Keddről-szerdára virradóra láttam a National Geographics csatornán a Tengeri Nyomozók (angol eredeti cím: The Sea Hunters) sorozatban a Wilhelm Gusthof német óceánjáró roncsának felkutatását.
Ide írom, hátha nem mindenik ismeri az eddigi legtöbb halálos áldozatot (több halott mint a Titanic és a Lusitania elsüllyedése együttvéve!) követelő hajókatasztrófa történrtét. Több szempontból is hátborzongató! Néhány személyes beszúrás is került bele, meg felejtettem is azóta, tehát több is, meg kevesebb is, mint az eredeti film.
Az anyag méltó volt NG-hez, de sajnos a hajóról nem mondtak műszaki adatokat, a tervezett utasszámot nem számítva. Megpóbáltam a neten rákeresni, de hajó ügyben, erre a névre, csak egy modellcég reklámja jött fel, a képeken meg csak hadihajók voltak. Ha valakinek van adata róla, örülnék ha közzétenné!
A Wilhelm Gusthof (a nevét a svácj náci párt meggyilkolt vezetőjéről kapta) a 30-as években épült üdülőhajónak. Igazi nagy óceánjáró volt, ha jól számoltam, vagy négy fedélzettel, úszómedencével stb. Valamivel több mint 1.800 (egyezer-nyocszáz !) utas befogadására tervezték, munkások, kistisztviselők pihenését szolgálta. A Náci rezsim mai szemmel is jó szociális ellátást biztosított azoknak akiket nem tekintett alacsonyabb rendűekek. A hitleri németország fizette a történelem legmagasabb családi pótlékát. Ebbe a rendszerbe illeszkedett a hatalmas üdülőhajó is. Természetesen a "tisztafajú árjákhoz" szóló nagyvonalúság nem enyhíti az elkövetett népirtások bűneit!
A háború kitörésekor a hajót Gdinyába vezényelték, hadienerészteti lakó- és oktatóhajó lett. A háború vége felé, amikor a szovjet hadereg már Lengyelország nagy résztét elfogalta, az északi rész, a Visztula-öböllel még a III.Birodalom kezén volt. Keletre, délre, nyugatra a nem túl jó hírű szovjet haderő, északra a tenger.
Menekülők százezrei zsúfolódtak össze a kikötők környékén. Közüllük igazi német alapossággal kiválasztottak 6.000 (hat ezer!) szerencsést aki felszállhatott a menekítőhajóra. Hadrafogható férifakról szó sem lehetett, nők, gyerekek, betegek felszállását engedélyezték csak.
A parancsot éppen csak katonaruába öltöztetett, szinte gyerekek hordták szét. Nagy kitüntesnek számított, ha valaki helyet kaphatot. A visszaemlékező és édesanyja, meg egy nő rokonuk és kislánya kapott engedélyt. Indulás előtt a pakolás zavarában hozzá került a nagybáttya bicskája. Öszintén bevallja, hogy elcsente a rég áhított kis kincset. (A bicskát jegyezzük meg, fontos lesz.) Már a hajóhoz eljutni egy keresztút volt, át kellett kelni a Visztulán, amelyet a szovlet vadászrepülők folyamtaosan géppuskatűz alatt tartotak, sokan meghalltak - az akkor tíz éves (ma már öreg ember) túlélő mondja el.
A beszállításkor a hatezer fő utas meglett, mert az útközen elpusztultak helyére újabbak kerültek. Az induáskor a hajón már több mint négyszer annyian szorongtak mint a befogadóképesség. Ám ez az állapot kifejezetten paradicsominak tűnt a parton maradáshoz képest. A nagy hajó még ki sem jutott az öbölből, mikor kisebb hajók vették körül, ahonnan újabb menekülök könyörögtek a felvételért. A kapitány, és a teljes személyzet tisztában léve, avval, hogy ez az utolsó esély, felvette a jelentkezőket. Becslések alapján a hajón legalább tíz-ezer fő tartózkodott, mikor végre kifutott az öbölből és elindult Kielbe.
A hajón egyes feltételezések szerint a Szovjetúnióből származó műkincseket, közöttük a Katalin-palota u.n. Borostyán szobáját is szállították.
Leszállt az éjj, gyengén havazott, a hőmérséklet fagypont alá csökkent. Az ilyenkor szokás eljárás: a teljes elsötítítés és cikk-cakkban haladás, az ellenséges légifelderítés és tengeralattjárók megtévesztésére, helyett a parancsnok a fényeket bekapcsolva hagyta, és egyenesen a Németország nyugati részén lévő Kiel kikötője felé vete az irányt.
A Visztula-öböl környékén portyázott az S-13 szovjet búvárnaszád. Kihasználva a sötét felhős éjszakát, abban a reményben, hogy észrevétlen marad, a felszínen tartózkodott, és akkumulátoait töltögette. (Ne feledjük, a háború során már megjelent radarok, és hanglokátorok a maiakhoz képest gyerekcipőben járak.)
A narrátor érdekes rézletként elmondja, hogy a hajó parancsnoka az egyik legkíválóbb szovjet tengerészkapitány, aki azonban folyamatosan elöljárói begyében van, egyénieskedése miatt. Most sem a kapott parancs szerinti heylen tartózkodik.
A megfigyelő meglátja a halamas hajót. A Gusthoftól nincs mit félni, de német hadihajók is tartózkodnak a környéken. A búvárnaszád ezért a felszínen maradva, egy kört ír le. Miután meggyőződött róla, hogy csak a személyszállító van a közelében, tüzelőállásba helyezkedik.
Három torpedót lőnek ki, mindhárom célbatalál. Az első az orrba, a matrózszállás alatt. A második kissé hátrább a kisegítőszemélyzet szállása alatt. A harmadik a gépházba. A hajó sorsa megpecsételődött, de még a felszínen van, és működik. Bezáródnak a vízgátajtók, a fenéken tartózkodók csapdába esek, nekik már esélyük sincs a túélésre. A fedélzeteken is kitör a pánik, mindenki a csónakokhoz igyekszik. A csókafedélzeten 24 darab nagy mentőcsónak van. Van elegendő mentőmellény is, de a hideg vízben eben sem lehet túlélni. A hajótest egyenetlenül tellik vízzel, és megdől, ezért csak az egyik oldalról tudják leengedni a csónakokat, de itt sem egyszerű a helyzet. A köteleket a hó és a fagy a csigákba rögzítette. Az egyikben édesanyjával és vagy ötven emberrel szorong túlélőnk. A csónakokba kizárólag gyemekeket, és nőket engednek beszállni. A csónakot a kötelek lefagyása miatt nem tudják leereszteni. Van-e valakinél egy bicska? Előkerül a bicska, ezzel az egyik matróz megfeszegeti a kötelet, és az megindul. A csónak vízre kerül.
Időközben a nem messze tartózkodó Admiral Hiper csatahajó veszi a Gusthof üzenetét a tengeralattjáró támadásától. Egyik kisérőhajóját a T-36 -os rombolót küldi a helyszínre. A romboló kapitánya nem tud a Gusthof mellé állni, mert az már 20 foknyira megdől. A parancsnoknak két választása van:
1, üldözőbe veszi a S-13-ast (a hanglokátor jelzi, hogy a tengeralattjáró még itt van)
2, menti a túlélőket.
A parancsnok az utóbbi válsztja. Megkezdik a mentést. Addigra már sokan meglanak a vízbekerültek közzül, vagy a fedélzetre emelés után pár órával halnak meg a kihűléstől. A csónakban lévők túlélik. Több mint ötszáz civilt vettek már a hadihajóra, nem csak a szállásokon, hanem a gépházban és minden elképzelhető és elképzelhetetlen helyen is úlélők szoronganak. A Gusthof elmerül, sok ezren vannak a vízben.
Az első tiszt jelenti a kapitánynak, hogy a hajóra képteeség több civilt felvenni. A lokátoros jelenti, hogy a búvárhajóról torpedó közeledik. A parancsnok a civilekkel zsúfolt hajóval nem üldözheti a tengeralattjárót, de gyors hajójával vészmanőverrel elkerüli a torpedót.
És elkerülendő egy újabb, esetleg már számára végzetes támadást, elhagyja a helyszínt. Így 546 embert sikerül megmentenie. A katasztrófa mérlege egy óceánjáró és körülbelül kilenc-ezer lélek elvesztése. A tengerészeken kívül polgári személyek, öregek, betegek, nők és gyermekek.
Katonai szükségeszrűség volt-e a Gusthof elsüllyesztése?
Nem valószínű.
Ám a II. Világháború a kezdettől végig tele van olyan esményekkel amelyek a harci cselemények során szükségszerűen előálló anyagi es emberi veszteségeket újabbakal tetézték. A szovjet kapitány nem tett mást mint a katyni tömeges kivégzés elrendelői (a háború elején szovjet fogságba került lengyel katonatisztek legyilkolása), vagy Drezda lebombázói (február köepén kb. 78.000 embert öltek meg gyujtóbombákkal abban a városban ahol nem volt csapatösszevonás és hadieszköztermelés - májusban véget ért a háború). Vagy a "civil hadifogjok" Szovjetúióba hurcolói.
No, hát eddig sem volt éppen tündérmese, de a java most jön!
A szovjet haditengerészet 1956-ig nem engedte a lengyeleket a roncs közelébe. Arról hogy a tíz évig tartó kutatás alatt mit találtak, semmit sem tudni. A borostyán szoba kincseinek hollétéről nem tudunk, az oroszok szerint náluk nincs.
A lengyel kormány, amint tehette, expedíciót szervezett a hajóhoz, hogy megtudják érdemes-e kiemelni? A visszaemlékező egyik búvár pontosan leírja a roncsot, és a benne látott nagy mennyiségű német egyeruhára emlékszik. (Mi a macskáért kéne kaunaruhákat menekíteni a frontról?? - voltam katona, a municiót vagy felhasználjuk, vagy megsemmisítjük ha a helyzet így kívája, de kiürítéskor nem ezzel kell foglalkozni.)
A hajóhoz merülő búvárcsapat, megtalálta a roncsot. A far szinte teljesen ép, ám főképp az orrban és a test több pontján súlyos a rombolás. Sokkal súlyosabb mint amit a torpedóktól várni lehetett. Emlékszünk, a hajón menekülők utaztak, személyes holmikkal és sok ezer ember sírja lett.
No, és mit találtak a mai búvárok? Semmit. Csak csupasz vasat, és néhány fixen rögzített tárgyat, mosdók meg ilyesmi. Több ezer halott maradványai, és a személyes holmik nem sodródhattak el, ráadásul a Balti-tenger éppen konzerváló voltáról híres.
A lengyel tengerészeti múzeum igazgatója és lengyel búvárok visszaemlékezése szerint: a szovjetek nagy szivattyúkat és óriási drótkosarakat rakodtak be a kutatásra kivezényet hajóikra.
Ha ez így volt, és a jelen helyzet ezt támasztja alá, akkor a roncsot egyszerűen "kiporszívózták" és a kijövő anyagot, legyen az emberi csont, fazék, kincs szűrővel felfogták. Hogy hová vitték?
Hát kb. hatvan évet vátunk a világ legnagyobb hajókasztrófájának megismerésére, talán hatvan év múlva a szovjet tengerészet titkaira is fényderül.
Hú de hosszú lett! Ne haragudkatok, nem akartam ennyire elnyújtani, de annyira belejötem.
Na akkor ma délutántól a TIGRISen! Szebb élményekre!
Zoli
A Lágymányos öbölben készültek 1979-ben.
1974
