Mamahal, ha annyira nem akartad nyilvánosságra hozni a saját gyászodat, ha nem akartad megosztani a fájdalmadat vadidegen emberekkel nem értem hogy' volt merszed topicot nyitni. Ott is számíthattál arra, hogy vki nem "tapintatosan" nyilatkozik.
Sajnálom, ha megbántottalak, nem állt szándékomban. (Bár az okát továbbra sem értem.)
Az a helyzet (bármennyire is nem akarod és utálsz ezért) de kettőnk párbeszéde jó példa erre az egész kérdéskörre. A túlérzékenység, a tapintat, a műrészvét nehezen kezelhető állapotaira.
ui. nem téged használtalak fel, hanem egy nyilvános fórumon lévő nyilvános topicot.
Írd már le légyszi, hogyan gondolod a topicnyitót tapintatos formában.
Rahell
én ezt megértem.
De mivel engem "használt" fel szemléltetésre,így nem nagyon tetszik a dolog.Talán a belinkelés nélkül is ugyanezt meg tudta volna tenni, általánosságban.Akkor is mindenki értette volna, hogy mit akar.
Ami nem tetszik, az inkább a stílusa,ahogyan reagált az én válaszomra.
MAMAhal kedves, én megértem, hogy érzékenyen érint a dolog, de valószínüleg Tövis nem a Te gyászodról írt. Ezt próbálta hangsúlyozni azzal, hogy ez a topic nem az a topic...
Ne haragudj meg rá...
Tövis
nem oktattalak ki semmire.Olvasd már el mégegyszer.
Meg azt is, hogy nem a Tasztalra szántam. "(ami szabad info, itt van a tasztalon!)"
Valóban, a gyászt nem lehet kisajátítani.Viszont ez az én gyászom, és némi tapintatot elvártam volna tőled. De ennek te teljesen híján vagy.
Kívánom neked, hogy a többi gyászolóval legalább tanulj meg viselkedni.
Ha már velem szemben nem tudsz.
Érteni vélem azt, amit írsz, sőt sok dologban egyet is értek vele. Különösen azzal a részével, hogy meg kell tanulnunk nekünk is, gyerekeinknek is szembe nézni a halállal. OFF Ez annyiban közelről is érint, hogy éppen a napokban derült ki váratlanul egy nagyon közeli, elég fiatal hozzátartozómról, hogy súlyos, könnyen lehet, hogy gyógyíthatatlan beteg. Nagyon örülök, hogy ő is, mi is -nem könnyen bár, de - szembe tudunk nézni a dologgal, a gyerekeknek is mindent őszintén elmondunk. Meg tudjuk beszélni, hogy ha bejön és ha nem jön be a terápia, akkor hány hónap van hátra, hogyan kell elrendezni az életet, stb. ON
Amivel bajom van az az, hogy ha valaki feltehetően nehéz helyzetben van - jelen esetben gyászol - akkor kiemelten az ő érdeke kellene a legfontosabb legyen. Tehát számomra az nem elfogadható, hogy NEKEM ki kell valahogy fejeznem a felületes sajnálatomat, ezért valami kínos közhelyet eleresztek, ami valószínüleg NEKI is kínos. Szerintem ilyenkor jobb, ha békén hagyom. Én nem akarok viselkedési formákat adni, mindvégig egy hozzáállás az, amit én erőltetni szeretnék. Legyen ő a fontosabb, nem én. És ha úgy érzem, hogy nem tudom mit csináljak, mondjak, mert ő valójában nem olyan fontos és közeli, akkor MAGAMÉRT ne kezdjek el sajnálkozni. Sok esetben érzem úgy, hogy a legtöbb, amit egy-egy ember tehetne, ha megtartóztatná magát: nem szólna, nem avatkozna bele, csak készen lenne rá (valóban készségesen), hogy ha kell, akkor majd szól, tesz. A bajom abban a mondatodban van elrejtve, hogy :
"A "sablon" eszköztárat arra az esetre tartom hasznosabbnak a félrenézésnél, amikor valaki _szeretné_ kifejezni az együttérzését, de mivel iszonyu zavarban van és nem tudja mit mondjon ezért inkább kiveszi a táskát a kezedbol vagy ugy kezel, mintha beteg lennél."
Amikor "valaki_szeretné kifejezni az együttérzését" ez arra utal, hogy én vagyok a fontos, én szeretném kifejezni az együttérzésem, az, hogy a gyászolónak ez jó-e inkább csak másodlagos kérdés. (Tudom, hogy ebben van némi belemagyarázás, de csak így tudom érthetővé tenn, hogy mi a bajom.) Azt hiszem az a jó, ha úgy merül fel: "jó-e neki, ha kifejezem az együttérzésem"? Ha valószínüleg jó, akkor jön csak a hogyan. És erre viszont nincs recept, hanem csak a szeretetteljes odafigyelés. Persze ez nekem is sokkal világosabb volt, amikor hozzám jöttek oda hol sután, hol kimondottan bunkó módon ("mentségére" mondva kicsit részeg lehetett a szomszéd úr), hol nagyon finoman kedvesen, mint a mikor én vagyok a másik oldalon. Nem veled van bajom sas, Te (ha már a sas kisbetüs a Te csakazértis nagybetüs) valószínüleg nem úgy érted a dolgokat, mint ahogy én támadom, csak apropóként használom az írásodat, hogy egy eléggé általánosan tapasztalt viselkedést ellenezzek. Amikor a saját jólneveltségem, az imázsom megtartása, felépítése a cél, nehogy a többiek, a gyászoló azt gondolja rólam, stb. Úgy érzem, hogy ez esetben képmutatás azt mondanom, hogy "őszinte (!) részvétem".
Az analógia szerintem csak részben áll meg a gyerekszületés, házasság stb. helyzetekkel, mert ott tipikusan egy örömteli helyzetről van szó, a másik nincs cikis helyzetben, sokkal kisebb baj, ha bénázom. A különbséget azzal a hasonlattal próbálnám érzékeltetni, hogy ha valaki jó erőben van, egészséges, akkor valószínüleg kisebb baj, ha rossz orvosságot adok neki, mintha egy legyengült, beteg emberrel tenném.
talán off, de érdekes volt egy mondatod, arra szeretnék reagálni:
milyen magától értetődő, ha vkinek kölke születik hatalmas vigyorral gratulálunk (pedig meglehet, hogy nem is várták:))
Vannak sémák a társadalmunkban, erre reagálunk ilyenkor. Mivel nagy általánosságban így van, ezért abból indulunk ki, hogy az emberek a gyermekük születésének örölnek, hozzátartozóik elvesztése pedig szomorúan érintik. Ha valaki kivételt képez azzal nem tudunk elsőre mit kezdeni...
Volt egy kolléganőm, boldog friss házasság, száp karier elején, új lakásban, új autóval...
Mindenki azzal "húzta" hogy mikor jön már a baba. Kényszeredett vigyorgással elütötte poénkodásunkat, majd egy délután a teraszon négyszemközt halkan azt mondta: Nem akarok gyereket...
Más volt mint az átlag, a környezetét zavarba hozta ezzel.
Mégis, nem hiszem, hogy helytelen lett volna a korábbi reakciónk, hisz az átlagból indultunk ki.
off
MAMAhal
totális értetlenség virít be részemről, hogy egészen pontosan milyen alapon oktatsz ki és mire.
én nem az ottani topicot akartam idehozni, ha a vallási megközelítés érdekelt volna, akkor ott nyilatkoztam volna. a linket (ami szabad info, itt van a tasztalon!) csak azért forrasztottam ide, hogy mindenki számára kiderüljön MOST NEM erről szól a dolog. (ha egybe akarná vetni és hogy ne kelljen annyit magyarázkodnom). úgy teszel, mintha loptam volna vagy mi. kisajátítod a gyászt, a témát vagy mi van?
EZ a topic NEM AZ a topic.
on
na pont ettől féltem, hogy sokféle kívánatos viselkedési formát írtok majd, amelyek ráadásul ellent is mondanak egymásnak :)
nehéz vki metakommunikatív jeleit értelmezni, ha amúgy nem is nagyon ismered. (most mosolyog pl.: öleljem vagy hagyjam?) lehet, hogy utálta azt aki meghalt... honnan tudjam mennyire őszinte a fájdalma?
Nekem is vacak, hogy nem volt alkalmam elsajátítani a megfelelő viselkedést :(
milyen magától értetődő, ha vkinek kölke születik hatalmas vigyorral gratulálunk (pedig meglehet, hogy nem is várták:))
mindegyis. én az őszinteséget választottam (lehet, hogy kíméletlen voltam? ítéljétek meg pls)
két nap után odatrappoltam az emberhez és közöltem vele, hogy nyilván nem megy semmire a sajnálatommal, de kb. tudom milyen érzés (nekem is meghalt már sokvalakim) nem ismerem annyira, hogy tudjam mire van szüksége, de ha bármit segíthetek (sétálni akar, fagyizni, felejteni vagy sírni, beszélgetni vagy hallgatni, hivatalos izéket intézni (ami a legszörnyűbb) stb. stb.) akkor szóljon nyugodtan. de tényleg.
és most nagyon várom, hogy szerintetek mi volt a reakciója
Bizonyára félreérthetö voltam, ezért még1x nekiveselkedek. Szavakkal könnyebben birnék-))
Alapvetöen egyetértek azzal, amit írtál, de itt azokrol szoltam, akik nem tul kozeli ismerösök, de mégiscsak szeretnének mondani valamit.
A "sablon" eszköztárat arra az esetre tartom hasznosabbnak a félrenézésnél, amikor valaki _szeretné_ kifejezni az együttérzését, de mivel iszonyu zavarban van és nem tudja mit mondjon ezért inkább kiveszi a táskát a kezedbol vagy ugy kezel, mintha beteg lennél. Természetesen nekem is jobban estek a szivböl jövo, kedves mozdulatok, vagy öszinte kiváncsiságbol fakado kérdések, de jol estek a távoli ismerösöktöl jövö "sablonok" is, mert ök legalább ennyit megtettek.
Elöször én se akartam, hogy a temetésen odajöjjenek nyilvánkodni, aztán mégse szoltam emiatt.
És én egyre inkább ugy vagyok vele, hogy igenis nézzenek szembe az emberek a halállal. Miért érzi ugy a 20.század embere, hogy ezt egyedül kell feldolgozni? Miért akarjuk mentesiteni a környezetünket? Miért akarunk ugy viselkedni, mintha mi sem történt volna, miközben igenis történt?! Pont olyan érzelmi traumát rejtegetünk, aminek esetleg látható jelei mutatkoznak rajtunk a munkahelyen, a családban, a társaságban. Régen ez egy közösségi élmény volt, együtt dolgozták fel az emberek- mint annyi mást is.
Tudod Haliho én elmondom, hogy meghalt anya, meghalt apa- ha szoba kerül, de nem azért hogy sajnáljanak, hanem mert könnyebb lesz nekem, ha tudok rola beszélni, de csak annyit amennyi feltétlenül szükséges, aki ismer tudja, nem vagyok érzelgös.
Pontosan amiatt nem tudják az emberek kezelni ezeket a szituáciokat, mert egyre ritkábban találkoznak vele.
Az nekem nem fájdalmas, ha beszélek rola, és könnyebb annak is, akivel beszélek, ha látja rajtam metakommunikatíve és szoban is, hogy hogyan viszonyuljon hozzám. dehát én én vagyok-)
És van olyan, aki nem olyan mint én. A gyász valoban nagyon magánélmény, és én is azt tartom, tiszteletben kell tartani, ha valaki nem ohajt rola beszélni!!
remélem még jobban érthetetlen lettem.
(mellesleg "sas" vagyok kisbetüvel)
Én is vesztettem már el közeli hozzátartozómat (feleségemet), azóta sokkal inkább meg tudom érteni a gyászolókat. Vitatkoznék Sassal, nekem a sablon "részvétem", "nagyon sajnálom" KIMONDOTTAN ROSSZ volt. Véleményem szerint az illető inkább ne mondott volna semmit, jobb lett volna. Úgyis tudom, hogy nem örül neki, hogy sajnál. NEM ÁLLÍTOM, HOGY MINDENKI ÍGY ÉREZ, MINT ÉN, DE AZÓTA TÖBBEKTŐL HALLOTTAM NAGYON HASONLÓKAT. Nem biztos, hogy általános érvényű, de sokszor a szavak ilyen esetben rosszabbul működnek, mint a hallgatás (pláne a másik meghallgatása), akár az együtt sírás, a tényleges "részvétel" a gyászban, illetve a testi kapcsolat: simogatás, ölelés.
Néhány konkrét, emberi reakcióra emlékszem arról a napról,és a következő napokból, ami nem esett rosszul, sőt valahogy pozitív élményként maradt meg bennem:
- Amikor utána beugrottam pár percre a munkahelyemre, az egyik kolleganő megsimogatta a karomat, amint elmentem mellette.
- Felhívtam egy jó ismerősöm, hogy elmondjam mi történt (teljesen váratlan haláleset volt, a teljes egészségből nem egész 6 óra alatt a halál.). Csak a 20 év körüli fia volt otthon, aki csak annyit mondott "Hűha!". Emlékszem még el is nevettem magam (aznap ez alkalommal egyetlen egyszer), mert ez legalább egy érthető, mesterkéletlen emberi indulat volt.
- Egy jó barátom este megjelent a feleségével, és hoztak mindenfélét, hogy süssünk melegszendvicset vacsorára (EZ VESZÉLYES!) csak nagyon jó barátok tehetik meg, és el kell legyenek készülve rá, hogy esetleg 15 másodperc kirúgják őket!
- Egyik távoli rokonom 4 nap múlva, amikor szinte véletlenül egy társaságban találkoztunk, és valaki megsúgta neki mi történt, odajött és szó nélkül megölelt.
Negatív élmény:
- Beszélgettem az utcán pár nappal a haláleset után, éppen valami viszonylag vidám dologról. Egy arra járó ismerős éppen akkor érezte úgy, hogy oda kell jöjjön és el kell mondja az "obligát" őszinte részvétem szöveget. Rém kínos volt az éppen vidám vonásaimat átrendezni, hogy "illő" módon tudjam fogadni a részvétnyilvánítást.
- Megkérdeztem egy közeli hozzátartozómat, aki 9 éves korában temette el az édesanyját, hogy mi volt a legborzasztóbb. Azt mondta az, hogy a temetésen mind a száz ember odajött, megsimogatta, megpuszilta és mondott pár részvétteljes szót. Többek közt ennek hatására úgy döntöttem, hogy amikor a lelkész befejezte a temetési szertartást - kérésemre - elnézést kért az egybegyűltektől, és azt mondta, hogy remélem szeretjük annyira a családot, hogy az ő kérésükre nem csinálunk most részvétnyilvánítást. Mi (a gyerekekkel) ezután 30 másodperc alatt eltűntünk onnan egy barátom előkészített kisbusza segítségével. Volt, aki furcsállotta, rosszallotta, de én nem bántam meg.
- Az egyik szomszédom kb. egy héttel a haláleset után, amikor találkoztunk elkezdte mondani, hogy mennyire sajnálom. Kibújt belőlem a kisördög és azt mondtam: hát még én. Teljesen elképedt, kínjában nevetni kezdett, nem tudta hirtelen mit csináljon. (Utólag kicsit szégyellem a dolgot, de elegem volt.)
AMIT ITT LEÍRTAM AZT NEM RECEPTNEK SZÁNOM! A LEGFONTOSABB A SZERETETTELJES, TAPINTATOS ODAFIGYELÉS, HOGY A GYÁSZOLÓNAK MIRE VAN SZÜKSÉGE! Ha pedig nem tudom szeretni a gyászolót, akkor hagyjam békén! Ne az legyen a szempont, hogy illetlennek, részvétlennek tartanak majd, hogy a saját imázsomat építgessem a GYÁSZOLÓ TERHELËSËVEL, vele nem törődve. Ha tényleg szeretem, akár egy kicsit, vagy legalább sajnálom egy kicsit, akkor figyeljek arra, hogy neki mi a jó, ő mit kíván. Beszélni akar, vagy hallgatni. Egyedül akar lenni, vagy inkább fél az egyedülléttől. Szomorkodni akar, vagy ellenkezőleg valami vidámságra vágyik. Lehet, hogy igényli a részvétnyilvánítást, lehet, hogy nem. Lehet, hogy sajnálja és sajnáltatni akarja magát, de lehet, hogy arra vágyik, hogy minél hamarabb menjen úgy tovább az élet, mintha mi sem történt volna. A lényeg nem azon van, hogy mit mondok, mit csinálok, hanem a hozzáállásomon. Ha nagy kínnal megyek oda, illemből, úgyis megérzi, és (általában) neki se jó, nem csak annak, aki ott kínlódik, hogy mit is mondjon. Az a jó, ha természetesen tudok vislkedni, és a másik igényeire figyelek.
Abban a civilációban amit "Nyugat-európai társadalomnak" nevezünk nem tudjuk kezelni a halált.
Alig húsz éves voltam, mikor mikor meghallt egy nagyon közeli barátom, szinte gyermekfejjel. A környezetem reagálása döbbenetes volt számomra. Mindenki kimélt, óvatoskodott, tapintatosan kezelt, talán az volt a legabszurdabb, hogy kvázi betegként kezeltek, pl. kivették a kezemből a csoamgot, hogy ne cipeljek nehezet...
Ma már értem a reakciójukat, megtanultam, hogy a gyász nagyon bensöséges dolog, nem kell belelépni. Maradj nyitott a kollegáddal, olyan amilyen voltál, ha beszélni akar hallgasd, de valószínübb, hogy az érzéseit, gondolatait nem veled, hanem valaki közeli hozzátartozójával szeretné majd megosztani, tőled csak normalitást vár el.
Nekem nem jön ki a számon az, hogy részvétem. Nem tudok részt venni a gyászoló bánatában, szerencsére még nem tudom, hogy milyen az, ha meghal valakinek a szülője, gyereke. De nem akarom bántani azokat, akik ezt mondják, ha úgy érzik, hogy valamit kell mondani.
Találkoztam valakivel, akiről kiderült, hogy egy régi ismerősöm anyukája. Kiderült, hogy az illető nemrégen meghalt. 2 perc néma csend következett, ami alatt megpróbáltam némi levegőcskéhez jutni. (Nagyon jó barátom volt, 30 körüli.) Mivel az anyuka is majdnem elkezdett sírni, tudtam, hogy van egy tesó is, és megkérdeztem, hogy vele mi van. Bejött, anyuka mesélt, mesélt, mesélt.
Azután megismerkedtem a tesóval, tőle megkérdeztem, hogy hogyan történt, majd elbeszélgettünk a halálról, az életről, azután egy csomó minden másról.
reges-regen nem jott ram ugy a nevethetnek, mint a nagyim temetesen. Oke, egyesek vilagkepevel ez biztos nem fer ossze, de en spec azt szeretnem, ha az en temetesemen jol szorakoznanak az emberek, es nem lennenek szomoruak csak azert, mert meghaltam.
Na hogyismondjamezterthetobben.
Azt szeretnem, ha nem arra gondolnanak, hogy meghaltam , hanem arra, hogy milyen is voltam, amikor meg eltem.
Off voltam, ugye ? Sebaj.
Egyebkent IMHO az oleles egyenenkent valtozo hatasu. En nem hiszem, hogy orulnek neki, ha szerettem halala utan mindenki velem foglalkozna - szivesebben tennek ugy, mintha mise tortent volna, es bus maganyomban nyalogatnam a sebeimet.
én is mint érintett írnám le a tapasztalataimat: elöször, mint bénázo. Nekem is sok gondot jelentett, ha ilyen helyzetbe cseppentem, de aztán átgondoltam a szituáciot és ugy döntöttem, nem döl össze a világ, és nem változik a vélemény rosszabra rolam, ha a Fogadd öszinte részvétem sablon mondatot elmondom. Ennyi kijár mindenkinek. És ha belegondolsz, egy esküvo, gyermekszületés vagy bármilyen más boldog eseménynél szintén sablon dumákat mondunk, akkor itt, miért ne lehetne, ahol még a szomoruság miatt kinosan is érezzük magunkat.
a másik oldal: 1,5 honapja halt meg az apukám és igazán tanulságos, érdekes tanulmányeset volt számomra ez a kérdés: hogy viselkednek velem a nem tul közel állók.
Én erre csak azt tudom mondani, hogy ugy kell viselkedni, ahogy te is elvárnád, hogy veled viselkedjenek. Nekem az a véleményem, ha valakit gyász ér a környezetedben, mindig oda kell menni hozzá és mondani valamit- hacsak az illetö nyilvánvalóvá nem tette, hogy nem akar beszélni róla! Szerintem minden gyászolorol leolvashato, hogy mennyire mélyen éli meg a fájdalmat. Van akivel lehet beszélgetni rola. Az egyik kolléganömnek 2 nappal korábban halt meg az apukája, mint az enyém, így ketten voltunk egyszerre, s mindketten elmeséltük az élményeinket egymásnak, kérdezgettük egymást a zavar minden jele nélkül. És nagyon jol esett bizony, hogy végre valaki nem kerülget, mint valami retardált egyént, hanem normálisan beszélget.
Belülröl nézve - ha lehet ilyet mondani- igencsak mulatságos és groteszk, amikor azt látom néhány kollégám szemében, hogy el akarja kerülni a témát. Ez sokkal cikisebb és szerintem neveletlenség, mintha csak annyit mondasz: Igazán sajnálom, ami történt. vagy, Fogadd oszinte részvétem vagy akármi mást. Attol válik sutává az egyén, ha ki akar kerülni olyasmit, amit nem lehet.
Higyjétek el, nem az számít, amit mondasz, senki nem várja el, hogy ugyanugy átérezd más gyászát, fájdalmát. És azt sem várja el senki, hogy ne nevess egy gyászoló jelenlétében, de azt az 5 mp tiszteletet és figyelmet adjuk meg.
És igenis meg kell tanulnunk kezelni ezt a helyzetet, mert a halál az élet része.
Kedves Tövis !
Akkor talán válaszolnék én is, mint érintett.Az az igazság, hogy szándékosan nem ide a törzsasztalra írtam ( ha esetleg nem olvastad volna) mert NEM AKARTAM ITT közzétenni a dolgot. A vallás topic más, tapintatosabb. Legközelebb kérdezz meg engem, vagy az érintettet,mielőtt cselekszel, mert ez igy nem fair.Ugye neked sem esne jól?
" Vagyis mit kezdjek egy gyászolóval, aki nem áll túl közel hozzám (kollega pl.)"
a legjobb, amit ilyenkor tehetsz- ha békénhagyod.Hidd el, nem fog senki megsértődni, ha nem fejezed ki, hogy mennyire együttérzel vele. Annál is inkább, mivel nem érzed ugyanazt.
Sajnos, nagyon benne vagyok még,nagyon fáj még, igy tapasztalatból mondom.Jobb, ha ilyenkor nem zsongják körül az ember(lányát)t.
És mit tegyél azzal, aki viszont közel áll hozzád? Nem kívánom neked ezt az érzést. De ha mégis megtörténik:Öleld át.
Én rettenentesen tudom magam érezni ilyen helyzetben. Tavaly meghalt az egyik kolleganőm férje. A psit soha nem láttam, a kolléganő pedig olyen se hideg, se meleg. Egy fél napig kerültem, de azután csak összefutottunk. Nem tudtam mondani semmit sem, egyszerűen átöleltem szó nélkül. A reakcióját látva nem léptem rosszat. Lehet, hogy ösztönösen alkalmaztam az "ölelésgyógyaszatot" ?
KF
hali, biztos nehéz..
egy ismerős lánynak tavaly szeptember elején halt meg a barátja, akivel több,
mint tíz évig voltak együtt..és a lány nem tudja túltenni magát rajta, lassan a
környezete idegbajára megy (a srác pár perc alatt távozott ebből a világból,
semmi betegség, szenvedés, megaláztatás), ráadásul a fiú mamája ott lakik
két emelettel följebb, és ~ kétnaponta buzerálja a lányt, hogy mikor csináltat
már síremléket, amiben persze neki is helye lenne, szóval finoman kifejezve egy
vén Q.. én meg (és ez lehet, hogy valaki szerint megvetendő) nem sajnálom Gyurkát, mert nem hiszem, hogy most rosszabb lenne neki, mint
ezen a világon volt ..
p.
Azt hiszem, en a magam reszerol sutan motyognek par szot, hogy "igazan sajnalom" (miert en sajnalom, az en hibam talan ????", es ha ilyenkor elkezd velem beszelgetni peldaul az elhunytrol, akkor vegighallgatom, tartson bar ot oran keresztul, aztan ismet elsutyorognek par vigasztalonak szant szot ("no igen, oooo ize, megertem am, stb."), majd a fenysebesseg tekintelyes hanyadaval elhuznek egy biztonsagos helyre, es kartyaznek a szamitogeppel, es megtargyalnam vele, hogy ajjaj, velem ugye SOHA nem tortenik majd ilyen.
Ha a sajat gyaszod, akkor valamivel egyszerubb a dolog, hiszen nyugodtan atengedheted magad a fajdalomnak, de ugy, hogy nem erzed at igazan... Nem a tied az ugy. Akkor talan egy bazi nagy ormanyosnak erzed magad egy porcelanboltban, es mozdulni is alig mersz, beszelni meg annyira sem.
Talan amiatt van ez, hogy tudod, hogy sajnalnod kene a dolgot, es egyutt erezni a kollegaval (vagy valakivel), de nem tudsz, mert nem is akarsz ugy igazan (nem akarod elkepzelni, hogy veled is megtortenhet ez), es igy ugye eleg nehez azonosulni a problemaval.
Van már erről szó, legutóbb
itt, ha sikerül a link, de engem most pont a másik oldal érdekelne. Vagyis mit kezdjek egy gyászolóval, aki nem áll túl közel hozzám (kollega pl.), átérzem a fájdalmát, részvétnyilvánítás, segítség stb. de már terhes a dolog.
