Keresés

Részletes keresés

HEV Creative Commons License 15 perce 0 0 68003
Előzmény: jzp2107 (67999)
HEV Creative Commons License 6 órája 0 0 68002

Nem mostanában jártam arra de annak idején ilyen volt.  A nagy füves részeken sok jelzésre nem kell számítani. A horgok le/feljáró útjaira érdemes figyelni. Annak idején még nem volt GPS-em az egyik horgot én is eltévesztettem.

 

http://users.atw.hu/zselic/20060510_kdp2/kdp2.htm

Előzmény: Garofano (67993)
jzp2107 Creative Commons License 7 órája 0 0 68001

ahh, köszi, de jólértesült vagy :-)

Előzmény: timetable (68000)
timetable Creative Commons License 8 órája 0 0 68000
Előzmény: jzp2107 (67999)
jzp2107 Creative Commons License 8 órája 0 0 67999

Fehérvárcsurgónál állítólag terelés felfestése zajlik (link)

KDP is (még a bélyegző is átkerül, ha jól értem)

pápá, víztározó partja..

 

 

Simulacrum Creative Commons License 9 órája 0 0 67998

Bélapátfalva - Mályinka szakaszt csinálta valaki egy menetben. Túlélhető?

Garofano Creative Commons License 10 órája 0 0 67997

timetable, AttHunter!

 

Köszi szépen a segítséget!

 

Blöki mindig pórázon jön az a biztos. :) 

AttHunter Creative Commons License 10 órája 0 0 67996

A (tér)kép lemaradt:

AttHunter Creative Commons License 10 órája 0 0 67995

Lehet, hogy az Inota feletti (Baglyas-hegy alatti) bányára gondolsz.

Ott elterelték a régi útról, mert a bánya terjeszkedett, ráadásul pocsék jelzések voltak.

Most szerintem jól jelzett és "őrkutyabiztonságos" a helyzet.

Azért, ha blökivel mentek, ne engedjétek el azon a környéken, mert ezek a kutyák tényleg nem viccelnek.

 

A piros és a kék-négyszög között van a bánya.

Előzmény: Garofano (67993)
timetable Creative Commons License 10 órája 0 0 67994

A Baglyas után, Inota előtt volt egy gerinc, amit elkezdtek elbányászni. A OSM térkép szerint most északról megkerüli ezt a jelzés, majd a nyugati oldalán elhaladva nem érinti a bányaterületet. A TUHU-s kb. azt az állapotot mutatja, amikor már az út egy része járhatatlan volt, és a hegyoldalban kellett - szabályszerűen ki nem jelölt úton leereszkedni.

Előzmény: Garofano (67993)
Garofano Creative Commons License 10 órája 0 0 67993

A KDP kapcsán szeretnék érdeklődni. 

 

Azt az MTSZ honlapján megtaláltam, hogy a változások hol érintették a Veszprém megyei szakaszt (http://mtsz.org/cikk/modosult_kozep-dunantuli_piros_utvonala), de úgy emlékszem, hogy valahol egy bányaterület miatt is vannak gondok és erről itt is mintha szó esett volna. Tudna valaki információval szolgálni, hogy mire számíthatunk Fehérvárcsurgó és Várpalota között, volt-e ott az utóbbi időben lényeges változás? Előre is köszönöm!

HEV Creative Commons License 11 órája 0 0 67992
Előzmény: DJ_RushBoy (67991)
DJ_RushBoy Creative Commons License 11 órája 0 0 67991

Érdekes ez a karbantartási táblázat. A Kamaraerdőben a P- jelzésekből mindből Z- lett néhány hónapja. 2017-től 2021-ig ki van írva milyen jelzést, és mikor újítanak fel. A Kamaraerdei részekre még mindig P- (2019) van írva, közben mint írtam az már Z- lett. Akkor most ezt hogy gondolják majd?

Előzmény: HEV (67989)
jzp2107 Creative Commons License 22 órája 0 0 67990

> a Mura völgye sokunknak messze van, én most jártam először arra

 

akkor mit jelent az, hogy a kikötőben nosztalgiáztál?

Előzmény: Güsziológus (67987)
HEV Creative Commons License 30 órája 0 0 67989
hörpölin Creative Commons License 1 napja 0 0 67988

Ismét nagyon szépen köszönöm az észrevételeidet! A honlap átalakításánál figyelembe veszem majd azokat!

Előzmény: Gizi aljas Feri (67974)
Güsziológus Creative Commons License 1 napja -1 0 67987

Borsfai-patak

 

Kiegészítésként egy"apróság".

Azt hiszem, a Mura völgye sokunknak messze van, én most jártam először arra.

 

Egy keskeny betonhídra irányítanám egy pillanatra a figyelmet:

http://www.turistautak.hu/poi.php?id=126422

 

Sajnos, a "környezete" még nincs a TUHU térképén (az OSM térképén a hidat hiányolom), de fontos funkciója van.

Folyamatos haladást tesz lehetővé a gáton a gyalogosoknak és a kerékpárosoknak.

 

Azt nem ajánlanám, hogy kerékpárral hajtson valaki a hídra, a küllők bizonyára megsínylenék. Elég nagy a szint a híd és a gát között. A nyugati oldalon van néhány betonelem, de ez csak a sár ellen véd, a szint változatlan.

 

Szerintem érdemes lenne egy kerékpárutat létesíteni a gáton, de ez nem az én kompetenciám.

Az egykor jelzett (?) út a 016-os pontnál indulhatott észak felé, de érdekesebbnek gondoltam a gáton kerülést.

 

És akkor a Borsfai-patak torkolata, ahogy a Google "látja":

Előzmény: Güsziológus (67979)
olahtamas Creative Commons License 1 napja -1 0 67986

Bingó :)

https://www.mapillary.com/app/?lat=46.76488&lng=17.244668&z=17&pKey=jt6dTIZm0WgA95m-4Je8kg&focus=photo

 

Ha valaki Keszthelyen jár és teheti, érdemes megnézni.

A tulaj a szomszéd településen lakik, így előtte be kell jelentkezni, de nagyon megéri!

 

Előzmény: jzp2107 (67985)
jzp2107 Creative Commons License 1 napja 0 0 67985

nálam elég nehezen nyílnak ezek a videók..

gugli szerint Keszthely

jól tudja?

Előzmény: olahtamas (67982)
hadidoki Creative Commons License 2 napja -1 1 67984

Összeszedtem magam és felraktam az idei két nagy-túrám leírását a weblapomra.

 

Baja-Villány-Siklós-Pécs             2018-04-28

Ó-bükk                                     2018-08-25

 

Ha valakit érdekel a hadidoki.ini.hu lapon, vagy a http://feltser1.x3.hu/EGYEB/indexE.html    linken megtalálja.

 

V43 1279 Creative Commons License 2 napja -1 1 67983

Zentralalpen: Obertauern-Sankt Nikolai im Sölktal

 

4 nap után folytattam az alpesi túrámat, ezúttal összeszedve erőmet és bátorságomat (eddigi gyakorlatomtól eltérően nem foglaltam előre szállást) az 1-es kötet meg hátralévő, papírforma szerint 87 km-es szakaszára irányult a figyelmem. Ez az 5 napos túra elég zárt helyen vezet, ezért „egyben vagy sehogy” hozzáállással viszonyultam ehhez a részhez már kezdetektől fogva, mivel végig a Schladminger Tauern (schladmingi Tauern) hegység (amely szintén az Alacsony-Tauern része, az Obertauern utáni hegyekkel egyetemben) sokaságán keresztül vezet. Nyilván van kiszállási lehetőség (Sétálós is megtette tavaly nyáron a Preintalerhütténél), de mind időben, mind távban nem biztos hogy megtérülő dolog, ha az embert nem szorítsa a szükség valamilyen külső tényező miatt. Nekem ezúttal nem volt komolyabb kötöttségem, így úgy voltam vele, ha hosszabb lesz egy nappal a túra, akkor ez van, ezért sem foglaltam sehol szállást, hiszen nem volt kőbe vésve mettől-meddig tudok eljutni. Volt egy tervezetem, ami jó idő és jó haladás esetén reálisan teljesíthető volt, végül szerencsésen ez valósult meg az életben is. De ezt előre nem tudhattam.

 

Az irány megválasztása is eléggé adta magát, egyrészt ugyanis Sölktalba feljutni nehezebbnek gondoltam a völgyből, mint onnan lejutni (település közepén stoppolni kissé nehézkesebb, de az SNP-n volt példa a pozitív végeredményre), Obertauernbe pedig kiszámítható közlekedés van. Másrészt az 1738 méteren fekvő Obertauern 600 méterrel magasabban volt mint az 1127 méteren lévő Sölktal, tehát ezt a szintet legalább már nem kellett megmásznom.

Szintek terén is jócskán fel kellett kötnöm a gatyámat, volt olyan nap amikor közel voltam a 2000 m szintemelkedéshez, de a pontos értéket nem tudom. Ez volt az első komolyabb magas hegyes túrám a Zentralon. Szóba jöhető szállásokat kijegyzeteltem egy papírra, szükség esetén tudtam volna telefonon keresztül foglalni, de erre végül mind az 4 éjszakán a helyszínen került sor. Szerencsés módon a külön alvást az összes helyen sikerült megoldani. A túra egyik jelentős kérdése volt a Sölktalból történő hazautazás, a legutóbbi alkalommal ugye az egyik helybéli fogadó tulajdonosa volt segítségemre, akivel váltottam is email-t, ő mondta, hogy addigra már valószínűleg járni fog az ún. Tälerbus, erről viszont nem sikerült semmilyen biztos információt megtudnom, egyedül a Mößnán lefotózott menetrend volt a kezemben, ami számomra nem volt túl egyértelmű. Úgy voltam vele legfeljebb megkeresem ismét az urat és ha más nem ő hív nekem taxit, vagy a múltkor is használt helyi járatos buszt. Ezen kívül még stoppolás volt a másik lehetőség, emiatt ezúttal is szerettem volna 13 óra körül Sölktalba érni (14:54-es, számomra utolsó vonat indulása Stein an der Ennsből, azaz a völgyből, ezúttal is aktuális volt). Az utolsó éjszakai szállás innentől fogva a Sölktaltól 14 km-re lévő Rudolf-Schober hütte lehetett, ez volt az egyetlen biztos pont az alvásban a túrán, de mivel pontos érkezési időpontot nem tudtam mondani, így itt sem foglaltam semmit előre, rábíztam magam egy kicsit az események sodródására.

 

Vasárnap reggel indultam útnak (a június végi Edelrautehüttés esetből tanulva egész nyáron hanyagoltam a pénteki és szombati estéket túrázás előtt/után), ezúttal Obertauernt az északi irányból közelítettem meg. 5:55 magasságában a Dácsia gyorsvonat viszonylag időben indult el Kelenföldről az első kocsiban velem a fedélzetén, rendben is haladtunk Hegyeshalomig. Ott viszont váratlan körülmény zavarta meg az előre jól felépített útitervemet: Bécs felől érkező Wiener Walzer gyorsvonat 40 percet késett és mivel az osztrák mozdonyvezető Hegyeshalomból fordul vissza a Dácsiával Bécs felé, így nem volt ki tovább vigye a vonatot, kénytelenek voltunk megvárni a késett gyorsot. Gyakornokkal jött a mozdonyvezető kolléga, megmondom őszintén nem örültem ennek, mert adott esetben, nem laza menetrend (ami elég gyakori) mellett perceket jelenthet a menetidőben a rutinos vagy kevésbé rutinos kéz a vezetőálláson (tudom ezt jól, mivel jómagam is vezettem nem keveset felügyelet alatt annak idején). De hát ez van alapon, nem tudtam mit tenni, vonatunk tartva a 40 perces késést gördült ki a határállomásról, majd probléma nélkül haladtunk Bécs főpályaudvar bejárati jelzőjéig. Itt percekre megállítottak minket és mire a peron mellé értünk a kerek ¾ óra késés után, azaz 8:21 helyett 9:06-kor álltunk és pont ebben a percben gördült ki az „alagsorból” azaz az 1.-2. vágányról (mely ugyan az állomás területén van, de mégis több percnyi intenzív gyaloglást és lépcsőzést jelent az elérése az érkezési peronról) az állomásról a kinézett Westbahn vonat. Gyors újratervezést követően a 9:30-as railjetre szálltam fel. Megnyugodva vettem tudomásul, hogy nem borul a menetrend a Dácsia miatt a továbbiakban. A következő probléma viszont már az ajtón kopogtatott, az előbbinél sajnos lényegesen érzékenyebb területen: szerettem volna pár képet csinálni menet közben, de a fényképezőgépem nem engedelmeskedett. Fókuszált, de a képet nem készítette el. Ilyenkor szokásos rutinműveleteket (ki-be kapcsolás, elem ki-be, kártya ki-be) elvégezve csak annyit sikerült elérném, hogy az első bekapcsolást követően egyetlen képet tudtam csinálni, többet nem. Nem volt nagy titok, hogy az előző túra végén a hazaúton történő vizesedés miatti belső oxidáció idézte elő ezt a problémát. Így viszont ebben a formában vállalhatatlan volt a gépem „használata” innentől hasztalan teherként volt a zsákomban még 4 napig. A teljes kétségbeesés környékezett, ugyanis nálam a túráim során elég fontos számomra a fotózás és az élmények minőségi megörökítése, hogy azokat a képeket még hosszú évekig megelégedéssel tudjam nézegetni és másnak is megmutatni. Nem volt más választásom, leformáztam a kártyát (az eddig csinált kb 100 kép kuka) és a telefonommal fotóztam a továbbiakban. Nem volt kellemes tudomásul venni ezt a tényt, de legalább volt egy másik képkészítésre alkalmas eszköz a kezemben, fényképezőgéphez vasárnap délután Salzburgban hozzájutni elég lehetetlen vállalkozás lett volna 0 helyismerettel. Szerencsére fejlődött annyit a technika, hogy a telefonommal is értékelhető képet tudtam csinálni, így áthidaló megoldásnak jó volt ez (nem mintha lett volna más választásom a visszafordulás mellett, ezt azonban elvetettem). 2013. júniusában az Országos kék befejezésének előestéjén hasonló gond jelentkezett Zalaszántón a szálláson, miután az eső Sümegtől tisztességesen eláztatott, akkor nem lett volna nagyon alkalmas eszköz a gép kiváltására, az akkori telefonom tudott képet csinálni, de elég lassú volt és a minőség sem lett volna egy lapon említendő a fényképezőével. Szerencsére akkor reggelre megjavult a gép és a hiányzó Zalaszántó-Keszthely szakaszt is rendben meg tudtam örökíteni és az a gép még utána sokáig szolgált. De visszakanyarodva Ausztriába, Salzburgban leszálltam és a Villach-Klagenfurt felé tartó railjetre szálltam át, mellyel Bischofhofenig utaztam. Innentől a már kétszer is látott német ingavonattal utaztam Radstadtig. A menetrend szerinti 3 perces átszállás miatt aggódtam, de gyakorlatilag még várni is kellett a buszra amely Obertauernbe vitt el. Érdekességként jegyzem meg, hogy a busz hátulján biciklitartók voltak elhelyezve, így lehetővé vált a kerékpárszállítás a buszjárattal (nyilván térítés ellenében), Obertauernben pakolták őket le, amikor én a táskámból elfogyasztottam a szétkenődésre eléggé alkalmas 2 db banánt a táskámból. A biciklisek innentől pedig le tudtak gurulni mindkét irányba, ugyanis Obertauern, 1738 méteres tengerszint feletti magasságával a főút legmagasabb pontja és így nem kellett feltekerniük a fárasztó és forgalmas úton. Magyarországon ilyen fajta megoldás elképzelhetetlen lenne.

 

1. Radstadt állomás, átszállás

2. Obertauern, bicikliszállítási lehetőséggel rendelkező busz farol ki a megállóból

 

Telefonommal a kezemben felszerelkezve indultam útnak fél 3 előtt pár perccel. A nálam lévő 2 másik telefon közül a régi okostelefonomat (a másik az régi gombos, azon szoktam ébresztőt állítani, plusz pedig ez a vésztartalék ha a többi nem működne) bekapcsoltam és ezen futott a mapy.cz térképe a túra során, mivel a mostani telefonom akkumulátor töltöttségére a fotózás miatt eléggé szükség volt. Nehezen tudtam magam túltenni a fényképezőgép hiányán, de igyekeztem egyre inkább a túrára figyelni, mivel azért voltam ott. Mivel az obertauerni pecsétet 2 túrával korábban már beszereztem, így a központban található útjelzőnél felfelé balra, felfelé fordultam és kezdtem meg az 5 napos túrát a borongós időben. Obertauern jócskán pénzes szálláshelyeit és egyéb épületeit hamar magam mögött hagytam, majd egy mérsékelt emelkedésben folytatódott utam az aszfaltos úton, több nézelődő és túrázó emberrel találkoztam a mai napon is, ez nem volt másképp a következő 2 napban sem. Hamarosan jobb kézre egy tavat, majd egy síközpont-szerűséget értem el, amely több libegő kiindulópontja volt. Innentől már hangsúlyosabban emelkedett a keréknyom, majd ösvény, visszafelé nézve Obertauernre szép volt a látvány, jól jött volna a zoom lehetősége a képkészítésnél (kis zoom még belefér ha telefonnal fotózok, de nagyobb már nagyon rontja a minőséget, mivel a kis VGA kamera nem egyenértékű egy rendes optikai zoomos fényképezőgépével), de így is sikerült legalább a látványt megörökíteni. Felérve az aktuális magassági pontra (Seekarscharte, 2022 m)a látvány gyökeresen megváltozott: magas hegyek körben, az út is legalább féltucatnyi kis tó, tengerszem között vezetett a sziklás és füves területen, háttérben nagy szürke hegyekkel. A kezdeti lehangoltságom kezdett oldódni, a túra „szele” kezdett megcsapni. Több túrás csapat is jött szemben, még biciklis is amikor elkezdtem a lejtőn haladást, amelynek vége az Oberhüttensee előtti nyeregben (Oberhüttensattel, 1866 m) volt, ide hozzávetőleg két órás gyaloglás után érkeztem meg. Balra pár száz méterre az Oberhütte faháza látszott, jobbra pedig egy völgy déli irányban.

 

3. Obertauernt elhagyva

4. egyre távolodik a túra kiindulópontját jelentő "felnagyított Donovaly"

5. nem sokkal később változott a táj, jó irányban

6. Oberhüttensee

 

Nekem viszont egyenesen kellett továbbhaladnom az Akarscharte felé, a nagy szürke hegytömeg irányába. Bő egy órás izzasztó felfelé menet következett a közben napossá vált időben, szerencsére a vége felé legalább kicsit mozgott a szél amikor felértem a 2315 méteren található Akarscharte (akarni kell hogy felmenjen az ember) nyergébe. A látványtól szinte földbe gyökerezett a lábam: előtte hegyek ameddig csak elláttam, szemben pedig lent jól látható volt a szép fekvésű Giglachsee víztükre, esti szálláshelyem, az Ignaz-Mattis hütte is látható vált. Hátam mögött pedig visszanézve a félig napos, félig felhős látványban fürdő hegyekben is lebilincselő volt, ahogyan az egyre távolodó hegyek más és más színárnyalata egy-egy számítógép háttérkép fotóra emlékeztetett. Leültem a Giglachsee felé nézve és csodáltam a panorámát, közben ettem pár falatot és barátnőmmel is beszéltem telefonon. Negyed 7 felé kezdtem meg a leereszkedést a nyeregből, az ide-oda szerpentinező ösvényen egy óra alatt értem el a Znachsattelen át a Giglachsee végénél lévő Giglachseehüttét, melyet zárva találtam.

 

7. jócskán emelkedős ösvényen felfelé

8. gyönyörű kilátás keleti irányban a Gigalchseevel

9. kilátás a hegyek árnyékával nyugat felé

10. indulás lefelé

11. saját árnyékom a tájképben

12. kilátás északkelet felé, a Dachstein irányába

13. közeledik a tó

14. Gigalchseehütténél

 

Nem örültem ennek, mivel az Ignaz hütte alternatívájának tartottam, ha ott nem lennének számomra elfogadható körülmények, de így most már biztos volt, hogy ott kell megszállnom éjszakára. Egy kis emelkedő következett az ösvényen a Preuneggsattelen át, bal lábam gyűrűs és középső ujja közötti időnként jelentkező,  számomra megmagyarázhatatlan fájás előjött, amin túl sok minden a megálláson túl nem szokott segíteni, de mint máskor is ezúttal is elmúlt pár száz méter után. 19:40 környékén érkeztem meg az Ignaz hüttéhez (pecsételőhely), ahol nem túl kedves fogadtatásban volt részem: két srác ült kint a hütte épülete előtt magyarul beszélgetve, az egyikük látva hogy fotózok leköpött a földre és mondta, hogy „ezt fotózd le, bmeg”, mondtam neki magyarul hogy megtörtént. Erre teljes döbbenet ült ki az arcára miközben a társa nagyot nevetett, ezek után többször is bocsánatot kért tőlem az elkövetkező percekben. Nem haragudtam és nem vettem fel ezt az egészet, tudtam, hogy a honvágy furcsa dolgokat tud kihozni az emberből (viszonylag még friss élmény volt a 2 túrával ezelőtti Schwabergerhüttés lelki mélypontom). Kiderült, hogy legalább 4 magyar dolgozik a hüttében: a már említett srác, egy pár és egy másik fiatal hölgy aki a segítségemre volt a későbbiekben. Ha már a fogadtatás nem sikerült a legjobban, legalább az éjszakai egyedüli elszállásolásom megbeszélésével a házból előjövő főnökasszonnyal segítségemre voltak a jelen lévők. Persze először tiltakozás volt, hogy tele vannak, de végül mégis sikerült a hütte épületével szemben lévő kis faház emeletén egy kis szabad szobát találni. A szobácska előtt a földön legalább tucatnyi ember feküdt az erre kialakított fekhelyeken, megkönnyebbülve vettem tudomásul, hogy nem hozzájuk kell csatlakoznom. A hely kérdésének megbeszélése után a telefonom töltésére terelődött a szó, mint második hangsúlyos kérdésre, szerencsés körülményként a személyzet tagjai közül a már említett fiatal hölgy (sajnos a nevére már nem emlékszem) volt a segítségemre, ugyanis kölcsön adta a sajátját. Az én töltőm még a régi gombos telefonomé volt, tehát lassan töltött, mivel eddig fényképezővel fotóztam és a telefont csak a térkép, telefonálás és a kis számú pár fotó rögzítése merítette túra közben, így ennek nem volt eddig ekkora jelentősége mint most, ha nem volt teljesen feltöltve az sem volt akkora baj. Most viszont elsők közé lépett ennek ez a probléma és eléggé meghökkentő módon vettem tudomásul, hogy a hütte ebédlőjében lévő elosztó 50 cent bedobása mellett került 30 percre feszültség alá. Őszintén szólva elég övön aluli dolognak tartottam ezt, mivel sokan jönnek-mennek errefelé (bevétel hegyek..), én pedig most a fényképezőgép helyzet miatt ki voltam szolgáltatva (a kis faházban nem volt egy darab konnektor sem) így még ezt is „megadóztatni” (a meleg vízért külön kellett fizetnem a szállásköltség mellett) finom fogalmazva  sem tartottam szép dolognak. Azonban mivel más lehetőség nem volt, így ezt kellett tudomásul vennem, megrökönyödésemet látva a hölgy adott egy 50 centest a töltője mellé, amit akárhogy is akartam de nem tudtam visszautasítani, szép gesztus volt tőle.  Sikerült két szabad helyet találnom az elosztón, mivel előttem már valaki bedobott a pénznyelőbe egy 50 centest, így töltődött a fotózós és a térképes telefonom is (utóbbi a régi töltővel). Az egészben nem csak a fizetés volt kellemetlen, hanem az időlimit miatti folyamatos ellenőrzése a töltésnek, mivel nem lehet korlátlan ideig bejárni az ebédlőbe, ugyanis 10 órakor bezárt a bazár, amit itt be is tartottak.

 

15. esti csendélet a Giglachseenél

16. szobám az Ignaz hüttében

 

A töltés kérdése után kiültem a kinti padok egyikére, hogy megsüssem a vacsorára szánt szalonnát, közbe a már említett fiatal hölggyel beszélgettem. Heti egy napjuk van átlagosan szabad, amikor nagyjából a szobájuk falát tudják nézegetni, mivel nem nagyon van mit csinálni, említette, hogy egyszer volt lent a városban (gondolom Radstadtban vagy Schladmingban),akkor is rossz időben. Nem is nagyon erőlteti mivel a lejutás hosszadalmas és körülményes, meg is értettem ezt. Durva lehet 3 hónapot távol lenni egyben, mondtam is neki, hogy nekem a pár túranap bőven elég egyszerre. Szerencsés körülmény, hogy legalább tud magyar nyelven társalogni a többiekkel, gyanítom több helyen nincs erre mód.

Mivel csak 3 váltásnyi alsóneműt és zoknit hoztam magammal, a hűvös idő miatt a mosást meg sem kíséreltem.

 

Bedobtam a kapott 50 centest az elosztó pénznyelőjébe, később még egyet a saját pénztárcámból. A főnökasszonynál érdeklődtem a fürdés kapcsán, először 26 eurót mondott a szállással együtt, de amikor fizettem neki, akkor bemutatva az alpenverein kártyámat 20 euróra mérséklődött az ár. Mielőtt elmentem a kártyámért fizetés előtt, megnéztem a ház mögötti forrást, ha nem lett volna már hűvös az idő akkor bevállaltam volna a hideg vízben fürdést, de így viszont nem akartam. Csodálkoztam is, hogy a forrásvíz ingyen volt a helyen, javasolni kellett volna a főnöknőnek, hogy ezért is szedjen pénzt…nem tetszett ez a pénzéhes légkör. Értem én, hogy néhány hónap alatt kell összeszedni az egész évre való lóvét, de azért az áramért fizetést 1986 méteres magasságon, annyira nem messze a civilizációtól elég pofátlan dolognak tartom. Oké, a meleg vízért fizetést még megértem, mert ha ez nem lenne akkor hektoliterszámra menne le a lefolyón a jelentős energiával felmelegített víz. Így viszont ez egy komolyabb szűrő, amit már nem mindenki lép meg, én eddig bárhol éltem a lehetőséggel ahol volt rá mód. A 20 eurós áron rajtam legalább nem keresett annyit mint azokon akik ettek, ittak itt a konyha jóvoltából. Van olyan hely ahol normális kajára és szállásra szívesen adok akár több pénzt is, de ez a hely nem tartozott ezek közé.

 

Jócskán esteledni kezdett már amikor fürödni tértem, a fürdőszoba kulcsát külön el kellett kérnem és fürdés után visszajuttatnom a főnöknőnek. A fürdés legalább jó volt, mivel a kis törülközőmet sikerült otthon hagynom így a wc-ből beszerzett papírral törölgettem magamat meg a hajmosással egybekötött fürdés után, hát mit mondjak, elég egyedi élmény volt papírral törölni a hajamat és a egész testemet. Ezek után szépen kivártam még az utoljára bedobott 50 centesem ideje leketyeg, marhára nem tudott érdekelni a főnöknő sóhajtozó tekintete, aki arra várt, hogy végre én és a mellettem lévő kártyázó és beszélgető társaság elhagyja az ebédlőt. ¾ 10 után lejárt a töltési idő, mindkét telefonom feltöltődött, a főnöknőnek odaadtam a hölgy töltőjét, ahogyan ezt előtte meg is beszéltük, majd a kis szobámba vackoltam magam be. A leírt cselekvések kapcsán többször fel és lementem a kis faház lépcsőjén aminek a felső végénél tucatnyi ember aludt, nem tudom mennyire örültek a járkálásomnak, de úgy voltam ezzel, hogy én is akaratlanul is elviselem több ember hülyeségét és sajátosságait ha ilyen helyen vagyok összezárva idegenekkel. A hülyeség elviselésére sajnos ezen a túrán is több szálláshelyen volt lehetőségem. A vékony deszkafalu szobácskába természetesen zárt ajtó mellett is behallatszódott a kinti forgolódás és horkolás, így csak gyakorlatilag egy lelki megnyugvást jelentett a zárt ajtó, azon nagyjából minden hang beszűrődött. Pár perc után már érezhető volt, hogy ez egy pocsék éjszaka lesz és sajnos úgy is lett.

 

Korán reggel elkezdődött kint a mocorgás, így már ha aludni nem is, de legalább feküdni még tudtam. 6 óra után felkeltem, majd a reggeli teendők után reggeliztem, töltöttem még egy kicsit a fotózós telefonomat, majd 8 óra előtt útra keltem. Az emberek nagy része is ekkortájt kezdett a benti reggeli utáni ejtőzést követően megindulni, így szerencsésebb lett volna ha előbb indulok, de most már ez a helyzet állt fent. Elnyújtott lejtővel érkeztem meg a Giglachsee végénél lévő almhoz, ahol egy balra a faház előtt egy klasszikus favályús forrás állt. Mivel vízkészleteimet reggel az Ignaz hütténél a szabadban lévő vízcsapnál (ingyen) feltöltöttem, így itt csak pár kortyot ittam a hideg csobogó vízből, majd megindultam a Rotmadlspitzére vezető hosszú emelkedőnek.

 

17. indulás az Ignaz hüttétől, a jobbra lévő kis faház emeletén aludtam (jobb oldali kis ablak)

18. tükörkép, avagy a tegnap délután megjárt Akarscharte a képen

 

Visszafelé nézve a napsütéses időben láttam, hogy vagy 8 ember indult meg ugyanezen az úton mint én. Bíztam benne, hogy lekanyarodnak a tó végi almnál, de nem így történt. Mivel már a negyedik idei túrámat tapostam már említésre méltó kondim kezdett kialakulni, így nem is előzött be senki a következő csúcsig. Először egy kisebb púpra kellett felkapaszkodni a félkör alakban körben sziklás katlanban, több vízfolyáson átkelve (patakátkelésből legalább van annyi mint a legelőkerítés keresztezésből, így ezeket nem tartom számon, sokszor meg sem említem, mert annyira mindennaposak az Alpokban), majd a soron következő csúcsra indult meg a szerpentines, jócskán emelkedő ösvény. Tele lett az égbolt felhőkkel, majd fél 10-re értem fel a Rotmadlspitze útjelző tábla nélküli, 2453 méteres lapos csúcsára, leültem egy kicsit enni, majd fotózni, ezek után a mögöttem jövő dán (!) fiatal pár is beért, váltottam velük néhány szót, 2 nap volt mire kocsival Schladmingba értek Dániából, a kérdésemre, pedig, hogy miért ide jöttek a hegyeket és a szép tájakat válaszolták, ebben egyetértettünk. Tévesen azt hittem, hogy délkelet felé egy tó mellett lévő ház a soron következő ház már a szakaszhatárt jelentő Keinprechthütte, de ebben tévedtem.

 

19. még napos időben felfelé, háttérben a Dachstein hegyei

20. a helyenként nem könnyű ösvényen

21. Giglachsee, ezúttal más szögből

22. Dachstein, a Rotmandlspitze csúcsáról fotózva

 

Ha már szakaszhatár, akkor következzék egy kis számmisztika: tegnap Obertaern-Ignaz hütte között 13 km-t tettem meg, azonban a szakaszhatár az innen 7 km-re lévő Keinprechthütte (innen Obertauernig tart a 20 km hosszú 27. szakasz). Mivel tegnap a korán kelés dacára a hosszú utazási idő miatt képtelenség lett volna odáig elérnem, így ma kellett ezt a részt lejárnom, azzal a ténnyel „súlyosbítva”, hogy a következő szakaszhatáron, a Gollinghüttében terveztem megszállni, ami 18 km-es végig magashegyi szintes túrázást jelentett. Az Ignaz hüttéből errefelé elindult tömeg „osztrákosan” csak a következő házig, azaz a Keinprechthüttéig ment (vagy onnan tovább más alternatív célok felé), legalábbis én nem láttam ismerős arcot este egyet sem, mivel én voltam a legelvetemültebb valószínűleg, aki az átlagnál ezúttal is többet ment. Mivel jócskán közeledett a túra elején látott és azóta kibővült tömeg, így megkezdtem lefele utat a hegyről, azonban pár lefele lépés után egy kilátópont és a barátnőm telefonhívása akasztott meg pár percre (ha elmozdulok nem biztos hogy lett volna térerő), ez alatt beelőzött pár ember. Kőrengetegen vezetett a tovább az út, nem lehetett túl gyorsra venni a tempót, még egy megmaradt hófolton is át kellett kelni. Egy kis emelkedés után átvezetett az ösvény a következő völgybe, ahol már valóban a Keinprechthütte látszódott távolról. Hosszú és fárasztó lefele út (az is tud nem is kicsit fárasztó lenni, nem csak a felfelé) következett a sziklás területről a később füves területen haladó ösvényen értem el a hütte előtti tavacskát, a szemerkélő esőben. A tó előtti saras részen deszka segítette az átjutást, majd egy kis rövid kaptató után értem el a házat fél 12 után két perccel. Az utánam érkezők, köztük a dán páros is, akiknek ez a ház volt a napi túrájuk vége kicsivel több esőt kaptak. Belépve a közös étkező helyiségbe már az Ignaz hütténél barátságosabb és normálisabb hozzáállás fogadott, a személyzet részéről egy úr (lehet ő volt a főnök) szó nélkül feltette töltőre a telefonomat, pecsételtem, majd kimentem az ajtó elég megmelegíteni a sertéspörkölt konzervemet. Evés után elállt az eső én pedig mosdó meglátogatásával egybekötve szétnéztem a ház körül és a szomszédos kisebb épületnél. Megállapítottam,hogy legalábbis ránézésre ez egy „láger alapú” hütte, azaz jócskán több a közös hálóterem, mint az elszeparált szoba, mondjuk a kisebb épület egyik 3 férőhelyes kis szobácskája rokonszenves volt. Összességében szimpatikusabb volt ez a hely az Ignaz hütténél.

 

23. köves terepen tovább, itt nem lehet nagyon sietni

24. júliusi hó

25. lent már a Keinprechthütte láthatóvá vált

26.-27. Keinprechthütte belülről és kívülről

 

További szemlélődésre nem volt időm és okom sem, megköszönve a töltési lehetőséget fél 1 előtt útra keltem, először keréknyomon, majd ösvényen haladtam tovább az újra szemetelni kezdő esőben. Az ösvény egy V alakot leírva haladt a következő két hegy oldalában, a második hegy oldalában jócskán lehetett növelni a vizesedés érzést, ugyanis az eső miatt az ösvényre lógó gazok és füvek víztartalmát nagyrészt én töröltem le, volt hogy túrabottal levertem előre a vizet, de ez elég kilátástalan harc volt. Jobbos emelkedő következett, majd a füves út lassan sziklássá vált, az eső lassan elállt, én pedig találkoztam egy idősebb csapat cseh túrázóval akik lefelé haladtak (hátam mögött szép kilátással észak felé a völgyre), majd egy ugyancsak cseh, felfelé tartó párral. A soron következő 2237 méteren lévő Trockenbrotschartéra előtt szerpentines és sziklás ösvényen jutottam fel, a nagyjából késél szélességű nyergen hamar átbukva kezdtem meg a lefelé haladást, egy megcsúszással tarkítva. Az időközben újra rákezdett eső ismét elállt, ahogyan haladtam lefelé a következő ház, a Landawirseehütte irányába, amely 1985 méteren fekszik. Eredeti tervem az volt, hogy a térképen jelölt balos ösvényen megyek tovább a Gollingscharte felé és a Landawirseehüttébe csak egy oda-vissza kitérőt tetszek a pecsételés miatt. Ennek megfelelően az elágazásnál ledobtam a táskámat és lefelé indultam füzettel a kezemben. Közben csak kattogott az agyam az elágazásban olvasott gesperrt, azaz lezárt tiltott szavon, melyből arra következtettem, hogy az az ösvény le van zárva, valószínűleg nem ok nélkül. Addig addig gondolkoztam ezen, hogy végül az esőkabátomat ledobva a földre, visszamentem a táskámért és inkább bevállaltam a több szinttel járó (a lezárt ösvény a hegyoldalban kanyargott, amivel legalább 3-400 méter szint spórolható lett volna), de biztonságosabb útvonalat. Felvéve az az esőkabátomat mentem tovább az ösvényen a már látótávolságra lévő Landawirseehütte felé, ahová 15 óra 40 perc magasságában érkeztem. Útközben elismerésem fejeztem ki a balra terpeszkedő Hochgolling (2862 m) irányába, amelynek eléggé tetszetős hegy kinézete volt. Sajnos az én időmbe már nem fért volna bele egy ekkora kitérő a csúcsra. Belépve a hütte épületébe lecuccoltam az egyik asztalhoz, majd a pulthoz mentem ahol a hölgytől elkértem a pecsétet és feltettem töltőre a telefonomat az egyik konnektorhoz. Bevallom őszintén semmi kedvem nem volt kiülni a vizes padokra, így bent falatoztam egy keveset a saját készletemből. Közben érkezett két lány akik foglalás nélkül jöttek és a pultos hölgy mondta nekik, hogy „láger zwei”, azaz ez is egy „láger alapú” hütte.

 

28. kilátás észak felé a völgyre

29. Trockenbrotscharte

30. közeledik a Landawirseehütte

31. elágazás

32. méltóságteljesen magasodik a Hochgolling tömbje, tőle a balra a kis V alakú nyereg a Gollingscharte, oda kellett felküzdenem magam "levezetésképpen"

33.-34. Landawirseehütte kívül és belül

 

Nehezemre esett ülő helyzetemből megmozdulni, de az idő könyörtelenül telt, így visszaadtam a pecsétet, magamhoz vettem a telefonomat és 16:05-kor útnak indultam. A hütte kerítésénél jött egy újabb női túrázó csapat akik szintén itt terveztek megszállni, így 100% hogy itt nem tudtam volna egyedül aludni, tehát látatlanban is jól sakkoztam a szálláshelyekkel. Innen 1830 méterig 150 méter méter szintveszéts következett egy kanyargós keréknyomon, majd azt elhagyva (folytatódott tovább az aktuális völgy kijárata, dél felé) tehenek között ösvényre tértem az ismét kisütő napos időben, izzadta haladtam egyre feljebb a 2326 méteren lévő, már messziről is jól kivehető és felismerhető Gollingscharte felé. A Landawirseehütte után (melyre és környékére szép kilátás nyílott visszanézve) látványosan lecsökkent a túrázók száma, innentől senkivel nem találkoztam a következő szálláslehetőségig, azaz a Gollinghüttéig. A kanyargós ösvény 2150 méteres magasságnál, azaz szűk 200 méterre a nyeregtől csalatkozott be a lezárt ösvény, melynek oka látótávolságra volt: az elágazás (itt csak hó esetére írt tiltást a tábla) előtt a túloldalon sziklában vezető pár méteres vizes szakasz látszódott, mely még ránézésre is igen veszélyesnek tűnt. Lehet, hogy volt még ezen kívül oka a döntésnek, de nekem ennyi is elég volt, hogy megerősítsem magamban, hogy jól döntöttem az útvonal kapcsán. A nap lassan felhők mögé bújt, majd hamarosan újra esni kezdett, a maradék köves emelkedőn ez nem volt valami vicces dolog, de hát az időjárást nem tudom megváltoztatni, így újra magamra kaptam az esőkabátot. Méteres hómaradványok között vezetett utam, némelyik alatt a 170 centi magasságommal is elfértem, télen brutális mennyiségű hó eshet itt. A nyereg előtti utolsó méterek hóban taposva vezettek egyre feljebb, de legalább az eső közben elállt. Negyed 7-re értem fel a Golling-nyeregbe, amely pár méteres területű volt, amúgy mindkét irányba lejtett és ezzel derékszögben mindkét irány felé emelkedett, tetszett ez a hely. Tőlem jobbra indult a Hochgolling csúcsára vezető út, melyet a az útjelző tábla „Trittsicherheit erforderlich” szavakkal kommentált, azaz lépésbiztonság szükséges. Itt ennyivel el is intézik egy ilyen fekete, azaz a legnehezebb (kék az aszfaltos útnak vagy keréknyomnak felel meg, piros a legtöbb alpesi ösvénynek sok szinttel, a fekete pedig a legnehezebb, még durvább szintű igényes utakat jelöli, efölött már csak a hegymászás van) minősítésű ösvényre való rátérést. Egy ilyen helyen a példaul Magas-Tátrában már nem biztos hogy engednének bárkit felmenni.

 

35. útközben visszatekintve, a távolabbi napsugár a Landawirseehüttét és környékét süti

36. utolsó küzdelmes méterek havon a Gollingscharte elérése előtt

37. Gollingscharte, 2326 m

38. erre kéne elindulni a Hochgolling csúcsa felé, a kihívás hiányára nem lehet panasz

39. visszanézve ahonnan érkeztem, a Landawirseehütte felé

40. a tovább vezető út, háttérben a ködös Greinfenberggel

 

Tartottam egy kis kaja és fotószünetet, majd bő negyed óra után lefelé vettem az utat. Több mint egy órás fárasztó ereszkedés következett a kövekkel jócskán teleszórt omladékos lejtőn, mire a következő völgy végébe értem. Szemben szép kilátásban gyönyörködhettem, felismertem a következő nap fő kihívását, a Greifenberg 2618 méteres csúcsát is, amelyen a majdnem egy éves csúcsrekordom megdöntése várt rám másnap. A völgy végében  a kisebb patakok által szabdalt viszonylag sík területen öröm volt lábaimnak haladni, ennyi összefüggően egyenes terepet Radstadt óta nem láttak már. Szabadon legelésző lovak és egy bővízű patak mellett érkeztem meg a negyed 9 előtt a hegy oldalában fekvő Gollinghüttébe. Szép fekvésű helyen feküdt a ház, egyenesen a kiszélesedő völgy látszódott, jobbra kellett másnap nekiindulnom a meredek ösvényen a Greifenberg felé, balra ugyancsak hegy feküdt, melynek oldalába épült a ház. Belépve a házba egy középkorú hölgy fogadott, persze elsőre itt sem mondták rá, hogy egyedül aludhatok, de pillanatokon belül kiderült, hogy van erre mód, az oda lépő fia ebben határozottan állást tudott foglalni. Az ebédlőben, a hüttenbuch (ide kell(ene) hivatalosan beírni, hogy ki mikor érkezett és indul másnap és hova megy, ez az alapja annak ha valaki bajba kerül, ez alapján kezdik el keresni) mellett elhelyezett pecséttel nyomtam a füzetembe, közben pár szót váltottam az engem kérdező emberekkel. Az egész szálláson és az ebédlőben sem voltak sokan szerencsére, ennek is köszönhető, hogy a 16 ferőhelyes emeletes ágyas szobában egyedül tudtam aludni, ahová a srác a pecsételést követően fel is kísért. Kértem és kaptam törülközőt is. Alpenverein kártyával az alvás 9 euró (!) volt, reggelit is kértem, így 20 eurót fizettem összesen a fürdéssel együtt, ezt kis is fizettem rögtön. A szobában volt konnektor is (luxuskörülmények az Ignaz hüttéhez képest!), a telefonjaimat rendben fel is tudtam tölteni reggelre. Ezek után kimentem a ház előtti asztalhoz és megsütöttem a maradék szalonnámat, a levágott darabok egy része a háznál lévő és a bejáratnál tanyázó macskánál landolt. Jókedvűen vacsoráztam, örültem, hogy végre normális helyen alhatok. Cipőimet a cipős szobában lévő jól működő fűtőszálákra helyeztem, kézzel kimosott alsónadrágom és zoknim is oda került, rendben meg is száradtak reggelre többnyire. Ritka az is, hogy ezek a fűtőszálak rendben működnek. A fürdés viszont nem volt egy sikertörténet, mire sikerült meleg vizet csiholnom a csapból, a rendelkezésre álló időkeretből már egy perc el is telt és a csordogáló meleg víz sem volt annyira meleg, mint amennyit számomra a komfortos lenne, de legalább nem volt hideg. Fürdés után a kiválasztott ágyon elhelyezkedtem, majd egész jó alvás következett reggel 6-ig.

 

41. lefelé vezető ösvény, ez sem egy kapkodós terep

42. lovak között halad az ösvény a völgyben

43. völgy vége és a Hochgolling hátulról

44. érkezés a Gollinghüttébe

45. esti szálláshelyem

 

Már jócskán világosodott amikor felkeltem, a reggeli elfogyasztása (ezúttal is barna kenyér volt a reggelihez, többedszeri nekifutásra sem találtam finomabbnak, de azért legyűrtem belőle annyit, hogy ne éhesen induljak) és a cuccaim összeszedése után a borongós és kissé ködös időben nekiindultam a mai napra szánt 2 szakasznak fél 8-kor. Nem voltam ezzel egyedül aki nekivágott a patak átkelése utáni már megkezdődő 3 km hosszú emelkedőnek, melynek végén 1657 méterről jut fel az ember a 2618 méteres Greifenbergre. Hamar kiderült, hogy túlöltöztem magam, így nem sokkal később átvettem a hosszú nadrágomat rövidre és így folytattam tovább a mászást felfelé. Nem tartozott a legkönnyebbek közé az útvonal, jó pár helyen kellett odafigyelni a lépésre, cserébe kilátás és a közelben lévő kis vízesés kárpótolt a verejtékért. Egy óra alatt tettem meg nagyjából 400 méter szintet, örültem ennek a teljesítménynek. Hamarosan egy már csak füves és sziklás, védtelenebb szakaszra értem és megkezdődött egy sziklás ösvényen a haladás a hegy belseje felé, közben szépen lassan becsorogtam a tejködbe.

 

46. reggeli

47. kilátás észak felé a Gollinghütte teraszáról, errefelé haladva van tömegközlekedési kiszállási lehetőség, de csak július végétől, ez több helyen is adott a túrán

48. indulás után visszanézve a házra...

49. később már egyre zsugorodó pontként volt látható, ahogyan egyre feljebb mentem

50. tejköd betöltése folyamatban

 

Utolértem egy családot, pár szót váltottam a családfővel, akinek a telefonját látva rákérdeztem milyen térképet használ, mert elég szimpatikusnak és informatívnak tűnt: az Apemap nevű fizetős alkalmazást használta. Sziklák között vezetett egyre feljebb az út, majd egy jobbos kanyarnál egy kis tónál haladtam el, a tó sarkától nem messze pedig egy balos kanyar következett, ez volt a Greinfenbergsattel (2449 m) és az itt elterülő Sattelsee pedig a környék legmagasabban fekvő tava. Itt olyan erős szél fújt, hogy szinte mindent fel kellett vennem hirtelen: kabát, esőnadrág, esőkabát, kesztyű. Nem sokkal magasabban már minden lépés rekordnak számított, ugyanis a tavaly nyári Magas-tátrai Tengerszem csúcs 2500 méteres magassága volt eddig az első helyen nálam, most viszont ezt jócskán 100 méterrel szárnyaltam túl, amikor 10:20 környékén felértem a Greinfenberg csúcskeresztjéhez. Tejköd körbe, kilátás semmi. Voltak fent páran, csináltattam magamról képeket és úgy emlékszem írtam a csúcskönyvbe is. Elfogyasztottam a „csúcs csokit”, majd lefelé indultam, de az ellenkező irányból pont érkeztek többen, így megvártam még felérnek, nem volt túl sok hely össze-vissza manőverezni. A csapat élén lévő kalapos srác aki nem volt sokkal idősebb nálam, csak a szakál öregített az összképen „Berg Heil!” szavak kíséretében nyújtotta a jobb kezét, ezek után a többieknek is hasonlóan köszönt a csúcson. Ausztriában ez egy szokás, amit most láttam ekkor először, de volt még példa hasonlóra. Óvatosan haladtam lefelé a jócskán lejtő ösvényen, mögöttem egy idősebb pár haladt, volt pár helyen drótsodrony is kapaszkodónak. Kisvártatva egy régebbi típusú útjelző táblával felszerelt elágazáshoz értem, itt tér vissza az az út amely a csúcs érintése nélkül a Greifenbergsattelnél ágazott ki, nem tűnt egy egyszerű útnak ránézésre sem, sokkal jobban jártam a csúccsal. A köd nem akart oszladozni amikor a továbbra is sziklás ösvényen folytattam lefelé az utamat, közben hagytam, hogy a pár megelőzzön, nem szeretem ha egymáshoz túl közel vannak az emberek a túrán, vagy én sietek akkor, vagy hagyom hogy beelőzzenek. Szikláról sziklára lépkedős rész következett, majd nem sokkal később elértem a Klafferkessel nevű területet, amely az eddigiekhez viszonyítva egy síkabb rész, tele kisebb és nagyobb tengerszemekkel, közülük is kiemelkedik az Oberer Klaffersee. Sajnos ezt a területen is tejködben sikerült keresztülszelnem, így a látványnak csak minimális morzsácskái jutottak számomra. Remélem majd Sétálós jobb időben jár erre és legalább ő szebb képeket tud majd csinálni. Ennek a helyzetnek is volt előnye, legalább gyorsabban tudtam haladni a kevesebb fotózás miatt.

 

51. Greifenberg, 2618 m, csúcskereszt

52. lefelé a köves ösvényen

53. misztikus sziklák

54. Klafferkessel egyik tava, ebből a helyszínből látvány tekintetében többet is ki lehetett volna hozni köd nélkül

 

Kecskék szomszédságában értem el a fennsík-szerűséget lezáró Obere Klafferschartét, majd innen indult meg a hosszú lejtő, mely a Preintalerhüttéig tartott. Lefelé indulva a lejtőn hamarosan levetettem a kabátomat és kigyalogoltam a ködből is, innentől már a borús, de legalább kilátásokban bővelkedő túrázásé volt a főszerep. A sziklás ösvény is füves területeken haladó földes ösvényre szelídült amikor elértem egy patak hídját tehenek társaságában 1800 méteren (itt találkoztam rövid időn belül egy második, személyhez fűződő emléktáblával, nem veszélytelenek ezek a hegyek). Innen megmondom őszintén azt hittem közelebb lesz a hütte, de még jó 20-25 perces intenzívebb gyaloglás után értem csak a kezdődő záporban, a Preintalerhüttét és a vele szomszédos Waldhornalm faházát. A hüttébe behúzódva az ebédlőbe szinte az összes asztalnál több fős társaság ült és cserépkályha kellemes meleget adott.

 

55. "kiúszva" a ködből

56. kilátás kis kőbabákkal

57. múúú, avagy tehenek mellett vezet az út

58. Preintalerhütte, érkezés esőben

59. belső enteriőr

60. kilátás észak felé, az aktuális völgy felé

 

A kályha melegét ki is használtam, hogy a még kissé nyirkos alsónadrágomat és a sapkámat rátettem száradni diszkrét helyre, majd leültem pecsételni. Ezek után próbáltam megtudni a soron következő, Breitlahnhütte telefonszámát, de a nap hátralévő részében sem sikerült őket az általam a neten keresett, meg az itt kapott számon sem utolérni (mint kiderült nincs térerő ott). Mivel az eső közben elállt kimentem a bejárat előtti padhoz megmelegíteni az újfent sertéspörkölt konzervből álló menüt, melyet extrudált kenyérrel fogyasztottam el. 15 órakor indultam újra utamra a hátralévő 12 km-re, ami önmagában nem egy nagy táv, de ez alatt 1657 méterről fel kellett másznom 2488-ra, majd onnan 1070-re le. Erősen kétséges volt már ekkor is, hogy még világosban érek a napi úticélomhoz, a Breitlahnhüttéhez, de reménykedtem benne, bár szemből az igazolófüzet 7 és ¾ óra szintidőt írt, de ugye majdnem 600 méterrel magasabban voltam, még így is kalkuláltam egy bő 6 órás úttal. A Waldhornalm faháza mellett áthaladva (láger alapú szálláshely) átkeltem a völgyben csordogáló patakon, majd meredek emelkedő következett az ösvényben, amely elég sokáig kitartott a soron következő hegy oldalában. Útközben egy középkorú pár jött velem szemben, érdeklődtem náluk a Breitlahnhütte kapcsán, azt mondták, hogy egy kis szálláshely, azaz több kisebb épületből áll. Elismerésüket fejezték ki a túrám és ambícióim kapcsán (ezt több helyen és több embertől is megkaptam az útjaim során, jól esnek ezek a pozitív visszacsatolások), majd elköszöntünk. Később a terep egyre inkább sziklássá vált, az előttem lévő aktuális púpra mindig azt hittem, hogy már „na ez lesz az” de mindig jött egy újabb a végtelenített emelkedőn. Bőven 2000 méter felett jártam amikor az apuka akivel és családjával a Greifenbergsattel előtt találkoztam beelőzött, mondta, hogy egyedül még csinál egy kis levezetést a közelben lévő 2747 méteres Hochwildstelle csúcsra, majd estére tér vissza a Preintalerhüttébe a többiekhez. Elcsodálkoztam az ilyen mértékű kondin, nem sokkal később már messze előttem járt. Én már a fáradtság ezen pontján nem törtem csúcssebességre, egyre gyakrabban álltam meg körbenézni a tájképet, hátam mögött a Greifenberg csúcsa makacsan megtartotta ködsapkáját jó darabig. Szépen mutatott a lábánál elterülő tó, egy másik testvére mellett én is elhaladtam utam során: a hóréteg a szélén még részben egyben volt és mindez július közepén! Hamarosan hó is vegyült a sziklás terepbe, a kilátás egyre kiterjedtebb és szebb lett, amikor is nagy nehezen ¾ 6-ra a 2488 méteren lévő Wildlochschartéra felértem, itt van az elágazás a már említett Hochwildstelle felé. A következő hegycsoportba vezető Trattenscharte már látótávolságra volt (megjegyzem egy helyszín neve sem volt kiírva, de eléggé adta magát, hogy hol vagyok), a távoli borús hegyek és a közeli megmaradt hómezők elég misztikus képet alkottak, a nyergen túli hegyek látványa egy másik világ kapujának is beillet volna.

 

61. Preintalerhüttét elhagyva

62. már jócskán messzebb járva távolról látszik a Hochwildstelle csúcsa, erre már sem erő, sem idő , sem akarat nem lett volna

63. hátranézve: a Greinfenberg csúcsa még mindig ködben, alatta szép a két hegyi tó

64. kedvenc képem a túrától: Trattenscharte a Wildlochschartéról fotózva, avagy egy másik világ kapuja

 

Nehezen követhető, helyenként hóban vezető úton értem a Trattenschartét, innen kezdtem meg az araszolást lefelé a hóban. Talán 20-30 méter szintet veszthettem amikor hirtelen egy-egy ködfoltnak látszó esőfelhő együttesből hirtelen nem csekély módon leszakadt az ég. Mire felkaptam az esőkabátomat, rácincáltam az esővédőt a zsákra már jócskán kibontakozott az eső. A hóra leeső esőcseppek sokasága olyan hangot adott mintha egy konyhában több lángon húst sütnének. Vigyázva és lassan haladtam az alig kivehető nyomokat követve, de egyszer mégis sikerült elborulnom, a térképnézegetésre használt régi telefonom pár métert szánkázott lefele a hóban, szerencsére baja nem lett. Nagy nehezen elértem a hómentes ösvényt, tempósan haladtam amennyire csak tudtam. A környezet amúgy szép volt több, több kisebb tó mellett mentem el (kicsivel távolabb egy kis fa bódé látszott, mint utólag kiderült Sétálós itt bivakolt szűk egy évvel ezelőtt), de nem álltam meg nézelődni, a felfelé menet így is több időt emésztett fel mint szerettem volna. Nagy nehezen elállt az eső, rövidnadrágom is megszáradt, a cipőm azonban menthetetlenül átázott és így is maradt már mára. Füves, helyenként kisebb sziklás területeken haladt a túra ezután, nem mondom hogy a kedvenc részem volt, egy helyen pl meg is csúsztam a hegyoldalban, a bal kezemben lévő túrabot vége ferdén meg is hajolt és csak részben tudtam visszaegyenesíteni a helyszínen. Bal kéz felé amúgy egy völgy és annak vége látszott, távolabb pedig az aszfaltos út ami mellett a Breitlahnhütte feküdt, mögötte pedig továbbra is hegyek. Gondolkoztam, hogy le kéne itt menni és felülről megközelíteni a hüttét, de nem láttam alkalmas lefelé vezető utat, toronyirányt menni a vizes fűbe pedig elég veszélyes lett volna lefelé (a tavaly szeptember végi Geierkogel élményt nem kívántam szándékosan megismételni).

 

65. Trattenscharténál

66. zuhé közeleg...

67. eső utáni tájkép

68. az oldalirányú völgy végénél már láthatóvá vált az aszfaltút, de nem erre kellett továbbmennem

 

Így folytattam az utamat a hegyoldalakban kanyargó ösvényen egészen egy kis nyeregig , ahová 19:50 körül érkeztem, ekkor már látszott, hogy világosban nem érek a szállásra. Itt átbukva (a nyeregnél lévő sziklákban voltak üregek melyeket a legelésző tehenek és kecskék menedéknek használtak patanyomaik alapján) megkezdtem a durvább ereszkedést lefelé. Helyenként saras ösvényen mentem viszonylag csekély lejtéssel eleinte, majd egy jobbos kanyarnál jobban megindult az ösvény lefelé a legelő közepén, a legelő alján pedig vizenyős környezetben egy zárva tartó faházat (pásztorszállás lehet) találtam, itt értem el az erdőhatárt. Erdőben, majd később réteken át értem el egy házcsoportot, majd innentől keréknyomon haladtam egyre lejjebb. Nagyon kevés fény volt már amikor az egyik hajtűkanyarban észrevettem a lejjebb és kicsivel távolabb lévő fényeket a Breitlahnhütténél. Megkönnyebbültem, hogy van valaki a helyen, elvégre ugye eddig 0 információm volt róla. Sietve tettem meg a keréknyomon az utolsó pár száz métert, megjegyzem nem a kijelölt jelzett útvonalon, de nem akartam már lámpázgatni, annyi fény pedig pont volt, hogy a hosszabb, de jobban járható úton ne kelljen előszedni fényforrást. Az aszfaltos útra rátérés előtt pedig egy kis „poén” várt rám, azaz a völgyi patakon híd nélkül kellett a  bő 1,5-2 méter széles vízfolyáson átkelnem…fogtam magam és belegázoltam a vízbe, mivel csurom víz volt az eső miatt a cipőm, így nem volt veszítenivalóm. Ha nem lett volna vizes a cipőm akkor morcosabb lettem volna ennél a pontnál, valószínűleg mezítláb keltem volna át. Rátérve az aszfaltos útra lépteimet tovább szaporázva, tőlem jobbra a fűben pihenő tehenek társaságában érkeztem meg 21 óra 52 perckor a Breitlahnhütte központi épületének ajtajához. Gyorsan végiggondolva egy túrámra sem emlékszem, ahol ilyen későn értem volna a célhoz, de a 2 „anspruchsvolle” azaz igényes alpesi szakasz nem kis kihívás jelentett és úgy érzem nem is tököltem sehol sem feleslegesen. Benyitva az ajtón egy asztalnál 3 söröző vadászt találtam akik egy lánnyal beszélgettek, aki a szállás és vendéglátóhely személyzetéhez tartozott. Kicsit megfordítva a dolgot azért számukra vicces lehetett, hogy este 10-kor belép egy magyar túrázó azaz „ungarische wanderer” és szállást szeretne kapni, valamint cipőt szárítani, meleg vízben fürödni. A sorrend is valami hasonló volt, egy 10 férőhelyes emeletes ágyas szobába vezetett a lány, egy éjszaka reggelivel 20 euróba került, abban már nem vagyok biztos, hogy az alpenverein kártyát azon az estén szóba hoztam-e, de mivel reális volt az ár, így nem is volt ezzel gond, ha mégsem. A cipőmet a konyhában lévő nagy kályha szerűség egyik rekeszébe tudtam betenni, reggelre úgy ahogy megszáradt. Törülközőt is kaptam. A lány segítségével kaptam töltőt is rendes telefonom töltésére, a régivel a térképnézegetős telefont töltöttem, azt ott is hagytam a konyhánál, a sajátomat pedig éjszakára magamhoz vettem (akkumulátornak nem tesz jót ha egész éjszaka rajta van hagyva a töltőn). A cipőszárítás mellékhatásaként a az épület és a faház közötti leszórt murvás úton a másnapi indulásomig többször is végig kellett mezítláb gyalogolnom (papucsot nem tudtak adni kölcsön), ami azért feledhető élmény volt. Szerencsére a 3. épületben található fürdőszobában rendesen és időlimit nélkül meg tudtam fürödni meleg vízben, majd az 5 egymás mellé tett emeletes ágy egyik középső helyén bevackolva magam, 23 óra előtt magamra húztam a dupla takarót (kellett is, mert fűtés az nem volt) és elaludtam.

 

69. esteledik a hegyekben

70. hangulatos házikó lefelé menet, a környéke a cipőm víztartalmának újabb frissítésére szolgált

71. erősen fényhiányos képen az utolsó érintett házak a hütte előtt

72. Breitlahnhüttebeli szállásom, otthonosan "belakva"

 

Az éjszaka közepén, fél 3 előtt pár perccel fényekre és zajra ébredtem, kinéztem az ablakon és egy nagy teherautó fordult éppen az udvarban, annak a fényeit láttam. Nem kis csodálkozásomra 1-2 perc múlva valaki be akart nyitni a szobába és mivel a kilincsre akasztott táskám a földre leesett (szétterítettem a cuccaimat a szobába, mivel nem akartam az Trattenscharte alatti elázás következményeit másnap is viselni, azaz a vizes táskát), ezért biztos, hogy nem álmodtam. Kinéztem az ajtón, a lányt láttam egyedül az udvaron a wc-re bemenni (reggel meg is kérdeztem őt, de nem tudta megmondani, hogy ki és miért akart volna benyitni), mást nem láttam. Még azt tartom elképzelhetőnek, hogy a velem egy időben egy másik szobában megszállt 3 tagú család egyik tagja nézte be álmosan az ajtót. Visszafeküdtem, de mivel nem volt melegem, nehezen ment a visszaalvás. 7 órára húztam ébresztőt, nem kellett sietnem az indulással, erre a napra a Rudolf-Schober hüttéig tartó 19 km-es táv volt előirányozva, de már szintben már kevésbé volt durva mint a tegnapi nap. Reggeli fürdőszoba látogatás után pecsételtem az elég rossz állapotú Zentral pecséttel, majd reggeliztem, majd fizettem. Hamarosan összeszedtem a cuccaimat és 10 óra környékén pár fotó készítése után elindultam.

 

73. pecsételés a nem túl jó állapotú, de legalább Zentralos pecséttel

74. idillikus kép a Breitlahnhüttéről, akár egy prospektus borítóképének is beillene

 

Értetlenkedve néztem a ház kis bekötőútjánál kirakott útjelző táblák egyikén a Preintalerhütte felé az 5 és fél órás szintidő jelölést, ami táv a füzet szerint is 7 és ¾ óra és akkor még egy haladós tempóval számoltunk az 1400 méter szinttel együtt. Az útba eső első nyeregre, a Rantentörtlre 3 órát írt, ezt bőven sikerült betartani, ugyanis 3,5 óra alatt értem fel. Kiléptem az előző este már sötétben megismert aszfaltos útra, innen indult először déli irány felé a túra. Megnéztem egy kis kitérővel a tegnap esti lábmosásom helyszínét, világosban sem látszott semmilyen száraz lábbal történő átkelési lehetőség. Tovább haladva az aszfaltúton az eső erőlködött egy kicsit, szerencsére sok látszatja nem volt. Nem sokáig haladtam az aszfalton, ugyanis a Grafenalm házainál egy balos letéréssel indult meg a felfelé menetel, rossz minőségű úton/ösvényen értem el egy erdőn darabon keresztül egy felfelé vezető jól járható keréknyomot,mondtam is, hogy jobban jártam volna ha ezen megyek fel. Mivel nem volt hová sietnem, így meg is pihentem a következő kanyarnál, néztem lejjebb egy úton haladó traktort. A Breitlahnhütte helyett ezen a részen is lett volna egy szálláslehetőség tegnap, B tervnek. Továbbindulva nem sokat mentem felfelé a köves úton egy vadászlesen ültem le, fotóztam a szép kilátásban lévő Schwarzensee-t (Fekete tó) és környékét.

 

75. irány a hegyek!

76. tegnap esti lábmosó nappal

77. pislákoló napsütés

78. Schwarzensee és környéke

 

Ennél a pontnál már kicsit noszogattam magam, mondván, hogy időre nem kell érnem sehova, de azért ennél komolyabb tempóra van szükség. Nem sokkal később a keréknyomról hangulatos, főképpen fenyvesben vezető ösvényre tértem rá, szép volt a fék között gyalogolni. Bő negyed órás út után érkeztem egy házhoz és melléképületeihez, ahol egy csordogáló forrás fogadott, mivel emelkedőn haladtam eddig, örültem a frissítő víznek (vályúban sörök hűltek). A háznál nem volt életnek jele, valószínűleg hétvégi házként funkcionál. Kíváncsiságból körbenéztem, még szabadon lévő sörökre is bukkantam, ezt Magyarországon biztos nem lenne jó ötlet hozzáférhető helyen tartani. Ismét vállamra kapva a táskát folytattam az utat, ezúttal újra keréknyomon mentem tovább, majd egy balos elágazásnál tehenek mellett elhaladva törtem tovább déli irányban. Egy patak völgyében haladtam, többször keresztezve az úton amely már ismét ösvénnyé vált. Tetszett ez a terület, mely a térkép szerint Innere Neualm névre hallgatott. Két félbevágott fatörzsből készült ülőalkalmatosságon foglaltam helyet, a környéke nem szenvedett hiány hangyákból, 2-3 hangyavárat láttam a közelben. Pihenés után vágtam neki a komolyabb emelkedőnek, előtte a Predigtstuhl 2543 méteres csúcsára ágazott ki egy jelzett (mapy.cz szerint jelzetlen) ösvény. Sok-sok patakátkelésben bővelkedő emelkedő következett a Neualmbach nevű patak vízgyűjtő területén. Visszafelé nézve egy-egy ponton szép kilátás nyílt az erdőre és a határoló hegyoldalakra. Egy vizenyős réten áthaladva 1740 méteres magasságnál meglepő módon egy bivakházba futottam bele: deszkákból eszkábált fekvőalkalmatosság, két szék egy kis asztallal, valamint egy kályha volt a felszereltség. Itt is pihentem egy kicsit, majd belevágtam az emelkedő folytatásába, hamarosan erdőhatár fölé értem.

 

79. kellemes fenyvesben vezető ösvény

80. ismét tehenek között vezetett az utam

81. fenyves folytatódik

82. visszanézve a völgyre ahol eddig haladtam

83.-84. bivakház 1740 méteren belülről-kívülről

 

Egy hegyi tóból eredő patak közelében, majd két kőbaba mellett elhaladva kezdtem meg, majd küzdöttem le a Rantentörlig tartó emelkedőt. A 2166 méteren lévő Rantentörlnél erős szél fújt, kicsit fel is kellett öltöznöm. Itt legalább már a napi úticélom a Rudolf-Schober hütte is fel volt tüntetve a táblán, igaz, időadat nélkül, de legalább már érezhető volt a haladás. Persze pár lépés után ahogyan ez lenni szokott a szél alább hagyott, mivel a szél a két/több hegycsoport legkisebb ellenállású részén (nyereg, csúcs) a legerősebb általában. Előttem a magam mögött tájhoz hasonló kép fogadott: füves terep, majd erdő valamint hegyi tó és utána egy hosszú völgy kezdete. Én azonban a tőlem balkézre lévő hegy oldalában haladtam tovább. Térerő nem sok volt, barátnőmmel egy rövid telefonhívást tudtam csak váltani. Kezdett kisütni a nap, érezhetően kezdett melegedni az idő. Balról a Predigtstuhl irányából közel tucatnyi embert láttam leereszkedni az út felé amin haladtam, de nem sokkal később visszanézve már egyikőjüket sem láttam, vagy pont betakart valami tereptárgy, vagy még lejjebb ereszkedtek. Ismét sziklás rész következett, az első nagyobbacska hegyi tónál lecuccoltam és megsütve a magammal hozott kolbászt megebédeltem. Régi elképzelésem volt egy hegyi tó mellett zavartalanul étkezni, ez most sikerült. Zárójelben jegyzem meg, hogy nem azért akartam a tó mellett enni, hogy utána annak vizével mosogassak el, hanem a hangulata miatt. Mire újra elindultam már 14:50-re járt az idő, én pedig egy következő tó alatti útjelző tábla után elvesztettem az utat, nem kevés időbe és energiába került mire a kövekkel sűrűn „teledobált” területen megtaláltam a helyes utat az U alakú katlanban. Szuszogtató emelkedő vezetett fel a túra legmagasabb pontjára a 2274 méteren lévő Hintarkarschartéra. A Predigtstuhlra vezető fekete besorolású ösvény innen indul felfelé, itt legalább már a napi úticélom a Rudolf-Schober hütte is fel volt tüntetve, igaz, időadat nélkül, de legalább már érezhető volt a haladás. A kis nyereg szinte azonnal átbukott a túloldalra, ahol szép hegyeket láttam a háttérben a közelben kisebb hegyi tavakat, rengeteg követ és néhány hómaradványt.

 

85. visszatekintve a Breitlahnhütte felé

86. Rantentörl

87. a következő völgy látványa jobb kézre, azaz dél felé

88. ebéd egy hegyi tavacska partján

89. kőrengeteg a Hinterkarscharte előtt

90. Hinterkarscharte

 

Főképpen borult, kisebb mértékben napsütéses pillanatok váltották egymást ami közben leereszkedtem a tőlem jobbra lévő hegy oldalához (térképen Speikleiten nevű terület túloldala), hogy innentől a füves ösvényen azon haladjak tovább, közben lassacskán bal kéz felől egy újabb völgy kezdett bekapcsolódni a tájba. Az északkeleti irány felől az új völgy mentén szép kilátás nyílt a távoli hegyekre. Ilyen kilátások mellett érkeztem meg a kiszáradt hegyi tónál lévő Hubenbauertörlhöz (2051 m), a nyeregnél lévő útjelző táblák alatti doboz pecsétet, valamint egy „csúcskönyvet” rejtett, melyben Sétálós beírására is rábukkantam. Ücsörögtem egy kicsit, majd tudomásul véve a tényt, hogy 100 méter szintet leszámítva már csak lefelé kell mennem indultam meg a szintvesztésbe. A nyereg alatt pár lépéssel egy itt, vagy a közelben elhunyt ember emlékműve állt. Szemben a távolban már azt hittem az esti szálláshelyemet látom, de szerencsére jó irányban tévedtem, ugyanis az a hely lényegesen messzebb volt a napi úticélomtól.  Az ismét kisütő napon, legelőkön és tehenek mellett értem el aktuális almhoz (azaz alpesi rétre) vezető keréknyomot, részben ezen, illetve ennek kanyarjait levágó ösvényen haladtam egyre lejjebb a következő almig, ahol a tehenek között nekem kellett nyitnom és zárnom az egy-egy kaput. Ez még számtalanszor fog megismétlődni a túrán (ahogyan eddig is sokszor volt), legtöbbször villanypásztorok átjárási lehetőségeinél. Szép környezetben haladtam tovább, majd egy elágazásnál balra tértem, utána pár lépés után le a keréknyomról az erdőbe, hozzáfogtam a maradék 100 méter szint leküzdéséhez, de a hütte előtti kaptatót leszámítva elég jól el volt osztva a szint, nem volt nagyon érezhető az emelkedő. Főképpen fenyvesekben vezetett az utam, egy ponton a fák között rá lehetett látni a viszonylag közel fekvő Etrachsee nevű tóra, amelyen éppen motorcsónakozott valaki. A fenyvesben vezető ösvény hamarosan patak közelébe került át, majd jobb kéz felől házak látszódtak (gondoltam ha a Rudolf hütte nem megfelelő, akkor itt próbálkozok aludni), majd a már említett kaptató után ¾ 8 előtt pár perccel érkeztem meg az 1667 méteren lévő Rudolf-Schober hüttéhez. Zsivaj nem hallatszódott ki a házból, ebből arra következtettem, hogy nincsenek sokan, ez már jó jel volt. Csináltam pár képet majd beléptem a házba, egy kutya, majd személyesen a főnök, Markus fogadott. Rajta kívül egy konyhai kisegítő volt még a házban. Markus barátságosan invitált beljebb, pár szót beszélgettünk, pecsételtem, majd megmutatta a szobámat. A szállás alpenverein kártyával 19 euróba került.

 

91. Hinterkarschartéról lefelé jövet kisütött a nap, magával ragadó alpesi tájjal

92. újabb oldalirányú völgy, ezúttal balról, azaz északi irányból

93. Hubenbauertörl a kiszáradt tó medrével

94. újra a tehenek között...

95. ...már hiányoztatok, viszont a táj ismét ott van a toppon

96. fenyvesben vezet ismét a Zentral ösvénye

97. közeleg a Rudolf hütte

98. Rudolf-Schober hütte, volt esély a nyugis estére, de ez sajnos nem infrastruktúrális hiányosságok miatt hiúsult meg...többet vártam ettől a helytől

 

Üröm az örömben, hogy a nagy bojler nem volt felfűtve, így csak hideg vízben tudtam volna fürödni. 2 euró ellenében este 8 után lett bekapcsolva, Markus azt mondta, hogy 2 óra alatt felfűt, így este 10-ig mindenképpen fent kellett lennem, a másnapi 6 órás keléssel még nem volt olyan vészes terv. 20 óra magasságában betoppant egy több fős társaság, persze rögtön kérdezgettek engem is, hogy mi járatban vagyok erre. Hamarosan előkerültek a sörök is, a társaság hangadója meghívott egy sörre, majd később egy felesre is, nem lehetett visszautasítani az ajánlatot, pénzt nem fogadott el később érte. Az egész társaság Markussal, a konyhai dolgozóval és velem a társasággal együtt leültünk az asztalhoz. Angolul, de legfőképpen németül ment a társalgás. Közben kivonultam megmelegíteni a sertéspörkölt konzervet az udvarra, a naplemente környéki időben. Étkezés után visszatértem az asztal mellé, az esti fürdésig igazából nem volt dolgom. A szobában a gyér világítás mellett olvasgatni nem nagyon lehetett, meg a hangok amúgy is felszűrődtek volna. A társaság másnap reggel a környékbeli Wildenkarseehez ment úszni, ezen azért meglepődtem, mert ezek a tavak szépek ugyan, de nem valami melegek. A társaság hangadója mondta is, hogy nem egy könnyű, de bírják, majd hüvelyk és mutatóujjával egy kicsit mutatva szemléltette mennyire megy össze a lába között található szerv a hideg víz hatására. Később két hölgy csatlakozott a társasághoz, egyikőjük a Németországból a Rudolf hüttébe dolgozni érkezett Ina éppen mellém ült le, beszélgetni kezdtünk. Érdekesnek találtam, hogy Müchenből pont ide jött dolgozni, de előző irodai munkája mellett valahol megértettem a döntését. Szűk egy évvel ezelőtt az Edelrautehüttében is találkoztam egy Edit nevű német lánnyal, ő tanulmányai mellett ment oda dolgozni. Szóba hoztam, hogy mit tudnak a Sölktalról a völgybe le tartó buszról, Markus jóvoltából a kérdésemet egy, a környékkel foglalkozó füzetben lévő menetrenddel tudtam szemléltetni. Végeredményben nem kerültem közelebb a megoldáshoz, senki nem tudta megmondani, hogy az a busz amivel elérném a vonatot, biztosan közlekedik-e. Ezen kívül a menetrend aktuális rovatában lévő „AN” azaz anmeldung jelzés, amely azt jelenti, hogy a busz menetrendben meghirdetett érkezése előtt egy órával kell telefonon jelezni az utazási szándékot,  további kérdést vetett fel. Maradtam az eredeti tervemnél így, azaz az improvizálásnál. Örültem a hó hangulatnak, de lassan mégis erőt vett rajtam a pihenési szándék, ¾ 11 felé megpróbálkoztam a fürdéssel, azonban csalódnom kellett, a csapból hideg víz folyt…Markust odahívtam, ő is elismerte, hogy ez bizony nem meleg. Maradt volna az, hogy reggel fürdök, amire idő nem lett volna, így viszont visszaadta a 2 eurót, én meg hideg vízben fürödtem. Hát nem volt valami nagy élmény. Ezek után kértem a társaságot, hogy legyenek kicsit csendesebben, a zene ki is lett kapcsolva, majd felmentem a szobámba. Sajnos még sokáig nem tudtam aludni a hangosságuk, járkálásuk és zörgésük miatt. Amikor nagy nehezen bevonultak a szobámtól pár lépésre található lágerbe, már azt hittem, hogy nyugtom lesz, de még éjjel 2-kor is hallottam zörgést és mocorgást. Pocsék éjszakám volt, mindezt 19 euróért.

 

99. kilátás a Rudolf hütte előttről

100. szobám

101. sziklára festett jelek

 

Cseppet sem kipihentem ébredtem reggel. A Markus által adott ún. „hüttenschlafsack”-ot (egy összevarrt, fejrésszel rendelkező félbehajtott lepedő-szerűséget kell elképzelni, amibe az ember bebújik, mivel a takarókat nem mossák minden vendég után) összehajtogattam. Almát reggeliztem, majd összeszedtem a cuccaimat és 6:40 körül elindultam a tervezett 7 óra előtt. Ennek a kis időelőnynek a későbbiekben lesz szerepe. 14 km volt még hátra a túrából, a többihez hasonlóan ez is igényes megjelöléssel volt feltüntetve, ellenkező irányban 6 és fél óra szintidőt írt a füzet, mivel én magasabbról, de fáradtan indultam, így reméltem, hogy beérek 6 óra alatt vagy legalább tartom ezt az időt és legkésőbb 13:30-ig Sölktalba érek. A lejutás megszervezéséhez időre volt szükségem.

A hütte határán lévő kerítés előtti nagy sziklára már fel is volt festve a közel lévő elágazás irányai: balra a már említett tavakhoz lehetett eljutni (ide már 5 körül ahogy hallottam el is indultak fürödni), egyenesen pedig Sölktal felé vezetett az út. Mérsékelten emelkedős, fenyvesben vezető ösvényen kerültem egyre feljebb, igyekeztem minél messzebb jutni az árnyékos terepen, minél kevesebbet akartam a napon égni.  1800 méter környékén erdőhatár fölé értem, hátam mögé nézve a napos időben szép kilátás nyílt nyugat és délnyugat felé, velem szemben pedig a Schimpelspitz-Bauleiteck-Flederweißspitz hegyek által bezárt L alakú sziklás hegyoldalak látszódtak.

 

102. az elágazásnál a helyes irány felé tartok

103. visszanézve dél felé, durván az erdőhatártól

 

A terep kőrakásokon vezető ösvénnyé változott, az egyik jobbos kanyarnál egy laposabb szikla alatt egy piros-fehér festékkel is jelzett bivakhelyre bukkantam: polifom és nejlon maradványok voltak beljebb, előtte pedig egy műanyag doboz benne keksszel, kötszerrel, iránytűvel és egyéb hasznos apróságokkal. A fedő szikla nagyjából fejtetőtől combig adott védettséget a bent fekvőnek. Érdekes volt a semmi közepén ez a lehetőség, de biztos volt aki élt és él is vele. A nap sugarai már közel jártak amikor belefogtam a nap legmagasabb pontját jelentő nyeregre vezető emelkedőbe. 8:40 körül értem fel a 2273 méteren található nyeregbe, a túra szerintem legjobb nevét viselő Schimpelschartéra (ejtsd: Simpelsárte). A napsütés mellett erős szél fogadott, az útjelzőnél lévő kis dobozkából a pecsétet magamhoz vettem és a kézzel összehordott kőfal mögé bújtam el pecsételni és enni pár falatot.

 

104. bivakhely a lapos szikla alatt

105. visszanézve a nyereg előttről

106. Schimpelscharte, a szokatlan, de hasznos kézzel épített kőkerítéssel

107. "ejtsd: Simpelsárte"

 

Ezek után visszatettem a pecsétet a plexi ajtajú kis dobozba, majd 9 órakor lefelé vettem az irányt, velem szemben kelet felé szép kilátásban gyönyörködhettem, balra tőlem a hegy aljában hosszúkás tó feküdt, szemben pedig a hegyek lábainál a távolban már felsejlettek Sölktal szélső házai. A köves ösvényen lefelé haladva hamarosan egy jelzett (mapy.cz szerint jelzetlen) ösvény ágazott ki egy közeli csúcsra, a 2507 méter magas Süßleiteckre. Kisebb völgybe érkeztem amely alján patak folyt, kisebb tavak is felbukkantak, a növényzetben pedig megjelentek a borókások. Egy darabon be is néztem az utat, de a helyes irány azért adott volt. Szép volt ez a patakos és sziklás rész. Egy sziklás összeszűkülésnél átkeltem a patakon, majd egy kis emelkedő következett a Schimpelrücken nevű területre, hátratekinteni is érdemes volt időnként. Az eleinte vizenyős területen vezető ösvény hirtelen nyaktörő lejtőbe váltott át, előttem már láthatóvá vált a Hohensee víztükre és balra a meredek hegyoldalon két szép vízesésben is gyönyörködhettem. Megvallva az igazat itt már kissé nyűgös voltam a fáradtság és a meleg miatt. Két létrán lemászva majd egy újabb vizenyős területen átvágva a tavat északi oldalról kerülve érkeztem meg a Hohenseealm épületéhez. A büfé zárva volt, az előtte lévő padoknál viszont több kiránduló is ücsörgött, közelükben tehenek voltak. Csináltam pár képet, mivel már régen vártam, hogy ide eljussak, a Hohensee-t már régen kinéztem a térképről, kiemelt cél volt a túrán, a szép fekvése miatt. A víztükör mögött a Schimpelrücken tömbje állt. Köszöntem, majd leültem az egyik pad szélére, a másik szélén egy idősebb bácsi ült, aki feleségével jött ide fel, egyik ismerősük pont akkor indult el felfelé, mielőtt én leültem.

 

108. kilátás Sölktal, azaz kelet felé

109. bal kézre egy jó nagy hegyi tó látszott

110.-111. újabb szép hegyi a Schimpelrücken előtt

112. Hohensee a láthatáron

113. gyönyörű vízesesék

114. Hohensee, háttérben balra a Schimpelrücken

 

Az épület másik sarkán egy másik csoport volt, de velük nem beszélgettem. A bácsival szóba elegyedtem, mondtam honnan, hová tartok és mutattam neki a papír alapú vonali menetrendet, hogy Stein an der Ennsben melyik vonatot szeretném elérni. Szó szót követett végül a bácsi és felesége felajánlotta, hogy Sölktalból, ahol parkol az autójuk, elvisznek egészen Steinach-Irdningig, amely nekem bőven jó lett volna. Örültem nagyon a váratlan segítségnek és megköszönve a felajánlást rábólintottam. Abban egyeztünk meg, hogy én előre megyek és fotózgatva haladok, ők pedig kicsit lassabb tempóban követnek és a faluban megvárom őket. Teljesen korrekt elképzelés volt, délben el is indultam lefelé. A ház melletti forrás vályújában fél tucat sör hűlt, itthon ez nehezen elképzelhető lenne, itt még váltottam barátnőmmel pár szót telefonon, majd ismét nekiindultam, ezúttal már láttam az idős párt is elindulni a nyomomban. A ház szomszédságában egy kis bulldózer dolgozott, csak azt nem tudom, hogy hozták fel ide, mivel én az ösvényen kívül más utat nem láttam lefelé. Hamarosan az ösvény elérte a fenyves erdőt, egy legelőkapun átkelve érezhető lejtő következett, egészen egy keréknyomig, ahol autó állt, feltehetően idáig hozták a munkagépet utánfutón. Na mindegy, valahogy megoldották, hogy most fent dolgozzon, nekem viszont lefelé vezetett az utam, maradtam a kevésbé drasztikus lejtésű, de cserébe viszont hosszabb keréknyomon, hátam mögött a pár már ismerte az utat, így megfelelő helyeken az ösvényen vágták le a kanyarokat. Jobbra a hegyoldalban szép vizezésben gyönyörködhettem. Egy letérési pontot benéztem, így vissza a jobbról érkező patak mellett kellett korrigálnom a hídig ahol a jelzett ösvény vezetett. Beértem az időseket akik itt pihentek meg, majd újra előre kerülve folytattam az utamat, innentől már végig keréknyomon a faluig. A völgy lassacskán kezdett kinyílni, útközben egy elég profi szerkezettel végeztek fakitermelést egy jobbra lévő hegyoldalon, a gépezettel és a kötélpálya (a rönköket ennek segítségével hozták le) alsó állomásával pont az útra települtek ki, balról kerültem ki őket.

 

115. utolsó erdőben vezető méterek mára

116. kilátás Sölktal irányába, balra fent elvileg a Gstemmerscharte látszódik

117. újabb vízesések

118. fakitermelés profi módon

 

Szintén balra egy alm házai látszódtak, fekete és fekete-fehér tehenek is megjelentek a színrepertoárban. Jócskán meleg volt már az idő mire egy sorompó után egy erdő széléhez értem, balra tőlem a patakkal. Szemben a füves hegyeken felismerni véltem az idei első túra vége felé érintett utolsó nyerget, a Sölktalt megelőző Mößna fölötti Gstemmerschartét. Egy fát szállító kamion előzött be, majd egy nagyobb lejtőn után egy tisztás szomszédságában értem el Sankt Nikolai im Sölktal falut. Rendezett porták mellett hamar elértem a központot jelentő templom, bolt és zum Gamsjäger fogadó hármasát. Ezen a ponton ért össze a két hosszú túrám, tehát az első kötetet teljesítettem! Bónuszként pedig már 2-es kötetből is megvoltam Tappenkarseehütte-Taxenbach között, természetesen mindez Hainburgtól folyamatosan, vagy ha úgy tetszik az alpannonián és az Országos kéken keresztül például már Komárom-Esztergom megyei Szárligettől vagy a Borsod megyek Hollóházától folyamatosak voltak a lépteim az osztrák Alpok keleti részén keresztül egy jó darabig. A sikerélményt még jobbá tette a megnyugtató innen történő lejutásom tudata.

 

119. St Nikolai im Sölktal határában

120. a falu temploma, a két hosszú bejárt útvonal összeérése előtti pillanatokban

 

Innentől a már megismert úton érkeztem meg a településtáblához és az ott lévő parkolóhoz. Kötelező fotók elkészültek a táblával (ezúttal már nem ködös, hanem méltó hegyes háttér is volt), majd a megbeszélt piros autót vártam, kicsivel később be is futottak a falu felől, mint kiderült ők egy másik parkolóban álltak, én meg azt a helyet nem ismertem. A nénit megkértem, hogy fotózzon le a táblával, majd beültem a hátsó ülésre és megindultunk lefelé.

 

121. kötelező településtábla fotó, ezúttal szép időben

122. Zentralalpenweg első kötete teljesítve!

 

Útközben beszélgettünk pár szót, kérésemre meg is álltunk Stein an der Ennsben vásárolni a boltban, pár perc alatt végeztem, majd folytattuk az utat tovább. Tényleg le a kalappal előttük. 14:40 körül álltunk meg Steinach-Irdning állomásán, nagyon megköszöntem a mint kiderült Maximiliam nevű Úrnak és feleségének a segítségét. Pénzt és sört ajánlottam fel cserébe, de nem fogadtak el semmit. Ezek után elköszöntünk, én pedig kibattyogtam a peronra és egy padon ülve nekiálltam fogyasztani az imént beszerzett élelmet. 15:12-kor futott be ugyanaz a Talentes személyvonat, amelyet Stein an der Ennsben értem volna el, ennek fedélzetén utaztam St. Michaelig, itt átszálltam egy Leobenen át Bruck an der Murig tartó szintén Talentes személyvonatra. Mivel Bécsújhely-Nagymarton között pályaépítés miatt vágányzár volt, a pótlóbusszal pedig nem értem volna el az utolsó vonatot haza, így Bécsújhelyről egy eddig ismeretlen vonalon utaztam Ebenfurtig az itt is Talentből álló motorvonattal. Ebenfurtban pedig a Gysev szinte új cityjet motorvonatára ültem fel, ahol Vulkapordányban még előre is sétálhattam, mivel a hátsó egységet amiben eddig voltam leakasztották. Sopronból a 19:44-es vonattal minden gond nélkül Puntigamert sört iszogatva jutottam el Győrig, majd onnan szokásosan személyvonattal hazáig.

 

123. Stainach-Irdning állomáson

124. átszállás Vulkapordányban, balra egy új festésű ÖBB Talenttel

 

Örülök neki, hogy egy ilyen hangsúlyos és szép hegyi élményekkel zárhattam le az egyes kötet bejárását, mint a schladmingi Tauernen átvezető szakasz! Igazán méltó befejezése volt ennek a közel 600 kilométernek!

olahtamas Creative Commons License 2 napja 0 0 67982

Látom nincs tolongás a megfejtésre :)

Íme egy kis kedvcsináló:

https://indavideo.hu/video/Zenegep_4
https://indavideo.hu/video/Zenegep_1907-bol
http://indavideo.hu/video/Zenegep_5
http://indavideo.hu/video/sej_haj_rozi_zenegeppel

 

Gondolom így már nem nehéz kitalálni, de mindenképp érdemes tudni róla, hogy miféle kincsek mellett halad el az emberfia.

Ez persze nem a teljes repertoár, nem is vettük fel az összeset, és így is több tucatnyi felvételünk lett.

Előzmény: olahtamas (67970)
Pulmy Creative Commons License 2 napja 0 0 67981

A Mura nagyon alacsony,

 

 '18.10.04.

 

 

 

 

 '14.11.15.

Előzmény: Güsziológus (67979)
alnibell Creative Commons License 2 napja 0 0 67980

Igaz, tökéletesen igaz.

Csak van egy, nem éppen elhanyagolható, bökkenő a dologban. Nevezetesen a lap egy másik oldalán található kitétel, amely szerint: "Nem született volna meg ez az írás, ha a véleményeltérés tisztázására a fórumon lehetőség lett volna, ha a megszólítottak érdemben vagy egyáltalán valamilyen formában reagáltak volna."

Azaz ha az egymás közötti, csupán az emlékezetre, indulatra hagyatkozó beszélgetések helyett érdemi párbeszédre törekedtek volna. És persze ennyi idő után is lehetne érdemben cáfolni az általam leírtakat, ha volna mivel, ha lenne annak egy minimális tárgyi alapja.

Egyéb iránt pedig tényleg nem érdemel már több szót a múlt. Már csak azért sem, mert elérték, amit óhajtottak.

Előzmény: hadidoki (67978)
Güsziológus Creative Commons License 2 napja 0 0 67979

"...erről a részről tudsz valamit személyes tapasztalatból?"

 

A mai napon szereztem tapasztalatot:-)

 

Megtaláltam a 2002-es térképet (Dél-Zala) és azt hiszem, jó volt a meglátásod.

Azon folyamatos az útvonal.

 

És a akkor a személyes tapasztalat.

Az RP-DDK útvonalán emlékszem a Z- jelre, ennek e helynek a neve: Szuloki-erdő (Valkonyától keletre).

Innen vezethetett a ZÖLD a Mura völgyébe.

 

Petrivente

Tótszentmárton

Tótszerdahely

Molnári, majd tovább Semjénháza felé az országúton, onnan Murakeresztúr.

 

Tótszerdahely és Molnári között a Mura gátján van a jelzett turistaút a TUHU térképén, és a 2002-es térképen is, de a valóságban nem láttam még jelzés maradványt se:-(

Amúgy kellemes kirándulás volt, a gát masszív, eltéveszthetetlen.

A geoládások úgy emlegetik, hogy a ZÖLD vezet a ládához, de ennek az információnak a forrása nem a valóság.

Amint hozzájutok, leszedem a térképről, legalábbis ezen a szakaszon.

Folytatom majd a kutakodást, ma ennyi volt a penzum.

A Mura nagyon alacsony, elmentem a kikötőig, nosztalgiáztam egy sort.

Ennyi.

 

Előzmény: jzp2107 (67886)
hadidoki Creative Commons License 2 napja 0 2 67978

Csak úgy halkan jegyzem meg, hogy a 67977-ban megadott link tartalma csak az egyik oldal nézőpontját rögzíti. (értelemszerűen alnibell-ét) Van egy másik oldal is, de ez már a múlté, kár is róla beszélni.

 

Mindenkinek jó munkát, és jó túrázást kívánok!  

alnibell Creative Commons License 2 napja -2 0 67977
Előzmény: alnibell (67976)
alnibell Creative Commons License 2 napja -2 0 67976

Szó sincs arról, hogy föladnám, csinálom tovább, ahogy a lehetőségeim engedik.

Sőt még azt se mondom, hogy nehezen viselem a beszólásokat, de azt már nemigen tolerálom, hogy immár a második helyen próbál belém kötni. (Korábban, másutt, többek között ő is sokat tett azért, hogy megvonják tőlem a szólás lehetőségét, majd, hogy a térkép szerkesztési munkát se folytathassam. Ez utóbbi időközben helyreállt.)

Nem önigazolásul, de itt olvasható róla: https://www.simplesite.com/builder/pages/preview3.aspx?InitPreview=true&pageid=437818357

Egyébként pedig ehhez tartom magam:
"Ha igazad van, megengedheted magadnak, hogy megőrizd a nyugalmadat.

Ha nincs igazad, nem engedheted meg, hogy elveszítsd."

 

Előzmény: Gizi aljas Feri (67975)
Gizi aljas Feri Creative Commons License 2 napja -1 1 67975

Ne vedd a szívedre, Güszi híres arról, hogy úgy tud az emberhez szólni, hogy kinyílik a zsebedben nemhogy a bicska, de az összecsukható, kemping balta is. 

 

Én, mint botcsinálta túrázó köszönöm, ha javítasz! 

Előzmény: alnibell (67954)
Gizi aljas Feri Creative Commons License 2 napja 0 0 67974

A Creative Commons-nak többféle fokozata van. Neked a (CC-BY-NC-ND-4.0) protokoll vagy mi kell, ami nem engedélyez semmilyen másolást a szerző engedélye nélkül. Biztos vagyok benne, hogy ma már van olyan online alkalmazás, ami naprakészen tájékoztat arról, ha valaki lenyúlta és a saját oldalára rakta ki a te munkádat. 

 

A honlap modernizálását üdvözlöm.

 

Az oldalak kiiktatásánál én azért figyelembe venném azt, hogy 

 

1. olyan oldalt akarok megszűntetni, ami esetleg egyénivé teszi a honlapomat - én itt a játékra gondolok, nem kukáznám

 

2. olyan oldalt akarok megszűntetni, amit nem látogatnak - de csak azért nem, mert nincs marketingelve, holott a rajta levő infó fontos.

 

 

 

 

Előzmény: hörpölin (67949)

Ha kedveled azért, ha nem azért nyomj egy lájkot a Fórumért!