"Ez olyan, amit magadnak kell megtapasztalnod és felismerned. Nem lehet igazán szavakba önteni és úgy átadni. Ha tudnánk ilyet, akkor valószínűleg mindenki sokkal gyorsabban megvilágosodna. Ez olyan, amit gyakorlással kell felismerned."
A pszichológiából tudom hogy a "kell" szó az megfelelési kényszert takar.
Sok mindent fel lehet ismerni sokféleféleképpen ha nyitott az ember, és
nincs beszűkülve a tudata semmilyen eszmére.
...de az nagyon igaz hogy az egót lehet koptatni tudatosan.
ma eszembe jutott valamiért Astus, úgyhogy ránéztem a blogjára. Aktív, rendszeresen frissül. Érdemes olvasgatni. Hasznos forrás annak, aki érdeklődik a téma iránt. Ez egy teljesen friss, mai bejegyzés:
- Kedves Luangpó, ha nincs átman, avagy nincs én, akkor ki figyeli a gondolatokat és a légzést?
- Nos, a konvencionális szinten beszélünk személyről, ugye? Azt mondjuk, van meditáló, van, aki éber a légzésre, van dhamma gyakorló, aki a Buddhát követi. A konvencionális, közönséges szinten beszélünk személyről, egy énről, aki mindezeket csinálja, mert így kényelmes. De egy magasabb, a végső, avagy a mélyebb igazság szintjén azt mondjuk, nincs személy. Amit személynek veszünk, az az, amit az öt khandhának hívunk: test, érzések, emlékezés vagy észlelés, gondolati alkotók, és érzék tudatosság. A tapasztalás ezen öt csoportja alkotja az emberi lényt, amit úgymond összekötünk és egyfajta szilárd személyt vagy lényt alkotunk belőlük, és azt mondjuk: ez én vagyok; és ez a gondok gyökéroka. Tudatlanságból, félreértésből ezt a testet és elmét, a khandhákat énnek vesszük, miközben nem azok, mert feltételesek, keletkezésnek és megszűnésnek, változásnak alávetettek. Nincs maradandó átman vagy én bennük. Csakhogy ezt nem sikerül látnunk, illetve onnan indulunk, hogy nem sikerül látnunk. De a szótápanna, a folyamba lépett látja, hogy ez hibás nézet, hogy ez a test nem egy én, mulandó, és meg fog halni, és mindenki más teste körülöttünk meg fog halni. Mind meg fognak halni. Nagyon tisztán látják a mulandóságot a nézetük és megértésük szintjén. De még mindig van valamennyi ragaszkodásuk. Csak az arahant látta át egészen az én téveszméjét. A gyakorlással, ahogy időnként mondjuk: leveted az én érzetét. A durvább, a normális szinttől kezdve, ahol mindent énnek, enyémnek, önmagamnak, személynek, lénynek veszünk. Valakinek, aki meditál; valakinek, aki fejleszti a tudatosságát; valakinek, aki tud dolgokat, lát dolgokat; valakinek, aki tudatlan, nem lát dolgokat; valakinek, aki szenved, valakinek, aki békés. Mindig az én nézőpontjából látunk és értelmezünk. De ahogy gyakorlunk, elkezdjük lehámozni egyes rétegeit. De megint csak mondhatnád, hogy ki hámozza le a rétegeket? Azonban ezt a gyakorlás jó hatásainak nevezheted. Az éberség és bölcsesség, amit kifejlesztünk, természetesen lehámozza az én, a ragaszkodás, a hibás nézet rétegeit, amik létrehozzák és fenntartják az én érzetét. A gyakorlás aláássa, lehámozza, egészen addig, amíg végül nem marad én és ezt tudod is. Így nincs többé a kérdés: ki tudatos? Ki enged el? Ki engedi el a ragaszkodást? És így tovább. Az a kérdés és az a megértés megváltozott. Ez olyan, amit magadnak kell megtapasztalnod és felismerned. Nem lehet igazán szavakba önteni és úgy átadni. Ha tudnánk ilyet, akkor valószínűleg mindenki sokkal gyorsabban megvilágosodna. Ez olyan, amit gyakorlással kell felismerned. De talán először csak ezen a két szinten dolgozz. A konvencionális, normális, vagy feltételezett szinten, hogy van egy személy, egy lény, akinek van neve, aki gyakorol, és ez így kényelmes. De ahogy egyre tudatosabb leszel, tapasztalod a béke, nyugalom, szamádhi állapotait, és aztán megvizsgálod a dhammát, ez az én érzet elkezd kopni és eltűnni.
Nem vagyok vallásos, de töprengtem valamin, amiről a buddhizmus jutott az eszembe, és arra gondoltam, hogy megosztanám.
Fazekasdarázs nézem, az ablakredőny és a külső ablaküveg között nyomja a tanácstalan John Travolta mémet; mondom jesszus, ez egész éjjel ott volt? Felhúzom a rolót, hogy ki tudjon menni, és látom, hogy van az ablakkereten egy elkészült meg egy még nyitott kapszulája. Visszaengedem a redőnyt aztán később, mert délután a szemembe sütne a nap. Mire látom, hogy a két ablaküveg között röpköd; tudja, hogy közel van, de onnan nem tud odamenni. Eléggé elbaszott szituáció.
Aztán meg a monitoromon néha megjelennek ilyen kis pöttyök, a pókok potyogtatnak oda valamit. Fogom a portörlőt, És összeszedem a pókhálókat a monitorom fölött, és nézem, ahogy rohangálnak a pókok ide-oda. Bevallom, majdnem elsírtam magamat. Ez a normális, rendes, takaros viselkedés? Hogy tönkreteszem a másik életét? Miért kell ennek így lennie? Hogy lehet ebből valahogy kinavigálni?
A mindenség abszolút teljessége szükségszerűen meg van írva az egyik sarkától a másikig. Én nem hiszek sem abban, hogy van, ami lehetne, de nincs. Se pedig abban, hogy az első igazság lehet véletlenszerű nyers tény, megalapozottság nélkül, de úgy, hogy lehetne máshogy is, csak véletlen pont így van. Csak egy mindenség van, tehát az első igazság, ami kiadja az abszolút mindenség makro szintű statisztikai eloszlását, az szükségszerű kell hogy legyen. Mint egy matematikai szükségszerűség. Elméletileg se lehetne máshogy. Amit vagy elfogadsz, vagy lázadó leszel a lét ellen.
Én alapjában véve a lázadás pártján állok. Ha van pokol és menyország, akkor én inkább a poklot választom. Mert a kurva anyját a létnek, akkor.
De ha fix a mindenség, akkor megváltoztatni nem tudom, és lázadással én se tudok kinavigálni belőle. Tök mindegy, hogy mit csinálok: ha nincs olyan, ami lehetne, de nincs, akkor mindig lesz valami énnekem-létem, ami csúszik tovább az legvalószínűbb statisztikai hegygerinceket követve. Persze, egy idő után, ha eléggé eltávolodott a tudatom folyama, az már nem én vagyok. Hanem valaki más, akiben nem ismernék magamra, a személyes identitásomra. Ez nagyon megnyugtató tény, de amíg van olyan, hogy "én" addig a szubjektív jövő mindig valamennyire hasonlít a korábbi énem jelenéhez, mert mindig talál magának a szubjektív lét egy ösvényt, ami én-ebb, mint a legmásabb másvalaki, és valószínűbb, mint a semmi. Szóval ha el is felejtem magamat, ha el is felejtem a múltat, a sztori megy tovább.
Szoktam csinálni ilyen semmire se gondolós meditációt. Főleg azért, mert megnyugtat, és türelmesebbé tesz másokkal szemben. Meg valahogy olyan tanulságos önismeret látni, hogy miféle indítatások jönnek fel a nem-beszélős énemből, és a visszabeszélés hogy tudja felgerjeszteni, amikor érzem, hogy éppen érzékeny a nem-beszélő. De azért is, mert élvezem, amikor néha így zsung! letisztul a kép, és csak úgy vagyok, körülnézek, látok, szavak nélkül és szenvedélyek nélkül.
Lehet, hogy csak az a kiút és az is csak magamnak, önző módon. Szépen, szisztematikusan leépíteni a tudatos identitásomat, és akkor nincsen "számomra" statisztikailag legvalószínűbb sors-hegygerinc, mert MINDEN egyaránt ugyanolyan valószínű szubjektív jövő.
Nem tudom. Lehet, hogy hülyeség, vagy illogikus, de valahogy olyan buddhistás gondolat.
Kevesebb mint ötven év múlva én, Tendzin Gyatso, buddhista szerzetes, már csak emlék leszek. Valójában kétséges, hogy akár egyetlen ember is élni fog-e azok közül, akik ezeket a sorokat most olvassák, egy évszázad múlva. Az idő akadálytalanul múlik. Amikor hibázunk, nem forgathatjuk vissza az órát, hogy újrapróbálkozzunk. Csak annyit tehetünk, hogy a jelent jól használjuk ki. Ezért, ha eljön életünk utolsó napja, és visszatekintve azt látjuk, hogy teljes, termékeny és értelmes életet éltünk, az legalább némi vigaszt nyújt. Ha nem, akkor nagyon szomorúak lehetünk.
De hogy melyiket éljük át, az rajtunk múlik.A legjobb módja annak, hogy halálunkat megbánás nélkül közelíthessük meg, ha a jelen pillanatban felelősségteljesen és mások iránti együttérzéssel élünk. Valójában ez a saját érdekünk, és nem csak azért, mert a jövőben hasznunkra válik. Ahogy már láthattuk, az együttérzés az egyik fő dolog, ami életünket értelmessé teszi. Ez a tartós boldogság és öröm forrása. És ez az alapja egy jó szívnek – annak, aki abból a vágyból cselekszik, hogy másoknak segítsen. Kedvességgel, ragaszkodással, őszinteséggel, igazsággal és igazságossággal mások felé – ezzel magunknak is jót teszünk. Ez nem bonyolult elméletek kérdése. Ez józan ész kérdése. Nem lehet tagadni, hogy mások figyelembevétele értékes. Nem lehet tagadni, hogy boldogságunk elválaszthatatlanul összefonódik mások boldogságával. Nem lehet tagadni, hogy ha a társadalom szenved, mi magunk is szenvedünk. És azt sem tagadhatjuk, hogy minél inkább megtelik a szívünk rosszindulattal, annál nyomorultabbá válunk. Így tehát mindent elutasíthatunk: vallást, ideológiát, minden hagyományos bölcsességet. De a szeretet és az együttérzés szükségszerűségét nem kerülhetjük el.
Ez tehát az én igazi vallásom, az én egyszerű hitem. Ebben az értelemben nincs szükség templomra vagy egyházra, mecsetre vagy zsinagógára, nincs szükség bonyolult filozófiára, tanra vagy dogmára, még a buddhizmusra sem. A saját szívünk, a saját elménk a templom. A tanítás: együttérzés. Mások iránti szeretet és tisztelet jogaik és méltóságuk iránt – bármilyenek is legyenek. Végső soron ennyi az, amire szükségünk van. Amíg ezeket gyakoroljuk a mindennapjainkban, addig mindegy, tanultak vagyunk-e vagy sem, hiszünk-e Buddhában vagy Istenben, vagy követünk-e bármilyen vallást, esetleg egyet sem – ha együttérzünk másokkal, és viselkedésünket felelősségtudattal korlátozzuk, kétség sem fér hozzá, hogy boldogok leszünk.
Miért van hát az, hogy ha ilyen egyszerű boldognak lenni, mégis olyan nehéznek találjuk? Sajnos, bár legtöbben együttérzőnek tartjuk magunkat, hajlamosak vagyunk figyelmen kívül hagyni ezeket a józan igazságokat. Elhanyagoljuk, hogy szembenézzünk negatív gondolatainkkal és érzelmeinkkel. Ellentétben a gazdával, aki követi az évszakokat, és nem habozik megművelni a földet, amikor itt az ideje – mi rengeteg időt vesztegetünk értelmetlen tevékenységekre. Mélyen bánkódunk apróságok miatt, mint például pénz elvesztése, miközben egy csepp megbánást sem érzünk, ha elmulasztjuk a valóban fontos dolgokat. Ahelyett, hogy örülnénk a lehetőségnek, hogy mások jólétéhez hozzájárulhatunk, csupán ott keressük az örömöt, ahol épp lehet. Elfordulunk másoktól arra hivatkozva, hogy túl elfoglaltak vagyunk. Futkosunk jobbra-balra, számításokat végzünk, telefonálunk, és azt hisszük, hogy ez vagy az jobb lenne. Egy dolgot teszünk, de aggódunk, hogy ha jön valami más, akkor inkább azt kellene. De ezzel csupán az emberi szellem legdurvább és legegyszerűbb szintjén működünk. Ráadásul, mivel figyelmetlenek vagyunk mások szükségleteivel szemben, óhatatlanul ártunk nekik. Nagyon okosnak tartjuk magunkat – de mire használjuk képességeinket? Túl gyakran arra, hogy becsapjuk szomszédainkat, kihasználjuk őket, hogy magunkat előnyhöz juttassuk. És ha a dolgok nem sikerülnek, önigazolással telve másokat hibáztatunk a nehézségeinkért.Pedig tartós elégedettség nem fakadhat tárgyak megszerzéséből. Akármennyi barátot is szerzünk, nem tudnak minket boldoggá tenni. Az érzéki élvezetek hajszolása pedig semmi más, mint a szenvedés kapuja. Olyan, mint a kard élére kent méz. Persze ez nem azt jelenti, hogy meg kellene vetnünk testünket. Ellenkezőleg – test nélkül nem tudnánk másoknak segíteni. De kerülnünk kell a végleteket, amelyek ártalmasak lehetnek.A mindennapi dolgokra való összpontosítás közben a lényeg rejtve marad előttünk. Ha valóban boldogok tudnánk lenni így, akkor teljesen ésszerű lenne így élni. De nem tudunk. Legjobb esetben is csak átvészeljük az életet különösebb baj nélkül. De amikor elkerülhetetlenül jönnek a problémák, felkészületlenek vagyunk. Nem tudunk megbirkózni velük. Kétségbeesetten, boldogtalanul maradunk hátra.
Ezért összetett kézzel arra kérlek téged, kedves olvasó, hogy tedd életed hátralévő részét a lehető legjelentőségteljesebbé. Tedd ezt azzal, hogy ha tudod, szellemi gyakorlást végzel. Ahogy remélem, világossá tettem: ebben nincs semmi titokzatos. Csupán arról van szó, hogy mások iránti törődésből cselekszünk. És ha őszintén és kitartóan végzed ezt a gyakorlatot, lépésről lépésre, apránként átalakítod szokásaidat és hozzáállásodat úgy, hogy egyre kevésbé a saját szűk érdekeid, és egyre inkább mások érdekei kerülnek előtérbe. Ennek során önmagad is békét és boldogságot fogsz megtapasztalni.Hagyj fel az irigységgel, engedd el a vágyad, hogy másokon felülkerekedj. Inkább próbáld meg segíteni őket. Kedvességgel, bátorsággal, és azzal a bizalommal, hogy ebben a hozzáállásban biztos siker vár rád – köszöntsd őket mosollyal. Légy egyenes. És próbálj meg pártatlan lenni. Bánj mindenkivel úgy, mintha közeli barátod lenne. Ezt nem mint Dalai Láma mondom, és nem mint valaki, akinek különleges képességei vagy ereje lenne – ezek nincsenek nekem. Emberként szólok hozzád: mint valaki, aki éppúgy boldog szeretne lenni, és nem akar szenvedni – ahogy te is.Ha pedig valamilyen okból nem tudsz mások segítségére lenni, legalább ne árts nekik.
Tekintsd magad turistának.
Gondolj a világra úgy, ahogy az űrből látszik – oly kicsi és jelentéktelen, mégis gyönyörű. Valóban van bármi értelme annak, hogy ártunk másoknak e rövid ittlétünk alatt? Nem lenne-e helyesebb, és sokkal ésszerűbb, ha egyszerűen csak megpihennénk, és csendesen élveznénk az utazást – mintha egy másik városrészbe látogatnánk? Ezért, ha a világ élvezete közben akad egy pillanatod, próbálj meg – bármilyen kis módon – segíteni azoknak, akik elnyomottak, vagy akik valamiért nem tudnak, vagy nem akarnak magukon segíteni. Próbálj ne elfordulni azoktól, akiknek külseje zavaró, akik rongyosak vagy betegek. Próbáld meg soha nem gondolni róluk, hogy kevesebbek nálad. Ha tudod, próbálj meg még arról sem gondolkodni, hogy te jobb vagy, mint a legszerényebb koldus. Ugyanis ugyanúgy fogsz kinézni a sírban.
Végezetül szeretnék megosztani egy rövid imát, amely nagy inspirációt ad nekem abban a törekvésemben, hogy mások javát szolgáljam:
Legyek mindig, most és mindörökké Védelmező azoknak, akiknek nincs védelmük Útmutató azoknak, akik elveszítették útjukat Hajó azoknak, akik óceánokon kelnek át Híd azoknak, akik folyókon kelnek át Menedék a veszélyben lévőknek Lámpás azoknak, akiknek nincs fényük Otthon azoknak, akik hajléktalanok És szolgáló mindazoknak, akik rászorulnak.
"A 20. század elején Stein Aurél a tunhuangi kéziratok között megtalálta a Gyémánt szútra kínai nyelvű verzióját, amelyen a 868. május 11-ei dátum szerepelt.[1] A British Library szerint „ez számít a legkorábbi dátummal ellátott, teljességében fennmaradt nyomtatott könyvnek.
A szöveg teljes története nem ismert, azonban a japán tudósok általánosságban úgy vélik, hogy a Gyémánt szútra a „Pradzsnyápáramitá” irodalom keletkezésének korai időszakából való.[4] Néhány nyugati tudós azon a véleményen van, hogy az Astaszáhaszriká Pradzsnyápáramitá-szútra a Gyémánt szútra korai változatából ered.[4] A nyugati tudományosság korai időszakában Friedrich Max Müller értelmezte a Gyémánt szútrát.[5]"
„A madaras tecsó polcai közt bandukolva, a Zen nem a polcokon lapuló akciós termékben rejlik, hanem abban, hogy nem pakolod tele a kosarad fölösleges gondolatokkal. Ha az elméd csiga, haladj lassan; ha madár, szárnyalj föléjük. A lényeg, hogy mikor kifelé tartasz, ne csak a vásárlásban, de a tudatodban is rend legyen!”
„Ha az elme csiga, ne próbáld megfutamítani. Ha madár, hagyd, hogy repüljön. A bánya is lehet kincs, és a meddőhányó is rejthet váratlan csillogást. Az elme szabadsága éppen abban van, hogy nem kell döntened – csak figyeld, merre tart.” 😉
„Az elme, ó szerzetesek, olyan, mint egy majom, amely egyik ágról a másikra ugrál. De mi történik, ha az ágak elfogynak? Hirtelen a majom megpihen.” (vatamszaka Szútra)
