Rebbenő szemmel ülök a fényben rózsafa ugrik át a sövényen, ugrik a fény is, gyűlik a felleg, surran a villám s már feleselget fenn a magasban dörgedelem vad dörgedelemmel, kékje lehervad lenn a tavaknak s tükre megárad, jöjj be a házba, vesd le ruhádat, már esik is kint, vesd le az inged, mossa az eső össze szivünket.
Szeretnék a boldogságról írni szeretnék többé sohasem sírni szeretném a világba kiordít'ni: Ne csüggedj, van remény az út vége a győzelem! nehéz a harc, de 'mi vár: boldogság, béke, szerelem!
Szeretnék a szerelemről írni szeretnék boldogságtól sírni szeretném a világba kiordít'ni: Istenem! Ő itt van velem! Látom Őt, nemcsak álmodom a perceket már nem számolom mert eljött, s többé nem megy el ó, áldott élet áldott szépség áldott szerelem!
Szeretnék csak mindig Róla írni tündérmesét, igaz történetet szeretném a világba kiordít'ni: Szeret, szeret, szeret! S azt is, hogy én is szeretem jobban, mint életem s ez a szerelem végtelen mert kettőnké - ugye, Kedvesem?
Szeretném elmondani hogy szeme gyönyörű s ajka édes minden, mit mond és tesz szivárvánnyal ékes s csak, hogy láthatom a Mennyország nekem szeretném elmondani nektek hogy végtelen szeretem!
Szeretném, ha mindez való lenne szeretném, ha egyszer Ő üzenne: Várlak, gyere, szeretlek én is! szerettelek mindig s szeretni foglak a világ végezetéig!
Hogy hogyan szeretlek? Hadd soroljam el. Ameddig lelkem ér, oly messze forr Szerelmem, s mélybe és magasba, hol A Lét s a Menny határaira lel. Szeretlek, mint ha hétköznap lehel Békét - ha nap süt, gyertya haldokol. Ahogy a Jogért harcol-robotol A hős, akinek dicséret se kell. Oly lángolón szeretlek, oly vadul, Mint búm tüzelt, mint hisz-vall kicsi lány, S ahogy szerettem vesztett, szomorú Szentjeimet - szeretlek én vidám Vagy könnyes arccal, mindig! - s ha az Úr Hagyja, még jobban halálom után.
Az én kegyesem nem nemes, De deli és szép, Mint egy Gratia, kellemes. Szíve tiszta s ép. Félénk szeme nem mosolyog, Csak dagadó melle dobog, Midőn felém lép.
A módit ő nem esmeri, Sem piperéit, Ah, mégis oly szépen szedi Könnyű lepleit! Barna fürtje sodradéka, Fátyola csendes árnyéka Festi kecseit.
Szép, ha képén a szerelem Rubintja pirul, Szép, ha könnyét törölgetem, S vállamra simul; Szép, ha ölel, fohászkodik, Színe százfelé változik, S nyelve elnémul.
Elengednélek, visszahívnálak nagy vízben vetnék neked ágyat s fáradhatatlan tengerészed, kezemmel körülhajóználak. Amerre mennél, mennék utánad. Nyár van, kiköltözöm az ég alá szerelmed nomádjának: süssön a Nap, mint a végzet - egész testemmel égjek!
Erőt az elérhetetlen jövő ad s holnapi romlása a vágynak. Darazsak golyózápora luggatná át a koponyámat, venné a világ véremet, de én csak mosolygok, mert látlak.
Elengednélek, visszahívnálak, hangya-gyászmenet hömpölyög, előle eltaszítanálak. Porból fölszedve vizet adnék, sebed kimosnám szavaimmal. Melléd feküdnék, s a világot elsötétíteném hajaddal.
Felkavaró szerelmes verseket találtam Zimonyi Zita új verseskötetében, amely az utolsó szerelem hisztériájáról szól. Ilyen őszinte, megrázó kitárulkozással sose találkoztam még. Ízelítőnek feltettem néhány verset. Érdemes végigolvasni a kötetet, nem lehet letenni. (Valentin-napi különleges ajánlással kezdődik, vajon mi rejlik mögötte?)
Zimonyi Zita
(töprengés)
elröpíti-e hozzád a gondolat
érzékekről felszálló óhajomat,
a sürgetést, hogy jöjj hamar,
elröpíti-e hozzád a gondolat,
hogy két ág puha-pihe tövén
esengve hív-vár a fészekmély,
elröpíti-e a gondolat sietve
verdeső vágyamat szívedhez,
Hadd felejtsem végre el a szigorú telet Mikor a hó megülte a tájat, az életet Létem izzó napja nézz rám Nem szólok, csak csodállak némán
A kopár föld végre zöldbe öltözött Porcsinrózsák hajladoznak kába fejem fölött Virágok takarója borítson szerelmem Csak szeress, és ne felejts el engem
Halkan csobog a dalos patak Ahol elöször megpillantottalak Ott dölt el végleg a sorsom, az életem Amikor szembenéztél velem
izzó bolygók között bolyongva találtam rád vénusz puha szirmaira szólított szíved száguldva széthulló univerzumokon át csillagok lótuszkelyheiben megmártóztam veled s most érzem benned a pillanatot semmiből éledő minden vagyok a lélegzeted, a szárnyaid szemedben őrjöngő vágyaid gerincedbe olvadó fény-folyó én vagyok benned a rossz és a jó tükrödre borult angyalporod testedet éltető otthonod Napod vagyok, s minden perced halkan bizsergő szerelmed párnádra lágyan csorduló álmod a szolgád vagyok, s a királyod atomjaid forró rezdülése emésztő kínjaid enyhülése szobád falára ömlött öröklét a balsorsod vagyok, s a szerencséd fény, mi nélküled nem ragyog... lelkedből nyíló virág vagyok
Már nem tudom, hogy miért szeretlek, de azt azért tudom: nagyon. Most hát reád rakom a terhet, szempilláidra a szerelmet, a mellkasodra, a szívedre a vállaidra. S úgy hagyom.
"Házasodjunk össze. És gyereket is akarok. És Veled akarok megöregedni. Veszekedni. Elviselni egymást. Szeretni. Ott akarok lenni melletted, ha gyötörnek éjszaka az emlékeid és szükséged van rám. És felébredni reggel az emlékeimmel, és olyasvalakivel megosztani, aki nem fordul el tőlem azért, mert azt hiszi, hogy az élet csupa napsütés. Olyan társ kell, aki nem fél, hogy a végsőkig próbára tegyen."
De most megjártad, kedves, most az egyszer. Ezüsthálóval foglak meg, nem menekszel. A csillagos ég hálójába foglak, Nekem fogadsz szót, meg a csillagoknak.
Az volt a veszted, mind a kettőnk veszte, Az a csillagos júniusi este.... ....Csak a csillagok voltak és mi ketten! A csillagok közt szálltunk! És ijedten és görcsösen fogtuk egymás kezét.
Szólnom kell akármit is és ha már együtt vagyunk, hát nektek beszélek. Mindegy, ha azt is hiszem, hogy magamnak szólok. Néha meghalljuk nevünket, de akkor ott vagyunk, ahol a madár se jár A fergeteg ormán sugárzunk fölfelé messze a sugarak portengerétől
Csak a szívünkből zuhanó szelek lengetnek fölfoghatatlan villamosságot Följebb tolom fejemről a fellegeket, de azért érzem a levegővel Cirógatnak a tavalyi bimbók, s a lehullott levelek nyomdokai
Szólnom kell akármit is és ha már együtt vagyunk, hát nektek beszélek A madarak meghalnak fölötte, szívére hull kicsi, hideg testük.
Nagyon szegény az ember, Ha egyedül van és kedvesét szeretné harapdálni, De úgy, hogy az őneki mégse fájjon.
