egy másik, amelyik az elefánt farmra vitt volna, nem a hotelhez jött értünk, hanem a szerzetes templomában vett fel és onnan mentünk tovább elefántolni. Szóval előbb megnéztük a szerzetest. A kiállított, már-már élőnek látszó hullának érdekes története van. Egyrészt nem is olyan régi, az 1970-es évekből való. Egy thai fiú szerzetesnek állt az ifjú éveiben, de inkább visszatért a világi élethez, megnősült, 6 gyereke született, sikeres lett. De idősebb korára visszahívta Buddha, ismét szerzetesnek állt. Hosszas meditációkat végzett (állítólag ő volt az első, aki képes volt étel és ital nélkül 15 napig meditálni). Majd meglátta a halálát, hogy az hogyan fog bekövetkezni. Úgy döntött, ő lesz az első, aki még életében mumifikálja magát, hogy a teste megmaradjon az utókornak. Elkezdett egy olyan szömörcét enni, amivel lassan megmérgezte magát, a méreg lassan kivonta a vizet a szervezetéből. Kérte, hogy kapjon egy olyan fülkét, ahol meditációval felkészülhet a halálra. Egy olyan kis fülkébe tették, ahol csak törökülésben fért el és kapott egy kis csengőt, amit meg kellett ráznia naponta, hogy kinn lássák él-e még. Amikor harmadnap nem szólalt meg a csengő a fülkét 1000 napra befalazták. Amikor letelt az 1000 nap, kibontották a fülkét és ott volt a tökéletesen mumifikálódott szerzetes. Kívánságának megfelelően egy üvegvitrinben állították ki a testét a Wat Khunaramban. Egyetlen változtatást eszközölt rajta a többi szerzetes. Egyetlen „testrész” nem bírta a mumifikálódást, egy lágyszövet, a szemek. Ezek nyomtalanul felszívódtak az 1000 nap alatt. De így elég félelmetes lett az egyébként teljes épségben maradt szerzetesünk. A társai ezért egy Ray Ban napszemüveget adtak rá. Így lett a legmenőbb halott Luong Pordaengből. A templomnál az élmény része volt még, hogy egy random árusnénitől egy csomag banánchipset vettünk. Állati finom volt (és a random néniktől való vásárlás is jó élménynek számít).
Aztán jöhetett az elefántfarm. Ahogy megegyeztünk, felvettek a szerzetesnél és nagyjából a kereszteződésben szemben nyíló útszerű ösvényen, vagy ösvényszerű úton behajtottunk a zöldbe. Kis zötykölődést követően behajtottunk egy udvarba, hol a bejárat mellett már ott volt egy karám, ahol máris két elefánt jött-ment. Minket bevittek beljebb, leültettek egy sor árnyékos asztalhoz, majd elmagyarázták, hogy mi történik ezen a helyen és mi lesz a programunk.
Legelső tevékenységként ételt készítettünk az elefántoknak. Ehhez egy sor tál sorakozott az asztalokon, amiben tök, banán, meg még ez és az volt, illetve az „oktató” körbejárt és egy-egy nagy marék száraz szalmaszerű anyagot tett még a tálba. Az összetevőket össze kellett gyúrni, majd kis golyókat csinálni belőle és egy tányérra tenni. Majd később ezzel etethettük az elefántokat. Átmentünk az etetőhelyre, majd hozták az elefántokat és csoportonként szépen odaadogattuk a golyókat nekik. Láthatóan ízlett. És itt kerülhetett az ember először testközelbe velük, lehetett simogatni, paskolgatni. Aztán kaptunk még friss bambuszhajtásokat is, azt is szépen odaadagoltuk nekik, amit elvettek az ormányukkal és szépen elcsámcsogtak.
A következő lépésben a megetetett elefántok el, mi elmentünk kezet mosni, majd adtak egy üveg vizet egy helyre kis tarisznyában, a fejünkre pedig rízsszedő szalmakalapot és irány a természet. Kisétáltunk valahová a fák közé, egy ligetes részbe, ahol a fák között szétszóródva hol magányosan, hol kisebb csoportokban álldogáltak az elefántok. Itt meg lehetett nézni őket, fotózkodni lehetett velük, miközben ők nagyjából egykedvűen csócsálták a zöldet (mondhatnám legeltek, csak nem tudom az elefánt legel-e). Volt köztük öreg elefánt és fiatal kiselefánt, fiú, lány, minden fajta. Az ismertetéskor egyébként elhangzott, hogy összesen 7 elefántjuk van, de tervezik, hogy több is lesz.
Az újabb program az elefántfürdetés volt. Előbb hoztak két állatot, akiket betereltek egy sáros dombra, majd slagból locsolni kezdték őket, akik aztán önfeledten dagonyázni kezdtek a sárban. Közben át lehetett öltözni fürdőruhára és két másik, egy kis medencébe behajtott elefántot fürdetgetni. Ez a programrész megint messze távol állt tőlem, hogy egy sáros medencébe elefántot mosdassak, inkább azt választottam, hogy a dagonyázó példányokat a „sárpakolás” után le lehetett slaggal mosni, így a családom és én inkább slaggal mosdatta az elefántot és ehhez még át sem kellett öltözni. Aztán elefántok el és véget is ért a program. Még levetítették nekünk a saját élményeinket egy sebtében készült és összevágott kisfilmen, majd a filmet INGYEN meg is kaptuk a megadott e-mail címünkre (ilyet, hogy egy turista helyen ingyen adjanak valamit, pláne fotót, filmet, amit mindenütt szemérmetlen árakon árulnak, mégha egyébként bűn rossz is technikailag – erről amatőr fotósként hosszú órákat tudnák puffogni, amikor este pofánvakuznak egy random étterembejárat előtt, semmi nem látszik csak a szétvakuzott arcod, majd kiteszik egy állványra, hogy tessék, meg lehet venni, emlék, 10 EUR –, no ilyet én még nem is láttam, 20 pont a Griffendélnek).
Szóval ezzel ért véget a program. Azért a kisördög nem állja meg bennem, hogy a margóra ne mondjak még egy gondolatot. Azt, hogy ez mennyire menhely volt, a sanyarú sorsból mentett állatok sorsának jobbítására, vagy mennyire inkább turistalátványosság….háááát…szóval nem tennék óriási pénzeket fel az előbbi melletti fogadásra. Az elefántok abban a másfél órában, amíg mi turisták ott vagyunk, tényleg valamennyire szabadok, de ahogy láttam, inkább a karám a lakóhelyük. És bizony feltűnő volt, hogy sokszor terelik őket a turistáknak ajánlott program szerint: most etetni megyünk, most a fák közé, most meg jön a fürdetés. No és bizony láttunk olyat, amikor az elefánt láthatóan inkább elódalgott volna más felé, nemigen volt kedve, hogy őt most ez a sok gyülevész símogassa, vagy fényképezkedhessen vele, de ilyenkor a – fú nem is tudom hogyan kell nevezni az etikus elefánthajcsárt -, szóval az ember egy kicsit rángatott rajta és az elefánt máris vidáman jött fürödni. Szóval a felszín alól óhatatlanul is elő-előbukkan, hogy ez bizony a fizető turistákért van és nem az elefántokért. A thai turistagépezet rádöbbent, hogy egyre több nyugati gondolja úgy, hogy szemétség megélni az elefántokból úgy, hogy az láthatóan az ő bőrükre megy (hány és hány „leleplező” dokumentumfilm taglalja, milyen szemét módszerekkel lehet csak emberkompatibilissé tenni az elefántot). És ha emiatt csökken a kereslet az elefántos látnivalók iránt, a kínálatot kell átalakítani úgy, hogy arra a kieső kereslet át tudjon hangolódni. Egy dolgot persze mindenképpen meg kell említenem a pro oldalon is. Amikor a múltban ilyen elefántos produkáltató programokon voltunk, feltűnő volt, hogy mindegyik karámba állított és kikötött jószág szinte kivétel nélkül „be van zazulva”, azaz valamilyen kényszeres ringatózásban van, mint Steve Wonder. Gyógypedagógus barátnőnk fejtette meg, hogy a sérülteknél gyakran fordul elő, hogy hintáztatják magukat, ez egyfajta reflex, hogy amikor nem éri őket inger, akkor csinálnak maguknak. Az elefánt persze nem feltétlenül értelmi sérült, legfeljebb a Teremtéskor az Isten csak 75—ös IQ-t adott neki, míg nekünk embereknek néha ennek a dupláját is és ők így az értelmi sérült embergyerekekkel vehetik csak fel a versenyt, vagy még úgy se. De lezárva a gondolatot, ezen az állatfarmon egyetlen pillanatra sem láttam egyetlen magát hintáztató elefántot. Tehát, hogy az állatok legalábbis mentálisan jobb állapotban vannak itt, az biztos (már amennyire egy összesen bruttó 3 órás látogatásból ezt le lehet szűrni). Más kérdés, hogy ezek a programok most drágábbak, mint a hagyományos, „kizsákmányolósak”, ergo több pénzt is termelnek.
Ezzel le is futott a kalandok sora. Immár csak az esti bazározások maradtak, vagy a tengerparti masszázsok, no és az édes semmittevés. Még két ilyen napunk volt, amit a friss mangó, vagy mangosztán vásárlások színesítettek és a sült kukorica ízesített, esténként még egy nagy adag pad thai-jal, vagy sticky rice mangoval , esetleg egy-egy jókora Chang-gal. Szépen lassan elkezdtünk kifelé tartani a nyaralásból, egyre többször merült fel, hogy mit csinálhatnak otthon az unokák. Aztán eljöttek az utolsók is. Utoljára alkudoztunk a bazárban, utoljára mentünk vissza a legjobban megkedvelt éttermünkbe, ahol utoljára ettem banános kókusztejet. Aztán jött a szomorú utolsó reggeli, mindent összecsomagoltál? ott a telefonodon a beszállókártya? Indulás haza. Jött a megint bájos Samui reptér, és ezúttal egy légcsavaros kis kávédaráló várt minket, hogy Bangkokba repítsen. Aztán jöttek a kínaiak, a Bangkok-Peking szakaszon olyan hátszelet kaptunk, hogy néha 1100 km/h-val, majdnem hangsebességgel repültünk és a kiírt 4 óra 50 perc menetidőt 3 óra 45 perc alatt letudtuk. Következett a kretén szokatlan pekingi tranzit, megint lemaradtunk a kínai kajáról, de repesztettünk haza. A PEK-BUD szakaszon megint egy új repülőgéptípust avattam, a B-787 Dreamlinert, hogy amikor letottyantunk a ferihegyi betonon, megint Ferenc legyen a határőr névtábláján és magyarul mondja, hogy Jónapot kívánok! Hazaértünk. Asszem a célunkat is elértük, hogy megfertőzzük az ilyen messze még sosem járt gyerekeinket valamennyire az egzotikus utazás kalandjával. Ez sikerült. Nekem van még egy kabalám: ha valahol valamit nem tudtam megtenni, amit előre beterveztem, akkor van miért visszamenni, és vissza is megyek. Persze a sokadik thaiföldi és az öregedés miatt egyre fogyó aktív évek miatt még mindig meg nem valósított utak mérlegében a thaiföldi serpenyő egyre könnyebb lesz, nemigen hiszem, hogy Samuira valaha visszamegyek még. De még van egy titkon dédelgetett thaiföldi tervem. Kabalából nem mondom el. De a kabalák abba az irányba mutatnak, hogy egyszer még lesz dolgunk egymással, a Mosoly Országának, és nekem…
Másnap reggel dzsip jött értünk, hogy induljunk a nagy túrára. Egy ember árválkodott még a platón, de először mentünk, hogy másokat is összeszedjünk. Japán, tajvani, magyar és amerikai lett a végén a díszes társaság összetétele. Elsőre még simán a közutakon elrepítettek minket a 18 karú Guanjin istennő és a kicsit duci Mosolygó Buddha templomához. Bár már többször is kinéztem, ez volt az első randink ezzel a látványossággal. A helyre kis tavacskára épített templomok és szobrok, színes sárkányok, kis pavilonok még a híres Bug Buddhánál is nagyobb látványosságot rejtettek (nem merem leírni, hogy szebbek, mert még megsértődik rám az istenség és az nem jó ómen😉) Mondjuk a szervezett túrák átkaként annyira elmélyülésre, önálló felfedezésre, arra, hogy hosszasan kísérletezz honnan lehet a legjobb fotókat lőni, na ezekre nincs idő. Katt-katt egy két fénykép, gyorsan járd körbe a templomot, esetleg kukucskálj be az ajtaján, aztán gyerünk tovább. A következő állomás, a Big Buddha egy jó erős nyíllövésnyire volt. Itt is leözönlünk a dzsipről, gyorsan fel a szoborhoz, gyorsan körbejár, katt-katt, mehetünk. De hosszú idő után először végre volt pár jól komponált, kövér, élettel (és szerencsére napfénnyel) teli sztárfotóm őkelméről, 16 évet kellett várnom rá, hogy elmondhassam: végre lefotóztam.
Aztán kikanyarodtunk a Budhhától a főútra, párszáz méterre pedig bekanyarodtunk egy ösvényre, ami a zöldbe vitt. Itt elhagytuk végre a civilizációt. Nadrágszíj keskenységű úton kezdtünk felfelé kaptatni a hegyre. Közben jókorákat lódult velünk a plató, mi utasok zömültünk rendesen, nem győzött az ember kapaszkodni különböző vasakban és amikor egy pillanatra lankásabbra értünk, lerázni a karunkat, hogy a nagy kapaszkodástól beleállt zsibbadástól megszabaduljunk. Az első megálló egy kilátópont volt, ahonnan gyönyörű szépen tárult elénk a tengerpart, jó sokkal alattunk a lábunk alatt, illetve ehelyütt állt pár kaucsukfa, ahol megmutatták hogyan szüretelik az autógumit (jó-jó tudom, hogy az autógumi már jó régen nem természetes kaucsukból van, de valamikor így indult a gumifák karrierje). A fa kérgébe vájt sebek kutyatejszerű fehér valamit izzadnak, amit egy kis csészikébe gyűjtenek. Napjában 1,5 decit. Egy autógumi úgy egy hónap alatt jön össze, egy egész autóra való 4 hónap, egy teherautó meg egy év (jó-jó már nem autóra kell…). Azaz hány fa szorozva hány bemetszés szorozva hány autó szorozva…?
Mentünk tovább. Ekkor annyi változott, hogy fenn a kocsi fülkéjének a tetején is volt két ülés, ahová „önkéntesek” kiülhettek. Brutálisan kaptattunk felfelé, az otthoni egyébként telivér hathengeresemmel sem mernék nekivágni egyik-másik meredélynek, nem véletlen, hogy izmosabb terepjárókkal járják a helyet a szervezők. Felkaptattunk a hegytetőre, ahol egy óriási buddha szobor áll áldásra emelt kézzel és néz le a hegytetőről egy nagy erkély kellős közepén. Buddhának is és nekünk, ide felkapaszkodóknak is páratlan látványban lehet részünk tiszta időben. Egészen Lamai-ig lelátni és a helyoldalt csodálatos pálmafaerdő pettyezi. Ja és jelentem, ezúttal gyönyörű, hibátlan tiszta idő volt, csak némi játszi fehér bárányfelhő pettyezte az eget, amiket én inkább csak fotósfelhőknek hívok, mert nem belezavarnak a képbe, hanem feldobják a képeken az ég kékségének egyhangúságát és mozgalmassá teszik azt.
Innen lefelé vezetett az utunk a Magic Gardenbe. Valamikor az első utunkkor a hely valamiért Secret Garden néven rögzült a fejemben, aztán legutóbb, amikor a Secret Gardent kerestem, senki sem értette mit akarok, amíg ki nem derült, hogy ááááá, Magic Garden. Végre megtanultam, hogy rosszul emlékszem és Magic Garden a neve, nehogy Titkos Buddha Kert néven keressem. Erre az első thai mit mond, amikor odaértünk? Tessék, itt a Secret Garden. Na most akkor hogy is van ez? De nagyjából mindegy is. A lényeg maga a kert, amely egy zsebkendőnyi kis folt, ahol egy patak folyik keresztül, kisebb-nagyobb csobogókat, vízeséseket alkotva, a megalkotója pedig kis jelképes épületeket potyogtatott bele és egy-egy tenyérnyi foltján szobrokat szórt szét, akik valamit csinálnak, egy táncmozdulatba fagytak bele éppen, vagy furulyáznak, zenélnek éppen. Olyan nagyon zen hangulata van az egésznek (jelentsen persze ez kinek-kinek bármit). Mindenhol simogatóan árnyas, napfényfoltos, madárzenés, tényleg békességet áraszt és elvarázsolja a látogatót és (hogy végre nekem is a „secret” névnek is igazunk legyen) olyan, mintha minden zuga valami kis apró titkot őrizne.
A kert után jött egy hegytetőn levő – amúgy elég felejthető – étterem, ahol megebédeltettek. A korábbi két ilyen látogatásunk alkalmával ugyanabban az étteremben ebédeltünk, 12 év különbséggel, de a véletlen nem volt akkora, hogy ez harmadszor is megtörténjen. Amaz a másik emlékezetes étterem marad mindig is, ez a mostani nem biztos. Ebéd után pedig irány a Namuang (asszem) I. vízesés. Itt már jártunk és valahol itt volt régen az elefántos majmos produkció is. Odaérve láttuk, hogy ez sem veszett ki még ezen a tájékon, mert éppen két turista ült széles vigyorral egy elefánt hátán, legfeljebb nekünk, akik nagyon hajtogattuk, hogy erre nem vagyunk kíváncsiak, csak az etikus elephant sanctuary-ra, nem nagyon reklámozták tovább, hogy de hát van ám ez is. Gyorsan elhúztunk az elefántogolók mellett és felkapaszkodtunk a vízeséshez. Bár ott inkább csak vízcsörgedezést kaptunk, lévén a száraz évszak legszárazabb része, a vízesésben szinte nem is volt víz. Az alatta levő árnyas tó mellett azonban jó volt leülni a hűvös kövekre, nagyon természetközeli ez a hely.
Ezután kissé elferdültek az események. Mi azt hittük az irodában kapott infók alapján, hogy ekkor a mumifikált szerzetes következik, ám ehelyett elvittek egy random parkolóba, ahol egy random színes kínai szobor állt, hogy lehet fényképezni. A cseréről faggatni kezdtük a túravezetőt, hogy akkor most hol is a mummy monk? De csak hablatyolást kaptunk, hogy van A és B és C típusú túra és amelyiken most vagyunk, annak a betűjében nincs a szerzetes. Majd kétszer is megerősítette, hogy nincs mit tenni, ma nem lesz szerzetesnézés. A gyerekek már ekkor elhatározták, hogy ezt bizony szóvá teszik majd az irodában, ahol foglaltuk a kirándulást.
Aztán jött az uccsó attrakció, a Nagymama és Nagypapa Szikla Lamai-on. Behajtottunk a szokásos, árusokkal teli kis udvarba, aztán az üzleteken átvágva kijutottunk a sziklák közé, a tengerpartra. Gyönyörű napos idő volt, ragyogó tájkép fogadott, nem voltak se nagy hullámok, se apály, vagy dagály. Nagypapát persze ez semmiben nem befolyásolja, neki örökké tartó, kőbe fagyott erekciója van és nagyon magyarázni sem kellett a gyerekeknek, merre nézzenek, ha őt keresték. Nagymamát a múltkor elbújtatta a tenger, most azonban a csupasz kőpunci szemérmetlenül feltárult. Lehetett fotózni innen és onnan a sziklákat, tengeres és nem tengeres háttérrel és a csodálatos napsütéssel és a ragyogó időjárással egytől-egyig remek képek születtek a világ e természeti csodájáról. Bejártuk a helyszínt szerintem mindannyian örökké emlékezni fogunk a két öreg sziklára. Még megettünk egy-egy kókuszfagyit (ami egyébként állítólag thai különlegesség és bár tényleg nagyon finom volt, nem volt semmivel különlegesebb, mintha Balatonfüreden vettük volna, hacsak nem az, hogy a tölcsér igazi kókuszdió volt), aztán szépen véget is ért a túra. Estére maradt a chawengi bazár egy új szegmensének felderítése és egy új étteremben egy új thai kaja kipróbálása.
Az időbeosztásnál felvettük az egy nap semmittevés, egy nap kirándulás, majd megint semmittevés, megint kirándulás ritmust. Jött a semmittevős nap. Kiköltöztünk a tengerpartra, fürödtünk, sült kukoricát vettünk az árustól, egy másiktól pedig gyönyörű ágytakarót és persze volt olyan is, akitől nem vettünk semmit. Egy alkalommal az egyik mozgóárustól még ecstasy, vagy speed, vagy fene tudja milyen tablettát is tudtam volna venni (nem kicsit lepett meg, amikor megvillantotta a markában a kis zacsit a figura, vajon honnan nézhette ki belőlem, hogy a célközönsége vagyok, a fene tudja…). Ha már ecstasy, itt említem meg azt a fura újdonságot is, ami kapcsolódik a droghoz, egyben nekem újdonság volt, soha nem láttam még Thaiföldön. Még az indulás előtt olvastam, hogy Thaiföldön legális a marihuána. Nos nekem megdöbbentő újdonság volt, hogy minden harmadik üzlet fűbár (green factory, weed boutique) lett a főutcán, több van belőlük, mint 7-Elevenből. És mindegyik előtt ott lebeg az az átható savanyú szag, amiről felismered, hogy itt mi történik, ha a nyelvtudásod hiányában a weed-ről nem derülne ki a lényeg. Ugyan nem tudom, hogy a világ más tájain – akár itthon is – mennyibe kerül illegálisan, de azt állapítottam meg, hogy kinn is állat drága (csak szemléltetésül: 4 gr. volt 1000 baht, amit én kb. 1 cigi töltetének gondolok, szóval egy joint 10 rugó). És mindegyik ilyen műintézményben mindig voltak emberek, némelyikek dugig is voltak. Persze aki akarja, csinálja bátran, bennem nem találtak érdeklődőre.
De vissza parthoz és a semmittevéshez. A napok lassú pörgésével a szél is alábbhagyott kicsit, amitől a hullámok is szelídebbek lettek. Meg egy pillanatra sem szűntek. Az odaérkezésünk napján nagyon aggódtam, hogy Chaweng Beach ismét csalódást okoz, a hatalmas hullámok miatt nem lesz fürdés, de akkor meg mit ér egy tengerparti nyaralás, ha nincs tenger. De egyrészt a hullámok megjuhászodása, másrészt a saját alkalmazkodásom miatt a végére éppen a tenger hullámzása okozta a wooow élményt, éppen abba szerettem bele, amitől féltem. Olyan lett, mint a Palatinus hullámmedencéje (bár életemben nem jártam a Palán, kölyökkoromban a Pesterzsébeti Jódos Sósban ismerkedtem meg azzal a fogalommal, hogy hullám😊). Lassan megszokva nem küzdöttem ellene és fáradtam el, hanem megtanultam a hullámok ritmusát átvenni és könnyedén lebegni. Mennyei élmény lett. Chaweng végre szőröstül-bőröstül bejött.
A semmittevős napnak csak az estéjére szerveztünk valami tennivalót, mégpedig a Fisherman’s Village Marketet Bophuton. Azért egy kicsit konfúz voltam. A hely neve a neten Fisherman’s Village WEEKEND Market, de a nyitvatartása minden napra mutatta, hogy ott van, nem tudtam eldönteni, hogy ez most akkor mikori piac. Végül vasárnap mentünk, ami eldöntött mindent. Megalkudtunk egy szokványos platós taxival és repesztettünk északra. A kocsi a bejáratnál tett ki (van egy nagy felirat az utcán, ez szolgál kvázi bejáratként). Bophut Beachen a parti sétány, amelynek mindkét oldalán boltok, illetve éttermek vannak (és ha átnézel az éttermen, az épület túlsó végén már a tenger van) és az utca sétáló utca, járművek itt nincsenek, csak nyugodtan andaloghatsz a boltok között. Párszáz méternyi bolt következett és bevallom itt valahogy kulturáltabb a körítés, szebb ez az üzletsor, mint Chawengé (bár kétségtelen, hogy Ch a leggazdagabb, legszínesebb). Aztán a párszáz méter végén a sétálóutca elkanyarodik a tengertől és átmegy piacba, azaz asztalok, standok végeláthatatlan sorába. Előbb a turistás áruk jönnek, Gucci táskástól, pólóstól, elefántos gatyástól, hamis airpodsostól, és hamis Rolexestől. Egész Thaiföldön egy Tag Heuer Monte Carlora alkudoztam, de itt volt a legolcsóbb. A standok sorának végén pedig a kajafelhozatal következett. Gyorsan kellett is ennünk egy sticky rice mango-t ebből a piacos felhozatalból, de a szöcskétől a duriánig bármit ehettünk volna még. Forogtunk hát kicsit a bazárban, egy-két apróságot begyűjtve, aztán fogtunk egy taxit és hazagurultunk. Érdekes tapasztalat volt, hogy visszafelé mindig olcsóbban sikerült kocsit fognunk, mint odafelé.
Nem, nem csak nekünk szervezték, ezt is előre tisztáztuk.
És igen, kihagyhattuk volna nyilván, ha össze-vissza kardoskodunk, hogy minket ez nem érdekel. De nem kardoskodtunk, lehet, hogy bambák voltunk, de eszünkbe sem jutott (ahogy máshol sem igen jut eszünkbe). Ráadásul ahogy írtam, az egyik legszínvonalasabb volt, amit valaha láttunk az én lelkem gazdagabb lett tőle. Csak mindig ott van ezek végén a HATALMAS DE, amikor beterelnek egy üzletbe, vagy bemutatóterembe (jó esetben megkínálnak valami teával) és szélesen mosolyogva bejelentik, hogy "és akkor most lehet vásárolni"). Az a vicc az egészben, hogy amikor egy ilyen kiránduló csoporttal vagy, soha olyan gyorsan és a kijelölt idő előtt nem kezd gyülekezni a nép a busznál, mint ezeken és szó szerint elvétve látsz valakit vásárolni, hogy ezek miből élnek, én nem is értem.
És lehet, hogy felesleges is lázadni, mert nem központi a dolog. De talán ha sok turista mondja, csak beérik a "vásárlói visszajelzés".
Kicsit bánom már, hogy beleírtam, mert most az egészből ez kapja a legnagyobb figyelmet, de igazából annyira piszlicsáré részlet.
Másnap reggel aztán tényleg irány Samui. Egy délelőtti gépre foglaltunk jegyet a Bangkok Airwaysnél, így a startot reggelre tettük. Amikor kiléptünk a szálloda kapuján, hogy a reptérre menjünk, hirtelen minden terv dugába dőlt. Azt terveztük ugyanis, hogy ahogy jöttünk is, a reptérre is skytrainnel jutunk ki. Csakhogy amikor kiléptünk az utcára, esett az eső, nem is kicsit. A skytrain legközelebbi megállója 800 méterre volt a Google Maps szerint, ahová el kellett volna húzni a bőröndöt. Esőben ez elég nagy hülyeség lett volna. Akkorhát jöjjön a B-terv: taxi. Ránéztünk a Grab, vagy Bolt, vagy a fene tudja milyen alkalmazásra, ami szerint 4 perc múlva ott tudott lenni a taxi és kb. 400 baht-ért kivisz a reptérre (a skytran/metro kombóval olyan 240 lett volna négyünknek). 4 perc múlva taxiban ültünk (mondjuk kis meglepetés volt, hogy a Toyota Corollának nem volt csomagtartója, mert gázos volt, és a nagybőröndök, hátizsákok mehettek az ölünkbe…😊) Ismét elmerültünk a Suvarnabhumi kavalkádjában, de egy pillanat alatt irányba álltunk a Bangkok Airways járatához. Pontosabban mivel a BA úgy hirdeti magát, mint „Asia’s Boutique Airlines” és ehhez tartja is magát, egy külön kis BA lounge-ban, ahol kis harapnivalóval, kávéval, innivalóval és normális wifivel látnak vendégül. (Ehhez aki még nem tudja, annak info, hogy valamikor „n” éve a BA vette meg Samui repterét és kizárólagos joguk van oda repülni, így aki Samuira repülőgéppel készülődik menni, annak ők az egyetlen választás, mentségükre legyen mondva, hogy a monopol helyzettel nem élnek vissza, időben és kiindulási reptérben nagyon is rugalmasak és nem szálltak el árban sem.) Az egyetlen apró hanyatlás náluk, hogy régebben, amikor egy gépük fedélzetére léptél, halk, kellemes zene fogadott, tényleg, mint egy butikban, de most nem volt ilyen.
Hamarjában elrepültünk Samuira, ahol életem egyik legijesztőbb leszállását éltem át. Elég turbulens időben repültünk, a sztyuviknak még a kaját is alig sikerült szétosztani, a kapitány folyton leültette őket. És amikor már a végső egyenesben süllyedtünk és nem lehettünk magasabban, mint 30 méter, hirtelen olyat süllyedt (zuhant?) velünk a gép, hogy a nők ösztönösen felsikítottak, a férfiak meg döbbent csendben bámultak, hogy akkor most mi lesz. A pilóta szerencsére pillanat alatt összeszedte a gépet (rá is tolta a gázkart egy pillanatra) és leérni már rendesen leértünk, de ezt a szélnyírást elég sokáig emlegetni fogom.
Szóval lenn voltunk Samui semelyik másik reptérhez nem fogható aranyos, bájos kis légikikötőjében (aki nem volt még: kis pavilonok képviselik az épületeket egy buja kert közepén, tényleg egyedi az első és a sokadik benyomás és kis turistavonatok szolgálnak a gépek állóhelye és a fogadóépület közötti buszok helyett). Aztán a báj véget is ér, amikor kilépsz tőlük. Samui legnagyobb és kikerülhetetlen lehúzásával akkor találkozol, amikor el akarsz jutni a hoteledbe. A reptérre ugyanis nem járnak be a taxik. Vagyishát bejárnak, csak „máshogy”. Amikor elérsz a kilépő oldalra, egy pult állja az utadat. Az ügyintéző megkérdezi hová mész és walkie-talkie-n behív egy taxist. Te magadnak semmit sem intézhetsz, egy dolgod van, perkálni. A távolság függvényében megvannak a tarifák is egy táblán kifüggesztve, FEJENKÉNTI árakkal (mi van? egy taxiban fejenként?). És az árakban nem szégyenlősek. Nekünk pl. 500 bahtunkba került a kb. 3 km-re levő szállodánkba hajtatni. Összehasonlításul: Bangkokban a Grab-bel a reptérre, ami olyan 20-25 km-re volt, 400 baht volt a viteldíj.
A választott szállodánk az OZO Chaweng volt Chaweng Beach kellős közepén (nálam Chaweng Beach onnan kezdődik, ahol az utca egyirányúvá válik). Az igazi nyüzsitől kissé távolabb (a legnagyobb felhajtás is az utca legelejére tehető), de még mindig elég élénk élettel, nagyon közel az egyébként óriási Central Chaweng Mallhoz. Odaérkezéskor még nem volt meg a szoba, ezért gyorsan elmentünk kajálni (felejthető kockásabroszost találtunk, soha nem mentünk vissza, maximum később tájékozódási pontnak volt nagyszerű), aztán megkaptuk a szobát. Hát a bangkoki leértékelt 4*-os után ez egy igazi felüdülés volt. Talán nem volt hatalmas a szoba, de mindenképpen szép volt, tiszta volt, a fürdőszobája pedig egy kis ékszerdoboz. Ha valami rosszat is kell mondani róla, akkor azt említeném meg, hogy alig volt benne szekrény, nem tudtál kipakolni a bőröndből és eléggé utálok 1 hátig a bőröndben turkálva élni. Kilépve az épületből ízléses medencék, pálmafák, kert frangipánibokrokkal és óriási csokor frissen nyíló, illatos frangipáni virágokkal jöttek sorról-sorra. És végül leértünk a partra. Széles fehérhomok, ameddig a szem ellát. Na jó, azért egy kis hamisság volt ebben a homokban. Voltam már számos helyen fehérhomokon, de sehol sem éreztem, hogy forró lenne, de ez piszkosul forró volt a napon. Szóval ez nem az a klasszik korallhomok. De hogy szép, arról kár lenne vitát nyitni. Egy valami nem tetszett a legelső pillanatban. A tengeren óriási hullámok gördültek a partra, azt vetítve előre, hogy nemigen lesz itt nagy fürdés.
Lecuccoltunk a szobába és kitört a kéjes tengerparti semmittevős pihenés. Ez az a rész, amikor kifekszel egy pálmafa alá a napágyra és előveszed azt a könyvet, amit otthon egy éve nem volt időd kézbe venni. És nem számít, hogy körülötted múlik az idő, csak olvasol, néha felpillantasz és nézed (hallgatod), ahogy hullámzik a tenger, kíváncsian kíséred, hogy fut ki egy csónak, amiről a parasailinget eregetik a magasba, hogy aztán minden alkalommal viccből megmártsák a jelentkezőt kicsit a tengerben, vagy felkapod a fejed, mert egy felszálló gép éppen a pálmafád tetejét akarja elvinni. Ja, szolgálati közlemény: azok, akiket zavar a le- és felszálló gépek látványa és hangja, azoknak Chaweng Beach tiltott terület, a reptér majdnem merőleges a beachre és a kifutópályáról éppen itt rugaszkodnak a magasba a gépek, vagy ha éppen ez a leszállóirány, akkor itt lógatják a fejedre a futóművüket. Az első délután természetesen itt telt, ezzel a kéjes semmittevéssel. Majd az első teljes nap is. Megvolt az első fürdés is. Mondjuk vicces volt, hogy a végére belefáradtál a hullámverésbe és próbáltad valahogy kikerülni őket, vagy legalább valahogy megállni, hogy ne borítson fel. Ez utóbbi nemigen sikerült mindig. De a víz hőfoka olyan tökéletes volt, hogy imádtál bejárni játszani a hullámokkal, egyszerűen jólesett, amikor derékig álltált a vízben és jött egy nagyobb hullám, ami simán arcul csapott. És ezeken a parti semmittevős napokon volt még egy dolog, ami hozzátartozik a tengerparti szeánszhoz. Amikor elindulsz sétálni a part hosszában a kilométeres homokon, szigorúan a víz szélén és hagyod, hogy a lábad alá mosson minden hullám langyosan, lágyan, simogatóan. Imádom ezt és még nem láttam olyat, aki ne imádná. Ja és még egy dolog, ami viszont csak a thai tengerpartok sajátja, a masszázs. Ebben én nem vagyok érdekelt, de a feleségem (és mint kiderült, a gyerekek) bűnösen imádja. Úgy 50-100 méterenként a parton bambuszrudakból tákolt ácsolt, árnyékos standok (el kellett gondolkodnom, hogy mik is ezek, de nincs rá jó szavam) állnak, benne pedig emberek fekszenek és thai lányok, vagy lánynak látszó fiúk gyúrják, hajtogatják őket. Aki átesett egy ilyen „kezelésen”, mindenki esküszik rá, hogy ennél nincs is nagyobb szám. És abból kiindulva, hogy sosem láttam a masszőröket unatkozni, sokan vannak ezzel így.
Az első nap estéjén egyrészt felderítettük, hogy mit is lehet csinálni ezen a szigeten, aztán elmerültünk a bazárban. Chaweng főutcáján egymást érik a kis utazási irodák, amelyek persze mind-mind ugyanazt kínálják persze az árak eléggé szórnak náluk. Az eredeti elképzelés Koh Tao szigete, aztán egy hegyi kirándulás vízeséssel, de no elefánt trekking volt. De a helyszínen az aktuális kínálat fényében kicsit változott a helyzet. Koh Tao nekem volt beakadva, 16 éve, az első utunkon már be is voltunk fizetve, de végül nem tudtunk elmenni. Persze most is volt a kínálatban ilyen, de amikor kimondta az ember a varázsszót, hogy „speed boat”, már akkor tudtam, hogy ez megint ugrik. Mikor tisztáztuk, hogy a speed boat másfél óra, akkor biztos is lett a dolog: én a lányokat, különösen a feleségemet nem tudom beültetni egy speed boatba másfél órára, mert ott halnak meg nekem. Más lehetőség nem lévén, stornóztam a beakadásomat a saját agyamban is. Aztán jött, hogy helyette van az Angthong Tengeri Nemzeti Park. De ott már voltunk, a gyerekek sem akartak embert ölni érte, így először a „meglátjuk” kosárba került, majd onnan is a kukába. Jöhetett a sziget belsejében futó programok kínálata. Amikor kimondtuk, hogy no elefánt trekking, ha elefánt, akkor csak az etikus állattartásos fajtából, szinte láttam egy kis mosolyt emberünk szája sarkában. Rögtön egy olyan hegyi kirándulás került elő, amiben mindent csak megnézegetünk, sokszor csak a nyitott dzsipből és kikerült belőle a korábban az ilyen kirándulások fő attrakciójának számító elefánt, majom és krokodil produkáltatás, amikor az elefánt hátán lovagolsz és a majom kókuszdiót szed neked a fáról. Helyette bekerült a Big Buddha, Big Siva, meg tudomén mi, de így is kikerekedett a program. Befoglaltuk. A másikat pedig a gyerekek emlegették nagyon, hogy barátjuk volt is ilyenen, ahol elvisznek egy elefántmenhelyre, ahol kizárólag mentett elefántok vannak és lehet őket fürdetni, meg etetni, meg minden. Emberünk mondta, hogy ez jó drága, mert az elefánt sokat eszik. Szerettem volna megkérdezni, hogy amikor nem etikus volt és nem mentettek voltak az elefántok, akkor nem ettek-e sokat, mert akkor olcsó volt még egy elefántos program is, de jólnevelt maradtam és nem kérdeztem semmit. Inkább befizettünk, mert ilyet még mi sem láttunk, a gyerekek meg nagyon lelkesek voltak.
A következő attrakció aznap este a chawengi kavalkád volt, a bazározás. Chawnenek két főutcája van. Egyszer sok éve, amikor itt voltunk valaki elmagyarázta, hogy a szállodák előtt futó, egyirányú utca a turistás főutca, a másik, ami hátul a nagy belső tó partján fut, az pedig inkább a thaioknak szól. Ezen utóbbin éppen hétvégi piac volt (az ő esetükben valamiért csütörtök-péntek-szombaton van a hétvége), illetve vele szemben az utca másik oldalán a Central Chaweng Mall háta mögött pedig egy állandó piac van kis sátrakkal. Végül ezt a két piacot jártuk be töviről hegyire. A hétvégi piacon sokkal nagyobb részt kanyarított ki a kaja szekció, mint a szuvenírek, bár abból is volt bőviben. A hétvégi piacon egy csomó különlegesség is szembejött a krokodilhústól az ilyen olyan szószban sütött oldalasokon át a ropogós tojásos palacsintáig. Sokat inkább tisztelettel néztem a távolból, mintsem megkívántam volna. Egy nagyot fordultunk a póló és kiselefánt kínálat között is, inkább egyelőre csak szondázva, hogy mit látunk és esetleg mit vegyünk meg majd később. A pláza mögötti állandó piac is ugyanilyen színes-szagos szélevásznú volt, igaz itt már inkább a turistáknak szánt ajándékok domináltak. Innen is ötletekkel felpakolva tértünk haza.
Ide kívánkozik, ami aztán a többi estén véghezvitt shoppingolásokra és egyébként úgy bármire is igaz lett. Valamikor 16 évvel ezelőtt, amikor először tettem Thaiföldre a lábamat, akkor is voltak sztereotípiák az ide utazással kapcsolatban. Az egyik az volt, hogy „Thaiföld a mosoly országa”, azaz a helyiek kedvesek, aranyosak, rendesek a külföldiekkel, zömében mosolygó arcokkal találkozol. Erre most főleg Bangkokban, de sok tekintettel Samuin is azt állapítottuk meg, hogy ez már csak egy szép történelmi emlék. Az első bálozó gyerekeink állapították meg, hogy a thaiok mufurcak és inkább mindenki siet, törtet előre a saját dolgában, pörgeti a saját kis bizniszét és a külvilág le van …va. Különösen szíven döfött egyszer, amikor az utcán menve egy kislány csintalankodott éppen a járdán, amikor az apja karon ragadta és elrántotta előlem azzal a felkiáltással, hogy „vigyázz, jön a farang” (a vigyázz jön-t nem értettem, csak a mozdulatból, de a farangot annál inkább kihallottam). Szóval megvan nekünk idegeneknek (nem, nem a „bácsi” jön, hanem a farang) a saját helyünk a társadalomban, amolyan szükséges rossz vagyunk, nem véletlenül van ránk külön szavuk. A másik sztereotípia akkoriban az volt, hogy úgy utazz Thaiföldre, hogy csak egy kézi bőrönd, vagy táska van nálad, kinn majd megveszel mindent, még a bőröndöt is és bevásárolva jöhetsz haza. Akkoriban a kínálat gerincét képezték a hamis, mégis nagyon jó minőségű Adidas, Nike, Puma, Lacoste, stb. stb. sportruházat, főleg pólók. És minden nagyon olcsó volt. Most két dolgot tapasztaltam. Egyrészt az olcsóságot. 4 éve is voltunk és akkor csak pislogtam, hogy minden milyen eszméletlenül drága lett. Most ennek az ellenkezőjét tapasztaltam. Megfelelő alkuval forintra átszámolva döbbenetes árakat lehet elérni. Néha már rá kellett szólnom a családomra, amikor belefeledkeztek egy-egy alkuba (mert persze az a szórakoztató egzotikus rész a vásárlásban, nem csodálom, hogy gyönyörüket lelték benne), hogy számold már át és ne akard már megnyomorítani szegényt, már régen megéri és csak az alku kedvéért alkudsz. Persze néha arra kell rádöbbenni, hogy mivel nincs mindenre ráírva az ára, csak sacc per kábé tudják a dolgok árát. Például ugyanannak a szép órának a kezdőára 4-5 különböző árusnál 3.500-9.500 bahtos határok között változott és még a 3.500-ösből is lehetett alkudni. De a legmegdöbbentőbbek az élelmiszerárak voltak. Ha négyen 1.000 baht felett kellett fizetni egy vacsoráért, amiben volt a desszerttől a Chang sörig minden, akkor már húztuk a szánkat. Szóval még egyszer 10.000 Forint…négyünkre. A másik ettől kesernyésebb tapasztalat volt. Mégpedig az, hogy nehogy kabinbőrönddel menj, hogy kinn megveszel mindent. Nem, nincs, megszűnt, eltűnt. A kínálatból szinten teljesen eltűntek a jó minőségű hamis cuccok. Hamis cuccok ugyan vannak – leginkább azok is mutatóban –, de tapintásra sem a jó minőségűek. A kínai gagyi tömegáru cakom-pakk átvette a helyét a korábbi thai piacok árukínálatának. A klasszabbnál klasszabb női ruhák helyett is csak az egyen elefántos nadrágok és strandkendők maradtak, igaz az sosem volt klassz, csak tucat.
Nos a kissé keserédes tapasztalat után jöhet az első kirándulás. Előző este annak ellenére, hogy tudtuk a másnapi túra egyik állomása lesz a Big Buddha, elmentünk az óriásszoborhoz. A vejem nagyon propagálta, hogy sokat olvasott róla, milyen szép a naplemente a szobornál. Szóval elmentünk szobros naplementét nézni. Vigyázat! A naplemente 18:30 környékén van sztenderd és a hely is 18:30-kor zár. És bár nem tették ki a szűrünket, hogy záróraaaa!!!, de a boltok sorban csuktak be, mert már nem jön turista. Gazdagabb lettem viszont egy csomó fényképpel és örültem neki, mert fotós szempontból a szobrot reggeli fényben kell fotózni, viszont a környezetét, különösen a mögötte fekvő Bophut-öblöt estiben. Nekem mindkettő meglett így. Amúgy persze az összes harangot megkongattuk az ártó szellemek elleni óvintézkedésképpen és csőre töltve tartottuk a FlightRadar24-et, hogy mikor érkezik, vagy száll fel repülőgép, mert az mind a Big Buddha feje és a mi fejünk felett repül el, kiapadhatatlan fotó és filmtémát kínálva. Aztán a nézelődésben ránk esteledett, még bebotorkáltunk Bophutra taxit fogni, ahol egy helyi piac volt a legkülönlegesebb találat, ahol nulla darab szuvenir volt, de olyan halból, aminek nemhogy a nevét nem ismertük, de még a létezéséről sem tudtunk, tucatnyi stand roskadozott, ahogy az ismerős rákoktól, polipoktól, vagy éppen tintahalaktól és persze megint ott volt a 30 fokban a hűtőnek még a hírnevét sem ismerő nagy darab disznó és csirkehúsok tömkelege, meg az egzotikusabbnál egzotikusabb és megszokottnál is megszokottabb zöldségek és gyümölcsök garmada.
Mondjuk ha a kirandulast csak nektek szerveztek, nem csoporttal mentetek, akkor szerintem siman mondhattatok volna, hogy a plusz program em erdekel, es be sem mentek, akkor vittek volna tovabb.
Es nem, szerintem ezeket nem kozponti utasitasra iktatjak be, hanem a vasarlasaitokbol kapott jutalekokert.
Csak minden szervezett kirándulásnak van egy programja, ebben benne van a kókuszfarm.
Soha nem dolgoztam a turizmusban és nem tudom, hogy hivatalosan hogy van ez, de van szemem és eleget vettem már részt ilyen kirándulásokon, hogy észrevegyem, a világ ÖSSZES táján van ezekben a programokban valami oda nem illő, ami csak az utas idejét rabolja és elvileg a helyi "kézműveseket" propagálja (leplezetlenül a "vásároljm vásárolj, vásárolj" tematikára). Macska legyek, ha ezeket nem "központilag" valami turisztikai hivatal gyömöszköli bele a szervezők programjába (akik egyébként onnan kapják az engedélyüket, tehát nemigen van más választásuk).
Szóval a kókuszfarm benne volt a programban, a végén nagyon örültünk, hogy Charle szervezte nekünk a programot, csak innen próbáltam üzenni a felette álló hatóságoknak, hogy ha lehet, nem kérnék kókuszfarmot, alabástrom műhelyt, hajómodellkészítő műhelyt, szőnyegműhelyt és valahány név a naptárba'
Másnap várt bennünket a „Bangkok Classic Tour” (ez az én elnevezésem arra, hogy bemész az óváros közepére – már amennyire Bangkoknak van óvárosa – és körbejárod a Wat Phra Kaew, Royal Palace, Wat Arun háromszöget). Reggel fogtunk egy taxit – eredetileg a fapadlós BKV busszal akartam menni, de nem találtam meg hogyan is lehetne –, ami hamar a Királyi Palotához repített. A helyszínen egy nagy újdonság várt, kialakítottak itt egy óriási földalatti látogató központot (mint egy óriási aluljáró. Persze ettől még az épületkomplexum kerítésén lévő nagykapuk egyiként lehet belépni, amit meg is tettünk, igaz ez is újdonság volt, mert most egy másik kapun lehetett, mint az elmúlt évtizedben bármikor. Megvettük az automatából a jegyeket, aztán beléptünk a csodálatos épületek közé és elmerültünk az arany minden árnyalatában fürdő csodák között. Valamikor régen valaki az első utunk előtt azt mondta, hogy Thaföldön, azon belül is Bangkokban hatalmas kulturális sokk fog érni és ennek első adagját a Királyi Palotában fogjuk átélni. Immár negyedszer léptük át a Wat Phra Kaew kapuját, de még mindig elönt ilyenkor a woooow érzés. Az ember jön megy az épületek között, nem győzi fényképezni a csodálatos, csillogó-villogó szobrokat, vicsorgó sárkányfejű hatalmas őrszobrokat, az óriási aranysztupát. Vagy beül egy picit meditálni a Smaragd Buddhával szemben (vigyázat: a lábad sosem nézhet a Buddha felé és ne várj valami nagy grandiózus buddhaszobrot, pláne ne jókora smaragdot, csak a szobor feje van egy nagy grapefruitnyi drágakőből) és egy picit elönti az itteni tempó és szellemiség. Össze-vissza barangol az ember a gyönyörű faragványok és élénk, otthon már szokatlan színkavalkád között és szinte nem tud betelni a látvánnyal. Amikor aztán valamelyest mégis beteltél, átsétálhatsz a templomból a Királyi Palotába. Jópofán nyírt cserjék, elefántszobrok, kis, keleti pavilonok és nagy, de mégis ízléses épületek fogadnak. Itt-ott díszegyenruhás őrök vigyázzák a nagyúr nyugalmát. Bevallom, itt már nem időzik annyit az ember, megnézi, halad, de sehol nem érzi a késztetést, hogy leüljön valahol és elmélázzon azon, amit lát. Csak befogad.
Aztán szép lassan kicsekkolsz a palota/nagytemplom együttesből és irány a következő látványosság. Ez pedig nem más, mint a Wat Pho, egy másik másféleképpen díszes és emlékezetes templom. A pár évvel ezelőttihez képest itt is átszervezték a belépést, de semmi fennakadás nem volt. Alighogy beléptünk, itt jött szembe először egy óriási gong, amit a turisták átszellemülten szólaltatnak meg (nem gáz, a buddhisták hite szerint a zajongás elűzi a rossz szellemeket és szinte az összes templomban vannak harangok és gongok és az arra járók állandóan kongatnak is, gonosz szellem legyen a talpán, akit ezt kibírja). Mi fiúk is derekasan gongattunk.
Ezután jött a nagy-nagy attrakció. Cipő le és beléphetsz a templomba, ahol Buddha pihen. Asszem méreteit tekintve egy 42 méter hosszú és 15 méter magas szobor ábrázolja a fekvő buddhát (a terminológia szerint nem csak egyszerűen fekszik, hanem „megpihen”. Körbejártuk, a kis beugrókból fényképeztük a szobor arany testét és persze magunkat, ahogy meglátogattuk az istenséget. A háta mögött kis üstökbe adományokat lehet szórni (a főalapzaj, amit a templomban hallassz, az érmék halk csilingelése, ahogy a fémüstökben landolnak). Ha az előbb azt mondtuk, hogy a szomszédos Wat Phra Kaew legfőbb látványossága, a Smaragd Buddha nem számít grandiózusnak, nos a fekvő buddha az, isten igazából óriási, lenyűgöző. Aztán irány a templom többi része. Jópofa belső udvar, külső udvar, kis kapukon be és ki, buddhaszobrok, színes csempés sztupák. Itt az a szó nyer értelmet, hogy esztétikus. Csak a dolog esztétikája itt is a nyugati/magyar szemnek kissé szokatlan keleti misztériumból táplálkozik. Talán még az itt-ott ültetett bokrok is ezt szolgálják.
Mire a két watot „befogadtuk”, addigra erősen ránk köszöntött az ebédidő. A Wat Pho útkereszteződésében a folyó felé vezető irány a kompkikötőbe visz, ahonnan a Wat Arunba lehetett áthajózni. És a kikötőbe vezető utca telis-tele volt kis éttermekkel. Eddig valahányszor Bangkokban voltunk, az első nap első thai kajáját (most a reggelit a hotelbe ne számítsuk ide még véletlenül sem) mindig itt ettük meg, valamelyik ilyen kis étteremben. Most is választottunk egyet, egészen a sarkon, ami elsőre annyira megteltnek tűnt, hogy lemondóan fordultunk ki, de máris kedvesen jöttek és mondták, hogy nehogy elmenjünk, van emeleti részleg is. Hamar meglett az út első pad thai-ja és mango shake-je is. Finom volt. Étterem után még az utcán vettünk azokból a megszokott csodálatos vágott gyümölcsökből, amit úton-útfélen árulnak kis triciklikről. Az első egy finom vágott mangó volt. Ilyenkor látja az ember, hogy mi a különbség az éretten, a helyén leszedett dolgok és az itthoni Lidl-s kényszerérlelt vackok között. Ha zongorázni tudnám a különbséget, én lennék a Horowitz. Jöhetett az aznapi utolsó kaland, a Wat Arun, leánykori nevén a Hajnal Temploma.
Ehhez át kellett kompolni a Chao Prayán. A kompjegy a már megszokott 5 baht, gombok. A menetidő egészen 3 perc lehet. Persze nem egyszerű a megannyi színes hajó és csónak között átvágni a túlpartra, annyi alkalmatosság cikázik a folyón. Szóval átlendültünk, majd elvesztünk a Wat Arun kavalkádjában. Ismét egy díszes templom, és bár ez is majdnem ugyanolyan, mint a Wat Phra Kaew és a Wat Pho, de mégis egy harmadik hangulat. Ez is gyönyörű, színes csempék, bár kétségtelenül sokkal kevesebb az arany. De itt fel lehet menni egy szintet a sztupa oldalán és onnan lenézni, sőt megtapogatni a díszeket. Aki intenzívebb, „thaiföldesebb”, „bangkokosabb” élményt akar nem is tudom mit ajánlhatnék. Ennél a hármasugrásnál nemigen tudnék koncentráltabb és szaturáltabb kalandot ajánlani. Ez egyfajta mélyvíz, amiben azonnal tudni kell úszni, aki megfullad (mert nem tetszik neki) jobb is ha vesz egy repjegyet haza (nem kell megsértődni, van ilyen, más helyre még mondás is van, „Róma egy nap, vagy egy örök élet”, bár én Indiával jártam egykor úgy, hogy a sok szerelmes lélek között alig vártam, hogy kijussak onnan és soha ne kelljen visszamenni). Ezzel ki is végeztük az első, elég intenzívre sikerült napunkat. Hazafelé kipróbáltuk a tuk-tukot. Estére voltak programtervek (pl. Patpong), de egyrészt ezt elsodorta az előző napi nadrágvásárlás, másrészt az első napi harapás Bangkokba akkorára sikerült, hogy a kevesebb-több alapon nem akartunk még többet belezsúfolni a napba. Az estébe egy vacsora fért csak. Fura volt, hogy alig találtunk valami thait a Silom Roadon. Végül valami fancy helyre sikerült besorolni, de inkább volt csillogó, mintsem finom.
A másnap új kalandot hozott, ezúttal nem is igazán Bangkokban, hanem inkább úgy 60 km-rel odébb. A programot még itthonról szerveztük, Bangkok Charlie-n keresztól. Reggel értünk jött egy kisbusz és a befelé a város felé sorba álló dugó mellett kifelé – huss – hasítottunk, hogy először elérjük a Maekhlong Train Marketet. Nem kellett sok idő, amikor kiszálltunk valahol, majd a mellénk adott idegenvezető kislány bevitt minket egy amolyan hagyományos piacra, ahol rogyásig állt a szárított hal, aztán a friss tintahal, polip, mindenféle színű sügér, mittudoménmi, persze egy csomó zöldség is sorakozott az asztalokon. Persze megmosolyogtató volt, hogy a 30 fokban simán ki volt csapva az asztalra a bontott csirke, vagy akár a feldarabolt fél disznó. Aztán egyszercsak beértünk egy asztalsorra, amelyek között sín futott. Megérkeztünk a legendás piacra. Ott botorkáltunk a sínek között, a két oldalt üzletek tömkelege. Persze a sok kiselefántból, faragott szappanból, füstölőból, egységcsomagban kiállított mindenféle fűszerből álló kínálat rögtön megmondta, hogy ez bizony mára turista piac lett és nem valódi. Leültünk egy shake-re, alkudtunk egy díszelefántra, vagy egy kis pénztárcára, csupa „szuvenír”. Persze benne volt a levegőben, hogy mindenki egy dologra vár, hogy jöjjön végre egy vonat.
Igaz ki is volt írva itt-ott a menetrend és lehetett tudni, de jött két rendőr is és elkezdték lefelé terelni az embereket, le a sínekről. Az árusok pedig elkezdték felhajtogatni a rudakat függőlegesbe a falak mentén, amelyek belógva a ponyvákat tartották, amelyek árnyassá varázsolták alatta ezt a fura helyi plázát. Aztán a távolban feltűnt a nagy piros vonat orra, sárga-zöld csíkokkal. Mindenki fényképezett. A mozdonyvezető meg dudált. No nem azért, mert valaki elé akart lépni, megdöbbentően profin fogadják a vonatot, mire jön, senki nem kóricál elé, a vonatfütty inkább az élmény, a turista attrakció része. Meg, az, ahogy szó szerint 20 centire az orrod előtt gördül el a vonat oldala, annyira kitölti a két árussor közötti teret. Nagyon intenzív élmény és itthon, ahol a Balatonon már lezárják még a vasúti átjárókat is, amikor a vonat még csak a Déliben áll, elképzelhetetlen lenne egy ilyet átélni. Valószínűleg ez a varázsa is a helynek, hogy ezt kitalálták, megvalósították és működik.
Aztán ahogy a vonta elkocogott előttünk, a rajta ülők kényszeresen integettek lefelé, mi meg ugyanilyen kényszeresen vissza, a varázs is elmúlt, nem volt miért maradni. Irány a Damnoen Saduak úszópiac. Amikor 4 éve utoljára voltunk Bangkokban, ez az attrakció maradt el, mert nem találtunk értelmezhető lehetőséget. Vagy reggel 6-kor kellett kelni (egy nyaraláson, amikor a pihenésé a hangsúly, keljen 6-kor az, akinek két anyja van), vagy az árcédulával volt baj. A Charlie nyújtotta megoldás mindkettőre talált orvosságot úgy, hogy még a vonatos piacot is megkaptuk. Szóval irány az úszópiac. Vagyis nem is. Közbe volt ékelve egy kókuszfarm meglátogatása. Láttuk, mi mindenre jó a kókusz, ettünk is kókuszcukrot. És mondhatom, hogy ezek között a „kényszerprogramok” között, amik minden turistahelyen vannak, ahol szervezett túrákat kínálnak valamilyen látványossághoz, állítom ez volt az egyik valaha látott legszínvonalasabb attrakció. DE…mégiscsak kényszeres volt. Másik fórumban is leírtam már, hogy nem tudom ezt a helyi turisztikai hatóságok gyömöszölik-e a programba (Egyiptomban a papirusz és az alabástrom műhelyt, Törökországban a szőnyegműhelyt és sorolhatnám, sorolhatnám), vagy csak a programszervezőknek kell valami plusz bevételi forrás (a turisták vásárlásai után nyilvánvalóan percentet kapnak), de könyörgöm szóljon már valaki nekik, hogy 2024-ben ez már ciki, nyűgös, nem kéri senki, csak egy felesleges megállót jelent. Pisilni lehet máshol is.
Szóval a kis kitérő után szépen begördültünk…no nem az úszópiacra, hanem valahová, ahol hosszú csónakok vártak. Charlie előre elmondta, hogy mielőtt odaérünk a voltaképpeni piacra, előtte jó hosszan megcsónakáztatnak bennünket a khlongokon. Na hát ebben nem maradhatott bennünk hiányérzet. Tényleg fantasztikus volt (ha hozzáteszem, hogy legutóbb amolyan pót-úszópiac programként Bangkokban mentünk el csónakázni a khlongokon és mennyit fizettünk érte, akkor ez a túra máris féláron volt). A nagy csónak csak repített, repített, közben egyre maradt el mellettünk egy csomó olyan, amit otthon sosem lesz alkalmad látni. A düledező romtól, a kiakasztott ruhák hétköznapjain át a menőbb házakig, vagy éppen nagy banánültetvényekig és a nag szalmakalapos evező nénikéig minden integetett. Aztán láttuk, hogy lassan közeledünk. A keskeny csatorna is szélesebb folyóra váltott és egy csomót kacskaringóztunk mellékágra le, a folyóra ismét fel és mindenütt feltűntek árusok. Előbb csak a part mentiek, ahová csónakosunk odakormányozott minket, kis kampóval be lettünk húzva és máris elmerülhettünk a kínálatban, ami természetesen amolyan jó turistás volt, a szokásos kiselefánt-szélcsengő-kagylónyaklánc-faragott buddhaszobor körön belülről. Aztán egyre beljebb mentünk a sűrűjébe. Anno 12 éve egyszer mi a feleségemmel jártunk már itt és akkor a piac legközpontibb részén annyi volt a csónak, hogy lényegében megmozdulni sem igen tudtak, folyton egymáshoz koccantak és egy 30 méteres távot olyan 30 perc alatt sikerült megtenni. Most, gondolom mivel már délutánra járt az idő, a nagy roham már lement, így elég szellősen tudtunk menni árusról-árusra. És persze áldoztunk a vásárlás előtt is, de csak gyümölcsöt, sült banánt vettünk.
A nap végén ismét élményekkel jóllakottan távoztunk, amit különleges piac ügyben meg lehet tenni, azt mi megtettük. Inkább a gyerekek reakciójára voltam kíváncsi, akik első bálozók voltak. Nos ők is jólesően jóllakottak voltak élményekkel.
Még következett az utolsó este, másnap már várt bennünket Koh Samui. Az utolsó estére is volt programötletem, de ezt is elsodorta a kevesebb=több szemlélet. Inkább hagytuk leülepedni az élményeket, mint még bezsúfoltunk volna egyet a napba. Illetve mégsem. Egy utolsó „kulináris élményt” is begyűjtöttünk. Ahogy jöttünk-mentünk a Silom Roadon, láttuk, hogy igazán nincs nagy lehetőség a kajára, különösen az autentikus fajtára (a Ristorante Italianaba Thaiföldön meg menjen a harapós ló). Illetve ami van, egy kis mellékutcányi kifőzde, nos az mondjuk nem a mi higiénés sztenderjeink szerint való. De a kölkök úgy látszik bebátorodtak (pedig külföldi fosós élményből nekik is jutott) és egy ilyen helyet néztek ki, hogy kóstoljuk meg. Egy kis fenntartással ültünk le a kicsit koszos, kopott székekre, de a kaja magáért beszélt. Megérte kipróbálni a sztenderdeken kívül eső kalandot is. Hazafelé pedig érdekes élményben volt részünk, Bangkok ismét egy újabb arcát mutatta meg. Az már a legelső estétől fogva többször is megesett, hogy a járdán haladva külön szólni kellett az erre sokkal finnyásabb lányoknak, hogy „vigyázz! csótány” és ezek bizony nem a kis szende lakótelepi példányok voltak, hanem olyan szép nagy állatok, ami el is visz, ha nem vigyázol. Másik este, amíg a gyerekek bementek a 7-Elevenbe venni egy vizet, az utcán várakozva hirtelen arra lettem figyelmes, hogy valami átfut a járdán. Á biztos nem jól láttam. Aztán megint jött, aztán megint és megint. A fal tövében levő kétes zsákok és a járdaszegély mellett az út szélére letett ugyanilyen szemeteszsákok között ingázott. Egy patkány. Aztán a kispiszkos kajáldából hazafelé a gyerekek élték át, ugynezt a patkány élményt, amikor mindenképpen akartak valami különleges gyümölcsöt kóstolni, afféle desszertként. Megálltak egy árusnál, ami tulajdonképpen csak egy járdára kitett asztal volt. Kérték tőle, vágja már fel nekik a kiválasztott sárkánygyümölcsöt. Árusunk nekilátott, de a vágásban félúton elejtette a kést a földre. Felkapta, mintha mi sem történt volna és remélve, hogy a vevők nem látták és vágta tovább a gyümit. Odaadta aztán a kész csomagot. Még két lépést sem léptek el a gyerekek a standttól, amikor a közeli bokorban mozgásra lettek figyelmesek. Nagy szemekkel nézték, hogy a bokrok alól több szempár figyel és orr szaglászik. Patkány. De nem egy, olyan 8-10. A mellettük leesett késre való tekintettel a sárkánygyümölcs végül a kukában végezte (a higiénés bátorság azért nem volt egyenlő a vakmerőséggel).
Ígértem, hogy csinálok beszámolót, meg hát általában ahol járni szoktam, onnan hozok sorokba öntött élményeket, hát íme😊 (Akit esetleg zavar a hosszúra nyúlt irkálásom, az lapozzon nyugodtan.)
Thaiföld negyedszerre: Bangkok és Koh Samui
1. rész
Kezdjük az ötlettől. A mostani utazásunk alapötlete az volt, hogy vigyük el a gyerekeinket is oda, ahol nekünk nagyon tetszett. Erre most a kisebbik gyerekünk volt alkalmas, ezért vele és a barátjával beszéltük meg, hogy mi lenne, ha felfedeznénk együtt Thaiföldet. És azért Thaiföldet, mert ha létezik képzeletbeli dobogó azokra a helyekre, ahol már jártunk, akkor ezen a dobogón Maldiv áll az első helyen, Thaiföld a másodikon és Egyiptom a harmadikon és mivel az elmúlt két évben mi mindkétszer Maldivon voltunk, már nem akartunk ismételni, Egyiptomban pedig voltak már velünk a gyerekek, többször is, kizárásos alapon Thaiföld lett a választás.
Az előkészületek tavaly nyáron történtek meg, ekkor ment az ötletelés, hova érdemes menni, illetve mivel mindketten multinál dolgoznak, mit és hogyan enged a szabadság policy, valamint az időjárás is milyen opciókat vet fel, hogy hova mikor melyik szigetet kell választani. Így lett a befutó egy március második felére ütemezett Bangkok-Koh Samui párosítás. Bangkok azért, mert aki először megy Thaiföldre, annak látnia kell a fővárost a nyüzsgésével, az ezer arcával, a templomaival és minden egyébbel, Samui pedig azért, mert márciusban ott ígérkezett jónak az idő (a vesztes pedig Krabi, vagy Phi Phi lett, mert már nem maradt rá idő úgy, hogy ne értelmezhetetlenre tördelt legyen az időkeret).
Jöhetett a szervezés. A repjegy már nem volt döbbenet, tavaly óta, amikor Maldivra csilliárdokért mentünk tudtam, hogy a COVID, az ukrán háború, meg a Kis Mukk miatt minden, amire rá lehet fogni megugrottak az árak (boldog békeidők, amikor még 170 e-ért kényelmesen lehetett találni bangkoki jegyet…). Elsőre befutott az Emirates (bár azt a kört megint sikerült megfutni, hogy a keresőbe hiába konfiguráltam, hogy csomagokkal, mindennel együtt érdekelnek a jegyek, de befutott egy Austrian Airlines közvetlen járat 270 e-ért, majd csak a foglaláskor derült ki, hogy ja? de ez csomag nélkül és a bőrönd még plusz 140 e-ért repülne velünk – el is küldtem az AA-t a kurva anyjába vissza Bécsbe –). Már az Emirates-szel együtt is fel-felugrott az Air China, de elsőre elhessegettük, mert hát mi az úristent keresnénk Pekingben, ha Bangkokba megyünk (mintha Győrbe Békéscsabán keresztül indulnánk). Aztán valahogy egy alaposabb keresési körben rádöbbentem mit is keresnénk mi Pekingben: fél millát négyünkre. Felvetettem a kérdést a családnak, hogy szarabb, lassabb, hosszabb, embert tördelőbb, meg hát kínai, de occó. A gyerekek (akik persze életünkben nem ültek még ilyen hosszú interkonti járaton, azt mondták felőlük oké, a feleségem meg azt mondta, hogy ha már leszavaztuk, legfeljebb majd duzzog kicsit az úton). Befoglaltuk a repjegyet. A BKK-Samui repjegyben nem volt sok válogatnivaló, a sziget repterét kisajátította a Bangkok Airways, ha ide akarsz jutni egyetlen opció van, ők. Legfeljebb abban válogathatsz, hogy reggel, délelőtt, vagy délután érkezel. Őket is „kiválasztottuk”. Szállásnak az új szerzeményt az Aaramu Travelt választottuk a foglaláshoz, mivel nekünk nagyon bevált, hogy nagy német irodák rendszerét és árait használjuk, amit itthon kis közvetítők terjesztenek, na ez az Aaramu. Bangkokban valami viszonylag óváros-közelit (értsd: Királyi Palota) szerettünk volna, Samuin meg a tökéletes tengerpartot. Előbbit a Furama Silom Hotelben találtuk meg (a Silom Road egyébként tömegközlekedésileg, skytrainileg az egyik legjobb helyen van, egyik végén a Lumpini parkkal, a közepén pedig a Patpong Night Markettel, azaz még látványosságoknak sincs híján). Az utóbbi pedig Samuin elvileg Chaweng Beach, de legutóbb egy kicsit kiábrándultunk Chawengből, mert nem a legjobban sikerült választani szállodát és a part Chaweng ide, Chaweng oda, vacak volt (tudjátok ez Samui egyetlen nagy, hosszú, kilométeres és fehér homokos mintapartja). Nagyon versenyzett még Bophut Beach is. Illetve a szóba jöhető szállodák között is több alternatíva bontakozott ki: hagyományos thai stílusú, modern, semmi thai, illetve hatalmas kert, vagy teleépített, éppencsak ösvényes kert. Ezek is szép lassan szelektálódtak, végül a leghosszabb vekengés az OZO Chaweng és a Bandara Resort között volt. Az OZO tökéletesen Chaweng közepén feküdt, klassz kertje is mutatkozott a Youtube videókon, de semmitmondó modern volt, a Bandara Bophuton igazi thai gyöngyszem, szép kerttel, de sehogysem sikerült belőni, hogy Bophut mit hoz fel a partok közötti versenyben. Végül az OZO szakította át a célszalagot. Lefoglaltuk az összes szállást. 180 valahány nap volt hátra az indulásig, lehetett vágni a centit, azaz csak lehetett volna, mert a centi is csak 150-es…
De lepörögtek a napok és lassan elkezdődhetett a pakolás, „vedd elő a bőröndöt, azt nehogy a kézibe tedd” kűr. Nagy fájdalmam volt, hogy két sztenderd tartozékot, amit mindenhová viszek magammal, most itthon kellett hagyni. Az egyik a búvárfelszerelés volt. De Samui és Chaweng maxira nem a sznoriélményekről híres. Volt ugyan tervben, hogy elmegyünk Ko Tao-ra, de az max. egy 1,5-2 órás kirándulás, ezért nem érdemes sajátot vinni, hát itthon maradt. A másik pedig a drón. Imádom a kis repülő fényképezőgépet, de pontosan tudtam, hogy Bangkok egész területén dróntilalom van, illetve bármilyen repülőtér asszem 9 kilométeres körzetében is. És a Samui reptér talán 3 km-re sincs Chawengtől és a fel és leszálló gépeknek a hasát akár kézzel is meg lehet érinteni. Itt nem lehet drónozni. Hát szomorúan itthonmaradt a cucc.
Aztán egy szép szombat reggelen gyülekezőt fújtunk és a duzzogó feleségemmel😊 elindultunk Peking, akarom mondani Bangkok felé. Az Air China check-in mizériáját pár hozzászólással alább már leírtam, lényeg a lényeg, hogy még Ferihegyen se sikerült kideríteni hogyan jutunk el a végállomásig. De hamarosan a felhők felett hasítottuk az eget Frankfurt felé (apró kis trófea a repülőgéptípus és légitársaság gyűjteményemben: életemben először ültem Lufthansa gépen). Várt az Air China Boeing 747 bálnája, ezzel fogjuk hasítani a levegőt majd 10 órán át. Az Air China-val kapcsolatos élményeimet korábban már kifejtettem, ide egyetlen egy maradt, ami ráadásul kapcsolódik a 10 órához. Nem mindegy ugyanis hogyan töltesz el 10 órányi egy helyben ücsörgést. Nekem általában a filmezés szokott bejönni, legalábbis amíg el nem nyom az álom. És más légitársaságoknál van egy trükköm: mivel a gépen mindig van egy zavaró alapzaj, meg egyébként is mindig rissz-rossz egyszer használatos fejhallgatókat adnak, ezért ahol csak tehetem, angolul nézem a filmeket, angol felirattal, így a két csatornából csak-csak összeáll valami értelmezhető. Nem így az Air Chinanál. Most azt hagyjuk is, hogy mennyire friss a filmkínálat (erre csak példa, hogy ott díszelgett a Harry Potter univerzum – no nem a Legendás állatok részek, hanem az eredeti –). De a filmek kizárólag angolul (pontosabban eredeti nyelven) kínai felirattal mennek. Ennyit az élvezhetőségről és az idő elütéséről. De érzésre viszonylag hamar (vagy csak sokat sikerült aludnom a kényelmetlen ülés ellenére) Pekingben voltunk, ahol csak nagyjából dobbantásnyi időt töltöttünk. Volt eredetileg egy olyan gondolatom, hogy majd itt megpróbálok enni valami kínait (nem, nem a magyarországi plázás kínálat egyenkínai, de kínait sosem látott receptjeit, hanem valami igazit), de a biztonsági piszmogás ezt elsodorta. Lényegében simán, de időtartalék nélkül ültünk át a bangkoki járatra, újabb 5 órára.
Ezt már könnyebben elmorzsoltuk és egyszercsak ott álltunk a Suvarnabhumin. Hello Thaiföld, itt vagyunk! Mi negyedszerre, a kölkök először. Már nagyon keresgélni sem kellett irány a pince, irány a skytrain (oké: ARL). Bedübörögtünk vele ameddig akartunk (bocs, előtte napokig magoltam az állomások nevét, amelyek fontosak voltak átszállás szempontjából, de már most elfelejtettem), ott átszálltunk a Blue Line metróra, még pár állomás, aztán már csak kicsit kellett húzni a bőröndöket és welcome to Furama Silom. Az első benyomás kicsit ambivalens lett, amelynek a jelmondata: az anyja valagát a Meier’s-nek. A németek ezt egy négycsillagos hotelnek hirdetik. De a helyszínre érve ebből egy csillag elkopott. A németek sosem szoktak ilyen kutyaütők lenni. Mielőtt ez panasznak akarna látszani, szó sincs róla, a hotel egyébként tök jó volt, a szoba is tágas, tiszta. Csak tökre hiányzott belőle valami kis plusz, valami kis „lópor” (ez valamelyik egykori tanárom szavajárása volt arra, amit Austin Powers „monyónak” hív). Mivel a bangkoki érkezésünk este 18 órára volt a menetrendben, a szállodába jóval 8 után értünk. Aznap estére én már nem terveztem semmit.
Nem így a gyerekeim. Ők még a bőröndhúzás során be-bemondták, amikor elmentünk egy-egy utcai stand előtt, ahol elefántos vászonnadrágokat árultak, hogy ide visszajövünk. Én azt hittem viccelnek, de nem, kiderült a másnapi Királyi Palota látogatáshoz a vejemnek – oké-oké még nem az, „csak” a lányom barátja, de hadd ne írjam már le ilyen körmondatban, bármikor őt említem – nincs olyan nadrágja, amiben beengedik és egyben nem hal bele a melegbe. Oké, akkor irány nadrágot venni, este 9-kor. Mentünk vagy 200 métert, az árusok közben már felszívódtak, de elénk ugrott a Patpong Night Market. Én pontosan tudtam, hogy ott van, de csak egy másik este terveztem ide jönni. Mindegy, most jöttünk és kész.
De odaérve kisebb döbbenet fogadott. Te ez nem a Patpong. Dehogynem ez az, a térkép szerint is ez a Patpong. De hát ez nem ilyen volt…Szóval a Patpong megváltozott. Nem, nem előnyére. Konkrétan a felére ment össze. Régen kinn a Silom Road torkolatától kezdődött a kavalkád, most be kell sétálni az árusokhoz, persze az elején is van pár random kajálda, meg szöcskeárus, de itt több árus volt roskadozó kínálattal. És a Pussy Bar se volt meg a "pingőpon show, pingpong show' kiáltozással kurjangató elkapóemberekkel. Aztán persze jöttek az árusok, de hátrafelé is hamar véget értek a standok. Ám a kölköket beszippantotta a piac, a hangulat, az alkudozás, a thai feeling. Ők is megismerkedtek a pólók, Rolexek, Louis Vuitton táskák, hamis airpodsok kavalkádjával. Egy darab gatyáért mentünk konkrétan, de végigalkudoztuk a piacot. Csoda volt, ilyet itthon nem látsz, ez egy kulturális élmény is egyben, színes-szagos kavalkád. Bármire ha csak ránéztél, már rajtad volt az árus, hogy vedd-vidd, mennyit adsz érte, csip-csip (cheap-cheap😊). Én is majdnem elcsábultam egy Tag Heuer Monacora by Steve McQueen. A lényeg, meglett a nadrág. Majdnem éjfél lett, mire az első nap lezárult, rögtön egy hamisítatlan thai élménnyel.
Tényleg elkerülte a figyelmemet, köszi. De aktuális amúgy, minden is aktuális :-)
A régi idők...hát igen, azóta van család és az ő igényeiket is figyelembe kell venni, meg valószínűleg én is sokat változtam. Pl. Ciprus tudod tavaly, amin le is döbbentél mert pont olvastad, hogy a napernyőárakról beszélgetek Nissi Beach-en :-))
Na jó, az lehet, bár nem tudom milyen lesz az Air Asia járat ha ugyan elindul tényleg. Én most a KLM-hez, Austrianhoz, Turkishez stb. hasonlítom, bár a Turkishról pont te írtad asszem, hogy ott is milyen anomáliákkal találkoztál.
Köszi hogy ezt ilyen részletességgel leírtad. Ahogy az egyetemen mondták volna, "hiánypótló munka" :-)
Őszinte leszek, ez alapján nekem az Air China kerülendő, főleg hogy ez az alap szitu valószínűleg ami veletek történt és innen alighanem csak lejjebb van még.
A beszámolót magáról az útról én is szívesen olvasnám ezek után.
Szoktam beszámolót is írni, majd megpróbálok most is, csak még ilyenkor ezer a dolog (fényképek letöltése, válogatása, film készítés, vágás, írás, na meg persze a "szünetekben" dolgozni is kell kicsit).
De összességében nagyon feltöltő, új élményekkel és a régiből a jók megismétlésének érzésével, büszkeséggel, hogy mivel magunkkal vittük a gyerekeket, ők is csillogó szemekkel jöttek haza és nem faragtam be vele, hogy esetleg őket nem sikerült meggyőzni, hogy ami az öregeknek nagy kedvence, az nekik esetleg nem annyira fekszik.
Akkor nem is kérdés, hogy közvetlen 10-11 óra alatt, vagy ezer átszállásos 24 óra alatt, ha az árak sem rosszabbak.
Erre még nincs "algoritmusom", hogy hogyan lehet minden szempontból jó repjegyeket kifogni, a mostani módszer az, hogy amikor éppen aktuálisan keresek, az akkori legjobbnak látszót kiválasztom és leütöm és később már nem foglalkozom vele, hogy lehetett volna jobbat-e.
