Nagyrészt egyetértek, az etalon az Argus (72), nekem kifejezett kedvencem a Just Testing (80) is, a 90-es évekből említhető az Illuminations, és végül figyelmedbe ajánlanám az Elegant Stealth (2011) albumot, amin az alapítók közül már csak Andy Powell pengetett, de annyira jó volt, hogy amikor meghallottam, csak e miatt kimentem Bécsbe, meghallgatni őket a Reigen-ben. Nem is csalódtam, az a felállás saját jogon is megállt a lábán, ha semmit nem játszottak volna a régiekből akkor is, - persze nem tiltakoztunk azok ellen sem.
Az 1970-es debüttől az 1981-es albummal bezárólag ismerem a Wishbone Ash-t, ez alapján pedig csak nagyon szőrmentén érzem őket prognak. Így aztán nekem elég belőlük a tágabban vett hetvenes évek. Most végig is veszem ezeket a sorlemezeket, a lehető leginkább szubjektíven. Az apropója talán annyi, hogy épp most, jan. 24-én este játszanak közel hozzánk, Bécsben... :)
A zenekar tisztán rockzenét, gitárzenét játszott a 11 év alatt - gondolom, azóta is -, és bár ettől még kedvelhetem őket annyira, mint mondjuk a gyakran egyébként rájuk emlékeztető Dire Straits-t, vagy a blues-rock/hard rock Zeppelint, ez nem így van, mert mind Knopflerék, mind Planték zenéje szerintem jóval karakteresebb, érdekesebb, és így aztán szerethetőbb, utóbbiaké eredetibb is. A Wishbone mind az általam ismert 11 lemezén vannak olyan dalok, melyek kimondottan tetszenek (a kakukktojás Arguson mindegyik), esetenként akár 4-5 szám is, ám a döntő többség sajnos nem ilyen: a banda jellemzően számomra teljesen érdektelenül szóló rockot, blues-rockot (gyakran) és hard rockot (ritkábban) tol - az egyébként valóban gyakran elképesztően jó gitárjátékok, illetve az általában nagyon is jellemző melodikusság ide vagy oda.
Az 1970-es debüt (Wishbone Ash) egy prog-elemekkel hol semennyire, hol kevébé, hol többé átitatott, tipikusan korabeli és bemutatkozóként kiforratlan zene: rock, hard rock és blues-rock, és csupán az utolsó, a többinél valamivel komplexebb Phoenixt mondanám prognak - ez az egyetlen, amelyik innen igazán bejön.
A Pilgrimage hasonló az elődjéhez, egy fokkal minőségibb megszólalással, összhangzással. Innen is csupán egyetlen szám, a The Pilgrim ami igazán tetszik: prog, és külön érdekessége az, amit kizárólag itt hallok tőlük, az a fajta igen jellegzetes, szögletes gitárjáték, riffelgetés, amely a King Crimsonra (Frippre ugye) lesz a hetvenes évek végétől olyannyira jellemző...
Az Argus annak ellenére színtiszta progrock, hogy billentyűs hangszer az autolsó dalt kivéve ugyanúgy nincs benne, ahogy a banda zenéjének minimum 99 százalékában sincs. Főképp mert egyszerűen olyanok a dalstruktúrák, és kisebb részben mert annyiféle módon szólnak a gitárok. Konkrétan a jó öreg komplexitásról van itt szó, a zenakartól sem ezelőtt, sem - ki tudja, miért - ezután nem hallható izgalmas tobzódásról az egyes dalokon belüli téma- és ütemváltásokban.
Rögtön elkap az indító - és majd tíz percével leghosszabb - Time Was: a pár perces nyugodtság után felpörög, tempózik, és izgalmas váltásokkal sorra jönnek a különféle, egymással persze teljesen harmonikus témák.
Már a Time Was is általában jólesően korai Dire Straits-es, de az ezt követő Sometime World sodró tempójú második fele méginkább olyan; a két rész egyébként témájában részben, ritmusában markánsan elválik egymástól - ez is egy hallatlan izgalmas darab.
Bár a Blowin’ Free-ben is vannak ütemváltások, van kisebb leállás is, alapvetően nem igazán sokrétű dal, egy gyorstempójú, amúgy persze szimpatikus blues-rock.
A The King Will Come-ot talán csak a benne végighúzódó, igen jellegzetes wah-wah gitárja teszi igazán érdekessé, de persze ez a szám is bővelkedik ütemváltásokban, ahogy struktúrája szintén messze nem pusztán a szimpla verze-refrén-verze-féle...
A maga nem egészen négy percével a Leaf and Stream a lemez legrövidebbje, egy ütőhangszereket is nélkülöző, a csendességéhez képest imponálóan sokrétű elektromos gitárjátékokkal varázsoló dal.
A Warrior tipikusan Rush-os megszólalású darab, egy közepesen hosszú heavy prog: lassan indul be, de onnantól nagyon odavág, és nem mellesleg roppant melodikus a refrénje.
Végül az epikus Throw Down the Sword: az első fele csupán kvázi felvezetése a második, instrumentális felének, melyben orgona kíséri a két egymással párhuzamosan és tökéletes harmóniában szünet nélkül szólózó gitár elképesztően jól hangzó játékát, és ez az egész végül kisebb katarzisban oldódik fel.
Elődjéhez képest komoly minőségi visszaesés a Wishbone Four. A nyolc dalból hét semennyire nem, jobb esetben nem különösebben izgalmas, szimpla rock, rockandroll, blues-rock és hard rock. Az egyetlen kivétel a maga 8 és fél perces játékidejével messze leghosszabb Everybody Needs a Friend, egy szintetizátorral szolidan aláfestett középtempós, kissé egyhangú, telt hangzásával és erős hangulatával mégis innen kimagasló dal.
A There’s the Rub szerencsére sokkal jobb a Four-nál, persze nem mintha hozná az Argus szintjét. Összesen hat dala van, így a számok hosszabbak is, mint a közvetlen elődön, és közülük kettő a kiemelkedő. Mindenekelőtt a messze leghosszabb (9 és fél perces), instrumentális F.U.B.B, mely egyébként egyike a 11 év alatt írt pár darab nem vokális dalnak. A szám úgy feléig középtempós heavy prog markáns basszus-szólammal, onnan a funkys riffjeivel és hangsúlyos kiegészítő kongáival sodró lendületű, rendkívül izgalmas darabbá válik, és ez aztán marad is végig.
A másik pedig a Persephone, egy az előző album Everybody...-jához hasonló, ám annál erőteljesebb megszólalású és hatású, erősen az érett Zeppelinre emlékeztető darab.
A többi dal rock és blues-rock, mégha jellemzően egy, esetleg két (Silver Shoes) fokkal nívósabbak is a Four-on lévőknél. Egyébként pedig nagyjából innen érzem a kései Zep zenéjéhez (egyúttal Plant énekstílusához) való relatíve gyakori hasonlóságot, ami ha valóban így van, könnyen lehet, hogy összefügg az ekkor történt első tagcserével (Powell, Upton és Martin Turner mellől kiszállt a másik gitáros Ted Turner, helyére Laurie Wisefield került, aki gitárja mellé hozta bendzsóját, steel- és slide gitárját).
Ahogy a prograchives-on látom, a Locked in enyhén szólva nem igazán népszerű album, konkrétan általában utálják, talán mert túl populárisnak találják. Pedig szerintem nagyrészt kifejezetten élvezetes zene, és ez összefügghet a valóban jogos populárisabb jellegével. Nem prog, pontosabban alig-alig tartalmaz bármit is a bevett prog-elemek közül, én mégis szeretem. Mert bár prog-szintű összetettségről és sokrétűségről nemigen beszélhetünk, jórészt izgalmasak a dalai, mert nem a szimpla és jellegtelen rockok, bornírt és unalmas blues-rockok, hanem - ahol valóban jó az anyag, ott - vagy funkysan lüktető, vagy szintén igen jellegzetes, erősen hangulatos darabok, ráadásul talán mindegyik bír kevésbé vagy jobban tettenérhető billentyűs aláfestéssel (a 11 album közül ebben szerepel a legtöbb billentyű - Pete Wood, nem a zenekar tagja -, de simán lehet, hogy a teljes diszkográfiában is, és ez már önmagában jó ómen).
Mindez a lemez nagyobb részére mindenképpen áll: Rest in Peace (melynek eltalált szájgitárját amúgy külön tudom üdvözölni), Moonshine, a Zeppesen bluesos Half Past Lovin’, a rendkívül kifejező gitárjátékos, középtempós No Water in the Well, a korai Floydra (!) emlékeztető She Was My Best Friend, illetve a talán a slágerlistákat célzó igényes rockballada Say Goodbye...
A New England ismét egy kevésbé erős, de inkább majdnem olyan gyenge album, mint a W. Four, tele jellegtelen és totál érdektelen rockszámokkal. A három kivétel egyike a már talán szokványosnak mondhatóan erősen Zeppelines, amúgy dicséretesen energikus Runaway, az érdekesmód mind progos jellegében, mind gitárjátékában Steve Hillage-t idéző Lorelie, valamint (leginkább) a szintén Hillage igen jellegzetesen borotvaéles riffjeivel operáló, dögös és bitangjó instrumentális heavy prog, az Outward Bound.
Közvetlen elődjéhez hasonló szintű lemez a Front Page News, amennyiben nincsenek rajta kifejezetten rossz dalok, viszont a New Englandtől eltérően sajnos igazán jók sincsenek. Jellegtelen rockok, szoftrockok, blues-rockok sorjáznak szépen, és mellettük csak pár olyan van, melyek ezért-azért viszonylag jobbak. Ilyen mindenekelőtt az engem a tíz évvel későbbi Eric Claptonra (Journeyman) emlékeztető, igazán dögös blues-rock Come in from the Rain, vagy ilyen az átlagnál némileg összetettebb, középtempós Surface to Air, az instrumentális, és vonósokat imitáló szintijével ritkaság 714, valamint a slágerlistákra kacsintgató, szaxofonos és vonós szintis The Day I Found Your Love.
A No Smoke without Fire megint egy relatíve jó lemez, nagyjából a There’s is the Rubhoz hasonló szintűnek érzem. Van pár igazán jó dala, ezek mondhatni valóban progok: az album fő erőssége a 9 és fél perces, kétrészes The Way of the World, melynek első része a lassú és közepes ütemeinek váltogatásaival már önmagában elég jól szól, viszont a gyorsabbra váltó második fele már egyenesen a klasszikus Rush-t idéző, izgalmas, a bandától igencsak szokatlanul igényes, összetett heavy prog.
A jó 7 perces Stand and Deliver pedig tökös rocknak indul, ám a felénél jövő meglepő téma- és tempóváltása már jelzi, itt többről van szó, és valóban, egy erősen melodikus, nem feledhetetlen, de azért helyre kis heavy prog kerekedik ki belőle.
Mindenképp említést érdemel a viszonylag rövid, csendes és érzékeny gyöngyszem Ships in the Sky, valamint az indító You See Red, melyben a klasszikus stadionrock-jelleg mögött is érezni az átlagnál egy fokkal több igényességet. A többi dal szokásosan jellegtelen rock és blues-rock.
Az 1980-as Just Testing sajnos kifejezetten gyenge eresztés. Tele érdektelen, és ha az itt-ott felbukkanó újhullámos jegyeket nem vesszük, jellegtelen rockkal, hard rockkal és blues-rockkal, és mellettük csupán három olyan dal van, melyek némileg vagy nagyságrenddel színvonalasabbak.
Előbbi a tempós, megtévesztően szintihangzású gitárral ügyesen operáló, erősen újhullámos beütésű Insomnia. Utóbbiak közül a Master of Disguise hangzásában is, tempójában is amolyan tipikusan korabeli, azaz beérett Dire Straits, és mint ilyen, eléggé szerethető dal, nem függetlenül a szolid szintis kísérettől és a megkapó női háttérvokáloktól. A maga 6 és fél percével leghosszabb Lifeline pedig a váratlan téma- és tempóváltásával, illetve az onnantóli összetettségével az előző album ragyogó Stand and Deliveréhez hasonlít - plusz külön érdeme az éteri hangzású riffjei.
Végül az 1981-es Number the Brave, mely közvetlen elődjénél egyértelműen erősebb lemez. Olyan értelemben eléggé hasonlít a ‘76-os Locked in-re, hogy prog maximum széthintve és nyomokban van benne, mégis többnyire friss hangzású, élvezetes és szerethető anyag.
Az indító, funkysan pörgő, újhullámos beütésű és dögös női vokállal kiegészült Loaded, illetve a szintén funkysan sodró lendületű, hallatlanul virtuóz Open Road az album talán legjobb dolgai, de igen jófajta az erősen újhullámos módon markáns Underground is.
Négy további tempós dal, a Kicks on the Street, a Where Is the Love, a Get Ready és a lemezcímadó Number the Brave bár felépítésük nem indokolná, valamiért - talán épp az imponáló sodrásuk okán - többek a szimpla és érdektelen rockoknál, a Rainstorm és az enyhén újhullámos Roller Coaster viszont tényleg nem különösebben izgalmas darabok.
Egyetlen dalt, az ízig-vérig rockandroll That’s Thatet a végére hagytam, és nem azért, mert annyira jó lenne (nem az), hanem mert John Wetton szerzeménye, és mint ilyet, ő is énekli. Ezen az albumon történt ugyanis a második tagcsere, a basszer Turner is otthagyta a bandát, és erre az egyetlen albumra Wetton lépett a helyébe.
Feltehetően épp meló nélkül volt valahol félúton a UK és az Asia között...
Nagyon szépen felépített dal. Az elején balladásan nyitnak, de később előkerülnek a túlhajtott gitárok is és a közepén szépen begyorsítanak. A vége meg himnuszos. 17 perc, de abszolút nem unalmas. Kár kihagyni.
Egyetlen nagy problémám van az albummal, de az sajnos túlságosan nagy: hogy mint Arena, számomra kevéssé értelmezhető.
Damien Wilson okán. Pontosabban mert a Pointer-Nolan-Mitchell trió őmellette döntött. Kedvelem a jó Damient, bírom őt a Thresholdban, és még inkább Ayreon-albumokon, viszont annyira, de annyira más hang, mint a banda eddigi négy énekesének bármelyike, annyira más annak magassága és jellege, karaktere, hogy az album huszadik hallgatásakor is határozottan azt érzem, hogy amikor énekel, az akkor éppen jellemzően nem Arena. Márpedig sokat énekel. Ilyenkor a keményebb témáknál egyszerűen Thresholdot hallok, a nem kemények esetében pedig csak ritkán Arenát.
Nem zenészként, azaz egyszerű hallgatóként érzésem szerint azért, mert Nolanék hozzá, az ő magas hangfekvéséhez igazították az alap-hangnemet, valamint a szintén igen jellegzetes, gyakran amolyan áriázós stílusához a zenei megszólalást, holott - szintén szerintem - az lenne a normális, ha a két és fél évtizeden, valamint kilenc sorlemezen át csiszolódott és kialakult hangzáshoz választottak volna énekhangot és énekstílust. Az eddigi négy énekes orgánuma és stílusa - bármennyire is eltérő mondjuk Wrightsoné és Manzié - egymástól lényegesen nem különbözik, és még ha stílusban vannak is persze különbségek, a mély, vagy relatíve mély alaptónusban, karakterben nemigen. A zene pedig nyilván mindig idomult, pontosabban inkább csupán kalibrálódott az aktuális énekeshez, viszont direkt az énekes miatt változnia eddig nem kellett. Ám Wilson nagyon más, így őmiatta szerintem bizony változott a zene, egyúttal a teljes produktum jellege, összhangzása.
Nem lett rosszabb, de másmilyen, azaz sokkal kevésbé Arenás igen, és nekem ez az, ami nem tetszik. Biztos vagyok abban, hogy ha úgy kéne hallgatnom akár huszadjára is a lemezt, hogy nem tudom, kik csinálták (és valamiért arról sem tudnék, hogy az Arena megint énekest váltott), akkor szinte kizárólag a tisztán hangszeres - azon belül is inkább a billentyűk-dominálta, pláne szintiszólós - részeknél asszociálnék az Arenára, Nolanre, ritkábban Mitchellre. Mondjuk a Manzival felvett első album esetében is rezgett volna a léc, hisz akkor épp változott a stílus, ám Manzi karaktere úgy egészében annyira azért nem volt az elődeiétől eltérő, hogy az az Arenás megszólaláson változtatott volna... (És ha már itt tartok: szerintem egyértelműen Sowden passzolt leginkább az Arena - pontosabban a Pointer-Nolan páros - zenéjéhez).
A fentiekből talán következően az albumnak inkább azon részeit szeretem, ahol nem hogy épp nem szerepel a jó Damien, de egyenesen hosszabb instrumentális betét, dalrész van; valamint azokat a dalokat, melyeket a többinél erősebbeknek érzek, például mert komplexebbek és mert melodikusabbak. És mindez határozottan az anyag második felére jellemző.
Itt van a viszonylag rövid (nem egészen ötperces) Integration: első felében Wilson majdhogynem Mercurys magasságokban járó lírai éneke zongorás és szintis kísérettel, második fele pedig egy nagyon tipikusan Arenás, bitanghosszú és bitangjó Nolan-szóló.
Itt van a majd hétperces Under the Microscope, egy a klasszikus, régivágású Arenát idéző, remek gitár- és szintiszólókkal bőségesen tűzdelt prog; a hangzásában és összetettségében leginkább talán a Contagion-lemezt idéző, hol lágyabban tempózó, hol jellegzetesen szaggatottan zakatoló Part of You; valamint a talán legemlékezetesebb dallamú, érdekesmód a Sagára emlékeztető epikus zárószám, a Life Goes on.
A többi dal, bár persze jók azok is, különösebben nem fognak meg, maximum csak innen-onnan bizonyos részek, kiállások, jegyek, mozzanatok - egyébként sok ilyen van -, mint mondjuk a Twenty-One Grams markáns basszusa, a The Heiligenstadt Legacy hátterében folyton ismétlődő szintifutam, vagy a Field of Sinners második felének húzós riffjei...
Galahad, The Last Great Adventurer
A banda zenéje a 2006-os, ragyogó Empires Never Lasttal vált az addiginál keményebb hangvételűvé; az ezt követő Battle Scars ezt a stílust viszi tovább, az elődtől viszont egy picit elmarad. A kemény hangzás és a dalok jellege ugyanaz, ám ezek valahogy kevésbé ütnek: némileg szürkébbek, nem annyira karakteresek, és ami igen lényeges, jellemzően nem is olyan melodikusak, mint az Empires dalai. Olyan az egész, mintha nem lenne kellően kiérlelve, holott volt a zenekarnak akkor erre hat éve... Ezzel együtt is tisztességes anyag, jól áll nekik ez az Empires-szel kezdődött új, keményebb vonal (is). Az album dalai közül a Seize the Day az, ami szerintem igazán érdekes, ugyanis már egy az egyben előfutára a következő lemeznek, és mint ilyen, határozottan elüt a többi daltól. Ez a fajta, az elektronikus tánczenékre jellemző szintihangzás annyiban nem szokatlan tőlük, hogy már a '98-as Following Ghostra igen jellemző, de ott vagy nem ennyire karakteresen jön elő, vagy ahol igen - Bug Eye, Ocean Blue -, az abban a kísérletezgető formájában, kissé nívótlan szintialapokkal elég elhibázottnak tűnik; továbbá erre a soundra Stu Nicholson és Dean Baker időközben fel is építették a már három albumot kiadó Galahad Electric Companyt... Mindenesetre az Empires-lemezen és még inkább a Battle Scarson már több helyütt felbukkan ez a szinti-sound, de még csak bujkálva, mintegy jelezve egy lehetséges irányt. Az említett Seize the Day-ben iszont már ereje teljében pompázik: ez a dal így, ebben a formájában telitalálat, szerintem egyenesen bombasztikus.
Az ugyanabban az évben, 2012-ben kiadott Beyond the Realms of Euphoria a keményebb hangzást illetően folytatja az Empires és a Battle vonalát; ám közvetlen elődje szerintem mindenképp ez a bizonyos dal, a Seize the Day. Ami ott elkezdődött, az itt már minimum a fél album. Húzós, kemény riffekkel operáló alap, zseniálisan ötvözve az elektronikus tánczenék futurisztikus szintihangzásaival, sok helyütt dobgéppel, társulva a néhol meghökkentően dinamikus, többrétegű, amolyan tipikusan Galahades-(neo)progos dalszerkezetekkel. Jóllehet, az elektronika inkább a lemez első felére jellemző, a friss, meglepően újszerű hangzásával mégis nagyon üt ez a mix. (A Battle és a Beyond végein szereplő, újra felvett egy-egy dal, a Sleepers és a Richelieu’s Prayer pedig a Fish-Marillion, illetve a szintén korai IQ legszebb pillanatait idéző, kitűnő progrockok, és bár igen jó tesz nekik a megújult hangzás, a fentiekben írottak okán nagyon nem illenek erre a két anyagra).
A 2018-as Seas of Change - engem akkor kicsit meglepő módon - visszavesz mind a karcosságból, mind az elektronikából: a hangvétele inkább már az Empires előtti Galahadé, a Sleepers és a Year Zero „hagyományos“ (neo)progjáé, bár szerencsére messze nem tűnt el belőle sem a keményebb, sem az elektronikus sound, viszont az eddigieknél nagyobb hangsúlyt kap az akusztikus megszólalás. A 42 perces, egyetlen trackből és annak több tételéből álló, szövegvilágában a Brexitet és annak már akkor érezhető - minimum kérdőjeles - hatását erőteljes kritikai éllel körbejáró zenefolyam szerintem úgy ahogy van, zseniális: a lassan kibontakozó, a zenekartól szokatlanul többrétegű, komplex darab hol dögösen tempózik, hol méltóságteljesen hömpölyög, csendesen elmereng, aztán dühödten dübörög... és mindez így harmonikus, kompakt egységet képez. Egy rendkívül változatos, izgalmas, emellett pedig roppant melodikus, ízig-vérig progrock; egyetlen, de tényleg egyetlen bajom annyi vele, hogy rövid.
És most itt az új album. Hangzásvilágában, megszólalásában leginkább közvetlen elődjére hajaz, amennyiben kevésbé karcos és elektronikus az Empires-Battle-Beyond trió bármelyikénél, viszont a dalai ihletettebnek és kiérleltebbnek tűnnek az említetteket megelőző sorlemezek számai többségénél. Struktúrájában persze eltér a Seas of Change-étől, hiszen nem konceptalbum és pláne nem egyetlen dalfolyamból áll, viszont tartom majdnem annyira sikerültnek.
Jóllehet az az elektronikus-dobgépes bő fél perc, amivel indít a lemez, egyértelműen az egész anyag legkevésbé sikerült része, de aztán hamar helyükre kerülnek a dolgok, mégha ez az első szám (Alive) szintén messze nem az album ékköve. Amúgy egy nagyrészt sodróan lendületes, és remek szintiszólóval bíró dal, és talán éppen ebben a legmarkánsabb az elektronikus hangzás.
Hosszú és hangulatos a jó 10 perces Omega Lights billentyűs felvezetése, amúgy egy többségében középtempós, jófajta modern prog, és az teszi amolyan közepesen erőssé, hogy a második felében (mindkét irányban) eltér ettől a jellemző tempótól.
Az album legkeményebbje, egyben legmarkánsabb és egyik igazán erős dala a Blood, Skin and Bone: nagyon jól áll neki az esetenkénti női vokál, igen tetszetősek a szaggatott és zakatoló riffjei, az atmoszférikus szintik, illetve a második felének a talán túl rövid ideig is tartó csendesebb, szintén erősen hangulatos intermezzója.
A maga jó 4 percével a lemez legrövidebbje a sejtelmes hangulatú, kis részben szintén női vokálos, rövidsége ellenére is katartikus Enclosure 1764 - ütős darab ez is.
A leghosszabb szerzemény a majd 11 perces The Last Great Adventurer, az album legmelodikusabb darabja: határozott riffek, karakteres basszus, kifejező szintik, sűrű ütem- és ritmusváltások... Második felében a billentyűk révén enyhe jazzrockos beütést is kap, az utolsó másfél percének elmélázó, nosztalgikus jellege pedig egyenesen telitalálat; a Blood...-hoz hasonlóan erős, nagyszerű dal.
Sem karcosság, sem elektronikus sound nincs a részben biztosan emiatt is a régi Galahadet idéző Normality of Distance-ben: a dal legnagyobb erőssége szerintem a jó Stu igen kifejező éneke, de persze remek itt minden a sokrétű szintiktől az akusztikus gitáron át a dögös riffekig. Erős és kompakt, amolyan békebeli prog jó öt percben.
Végül az Another Life Not Lived, mely ha az előzőnél kevésbé is, de szintén inkább a kilencvenes évekbeli saját magukat idézi. Kis időkre meg-megállva, mégis középtempósan hömpölyög előre, markánsak a riffek, az elektronikus szintikíséret pedig igen ízléses és visszafogott. Melodikus és hatásos darab, tökéletes zárószám.
Ryo Okumoto, The Myth of the Mostrophus
A legutóbbi Spock’s Beard sorlemez 2018-as, így hozzám hasonlóan talán másoknak is hiányzik már új anyag tőlük - hát most ha más név alatt is, de kapunk két SB-dalt, enyhítik is a hiányt.
De persze mást is kapunk (modorosság alert!) kedvenc jappáni-amerikai billentyűsünk albumán, aki szólóalbumot ezt megelőzően húsz évvel ezelőtt adott ki, azelőtt pedig szintén jó húsz évvel korábban; egyiket sem ismerem, bár a 2002-esre azért kíváncsi lennék... mindegy.
Ahogy mondjuk Mark Kelly 2020-as szólója alapvetően a zenekarának (kilencvenes évekbeli) hangzásvilágát, úgy ez az album is leginkább készítője bandájának zenei világát idézi, és abban is vélek párhuzamot, hogy billentyűivel egyikük sem telepszik rá a két anyagra, holott akár meg is tehetnék, sőt: mindkettőjük esetében el tudnék viselni itt-ott szokatlanabb, markánsabb, akár agresszívebb hangzású szólókat, kiállásokat, vagy simán csak aláfestéseket. Igaz, ez utóbbi tekintetben érzésem szerint a jó Ryo picit talán jobban teljesít skót kollégájánál, amennyiben bátrabban nyúl rá kevésbé jellemző hangzásokhoz, hangszínekhez.
Természetesen mind a hat dalnak ő a szerzője, pontosabban ő és Michael Whiteman énekes-gitáros (I am the Manic Whale), utóbbi egymagában a szövegíró; a számok előadásában pedig hősünk, mint (nyilván egyedüli) billentyűs az egyetlen közös pont, hiszen dalonként változnak az egyes zenészek és énekesek.
Az indító Mirror, Mirror-ban mindjárt teljes létszámban meg is kapjuk a 2003 és 2010 közötti Spock’s-t: Ryón kívül Meros, Morse és D’Virgilio, utóbbi a dobok mellett a szólóénekes. A dal egy átlagosan erős, dögös, váltakozó tempójú SB-prog, a Nick-éra bármelyik lemezén ott lehetne/lehetett volna.
Már önmagában igen jó az egy fokkal líraibb Turning Point, de az, hogy az utóbbi szűk évtizedben új studiólemezen csupán egyszer hallott Michael Sadler énekli, méghozzá kitűnően, számomra nagyon szerethetővé teszi. Fura őt mellotron társaságában hallani, és igen jók a volt GTR-os Jonathan Mover összetett ritmusai (a hat szerzeményből négyben egyébként ő dobol); amúgy pedig nem annyira tipikusan Spock’s-os a dal, mint az előző, de még így is főképp arra emlékeztet.
Az album gyenge láncszeme a The Watchmaker (Time on His Side): az ütemesen pattogós, monoton dob-basszus-szinti-alapja nagyon Abacab-jellegű, emellett az egész hangzása - gondolom szándékosan - nagyon a nyolcvanas éveket idézi. Ebben nemigen van SB, ellenben eléggé unalmas szám, az énekes Whiteman hangja pedig itt nekem kissé jellegtelen.
Ismét egy elég jó darab a szintén Whiteman által felénekelt Maximum Velocity, melyben egy ponton a szép emlékű GTR kétötöde jelen van, amennyiben Mover ütemeire Hackett tolja a rá egyébként kevésbé jellemző hangzású, ám veszettül jó gitárszólót. A - kell-e mondani - Spock’s-os jellegű dal első negyede afféle csendesebb felvezetés a nagyobbik rész izgalmas hangzású progjához, a jó Ryo pedig igazából ebben a számban bontakozik ki először.
A Ted Leonardéra emlékeztető hangú Randy McStine énekes-gitáros a Chrysalis szólóénekese: a dal alapvetően érzékeny és visszafogott, mely egy lassabb és egy közepesebb tempó között váltakozik, majd a kétharmadánál némileg felpörög és drámaibbá válik; ebben is ha valami, akkor a SB hangzásvilága dominál.
És végül a jó 22 perces lemezcímadó, a legnagyobb dobás, mely az indító számhoz hasonlóan - a hossza ellenére is - ízig-vérig Spock’s. Nem csoda, hogy mint a Mirror, Mirror-ban, a teljes gárda felvonul benne; sőt, hiszen a jó Nick mellett Leonard a másik szólóénekes. A szerzemény a hosszának megfelelően komplex és sokrétű, izgalmas és elsőrangú prog, benne Ryo igen változatos billentyűjátékával, ritkán vagy talán még sosem hallott szinti-kiállásaival, és viszonylag sok mellotronnal.
És egyébként innen aztán kristálytisztán lejön, mekkora is hősünk zeneszerzői szerepe a bandájában: hát számomra ez az, ami az album kapcsán a leginkább meglepő, ugyanis korábban nem gondoltam volna, hogy ennyire nagy...
(Még jön három tavalyi megjelenés: Arena, Galahad, Ryo Okumoto).
Collage, Over and Out
Számomra az év nagy meglepetése. Nem mondom, hogy az év albuma, mert van egy-két, valamivel jobban tetsző cucc 2022-ből, de semmiképp nem számítottam arra, hogy ennyire jó lesz.
Mert nem következett sem az eddigi négy darab kilencvenes évekbeli Collage-ből, sem a kétezres évek négy darab Satellite-jából. Holott utóbbiból akár követhezhetett is volna, mert azok nagyobb része remek neoprog, csakhogy az új lemez nem Satellite néven jött ki, hiába beszélhetünk esetükben a Collage utódzenekaráról.
Kezdem az elején, kronologikusan haladva.
Wojtek Szadkowski. Így hívják a zenészt (dobos és ütőhangszeres), aki egyedüliként van jelen az összes Collage-ben és Satellite-ban, egyúttal az egyes albumok fő zeneszerzője és szövegírója. Az 1990-es debütöt is nagyrészben ő, kisrészben a gitáros Mirek Gil jegyzi. A lengyelül felénekelt Basnie-ben már minden benne van, ami a kilencvenes évekbeli, tipikusan neoprog Collage sajátja: a jellegzetesen lágy hangzásért felelős, nagymértékű szinti-központúság, a dallamorientáltság, a nagyfokú érzelmesség és a hosszú-hosszú gitárszólók; a Basnie éppenséggel jól is szól, élvezhető, viszont érezhetően kiforratlan, valamint túlságosan egysíkú, azaz teljesen izgalommentes és általában unalmas zene.
Ha létezik teljesen értelmetlen, sőt az eredeti dalokat kifejezetten lebutító feldolgozáslemez, akkor a következő anyag, a ’93-as Nine Songs of John Lennon tipikusan ilyen. A fantáziátlan szintiszőnyegek jórészt mindent elborítanak, és lenulláznak szinte mindent, amik az eredeti dalok hangszerelésében annyira jól működnek. (Plusz még a hangkeverés is annyira elrontott, hogy azon a húsz évvel későbbi remaster-kiadás sem tud érdemben változtatni). Ami menti valamennyire az anyagot, azok pont Szadkowskí általában hangsúlyos dobjai, itt-ott Gil gitárjátéka, valamint a Give Peace a Chance felpörgő utolsó egy-két perce... Egyébként pedig a Basnie gárdája erre az albumra nagyrészben lecserélődött: a két nevezett mellé ekkor kerül a Collage-ben máig tag basszer Witkowski, a Satellite-ban mindvégig és a Collage-ban szintúgy máig tag billentyűs Palczewski, valamint az idei albumot leszámítva mindkét bandában énekes, az angolt akcentus nélkül hozó Robert Amirian.
Érteni vélem, hogy a ’94-es Moonshine miért került már a megjelenése után nem sokkal kvázi kultstátuszba, ám én inkább simán „csak“ egy jól sikerült, és több szempontból igen jellegzetes, sőt formabontó anyagnak tartom.
Ami szerintem a legfontosabb: nem ismerek még egy olyan progrock-albumot, amely ennyire túláradóan érzelmes hangvételű lenne. Olyannyira az, sőt gyakran olyannyira túlcsordulóan édeskés, hogy az már kifejezetten giccses, bármennyire is furcsa ezeket a jelzőket zene, pláne progrock viszonylatában használni. Amirian - szerintem ezen az albumon leginkább a Spandau Ballet-s Tony Hadley-éhez hasonló - hangja és stílusa persze tökéletesen alkalmas ennek a hallatlan érzelmességnek, egyben melodikusságnak a kifejezésére. Nem érezném ugyanis a lemezt annyira érzelmesnek - és természetesen annyira jónak sem -, ha nem lenne annyira melodikus: eleve a neoprogra általában, a Collage-re és a Satellite-re pedig különösen jellemző dallamorientáltság itt teljesen ki van maxolva; nagyon kevés olyan progrock-albumot ismerek, amely ennyire tele lenne fülbemászó dallammal. És mindebben a bőséges és relatíve sokszínű szintik mellett igen nagy szerepe van Gil jellegzetes - bár messze nem egyedi - hangzású, gyakran az énekszólamokat is folyamatosan kísérő gitárjátékának is. Hülyén hangozhat, de ezek miatt a Moonshine-t én mégis a konkrét jellemzőkkel alapvetően definiálható alműfaj, a „neoprog“ - pontosabban annak kilencvenes és kétezres években jellemző formája - mondhatni kvintesszenciájának tartom. Ami természetesen messze nem jelenti, hogy ez az album lenne a csúcs, mert nagyon nem; pusztán annyit jelent, hogy az ismérvek mindegyike a Collage Moonshine-ján van a maximumra járatva.
Kiemelni dalt nemigen tudnék, hisz azok döntően egymáshoz igen hasonló karakterűek, hangzásúk - és egyébként pont ezt a bizonyos szintű egyhangúságot tartom a lemez egyetlen nagyobb bajának -, az utolsó War Is Overt mégis kiemelem annak kifutása, azaz a végének felszabadultsága és elképesztően jó dallama okán.
A két évvel későbbi Safe-ről ehhez képest nincs nagyon mit írnom. Minden másodpercéről ordít, hogy a Moonshine készítői csinálták, ám annál egy fokkal kevésbé karakteres, kevésbé dallamos, kevésbé érzelmes... kevésbé emlékezetes. Miközben nagyjából ugyanannyira egyhangú, mindebből pedig az következik, hogy bár teljesen élvezhető, jó anyag, nem üt annyira, mint az elődje. Holott az, hogy nem olyan szélsőségesen érzelmes, még a javára is írható, mégis... Érdekesmód a 2003-as újramasterelt kiadáskor hozzácsapott bónuszt, a majd tíz perces, sajátos harsányságával a hetvenes évek végi Yest (!) idéző The Winner Takes It All-t tartom az egyik legjobb dalának.
Az ezután valamiért megszűnt Collage „romjain“ Szadkowski megalakítja a Satellite-ot (ő, Amirian, Palczewski, a Mirt váltó új gitáros, Kubeisi, valamint a Witkowskit cserélő új basszer, Zawadski, akit idővel egy Michalski nevű arc vált), melynek első albuma a 2003-as A Street between Sunrise and Sunset.
Aki ismeri a Collage-t, vagy minimum a Moonshine-albumot, ám fogalma sincs, kikből áll a Satellite, ha csak fél percet hallgat ebből az első Satellite-ból, egész biztosan beugrik neki a Collage, ami nyilván nem csoda: Szadkowskiék (ekkor még) le sem tudnák tagadni előző zenekarukat - ám ezzel együtt is érdemben más a Satellite stílusa és megszólalása. Ihletettebb, ötletesebb, fantáziadúsabb, dinamikusabb, és jóval modernebb hangzású, az egyes dalok sokkal, de sokkal karakteresebbek, mint bármelyik Collage-lemezen, valamint bár megmarad a billentyű-központúság, maga a zene már nem hozza a nagyfokú, pláne túlzott érzelmességet: azt ha már, inkább csak Amirian éneke közvetíti... Mindez úgy, hogy a kvázi trademark melodikusság is bőven tartja magát. Végre nem az a jórészt fantáziátlan, szürke monotonitás, végre leírhatom Szadkowskiék kapcsán egy egész albumra, sőt albumokra vonatkozóan a kifejezést: sokszínű, izgalmas zene!...
Szóval ilyen a debütalbum, egy friss, korszerű, őket rögtön az alműfaj élvonalának közelébe repítő, nagyszerű progrock. (Zárójelben a véleményem szerinti élvonal ekkor: Pendragon, Arena, Galahad, Fish, valamint a fél lábbal már egy magasabb ligában focizó IQ, és a már teljesen ott játszó Marillion). Mindegyik dal markáns és erős, kiemelni így egyet sem igazán akarok, ami viszont ezen túlmenően igen érdekes, az a gitáros Kubeisi játéka, aki bizonyos pontokon elképesztő érzékenységgel hozza ikonikus zenészek: Hackett, Howe, Oldfield, Gilmour és Santana stílusát.
A két évvel későbbi Evening Games stílusa, megszólalása némileg más: egyrészt határozottan közelednek a leginkább talán az ezredforduló utáni Marillionra jellemző hangzásvilághoz, amennyiben - érezhetően atmoszféra-teremtési céllal - kifejezetten gyakori a dobgép, szekvencer és egyéb gépi megoldások használata, másrészt - ha messze nem is mindenhol, de - nagyobb hangsúlyt kap a helyenként kifejezetten karcossá váló gitár, emellett pedig megjelenik, és egyúttal gyakran nagy szerepet is kap a mellotron, végül pedig - ezekkel vélhető összefüggésben - bizonyos dalok jellege részben vagy egészben gépies, elidegenedett hatású. Mindez egyébként nem von le sem a minőségből, sem a tetszési faktorból, hisz az atmoszférát, a mellotront, a hangsúlyosabb gitárt és részben a gépi megoldásokat én már önmagukban örömmel üdvözlöm, ahogy azt is, hogy Amirian időközben határozottan fejlődött: nem lett jobb, vagy erősebb hangja, ám sokszínűbb, kicsivel több érzelmet kifejezőbb igen...
Jórészt valószínűleg a fentieknek köszönhető, hogy még az előző albumnál is egyedibbek, karakteresebbek az egyes dalok, melyek közül kettőt most kiemelek, két tőrőlmetszett progot: az indító Evening Games - mely a maga majd 17 percével amúgy a Satellite leghosszabb szerzeménye - egy ritkamód komplex és roppant melodikus refrénű dal, az Evening Overture pedig olyan, mintha a kétezres évekbeli Neal Morse legjobb pillanatai lennének jó tíz percben összekomponálva (!)...
A 2007-es Into the Night hangvétele és stílusa egyvalamiben tér el a közvetlen elődtől, hogy még annál is keményebb - olyannyira, hogy a kilenc számból három már a progmetál határán egyensúlyoz, egy pedig az is (az egyébként remek Heaven Can Wait). Ezekben a dalokban immár ha egyáltalán, akkor is csupán nyomokban lelhető fel a már rég maguk mögött hagyott Collage - igaz, e téren nincs nagy különbség közöttük és a többi szerzemény, illetve általában az előző album között, ami persze nem baj, sőt. Egyébként pedig kevesebb a mellotron, mint az elődben, aminek speciel nem örülök, bár nyilván tudom, a dalok jellegéhez itt kevésbé passzolhat.
Innen is a két kedvencet emelném ki. A jó 13 perces, egyenesen parádés Dreams-hez még talán hasonlója sincs a zenekarnak (a régi Collage-nek pedig pláne): igen jellegzetes az első tíz percének összetett, zaklatott tempója és dinamikája, egyébként pedig egy veszettül jól megkomponált és meghangszerelt, refrénjében karcos, komplex és izgalmas progrock; szerintem zseniális. A másik a nyolcperces Time Stand Still: jórészt a Marillion A Few Words for the Dead-jére emlékeztet, erősen atmoszférikus darab, és nagyon tetszik, hogy mintha végig lappangana benne valamiféle visszafojtott, kitörésre váró feszültség...
Végül a 2009-es Nostalgia, melynek címe az anyag ismeretében mintha arra utalna, hogy jellegükben, megszólalásukban a dalok az első két albumhoz térnek vissza. Mert hogy valóban: túl azon, hogy az előző két lemez karcosságának éppúgy nyoma sincs, mint mondjuk a mellotronnak, az egyes szerzeményekre részben az első album „hagyományosabb“ hangszerelésű, részben pedig a második anyag dobgépet-szekvencereket, elektronikát is használó dalai jellemzőek - pontosabban többnyire inkább mintha keverednének ezek a megoldások az egyes számokon belül, méghozzá egyébként az utóbbi javára.
Ami persze egyáltalán nem baj, csak épp a számok többsége egy - vagy sajnos akár több - fokkal kevésbé jó az azokon lévőknél, kevésbé ihletettek, kevesebb bennük az ötlet, adott esetben érdektelenek, unalmasak. Mondjuk döntően azért rendben vannak, kellően karakteresek is, viszont csak kevés ponton érzem, hogy üt a dolog, miközben a három elődön bizony sok-sok ilyen dal, dalrész, mozzanat van...
A két igazán jó számot kiemelve: a majd 9 perces, részben a kései Genesist idéző Afraid of What We Say-t a háromnegyedét kitevő, többségében izgalmasan összetett ritmusú, atmoszférikus szintikkel és hosszú Santanás szólóval is bíró instrumentális része teszi ennyire jóvá, a majd 10 perces Am I Losing Touch-t pedig a középső harmadát kitevő, a dal többi részétől eltérően tempós, amúgy roppant élvezetes instrumentális betéte.
A Nostalgia alapján azt gondolom, Szadkowskiék a kétezres évek végére egyszerűen kifogyhattak az inspirációból, kifáradhattak; mindenesetre abbahagyják a Satellite-ot, és megy mindenki a maga dolgára. Bő évtizeddel később aztán a jó Wojtek összetrombitálja a két régi motoros Palczewskit és Witkowskit, új gitárosként felvesznek egy Michal Kirmuc nevű arcot, leigazolják a Quidam-énekes Bartosz Kossowiczt, és feltámasztva a rég halott Collage-t, kiadják az idei albumot.
Amely stílusában és megszólalásában egyébként szerintem sokkal inkább Satellite, mint Collage; és bár nem tudom, de el tudom képzelni, hogy a Satellite-ban sosem játszó Witkowski ultimátuma volt, hogy ővele csakis Collage-lemez jöhet szóba...
Az Over and Out egy kitűnő progalbum. Szerintem sokkal, de sokkal jobb a Moonshine-nál, bár ahogy többször utaltam rá, nagyon más a kettő, nemigen lehet őket összehasonlítani. A Moonshine ezért és azért jó, az Over and Out emezért és amazért kurvajó. Sokkal relevánsabb bármelyik Satellite-tal összevetni, és még így is bizony arra hajlok, hogy jobb a négy Satellite bármelyikénél...
Első hallgatáskor az indító, majd’ 22 perces albumcímadónak már a második percében érzi az egyszeri progger, hogy itt olyat fog hallani, amilyet nemhogy a Collage-től nem hallott sosem, de talán még a Satellite-tól sem, és valóban: a dal az ütősebb neoprogok „tipikus“ formájánál mintha még mélyebben nyúlna a hetvenes évekbe, miközben nagyon is mai, friss, energikus és dinamikus. Sűrű ütem- és témaváltásai, illetve az, ahogy a 16. perce körül lecsendesedve kvázi újraépíti magát, rendkívül összetetté teszi; emellett a drámaisága a legvégére katarzissal is jár, szóval a megkomponáltsága - és persze a hangszerhasználata - elsőrangú. Az album nagyrészén eleve érzem, ennél az epikus számnál viszont talán leginkább, miért is kellett új énekes: mert Amirian hangja, annak erőssége, terjedelme és kifejezőereje egyszerűen nem, vagy sokkal kevésbé alkalmas ehhez a zenéhez, ennek a zenének a lekövetésére...
Fülbemászóan melodikus, egyben igen hatásos az egyébként nem különösebben bonyolult What About the Pain, egy a Floyd The Wall-ját éppúgy, mint a nyolcvanas évek Marillionját idéző prog - bár lehet, pusztán azért érzem ez utóbbit, mert Kossowitz orgánuma és stílusa határozottan Fishére emlékeztet; igaz, másutt ugyanúgy emlékeztet Alan Reedére (Abel Ganz, Pallas), ahogy mondjuk Simone Rossettiére (The Watch) is... A középtáj szintiszólója mindenesetre bitangjó, ugyanakkor az egyik refrénszólam alatti gyerekkórus kicsit talán hatásvadász.
A maga jó 5 percével a szintén igen melodikus One Empty Hand a legkevésbé hosszú darab, ennek ellenére egy kompakt kis dráma; az ének kíséreteként és a háttérben is folyamatosan játszó zongora benne telitalálat.
Az albumcímadó melletti másik tőrőlmetszett prog az A Moment, a Feeling: a jó 13 perces dal többmindenkit felidéz, és mindezek fényesebb napjait: Arena, Fish, Pallas, Galahad, The Watch, Satellite, de van itt Spock’s Beard is... Izgalmas, komplex, modern (neo)prog a javából.
Érdekesmód az albumot záró jó 9 perces, lassan hömpölygő A Man in the Middle-t nem érzem annyira erősnek, amennyire azt a benne gitározó, egyúttal egy végtelen hosszú (jó ötperces) szólót prezentáló Rothery vendégeskedésének ténye indokolná. Persze tök rendben van mind a szóló, mind maga az egyébként Fishes/Marillionos jellegű dal, ám mindezzel együtt is eléggé izgalommentes darab...
Magenta, The White Witch - A Symphonic Trilogy
Egy rendhagyó feldolgozás- és egyben konceptalbum egy a XVII. sz-ban élt Sara nevű, boszorkányságért máglyára vetett gyógyítóról. A zenekar debütalbumának egyik dala az őróla szóló, jó 22 perces The White Witch, ennek átirata a mostani lemez első tétele (Sacrifice); a második tétel (Retribution) a Seven-album jó 15 perces Lust-jának átirata, amely egyébként az eredetiben is a The White Witch tulajdonképpeni folytatása. A harmadik tételben (Survival, 12 perc) pedig vadonatúj zenei ötletek, elemek keverednek más Magenta-dalok egyes dallamaival és szövegeivel.
A megszólaltatott hangszereket illetően Rob Reed munkája a nagyzenekari hangzás (ideértve az ütőshangszerek szerepeltetését is), őt és Christinát Chris Fry gyakran kíséri klasszikus gitáron, valamint itt-ott hallható egy-egy vendégzenész fuvola- és oboajátéka. Nincs tehát sem dob, sem basszus-, sem elektromos gitár, így ennyiben igencsak különbözik mondjuk a Yes Magnificationjétől, melyre egyébként engem gyakran emlékeztet.
És persze Christina éneke, mint a fő szólam: az első két tétel szövege teljesen megegyezik a két eredeti daléval, a harmadiké teljesen új. (Plusz mindhárom szerzemény rövid narrációval indít, ami szintén új). A banda első pár albumát illetően szerintem jogos az énekesnőt érő vád az alulintonáltságról; most viszont a lehető legpregnánsabban kijön az, ami már az utóbbi mondjuk tíz év Magenta-anyagairól is érezhető, hogy a kétezres évek eleje óta mekkorát fejlődött a hangja, a technikája. Nos, igen sokat, és itt messze nemcsak az alulintonáltság megszűnéséről van szó... Bár ennek az új albumnak a dalai alapvetően régi jó ismerősök, azt hiszem leginkább Christina roppant kifejező, kitűnő éneke fog meg róla. A mai progmezőnyben nála kiérleltebb és kifejezőbb hangú énekesnőt én jelenleg nem tudok.
Nagyon jó ez a szimfonikus megszólalás, abszolút érezni, hogy sok munka van benne, alaposan kimunkált, részletgazdag, elegáns és kristálytiszta; valamint sokhelyütt - jellemzően persze az egyes dalok végére - kifejezetten méllyé, drámaivá is válik. Mindazonáltal egész biztosra érzem, hogy egy Magnification-jellegű, azaz csupán a szintit-zongorát-orgonát kiváltó nagyzenekari hangzás még jobban tetszene, függetlenül attól, hogy igazi vonós és fúvós hangszerek adják-e ezt a hangzást, vagy sem...
Threshold, Dividing Lines
A legutóbbi album (Legends of the Shires, 2017) szerintem a legerősebb, legjobb anyaguk, egy ragyogó progmetál, és bár reménykedtem, hogy az új lemez hozza azt a szintet, kissé csalódtam. A Legends összesen 14 dalából csupán kettőt (On the Edge, Subliminal Freeways) érzek kissé jellegtelennek, semmilyennek, a Dividing-on ezzel szemben négyet is a tízből. A Legends azért olyan erős, amilyen, mert az egyes dalok az átlagnál ihletettebbek és melodikusabbak, érdekesebbek, eleve kidolgozottabbnak érződnek, emellett pedig több bennük a progos jegy is.
Plusz mert az 1994 után akkor újra ringbe szállt, és a jó két évtized alatt igen sokat fejlődött énekes, Glynn Morgan - gyakran egyébként Nick Barrettére emlékeztető - hangja és stílusa (végre) tökéletesen passzol Groomék zenéjéhez. (Mac) McDermottnak bár természetesen szintén jó torka van, szerintem kissé jellegtelen és inkább „sima metálos“ hang, a jó Damiant pedig bár szeretem, az övé igen-igen jellegzetes, karakteres, ennélfogva pedig nagyon nem mindegy, mire énekel rá; márpedig a Threshold zenéjét ő - az én ízlésem szerint - gyakran mintha már túlzottan patetikussá tenné...
Szóval nagyjából oké az új anyag, sokszor lehet hallgatni, de mindig oda lyukadok ki, hogy a két hosszú szerzeményen kívül viszonylag kevés dal marad meg: talán a melodikus és relatíve összetett Silenced leginkább, a sodróan lendületes Complex, a szintén megnyerően tempós és melodikus Hall of Echoes, valamint a Run, melyben Morgan egyenesen brillírozik... ennyi.
Ami pedig a két hosszút illeti (The Domino Effect, Defence Condition, mindkettő 11 perc körüli), ezek természetesen igen jó progok - egyben veszettül jó progmetálok -, és mint ilyenek, az album messze legjobbjai. És azért olyan természetes ez, mert a banda kivétel nélküli összes sorlemezén van 1-2, adott esetben 3 darab minumum 8 perces - átlag amúgy kb. 10-11 perces - dal, melyek nem véletlenül ilyen hosszúak, mert hogy a progresszív elemek minden esetben leginkább ezekben jönnek elő, ezekben mutatja legtisztábban a zenekar a progresszív arculatát - hiszen a prog talán legfontosabb jegyéhez, az összetettséghez egyszerűen idő, azaz kellő hosszúság szükséges.
A dolog így nyilván nem csupán a Thresholdra jellemző, sőt még csak nem is általában a progmetálra, ám szerintem pont a progmetálban jön ez ki legtisztábban: abban az (al-)műfajban, melyben a prog az összes szóbajöhető, vele sikeresen ötvözhető stílus (szimfonikus zene, „normál“ rock, metál, elektronika, jazz, folk, pszichedélia, újhullám, avantgard...) közül azzal a metállal vegyül, amelyik mind közül a leginkább monolit-jellegű, öntörvényű, a saját jegyeitől a legkevesebb eltérést megengedő műfaj - és mint ilyen, a legkevésbé tűri a mellérendelt partnert. Leginkább akkor tűri, amikor a körülmények folytán épp a partnernek (a prognak, ugye) áll a zászló, azaz amikor utóbbi számára megvan a kellő tér, a kellő hosszúság kibontakozni... Azt hiszem, nem véletlen, hogy a szélesebb értelemben vett progon belül mind közül a legkésőbben (1990 körül) elindult, tehát legfiatalabb alműfaj pont a progmetál.
Ez az általában nem létező, gyakorlatilag csak studióalbumok készítésére - jó húsz év alatt pontosan háromra - összeálló zenekar Lucassen azon projektje, melyben kiélheti és minden bizonnyal ki is éli metálos késztetéseit és ambícióit. Progmetál, mint mondjuk a Dream Theater, de pont ez a példa mutatja, mekkora megszólalási és minőségbeli különbségek léteznek még egyazon alstíluson belül is. Mert hogy én a Star One zenéjét alapvetően egy lélektelen és ötlettelen, gyakran patetikus keménykedésnek tartom, melyben a jó Arjen monoton reszelései mellett (ritkábban helyett) itt-ott azért hallani a sivárságot feldobó szintiket és Hammondokat, valamint hallani igen jó torkú énekeseket. Ez utóbbi két faktor persze tökjó dolog, csak sajnos vajmi keveset ér a jórészt tényleg lapos és ötlettelen metálos zakatolás árnyékában, hiszen érdemben nem javít, mert nem is képes javítani az összképen.
Ilyen zene legalábbis az első album, a Space Metal, melyen csupán két szerzeményt (The Eye of Ra, Starchild) érzek ettől némileg eltérőnek, jobbnak, melyek akár bizonyos Ayreon-anyagokon is megállnák a helyüket. (És oké, a bónuszlemezen három ilyen kakukktojást is találok, ám az egyik a Starchild kifejezetten Ayreonosra átszabott verziója, a Space Oddityt nem is lehet elrontani, a rövidke és akusztikus Intergalactic Laxative pedig minden értelemben kakukktojás).
A 2010-es Victims of the Modern Age egy fokkal jobb az elődjénél, amennyiben általában kicsivel talán ihletettebbek és komplexebbek az ezen lévő dalok, így aztán több billentyűs leállás és kiállás, eleve téma- és ütemváltások törik meg a monoton zakatolást. Jobb pillanataiban el is éri az eddigi legkarcosabb Ayreon, a Universal Migrator Part 2 szintjét, és miután a két zenekar alaphangzása (természetesen) nagyban hasonlít, a Victims ezen momentumai, adott esetekben percei semennyire nem is lógnának ki onnan (vagy akár egy másik Ayreonról, a 010011001-ról).
A bónuszanyag egyébként itt is jobb, az ezen lévő öt számból négyben minimálisra vett reszelés, valamint több ötlet, több váltás és több dallam van, így ez a négy simán ellehetne szinte bármelyik Ayreonon. Köztük az ELP-feldolgozás Knife Edge is, amit persze a Bowie-örökbecsűhöz hasonlóan szintén képtelenség is lenne elrontani.
És végül az idei cucc. Igényességben nemigen megy tovább az előző album szintjénél, azaz a dalok többségénél marad a metálos alapzakatolás és -döngetés, amit persze kiegészítenek a szintis, ritkábban Hammondos hátterek, szólók és a gitárszólók, ám a zenei ötlet és általában az összetettség túlságosan kevés ezekben ahhoz, hogy nyugodt szívvel progmetálnak tartsam őket. Három dal kivételével ez bizony inkább szimpla epic-metál, esetenként hardrock, amin mit sem változtat, hogy egyrészt - nekem egyébként szimpatikus módon - a 11 szerzeményt más-más énekli, köztük természetesen Russel Allen és Damian Wilson, másrészt az előző két albumhoz képest a dalok többsége kifejezetten melodikus.
Szóval nem különösebben nívós ez a nyolc szám: mivel egyébként a lemez hangzás- és dallamvilága természetesen igen Lucassenes, olyanok, mint a keményebb Ayreonok közül is a leginkább szimplák, a legkevésbé érdekesek - az egyik közülük, a Bridge of Life amúgy egy Ayreon-dal átirata.
A három üdítő kivétel közül is kiemelkedik az album legjobbja, a Prescient, amely egyben a legkevésbé Star One-os/Ayreonos megszólalású. Pontosan olyan, mintha az Ayreont és a Hakent keresztezték volna, és mivel a két szólóénekese közül az egyik Ross Jennings, ő és Lucassen egészen biztosan együtt írták a dalt. Hovatovább még Hakenes viszonylatban is igen jónak érzem. Relatíve hosszú, hat és fél perces, de ez az egyetlen szám, amit sokkal tovább is hallgatnék...
A Lost Children of Universe a maga majd tíz percével a leghosszabb, és nem is baj, hogy ilyen hosszú. Megszólalásával és komplexitásával nagyon tipikusan Ayreon, szinte bármelyik lemezen ott lehetne. Igen jó a hosszú és atmoszférikus, Steve Vai általi gitárszólója.
Végül a három közül a legkevésbé erős a 28 Days (Till the End of Time). Igazából csupán két dolog tetszik benne, az összetettsége, téma- és ütemváltásai, hogy az a jó hét perc egyáltalán nem unalmas, valamint Lucassen tipikus hangzású szintijei és gitárjai. Negatívuma bizonyos témáiban az ének már irritáló patetikussága, egyúttal szövegének jellemző bornírtsága.
The Flower Kings, By Royal Decree
Az előző, tavalyelőtti lemez 21 számánál nem sokkal kevesebb, 18 dal van az új albumon, mégis sokkal kevésbé érzem változatosnak, mint az Islands-et. Míg annak az anyagnak minimum a fele szinte tobzódik az ötletekben, a korábbi önmagukra olyannyira jellemző, ám az elmúlt tíz évben igen ritkán alkalmazott kreatív megszólalásokban, játékos elemekben, addig ez az új lemez nálam ilyen értelemben visszaesés, mert hogy kevésbé hallok itt ilyesmiket.
Jellegében, hangzásában, megszólalásában leginkább az eggyel korábbi albumra, a 2019-es Waiting for Miracles-re hasonlít, viszont szerencsére egyrészt sokkal többet énekel rajta Stolt (Fröberg rovására ugye), mint az eddigi diszkográfiában ilyen szempontból szerintem mélypont Waitingen, másrészt kevésbé szürke, jellegtelen annál. Talán mert az erős dalok (Blinded, The Great Pretender, Evolution, Peacock on Parade, Revolution, World Gone Crazy, Letter, We Can Make It Work, Silent Ways) jellemzően kicsit erősebbek az azon lévő jobb daraboknál, és mert a többi szám jórészében is vannak szépen érdekesebb, markánsabb részek, elemek.
Az irritáló, üresen hatásvadász „utóéneklés“ sajnos ezen az albumon is előfordul (ezt amúgy mindig Fröberg követi el, sosem Stolt, és írtam erről röviden az előző albumnál), viszont bár nem annyira durván, mint a Northern Lights-ban (Islands), több dalban is hallani. Nem tudom, miért tartják ezt annyira elengedhetetlennek, szerintem egyszerűen gáz...
És végül ismét egy kis pozitívumként, kihallok az anyagból egy külön érdekességet: a hangzásukkal, egyes dallamaikkal, bizonyos zenei motívumokkal, megoldásokkal több dal is mintha visszautalna a kilencvenes évek közepi két lemezre, a Back in the World...-re és a Retropolisra. Ezek a számok (Revolution, Blinded, Open Your Heart) persze nem olyanok, mintha csak onnan szöktek volna le, hisz jó negyedszázad telt el azóta, mégis valahogy mindig (jólesően) beugrik róluk az a két korai album...
The Samurai of Prog, The Spaghetti Epic 4
Van itt mindjárt két fura dolog. Az egyik, hogy miért 4? Nem tudom. A másik, hogy bár Unruh egy hang erejéig sincs semmilyen formában az albumon, az mégis TSoP név alatt jött ki, miközben a három B&P közül kettőn is ott van... Na mindegy.
A lemezről már a címe és borítója alapján ordít, hogy zeneileg egész biztos konceptalbum, és persze az is, ahogy szövegében is az. (A mindössze két vokálos dal amúgy spanyol és olasz nyelvű). A korábbi albumokról jól ismert, döntően olasz és spanyol billentyűs zenészek szerezte anyagot átszövi a spagettiwesternes tematika, amely mindegyik dalban tettenérhető, hol erőteljesen, hol ritkásabban, így ezek az elemek keverednek az egyébként tipikusan szamurájos progrock-hangzással és -mozzanatokkal, -megoldásokkal. Szerintem amolyan közepesen erős, jólsikerült anyag, és persze az igazán jó benne, hogy van ez a minden másik albumtól eltérő, sajátos és erős karaktere.
A kezdő Dead or Alive mint afféle bemelegítő egyveleg talán a leginkább erőteljesen hozza a tematikát, olyannyira, hogy részben át is emel Morriconétól konkrét hangzásokat és dallamokat. Ez persze nem baj, mindössze hat percben legalábbis semmiképp nem az, hisz amúgy élvezetes darab.
A maga jó 23 percével a spanyol nyelvű Mira al Cuore a leghosszabb szerzemény. Ebben és a következő, szintén vokálos dalban érezni legkevésbé az olasz westernes ízeket; pontosabban ez inkább hangulatában - kisebb részben pedig hangszerelésében - hozza a tipikusan délvidéki, sivatagos-óriáskaktuszos-mexikói fílinges tematikát, és ebből a szempontból mindenképp adekvát a spanyol ének. Egyébként egy bár nem egetrengető, de mindenképp nagyszerű, jól komponált és szellős prog.
A húszperces, olasz nyelvű La Resa dei Contiban érhető legkevésbé tetten a tematika. Ez is igen korrekt darab, bár szerintem nagy baja, hogy középtájt túlságosan hirtelen vált témát, és így megtörik az ív, egyúttal kicsit le is ül a zene. Az ezt követő felélénkülés - és a főtémához való visszatalálás - alatti Latimeres (Camel) riffek és szólók viszont nagyon jók, ahogy aztán az utolsó három perc az amolyan Tangerine Dreames lüktetésű jazzrockjával egyenesen ragyogó.
Jóféle és atmoszférikus Ry Cooderes gitárral kezd a Snakebite, amivel meg is alapozza az erőteljes spagettiwesternes hangzásvilágot. Remek dal, és mindenképpen jól áll neki, hogy ízlésesen adagolja a jellegzetes hangzásokat, úgyismint a trombitát, vagy a messze nemcsak Morriconétól ismert - lásd Tarantinót, vagy mondjuk a Shadows-t -, sajátos vadnyugati ízű gitárpengetéseket.
A rövid zongoradarab The Fabolous Felipe.. az egyetlen, amit David Myers (The Musical Box) szerzett, és persze ő maga adja elő. Ilyen dal már volt a tavalyi Robinson Crusoe-n is. A tematikához passzolóan a hangzásával valóban olyasmi, ami csont nélkül lemehetne egy poros vadnyugati kisváros füstös saloonjában.
Végül a High Noon, ami a kezdő számhoz hasonlóan olyannyira vadnyugati ihletésű, hogy tipikus spagettiwesternes hanghatások és hangszeres megszólalások (mozdonyfütty és -zakatolás, harang, pisztolydördülés, fütyülés, lépések, szájharmonika) mellett szintén él konkrét hangzásokat és dallamokat illető átemelésekkel, így aztán nyilván erőteljes ez a sajátos fíling; egyébként a dal mindezzel együtt is egy igen szamurájos, jóféle prog.
The Samurai of Prog, Anthem to the Phoenix Star
Nem volt idáig még TSoP/B&P, amit annyira meghatározott volna egyetlen zenész, mint ez az album. Az összes dal zeneszerzője, szövegírója és egyedüli billentyűse ugyanis egyetlen ember, Marco Grieco. Akit persze - ahogy sokakat másokat is - sűrűn „foglalkoztattak“ idáig Bernardék, mármint lemezenként egy-két dal erejéig, szóval nyilván jól ismerik egymást, egymás kvalitásait, úgyhogy innen nézve nem is annyira meglepő a dolog. (És onnan nézve sem, hogy a következő tervezett lemezen egy másik olasz zeneszerző-billentyűs cimborának, Oliviero Lacagninának szán Bernard és Pörsti ugyanilyen szerepet).
Annyiban is unikális az album, hogy a hangzása jellemzően nem tipikus szamurájos. Hanem mindegyik dala úgy más és más, hogy egyúttal igazodik az adott szerzemény énekesének stílusához, magyarán olyasmi jellegű, hangzású az adott szám, mintha az adott énekes zenekara írta volna. (Tehát nem olyan, hanem csupán olyasmi jellegű). Ez egyébként egyértelműen Grieco szerzői kvalitásait dicséri.
Bár szövegvilágában nagyjából egységes, konceptjellegű az album, zeneileg, megszólalásában a fentebbiből következően nem az, ami viszont egyáltalán nem baj, sőt. Jópár lemezzel korábban volt ugyanis utoljára ilyen Bernardék zenéje, és ennek, mint általában az az előnye, hogy egy pillanatra sem érződik az anyag önismétlőnek. Az Anthem nem is az, hovatovább mindenképp az erősebb lemezeik közé tartozik.
Az első dal (Anthem to the Phoenix Star) mindjárt olyan, amelyik annyiban kakukktojás, hogy nem igazán ugranak be róla az énekes zenekarai. Clive Nolanről van szó, aki bár nem énekes, a Shadowlandben már jelét adta ebbéli tudásának, és itt sem vall szégyent. A szám mindenesetre - a kevés szaxofont leszámítva - szerintem erősen Red Sand-jellegű, itt-ott Floydos, és csak érintőlegesen jut eszembe róla mondjuk a (kilencvenes évekbeli) Arena. Viszont a Grieco általi nagyívű és remek szintiszólója nagyon-nagyon Nolanes, úgyhogy a dal valahol mégis része a - szerintem egyértelmű - koncepciónak.
A Bart Schwertmann által felénekelt Burning Silence-ben igen markáns az egyébként virtuóz fuvola, így ebben nem hasonlít az általam egyébként csak kevéssé ismert Kayak zenéjéhez, jellegében viszont igen; igaz, mondjuk a klasszikus Genesis éppúgy beugrik, ahogy a TSoP korai, feldolgozásos anyagai is beköszönnek... Amúgy egy tisztességes retroprog a dal.
A Yogi Lang énekelte Killing Hopes a nyugodt, akusztikus alapú középtempójával valóban RPWL-es, és ez német banda zenéjére abszolút nem jellemző hegedű és fuvola ellenére is így van, mégha viszonylag kicsi is e két hangszer szerepe. (Érdekes amúgy, hogy a TSoP zenéjében olyannyira meghatározó hegedű ezen a lemezen kizárólag itt kerül elő, és Unruh-nak az anyaghoz való hozzájárulása ebben ki is merül).
A Bones-on Olivia Sparnenn-Josh énekel, és a dal így, vele együtt ha valamire, mindenképp a Mostly Autumnra emlékeztet. Ennek az amúgy igen jóféle és esetenkénti karcosságával együtt is érzékeny prognak ugyanis markáns a folkos jellege, nem kis részben a gazdag hangszerelése okán: spanyol gitár, klasszikus ír duda, ukulele, valamint igen nagy a szerepe a sűrűn hallható xilofonnak...
Jellegében klasszikus Genesises a John Wilkinson (Mama - Genesis Tribute) énekelte Don’t Be Afraid: eleve a szerkezete olyan, és az itt igen nagy szerephez jutó, bővérű szintik, a fuvola, az esetenkénti akusztikus gitár is mind-mind ezt hangsúlyozzák, ahogy például a dal második felében felbukkanó jellegzetes, Supper’s Ready-s alap és a Kayakos Marcel Singor - részben amúgy szerintem Dream Theaterös - gitárszólói is. Jó és élvezetes retroprog.
A párperces Wings az egyetlen instrumentális szerzemény, és annyiban is az egyetlen igazi kakukktojás, hogy tisztán zongoradarab, amely mint ilyen, tipikusan szamurájos.
Végül a leghosszabb szám, a jó 13 perces Behind the Curtain: ezt is Nolan énekli, és az elsőhöz képest jobban tettenérhető benne az (ezredforduló környéki) Arena. Hangszerelésében „hagyományos“, azaz az alaphangszerek mellett billentyűk vannak, azok viszont hallatlanul sokfélék, változatosak - mintha Grieco, mint zenész itt mutatna be mindent magából, kvázi itt tombolná ki magát... Összetett, gyakran jólesően karcos, emellett kellően szellős, igen jóféle (neo)prog.
Amikor az ember már jóideje nem számít olyan Anderson-anyagra, amely a Tull neve alatt jön ki, 2022-ben megjelenik ez a lemez.
Már az első hallgatása alatt igen gyorsan lejön, hogy az album valójában sokkal inkább Anderson-szólólemez, mint Jethro Tull. Egyszerűen mert minden ezt mutatja. Olyan a stílusa, olyan az egész megszólalása, valamint ezzel szoros összefüggésben a sűrű fuvolajátékon kívül jóformán nincsenek instrumentális hangszeres részei, betétei, szólói, továbbá egy-két dalon kívül szinte sehol egy pillanatig nem domináns egyik nem Anderson által használt hangszer sem - azaz a maga mellé a Tullba vett zenészei itt szó szerint kísérőzenészek -, és ilyesmik Tull-albumon idáig még nem fordultak elő. Barre ugyebár vagy másfél évtizede szakított Andersonnal, aki mellett jóideje már egyetlen az eddigi Tullban valaha megfordult zenész sincs.
A Zealot gárdája ellenben a vadiúj gitáros (Joe Parrish) kivételével teljesen ugyanaz, mint a Thick 2-n és a Homo Erraticuson (O’Hara, Goodier, Hammond), melyek pedig Anderson-szólóként jöttek ki - zeneileg egyébként teljesen érthetetlen módon.
Szóval az új album sokkal inkább tűnik Anderson-szólónak, és sokkal inkább az egyébként elég jó Secret Language-hez és a még jobb Rupi’s Dance-hez hasonlít, mint bármelyik Tullhoz. Viszont mindkettőnél rockosabb, dögösebb, amellett, hogy főleg az utóbbinál határozottan homogénebb, egységesebb is. Nincsenek viszont komplexebb dalok rajta, nem úgy, mint a Rupi’s-on...
A Zealot tehát egy egységes hangzású, sok helyütt progos jegyekkel átitatott, döntően 3-4 perces, Andersontól megszokottan melodikus dalokból álló, igen jó folkrock-album.
Egyből a leghosszabb dallal, a majdnem hat perces Mrs Tibetts-szel indít a lemez: egy megnyerően hangulatos és tempós, élvezetes gitárral kísért szolid progrock - ez egyúttal az album talán legjobbja.
A rövidke, akusztikus alapú Jacob’s Tales-nek nagyon jól áll a szájharmonika.
A második leghosszabb Mine Is the Mountain a sűrű téma- és ritmusváltásaival szintén igen tetszetős darab, ez is bejön annyira, mint a Mrs Tibbets.
Kifejezetten kemény és dögös a lemezcímadó The Zealot Gene, egy igényes és igen melodikus hardrock.
Majdnem hasonlóan karcos a Shosana Sleeping: ebben a folyton leálló, majd újra és újra feltámadó kemény riffelés az, ami igazán tetszik.
A tangóharmonikával végig kísért, akusztikus alapú Sad City Sisters egy igen hangulatos folkrock.
Ismét karcosabb a Barren Beth, Wild Desert John, viszont a Zealotnél kevésbé dallamos, a Shosananál pedig kevésbé érdekes kemény folkrock.
Imponálóan határozott, és gyakorlatilag végig kitartott ütemre és ritmusalapra épül a rockos The Betrayel of Joshua Kynde, egy nem különösebben izgalmas, mégis igen jellegzetes dal.
Akusztikus gitár az alapja Anderson megkapóan személyes vallomásának, a csendes Where Did Saturday Go?-nak.
Ugyanígy akusztikus alapú az egy fokkal összetettebb Three Loves, Three, és a dolog ott válik igazán érdekessé, amikor teljesen feltűnésmentesen átvált a következő dalra, az In Brief Visitation-re, egy ugyanolyan tempójú és hangulatú, dallamában is csak kicsit eltérő dalra, melyben az akusztikus alap mellett már hangsúlyossá válik egy Barrésan jellegzetes riffelés - a két dal igazából együtt egy egész, összesen hat és fél perc.
Utolsóként pedig a The Fisherman of Ephesus, egy tempóját sűrűn váltogató, igen tetszetős szolid progfolk, mely mint ilyen, tökéletes zárás.
Kaipa, Urskog
Ha csak egyetlen zenekarral kéne illusztrálnom azt a persze már önmagában is szubjektív jelenséget, melynek lényege a „ha már egyik számukat ismered, mindet ismered“, már jó régóta a Kaipa ugrana be elsőre. Mármint az „újkori“, pont húsz éve létező Kaipa. Ők nagyon tipikusan olyanok, hogy a dalaik (szerzeményeik/kompozícióik) hangzásban, megszólalásban annyira hasonlóak, sőt párszori hallgatás után még teljesen egyformának tűnők, hogy ha hallok random daluk egy akár pár perc hosszú részletét, jó eséllyel nem tudnám megmondani, az eddigi kilenc közül melyik albumon is található...
Mert van ugyan egy nagyon markáns stílusuk, melyről pár másodperc után megmondom, hogy ez csakis Kaipa lehet; ez oké, ám ez nem párosul kellő változatossággal ahhoz, hogy ne tűnjön a számaik döntő többsége egyformának. Nincs változatosság a megszólalásban, a hangszerhasználatban, és nincs a dalok sruktúrájában sem. Mégha 8-10-15 perces, komplex progrock-dalok dominálnak is náluk, ami hossz és összetettség pedig elvben magában hordozza a változatosság ígéretét. De nem, náluk nem így van.
Ellentétben mondjuk a talán legjobb példa TFK-val: a Kaipa jópár svéd progbandához hasonlóan a Stolt-istálló része, ami azt is jelenti, hogy hangzásban, megszólalásban leginkább az őket elindító Stolt és TFK stílusára hajaz. Ám a TFK - nem tudom, talán mert mindig is egyszerűen jobb zeneszerzőkkel és kvalitásosabb zenészekkel működött, az egy szem közös zenész Reingold ide vagy oda -, szóval a TFK zenéje jóval változatosabb, jóval több hangszeres finomsággal, fordulattal, ötlettel bír, amivel nagyrészt ki is kerülik ezt a fajta „csapdát“. (Nagyrészt).
Ilyen értelemben hasonlóan „monolit“ egyébként Morse zenéje, és számomra - kevésbé ugyan, mégis - hasonló a Magentáé, a Gazpachóé, vagy mondjuk a Sylvané. (A jelenséget amúgy általában „neoprog“-betegségnek tartják, viszont pont Morse, a Kaipa, és némileg a The Tangent érintettsége okán én ezt igen erős fenntartással osztom).
Ami az új albumot illeti, az Urskog szerintem az eddigi kilenc egyik legerősebbje, méghozzá az első (The Frozen Dead of the Night, 19 perc), de inkább az utolsó (The Bitter Setting Sun, 15 perc) szerzemény okán, mely utóbbi talán a banda eddig legjobbja. Ez a kettő - közülük is persze inkább a Bitter - ugyanis úgy tipikus Kaipa, hogy mégis valahogy nagyon más, mint általában a Kaipa. Egyrészt mert az átlagnál sokkal melodikusabbak, másrészt mert sok bennük az ötlet, a zenei fordulat - mégha a zenei „eszközpark“ a megszokott is -, végül pedig mert valahogy nem érzem őket soknak, sűrűnek, töménynek, talán a viszonylagos szellősségük, rövid, ám gyakori lecsendesüléseik okán... És érdekesmód pont ez a két szám juttatja mindig eszembe a klasszikus, kilencvenes-kétezres évekbeli, még messze nem megfáradt TFK-t. A hosszan kitartott, monoton gitárszólók persze ezekben is jelen vannak, de azt hiszem, ez valahogy megdönthetetlen alapja az egész Stolt-iskolának, ahogy mondjuk a viszonylag gyakori teatralitás is; de az is, hogy az egész lemez amúgy igen jól és profin szól.
Egy szó, mint száz, jó ez a lemez, mégha sok újat a Kaipa eddigieihez képest nyilván nem is ad. Azért nyilván, mert a Kaipa zenéje pont nem olyan.
Marillion, One Hour Before It’s Dark
Ilyen hosszú idő, hat év idáig még nem telt el két Marillion-sorlemez között (négy volt a maximum), és ha a bandának immár ennyi idő kell egy ilyen anyag megjelenéséhez, akkor azt én mondom, abszolút megérte kivárnunk. Az album ugyanis a Marbles óta messze a legjobbjuk. Pedig igen erős cucc a 2012-es Sounds is, és annál csak kicsit érzem kevésbé erősnek a ’16-os FEAR-t. A One Hour szerintem van olyan jó, mint a Marbles, még ha hangzásában eléggé másmilyen is.
Megszólalása, hangzásvilága ugyanis részben a Sounds-é (amelyik persze a Marbles-ből erősen táplálkozik), részben pedig a kilencvenes évek Marillionjáé, ami utóbbi viszont igazi meglepetés, ez ugyanis érzésem szerint utoljára valóban a ’99-es .com-ra volt jellemző. Azaz itt kvázi vegyül egymással a Hogart-érás „régivágású“ és modern Marillion.
A jellemző dalszerkezetek - többtételes, viszonylag hosszú, epikus szerzemények - tekintetében pedig egyértelműen a FEAR rokona, ilyen értelemben folytatása. Viszont a FEAR szerintem három hibáját - a relatíve egysíkúságot, Hogarth túlzott jelenlétét, valamint az egyik hosszú szerzemény szétesettségét - szerencsére nem, vagy csak igen kevéssé ismétli meg. E három dolog közül pedig az, hogy az igencsak problémás H-faktor jórészt kiiktatódott, csakis az imént említett, részbeni kilencvenes évekbeli hangzás fényében nem akkora meglepetés.
Arról van szó, hogy a kétezres évektől egyre erősebbé váló tendencia, Hogarth-nak a zenére való rátelepedése, hogy a Marillion egyre inkább „Hogarth és a kísérőzenekar“-rá vált, és ez a FEAR-en érte el a csúcspontját, nos, ez itt jóval, de tényleg jóval kevésbé érezhető. Mintha ebben is visszatért volna az album egy korábbi periódusba, jelen esetben a kétezres évek első felének szintjére, amikor az amúgyis hallatlanul karakteres, szuggesztív énekes jelenléte ha már dominánsabb is volt a korábbi másfél évtizedhez képest, ez még nem volt zavaró, hagyott teret és levegőt a többieknek, a zenének.
A szellősség, levegősség melletti pozitívum az is, hogy - szerintem ezzel szoros összefüggésben - sokkal kevésbé egysíkú és önismétlő, mint a FEAR, vagy még két másik kétezres évekbeli anyag, a Happiness és az amúgyis millió sebből vérző Somewhere. Több az ötlet, többféle a hangulat, gyakoribbak a témaváltások, nagyobb terük van az egyes hangszereknek és szólóknak; emellett pedig nem is ül le sehol, ellentétben a most említett három albummal, és e tekintetben melléjük kell tennem az Anoraknophobiát is...
És még valami: az új lemez óriási pozitívuma az erős melodikussága - és ha csak a kétezres éveket veszem, e tekintetben szintén csakis a Marbles-hez fogható.
Egyből igen erősen indít az album a Be Hard on Yourself-fel: jó kis téma- és ütemváltogatós, komplex progrock többszöri felpörgéssel és hirtelen leállással; igen jellegzetes a szaggatott, töredezett ritmusképlet, markáns a szintiháttér, és veszettül jók Rothery pengetései.
Jórészt rockos, dögös a szintén háromtételes Reprogram the Gene, melyben az egyes tételek/szakaszok a Be Hard-hoz hasonlóan többé vagy kevésbé más-más témák és tempók; a dal mindazonáltal kevésbé érdekes és izgalmas, mint a Be Hard.
Egy rövidke instrumentális átmenetet (Only a Kiss) követ a Murder Machines, egy szintén erőteljes és rockos szám, melyet igazából csupán Rothery riffjei és szólói tesznek jellegzetessé.
A Be Hard-hoz hasonló mélységekkel bír az atmoszférikus és alapvetően lágy, billentyűk dominálta The Crow and the Nightingale, egy nagyon jellegzetesen kilencvenes évekbeli hangzású és hangulatú dal.
Öt részből áll a második leghosszabb (majd 11 perces), és ennek megfelelően összetett, az egyszerű, nyugodt csendesség és a dögös középtempó közötti utat többször is bejáró Sierra Leone, egy érzékeny és igen hangulatos prog.
Végül pedig a lemez leghosszabbja, egyben a legjobbja is, a négytételes, jó 15 perces, a Covid-járványban helytálló egészségügyiek előtt tisztelgő Care. Jellegzetes, öblös basszusú középtempóval indít, hamar felpörög, majd témájában is, tempójában is vált, aztán újra egy hasonlóan markáns váltás, végül a negyedik szakaszra is vált egy jókorát... - mindezt természetesen úgy, hogy közben vaskövetkezetességgel tartja magát a hangnemhez, a hangzás- és dallamvilághoz, azaz saját belső logikájához, így tökéletes, kerek egésszé gyúrva az egyes témákat. Komplexitásában is könnyen követhető, remek hangszeres megoldásokkal zsúfolt, a legvégére pedig igazi, lúdbőröző katarzist hozó szerzemény - a kétezres évekbeliek közül a The Invisible Man, a Neverland, a Montreal és a The New Kings méltó párja.
Porcupine Tree, Closure/Continuation
Idáig a 2007-es Fear of the Blank Planet-et (és vele együtt az ugyanabban az évben megjelent Nil Recurring-EP-t) tartottam a banda legjobbjának, most már inkább ezt az új albumot. Szerintem nagyot merít Wilson 2008-ban elindult szólómunkásságából: az anyag az ezredforduló utáni, egyre érettebb PT és Wilson tízes évek eleji-közepi zenéjének igen jól sikerült ötvözete.
És pont emiatt érzem ennyire sikerültnek, a jó Steven szólómunkái ugyanis nekem úgy általában valamiért jobban fekszenek, mint a PT zenéje, többet és szívesebben hallgatom őket; talán mert - főképp a The Raven... és a Hand.Cannot.Erase - egyszerűen (sokkal) izgalmasabbak, valamint ezek már egy beérett zenész kiérlelt, letisztult munkái, amihez hasonló kiérleltséget a PT esetében idáig igazából csak a Fear-en éreztem.
És ugyanígy érdekes és izgalmas az új lemez, amin egyáltalán nem is csodálkozom: 13 év telt el a legutóbbi PT-album - a nem igazán izmos The Accident - óta, volt bőven idő mindhárom tag számára inspirálódni, maga az agytröszt Wilson pedig közben felépített egy a PT zenéjétől persze nem nagyon eltávolodó, kifejezetten sikeres szólópályát, melynek egyes átplántálható zenei elemeiből, ötleteiből, megoldásaiból természetes, hogy bőven jutnak erre az új anyagra; az lenne a furcsa, ha nem így lenne.
Magyarán már a lemez hallgatása előtt majdnem biztos voltam benne, hogy fog annyira tetszeni, mint a Fear, vagy a Deadwing...
Nagyon erősen indít a leginkább a The Raven... hangzásvilágát megidéző Harridannel; zaklatott ritmusai, jellegzetes öblös basszusa és elektronikus hangzású alapkísérete már önmagában igen izgalmassá teszik.
Tipikusan elmúlt évtizedbeli Wilson-szerzemény a nyugodtabb hangvételű, a csendesebb és a kemény témákat váltakozva hozó Of the New Day.
Szerkezetében is, hangzásvilágában is hasonló a Rats Return, a karcosabb témái viszont a komplexitásukkal igen izgalmassá teszik.
A Dignity megint olyan, mintha valamelyik Wilson-szólóról szökött volna, egyébként egy akusztikus alapú, szellős, érzékeny, témaváltásaival nagy mélységeket is hozó progrock.
A Herd Culling a sejtelmes hangulatú, izgalmasan vibráló témáit szinte be-berobbanva felváltó metálos dübörgésével már sokkal inkább tipikus PT.
Igen érdekes dal a viszonylagos nyugodt hangvétele alatt is nyugtalan, zaklatott érzetet keltő Walk the Plank, melyben a markáns elektronikus alap, a töredezett ritmusképlet és a kifejező basszus játsszák a főbb szerepet.
Az album leghosszabbja a jó 9 és fél perces Chimera’s Wreck, egyben szerintem a legjobbja is. Lassan építkezik, és egy elképesztően jó, hallatlanul izgalmas, sokrétű, komplex progrock lesz belőle. Van egy vissza-, visszatérő, roppant melodikus énektémája, és a dal második felében Wilson kifejezetten élvezetes riffjeihez hasonlókat sajnos tőle magától sem igen szoktam hallani...
A lemez egyetlen instrumentálisa a Population Three, egy dinamikus, fel-, felpörgő, gitárjátékával is, ritmusvilágával is amolyan kései Crimsonos beütésű, már egyáltalán nem meglepő módon igen izgalmas heavy-prog.
Az album többi dalánál egy fokkal talán kevésbé markáns a Never Have, az egyetlen, amely mellett valahogy mindig elsiklok. Talán mert bár tempós, némileg összetett is, valamint relatíve sok benne a billentyű, valahogy nincs az az erős dinamikája, kissé egysíkúnak érzem.
Végül a hangzásvilágában hasonló Love in the Past Tense, egy szolid és melodikus prog, a második felének sajátos instrumentális betétje igen tipikusan Wilsonos.
Az eddig megismert 2022-es studióalbum-megjelenésekről a véleményeim, ábécé-rendben. Most 12 darab, és pár héten belül jön az előirányzott további kb. féltucat. Bármi kapcsolódó gondolat, vélemény, ellenvetés stb., remélem nem tartjátok magatokban. :)
Bernard & Pörsti, Robinson Crusoe
Ez ugyan még 2021-es kiadású, ám valamiért nem került bele a tavalyi listába, talán mert csak az év vége felé jött ki.
A duó harmadik albuma, és az összes Samurai-/B&P-lemez közül nem meglepő módon leginkább a Guliverre hasonlít, a regényt elmesélő konceptjellegen túl zenei egységességében, hangzásvilágában és dalszerkezeteiben is. És persze azzal, hogy mindegyik dalnak más-más a szerzője, egy kivételével mindegyikük olasz, és mind az adott dal billentyűse (akik egyébként jórészt ugyanazok, mint a Gulliveren). Valamint azzal, hogy más és más az énekese a négy vokálos számnak, melyek közül három angol, egy olasz nyelvű.
Kevésbé érzem viszont jónak a Robinsont, mint a Gullivert: valahogy egy fokkal kevésbé inspirált, kevesebb az ötlet, a fordulat, az ínyencség. Nem sokkal, hisz még így is erős anyag, de nem tud annyira lekötni, mint az elődje. És érdekesmód itt inkább az énekes dalokat tartom jobbnak, mint az instrumentálisokat, pedig a TSoP/B&P esetében ennek az ellenkezője a jellemző.
A legjobb példa erre a tízperces Like an Endless Sea, mely ugyan egy tipikusan jóféle szamurájos prog, ám emellett kissé filmzenés jellege van, amit viszont határozottan feldob az az igen melodikus két és fél perc, mely alatt John Wilkinson (Mama - Genesis Tribute) énekel úgy, mintha azt egy oktávnyival magasabb hangfekvésben éneklő Phil Collins tenné.
Az album talán legjobb dala pedig az a Friday, melynek szintén tíz percét viszont végigénekli Marco Vincini: angolul, a szöveg egyenesen és változtatások nélkül a Defoe-regényből van, és bár részben eleve klasszikus Genesis-jellegű a szám, Vincini a korabeli Gabrieles énekstílusával kifejezetten ráerősít erre.
A The Island of Despair a négy vokális szerzemény közül a legkevésbé ütős: bár erős a hangulata, maga a zene kicsit fantáziátlan, középtájt le is ül, viszont a tízperces dal újfent Genesises második felében igen karakteresek az itt tiszteletét tévő Steve Hackett hosszú szólói.
Az olasz nyelvű, hegedű-dominálta és jólesően karcos The Rescue pedig szintén a lemez erőssége, ahogy a három instrumentális dal közül a záró és némileg Solarisos New Life is az, benne markáns riffekkel és szólókkal, valamint John Hackett ihletett fuvolajátékával.
Big Big Train, Welcome to the Planet
A Longdon 2021 végi halálakor már nagyjából kész album az előző Common Groundnál kevésbé atipikus Longdon-érás, jobban belesimul a 2009 óta tartó - és most értelemszerűen végetért -, egyébként igen termékeny korszakba. Hangzásában, megszólalásában és egységességében inkább a Grand Tourra hasonlít, bár persze a Common hangzásvilága is gyakran eszembe jut, talán mert pontosan ugyanaz az akkor megújult gárda készítette, és mert hasonlóan erősnek érzem D’Virgilo szerepét. És azt mondanám, van olyan jó ez is, mint a Grand Tour, amely pedig a két English Electric óta a legerősebb anyag.
Mint általában, egy lendületes, egyúttal nem túl komplikált, de messze nem is unalmas, megnyerő dallal indít a banda, ez a Made from Sunshine.
A kifejezetten tempós The Connenction Plan az album egyik olyanja, melyről kiabál, hogy D’Virgilio minimum társszerző benne, és így persze hallhatjuk az ő hangját is. Erős dal, és már önmagában a folyamatos hegedűkísérete igen izgalmassá teszi.
Másmilyen, de hasonlóan erős a Lanterna: lágyan kezd, aztán hamar tempósra és dögösre vált, és amolyan szolid progrock kerekedik ki belőle; a hegedű ebben is igen markáns.
Olyan értelemben tipikus dal a minden mást Longdon énekének alárendelő csendes, nyugodt Capitoline Venus, hogy minden lemezen van ilyesmi, bár azok jellemzően hosszabbak ennél a két és fél percnél.
Izgalmas prog az instrumentális Room with No Ceiling, igen hangsúlyos benne a basszusjáték és a tangóharmonika.
A Proper Jack Froster melodikusságával, sűrű tempóváltásaival, gazdag hangszerelésével, és azzal, hogy benne a billentyűs, Carly Bryant is énekel, igen erős darab.
Mindazonáltal az album talán legjobbja a másik instrumentális szám, a Bats in the Belfry. Az összképet tekintve jellegzetesen D’Virgilio-szerzemény, részleteiben már kevésbé: egy sűrűn téma- és ritmusváltogató, igen komplex, modern progrock, roppant izgalmas benne a billyentyűhasználat, különösen az újhullámosan vibráló utolsó percében, mely alatt a jó Nick dobjátéka végre megkapja a rivaldafényt...
A Longdon-érára jellemző, hogy a szerintem legjobb dalok az adott lemez (leg)hosszabbjai is egyben: a maga jó 7 percével az Oak and Stone itt a leghosszabb, viszont messze nem a legjobb. Nincs vele különösebb baj, ám nem is különösebben izgalmas: jellegében pont a legrövidebbre hasonlít (a Capitoline-ra), azaz Longdon benne az abszolút főszereplő, ennek megfelelően pedig lágy és nyugodt, és ez a hangvétele a középtáj mérsékelt begyorsulásával is megmarad. Magyarán ezt a hosszt az album több más dala sokkal inkább megérdemelné...
Pár másodperces nagyzenekari jellegű, enyhe teatralitást követően hasonlóan lágyan indít a lemezcímadó utolsó szám, viszont a dal újfent az anyag egyik nagy erőssége. Alapvetően lassú tempójú, lassan is bontakozik ki, ám már első hallgatáskor határozottan érezni, építkezik, halad valami felé, és ez így is van: a végefelé már egy tempós, felszabadult, dzsesszlokál-jellegű örömzenébe megy át, hogy aztán a legvégére hamar - sajnos túlságosan hamar - vissza is csendesüljön... A dal egyébként roppant melodikus, valamint markáns benne a szólógitár és a náluk szokatlan hangzású, bitangjó szinti, továbbá az első perc után Bryant veszi át végleg a szólóéneket, ami szintén igen jót tesz ennek a zárásként is tökéletes számnak.
Comedy of Errors, Time Machine
A skót banda szerintem annyira érdemtelenül alulértékelt, hogy gondoltam, megérdemelnek egy viszonylag rövid átfogót az aktuális anyag felvezetéseképp.
1984-ben alakultak, rá négy évvel pedig kiadták az első lemezüket (Comedy of Errors), amely nem nagyon különbözik a brit „neoprog“-szcéna Marillionon és IQ-n kívüli többi, már a nyolcvanas években alkotó szereplőjének (Pendragon, Pallas, Abel Ganz, It Bites) korabeli kiforratlan, nem különösebben igényes és érdekes zenéjétől, hacsak annyiban nem, hogy már itt is érződik a CoE szerintem legnagyobb erénye, ami egyetlen szempontból kicsivel a többiek, sőt talán a később indulók fölé is helyezi: a hallatlan melodikussága.
Aztán feloszlanak, eltelik 23 év, és 2011-ben újjáalakulva kiadják a második albumukat: a Disobey mintha a Fish-érás Marillion és egyes neoprogok, mindenekelőtt a Pendragon és a Collage kilencvenes évekbeli zenéjének igen jól sikerült keveréke lenne. Van benne tehát egyfajta megkésettség, hisz a tízes évek elején ez a hangzás talán már senkire nem volt jellemző: olyan, mintha az elmúlt jó két évtizedet visszamenőleg akarnák bepótolni, hogy vegyük úgy, mintha a Disobey és a következő album a kilencvenes, a rákövetkező pedig a nullás években készült volna... Ha ez a három lemez nem lenne annyira jó, amennyire, ez a (meg vagyok róla győződve, valós) koncepció akár nevetséges is lehetne, ám így abszolút működik, azaz a megkésettség érzete mit sem von le élvezeti értékükből.
Visszatérve a Disobey-ra: ahogy a lemezcímadóval indít, az az energikusság, magabiztosság és lelkesedés egyszerűen lehengerlő; Joe Carney kezdő sora („Hello and welcome to another show, if you switch off now you may never hear my voice again“) pedig rá is erősít erre... Az egész albumon erősen érződik egyébként a kilencvenes évek újból szárba szökkent progjának lelkesedése, ahogy egyenesen tobzódik bővérű szintiszólókban éppúgy, mint nagyszerű dallamokban. Főképp utóbbiból pedig rendesen kapunk a banda (eddigi) magnus opusában, a jó 25 perces, négytételes The Student Prince-ben; és ezen belül is az első tétel, a már a nyolcvanas években megírt When Will I See You az, melynek a melodikussága valami egészen elképesztő: amennyi kitűnő dallam ebben a kilenc percben összezsúfolódik, az még teljes lemezeknek is dicséretére válna...
A négytételes dalfolyam egyetlen hibája egyébként, hogy benne az egyes dalok túlságosan elkülönülnek egymástól, jószerivel csak a hangnemük azonos.
A 2013-as Fanfare & Fantasy mintha a Disobey talán minden tekintetben kicsit továbbfejlesztett változata lenne. A hangzásvilága is már inkább kilencvenes évek végi, mint közepi; ezzel együtt marad a főleg a nyolcvanas Marillionra és kilencves Pendragonra jellemző hasonlatosság (az egyszem kakukktojás a nyolcvanas Rush-t idéző In a Lifetime). A dalok valahogy kiérleltebbek és kidolgozottabbak, profibban is szólnak, és a melodikusság is mintha még erősebb lenne... A zene billentyű-dominanciája és az ezzel vélhetően összefüggő dallamközpontúság egyébként nem véletlen, a CoE-albumok egyszemélyes zene- (és szöveg-) szerzője a billentyűs Jim Johnston.
Az anyag igen egyenletes színvonalú, egyetlen dalt sem tudnék sem kiemelni, sem „lehúzni“.
A 2015-ös Spirit hangzásvilága már sokkal inkább a kétezres, mint a kilencvenes éveké. Annyiban is más, mint az előző két album, hogy - az utolsó dalt leszámítva - egyetlen összefüggő dalfolyam, ami mint ilyen, leginkább talán a Misplaced Childhoodhoz teszi hasonlatossá, hisz itt is egymástól gyakran eléggé eltérő jellegű dalok folynak abszolút zökkenőmentesen és természetes módon egybe - pontosabban ugye váltanak egyikből a másikba. Igen dinamikus anyag, felpörög és lecsendesedik, dögösen dübörög, majd mélyen elmereng, himnikussá válik, majd sodor magával, a 45 perces folyam végén (Above the Hills) pedig meghozza az egyre érlelődő katarzist is... (A folyam utáni egyetlen, amúgy instrumentális epliógus-dal pedig bár jó és jellegzetes, szerintem nyugodtan le is maradhatott volna).
Mindez pedig annyira jól működik, olyan jól szól, annyi mélységgel, döggel, ötlettel és persze erős dallammal, hogy a Spiritet tartom a zenekar eddigi legjobb albumának. Megszólalásában egyébként már kevésbé Marillion, inkább ha valami, akkor egyrészt a Pendragon-vonal marad, illetve klasszikus Genesist és Yest is kiérzek, amit az először itt megjelenő mellotron is erősíthet.
Minden tekintetben némi visszaesés a 2017-es House of the Mind, melynek jellege, hangzása egyébként nagyobbrészt utoléri saját korát; és bár megvan néhol a korai Marillion érzete, ha valami, inkább kortárs neoprog, konkrétabban Red Sand ugrik be.
A hatból csupán két szerzeményt mondhatok igazán jónak, a két leghosszabbat, közülük is inkább a majd 15 perces lemezcímadót. Elég komplex, de többségében lendületes dal, a középtáji sodró pulzálása bitangjó, de eleve jól állnak neki mind a hardrockos Hammond-futamok, mind a helyenként korai Marillionos (Grendel) jelleg. Ott a helye a banda legjobbjai között.
Picit kevésbé erős a jó 13 perces Song of Wandering Jacomus. Lassú folyású, sejtelmes hangulatú, kicsit amolyan himnikus dal, és kivételesen inkább a jellegzetes elektromos gitár játssza benne a főbb szerepet, mint a szintik. Kissé egyhangú, tulajdonképpen ez az egyetlen bajom vele, de ezzel együtt is erős darab.
Az ütemes kezdőszám, a Tachyon nem egy túl bonyolult dolog, bár nem szól rosszul, az instrumentális A Moment’s Peace hangulatos ugyan, de eléggé semmilyen, a rövidke One Fine Day pedig a megszólalásával és erős dallamosságával mintha a Disobey-ről vagy a Fanfare-ről maradt volna le.
Végül a viszonylag összetett Ever Be the Prize szintén kakukktojás az egyrészt inkább a korai albumokra való jellegével, másrészt tempósabb részein a maga erőteljesen nyolcvanas évekbeli hangzásával és fílingjével.
És az új, egyébként elég rövid, alig 45 perces album. Jellegében, összhangzásában is az előzőre hasonlít, ám annál szerintem határozottan jobban sikerült.
A kezdődal The Knight Returns nem új, hisz a váza és fő dallama már ott van a debutáló ’88-as lemezen Behold the Knigt címmel; annyi a változás - ami persze nem kevés -, hogy korszerűbb a hangzás, valamint új témákat kap, és ezek mindenképp a javára is válnak. Többségében lendületes, dögös szoftprog fülbemászó dallammal.
Igényes popszámnál sajnos nemigen több a Lost Demigods, az album, sőt a megújult zenekar legkevésbé igényes darabja - és ezen nem segít a néhány másodperces, gitáros Beethoven-parafrázis sem.
Itt is (persze) a leghosszabb, a jó 15 perces Wonderland a legütősebb szerzemény. A Red Sand legjobbjaira emlékeztető, struktúrájában is, hangszerhasználatában is igen összetett, melodikus, kitűnő, modern progrock, ami mint ilyen, az előző lemez címadójához hasonlóan ott van a banda legjobbjai között.
Szintén eléggé jó darab az instrumentális Past of Future Days: igen jellegzetes dal, egy markáns basszusmenet húzódik benne végig szünet nélkül, kis megszakításokkal akusztikus gitár adja ugyanazt a dallammenetet, mögöttük vonós-szinti és bőséges mellotron, a főtémát pedig elektromos gitár adja... Pazar.
Végül a jó 12 perces, szintén kicsit Red Sandes, és szintén nagyszerű lemezcímadó. Lassan építkező, többségében amolyan ráérősen középtempós prog, az ebben a ritmusban a háttérben végighúzódó zongoramenet ugyanazt a dallamot adja, amit az ének; a középtáj ütemváltott, instrumentális két perce bitangjó, a második felében az ének franciára váltása telitalálat, hiszen remekül passzol annak a néhány percnek a kissé rezignált hangulatához; a végére pedig mindez kisebb katarzist is hoz...
Glass Hammer, At the Gate
A Babb által újonnan írt regény, a „Skallagrim - In the Vales of Pagarna“ című trilógia utolsó zenei darabja. Alaphangzásában, megszólalásában hasonlóan karcos, mint két elődje, mégis határozottan jobbnak érzem náluk. Egyrészt, mert az előző albumon bemutatkozó új énekesnő, Hannah Pryor igen nagy teret kap, a nyolc énekes számban döntően őt halljuk, márpedig neki erős és jó hangja van. Másodsorban, mert amikor mégsem őt halljuk, akkor - két dalban - a két vendégénekes egyikét, a nyolc év után a GH-ben újra feltűnő Davisont, ami márpedig piszok jó dolog...
Ám leginkább azért, mert a dalok többsége egyszerűen jobb, mint a két elődön; pontosabban inkább azt érzem, hogy arányában több az érdekes, izgalmas, jó dal, mint azokon.
Mindjárt ilyen az induló The Years Roll by. Nagy előnye, hogy speciel olyannyira nem kemény hangvételű, hogy egyenesen akusztikus az alapja, így aztán van is tere a markáns basszusnak, a sokszínű billentyűjátéknak, a bandától már túlságosan rég hallott, Howe-ízű steel-gitárnak... emellett kellően szellős, és kifejezetten melodikus darab.
A Savage és az All for Love nem különösebben érdekes, karcos dalok, foltokban itt-ott kibukó jóképű szintikkel és riffekkel.
Az egyetlen instrumentális szerzemény a North of North: az izgalmasan vibráló Tangerine Dreamesen szintis és dobgépes alapból egy ponton veszettül jó progmetálba vált át, majd vissza a tisztán elektronikus hangzáshoz... nagyon erős darab.
Hozzá hasonlóan építkezik a jellegében viszont nagyon más All Alone: alapvetően kemény szám, viszont igen tetszetős a jellegzetesen bluesos és rockandrollos megszólalása, illetve az, ahogy az előbbiből utóbbiba vált át, majd vissza. A két stílust erősítő riffek nagyon jók, ahogy jó hallani a lemezen itt először felbukkanó Davisont is.
A Snowblind Girl két érdekessége a karcossága mögött jellemzően végighúzódó akusztikus alapkíséret, illetve a középtáji, igen furcsa hangzású szintis kiállása.
Első felében jellemzően kemény, a másodikban már egyáltalán nem az a Standing at the Gate: Davisonnak itt végre Pryorral egyenlő szerepe van, ami a nagyobb teret kapó szintikkel és az erősen melodikus refrénnel együtt a banda fényesebb napjait idézi.
A lassan induló, repetitív módon ugyanazt az akkordmenetet ismétlő zongoraszólamon alapuló, elmerengős In the Shadows kitűnő felvezetése az utolsó dalnak, a messze leghosszabb (jó 13 perces) It’s Love-nak. Semmi nincs belőle a trilógiát meghatározó karcos jellegnek, ám annál több a főképp a Davison-érára jellemző erényeknek. Lassan indul ez is, idővel tempósabbra vált, és mesterien építkezve lesz egyre izgalmasabb, összetettebb, monumentálisabb, a végére pedig katarzisba forduló; roppant melodikus szám, atmoszférikus szintikkel, a háttérben megbúvó mellotronnal, valamint veszettül jók mind a May-es/Queenes riffjei, mind az utolsó harmadában egyre hangsúlyosabb Howe-os steel-gitár.
Tipikusan az a dal, amit sokkal hosszabban tudnék hallgatni; nemcsak az album, de egyenesen a trilógia legjobbja.
Progresszív rockfesztivál Budapesten 2023. január 21-én, szombaton!
"A Legenda Sörfőzde színpadán 2023. január 21-én, szombati napon 7 kiváló zenekarral első ízben kerül megrendezésre a MOONHEAD PROG FEST.
Az este folyamán a termekben felváltva játszanak a zenekarok, törekszünk rá, hogy a koncertek között legalább 10 perces szünetet tudjunk tartani, de ezzel együtt minél inkább követni tudjuk a kiírt programot. (a kezdési időpontok és sorrendek hozzávetőlegesek, a változtatás jogát a szervezők fenntartják)
JEGYÁR: 4000 Ft A Legenda Sörfőzdében melegkonyha üzemel, széles ételválasztékkal, pizzákkal, a bárban csodálatos minőségi kézműves sörökkel. Sok szeretettel várunk mindenkit, aki szereti a jó muzsikát! Osszátok, lájkoljátok, terjesszétek, jusson el minél több emberhez! Tudnotok kell, hogy ez a fesztivál mindennemű támogatás nélkül jött létre, a szereplő zenekarok vállalták azt a kockázatot, hogy ami honoráriumuk van a buli végén, az mind kizárólag a jegybevételek függvénye. A közönség lélekszámán múlik, hogy a fellépőknek csak sörpénz marad, vagy esetleg még a benzinköltséget is ki tudjuk majd termelni. Ezért előre is köszönjük, ha hírét viszitek a rendezvénynek. Annak pedig, aki a jelenlétével is megtisztel minket január 21-én, kétszeres köszönet! Egyúttal szeretnénk köszönetet mondani a Legenda Sörfőzdének, és az esemény médiatámogatójának, a Rockinform Magazinnak."
mostanában szoktam nézni ilyen reaction videókat :D
a tool a legérdekesebb. marha érdekes nézni ahogy az ember arcán látszik, hogy egyszerre érti és nem érti első hallásra a tool összetett zenéjét. és hogy élvezi, ahogy az agya megfejti és megérti :)
Az új The Tangent egy csoda (megint). A The Lady Tied To The Lamp Post c. dal pedig mehet a progrock klasszikusok közé. Hogy csinálják? Mindegy, a lényeg, hogy csinálják még jó sokáig.
És Thomas Thielen barátom új albuma is hozza a szokásos színvonalat.
Steve Hackett egy talány. Megfejtésre vár, hogy "Hát ez meg hogy lehet?" - Már amit művel az utóbbi években a sorlemezein. Amikor már senki nem várta tőle. A szó amit kerestem az "ÉRVÉNYES" - Köszi!
Wilson nekem nagy felfedezésem, eddig valahogy kimaradt a PT-vel együtt. aztán hosszú időre bekltözött a playlist-em elejére a Future bitest, majd visszamenőleg a régebbi cuccaik is
Hosszú évek után most újrahallgatva a (nem akusztikus és nem Revisited-) sorlemezeit, tudni vélem, honnan eredeztethető Hackettnek ez a mai, szerintem 2010-re kikristályosodott, markáns és összetéveszthetetlen stílusa. Persze mondhatni, hogy – legalábbis a gitárstílus - már 1971-ből, vagy mondjuk az Acolyte-tól, de ahol ez a mai dalai döntő többségére jellemző fúziós, gyakran nagyzenekari kíséretű, világzenei elemeket is jócskán magába olvasztó, sajátos hangzásvilág először megjelenik, az a ’99-es Darktown (Rise Again és The Golden Age of Steam).
A kétezres évek két „normál” sorlemeze (To Watch the Storms, Wild Orchids) nekem még afféle átmenetnek tűnnek, melyekben a „régi” Hackett és a lassan, de biztosan tért nyerő új hangzásvilág mellett ott van még több olyan, a jó Steve-re mindig is kevéssé jellemző stílusú szerzemény, amik aztán 2010-re vagy teljesen kikopnak, vagy hősünk a későbbiekben egyszerűen a saját képére formálja őket. Ezen a két albumon több elképesztően jó dal éppúgy van, mint jópár totál jellegtelen és felejthető.
Aztán a 2010-es fordulat, az Out of the Tunnel’s Mouth, amely szerintem a Spectral Mornings (esetleg a Defector), azaz harminc év után Hackett legjobb sorlemeze. A mai trademark itt érik be, itt áll teljesen össze, és válik szinte kizárólagossá; a többé-kevésbé menetrendszerűen megjelenő akusztikus albumokat leszámítva évtizedek óta nem volt ennyire letisztult hangzású anyaga. Ezen a lemezen vagy erős, vagy nagyon erős dolgok vannak.
És innentől már minimum ugyanez a helyzet, de inkább jobb. A Beyond the Shrided Horizon szerintem még hasonlóan erős, a Wolflightot és a Night Sirent nem is tudom, miért, de picit erősebbnek, az At the Edge of Lightot pedig, ha lehet, határozottan ütősebbnek érzem, talán mert a bivalyerős dalok egyszerűen itt vannak túlsúlyban; mestermű, és bár biztos furának hat egy akkor 69 éves zenész kapcsán ilyet mondani, szerintem az album a modern prog egyik gyöngyszeme.
De ez talán nem is csoda: a 60-as és 70-es években indult progresszív rock zenészei közül gyakorlatilag Hackett az, aki toronymagasan kiemelkedik újat és érvényeset hozó, azaz nem a múltból élő aktivitásban és termékenységben. A tavalyi évösszegzésemben Howe kapcsán, az ő kvázi ellenpontjaként hoztam példának Hackettet, akiben sokkalta több volt és van, mint az élvonalbeli bandájával töltött időben. Az eredeti progzenekaruk mellett/után új stílust kialakítók és azzal aztán kiteljesedők igen szűk csoportjában (Fish mellett) talán ő az egyetlen jelenleg is aktív tag. (Gabriel, a két Anderson, Waters, Morse, Steven Wilson esetében különböző okok miatt ez csupán részben igaz, más szóbajöhető nevek pedig nem is jutnak eszembe).
Az új album tartja az At the Edge szintjét. Már önmagában a dobosok névsora (d’Virgilio, Ehart, Blundell) túlmutat önmagán, és például az sem mellékes, hogy Reingold tolja a basszust. Dugig van nemcsak bitangerős, hanem kifejezetten markáns dalokkal, ami számomra tényleg kicsit meglepő egy ilyen korú, és kétévente új szerzeményekből álló lemezeket kiadó zenésztől. A Prokofjev-balett ismert dallamain alapuló, és nem éppen Emersonék hatásvadász feldolgozásmódjához hasonlatos Natalia, a Musical Box mindannyiunkba beleégett gitáros őrületét idéző Relaxation Music for Sharks, az afrikai motívumokkal teljesen átjárt, igen izgalmas Wingbeats, a keleti ízekkel ugyanígy átitatott Shanghai to Samarkand, a Nad Sylvan által énekelt, komplex The Devil’s Cathedral, a szintén sűrűn ütemváltogató Held in the Shadows, a karcosságával ütő Fox’s Tango, az elképesztő riffekkel bíró Day of the Dead, a klasszikus Hackett-szólókkal tűzdelt, fájdalmasan szép Scorched Earth…
Nekem az eddig ismert másfél tucat közül a 2021-es év albuma.
The Neal Morse Band, Innocence and Danger
(Morse legutóbbijáról a tavalyi évösszegzőben írtam).
A banda negyedik albuma, és sokkal inkább hasonlít az elsőhöz (The Grand Experiment, 2015), mint a másik kettőhöz (Similitude és Great Adventure); sőt, mint bármelyik más Morse-anyaghoz. Ennek két fő oka lehet. A zenekarnak fix tagjai vannak (Morse, George, Portnoy, Hubauer, Gillette), akiknek pedig mindegyike részt vesz a dalszerzésben, lemezenként felteszem, eltérő arányban, és persze mindig a jó Neal a fő szerző, míg a Morse-albumokon ő az egyedüli (bár ha jól tudom, Portnoy és George besegít néhol). Márpedig a dalszerző személye nyilván hatással szokott lenni az adott szerzeményre, és ez a Band esetében is azzal együtt van így, hogy a végeredmény, azaz az egyes daloknak és lemezeknek a stílusa, hangzásvilága, mindene nagyon tipikusan Morse-os szokott lenni.
A másik ok, hogy az új album éppúgy nem konceptalbum, ahogy az Experiment sem, míg a másik kettő igen. Ez pedig a gyakorlatban azt jelenti, hogy ezen a kettőn lazábbra vehetik a figurát, hisz nem köti őket semmi olyasmi, mint a koncepthez illő egységes mondanivaló, megszólalás, hangzásvilág stb. És veszik is, így pedig a zene nem, sőt messze nem annyira monolit-jellegű, mint a másik kettőn. Magyarán kicsit változatosabbak, többfélék a számok, ami pedig az önmagát folytonosan ismétlő, mondhatni zeneileg becsontosodott Morse esetében mindenképp pozitívum.
Szóval ilyen az Experiment, és ilyen az új anyag. Csak utóbbi szerintem kicsit jobb, még ha – mint amúgy minden nem worship-dolog Morse-tól – a 2015-ös is teljesen okés és élvezhető. És leginkább a két hosszú szerzemény (Not Afraid II, Beyond the Years), közülük is az utóbbi az, ami miatt erősebbnek tartom. Az Experimenten egyetlen hosszú van (Alive Again), azt más Morse-monstrumokkal összevetve nem tartom különösebben érdekesnek.
A Beyondot igen: szokatlanul sokrétű, összetett, és az unásig ismert Morse-panelek mellett sok izgalmasabb dolog van, míg arányában kevés pátosz és teatralitás. Persze egyetlen pillanatában sem eredeti, de ilyet Morse-tól senki nem is vár, hisz ő pont nem ebben jó, ugye. De legalább (sokszor) baromi jól szól, itt-ott kifejezetten üt is, és eleve hozza mindazt, amiért a jó Nealt szeretni szokás. (Egyébként a szám nagyjából harmadik harmada tisztára olyan, mintha az ezredforduló körüli DT-t hallanám).
A Not Afraid II egy fokkal talán minden tekintetben halványabb, de még ez is tud ütni, és ami az albumon még igen jól sikerült, az a Bridge over Trouled Water. Tulajdonképpen csodálkozom is, hogy Morse csak most dolgozta fel, hisz az eredeti egyenesen ordít egy olyan igényesen felturbózott és ütőssé tett, egyben patetikus és hatásvadász cover után, amilyenben Morse és Portnoy gyakorlatilag egyeduralkodók… A többi dal egyszerűen csak rendben van, még ha nem is különösebben erősek.
Ha Morse tartja ezt a szintet – amibe persze beletartozik a sablonok erősen kordában tartása is -, akkor a következő lemezeket is örömmel fogom hallgatni, még ha tudom, messze nem annyit fognak pörögni, mint mások olyan albumai, amiken új dolgok is vannak, egyben nem ilyen gyakorisággal találkozom velük.
The Watch, The Art of Bleeding
Az olasz banda nyolcadik albuma a 2001-es debüt óta. A kezdetben erősen, sőt deklaráltan a Gabriel-érás Genesis modorában játszó Rossettiék lassan hagyták el azt az időközben egyébként korai Collins-érás jegyeket is felvevő irányvonalat, és ezzel párhuzamosan alakították ki a mára szerintem igen egyedivé vált stílust, mely még a jó Simone Gabrieles orgánumával együtt is inkább csak emlékeztet ebben-abban a hetvenes évekbeli Genesisre. Mondjuk a hangzásvilág a kezdetekben sem volt egy az egyben a nagy példaképé, lévén már akkor megvolt a ma is nagyon jellemző két jegy, a sötét, darkos tónus, valamint az ehhez részben hozzájáruló, egyedi módon karcos gitár-aláfestés.
A 2011-es ötödik lemez, a Timeless a banda történetében először tartalmaz Genesis-feldolgozást, rögtön hármat is Gabrielék korai korszakából, ám érdekesmód pont ez az album, amelyiken utoljára lehet gyakori Genesis-utánérzésünk: a következő Tracks from the Alps már egy friss és megújult, hangzásában határozottan egyedivé csiszolódott, nagyszerű zenekart mutat, néhol egyenesen remekbeszabott dalokkal (ATLAS, The Last Mile, Devil’s Bridge).
Ezt az irányt folytatja a ’17-es Seven szintén jópár igen erős dologgal: Blackest Deeds, Tightrope, az újhullámosan dark Disappearing Act, valamint a Timeless óta először a Genesishez visszanyúló After the Blast. És ezen szerepel a még a ’75-ös Acolyte-on megjelent Hackett-dal, a jócskán átdolgozott The Hermit, magának a jó Steve-nek a szólójával.
Az új album annyiban csavar a dolgon, hogy úgy tartja meg a zene a rájuk jellemző egyediségét, hogy bizonyos dolgokban mégis eltér a két legutóbbi lemez hangzásától. Nekem a mellotron visszatérése a leginkább szembeszökő: a korai albumokon gyakori volt, aztán a tízes években visszaszorult, ám itt hirtelen ismét olyan sűrűn hallani, mint eddig tán még semelyik anyagukon. Ez egyébként jó, mert egyszerűen remekül illik ebbe a zenébe. Igaz viszont, hogy (szerintem) ezzel összefüggésben pár dalban egyes Genesises jegyek ismét markánsabban vannak itt jelen, ám ez egyáltalán nem válik a lemez hátrányára, sőt, Rossettiéknek ezt ugyanis az elmúlt évekre sikerült kifejezetten finommá és ízlésessé csiszolniuk.
A másik, hogy a fentebb írt jellegzetesen karcos gitártémák, amik idáig mindegyik albumon meghatározóak voltak, itt kevésbé jellemzőek. Helyette részben mellotron van, részben billentyűhangzások és -hangszínek olyan változatosságban, ami viszont idáig nem volt. És ez szintén igen jó dolog, mert már önmagában izgalmassá teszi az egyes dalokat.
A harmadik pedig, hogy ez az első konceptanyaguk (az erőszak természetéről), és ez mint általában, náluk is némileg összébb rántja, egységesebbé teszi a zenét, amire a lemez első két és utolsó számán végigvonuló, amúgy roppant melodikus téma csupán feltűnő példa. Egyébként ez utóbbi három dal közül az intró utáni, elektronikus szinti által kísért, erőteljes Red, és az alapvetően sodró lendületű, összetett Red Is Deep olyan bitangerős dolgok, amilyeneket idáig még nem hallottam tőlük.
Egy szó mint száz, nem tudom, ez az album tetszik-e legjobban, de az biztos, hogy az utolsó három lemezük az addigra kiérlelt saját hang okán sokkal jobban fekszik, mint az azokat megelőzők.
Steven Wilson, The Future Bites
Nem tudom, mások általában hogy vannak vele, de én egyáltalán nem lepődtem meg az új lemezen, a stílusán, a megszólaláson. Ha a szcénában valaki kifejezetten kísérletezőnek, határokat feszegetőnek számít, akkor például Wilson nagyon az. Már eleve a PT zenéjében is sokféle stílus érhető tetten, adott albumtól függően több-kevesebb rock, progmetál, heavy prog, klasszikus prog, elektronika, pszichedelia, industrial, ambient, pontosabban ezek ilyen-olyan keveréke, ami alapból nem igazán gyakori, és pláne egy progrock-előadóként elkönyveltség esetében nem az. A zenekar aktivitásának felfüggesztésével nagyjából egyidőben kezdődött szóló-munkássága pedig valamennyire viszi tovább ezt az eklektikát, ami nyilván nem meglepő, hisz ugye eleve ő (volt) a banda motorja.
Nekem egyébként úgy általában a szólómunkái valamiért jobban fekszenek, mint a PT zenéje, többet és szívesebben hallgatom őket, még ha a Fear of a Blank Planetet tartom is majdnem annyira bitangjónak, mint a szólói legjobbját, a The Raven That…-et. Talán mert egyszerűen izgalmasabbak, valamint ezek már egy beérett zenész kiérlelt, letisztult munkái, már ha a jó Steven esetében egyáltalán helyénvaló a letisztultság fogalma.
Szóval négy év után itt az új album, melynek stílusa csak lazán kapcsolódik bármelyik szólójához vagy Porcupine-hoz. (Egyéb projektjeit /Blackfield, No-Man, Storm Corrosion/ nem ismerem). Leginkább talán a legutóbbi To the Bone-hoz, bár a megelőző Hand.Cannot.Erase-zsel együtt még az is sokkal közelebb áll a Raven zseniális progrockjához, mint ehhez a lemezhez. Az összes PT és a szólók közül egyértelműen a leginkább „popos”, azaz egyszerűbb struktúrájú dalokból álló és könnyen emészthető darab. Hagyományos dob például nem is igen hallható, dobgép adja a ritmusokat. A hangszerelés természetesen ettől még tök rendben van, szerintem minden kurvajól szól, ami Wilson esetében persze alap. Ahogy a markáns mondanivaló is, ami itt speciel napjaink fogyasztói társadalmának burkolatlan kritikája.
Vannak dalok, melyek számomra ha nem is rosszak, de semmilyenek; vannak jobbak, és van pár igazán jó: a lüktető, gitárral izgalmasan kísért, sajnos túl rövid Self, az eddigi munkáihoz leginkább hasonló 12 Things I Forgot, az ütemváltogatós Eminent Sleaze, és a főtémájában sodróan pulzáló, majd tízperces Personal Shopper.
Egyáltalán nem rossz ez az album, csak egyszerűen nem olyan füllel, nem olyan várakozással kell hallgatni, mint (leginkább) a Ravent, de akár bármelyik más szólólemezt. Más kérdés, hogy részemről a jövőben szívesebben vennék tőle Raven-, Hand- és Bone-szerű lemezeket, de a Grace for Drowninghoz, és talán az Insurgentes-hez hasonlatosakat is.
Yes, The Quest
Sokan, sokszor, sokmindent leírtunk már a Yesről, pláne az elmúlt tíz évük kapcsán, úgyhogy nem akarom a zenekart magát különösebben ragozni.
A Fly from Here-ben még volt némi izgalom, bár szerintem tényleg csak minimális, és annál még az Open Your Eyest is sokkal erősebbnek tartom. Aztán az abszolút mélypont, a Yes-mércével katasztrofális Heaven and Earth, benne majdnem nulla érdekes dologgal, és ez a majdnem is igazából csak a Subway Walls miatt van, lévén olyan, mint egy jóféle Asia-szám. (Szerintem egyébként a lemez így, ahogy van, esetleg még némi rápengetésekkel Howe-szólóalbumként sokkal jobban mutatna, és akár némi respektje is lenne).
Majd miután eltemettük a Yest, ’19-ben hirtelen kijött a szűk félórás, szerintem meglepően erős From a Page kislemez; igaz, a négy dalt még közvetlen a Fly idején vették fel a jó Benoit-val, illetve Downes helyett a Wakeman-fiúval, és feltételezhetően utóbbi faktornak van leginkább köze a jólsikerültségéhez. A Fly-nál egyértelműen jobb anyagnak tartom, és a dologból azt a következtetést vontam le, hogy sokkal jobb lenne, ha Oliver lenne a Yes fix billentyűse.
Most itt az új album ismételten Downes-szal, Davisonnal, és Squire híján persze Sherwooddal. Nagyon drukkoltam, hogy jobb legyen a Heavennél, és szerencsére így is lett, még ha a léc elég alacsonyan is volt, ugye. Sőt, sokkal jobb lett. Állítok egy bátrat: a lemez szerintem érdekes keveréke a Heavennek, az Open Your Eyes-nak, a The Laddernek és a Magnificationnek (Fly-t speciel nem érzek benne). Részben amiatt, mert több szám olyan, mintha onnan vagy amonnan szökött volna, részben pedig mert egyes dalokon belül is érzem, hogy ez innen, ez onnan ismerős…
Mindjárt az induló, imponálóan tempós The Ice Bridge, ami jórészt olyan, mintha a Ladderről felejtették volna le, és annyira erős, hogy azt hiszem, ezzel az album rögtön el is érte a csúcspontját… A szintén szolidan összetett Dare to Know főleg a Magificationnel és az Opennel mutat rokonságot, míg a Minus the Man inkább talán csak az utóbbival.
A leghosszabb (8 perces) Leave Well Alone a maga komplexitásával a lemez egy újabb fénypontja, és külön jó benne a ritkán hallott, finom Hammond; amúgy ha valami, akkor a Ladder ugrik be erről is. A The Western Edge-t megint tisztára mintha annakidején az Openre írták volna, de valamiért csak most adták ki. A csendesebb Future Memories a jellegénél fogva gyakorlatilag bárhonnan ismerős lehet, és nagyon feldobják Howe steel-pengetései.
A Music to My Ears a maga langyos Heaven-szerűségével egyértelműen gyenge láncszem, pont ellentétben az igen rokonszenves és megkapóan melodikus Living Islanddel, amely szerintem a Magnification és a Ladder dalaival áll erős rokonságban. Az egyszerű Sister Sleeping Soul jórészt ugyan a Heavenből merít, de szerencsére van benne a többi említett anyagból is.
A Mystery Tour a Yesre nem igazán jellemző karaktere okán kakukkfióka, és amolyan bónuszdalnak érzem, még ha értem is, hogy egy a Beatles felé szeretettel írt, Harrison-szerű pengetésekkel operáló főhajtás… A Damaged World pedig ismét Heaven, és picit jobb is lehetne, ha nem csapná agyon Howe fahangja, bár ennek a dalnak talán az is mindegy.
És ha már a jó Steve: abban érződik, hogy Squire halálával felértékelődött a szerepe, és hogy itt producer is, hogy a szokásosnál többet játszik, vagy legalábbis itt ez jobban előtérbe kerül, márpedig a pengetései szerencsére a régiek, ellentétben mondjuk a dalszerzői képességeivel. Egyébként pedig érződik az egész albumon egyfajta öreges szolidság, komótosság, sőt megfáradtság, még az Ice Bridge-en is, amit ugyan már a Fly és a Heaven is magán visel, ám itt azért feltűnő, mert ezek a dalok többségükben érdekesebbek és nívósabbak azoknál.
Szóval meglepően jó a lemez - mármint nekem, aki már nagyon rég elfogadtam, hogy a Yes, pláne Anderson és Wakeman nélkül nem hogy a fénykorhoz, de a Keystudio dalaihoz fogható dolgokat sem lesz már képes sosem kiadni.
Itt a majd két héttel ezelőtt belengetett hat darab véleményem a 2021-es termésből.
Caravan, It’s None of Your Business
(Az írás alig foglalkozik az új lemezzel, most jelzem!).
A zenekar pályája annyiban szerintem igen érdekes, hogy zenéjük még a hetvenes évek közepén vesz egy fordulatot, stílusban is, fajsúlyban is megváltozik, és onnan aztán máig (értsd soha) nem is térnek vissza az eredeti, őket nem mellesleg megkerülhetetlenné tévő, jellegzetes progjukhoz. Hastingsék 1975-ös Cunning Stunts-albuma szerintem ugyan még mondható progrocknak, ám már messze nem az a bitangerős fajta, ami 70 és 74 között maradéktalanul jellemezte őket. A dalok rajta egyetlen kivétellel kevésbé komplexek, egy fokkal könnyedebbek; a kivétel a 18 perces The Dabsong Conshirtoe, mely egyben a zenekar valaha írt egyik legjobb száma, és szerintem zenéjük canterbury-jellegének csúcspontja. Zenéjükben a Cunning Stunts tehát átmenet az addigi Caravan és a rákövetkező albummal, a ’76-os Blind Dog at St. Dunstansszel kezdődő, máig tartó Caravan között.
A Blind Dog már egyértelműen könnyedebb, sőt addigi saját magukhoz képest kifejezetten sekélyes, még ha bőven akadnak is morzsák a klasszikus korszakuk jegyeiből. És ez a viszonylagos sekélyesség sajnos immár végérvényes: a 77-es, 80-as és 82-es három lemezen még mélyül is, azok a bizonyos morzsák nagyrészt már 77-ben, teljesen pedig 80-ban el is tűnnek. (82-ben jelen van viszont némi újhullámos íz, sőt a Proper Job-Back to Front egyenesen az 1976 és 2021 közötti időszak legjobb Caravan-dala, egy újhullámos prog, mely izgalmasságával és viszonylagos összetettségével kilóg ebből a 46 évből).
Nemigen változik a dolog az egyszem kilencvenes évekbeli albumon sem; a 2003-as lemezen érezhető némi frissülés, még ha 70-74-hez, illetve általában a fajsúlyosabb progrockhoz sok köze ennek sincs, ám a rákövetkező 2013-assal aztán kiderül, az a bizonyos mértékű megújulás mintha csupán véletlen lett volna… Eztán röpke nyolc év, és itt az új anyag: a stílus és a hangzás ugyanaz, mint az új évezred másik két albumán, mondjuk a hegedű kicsit több, illetve összetettségével a majd tízperces lemezcímadó legalább valamennyire túlmutat a szimpla, akusztikus alapú, itt-ott progos jegyekkel bíró, jellemzően 4-5 perces, ám kétségtelenül melodikus, és nekem amúgy rokonszenves dalokon.
Vissza a Caravan zenéjéhez. A stílus (papíron) canterbury, ám én ezzel vitatkoznék. Kezdem az elején. A 68-as debütalbum tipikusan amolyan korabeli induló lemez, teljesen jellegtelen, éretlen és kiforratlan, nem jó, indulásnak viszont nyilván megteszi. A két évvel későbbi If I Could Do… viszont már meghökkentően jó, tele ragyogó proggal, még ha itt is van némi kiforratlanság. Viszont sokkal, de sokkal inkább klasszikus („szimfonikus”) prog, mint olyan zene, amiben a canterbury jellegzetes jegyei mutatkoznak. Utóbbiak szerintem leginkább a következőn, a 71-es In the Land…-en érzékelhetők, bár azon sem annyira egyértelműen és vegytisztán, mint mondjuk a Gong (az Aellen- és Torabi-féle Gong) gyakorlatilag bármelyik (!) lemezén. (Egyébként szerintem nem ez a legjobb albumuk, még a második helyezett sem, viszont a Nine Feet Underground abszolút a legjobb daluk evör).
A 72-es, amúgy bitangjó Waterloo Lilyben ismét igen kevés „canterburyt” érzek; nagyobb részben klasszikus prog, még nagyobb részt viszont egy hallatlanul izgalmas, korai jazzrock. Ez a második helyezett. Az első persze a 73-as, ragyogó For Girls…, amely egy majdhogynem színtiszta szimfonikus prog: a már kikristályosodott, nagyon rájuk jellemző zene itt csak nyomokban tartalmaz canterburyt, és a jazzrock is csak kevéssé jellemző.
Több canterbury van a következő, már említett Cunning Stuntson, sőt talán még a Blind Dogon is. A 77-es Better by Faron vajmi kevés, és onnantól máig ugyanúgy csak nyomokban…
Hát ez a problémám a besorolásukkal; más kérdés, hogy minden (zenei) kategorizálás biceg, hol csak icipici, hol igen nagy mértékben, viszont a Caravan esetében szerintem utóbbi áll. Kicsit sarkosan fogalmazhatnék úgy is, hogy ha a Gong canterbury, akkor a Caravan nem az. Vagy fordítva, bár azt nem érezném igaznak.
Galahad Electric Company, Soul Therapy
A Galahad már elég régóta, a ’98-as, negyedik sorlemezüktől (Following Ghosts) kezdve építget elektronikus hangzásokat a zenéjébe. Ott ez a sound még nem igazán karakteres, vagy ahol igen, az abban a kísérletezgető formájában, kissé nívótlan szintialapokkal elég elhibázottnak tűnik. És bár aztán a Year Zero-n, majd az Empires Never Last-on még ennyire sem kerül előtérbe, az utóbbi amúgy igen jó, karcosabb stílusát továbbvivő, 2012-es Battle Scars-on már van egy dal (Seize the Day), mely kvázi előfutára a következő, szintén ’12-es Beyond the Realms of Euphoria-nak. Az az album zseniálisan ötvözi a húzós, kemény riffekkel operáló alapot az elektronikus tánczenék futurisztikus szintihangzásaival, sokhelyütt dobgéppel, és társulva az amolyan tipikusan Galahades dalszerkezetekkel. Még ha ez a sound inkább a lemez első felére is jellemző, a friss, meglepően újszerű hangzásával mégis nagyon üt a dolog, ahogy tette ezt már a Seize the Day is.
Ez a fajta elektronikus hangzás lehet akár a mai progrock egy lehetséges iránya is, és a Galahadnek kifejezetten jól is áll, talán mert egyszerűen jól, jó ízléssel csinálják. A következő és máig utolsó, új dalokból álló Galahad-sorlemez, a ’18-as Seas of Change mindazonáltal egyáltalán nem folytatja ezt a vonalat: egy a régi önmaguk legjobb pillanataihoz visszatérő, egyetlen trackből álló, minden szempontból „hagyományos”, szerintem remek progrock.
A zenekar elektronikus stílusban játszó egyfajta leágazása a Galahad Electric Company. A ’99-es első lemezük (De-constructing Ghosts) alapja a Following Ghosts (a tagság meg is egyezik), és szerintem egyszerűen kurvarossz. A primitív dobgép és a totál jellegtelen hangminták szinte mindvégig mindent beborítanak, leuralnak; mellettük az eredeti számok szintijei és gitárjai ritkán tűnnek fel, és ha igen, a lélektelen zakatoláshoz idomulva akkor is lebutítva, szigorúan monoton módon, Stu Nicholson részben eltorzított vokáljai pedig még ritkábban… Tényleg borzasztó.
Az Electric Company következője már 2020-as, a When the Battle is Over. Nicholsonék sokat tanulhattak és sokat is fejlődtek, ezt eleve a kicsit feljebb írtak is bizonyíthatják. Már csupán két tagja van, Nicholson és a Galahad billentyűse, Dean Baker. A számok immár erre a lemezre íródtak, azaz nem feldolgozások. A dob- és basszusalapok nyilván itt is gépről mennek, hangminták, egyéb programok, plusz a szintik és a jó Stu éneke… - ám teljesen más ez, mint húsz évvel korábban. Alapvetően jó ízléssel, intelligensen előadott számok, a dobgép sehol nem tolakszik, a hangzás telt és erős, a vokál tiszta, és bár hagyományos, „teljes” hangszereléssel egész biztosan jobbnak, vagy akár sokkal jobbnak érezném ezeket a dalokat, a dolog így is teljesen oké; a helyenként minimalista, nekem alapvetően inkább kevésbé bejövős elektronikus stílushoz képest legalábbis mindenképp.
És most itt a harmadik Electric Company. A tagság ugyanaz, mint egy évvel korábban, a dalok szintén újak, az ugyanúgy gépalapú hangszerelés pedig határozottan sokrétűbb, változatosabb, fantáziadúsabb, így pedig jobb is a zene. Eleve nincs már egyetlen cikiség sem, mint volt 2020-ban pl. egy a kilencvenes évekbeli Robert Miles-ra hajazó szám, és tulajdonképpen nem érzékelek afféle nem rossz, de nem is jó töltelékdalokat sem. Mindegyik ugyanis karakteres darab. Vannak torzított gitár-soundok és öblös basszusok, ami Nicholson jellegzetes hangjával együtt remekül idézi a Beyond the Realms világát (vagy a zene adott esetben mondjuk a Simple Minds örökbecsű Hypnotisedját); van sok jó dallam, van dög, van dinamika, van komplexitás, a hangzás gyönyörűen letisztult… Az előzőhöz képest erre már bátrabban tudom aggatni a prog jelzőt. Kifejezetten élvezetes és erős lemez, még ha jobban is örülnék, ha a két zenész ismét inkább a Galahadre összpontosítana.
Saga, Symmetry
(A Saga-topikban van egy 2015-ös, részletes írásom az addigi sorlemezekről).
Sadlerék utolsó „normál” sorlemeze még 2014-ben jött ki. Ideje lett volna már egy újnak, ahelyett most 12 track formájában itt van 14 darab újrafeldolgozott, vagy inkább újraértelmezett dal/dalrészlet, plusz két új, rövidke Prelude, és tök jó, hogy megcsinálták. (Mondjuk jobb lett volna évekkel ezelőtt, és most kiadni egy vadiúj albumot, de hát ez van).
Nem unplugged, nem akusztikus, és kifejezetten, sőt meglepően jó anyag. Szerencsére nem egy nyugis, csöndes feldolgozáslemez, messze, nagyon messze nem az. Amit nem hallhatunk rajta, az elektromos gitár és az elektromos billentyűk. Van viszont minden más bőven, dob és rockos tempózás, van basszus, akusztikus gitár, zongora, harmonika, cselló, hegedű, klarinét, mandolin, bendzsó... Több olyan hangszer is, amik az eredetikben nem szerepelnek. A jó Michael hangja pedig szerencsére még a régi, és Crichtonék is tartják a formájukat.
Az efféle kiadványokkal az a baj, hogy általában kiábrándító az eredmény, még ha néhányuk elég jól is sikerül. Bizonyos értelemben lusta dolog, hisz nem kell dalszerzéssel bíbelődni, így jellemzően kicsi az eredetitől való eltérés, viszont sokkal kevésbé izgalmas, sőt gyakran unalmas is.
Sadlerék viszont nem elégedtek meg az egyes klasszikusaik felhígított változataival. Újragondolták őket, és a legtöbb esetben nagyon jól működik a dolog, jobban, mint várnánk. Nagyon úgy tűnik, igen sok energiát fektettek úgy tenni ismét érdekessé ezeket a dalokat, hogy egyúttal könnyen felismerhetőek is legyenek; ezzel együtt több olyan momentuma van, amikre első, de akár többedik hallgatáskor sem számítottam. Sok olyan izgalmas pillanat, változtatás van itt, ami – a bandát eleve ismerőknek szerintem mindenképp – mindvégig fenntartja az érdeklődést, azaz nemigen unjuk meg sehol. A dalok így többnyire kifejezetten erősek, utóbbiak közül is a kedvenceim a Pitchman, a három különböző számot egybegyúró és feldolgozó The Perfect Time to Feel Better, a Trust-album (!) pár dalát szintén összeolvasztó The Right Side of the Other Hall és a Tired World.
Ha érdemes egyáltalán feldolgozáslemezt csinálni, hát így érdemes.
Nad Sylvan, Spiritus Mundi
(Róla, az ezt megelőző négy albumáról, illetve az Agents of Mercy-lemezekről 2019 szeptemberében írtam ugyanitt egy nagylélegzetűt).
A jó Nad önálló előadóként utoljára 2019-ben jelentkezett, akkor adta ki „vámpíros trilógiájának” utolsó darabját. Az a három album minden tekintetben inkább többé, mint kevésbé hasonlatos egymáshoz, nincs igazán nagy különbség köztük. Szerintem mindhárom igen jó, erős dolog.
Így aztán örömmel estem az új lemeznek, viszont első hallgatásakor eléggé meghökkentem, picit csalódtam is. A Spiritus ugyanis nagyon más, mint eddig bármi Sylvantól. Egy visszafogott, szolid, sok helyütt kifejezetten csendes, minden dal esetében akusztikus alapokra épülő anyag, melyben a korábban jellemző dög és húzósság nincs meg, vagy legalábbis nem úgy van meg. Ez viszont szerencsére távolról sem jelenti, hogy egy nagy elmerengés lenne az egész: az akusztikus gitár tényleg csupán az alap, a dob, basszus, billentyű, elektromos gitár ilyen-olyan mértékben majd mindenütt van; sőt, a friss, tempós és rockos jelleg a visszafogottsággal együtt is jellemző erre az amúgy tényszerűen progrock-lemezre. A fentebb említett dögöt én egyébként elsősorban a már állandósult vendégzenész, most négy dalban hallható Levin igen jellegzetes basszusa révén érzem, ezek a számok pont ettől is nagyon jók.
De az egész album is egy szellős, dalközpontú, roppant melodikus, a maga szolidságával nekem már önmagában igen szimpatikus cucc, melyet illetően az első hallgatáskor is csak azért éreztem csalódottságot, mert nem azt kaptam, amit vártam. De ennél nagyobb bajom tényleg sose legyen…
Sylvan, One to Zero
Az eddig szokásos két, majd háromévenkénti megjelenésből most hat év lett, Glühmannéktól a legutóbbi lemez 2015-ben jött ki (Home). Azt reméltem, cserébe nagyon nagyot gurítanak, és bár erős lett az új anyag, annyira azért nem. A hangzás gyakorlatilag ugyanaz, mint mindig, az első albumtól fogva volt, ami egyébként már önmagában érdekes: 23 év, 10 stúdiólemez, tagcserék is akadtak, mégsem változik szinte semmit a stílus, a megszólalás.
A banda eddigi legerősebbje szerintem még mindig az összesen öt hosszú szerzeményből álló, dupla Sceneries, a leginkább karakteres számokkal bíró album a 2007-es Presets, a legjobb daluk pedig szintén a Presets.
A közvetlen előd Home-nak két nagy pozitívuma van: a három dalban is felbukkanó téma- és dallam-motívum (Shine) ad neki egy afféle laza, mégis jellegzetes vezetőszárat, illetve a 11 perces, bivalyerős In Between, mint a jó Marcóék egyik dobogós szerzeménye. Vannak még persze ütős dalok rajta, de összességében inkább a jellegtelenek dominálnak.
Nem úgy, mint az új albumon: itt talán minden dal markáns, még ha nem is feltétlen jó, vagy emlékezetes. Viszont nincs is rajta az előbb említetthez hasonlóan erős cucc. Igen jó az indító, IQ-s (Frequency), izgalmas Bit by Bit, a húzós és erőteljes Go Viral, a hegedűvel, mellotronnal és hosszú, Latimeres szólójával unikális On My Odyssee, a címe mellett a főtémájában is Sagás Worlds Apart, valamint a záró, a középtempós, hatásos szaggatottságból drámaivá fejlődő Not a Goodbye. A lassú, szerintem teljesen inspirációmentes Unleashed Power kivételével a többi dal is teljesen okés, és ami egy Sylvan-anyag esetében fontosabb, bármelyik más számuktól könnyen megkülönböztethető, karakteres. Majdnem annyira, mint a Presets esetében.
Transatlantic, The Absolute Universe: Forevermore
(A másik, rövidebb verzióval a csekély érdemi különbség miatt itt nem foglalkozom).
22 év alatt az ötödik sorlemez. Ideje volt már, még ha tudjuk is jól, mit kapunk: a szinte unásig ismert Morse-Portnoy-páros által keményen dominált, és adott albumtól függően több-kevesebb Stoltot-/TFK-t tartalmazó, nyilvánvalóan fajsúlyos zenét.
Gyors visszatekintéssel ezt most kicsit részletezem is. Az SMPTe-n a módszer, a struktúra nem igazán cizellált: az öt dal közül kettő Morse-szerzemény, és ő is „viszi” őket az akkor, 2000-ben persze még újnak számító, azóta viszont már rég becsontosodott korabeli stílusában; van egy Portnoy-szám, melyben ugyanúgy Morse viszi a prímet; egy Stolt, és ez persze tisztára mintha TFK lenne, és egy, a jó Pete-szerezte közös dal (In Held), melyben végre felváltva vannak a Morse-Stolt(-Portnoy-Twas)-témák… Nem véletlen, hogy az öt dal közül utóbbit tartom a legjobbnak, bár Stolt szerzeményét (My New World) is mindig szoktam élvezni.
A Bridge across Forever sajnos sokkal kiegyensúlyozatlanabb, a jó Neal ugyanis totál leuralja az anyagot: ez egy kvázi Morse-album, melyben ugyan ritkán, itt-ott becsillog Stolt igen jellegzetes vokálja és stílusa, ám ez az összképen semmit nem változtat. Így, bár a PA-on a Bridge tűnik a legnépszerűbb lemezüknek, én ezt tartom a legkevésbé erősnek.
A The Whirlwindre viszont végre összerázódnak: igaz, az egyes dalok döntő többségéről itt is egyértelmű, ki a szerzője, és ilyenkor mintha épp random Morse-/TFK-számot hallgatnék, ám mivel az anyag egy – persze egyiküktől sem annyira szokatlanul - egymással többé-kevésbé szerves egységet alkotó dalokból álló folyam, máris sokkal, de sokkal jobb az összkép. Részemről a Stolt-momentumokat élvezem innen is igazán, talán mert a sok untig ismert Morse - gyakran Morse-sablon - között valóságos felüdülés a jó Roine ízes, kellemesen otthonos, és nem utolsósorban szinte megunhatatlan hangját, gitárját, zenei stílusát hallani. Meg mert utóbbi zenéje eleve izgalmasabb, mint előbbié, a TFK egyértelmű laposodása ellenére is…
A Kaleidoscope szintén igen erős dolog, többek közt két maratonhosszú szerzeménnyel, melyekben (végre) nagyon jól keverednek a Morse-os és Stoltos témák (vokálok, hangszer-megszólalások, egyedi jellegzetességek), és ez az, ami szerintem a Transatlanticet igazán izgalmassá és különlegessé teszi. A két dalmonstrum közül egyébként a lemezcímadó ilyen tekintetben is jobb, talán a banda legjobb szerzeménye… (Valamint a Black as the Sky a maga nem egészen hét perce ellenére is meghökkentően jól hozza a két stílus organikus összefonódását).
Az új album a Whirlwind szinte szakasztott mása. És persze messze nem pusztán a Whirlwind-főtéma visszatérte miatt. A sok különálló dalból álló, az anyagot mégis egységessé tévő zenefolyam, a számok többségének Morse- vagy Stolt-jellege, az alapos megkomponáltság, a dalstruktúrák, az, ahogy az egyes témák, ritmusok, hangulatok váltakoznak… Persze itt is Morse (és vele Portnoy) viszi a prímet, ő dominál, ám arányában érezhetően több tere van Stoltnak, mint a Whirlwinden volt, és ami még fontosabb, az egyes dalokon belül is gyakrabban érzem a keveredést – vagy ha tetszik, bennük Morse mellett több Stoltot érzek. Egyszóval jobbnak tartom, mint a 2009-es elődöt.
Még egy hangot nem hallottam az új albumról, viszont semmiképp nem gondoltam volna, hogy annyira rossz/unalmas, ahogy írod... Persze jellemzően nem szokott jól elsülni, ha egy régóta a pályán lévő előadótól szűk éven belül két sorlemez is kijön. A The Samurai of Prog pl. azért lehet kivétel, mert oda a dalszerzők "bedolgoznak", márpedig Bernardéknek sok szerzőjük van.
Nekem 5-6 hallgatás után nagyon beütött a Common Ground. Tényleg atipikus, de jók a dalok, lendületes, jól szól, nem ül le sehol, egy nagyon korrekt album. Nem a tipikus BBT lemez, de nem is lehetett az, ehhez képest abszolút rendben van, sőt.
Ehhez képest óriási csalódás a nagy dírrel-dúrral beharangozott "Welcome To The Planet", ami nálam egyértelműen a legrosszabb, de biztosan a legunalmasabb BBT album így 10+hallgatás után (és nem is fogok többet beletenni, minek?). 47 perc (nem ez a gond), érezhetően durván kiizzadva, nehezen érthető, hogy erre mi szükség volt. A 62 perces Common Groundra-ra rámehetett volna az a 10+ perc, ami talán érdekes az új albumban. David halálával még inkább fájdalmas ez a döntés, nagyon sajnálom.
(a címadó dal talán a legrosszabb, amit ebben a műfajban életemben hallottam, értem, hogy mit szerettek volna mondani vele, de ez a megvalósítás egy kezdő, amatőr bandától is gyenge lenne, Clare Lindley meg na, a macskám szebben elnyivákolta volna)
Mint tavaly ilyenkor, most is közkinccsé teszem felettébb értékes gondolataim az elmúlt év olyan új progjairól, melyeket ismerek. (Innentől több modorosság nem lesz, becsszó). Tehát 2021-es megjelenések, kizárólag sorlemezek, a sorrend alapvetően ábécé, a mottó pedig most is a minimális objektivitás, és azok is csak azért, mert szükségesnek érzem őket, nyilván. Annyiban más a dolog a tavalyinál, hogy a jó Markov tanácsát megfogadva nagyobb szünetekkel öntöm ide az egyes albumokról való véleményeim: 18 új lemezről van szó, most hetet másolok be ide, ennyiről írtam meg idáig a megírnivalót. Ám mivel már mindegyik lemezt jól ismerem, szerintem max egy hét múlva jön hat darab, majd rá egy héttel még öt…
Ha én nem InteriorLulu lennék, hanem bárki más olyan, aki néha belép ide, egész biztosan elolvasnám az általam ismert lemezeket illető véleményeket, aztán időm és kedvem függvényében reflektálnék a jó Lulu egyes meglátásaira… :)
Big Big Train, Common Ground
(Az eddigi albumokról születtek már korábban hsz-eim, a legutóbbi 2019 dec. 13-án).
Már első hallgatásra egyértelmű számomra, hogy ez a Longdon-éra leginkább atipikus anyaga, azaz amelyik megszólalásában, hangzásában a leginkább elüt a többi albumtól. Ez minden bizonnyal összefügg azzal, hogy valamiért hirtelen három régi motoros is hiányzik a zenészek közül (Gregory, Manners, Hall). A Common Groundnak két nagyon jó tulajdonsága van: a Grand Tourhoz hasonlóan nem ül le sehol, ami pedig sajnos nem mondható el a Folklore-Grimspound-Second Brightest trióról. A másik, hogy majd minden dala igen karakteres, messziről felismerhető, még ha ezeknek nem is mindegyikét tartom különösebben jónak. Mindezzel együtt sem tartozik a zenekar igazán jó anyagai közé, csak módjával vannak benne ugyanis nagyobb izgalmak, mélységek és katarzisok, hiába ez a tőlük jórészt szokatlan megszólalás.
Bár nem okvetlen baj, de kevesebb hangszert vonultat fel: fúvósok, fuvola és hegedű csupán a lemez második felében vannak, ott is csak módjával, és leginkább az utolsó dalban, ami már önmagában meghökkentő; ezzel együtt pedig – szokásosan jó sok mellotron ide vagy oda - a megszokottnál rockosabb is a hangzás, az album első felében legalábbis mindenképpen. Van itt ugyanis egy érdekes szimmetria: az összesen 9 dal közül az első négy ezt a bizonyos atipikus jellemzőt mutatja, a rövidke, zongorás ötödik afféle semleges demarkációs vonal, a következő négy pedig már inkább a hagyományosabb BBT. Igaz, utóbbiak közül az Apollo és az Atlantic Cable részben inkább az első félhez sorolható, csak hogy biceghessen kicsit ez a szimmetria-dolog. Egyébként pont ezt a két dalt, és közülük is inkább az utóbbit tartom az album legjobbjának: a maga 15 percével messze a leghosszabb, van tehát módja szépen kibontakozni, amit a bandára olyannyira jellemző módon hiba nélkül meg is tesz, azaz ott van a remek BBT-progok egyre hosszabb sorában.
A lemez igazán érdekes része mindazonáltal a második szám, a már címében is szokatlan All the Love We Can Give: ez, és a rákövetkező Black with Ink amolyan nagyon Spock’s-os, ergo nagyon nem BBT-s dalok, szerintem mindkettő - sőt felteszem, az Apollo is - D’Virgilio-szerzemény; egyébként végre szólóénekel bennük a jó Nick is. Másik érdekessége az amúgy tök rendben lévő számnak, hogy fenemód nem hangzik jól Longdonnak a zenekar történetében most először* hallható próbálkozása a mélyebb regiszterekben. Ezt nem szabadott volna így hagyni, ugyanis vélhetően nem véletlenül nem vetemedett még erre: szerintem ez, mint énekhang kifejezetten rossz, sőt néhol mintha hamis is lenne...
*Természetesen nem megyek el szó nélkül David halála mellett. Nyilván már önmagában tragikus és megrendítő egy ilyen hirtelen, balesetből eredő haláleset, és csak erre jön, hogy sokunk kedvence volt ő. Bár korábban többhelyütt is leírtam egy-két szóban Longdon énekhangjáról a nem igazán dicsérő, bár messze nem is bántó véleményem, amit persze most is tartok, az kétségtelen, hogy unikális, nagyon jó, és nagyon a zenéjükhöz illő hangja volt. Színpadon, élőben pedig nem találtam, mert nem is találhattam rajta, a frontemberen fogást… Idén január végén jött ki a halálakor már nagyjából kész új lemez, erre utalok feljebb a „most először”-kitétellel. Nemsoká bele is kezdek.
Dream Theater, A View from the Top of the World
(A legutóbbi hosszabb véleményem róluk lásd a DT-topikban, 2019 március).
DT-mércével mérve az album viszonylag gyenge, bár ezt sajnos az utóbbi évtizedben akár már meg is szokhattam: hasonlóan gyengének tartom ugyanis az ezt megelőző három albumot is. Igen leegyszerűsítve a dolgot, magamban három kategóriába tettem az összes sorlemezt, és ugyanebbe a legkevésbé erős csoportba sorolom a debütáló When Dreamet és a Systematic Chaost is. Ezt a hat albumot is persze tudnám tetszésileg rangsorolni, de fontosabbnak tartom, hogy vannak köztük hullámzóbb, és vannak egyenletesebb minőségűek. Előbbiek szép példája a Distance over Time, melyen többek közt van két borzalmasan rossz, és van két egyenesen elsőrangú dal, az utóbbiakra pedig pont ez az új album a jó példa.
Nincs ugyanis igazán rossz dala, ám igazán jó sem. Vannak köztük persze minőségi, és így tetszési különbségek, de azok nem túl jelentősek. Az egész album olyan jellegtelen, megy az egyik szám a másik után, de ritkán kapom fel a fejem; nincsenek igazán jó melódiák, nincsenek különösebben jó, izgalmas, progos részek, zenei ötletek, nincsenek nagy dinamikák és mélységek, egy pirinyó katarzis is csak a hosszú szerzeményben van… Erről az albumról (is) hiányzik nekem az ihletettség, az inspiráció; egyszerűen mintha nem lenne kellően kiérlelt. Amikre felkapom a fejem, azok jellemzően Petrucci-szólók és -riffek, ritkábban Rudess megmozdulásai és Mangini összetettebb dobolásai, valamint itt-ott maga az „epikus” lemezcímadó.
A viszonylagos egyenletesség ellenére egyébként azt érzem, hogy az anyag második fele-kétharmada (tetszési rendben View, Sleeping, Awaken, Transcending) egyértelműen erősebb, mint az első harmada (Answering, Alien, Invisible). Utóbbiakban szinte semmi izgalmas nincs, előbbiekben már inkább. És (persze) a lemezcímadó View-t tartom az album legjobbjának, hisz a banda esetében gyakorlatilag törvényszerű, hogy egy ilyen hosszú (itt húszperces), komplex szerzeményben megtaláljam a fentebb sorolt erényeket; és ilyen-olyan mértékben meg is találom. A nagylélegzetű DT-epikusságok között nincs ugyan az élbolyban, nagy újdonság sincs benne semmi, mégis, ha csak egyetlen dolgot kéne arra mondanom, miért is jó, hogy megint csupán két évvel az előző után új albumot hoztak ki, hát ezért a húszperces dalért jó – mint ahogy a Black Cloudsot és (még inkább) a ’13-as Dreamet is jószerivel ezek az utolsó dalmonstrumok mentik a szememben.
(És igen, szerintem is egyértelműen rossz ez a nyilván szerződésekben rögzített kétévenkénti lemezmegjelentetés. Húsz-harminc évvel egy zenekar indulása után a két év egyszerűen kurvakevés, de még a három is az lenne. Tényleg az IQ a legjobb ellenpélda: szigorúan ötévenkénti megjelentetés, viszont ilyenkor a szakma is, a hallgatóság is ünnepel. Hogy Petrucciékat nagyságrenddel többen hallgatják, és 4-5 évenkénti megszólalás minimum lefelezné ezt a tömeget? Hát igen… így viszont sajnos marad sokunkban a csalódottság újra meg újra).
Glass Hammer, Skallagrim – Into the Breach
(A zenekar eddigi munkásságát tavaly májusban vettem végig ebben a topikban).
Az album egy tervezett trilógia második darabja, az első a legutóbbi Dreaming City volt. Stílusban, hangzásban gyakorlatilag ugyanaz, és csak valamivel jobb annál a szerintem önmagukhoz képest rossz anyagnál: mert egységesebb, és a dalok is valamivel erősebbek. Ahogy akkor írtam, a Schendelékre mindig is jellemző bivalyerős trademarknak, a kreatív és gazdag, sokszínű billentyűhasználatnak a Dreamingen már alig van nyoma, és ez így van sajnos ezzel a lemezzel is. Alapvetően egy kemény, gitárcentrikus anyag, egymáshoz túlságosan is hasonlító számokkal, melyek egy része szimpla hardrock és progmetál, részben pedig heavy prog; utóbbiak a jobb dolgok. És ahogy a Dreamingen, itt is van elektronikus Tangerine Dream-szösszenet, és van egy amúgy egész jó, dzsesszes-tempós-elszállós track is (Moon Pool), mindkettő instrumentális; ők a mindent uraló karcosság alóli kivételek.
Ahogy az elődön, igazán jó dalként itt is csupán egyet tartok számon, a Steelt, ami egy komplex, téma- és ütemváltogatós, sűrű és ötletes szintihasználattal operáló, kitűnő karcos prog. Mondjuk vannak még tetszetős, többé-kevésbé cizellált dolgok (Into the Breach, The Forlorn Hope, Hyperborea), de a 12 szám közül így is összesen max 5-6 jóságról beszélek… (Elvben van az albumon egy The Writing on the Wall is, de az nálam valamiért nincs, tehát nem ismerem).
A felállásban a Dreaminghez képest egyébként annyi az – elvben amúgy nem kis - változás, hogy Schendel, Babb és Raulston mellett egy Bogdanowitz-t váltó új énekesnő van (Hannak Pryor); elvben, mert a gyakorlatban én nem érzek a két énekhang és -stílus között jelentős különbséget.
Mostly Autumn, Graveyard Star
Énekesnő akkora szerepet MA-lemezen még nem kapott, mint itt. Josh érzésem szerint annakidején nem használta ki Findlay adottságait, és bár nem tudom, de szerintem már jóval 2010 előtt is olyan dalokat írt volna, amilyeneket azóta, azaz Olivia óta és őrá szabva ír. Heather hangja nekem ugyan karakteresebbnek tűnik, Oliviáé azonban sokkal erősebb, így ha kiereszti, márpedig kiereszti, hiszen a jó Bryan tesz róla, akkor az ki van eresztve, szárnyal ezerrel, az egyszeri proghallgató pedig csak pislog, mert nincs az ilyenhez hozzászokva; oké, Annie Haslam, oké, Christina Booth, Aleena Gibson, Anneke, de hát azért na…
Az első Oliviás album, a Go Well Diamond Heart – dugig középszerű dalokkal – talán pont azért is lehet a legkevésbé erős MA, mert Olivia amikor énekelhet, akkor sem ragyog, még nem. A rákövetkező The Ghost Moon Orchestrán viszont már igen, és ettől számítom a banda új korszakát, a második felemelkedését. Onnantól, bár persze különbségekkel, de egyre jobbak az albumok: Dressed – Sight – White – és most a Graveyard. Az egyre magabiztosabb Oliviának pedig egyre nagyobb a szerepe (szegény Bryan kapna is otthon a fakanállal, ha nem így lenne, hehe); mondjuk szerintem inkább korreláció forog itt fent, mint kauzalitás, de lehet, hogy tévedek, talán mindegy is. A lényeg, hogy idáig pont a legutóbbit, a White Rainbow-t tartottam a MA legjobbjának, ám mostantól osztoznia kell a pozíción a Graveyarddal. Egy-két év múlva, újrahallgatáskor végleges ítélet is születhet.
Szóval igen, ennyire jó az új anyag. Ellentétben az eddigi összessel, ugyan nem ismerem ennek a bónuszlemezét, de nem hiszem, hogy számítana: mindegyiken vannak jó dolgok, de nem érnek fel az alap-albumokhoz, nyilván. (Itt jegyzem meg, nem találkoztam még olyannal, ami a White-on van: a bónuszon van egy Gone című, 7 és fél perces, amúgy elég jó dal, míg az alaplemezen ugyanezzel a címmel annak 2 és fél perces, még csendes első harmada. A bónuszos dal mellett zárójelben az extended version, mintha nem a rövid lenne egy megvágott verzió; bár lehet, hogy később írták tovább a már kiadott, rövidke dalt, ki tudja).
A White-hoz hasonlóan itt is végre minden egyes dal markáns és erős; viszont a Graveyard picit talán karcosabb közvetlen elődjénél, valamint itt érzem legkevésbé azt a „stadion-Floydos” hangzást és teatralitást, ami pedig jellemző az Olivia-korszakra. (2010 előtt a MA zenéjében inkább a „klasszikus” Floyd érezhető. Valamint pátosz is akad Olivia óta, ám az ilyen kieresztett és kitartott, szárnyaló vokálok esetében ez az érzet talán törvényszerű is).
Egyébként a két leghosszabb, nyilván igen összetett dalt tartom a legjobbnak (Graveyard Star, Turn Around Slowly; bitang jó az előbbi utolsó témájának az utóbbiban való végletekig fokozása), míg a Shadowsos-spagettiwesternes Skin of Mankindot a legemlékezetesebbnek. Előbbi kettő ott van abban a sorban, ahol a banda legjobbjai: (keletkezésük sorrendjében) The Spirit of Autumn Past I-II, Out of the Inn, Mother Nature, Answer the Question, Pass the Clock I-III, Glass Shadows, Unquiet Tears, Tennyson Mansion, First Day at School, The Last Day, Sight of Day, Native Spirit, Western Skies és White Rainbow.
Red Sand, The Sound of the Seventh Bell
(A zenekarról hosszabban írtam az egy évvel ezelőtti éves összegzésemben).
Gyorsan letudom az igazából egyetlen, bár nem kicsi negatívumot: az album sajnos kissé egyhangú. Holott mondjuk a szokásos melodikusságban nincs hiány, ám az egyes dalokon belüli, szintén szokásosan sok-sok témaváltás és viszonylagos hangszeres gazdagság itt kevésbé jellemző, talán ez az oka a dolognak.
Ami rögtön igen szembetűnő, és amiben egyértelműen eltér a lemez bármelyik elődjétől, az az akusztikus gitár. A Caron & Co. eddig, ha itt-ott egyáltalán, akkor is minimális mértékben használta, itt viszont igen sokat hallani, és eleve majdnem mindegyik dal alapja. Ami egyfelől nagyon jó, mert szerintem nagyrészt ennek köszönhető az album nagy erénye, a magukhoz képesti letisztultsága, másfelől viszont talán pont emiatt érezhető picit egyhangúnak. Ez utóbbi ugyanakkor szerencsére nem jelenti azt, hogy unalmas lenne, és ez egyértelműen a két hosszú prognak, a Cracked Roadnak és az Insatiable-nek köszönhető. Ezek speciel kifejezetten izgalmasak, változatosak, sőt itt-ott – például mindkettő középső harmadában – meglepő, Caronéktól még sosem hallott gitárhangzásokat, zenei témákat is produkálnak.
Az anyag másik nagy pozitívuma, hogy nagyon kevéssé, a Cracked elejét és a szintén kitűnő The Sound of the Seventh Bell II-t leszámítva talán „csak” Caron amúgy jó sok, jellegzetesen Rotherys-Gilmouros szólójában-témáiban van jelen a Floyd, a Marillion vagy bárki más, és ebben óriási a különbség eközött és a tavalyi Crush the Seed között. Betudható ez a sok akusztikus gitár mellett talán a némileg visszaszorult szintetizátor-használatnak is, még ha az említett The Sound of…II nem is fukarkodik az amúgy Genesis-ízű billentyűkkel.
Mindezek az eddigi albumoktól való eltérések pedig minden bizonnyal összefüggnek azzal, hogy az eddig ötfős legénység itt hirtelen háromra csökkent: van a dobos, van a szokásos énekes, a jellegzetes hangú Steff Dorval, és van a jó Simon, aki a gitárok mellett immár viszi a basszust és a billentyűket is. Egy ennyire egyetlen ember körül forgó zenekar esetében akár természetesnek is vehető, mert vannak példák rá, hogy az illető, amit csak tud, saját hatáskörbe von. Ami egyáltalán nem feltétlen baj, és ezt ez a lemez is tanúsíthatja.
The Samurai of Prog, The Lady and the Lion and Other Grimm Tales
Egy újabb jóság a triótól (bővebben az egy évvel ezelőtti évösszegzésemben írtam róluk). A szisztéma a szokásos, azaz a dalszerzők a már előző anyagokról ismert olasz, holland, angol és spanyolnyelvű zenészek, akik Bernardék dob-, basszus-, fuvola- és hegedűszólamai mellett a többi hangszert is kezelik; alapvetően pedig Unruh tolja a vokált, két dalban vendégénekesekkel kiegészülve.
Nyilván konceptalbum, így nem meglepő a zenei egységesség. Szinte minden pillanatában tipikusan TSoP, még ha van itt két, tőlük szokatlan dolog is, ami szerintem egyértelműen a lemez nagy erőssége. A hat szám közül a két leghosszabbról van szó. A majdnem tízperces The Three Snake Leaves talán az eddigi leginkább gitár-dominálta szerzeményük; egy ragyogó (retro-)prog, benne elképesztően húzós riffekkel és szólókkal. Ennyire magával ragadó gitárjátékot nem emlékszem, hogy korábban hallottam volna tőlük. A másik pedig a valamivel hosszabb A Queen’s Wish: csendesen indul, lassan építkezik, és a közepére egy rendkívül élvezetes kvázi prog-bábszínházzá alakul, melyben Unruh narrációja és Valerie Gracious (Phideaux) szórakoztatóan túljátszott gonosz királynő-karaktere egymást váltogatva mesélik el Hófehérke sztoriját. Azt hiszem, ha talán sokaknak ez a lemez inkább nem tetszik, mint igen, az leginkább pont emiatt, ennek a dalnak a szinte végletekig eltúlzott és szájbarágós történetmesélési jellege miatt lehet… Színház- (vagy már inkább musical-)szerű egyébként a lendületes utolsó szám, a The Blue Light is, melyben ugyan nincs narráció, ellenben hárman is énekelnek.
TSoP, The White Snake and Other Grimm Tales
Az előbbinél valamivel nagyobb jóság, és hosszabb is. A trió melletti gárda nagyobb részben megegyezik az előző Grimm-lemezen játszókkal, a többiek ugyanúgy olaszok, spanyolnyelvűek, plusz a tavalyi Gulliveren is éneklő Daniel Fäldt (Simon Says).
A pár hónappal korábban kijött elődhöz hasonlóan zeneileg (is) egységes konceptalbum, a szintén hat dal viszont jellemzően erősebb azoknál. Az első két és az utolsó szám mind instrumentális, és a hegedű dominál bennük; ezek még amolyan átlagosan erős dolgok. A nagy dobás viszont nem is annyira a leghosszabb szerzemény, a jó 17 perces The White Snake, hanem a kb. 10 és 11 perces The Devil with the Three Golden Hairs és The Travelling Musicians. Előbbi egy igen komplex, mellotronnal és három énekessel súlyosbított, az elején és a végén roppant melodikusan IQ-ízű remekmű. Utóbbi pedig egy élettel teli, klasszikus retroprog folyamatos téma- és főképp ritmusváltásokkal, benne négy énekes musicalszerű, egymást váltogató angol és olasz szólamaival. Óriási ez is.
A feljebb említett, szintén többek által (csakis angolul) felénekelt The White Snake egyébként persze igen jó darab, durván prog, ám szerintem kissé széttartó, vagyis az egyes, amúgy önmagukban is erős témák mintha picit csikorogva állnának össze koherens egésszé… De ezzel együtt is egy friss és élettel teli hangzású, dinamikus, igen erős albumról van szó, a bandának már megint az egyik legjobbja.
.