Alapinformációk elérhetők a Kinizsi Százas hivatalos honlapjáról: www.kinizsi.org. További információ: bakancsos-szurikata.hu/kinizsi/ - Az eddigi Kinizsik áttekintő táblázata A következő, 42. Kinizsi időpontja 2024. május 25. (szombat).
Frissült és kicsit változott is a kinizsi.org-on a teljesítői lista! Az idei teljesítők neve mellé bekerült 2017-es év és az eddigi teljesítések száma is feltüntetésre került.
Dorog-Csillaghegy oda-vissza 71,5 km/2300 m szint, Csillaghegy-Bányahegy 70,8 km, 2460 m szint.
Elég hasonló számok.
Technikásnak pedig egyiket sem nevezném - annyi, hogy az egyikben ott van keményebb szakaszként a Gete meredek oldala és a Horgásztó utáni dzsungel, a másikban a Kétágú-hegy, illetve esetleg a Pilis-nyereg előtti szakasz és a Kevély csúcsa körüli rész.
ide is beírom, hátha olvassa valaki, aki látna fantáziát abban, hogy megszervezné a Szuperkatlan Iszinikjét január közepén, mondjuk Dorog-Csillaghegy viszonylatban, "Szuperkas" néven.
"háromhetesek is a hegyeknek felfelé dőlnek el általában"
De csak azért mert mindenki egyformán eszetlenül/veszélyesen megy lefelé. Ezért se szeretem ha HC emelkedö utan egy lejtö van, es aztan a cél, mint pl. tegnap
meg szerencse hogy nem ilyen egyetemre jartam, ahol ezert megbuktattak volna. Viszont remekül meg lehetett bukni Cauchy konvergenciakritérium vagy egy Cauchy-sorozat, vagy Cauchy tétel miatt.
Ma már meg nem tudnám mondani, hogy ezek miröl szoltak, viszont erre aCauchy névre emlékszem :)
A Nagy-Kevélyről lefelé: nagyon sziklás a terep, gyors tempóval lefelé a talpam sokkal jobban igénybe van véve. Nekem jobb, ha lassabban megyek, a nyeregtől egyébként is lehet futni lefelé.
Gete: Nem azokkal van (lehet) baj, akik úgy előznek, hogy szinte észre sem veszed. Hanem azokkal, akik kétlépésenként megcsúsznak mögötted, benned meg felsejlik a gondolat, hogy vajon ha úgy alakul, a sporttárs ki fogja fizetni a keresőképtelenség miatt elmaradt munkabéredet? :)
Ha már Mátrabérc: néha ámulok, hogy egyesek (főleg futók) milyen ügyesen (merészen?) mennek lefelé a Kékes után azon a nem túl szép lejtőn, sárban, hóban. Pedig úgy érzem, hogy az átlagnál én is valamivel jobban mozgok terepen. Ugyanakkor volt már szerencsém aláforduló bokát látni teljesítménytúrán, úgyhogy mérlegelem a kockázatokat. Az időt én szeretem inkább hegynek felfelé megnyerni, az kevésbé kockázatos. (Valahogy úgy, mint a kerékpárversenyeken; a háromhetesek is a hegyeknek felfelé dőlnek el általában.) :)
"Egyébként miért tippelsz arra, hogy aki nem akar tyúklépésben lemenni a Getéről, az egyúttal egy felelőtlen és gátlástalan alak [...]"
Szerintem sejthető, hogy milyen "típusra" gondoltam. Ahogy már szóba került párszor, sajnos ez a túra azokat is bevonzza, akiknek nem feltétlenül lenne helyük az erdőben.
A bűncselekmény, amire gondoltál, a segítségnyújtás elmulasztása. A cserbenhagyás egy közlekedési bűncselekmény, ne keverjük ide. Ezért buktatnak az egyetemen, már másodéven is, pedig ott még nincs is szó különös részről. :)
Én magam is túrabottal megyek, lefelé is jól jön valóban. És a Bián is jártam már úgy, hogy arra gondoltam, jó döntés volt elhozni. Felfelé és lefelé is jól jött... :)
Még valamire gondolj: aki bottal megy, az sokkal biztonságosabban és gyorsabban tud menni a lejtőn. Habár pont ezen az említett két helyen általában nincs rá szükség, a Getén sokszor többet ér az ügyes kézhasználat. (Én gyerekkorom óta gyakorolom, hogy kell a lejtőn tudatosan nekiszaladni egy fának.) Sáros időben viszont ég és föld. Emlékszem egy esetre a Bia 25-ön, amikor a Szily-kápolnától gyakorlatilag alig lehetett lejönni a dágványos, meredek lejtőn a ritkán álló fák között. Én a botommal vidáman hasítottam lefelé, mások meg földbe gyökerezett lábbal álltak, és gondolkodtak, hogy meg merjék-e tenni a következő lépést. Kézenfogva hoztam le egy nőt, aki odanőtt a fához.
Egyébként miért tippelsz arra, hogy aki nem akar tyúklépésben lemenni a Getéről, az egyúttal egy felelőtlen és gátlástalan alak, aki fellök másokat, aztán otthagyja őket megállás nélkül, a cserbenhagyás bűncselekményét elkövetve? Nekem kicsit erős ez a logikai ugrás.
"az egyik a Nagy-Kevélyről lefelé vezető út, a Kevély-nyeregig" Egyszerű: sokkal fárasztóbb lassan menni, energiát kell tenni a fékezésbe. Nekem legalábbis.
Gete lefelé: sokkal magabiztosabban, ügyesebben megyek le az átlagnál. Ha egyáltalán nem próbálok előzni, csak állok a sorban, mint egy okmányirodában, az legalább tíz perc kiesés. Plusz mint az előbb, fáraszt a lassúság, energiám megy el rá, és türelmetlen is vagyok, amit egyébként nyilván másokra is átsugároznék. Ha kicentizem a pihenőimet, ha nem állok meg valahol, hogy ne veszítsek időt, miért kéne 10 hasznos percet eldobni a semmibe és lefárasztani magam csak azért, hogy cammoghassak a sorban? bizony előzni szoktam, ahol lehet, és meg szoktam kérni azokat, akik szemmel láthatóan úgyis lassabban akarnak menni nálam, hogy engedjenek el, és még soha senki nem löktem fel és nem veszélyeztettem. Ahol nem tudok előzni veszélyeztetés nélkül, ott nyilván kivárom a következő lehetőséget.
Ezen a két helyen mindig nagyon gyorsan szoktam lemenni, pedig még csak egyszer indultam futva. Úgy lehet, hogy mások a szempontjaink. a Rákóczi úton is ugyanúgy megelőzöm a csatárláncban cammogókat. Ha ők lassan akarnak menni, attól nekem miért kéne? Bizonyára nekik sem az hozza meg az elégedettségüket, ha engem is feltartanak és belassítanak.
Régi szép idők, amikor még Csillaghegyen is a Mátyás király útról indultunk...
A Mátrabércen tényleg sokkal súlyosabb a helyzet, bár azért nem folyamatosan a Kékesig, Volt olyan, ahol hosszan kellett mennem eléhezve, mert nem volt annyi hely, hogy félreálljak elővenni a kaját...
Az elmúlt pár hét néhány témájáról egy-két gondolat.
Motiváció a Kinizsi után:
Nekem valahogy magától értetődő a sport, valahogy úgy része az életnek mint az evés, alvás, vagy ahogy egy könyvet olvas az ember lefekvés előtt. Hogy éppen mit csinálok nagyobb intenzitással, az sok mindentől függ, e tekintetben a Kinizsi azt jelentette sokáig, hogy tavasszal teljesítménytúrázok, készülés gyanánt. Idén inkább túráztam, kevés teljesítménytúrán voltam. Pár dolog szezonális: síelés (ez talán érthető okból), úszás (ez főleg a Balaton-átúszás miatt). A futás és az edzőterem viszont egész évben "terítéken van".
Elengedés-nem elengedés:
Általában nem szokott probléma lenni, a futók ügyesen megoldják, még a leglehetetlenebbnek tűnő helyeken is. A Kinizsin én két helyen nem értem a rohanást, az egyik a Nagy-Kevélyről lefelé vezető út, a Kevély-nyeregig. Itt még sokan vagyunk együtt, de szerencsére azért van elég hely a legtöbb részen. Itt direkt lassan megyek, mert kiszámoltam már párszor, hogy a sietéssel kb. 3 percet nyerek, ami nekem nem éri meg, mert elég veszélyes a terep. De tiszteletben tartom, hogy valaki siet, ezért is szoktam azt csinálni, hogy a "nagyobb íveket" választom, hogy akinek sürgős, menjen. Pont a nyereg előtt van egy egyemberes rész, kb. 30 másodperc alatt végig lehet menni rajta. Itt volt olyan, hogy valaki elégedetlenkedett, de akkor és ott nem voltam rendes.
A másik hely a Getéről lefelé. Ezt szerintem nem kell magyarázni. Itt sem értem a rohanást, egy hiba nagyon komoly sérülést okozhat annak, aki elöl van. És ahogy tippelem, a siető nem fog valószínűleg megállni segíteni, az esetleges felelősség vállalásáról nem is beszélve.
Az elengedés a Mátrabércen tud nagyon problémás lenni, ahogy tapasztaltam. Főleg a Kékestetőig tartó részen.
A másik zavarása:
A kopogó bot elég idegesítő valóban (főleg éjjel, hajnalban, amikor fáradtabb vagy), de igyekszem toleráns lenni. Szólni nem szoktam, legfeljebb csúnyán nézek, de alapvetően megértem, mert tudom, hogy a botozás ritmust is ad a gyaloglásnak.
Ami jobban zavar, az a mögöttem haladó kézben tartott lámpája, amelyet lóbál az illető, előttem meg olyan a lámpafény, mint egy keresőreflektor csóvája. :)
Szemetelés:
Ahogy láttam, nem volt sok szemét, bár főleg a mezőny első felében haladtam. Szerintem nagy része olyan, hogy kiesik a csokipapír a táskából meg hasonló. Nekem is kiesett egy flakonom a löszfalnál, nagyon rossz helyen, de visszaléptem érte.
Persze tudom, hogy sok erdőbe nem való ember is van a túrán, pl. olyan, aki már a HÉV-en kidob valamit az ablakon...
Ezek nem merültek fel, de azért pár szót mondanék róla.
Zenehallgatás nyilvánosan:
Ezt megdöbbenve tapasztaltam, nem is értem. Az, hogy nekem nem tetszik, amit hallgat, az egy dolog. De tényleg nem merül fel benne, hogy ezt nem kellene? Idén két ilyenbe is belefutottam.
A legmagányosabb szakasz:
Dorogon a Mátyás király utcában. Egy lélek sem volt rajtam kívül. Nem feltétlenül ezért, de nekem nagyon tetszik az az utca. :)
Hajnali 5 órakor már a Metrón ülünk. Az 1. jelzésű villamoson már túrabotos, hátizsákos emberekkel találkozunk. A Békásmegyeri héven pedig hemzsegnek a próbatételre indulók.
Békáson kis időre elválunk sógorommal. Ő lecsúszott a nevezésről és várólistásként kapott értesítést, hogy indulhat. Így azonban kétszer kell sorban állnia. Amíg ő nevez én fogom a helyet az indító asztalnál. Amikor odaérek csak páran vagyunk, de hamarosan tömött sorokban állnak az elszánt emberek. Viszonylag elől állok. Egyszer csak arra leszek figyelmes, hogy valaki szólít a párhuzamos sorból. Régi repülős társam az, Kasza Tibi. Üdvözöljük egymást, de többet nem is láttam a túrán. Amíg előre engedtem pár embert, mert Tibit meg akartam várni, addig ő messzire jutott, és mint többszöri teljesítő sokkal gyorsabb is volt nálam.
6:45. Pecsét a lapunkon, és pittyegett az mágneskártyánk. Hajrá. Elindultunk. Közös örömünk nem tartott túl sokáig. Többször megbeszéltük, hogy elfogadjuk a tapasztaltabbak tanácsát és nem várunk egymásra. Mindenki a saját tempójában halad. Ha tudunk együtt, az jó, de semmi erőlködés. Korábban nekem kellett Tibort visszafogni, hogy nem az elején kell legyalogolni a távot. Osszuk be az erőnket. Most azonban a tömeg engem is magával ragadott és a jó bevált tempónál gyorsabban haladtunk. Nem gondoltam, hogy ilyen hamar elválunk, de a Kevélyre felfelé utánam szólt, hogy menjek nyugodtan, neki meg kell állnia egy kicsit. Mint utóbb kiderült, túlságosan megpakolta a hátizsákját olyan dolgokkal amit korábban nem cipelt ilyen mennyiségben. Közel 5 kilóval több teherrel indult mint amivel edzettünk. Telefonon tartottuk a kapcsolatot, egészen a Getéig, ahol kifordult térde miatt feladni kényszerült.
Mindenhol azt olvastam, hogy azért sem kell aggódni az ilyen elválás miatt, mert mindig lesz aki éppen az én tempómban halad. Így is volt. Kicsit a szokásosnál gyorsabban mentem, valamivel 5 km/h sebességnél gyorsabban, amikor rám köszönt egy velem egyidős úr. Hosszú-hegyig együtt baktattunk. Kiderült róla, hogy ő is első teljesítő. Mélységi felderítőként szolgált valamikor, ahonnan elengedték a Kinizsi 100 túrára, de mivel inkább a családjával töltötte a hétvégét, és később ez kiderült, fogdába is zárták miatta. Így 30 évvel később vezekelni jött.
A Pilis-nyereg 5 órán belül megvolt. Nagyon jó idő, legalábbis nekem. Még mindig gyorsabb, mint az edzéseken. Kesztölcön megállok az első kútnál. Vizet tankolok, mert fogytán a készlet. Megterveztem a vízvételi helyeket. Ez volt az első. A falu, illetve a Polgármester Úr ajándéka a fröccs és a levendula szörp. Alkoholt nem mertem inni. Nem próbáltam korábban, és itt nem mertem. Maradt a szörp, és a pogácsa. Ezek is csak módjával, mivel nem csak az ivást és vízvételt terveztem meg, hanem egy kardiológus, triatlonos, kávémestertől azt tanultam, hogy egy ilyen igénybevételnél óránként 30-40 g szénhidrátot kell pótolni. Félóránként pedig inni. Nem várjuk meg sem az éhezést, sem a szomjazást. Többször kipróbáltam, és nekem bevált. Tartottam magam hozzá.
Dorog felé nem volt árnyék. nyílt terepen bandukolt a társaság az egyre nagyobb melegben. A kesztölci kútnál váltottunk pár szót egy kedves hölggyel, aki most mögöttem jött és elkezdtünk beszélgetni. Biankának hívják. Most 15. alkalommal vágott neki, pedig eddig csak egyszer sikerült. Micsoda kitartás. Fantasztikus emberekkel vagyunk körülvéve. Mivel hasonló tempót diktáltunk, sokat mentünk később is együtt, kis időkre elválva.
Dorogon már éreztem a fejemen a nap hatását. Néha picit szédelegtem is. Sapkám otthon maradt, és ekkor vettem észre, hogy a kikészített tartalék póló is. Kerestem az árnyékot, de a Getére fel, legalábbis az elején nincs ilyen. Bianka tanácsára fejemre kötöttem a polár pulcsimat.
Kedves olvasó, aki kuncogtál magadban, amikor láttál a hegyen, a pulcsival a fejemen. Én voltam. nagyon kellett, hidd el nekem.
Ez egy kicsit hosszabb írás lesz, és fotókkal sem tudom megtörni a sorokat. Egy készült összesen. Nem akartam semmivel időt veszíteni. Még az óránkénti étkezések is elő voltak készítve az övtáskámba, hogy ne kelljen megállni elővenni. próbáltam mindig lefelé majszolni, és tempó-tempó, ahogy a gyerekeim mondták.
Azért a Getén megpihentünk pár percre. Bianka új tanítása: a lecserélt zoknit ne rejtsem el, hanem kössem ki a hátizsákomra. megszárad és jó lesz egy újabb cserénél. Mondtam én, hogy nem túl kellemes az illata, de könnyen leszerelt azzal, hogy elhihetem, hogy itt mindenki otthon hagyta a kölnijét. Elhittem.
Sógorom induláskor hívott, és jelezte, hogy bár a Kétágú-hegynél megrándult a térde, jön felfelé. Hívjam, ha leértünk, hogy milyen az igazi mumus. A Nagy-Gete nyugati oldala, lefelé.
Nem tűnt nehéznek. Nagyon féltem tőle, mivel mindenki riogatott. Sajnos Tibi már felfelé feladta, és visszafordult.
Újabb napos rész. Árnyék még csak elvétve sincs. Levettem a pólóm és a fejemre kötöttem. Pulcsi a vállamra, amit a hátizsák tart, hogy ne égjek le. Igen mókás lehettem. Obi-Wan Kenobit idéztük. Nem számít.
Tokod felé egy akár ismerősnek is mondható arc. Nagyon kicsi a világ. Újabb pilóta társ, bár korábban nem mutatkoztunk be egymásnak. Kicsit "hajóztunk" ahogy mifelénk mondják. Repülésről beszélgettünk. Tokodnál váltunk el, amikor ismét beértem Biankát. Mogyorósbányáig együtt mentünk, majd Bányahegyen teázva verődtünk ismét össze. Innen a sötétben lámpázva bevettük még a csapatba Viktort. Egészen a Szent Péter templom romjáig, illetve pár száz méterrel előtte, együtt mentünk. Itt nekem zoknit kellett cserélném, mert azt éreztem minden lépés fáj. Valójában korábban kellett volna, de már nem mertem megállni, mert nehéz volt az indulás, ha megpihent a lábam. A vízhólyag a talpamon azonban megrémített. Ezért fájtak a lépések. A romok után azonban a homokos talajon nagyon felgyorsultam. Azt hittem ez így megy a célig, de hamarosan ismét kövek, majd Bajtól betonút. Már a lefelé is fájt. Megfordult a fejemben, hogy itt most lefekszem és addig nem kelek fel amíg be nem gyógyul a seb a talpamon. Azonban amikor az órámra néztem azt láttam, hogy 3 óra maradt a hátralévő 5 kilométerre. Gondoltam mászva, könyökkel is behúzom magam ennyi idő alatt. Erre azért nem volt szükség.
22:30 perc alatt, fáradtan, de boldogan, beértem a célba.
Az első Kinizsin 1981-ben egy kb negyven éves szikár férfi /én 25 éves voltam/ lámpa nélkül teljesítette. Sötétben -ami akkor kicsit tovább tartott, mert szeptember eleje volt - általában mögöttem ballagott modern dorkóban /tenisz cipő/ Én pedig kényelmes utcai cipőt viseltem 41-eset, ma 44-est hordok. Dédimamám zceblámpáját vittem. Világháborús kenyeres hátizsák volt rajtam, elég kényelmesnek bizonyult. Nagyon szép idő volt. Esőben otthon maradtam volna.
A Gerecse nem esett ki, a legvégére tartogatom, persze majd kétezerhuszon valahányban.
A hegység erdőinek állapotára céloztam. Kőszeg környéke mintha egy teljesen más világ lenne. Az utóbbi idők legnagyobb élménye volt természetjárás szempontból.
