Hajós_ mi legutóbb a Török pincészetnél (útba esik a stempliig) tarottunk egy kis kóstolót, igazi magyar fajtákból(kövidinka, kadarka) és még sillerjük is volt. ez utóbbi elég nagy szó manapság, mert ezt napjaink örülete a rose teljesen kiszorította. De több pince is van nyitva, sajnos azonban csak hétvégén jellemzően....
Este 8 órakor a villamoson. Utastársaim a tűzijátékra igyekeznek. Nekem viszont el kell érnem egy késői távolsági buszt – indulna még később is, de ehhez nem kell átmenni Pestre, ráadásul átutazhatok vele az új paksi hídon is. A Budafoki úton lévő megállóban várakozva megérkezik a „szokásos”, nemzeti ünnepre rendelt felhőszakadás. Bever az eső a váróba, magamra rángatom a dzsekimet – de már így is ázottan szállok a buszra, pedig még el sem kezdtem a túrát. Dunaújváros után azonban már száraz az úttest, Kalocsa után pedig már a Hold is előbukkan: ezen az éjszakán az ő segítségére is számítok…
Izgatotton készülődök leszálláshoz Baja Szentistván nevű külvárosában. Sok órás éjszakai túra egyedül, ezt találtam ki, vajon milyen lesz? Megigazgatom a felszerelésemet, utoljára ránézek a megnyugtatóan üressé vált időjárási radarképre, és nekiindulok a túra prológjának, ami a Duna-völgyi főcsatorna gátját jelenti, 2,5 kilométer hosszban. Bár a túlparton már ott a város, itt hirtelen merülök el az árnyékvilágba. Felveszek egy kényelmes sebességet, néha-néha felvillantom a fejlámpát, miközben csendben locsog mellettem a vízfolyás. A dunai kikötői raktárépületének teteje messzire fénylik – ez az első iránypont. A fények távolságát azonban itt a síkon úgy tűnik, nehéz megsaccolni, általában közelebbinek becsülöm, mint amennyire valójában van.
Elérem a hídfőt és egyben a kék jelzést. A zsilip épületénél ér az éjfél, aztán ahogy távolodom, az 55-ös úton zörgő kamionok zaja is lassacskán elül, átadja helyét a tücskök ciripelésének. Hat lépés hosszú betonlapokon megyek előre, villanyvezetékek sziluettje jelöli ki a sötétbe vezető utat – és Mike Oldfield-et dúdolgatok, ha már holdfénytúra. Elmarad a Tanyacsárda, még néhány nyaraló, a gát átvált aszfaltburkolatúra, és már csak mezőgazdasági területek vannak jobb kéz felől. Néha megállok, visszapillantok, élvezem a hirtelen támadt csendet. Tábla jön, kemping felirattal és a visszaforduló nyíllal. Nézem a másik oldalát is: kemping 6 km. „Messze van még Baja? Most már elég messze…”. Olyan szakaszra fordulok ahol két oldalt is erdő van. Kicsit olyan a kép, mint egy régebbi számítógépes játék kidolgozottsága: a fák „textúrája” elnagyolt, és mintha két dimenziósak lennének a kilógó ágai. A gát megkerül egy kis vizenyőt, lépteim zajára méltatlankodó röfögés jön lentről – oké, megyek már, nem is világítok oda. Innen már ide látszik a Vajas-fok zsilipjének fénye. A kapu nyitva, átmegyek a telepen, és fél kettő után nem sokkal kint vagyok a Duna partján, a Veránka-szigettel szemben, ahol egy szép üdülő áll a folyó partján. Különlegessége, hogy erről az oldalról lehet csak odamenni, kishajóval, egyébként valóban sziget a Gemencben. Volt módom eltölteni két emlékezetes napot ott, szeretettel nézem a túlpartot. Könnyű sört bontok az egyik pontonon, élvezem a víz feletti szellőt. Teljes csend nincsen, lévén augusztus második fele, így a szarvasok már próbálgatják a hangjukat… El is heverek, eltelik még fél óra, mire indulásra veszem magamat.
Tartottam tőle, hogy sok lesz a szúnyog a gáton – szerencsére nem vészes, és ami a legfontosabb, még a lecsapható kategóriába tartozó „hagyományos” szúnyogok. (Ahol lakom, ott sajnos a tigrisszúnyog már gyakoribb: azok meg egyszerűen villámgyorsak). A gáton el kell jutni a következő üdülőtelepig (ami elég jól megbújik az ártéri erdőben), ott lesz a letérő jobbra. Itt már van autóforgalom is. Ósükösd fényeit keresi az ember, de a táj sötét. Ez három dolgot jelenthet:
- Messze van.
- Erdő mögé bújik.
- Nincs közvilágítás.
A helyzet az, hogy mindhárom teljesülni látszik. Az előző pihenőtől szűk egy óra a letérés a gátról, onnan még pár perc Ósükösd széle. Elővigyázatosságból előveszek egy túrabotot, esetlegesen szabadon lévő kutyától tartva, de ez feleslegesnek bizonyul. Mondhatni a kutya se törődik velem, amíg az elhagyott turistaház kertjében zörgök az avarban. A pecsét melletti csapból vasas víz folyik, de iható. (Sükösdön nem lesz csap, esetleg a temetőben, de ott nem néztem). A Vajas mellé visszatérve csobban valami a vízben – a parton ülő horgásszal kölcsönösen egymásra villantjuk a lámpáinkat, aztán tovább az éjszakába. Az irány most ellentétes a korábbival, délnek megyek. Szemközt a hold, jobbra a gát – mögötte az erdők olyan formán mutatnak, mintha egy alacsony dombvidék lenne. A korábbi leírásoknak megfelelően a szakasz nagyrészt gazos – olyan térdig érő, ebben kanyarognak a keréknyomok. A fejlámpa itt azért elkél, lévén a vízpart felőli, lejtős zsombékosba nem szeretnék sehol belelépni. Bokorsor jelzi aztán a sükösdi út közeledtét. Balkanyar rá, és végleg hátat fordítok a Dunának.
(Közben a környék vízrendszeréről gondolkodtam. Igazából – soha korábban a Vajas nevét nem hallottam, a főcsatornáról pedig nem sokat tudtam. Utánaolvasva: előbbi Foktőnél (beszélő név) lépett ki a Dunából, Kalocsa folyója volt. A XIX. században már nem volt folyamatosan élő víz, és alapvetően az ármentesítést, lecsapolást tekintették a funkciójának, a csanádi zsilip ennek érdekében 1898-ban lett kész. A felső folyásnál lévő Kalocsának a pangó víz azonban állandó gondot okozott, így több évtized alatt ugyan, de rendeződött az ügy, és létrejött a mai helyzet – ahol a Vajas vize a Szelidi-tó felőli csatornákon érkezik, és egy része Foktő irányába, részben új mederben – és immár „lefelé” távozik. A Vajason rendszeresen szerveznek vízitúrákat - nem tűnik egy utolsó programnak...A főcsatorna pedig egy ettől szinte független, XX. századi történet – mely abszolút a Duna ártér és a homokhátság tájhatárára épült, már a lejtviszonyok miatt is.)
Halvány csík jelenik meg az ég alján, öt óra előtt megérkezem a Szent Anna kápolnához. Nyugodt, hangulatos hely. A bejárat előtt széles tető, itt akár el is lehetne bivakolni. Adok alatta magamnak fél óra szundítást, reggelizem, utána megyek tovább. Levetem a láthatósági mellényemet, elköszönök a világosodó égen halványuló holdtól, és egy ebtelep mellett elhaladva hat előtt bent vagyok a faluban. Egy kisbolt már nyitva – itt csak automatás kávé lenne, a Daráló utcában meg épp a felmosóvizet löttyintik ki egy nagyon lepusztult kocsma elé – ez nem hozza meg a kedvemet a megálláshoz. A darálónál viszont nagyon kellemes a paprika-illat, ezzel az orromban hagyom el a települést.
És akkor bemutatkoznak az Illancs homokos dűlőútjai. Egy bekerített szántót kell először megkerülni, miközben próbálgatom, hogy a keréknyomokban, vagy közöttük érdemes menni. Így száraz időben? Inkább közöttük. Közben emelkedő is van, a domb tetejére érve hosszan pihenek. Aztán bevetem magam az erdőbe. A terepen úgy érzem, ha a jelzések nem lennének, az életben nem találnék ki belőle, vagy nem találnám a visszautat. Pedig amúgy nagyrészt sakktáblás az egész. Viszonylag gyakran vannak útjelző táblák, melyek azt mutatják, nem fogy a távolság. Már fél kilenc körül jár az idő, mire egyáltalán elérek az Ólom-hegyre vezető leágazásig. A torony teteje innen már látszik, öt perc se, mondanám, de addig még több homokdombon kell átkelni, irtások között. Végre fent vagyok lógó nyelvvel, jöhet a létrázás. Megverem a lépcsőket, zümmögés nincs, de valami kaparászás van. Az első szinten egy galamb kornyadozik, frászt hozzuk egymásra. Hat szint, aztán előttem az alföldi táj. Párás az idő, így a Duna vonala is alig vehető ki. Még talán a csávolyi adótorony, ami jól látszik. És alattunk az erdők mozaikossága, a fenyőtől az akácon át a tölgyig, de nyírfát is látni – a vízrendezéshez hasonlóan az itteni növényzet változása is külön történet, ennek is tervezek utánaolvasni…
Kilenc körül indulok tovább. Megszerzem a pecsétet, és jöhet tovább a hullámzás a homokon. Fülledt meleg van, egyre kevésbé élvezem az egészet. Jobb kéz felől megjön egy nagy mezőgazdasági terület kerítése, aztán később a telephez tartozó mindenféle hulladékok kupacai adják a szakasz változatos, de nem túl szép díszletét. A homok itt elég mély, és jól jelzi hogy a járhatóság bizonyos időpontokban nehézkes, hogy ahol lehet, a járműveknek „alternatív” nyomaik is vannak az út mellett. Odaérek a rémi letéréshez. A túrát itt tervezem megszakítani – ide még 12 kilométer lenne Érsekhalma, ezt most nem bírnám. A baromfitelepek között viszont már csak 3 kilométer van vissza, aszfalton. „Hátulról térdelve, térdelve, térdelve, rémesen rémkedve rémkedve rémkedve”- ugrik be egy punk zenei idézet. Hát jó, végül is hátulról lépkedek az amúgy zsákfalu Rémbe, mely településnév horvát gyökerű, először Rim néven említették, ahogy azt a források írják. [És akkor most megnéztem, az ige mit is jelent az ún. felnőtt tartalmak között. Nagyot röhögtem.]. Egy fröccs a kocsmában, aztán buszra szállok, Jánoshalmán megebédelek, aztán vonattal hazautazom.
Azt kell mondjam, jó élmény volt ez a túra így, részben éjszaka teljesítve. Rendszer nem lesz belőle – de el tudom képzelni, hogy egy-két szakaszon még, ahol a körülmények alkalmasak rá (pl. Berettyó gátja) tervezzek ilyen teljesítést. A gátban az a jó, hogy nem nagyon kell a navigációval foglalkozni. És azért nem vitézkednék a tanyavilágban, vagy a határmenti szakaszokon sem olyan nyugodtan, ha éjjel mennék. Bakancsban voltam végül, és szerintem jól döntöttem - köszönöm mindenkinek, aki ez ügyben kommentelt korábban. Folytatás? Még nem tudom mikor. Ha van tipp Hajóson jó pincészetre, ahová lehet szervezni kóstolást, megírhatjátok...
Hosszú idő után vettem elő a billentyúzetet, hogy az utolsó camino-s nap történetét is megírjam. Ennek oka egyrészt más egyéb bokros teendők alakulása volt, másrészt pedig ehhez az utolsó naphoz kellett idő, hogy fel tudjam dolgozni, vissza tudjam idézni és egyáltalán kedvem legyen újraélni, mert van az a vég, ami kezdet és van olyan kezdet, ami maga a vég…. - ez most jól hangzik, és ide kívánkozott, de én sem értem igazán.
Tehát úgy esett, hogy az ötödik éjszakámon éjfélkor jött az eső. És nem is akármilyen. A sátorponyva alá kucorogva majdhogynem verésnek hatottak az esőcseppek, amik nem is cseppek voltak már, inkább mintha valaki golyószóróval vette volna támadás alá a testemet. Nem is kellett sok hozzá, hogy a ponyva teljesen átázzon, s alatta én is - azonban túlságosan fáradt voltam ahhoz, hogy akárcsak a szemem is kinyissem, úgyhogy a lehető legkisebb magzatpózba kucorodva hintáztam a mélyálom és az éber alvás mezsgyéjén, néhol mélysötét csendben, hol pattogó ropogás hangzavarában lebegve attól függően, hogy épp tudatomnál voltam vagy eltűntem az éjszakában.
Hajnali négy-öt óra felé, mikor már a fejem alá húzott hátizsákból a legkisebb nyomásra is patakokban dőlt a víz, elkezdtem gondolkodni azon, hogy nem kéne megvárni a reggelt. El kellene indulni. Mivel az előző éjszakai tengerparti menekülés már megtanított arra, hogy teljes menetfelszerelésben aludjak, nagyon cuccolnom se kellett, hiszen két réteg ruha, túracipő és már eleve az esőkabát is rajtam volt. Ez volt a szerencsém, mert bár a lábamon ekkor már átázott a nadrág, a felsőtestemet a takaró és az esőkabát némileg még védte a szakadatlanul eső égi áldástól.
5 órakor nem bírtam tovább a gyűrődést, kikúsztam a sátorponyva alól - és szemem elé tárult a legmélyebb késő novemberi éjszaka világa. Fekete sötétség volt mindenfelé és mintha víz alatt lettem volna, olyan összefuggő volt az esőfüggöny. Köd is volt - a közelben levő falvak utcáin világító lámpák pitypang alakú sárga búrákként világítottak homályosan, mintha valami tejüveg mögül néztem volna őket.
Előző reggel sem keltem épp szép állapotban, ezen a hajnalon azonban még fokozódott a rastásodásom. Miközben a sátorponyvát próbáltam összehajtani hátizsákba rakható méretre, a szél többször az arcomba vágta lucskos hajamat. Pakolászás közben bevillant előttem a laredói zárda temploma előtt élő koldus képe. Egyébként egy elég szép, karakteres arcú ötvenes férfi volt, rettenetes állapotban és olyan szaggal körbelengve, ami több méteres sugarú körön túl is hányingerrel hatott. Amikor bement a templomba az egyik oldalkápolnához imádkozni, az egész hatalmas hajóban a pokol bűze szállt. Sajnáltam nagyon és szégyelltem magam, mert öklendeznem kellett miatta és kimenn a templomból. És most két nappal később kábé én is olyan állapotban voltam, mint ő. Mintha lecke jött volna arról, hogy te is járhatsz úgy….és érdekes mód már én is úgy voltam vele, mint ő lehetett magával - ki nem szarja le igazán?
A sátort lassan benyelte a hátizsák szája, úgyhogy vállamra kanyarítottam. Indulás előtt újabb kép suhant át lelkiszemeim előtt - a túra tervezési szakaszában sokszor volt az a vízióm, hogy lezuhanok a magas, fehér tengerparti sziklafalról, összetöröm a csontjaim és csak fekszem tehetetlenül egy sziklán, míg értem nem jön a dagály. Körbenézve a tájban mintha azon a helyen lettem volna, amit korábban a vad képzelet elémhozott. Igaz nem nappal volt, hanem még a legmélyebb éjszaka, de minden más stimmelt, a meredek, függőleges fehér falak, alattam a mélységben a sziklatömbök és a rajtuk dühöngve csattanó hullámok. Kirázott a hideg. NEM szabad a parton menjek! NEM szabad követnem a gyalogutat, ami közvetlen a szakadék peremén haladó keskeny vájat, amit mostanra csúszósra áztatott az eső! A füvön kell maradjak, utána meg stabil talajon.
Itt a partmenti fensíkos legelőn jó méteresre nőtt a fű, olyan búzaszemes fajta, ami a saját súlya alatt meghajolva összefüggő gyékényszőnyeget alkotott, jó fél méter magasan egymásra tornyosulva az igazi talaj felett. A zöld szőnyeg szövete alatt nagy mélységekben tesz-vesz város tanyázik a Szösz minden lakosával, akik a szövet alatti titkos járataikon futkározva intézik ügyeiket. Naplementekor, mikor már hanyattdőltem a fövenyen, hallottam, hogy valahol mélyen alattam a növényzetben egér sebesvonatok járták talán menetrendszerű járataikat. Az egyik menetoszlop valahogy alám keveredett és legott rémülten felsikoltott, mikor észrevette, hogy valaki - én fekszem felettük. Még sose hallottam egérsikoltást, talán a legmagasabb hang volt, amit eddig valaha hallottam. Cincin és csapata azonmód csapát váltott és sisteregve elzakatolt a láthatatlan Szösz többi alagútjában. Így indult hát az esti szendergésem - és most jó pár órával később én is igyekeztem valami nyomvonalat találni a természet zöld szőttesén, ami az esővíztől most inkább hatott mocsaras hínármezőnek, semmint dúsfüvő legelőnek.
A haladás ezen a vizenyős területen újabb problémát hozott, hiszen a túracipő nem vízhatlan, magas csuromvizes fűben percek alatt átázik, aminek fájdalmas másodlagos következménye, hogy az ember lábán először felpuhul, majd felázik a bőr és elindul a vízhólyagképződés, ami nem túl jó dologgal kecsegtetett a hátramaradt 27km-re.
Hirtelen eszembe jutott, hogy még otthon eltettem egy korábbi kozmetikai kezelés során az utcai cipőmra kapott nylon zacskót.. Nem is értettem a dolgot, hogy bio-nak meg full természetesnek hirdette magát a szépészde, közben óránként okádták magukból a nem lebomló műanyag zacskókat, amiket az embernek a lábára kellett húzni a szalon egész területén. Mivel jómagam is még a cuclizmus gyermeke volnék, hát az “egyszer ez még jó lesz valamire” reciklizáció jegyében én bizony eltettem azokat a nylon cipőszacskókat, és most derült ki, hogy milyen jól tettem. Most jött el az az egyszer, amikor még jók lettek valamire! A sötétben nagy nehezen kitapogattam őket a hátizsák oldalzsebében a celluxal együtt. Gyorsan ráaplikáltam a cuccost a túracipőre és még ráeresztettem két sor ragszalag csíkot, bízván abban, hogy ez a sebtiben buherált “kamásli’ talán legalább addig szárazon tartja majd a cipőket, amíg kiérek a dzsungelből a nagy járásra, majd az útra.
Ezután mint a békauszonyos emberek, magas lábemeléssekkel elindultam a fűtengerben a parti kikövezett gyalogút felé.
Hát mit ne mondjak, a megoldás nem bizonyult tartósnak, mire a szörfiskolások parkolóját elértem a lábzacsi már cafatokban lógott rajtam, és a cipőt telibe verte az eső. De legalább nyertem pár métert és betonon azért könnyebb gyalogolni esőben, mint tereptalajon.
A parkolóból a Camino visszafordult a sziklapart éléhez, de én nem mentem utána. Ekkor már csak az lebegett a szemem előtt, hogy be kell érjek Santanderbe.
Találomra kiválasztottam egy előttem nyílegyenesen haladó betonutat, ami követte a part vonalát és elindultam a civilizáció házakat, utcalámpákat és házörző kutyákat jelentő közegébe. Az eső némileg alábbhagyott, most csak apró szemekben esett, de azt nagyon sűrűn, az ég is lassan világosodni kezdett. Bár ez a világosodás inkább emlékeztett egy búbánatos téli sötétedésre.
Egy nagyobb ívű balkanyarnál egy házikószerű buszmegállót találtam, amit azonnal be is laktam, mint egy klasszik homeless. Egyszerűen muszáj volt mindent lehajítani magamról - legfőképpen a cipőt, mert a talpa belül úgy átázott, hogy felgyűrődött rajta az anyag és már érezni kezdtem, hogy a bőröm a dörzsölődéstől kezd indulatba jönni., Úgyhogy ismét előkerültek kedvenc túrapapucsaim és a VAZZE-lines tégely. Jó vastagon kentem a talpam, hogy a zsír kellően csúszóssá tegye a papucs csúszásgátló gömbös belsejét. Ettől nehezebbé vált a járás, mert a lábam ide-oda csúszkált aaz esővíztől lucskos papucsban, de legalább nem dörzsölődött ki. Nem volt valami kellemes érzet ez az esővizes zsírtömeg, de legalább éreztem, hogy a lábam - egy ideig biztosan - védve van a felázásos hólyagképződéstől.
A gyors lábápolás kimerített - nem mintha nem lettem volna amúgy is fáradt, úgyhogy egy kicsit üldögéltem a megálló padján és némi reggeliféleséget erőltettem magamba. Senki nem járt az utcán, és a házak is még lehúnyt szemekkel feküldtek az út kétoldalán, úgyhogy úgy döntöttem, hogy azért mégiscsak megkímélem a nap hátralevő részében közelembe kerülőket a szagomtól, úgyhogy egy gyors vetkezés után lezavartam egy viharsebes intim és egyéb tisztálkodást. Szerencsémre épp visszakerült már rám a ruha, mikor a sarkon befordult az első jármű, egy kukásautó.
Amíg elhaladtak előttem, én újra rendbeszedtem a dolgaimat és némi térképnézegetés után úgy döntöttem, hogy addig megyek az előttem levő úton, amíg a végére nem érek - sajdításaim szerint erre jó pár kilométerrel később Loredo-ban került volna sor. Az ég ekkora már szürkévé vált, de még mindig búskomor évvégi hangulatok szálltak a légben és az eső ismét szemerkélni kezdett.
Az igazat megvallva nem is nagyon maradt meg sok emlékem ebből a szakaszból Loredoig. Az egész utamat lekötötte az, hogy lehetőleg ne lépjek pocsolyába - és ezzel tetézzem a papucsban már amúgy is kialakult házi lábvizemet, valamint minden egyes lépésnél arra koncentráltam, hogy pont magam alá lépjek, hogy a talpamnak ne kelljen surlódnia a lábbelimben.
Loredoba beérve a spanyolok is már ébredezni kezdtek. Az utcákon megjelent pár kora reggeli sétáló idős ember, illetve legnagyobb meglepetésemre - ilyet eddig csak ilyen régebbi - mondjuk max 90-es évekbeli filmekben láttam - ÚJSÁGKIHORDÓK járták az utcákat kis furgonokkal és minden házhoz hatalmas köteg újságot, nem reklámanyagot, IGAZI ÚJSÁGOKAT raktak le a házak bejáratához. Nem emlékszem pontosan, lehet, hogy már csak a fejem nosztalgiából teszi hozzá, de lehet, hogy tényleg megtörtént, de mintha tejesüvegeket is raktak volna a bejáratokhoz! Nem hittem a szememnek, hogy ilyen még van! Hogy az emberek nem a netről, nem a telóból, hanem igazi papír újságból tájékozódnak a világ dolgairól! Egy nappal később, amikor már Santanderben ismerkedtem immár igazi túristanként a helybeliek életével, egy városi piacon bőséges reggelimet fogyasztva meghatódva láttam, hogy igen, Spanyolországban MÉG létezik az, hogy az emberek békésen leülnek a reggeli kávéjuk, croissanjuk, tapasuk mellé és szépen komótosan kiolvassák az újságot elejétől a végéig, közben aprókat kortyolgatva a forrón gőzölgő, illatos feketéből, a kortyok után küldve egy-egy falás harapnivalót. Még őrzik kint a pillanatok liturgiáit. Nem szeretem, amikor valaki hasraesik a külföldtől és jön a bezzegelés, hogy bezzeg ott, bezzeg itt. Nem gondolom, sőt nem is látom azt, hogy máshol jobban élnének. Amit azonban talán jobban csinálnak, hogy többet adnak a minőségre, legyen szó ételről, ruháról, vagy éppenséggel az idő eltöltéséről. Igen, azt hiszem a különbség az, hogy a spanyolok úgymond “megadják a módját” a dolgoknak. Mi hajlamosak vagyunk feladni magunkat az anyagiak hajszolása közben. Aztán persze tévedhetek, hisz csak felületes benyomásaim lehetnek, nem éltem én “üzletszerűen kéjelegve” ott egy napot se.
Loredoban kicsit enyhült az eső is, úgyhogy végre le tudtam húzni a fejemről az esőkabát és a pulóverem csuklyáját. A hüvös levegő kicsit felfrissített, kicsit magamhoz tértem a reggeli bódulatból, monoton járásból.
Egy völgymenet érkezett, fogalmam se volt, hogy hol voltam, csak mentem az orrom után némiképp követve az orrom által mutatott irányt, amit fejben navigálva a tengerpart alakjához helyesnek véltem. Egy kanyargós kis utcán leérve találomra jobbra fordultam egy főútszerűségen és leereszkedtem egy völgybe, ahol patak folyt keresztbe az út alatt. Másik oldalon dombhát feszült és egy keresztúton hirtelen jobbra feltűnt a Camino sárga nyila. Jesszasz, ezt meg hogy? Ez hogy került ide? Na mindegy is, nincs kedvem cuccolni, csuromvizes vagyok és fázom is kissé, mert nagyon lehűlt az idő és a felhők csak egyre sokasodnak a tenger felől, egyre vastagabb paplan gyűrődik a fejem fölött. Akárhogy is, ha itt a jel, akkor legalább már tudom, hogy pályán vagyok, csak követnem kell.
Az út felvitt a dombtetőre, ahol jobbkézre egy középkori, XVI századi kolostortemplom állt. Iglesia Ntra Sra de Latas - mondta a felirat a kőkerítésen és volt még egy csomó spanyol nyelvű leírás. A templom első ránézésre nem tűnt oly réginek, valahogy idehaza az ilyen régi építmények valahogy másabb, ódonabb hangulatot árasztanak, ez a hosszú vöröstéglás szentély akár mainak is elment volna, ablakai akár mai ablakok is lehettek volna. Már épp legyinteni akartam, eh, mit, amikor egyszercsak egy nagyon erős vízióm támadt. Ahogy ránéztem a templomra, hirtelen eltűnt a környezete. Nem volt már ott a pálmafás kőkerítés, nem volt már ott az útkereszteződés és a környező házak. Csak a templom volt ott egy mező közepén és a távolban itt-ott bevetett földeket láttam csak, ahol ekét toló hosszú, barnaruhás emberek dolgoztak. Megráztam a fejem. Biztos csak a kimerültség miatt kezdek itt el képzelegni. Becsuktam a szemem és újra kinyitottam, de még mindig azt a régi tájat láttam a csupasz dombokkal, néhol egy-egy lugassal és mindent mélységes mély csend vett körbe, csak a szellő susogott. Aztán hirtelen meghallottam egy autót mögöttem és eltűnt a múlt. A templom ismét a kőkerítés és a pálmafák mögé bújt és körbe-körbe újra kinőttek a házak. Azannya! Ez nem volt semmi cucc!
Nagyon nehéz volt elindulni és hátrahagyni a helyet, de menni kellett, hát megvárva a kereszteződés zöld jelzését - nem mintha nem én lettem volna az egyedüli mozgó lény és tárgy is egy személyben a környéken - visszaálltam az útra, ami nyílegyenesen haladt nyugat felé, ami a tengerpartot és a santanderi öblöt jelentette valahol a távolban.
Egy kemping haladt el mellettem baloldalon, az első és egyetlen, amit az úton láttam. Utána egy kertvárosi részbe értem és hirtelen összezavarodtam, hogy milyen országban vagyok. A házak, a kertek, akár egy angliai kisváros, akár egy amerikai kertváros. Egy sarkon újabb fedeles buszmegálló jött szembe velem, úgyhogy ismét szünetet tartottam a menetben. Kicsit pusztítottam a maradék víz és kajakészletet, majd törődötten ücsörögtem a padon, miközben kint ismét sziszegve eleredt az eső. Fájt a vállam, a hátam, merevek voltak a tagjaim, úgyhogy nagy keservesen lefuttattam egy melegítő tornasorozatot, miközben az járt a fejemben, hogy ez az utolsó nap kibaltázottul hosszúnak ígérkezik, pedig már jó pár kilométert jöttem.
A buszmegálló után ismét völgymenet jött és egyben teljesen eltűntek a jelzések. Ismét csak találomra választgattam utcákat sacc per kb követve valami irányt. Telefont elővenni már egyáltalán nem volt kedvem. A völgy aljában baloldalt a házak között egyszercsak felbukkant a homokos tengerparti strand. Király! Egyenesben vagyok! A strandon áthalad a sendo litoral, úgyhogy mostantól gond egy szál se! Ismét a térképen vagyok, csak követnem kell a partmenti utat! Innen már sima liba!
Hát ja. Meg ahogy a kisnyúl fütyül.
A tengerparti út egy folyótorkolathoz vitt, amin egy híd ívelt át. Mögötte jobb oldalon már a santanderi öböl tűnt fel egy magányos szigeten álló világítótoronnyal és szinte karnyújtásnyira a túlparton álló várossal. A híd lábánál ismét feltűnt egy Camino jelzés és útbaigazító tábla. Jobbra Santander 4km balra Santander Pedrena-n keresztül 23km. Mi a franc ez? Hát az biztos, hogy én aztán már nem megyek 23km-t nincs az az Isten! Már most ki vagyok, mint a liba, fáj mindenem, de különösen a vállam, a hátam. Hideg van, és csuromvizes vagyok. Nem értem a táblát. Pedrena jobbra van, nem balra a térkép szerint és egyáltalán nem 4km Santander! Mindegy, nem érdekel, jobbra megyek! Kevesebb mindig több alapon.
Az, hogy szemben már karnyújtásnyira van a végcél, némileg fellelkesített, de ahogy átértem a híd túloldalára, mindjárt letörtem, mint a bili füle. A tenger felől hatalmas szél támadt és kegyetlenül átfúj a vizes ruháimon. Három réteg cucc van rajtam, de mind a három lucskosra ázott már, mert eddig is végig esett az eső hol apró szemekkel ritkásan hol apró szemekkel de sűrűn. Most viszont már orkán is van, vágja az arcomba a vizet. Éhes is kezdek lenni, jó lenne beülni valahova, de amilyen állapotban vagyok, hát azt nem vinném kultúrhelyre, abc meg most már Santandering nincs a térkép szerint. Jobbra feltűnik egy kikötő és rajta egy tábla -Santander ferry… ahá, szóval EZÉRT 4km! 2km séta és 2 km hajó… Irgalmatlanul fáj a vállam. A kompkikötő egy üres, használaton kívüli értelmetlennek tűnő üvegépületében ledobtam a cuccaimat és azonmód elnyúltam a padon. Rohadtul nyilal a vállam, különösen a jobb. Hanyattfekve is majd leszakad, forrón ég. Még 18 km van hátra. Vagy felülök a kompra és kész. Nagy a kísértés!
Fél óra görcsbe rándult fekvés után lassan enyhülni kezdett a vállam. Lassan, nagyon lassan tudtam csak függőlegesbe húzni magam. A jobb karomat nem is nagyon tudom vízszintesig felemelni. A gyomrom iszonyatosakat kordul. Már csak magvak vannak a zsákomban és egy liter víz. Így a hatodik napon már kezd elegem lenni a magvakból. Meleg ételre vágyom, de erőm már nincs utánanézni, hogy van-e kajálda a környéken. Kezd beállni az a végzetes állapot, ami a portugál Camino-n is elért, csak ott a harmadik napon dőltem ki, itt meg eljutottam a hatodikig és már csak 17km van hátra. Múlik az idő, nem tudom, hány óra van, jó lenne délután kettőre beérni a reptérre, ahonnan a busz megy a belvárosba, aztán ott még meg kell majd keresni az albergue-et is.
Kezdek szétesni fejben is. Már nem tartottam magam ahhoz a szabályhoz, hogy csak az aktuális problémával, helyzettel foglalkoztam, hanem elkezdtem sürgetni az időt és már a húsz lépéssel odábbi jövőn pörögtem. Ez nagyon rossz taktika, vissza kell lassulni, úgyhogy visszadőltem a padra aludni húsz percet. Egyszerűen a kialvatlan éjszakák és a fizikai megterhelés elkezdte benyújtani a számlát és a tetejébe az idő is egyre cudarabb.
Fél óra múlva kicsit kipihentebben feltornáztam magamra a hátizsákot és összeszorított szájjal odahagytam a kiugrásra csábító kikötőt. Azért is végigcsinálom!
A szél az esőn túl a tengerfelől arcomba fújja a tengervizet is.Kb mintha valami hidegvizes zuhany alá álltam volna. Mostmár nem aprócseppek támadnak, hanem komplett, szűnni nem akaró vízzuhatagban mentem végig Pedrena településén, majd egy hullámzó, dimbes-dombos mezős, ligetes erdős rész következett - jobbra a tenger helyét mocsaras part vette át, az ég sötétszürkébe fordult. A szemüvegemet is le kellett vennem, mert már ki se láttam mögüle az ömlő eső miatt. Sokszor félig lehúnyt vagy teljesen becsukott szemmel haladtam a kietlen parti gyalogúton, egyre inkább elvesztve a kapcsolatot a külvilággal. Olyan borzalmas volt amibe mentem és ahogyan mentem, hogy menekülni kezdtem magamban egyre befelé. Most is, ahogy visszaidézem az egészet azt érzem, mintha ott lett volna a testem, mint egy ház, kitéve a tomboló elemeknek és én valahol mélyen a házban bent a sötét hidegben kukucskálok ki a zorddá vált világba. Mint aki kettészakadt - testre és lélekre.
Az ösvény kanyarogva haladt a kies vidéken, nézelődni se lehetett, mert a soha nem tapasztalt tengeri vihar szürke, átláthatatlan függönyt vont mindenre, ami 5 méteren túl volt. Kétségbeejtő, reménytelen menet volt ez - és amikor már azt hittem, semmi nem érhet már, ami ki tudott volna zökkenteni nyomorult állapotomból, ahogy épp fordultam egy kanyarban egy fenyvesekkel kerített részen, egyszer csak egészen furcsa mentális állapotba kerültem - a fejemben elindult egy ritmus, mintha valaki szintetizátoron cöccögött volna, majd messziről hangokat kezdtem hallani, amely hangok egyre közelebb jöttek és kiderült, hogy egy kórus hangját hallom, ami egy ismeretlen, szöveg nélküli dallamot énekelt, néha egy magas női hang kontrázott, és közben más hangszerek - hegedűk, dobok, fúvósok csatlakoztak a zenéhez.
Nem kívülről szólt a zene. A fejemben volt. Éteri volt, egészen elképesztően lenyűgöző, mintha megnyílt volna az Ég és én a Mennyország zenéjét hallgattam volna. Úgy is fogalmaztam meg ott magamnak, hogy az Éter zenéjét hallom. Próbáltam hangosan magam is énekelni a dallamot, ami egy nagyon szabályos, nagyívű muzsikából állt és időközönként megállás nélkül váltott át új hangzásokba, új ritmusokra és melódiákra.
Az egész hátralevő gyaloglás alatt velem volt ez a fejemből zengő éteri zene. Azóta csak egyszer tudtam felidézni se előidézni ezt az állapotot - Bécsből hazafelé a távolsági buszon kerültem ismét ebbe az állapotba és hallottam ismét a mennyei kórust, viszont többet se - ami egyrészt némileg megnyugtat, hogy talán mégse ment el az agyam teljesen, másrészt viszont nagyon sajnálom, mert hihetetlenül szép, felemelő dallam volt mindegyik, amit hallottam. Már hazaérve néztem utána a google-ban, hogy ez mégis mi a fene volt, kell-e menni a Pintyfészekbe. Kiderült, hogy létezik ilyen jelenség - zenei tinnitusnak hívják. Hát … legalább a tudomány visszaigazolta, hogy mégsem álmodtam.
A mennyei kórus non-stop koncertje egészen Santanderig velem volt, aminek örültem, mert így a hallott zenét követve legalább elterelődött a figyelmem arról, hogy tulajdonképpen nagyon szarul voltam. Néha-néha, amikor tájékozódás céljából, vagy mert mégiscsak felbukkant valami érdekes látnivaló a külvilágban, kiduktam a fejem a saját fejemből, halkult el a zene, de akkor is a háttérben tisztán hallottam őket.
A santanderi reptérrel szemben kiérve egy farmos részre ismét le kellett üljek enni. Az eső kicsit engedett a nyomásból és a hely is szélcsendesebb volt. A felhők egészen az öböl vizéig leereszkedtek, ezért olyan volt, mintha ködben úszott volna a táj.
Maga a reptér kisforgalmú, úgyhogy jócskán ücsörögtem már az árok partján, amikor hirtelen zúgást hallottam az égből, majd egyszercsak szétnyílt egy felhő és kivált belőle egy leszálló gép, kecsesen lebegve a tengervíz felett, mint egy színes hattyú ereszkedett alá és csúszott végig a kifutópályán, hatalmas vízfátyolt kavarva maga mögött. Sajnos nem voltam elég gyors ahhoz, hogy a fényképezőmet előkapjam, de őszintén szólva csak gondolatban tudtam előkapni a fényképezőgépet és még gondolatban is rettentően lassan mert fizikális valómban megmozdulni nem volt erőm, nemhogy fényképezőgépek után kapkodni.
Kicsit ücsörögtem még, hátha jön még egy gépmadár, de nem jött, csak újabb özönvízszerű eső, úgyhogy keservesen visszaálltam az ösvényre az utolsó 9km-re.
A zene ismét kakaóra kapcsolt a fejemben és itt már csak emlékfoszlányaim vannak, hogy valami temető mellett botorkálok tanácstalanul, mert sehol egy jelzés és több lehetséges út is van és persze sikerült kiválasztani a zsákutcát. Emlékszem, hogy itt már a sírás is előtört belőlem és a temető halottait is segítségül hívtam a helyes irány megtalálásához.
A következő kép, hogy egyszercsak megjelent előttem egy üzem, amit korábban a googlemaps-en láttam, amikor a túrát terveztem és tudtam, hogy az üzemmel szembeni erdős részre terveztem éjszakai szálláshelyet. Hát nagyon jól tettem, hogy nem mentem oda aludni - mocsaras rejteknélküli hely volt az, nem hálóhelynek való.
Aztán még arra emlékszem, hogy beérkeztem valami településre, ahol kivételesen KÍVÜLről szólt a zene - ami némiképp össze is zavarta fejemben éneklőket. Aztán jött egy utcasarok egy parkkal és egy csodaszép régi hacienda épülettel.
Leültem a park egyik padjára és elővettem a telefont. Frankón lövésem sem volt, hol vagyok. Az utcanév és a csecse ház végül segítette belőni a tartózkodási helyem - már nem voltam messze a Santanderbe bevezető főúttól.
Buszra szállok! -suhant át a fejemen - elegem van az esőből, elegem van abból, hogy fázok, nagyon éhes vagyok, most már tök mindegy, buszra szállok és meg sem állok az albergue-ig!
Meghoztam a döntést, ennyi. Kiszállok. Szépen eljöttem idáig lábon, az utolsó kilométerek nem számítanak. A döntés örömmel töltött el, amitől energiát kaptam. Úgyhogy sikerült ismét lendületet nyerjek, ami levitt a főútra.
Aztán…a főúton elkezdtem problémázni a buszt illetően. Fogalmam sincs, milyen buszok vannak itt és hogy hova kellene vitetnem magam. Meg hogy mennyiért. Hogy a buszvezető elfogad-e készpénzt és nagyobb összeget. Itthon a fejem tépik, ha nem pont annyit adok, amennyi a jegy….Egyszerűen annyi problémát sikerült összeszednem magamban a kibaltázott buszt illetően, hogy mint a nyuszika a róka létrájával mire odaértem a kinézett buszmegállóhoz, már kedvem se volt beállni várakozni. Húztam tovább a belem egy kisvárosi részen.
Itt megint minden eltűnt az emlékeim közül, csak annyi rémlik, hogy meglepően gyorsan egyszer csak ott voltam annak a hídnak a lábánál, ami átvitt Santanderbe. Aztán a következő emlékem az, hogy ritka rondának találtam a hidat és a környezetetét is a lepukkant kikötővel. Még úgy is, hogy a kikötő mögött a parton egy szép sétány volt kialakítva. Valahogy nagyon jellegtelennek láttam a várost ezen a részen. De az is lehet, hogy csak én voltam már jellegtelenre lepusztulva. Épp kóvályogtam lefelé a partra, amikor mögöttem valaki rám biciklicsengőzött, majd egy ingerült spanyol szóáradatot kaptam a nyakamba. Hátrafordultam és egy középkorú bringás férfit láttam. Ja, bocs, a bringaúton ténfergek!
Ááá Caminozol? Na te szegény ebben az esőben! Volt ma sok aqua, mi? Hát igen, a tenger felöl jött egy ciklon! Ma egész nap ilyen lesz! No Buen Camino! - Zárta a beszélgetést és felpattanva a biciklijére kilépett a látómezőmből.
A tali után lerogytam egy part menti padra. Hát megcsináltam! Beértem lábon a városba! Átjöttem gyalog Bilbaoból! Végigjártam hat napot! Hát milyen érzés ez neked Timi? Csudás! Bassza meg csudás!
Na de most még el kell jutni a reptérig, mert onnan ismered tutira a buszt a belvárosba.
A térkép szerint két út van - egy a parton laposon, egy pedig egy dombon át. De valahogy a térkép szerint a parti úton nem lehet gyalogolni, le van zárva valami természetvédelmi ok miatt. JAJ MÉG EGY DOMB….
Ráadásul úgy, hogy még a dombig is el kell jutni… Előbb végig a városba vezető sztráda mellett, aztán valami tájvédett mocsár mellett le kell fordulni mellékutcákba, aztán a buci és a reptér. 2,5km. Az semmi! Normál járaton, de már hol vagyok a normál járattól, ugye?
De legalább már nem esik. Csak hideg van. Nagyon hideg. És nagyon kell pisilni… Kizárt, hogy a reptérig kibírom.
A sztráda melletti utat viszonylag hamar letudtam, viszont a mocsárvidék mellett letérve ismét ki-kikapcsolt a fejem, aminek részben az volt az oka, hogy meggyűrődött homlokkal szinte csak arra tudtam koncentrálni, hogy hol van a környéken valami védett west-balkán wc - két bokor között egy gödör…. Jó fél kilométert mellé is mentem emiatt a helyes útnak, amitől nagyon dühös lettem, ami miatt még kevésbé találtam meg a megfelelő leágazást két gyártelep között. Vasárnap volt, legalább üres volt a környék és végül a telepek mögött találtam west balkánt is. Lehet, hogy jobban örültem neki, mint annak, hogy beértem a városba?
De még mindig nem voltam a reptéren. Még előttem magasodott a púp, ami a reptér buszmegállót jelentő menedékét takarta, egyébként eléggé impozánsan, mert a pukli tetején egy régi város ült, templommal a kellő helyen, ahogy az ilyen mediterrán településeket elképzeli az ember. Meg ahogy az ilyen mediterrán településekre jellemző girbegurba, zegzúgos utcákkal. Itt esett meg az egész út során először, hogy a Mapy.CZ cserbenhagyott. A település összes utcájára ugyanazt a nevet hozta. A templom előtt volt egy Camino jel, azt követve elfordultam jobbra, de aztán bekerültem egy olyan labirintusba, ahol még csak tájékozódni se nagyon tudtam az utcák szövevényében. Találomra kiválasztottam egy nagyjából az irányt követő, ráadásul lefelé vezető utcát - amiről fájdalmasan derült ki később, hogy miután lefeleé vitt, ismét majdnem teljesen visszafordult a domb teteje felé - amire akkor már tényleg semmi, de semmi vágyásom nem volt, pazar kilátás a reptér kifutópályája felé ide vagy oda. Épp szitkozódva gurultam le a hegyoldalról, amikor egy kérődző marhacsordába botlottam, akik meglehetősen elbambult arccal nézték végig a 13-20as járat talajfogását az egyes és egyben egyetlen kifutópályán.
Már csak egy körforgalom volt hátra és aztán BUSZ!
Hát így esett a dolog. És ez itt most már tényleg a befejezés.
Hogy lesz-e folytatás? Nem tudom.
Amikor ott voltam, sokszor felmerült bennem, hogy kell-e ez nekem, nem lenne-e jobb inkább ilyen városlátogatásokat csinálni és középkori templomokat látogatni meg festményeket nézegetni. Ám ahogy itt most ülök, a kényelmes fotelben szárazon és melegen - végigjátszva mindent, ami történt, azt érzem, hogy nagyon hiányzik. Hogy már most mennék vissza.
Ám ez még a jövő titka, hogy lesz-e vissza. Zarándokszabály, hogy sose gondolkodj húsz lépést előre, elég lesz csak arra az egyre, ami még csak most következik.
Én túracipőben voltam. Igaz Hajósig még nem jutottam el, most Rémnél járok. Addig nem volt kellemetlen a homok, bár pár nappal azelőtt esett. Azt mondanám addig a Söréd és Bodajk közti okt szakasz sokkal durvább homok szempontból.
Kellemetlen résznek az Ósükösdi th után következő térdig érő gazos szakaszt mondanám.
Ha nem is kéktúrázok, fotózás és egyebek ürügyén előfordultam az említett részen. Könnyű bakancsra szavazok, tartja a bokát, mégiscsak jobban véd a homoktól, szerintem jobban is fekszik a homokon.
AK-s kérdés, a Baja-Hajós szakaszhoz: túracipő, vagy bakancs az ajánlott viselet? Az első részén hosszan burkolt az út, Sükösd után meg ugye mély homok jön.
Két beszámoló a DDP-ről, egyik még egy januári, másik pedig egy júliusi alkalomról:
DDP Bükkösd-Bőszénfa
Minden évben kell legalább egy havas túra belföldön. Még ha akár hó szempontjából nem is ideális a helyzet, csak pár centi van, az sem baj. Idén januárban a porcukor pár napra a Dél-Dunántúlt hintette meg szépen, így adta magát a DDP folytatása.
Valahol Simontornya környékén ébredeztem a vonaton a szundításból. Itt már fehér volt a táj. Átszálltam Dombóváron, és fél kilenc után kicsivel meg is érkeztem Bükkösdre. Egy gyors kávét kértem a Blumi kocsmában, aztán egy kanyargós, ámde széles horhoson kapaszkodtam fel a falu feletti hátra. Jobbra a Mecsek tömbje, hátam mögött a királyegyházai cementgyár bukkant elő a csillogó napfényben. Vékonyka, jól járható porhavat tapostam, élveztem a gyaloglást. Nem telt bele fél óra, elértem a kastélyt, utána csak percekkel később lett gyanús hogy délnek tartok az aszfaltúton, miközben Dinnyeberki nyugatra van. Megkerestem a letérést, a lejtmenet meredek, csúszós volt, szinte leszánkáztam a völgyben fekvő dűlőútra. A falu előtt átmegy az út egy lovardán, motoros kapu van rajta – ha zárva lenne, el lehet azonban menni mellette, és a jelzés is egyértelműen virít a kapufélfán. Gondolom, inkább csak a járművek előtti zárva tartás lehetősége miatt épült. B
aktattam tovább – kb. 10 éve jártam már erre (Felsőkövesd és Gyűrűfű érintésével bóklásztam), akkor tán nem tűnt ennyire szürke, pusztuló falunak. Lehet persze, májusban másképp mutatott. Emelkedő aszfaltúton hagytam magam mögött, aztán hamarosan egy széles, messze kanyargó háton találtam magamat. Senki nem járt erre előttem a havazás óta: igyekezve hogy ne nagyon süllyedjek el egyetlen lepel alatt rejtőzködő jeges tócsában sem, követtem hát a keréknyomokat. Egy vadászlesnél pihentem egy kicsit, aztán tovább haladva lassanként beértem az összefüggő erdős részbe. Így több hónap távlatából írva, nem nagyon volt emlékezetes. A vége felé volt egy hosszabb, kevésbé kijárt kaptató, azt nem is nagyon élveztem. Elértem a murvás utat, így megpillanthattam Korpád első házainak helyét. Előzőleg olvastam róla, hogy ennek a településrésznek a pusztulása Gyűrűfűvel ellentétben, kódolt volt: nem volt ugyanis valódi faluközösség, mivel lakóinak jó része eleve a világháborúval sodródott ide, így nem is ragaszkodtak úgy a lakóhelyükhöz. Nem sok minden maradt belőle: egy lakott épület összesen.
Újabb kilométer, és előttem is volt a következő külterület, Kisibafa. Emlékeztem rá, hogy itt legutóbb volt szabadon lévő kutya, így meglehetős óvatossággal nem a nyílt terepen, hanem kicsit beljebb, a villanyvezeték menti nyiladékon közelítettem. Így egészen pontosan öt kutya gyűrűjébe érkeztem meg (jé, volt ház az útkereszteződés keleti oldalán is, vagy akkor be volt nőve mint valami rom?), meg is ugattak rendesen - erre kijött az egyik ház lakója (egy erdőmunkás), akivel váltottunk pár szót, aztán a kutyák kíséretében elhagytam a területet. Itt volt a legtöbb hó egész úton, de kicsit már olvadt a felülete. Ibafa meredek dombok tövében fekszik, valahogy szelídebb, lankásabb résznek gondoltam ezt (anno a DDK felől nézve legalábbis így maradt meg). A pipamúzeumnál az órámra néztem, vasárnap dél, sehol senki – úgy döntöttem, nem fogok senkit felzargatni ilyentájt, inkább leültem egy padra, szerettem volna már megenni az ebédemet. Nagy lelkesedéssel haraptam is, aztán hirtelen máshogy állt valamelyik fogam, mint addig. De jó.
Kicsit elkedvtelenedve tapostam tovább az aszfaltot, a völgytalpnál megpihenve kaptam újra erőre, aztán rátértem a régi vasúti töltésre. Szép egyenletes hótakaró borította: megterhelő, de jó élmény volt rajta előrehaladni. Egy-két ív, és jobbra kinyílt a látóhatár is, ahol széles völgy látszott, tavakkal. Nem lehetett csúnya ez a vonal sem annak idején…Némi idő elteltével aztán elértem a régi terecsenyi állomás épületét (az udvart kapu zárja el, de oldalról be lehet menni). Pecsét a telek északi bejáratánál. Innen a nyomvonalat nem járják járművekkel egy hosszabb szakaszon: ennek megfelelően még így télen is nehezebben volt járható. Egyébként, több száz métert egy óriási töltésen kell megtenni. Micsoda munka lehetett megépíteni, aztán karbantartani! Elértem Antalszállást, aztán onnan már csak ereszkedtem Bőszénfáig. Túrázókkal nem, de a bőszénfai kisboltból hazafelé tartó vásárlókkal találkoztam. Mikor odaértem, én is vettem egy sört a pecsét mellé…
DDP Bőszénfa-Deseda
Reggel 8 után indítottam a túrát. Ittam volna előtte egy kávét, vagy valami gyorsítót, de a fagyizó sajnos csak délután nyitott. Elképzeltem, amint lemásolom a mémmé vált főzőműsor „produkcióját” a bejárat előtt: „Kettőkor keltem, Bagolyvonatoztam, 220 kilométert utazott a túrázó, nehogy már olyan legyen, hogy nem lehet kapni egy kávét b****?!” (és fel is rúgom a kirakott asztalokat). Jól van, kipihenten indulok neki ennek is, ha ilyen jut eszembe… Tempóztam kifelé a szarvasfarmhoz tartozó (?) karámok között kanyargó úton, régi kilométerkövekből több is elmaradt, mire erdősebb részhez érek. Kifejezetten meleg volt már most, melegebb is mint amit a meteorológia jósolt. Elhagyta a jelzés a burkolt utat, egyből egy benőtt, vizenyős susnyásba vezetett. Ekkor még volt erő, könnyelműen jött a döntés: dehogy megyek ebbe bele a túra kezdetén, dupla annyi táv ugyan, de ha továbbmegyek az aszfalton, találkozok a „Posta úttal”, amire később rá kell térnem, az pedig jól járható. Ez így is lett, fél óra múlva újra a jelzésen voltam, hullámzott velem a poros keréknyom, erdők, irtások között. Kilátás nem nagyon volt, nem volt egy extra élmény, kicsit monotonná vált idővel. A Ropoly felé vezető aszfaltútra térve erősebb lett az autóforgalom is, így örömmel értem el (a bélyegzés után) az út menti asztalokat, ahol már a kéket járva is megpihentem. Máris eltelt vagy két és fél óra.
A jelzés innen még a Ropolyi-árok mentén haladt, de elvileg rövidesen változik (valamiért). (Anno a KDP-n is „utolsó pillanatos” bejárásom volt az Öreg-Futóné környékén változó útvonalnál…). Az első kilométerek kellemesen járhatóak, a széles völgytalpot szegélyező erdő szélén ballagtam, nyugalmas volt a táj. Jött egy rövid gazban járás (jobbra tartva kikerülhető), majd a patakvölgyet elhagyva egy erdei szakasz, ahol könnyű lett volna haladni, ha nem épp fadöntések után lettem volna. Sajnos a zöld jelzés csatlakozása körül is eléggé bolygatott a terep, így elsőre rossz emelkedőn kezdtem kaptatni felfelé, egy csapáson átvágva korrigáltam néhány perccel később, aztán idővel felértem a Töröcskétől nyugatra fekvő tetőre. Perzselt a nap, a jelzés az út egy kb. 10 foknyi törését is kanyarodásnak jelezte – de nem szabad volt hagyni eltéríteni magamat, így hosszú, szép mélyútban értem le a Kaposvárhoz tartozó városrészbe. A bolt úgy tűnik megszűnt (az épülete legalábbis pont átépítés alatt van), ami viszont kellemetlenebb, hogy kút sem volt, és az egyetlen vízcsap is száraz volt. A felvégnél lévő buszfordulónál rövid pihenő, aztán ismét a hátam mögül tűzött a nap. Egy kaszált réten vágtam keresztül, és hirtelen bukkantam ki a horgásztó partján. A vízpart csak pár lépés, de kifejezetten algás volt a stégek és öblök mentén a víz, nem csábított mosakodásra. A zárógátról visszanézve azonban pazar volt a látvány, ahogy csillogott a víz, és háttérben a dombok ölelték a tájat. Átértem a túloldalra, és rövidesen bent voltam a Vackor-tanyán. A gondnok éppen tett-vett, érkező csoportot várt, segítőkészen mutatta a bélyegzőt, és tudtam vizet tölteni is. Bólogatott, amikor a tó vízminőségét jegyzem meg neki, szerinte sosem volt egy élmény belemenni, ez a tó mindig inkább a horgászatról szólt.
Jó kedvűen indultam tovább (az első jobbkanyart egy erdei ösvényre elvétem), villanypóznákat követett a jelzés egy ideig, majd befordult egy völgybe, melynek az oldalára hágott fel egy idő után – esős, téli időben ez se lehet egy könnyű rész, szűk az ösvény, nagy a mélység. Pár percig lakott terület, majd Kaposvár egy „titkos” (azaz: helyi ismertségű) szurdokába, a Gyertyános nevű parkerdőbe fordultunk le. Viszonylag nyúzottnak éreztem magam, nem néztem a térképet, így most itthon konstatálom: megért volna ez a hely egy beljebb hatolást. „Kimaradt, visszajövök” listámra felkerült. Kimásztam a szurdokból, jött a lakott terület, és a lejtő a vasútállomásig. A vasúti híd feljárójánál tudtam ismét vizet tölteni. Pecsétért a Tourinformba ugrottam be, pár percig üldögéltem a főtéren, aztán nyomás tovább.
A DDP abban azért egyedi, hogy keresztülvág egy megyeszékhelyen, így a város sok arcáról lett egy futó benyomás. A lakótelep végéhez érve beléptem a Zaranyi erdőbe – ez a szakasz is rövidesen a múlté lesz, sajnos. Amolyan sétálós erdő a környékbelieknek, aztán ahogy haladtam a távolabbi részei felé, úgy lett egyre kevésbé jártabb. Fiatalos erdőtag, innentől a szekérút is benőttebb. Helyenként aztán felfedezhetőek voltak a közeli laktanya gyakorlatainak lánctalpas nyomai is…Aztán egyszer csak ennek az erdőnek is vége lett, átmentem az elkerülő út hídján, és innen már szórakozottan számoltam a lépéseket is. Ezerkétszáz körül lett vége, amikor elértem a Deseda partját, és egyben befejezem a DDP teljesítését is, hiszen legutóbb innen sétáltam be Toponárba. Egy öreg hölgy szedett virágot a tóparton, tőlem pár méterre, így a hangos örömködéstől eltekintettem…
A strandot persze ezek után érdemes volt felkeresni, így is terveztem. A víz bár elég meleg volt, nyilván jól esett. Utána beültem a Lia büfébe – mondanám hogy pestiesek voltak az árak, de mikor a velős pirítós címszó alatt három, tenyérnyi méretű, vastagon megkent szelet érkezett a hozzá való lilahagymával és csípőspaprikával –akkor ezt a megállapítást valahogy átértékeltem. :) A helyi busz innen már bevitt az állomásra, és a hazaút is eseménytelen volt.
Záró gondolatok majd később, ha a jelvény is a kezemben lesz. :)
hobo még írt pár sort és mellékelt egy fotót a 110 éves almafáról, amit keresel
"Csak annyi hogy a sorompómál nyugodtan be lehet sétálni, ott van a kastély és az öreg almáskert is. esetleg előtte nem árt szólni a dobronyai fatelep őrének, Gyula bácsinak, vagy aki néha helyette van. Az almafák alatt gyakran sátoroznak is egyébként. Felírni mostanában már nem szoktak."
1) Ott parkoltunk az autóval Ivánkapusztán annál a földutas leágazásnál, még a sorompó előtt, ahol a kastély/vadászház bejárata van. Igaz, hogy valamilyen lezárt fakapu rémlik, azaz bejutni úgysem tudtunk volna.
2) Minket nem írtak fel, pedig az erdőbe belépéskor még egy őrrel is beszéltünk, aki nagyon elhagyatott volt. Látszott rajta, hogy bármiről, csak beszélhessen valakivel. Nekem úgy tűnt, hogy azt a (fa?)telepet őrizte egy kutyával egyetemben. Pont akkor mehetett el, amikor visszaértünk, ugyanis nem sokkal előtte még kutyaugatást hallottunk.
3) A Kohász kéket (Kohászok Útja) végigjártam anno talán 2007-ben, de az almáskert nem rémlik. Sőt a kastély sem. Vsz csak a Gyepes-völgyben haladtam végig, s nem tértem le.
2b) Megnéztem az elmentett beszámolómat, s megnyugodtam: akkor 2007-ben engem is felírtak. Lehet, hogy most azért sem, mert ott volt az autó, az alapján ki lehetett volna nyomozni, hogy kik nem jöttek ki az erdőből.
Nem írtam, de az első témabeli hsz-om előtt átnéztem a topikot, ezt a hsz-t is olvastam.
S akkor még egyszer: mi elmentünk a házig, amit hívnak erdészháznak is, őrháznak is. Itt nincs almás. Ezt a pontot, helyet, elágazást nevezik a mai térképek Palinapusztának. A hajdanvolt Palinapuszta ettől ÉNy-ra van a térképek szerint. Ezért tippeltem arra, hogy ott ÉNy-ra a háztól lehet az almás.
Viszont szeretnék biztosra menni, mert a múltkori kb. 15-16 km már a feleségem maximuma körül van. Ha elmennénk még egyszer, gyalogolnánk megint ennyit, plusz kétszer 1 km-t, akkor már legalább egy rohadt :-) almáskert legyen ott. :-)
Íme a térkép (a két hely között volt valaha egy kulcsosház is).
Itt egy élménybeszámoló a topic múltjából - a Turista Magazinban is megjelent. Mivel nem ismerem a környéket (még...), nem szeretnék tippelgetni, hol is volt a ház.
Kösz. Sokan járták a topikból a Partizán utat, ezért bíztam abban, hogy konkrétan valaki felkereste ezt a helyet, akár kitérőként, akár magán a mozgalmi úton lévőként.
A linked sajnos nem segít, mi pont ezen a ponton (elágazásnál) voltunk, ott nem láttam ilyen fás területet. A Palinapuszta felirattól ÉNy-ra látszik egy világosabb zöld folt, én arra a helyre tippelek. Arra nem visz jelzés.
Nemrég Palinapusztán jártam, egészen pontosan a régi erdészházig (őrházig?) mentünk Ivánkapusztáról az aszfalton, majd a murván. Rengeteg volt a bögöly, ezért visszafordultunk Ivánkapusztára egy gyors pihenőt követve.
Az általad említett DDK szakaszt még tavasszal jártam végig, csak éppen az ellenkező irányban. És én Írott-kőről az OKT-n haladva gyalogoltam el Kőszegig. Akkor még csak éledezett az erdő, a növényzet sem jelentett komolyabb akadályt, talán csak az általad is említett Szinesei-patak keresztezésekor volt probléma, ott már akkor is nehezen volt követhető az útvonal. A szél első nap igen erős volt, de sikerült szélvédett sátorhelyet találnom. A Parkerdei büfé tényleg nagyon hangulatos. De az egész részre jó szívvel emlékszem vissza.
Nekem ez a szakasz a Dél-dunántúli Kéktúra, és ezzel a Kék Kör zárását is jelentette. A DDK más élményeket adott, mint az AK, de ez természetes. Az útvonal nagyon szép, ráadásul nagy részét elég szélsőséges időjárási körülmények (nagy szél, köd, fagypont alatti hőmérséklet) között jártam végig, ettől talán még emlékezetesebb lett. Nagyon tetszettek a zselici kis falvak, a Kemeneshát szélfútta, végtelenbe nyúló tájai. És jó volt hosszú idő után újra visszatérni az Őrségbe, ahol még mindig ugyanazt az elhagyatottságot éreztem, mint sok éve. Az egynapos túrákat leszámítva végig sátraztam vagy bivakoltam, ezek szintén hozzátettek az élményhez.
Persze Írott-kőről lefelé indulva bekerült a pecsét egy új OKT füzetbe is. Mindenkinek további jó túrázást kívánok!
