AOTD - Album of the day
EFB - Első felületes benyomás
NFR - Nice fucking refrén (azaz épp nem tudod kitörölni az adott refrént, dallamot a füledből)
MM - Most megy (azaz most épp ezt hallgatod)
Az első „dalt” hallgatva magamban elkezdtem fogalmazni az újabb felkérdezést Old Danube felé, hogy már megint mégis mi a tököm ez. Aztán nem volt szükség rá, hogy le is írjam, mert kurva jó a lemez! Soha életemben nem hallottam erről a zenekarról (sem), nagyon kellemes meglepetés. ’73-hoz képest keményen, céltudatosan riffelnek a Dreams and Nightmares első részében, ezáltal van a számnak egy jóleső lüktetése, amikor pedig a szólisztikus rész alatt a szaxofon is belekezd, alatta-mellette pedig megy a szinte proto metálos vágta, az igazi progrock-ínyencség. Meg úgy az egész dalnak van egy jól átgondolt koncepciója, az ilyeneket kedvelem én inkább az ereszdelahajam jammelésekkel szemben.
A Turn Over! egy jobbára instrumentális átvezető, megint szaxizással és némi beszéddel, szerencsére sokkal fogyaszthatóbb, mint az intro. A Sighban is sok minden történik, ez egy elmélkedősebb, lassabb darab, máshogy jó, mint a Dreams, de ebben is vannak kifejezetten metálos megoldások, amire persze szinte azonnal ráfúj mindenfélét a szaxis, és ettől megint csak crimsonos feelingje lesz a zenének, sajnos mindössze néhány másodpercig. Príma! A Dreams... második, szintén 13 perces része megint csak csemege. Teljesen más jellegű, mint az első, többféle hangulatot villant fel, de összességében tipikus prog. rock, jóféle.
A King Crimson, a Bang és mondjuk a Leaf Hound felől közelítők is bátran próbálják meg ezt a lemezt, érdemes. Első fülelésre 10/8, aztán majd meglátjuk.
11 Cd, 3 BR, 5 DVD. A stereo mellett 5.1 hangzás. Bonuszdalok, koncertek, újrakevert változatok, eddig ki nem adott dolgok. Irdatlan mennyiségű zene. Úgy tudom több ilyen box is van nekik, biztosan korszakonként. Nekem ez a legizgalmasabb.
Beszereztem tőlük az On and off the road 19 hanghordozóból álló hihetetlen mennyiségű zenét, koncertet tartalmazó fantasztikus, ezt a korszakot felölelő boxot.
Ja, erősebb volt a Sötét erdő, mint az első kötet. Nem mondom, hogy nincsenek egyáltalán kisebb-nagyobb fenntartásaim, de minden könyv-erények legfontosabbja megvan: egy olyan világot hoz létre, ami beszippantja az embert.
Beszereztem tőlük az On and off the road 19 hanghordozóból álló hihetetlen mennyiségű zenét, koncertet tartalmazó fantasztikus, ezt a korszakot felölelő boxot. Nem lehet megunni. Fripp gondolkodását nem lehet követni, zseni minden szinten, tudta, hogy miért vette be Belew-et. Ha az ember alaposan belemélyed, már nem tűnik skizová Belew, kellett a vérfrissítés, bele kellett dobni egy követ a mármár állóvízzé váló helyzetre. Talán a legkedvesebb zeneszámon is e korszakból való: Matte Kudasai (na jó, az Epitaph után)
Elvileg én lettem volna a Rockinform fotósa-elötte én voltam Zeltwegben Van Halen-en.
De addigra felépűlt a hivatalos fotós.
Itt is a BEAT után voltak-gyorsan megnéztem a pólót-THRAK Attack volt a turné.
VROOM album.
MAstoletto-Bruford-Levin-Trey Gunn-Fripp
Voltak azokon a lemezeken (80") jó pillanatok- a Heartbeat pl. zseniális-de annyira más lett minden, a Talking heads-es Belew érkezésével. Eltünt a posztapokaliptikus hangulat, a néha melankólikus, csodás dallamvilág-ami gyakran változott skizofrénné (pl. Starless-vs.RED)
Ezután kezdte Fripp a 3 dobos variációkat, sajnos Bozziot nem láthattam.
Igen, amint megtudtam, rákerestem, de valóban csak USA-pontok vannak.
A King Crimson 2018-ban egy fantasztikus koncertet adott a MüPá-ban. Az alapító-gitáros Fripp mellett három dobos, Pat Mastelotto, Gavin Harrison és Jeremy Stacey, a billentyűs Bill Rieflin, a gitáros-énekes Jakko Jakszyk, a basszusgitáros Tony Levin és a szaxofonos-fuvolás Mel Collins alkotta a zenekart. A koncertjükön megidézték a King Crimson valamennyi korszakát, a dalok között hat olyan darabbal, amelyet korábban koncertjeiken nem játszottak, megtoldva mindezt a legújabb, immár három dobosra írt szerzeményeikkel.
Ez a koncertkörút NEM King Crimson koncert lesz. A KC volt két tagja Adrian Belew és Tony Levin fog kiegészülni Steve Vai és Danny Carey-vel. A műsor a KC egyik - szerintem méltatlanul alulértékelt - 80-as évekbeli korszakát fogja idézni. Beat - Discipline - Three of a perfect pair albumokat játszák. A túrné egyenlőre csak USA-beli helyszinekre van bejelentve, de nagyon bízom benne, hogy néhány koncert erejéig át fognak ugrani...
Magyar zenészek egy jelentős csoportja máig párás szemmel emlékezik vissza a MR2 Petőfi indulására, mint valami nagy zenei kiteljesedésre, pedig az ott befutott zenék leginkább csak a jópofáskodó sznobizmus szótári megfelelői voltak. Az Amorf Ördögök is pontosan oda tartozik: vicceskedő, retrospektívnek szánt körúton belüli kardigánozás, marsózás, amire az Emil Rulez-fanok is önfeledten mosolyoghatnak. Ez a népzenés, klezmeres, macskajajos katyvasz zenei alapként még nem is lenne annyira rossz, csak hát a modoros ének teljesen hazavágja az összképet, mintha félhülye munkásőrök énekelnének rajta. Az első pár szám után az ének ritmizálása miatt volt egy kis Quimby-feeling, de itt alapvetően teljesen tét nélkül folyik az eklektikus alteroskodás. Az ufók-pufók rímpár megalkotóját nagyon durva kínzásoknak vetném alá. A Nagy meleg pulóver kifejezetten kellemes, mint ahogy a Boris részek is elmennek, de az ének ellenére még így is a Dióhéj hajós a lemez legjobbja, amibe valami folk metálos, csujjogatós témát is sikerült belecsempészni. Annyira rossznak nem mondanám a lemezt, nagyjából értem is, hogy mit esznek rajta, csak hát minek hallgasson az ember ilyet, ha ezrével vannak sokkal jobb zenék még ebben a szegmensben is. Úgyhogy az Amorf Ördögökről továbbra is nagyjából csak annyi fog az eszembe jutni, hogy Péterfy Borit sunáznám.
Genesis – Nursery Cryme Gyerekkoromban, valamikor a rendszerváltás előtti 1-2 évben indult el a kettes csatorna, és délutánonként mindig klippeket adtak rajta, és Phil Collins meg az akkori Genesis ment orrba-szájba. Valószínűleg ennek köszönhető, hogy még életemben nem hallgattam meg egy lemezüket sem, mert a Genesis névről mindig a kamerával szemező Phil Collins ugrik be, amit annak idején benyomtak egy Pet Shop Boys meg egy CC Catch közé. Szóval ez az első album, amit hallok tőlük, és ráadásul pont az aranykor, minden idők talán legjobb évjáratából. Mióta kipörgött, minden nap végig ment egyszer, de még nagyon távol vagyok a kiismerésétől, leginkább azért, mert háttérben hallgattam és még csak részletek ragadtak meg. Az biztos, hogy a korszak általam ismert brit prog bandáinál nem voltak ilyen durván arcbamászó szólisztikus részek, mint például ami a The Musical Boxban megy. Hosszú, kifejtős, koncepcióra felhúzott zene, néhol kicsit terjengős. Az egyik számomra legkomfortosabb dal a Harold The Barrell, ami pattogós-zongorás hangulata alapján az ARC-lemezre is felfért volna. Nem sajnálták belőle az anyagot, fogom még hallgatni, nem biztos, hogy most, mindenesetre az egyik warezre pont most rakosgatták ki a Genesis diszkót, ez talán valami égi jel lehet.
Igaza van Thorcsinak, csakazértis kiléptem ma én is a komfortzónából, számomra ismeretlen területekre tévedve, néha anyázva, néha mosolyogva, de érdekes kísérlet volt. Azóta pedig vígan (?) pörög az új My Dying Bride, hogy ellensúlyozzam a lelki sérüléseket.
Amorf Ördögök – Cellux-szimfónia
Nabaz+… Röviden: végigszenvedtem, számomra értékelhetetlen, írhatnék rosszat, de az is felesleges lenne. Hogy egy ősrégi hangpróbás klasszikust idézzek: „ez nálam digitális zene, szóval 0 vagy 1”
Arctic Monkeys – Favourite Worst Nightmare
Jajj, brit indie rock üdvöskék… eleve hendikeppel indulnak, pedig már hallottam a nevüket és néhány dalukat is. Ennek ellenére összességében pozitív csalódás volt ez a korong, pláne, hogy a Brainstorm önmagukhoz képest karcosabb hangvétellel indít, de utána sem volt vérlázítóan hallgathatatlan, sőt, helyenként kifejezetten érdekes, már-már funkys megoldásokkal operálnak és néhány dal is tetszik (pl. Brainstorm, D is for Dangerous, This House is a Circus). Viszont a sokszor nyeglének tűnő énekest nem sikerült szívembe zárnom, számomra a produkció leggyengébb pontja, annak fényében pláne bántónak érzem, hogy észrevehetően merítenek a ’70-es évek eleji tengerentúli művészpunk zenéiből. Nem lesz tartós barátság, de én is meglepődtem, mennyivel jobb volt, mint vártam. 10/6,5
Genesis – Nursery Cryme
Oké, vágom, hogy Phil Collins, Steve Hackett, Peter Gabriel, meg úgy en-bloc a Genesis egy úttörő legenda, de pár lemezükbe - nagyon régen - felületesen belehallgatva gyorsan konstatáltam, hogy bizony nem az én zeném. De délelőtt csak számomra fura zenéket hallgattam, így simán belefért és toronymagasan a legjobb volt. Ízléses, beborulós progzene, finom muzikális megoldásokkal, ami biztosan teljes odafigyeléssel és szövegkönyvvel a kézben a leghatásosabb, de erre melóban nem volt lehetőségem. Otthon valószínűleg sort kerítek majd rá nyugisabb körülmények között is. 10/8
Az elmúlt időkben szinte elfelejtettem, hogy az AOTD tulajdonképpen challenge-nek indult: végigpörgetni és íziben véleményezni eddig nem ismert lemezeket mások listáiról. Elkényelmesedtem, leginkább azokról írtam, amiket már hallottam korábban. Gondoltam, itt az ideje visszatérni a gyökerekhez. Hát, jól belenyúltam.
Mindig is irritált a 90-es évek végi, 2000-es évekbeli magyar értelmiségi alternatív pop/rock, a nagy jófejkedés, a pimasz lazaság, a humor mögé rejtett oda- és megmondás. Már a lemezcím is mekkora modoros faszkodás. Egyébként is, hogyan bízhatnék meg egy lemezben, aminek az egyik dalában előfordul az a szó, hogy KARDIGÁN?! A legelső Péterfy Bori-albumot olyannyira beszoptam Tövisházitól, hogy még koncertre is elmentem akkoriban, de több bűnöm nincs, esküszöm. A Cellux-szimfóniát (bazmegbazmeg) a harmadik számig bírtam, addig 10/0, de ez nem a teljes lemeznek szól, lehet, hogy utána sorjáznak a jó dalok. Szerintem ez inkább csinn-bumm cirkusz, mint zene. És belátom, hogy az egész nyekergésem eléggé boomer rocker/metálosra sikeredett, de vállalom :/
Részemröl rendben van. Anno, a 73-as LIVE került a kezembe elöször, Jugoszláv bakelit formában. Elkezdtem a megelözö albumokat megkeresni, aztán haladtam az évekkel párhuzamosan.
Aki ezen a Genesis-en szocializálódik, annak a késöbbiek már inkább slágergyárnak tűnnek.
A land of confusion nem rossz, de a sussudio-t, max a rádióban hallgaton .
A Duke, And then there where three, kifejezetten tetszettek, ennek ellenére is.
Ha mág Genesis-minusz Gabriel-hackett- A Mike and the Mechanics, viszont nagyon friss, lendületes volt akkortájt, és a mai napig szivesen felteszem.
Do you like Phil Collins? I've been a big Genesis fan ever since the release of their 1980 album, Duke. Before that, I really didn't understand any of their work. Too artsy, too intellectual. It was on Duke where Phil Collins' presence became more apparent. I think Invisible Touch was the group's undisputed masterpiece. It's an epic meditation on intangibility. At the same time, it deepens and enriches the meaning of the preceding three albums. Christy, take off your robe. Listen to the brilliant ensemble playing of Banks, Collins and Rutherford. You can practically hear every nuance of every instrument. Sabrina, remove your dress. In terms of lyrical craftsmanship, the sheer songwriting, this album hits a new peak of professionalism. Sabrina, why don't you, uh, dance a little. Take the lyrics to Land of Confusion. In this song, Phil Collins addresses the problems of abusive political authority. In Too Deep is the most moving pop song of the 1980s, about monogamy and commitment. The song is extremely uplifting. Their lyrics are as positive and affirmative as anything I've heard in rock. Christy, get down on your knees so Sabrina can see your asshole. Phil Collins' solo career seems to be more commercial and therefore more satisfying, in a narrower way. Especially songs like In the Air Tonight and Against All Odds. Sabrina, don't just stare at it, eat it. But I also think Phil Collins works best within the confines of the group, than as a solo artist, and I stress the word artist. This is Sussudio, a great, great song, a personal favorite.
Erről az albumról az opera, mint műfaj jutott eszembe. Mármint hogy csak 100%-os figyelemmel, szöveget olvasva lehet hallgatni, különben teljesen elveszik az ember. Ha munka közben háttérben akarok valamit hallgatni, akkor arra jobb az Invisible Touch.
NEm gondoltam volna, hogy egy metalos csoportban méltatja valaki a Nursery Crime-ot.
Napokban a wind and wuthering, és a Duke került a kezembe.
Collins szólókarrierje közben is dobolt, chester Thompsonnal.
A vég kezdete-nem a szólókarrier volt-sztem- Ahogy fogyatkoztak, a stilus már változott. Nekem már az Invisible touch, we cant dance is elfogadhatatlan kommersz.
Hackett riffjeit, nem tudta pótolni sem Rutherford-sem Struermer. egyszerűen-más világ.
(Craphet crowless-collin-hackett)
Collins kiváló énekes, de Gabriel, a szürrealisztikus világát (is)magával vitte a távozásakor.
Nem hallok óriási változásokat, egyedül talán a House of a Thousand Dreams dalban léptek ki egy kicsit a komfortzónájukból. Akinek bejött az előző lemez, nagy valószínűséggel ezt is szeretni fogja. Nekem továbbra is a legelső albumuk az etalon, és szerintem ez nem változik majd akkor sem, ha jobban megismertem ezt az újat.
High On Fire - Cometh The Storm
Abszolút nem vagyok büfé a témában, soha nem kedveltem, így keveset is hallgattam őket. Ez az egyhangú bömbölés mindig leárazza nálam a zenét. Lehet, hogy a szakértők beszámolnak majd újdonságokról, én nagyjából azt kaptam, amit vártam. Továbbra sem az én zenekarom.
My Dying Bride - A Mortal Binding
Na, ehhez most egyáltalán nem volt kedvem, tépelődtem is, hogy nekifussak, vagy hagyjam inkább máskorra. Az első dalnál majdnem ki is kapcsoltam, miért kellett Aaronnak megint ilyen ordenáré módon hörögni-károgni? :( Olyan jókat énekelt legutóbb. Teljesen a régi időkbe visz vissza, nyoma sincs a legutóbbi lemezen érzékelhető változásnak, színességnek, a hangulat újra ultranyomott, megy az irtózatos kesergés, szólnak a lehangoló hegedűdallamok, vigasztalanul szaggatnak a doomos riffek, sajnos a tiszta ének is a húsz-harminc évvel ezelőtti korszakot idézi. Lehet, hogy tényleg nem kellett volna most erőltetnem, rendkívüli módon lefárasztott, bevallom, a felénél ki is lőttem. Nem ez a végszavam, még megpróbálom, de simán benne van az is, hogy végleg ráuntam az MDB-re.
Pearl Jam - Dark Matter
Ők konkrétan meg is ígérték, hogy visszanyúlnak a régi idők fickósságához, és nagyot rockolnak majd. Dehát ez olyan, hogy én is szeretném most lefutni annyi idő alatt a 100 métert, mint 16 évesen, csak valószínűleg nem tudnám (mondjuk nem próbáltam). Ettől a felesleges elvárástól eltekintve viszonylag életképes lemeznek hallatszik elsőre, a lendület mellett van benne lélek is. Persze az izgalmi értéke nyilvánvalóan nulla, soha nem ezt fogom előszedni, ha Pearl Jamet akarok hallgatni. A hangzása nem tetszik, a dob tök műanyag, ami szokatlan tőlük.
+1 nem metál bonus track:
Mikko Joensuu - Long Ark
A Drop Me Downtól a fűszálak is vigyázzba állnak, a madarak abbahagyják röptüket. Szerintem az All The Sins filmsorozat rendezője is beleszerethetett abba a dalba, hogy hét percig hagyta szólni az első évad zárórészében, inkább készített hozzá egy klipet. Én azzal ismertem meg Mikko Joensuut, és jó rég volt, amikor befejezte az Amen-trilógiáját, sokat kellett várni erre a lemezre, de azt mondom, megérte. Itt is hasonló hangulatokban utazik, egy chilles és még inkább repetitív Spiritualized, aztán Sufjan Stevens, Rufus Wainwright is eszembe jut róla, a túláradó érzelmességről az Arcade Fire, esetleg a Flotation Toy Warning, máshol mintha Thom Yorke motyogna, szóval a mindenható Istene mellett jó zenéket is hallgat Mikko. 80 perc, átlag 8 perces dalokkal, csak türelmeseknek ajánlott.
