Na igen: egy nagyívűségéről híres (vagy megalomániájáról hírhedt?) előadó visszafogott koncepciójú önfeldolgozás-lemezt akar csinálni... és nagy visszafogottságában meg sem áll egy négylemezes boxig.
A U2 kb. "gyárilag" nem tud "low-scale" lenni: vagy a zene, vagy a mennyisége vagy a körítése mindenképpen "larger-than-life" lesz.
És talán elsősorban pont ez az oka, hogy nem működik a SOS.
Egy hétnyi nem túl intenzív, de többszöri meghallgatás után ezt a 19 számot hagynám meg. A maradék 21-et, ha egész hátralévő életemben soha többet nem hallanám, azt se bánnám. Még ebben a 19-ben is van nem egy olyan ami csak azért maradt, mert úgy egyébként nagyon szeretem és legalább nem sikerült sokat rontaniuk rajta (szerintem). És a daloknak csak egy nagyon kis része van itt azért mert igazán érdekes, izgalmas.
11 O'Clock Tick Tock Bad Pride (In The Name Of Love) Who's Gonna Ride Your Wild Horses Red Hill Mining Town Invisible The Miracle (Of Joey Ramone) I Still Haven't Found What I'm Looking For Electrical Storm The Fly Until The End Of The World All I Want Is You Lights Of Home Cedarwood Road I Will Follow Two Hearts Beat As One Miracle Drug The Little Things That Give You Away 40
Tényleg jó, és talán meglepő, de kedvet adtál hozzá, hogy meghallgassam. Nekem pozitív csalódás a SOS. A 40 dal tényleg sok, az általad leírt dolgok egy részét én is kihallottam, de ahhoz képest, hogy az elmúlt két lemezről szinte semmit nem tudok felidézni és ezt is úgy kezeltem, hogy "csak "időt húznak"", bejött. Nem lett kedvenc, de legalább egyszer biztos végig le fog menni, hogy megtaláljam azt a pár átdolgozást, amiért másodszorra is felkapom a fejem.
Mert tényleg érződik, hogy sokat dolgoztak vele. Minőségi.
És mégse jó...
Miközben a kritikák többsége pozitív, úgy látom a hallgatók nagyja eléggé lehúzza. Mielőtt hallottam volna, azt hittem "biztos csak nem szeretik ezt a stílust és ezért igazságtalanok". Dehát nem.
Egyébként pont 20 éve az általam amúgy nem (ill. csak 1-2 dal erejéig) szeretett Bon Jovinak volt egy ugyanilyen lemeze (This Left Feels Right): akusztikus album, amin a legnagyobb energiabomba slágereikből balladákat csináltak (pl. az It's My Life-ból).
Mindenki rühellte, de minimum bizarrnak tartotta, nekem meg (egyedüli teljes lemezként az életművükből) nagyon tetszett.
Itt annyiban más a helyzet, hogy a U2-tól minden bejön (még a NLOTH-t is úgy tartom gyengének, hogy közben az album felét szeretem) - erre pont ez nem.
Próbálkozom még apránként, de hogy újra nekiülnék egyben végighallatni, az kizárt.
(Persze ennyi alapján nem lehet megalapozott véleményt mondani. Viszont az is igaz, hogy most először nem lelkesített fel az első hallgatás egy U2 lemeznél.)
Pozitívumok:
- Nagyon örültem az akusztikus jellegnek.
(Nálam sem ez a fő zenei csapásirány, viszont bármikor szívesen hallgatom a kedvenceim ilyen felvételeit - ha vannak.)
- Nagyon örültem, hogy Edge szerepe még a szokásosnál is hangsúlyosabb.
- Tetszik, hogy nem alibizés: hiába nem új dalok, érződik, milyen komolyan vették és milyen sok energiát fektettek bele.
Negatívumok:
- Sajnos valahogy nagyon steril a hangzás, az ének pedig annyira előre van keverve, hogy sokszor olyan érzés, mintha Bono a háttérben szóló hifi hangjára énekelne bele az arcomba (vagy a fülembe). Egy dal erejéig működő koncepció (pl. Oasis: Wonderwall), de négy lemezen át?
- Bono és a magas hangok: először a SOI-t hallgatva volt bántó (Sleep Like A Baby Tonight), itt sajnos többször is. Van, hogy egy dal lecsengését nyírja ki vele teljesen.
- Az az igazság, hogy az elmúlt pár évben néha olyan érzésem volt koncertfelvételeket nézve, hogy Bono valahogy nem jól öregszik, mint előadó: ami korábban karakter volt, kezd átmenni modorosságba. Sajnos ezen a lemezen pont a visszafogott zene és az előtérbe tolt ének miatt ez még hangsúlyosabban érződik, mint máskor. Sokszor mintha nem érezne rá az adott dalra: harsánykodik, huhúzik... és tudom, hogy "dehát ettől -is- ő Bono". Csakhogy más az, amikor ráérez, mikor kell "bonóskodni". Szerintem itt igen sokszor nem érez rá.
Túlhangsúlyoz, "túlartikulál" szavakat, sorokat.
Amikor mély hangot használ, akkor viszont sokszor mintha beszélne vagy "szavalna". Mintha a két véglet között (huhogós fejhang és mély beszédhang) nem találná önmagát úgymond. Edge talált új karaktert a dalok zenei részének, Bono viszont mintha elveszett volna bennük.
Mintha azt érezte volna, a más felfogású zenékhez máshogy is kell énekelnie - és ebből lett a "baj", mert sokszor mintha nem érezne rájuk.
- Nagyon szeretem a Van Diemen's Landet és mostanáig sajnáltam, hogy a Numb mellett az az egyetlen Edge énekelte dal, úgyhogy felcsillant a szemem, amikor olvastam, hogy itt több dalt is énekel.
Sajnos én nem a falzettjét szerettem volna hallani, hanem azt az erős és tiszta hangot, mint a Van Diemen's Landben.
A Desire-t teljesen hazavágja sajnos, de a Peace On Earth se lett jó...
- Nincs olyan dal itt, ami nemhogy jobban, de akár csak ugyanannyira tetszene, mint az eredetije. Zeneileg nincs velük baj, de nem ragadnak magukkal. A steril hangzás a baj? A keverés, hogy az ének sokszor mintha "leesne" a zenéről?
- Visszaüt, hogy komolyan vették: 40 dal túl sok ebből a hangulatból és... talán picit túlagyalták ezt az egészet. Egy 15-20 dalból álló akusztikus koncert CD/DVD felvétele tökéletesen megfelelt volna.
Persze akkor biztos megkapnák, hogy csak "időt húznak" az új lemezig, viszont a SOS-rel az a helyzet, hogy olyan is fanyalog miatta, aki abszolút célközönség. Nagyon szeretem a U2-t, nagyon szeretem az akusztikus cuccokat. Papíron kb. "év lemeze" kéne legyen nekem ez az album, közben meg pont amiatt és sajnos csak azért fogok próbálkozni vele még, mert "akusztikus U2 lemez? nem létezik, hogy ne tetsszen", nem pedig azért, mert annyira megtetszett elsőre.
Szóval sajnos pont annyira nem éreztem rá ezekre a dalokra hallgatva, mint ahogy -szerintem- Bono sem érzett rájuk énekelve...
Nem csalódott vagyok amúgy, hanem értetlenül állok a dolog előtt: kéne, hogy tetsszen ("akusztikus U2! wow!"), nagyon akarom is, hogy tetsszen (még a nem tetsző előzetes dalok se törték le a lelkesedésemet) - és mégsem tetszik...
Nem fogsz csalódni. Én alapvetően a rock zenét perferálom, azaz torzuljanak a gitárok, dübörögjön a dob meg a basszus. Ezért nekem kicsit sok a minimalistán hangszerelt szám a negyvenből. Több szám van amiben repesve, de hiába várom, hogy megszólaljon legalább egy kis tamburin, konga, vagy seprűvel „simogatott” pergődob. Ugyanígy el tudtam volna képzelni egy kis triphopos, hangmintás felturbózást bizonyos számokban.
Éppen ezért nem véletlen, hogy néhány hallgatás után az ilyen -számomra- izgalmasabb, vitálisabb verziók a kedvenceim. A teljesség igénye nélkül: The Fly, Bad, Until The End Of The World, I Still Haven’t Found…, Red Hill Mining Town, Invisible (2010-es évek számai közül a kedvencem), All I Want Is You. A Two Hearts Beat As One-t külön kiemelem, mert ez az amit igazán szerettem volna hallani minél több számban. Ötletes, játékos, laza és még az sem zavar, hogy Edge énekli.
Amúgy ma kijött a David Letterman film is, nagyon jó nézni való. Érdemes rááldozni 84 percet.
Az alapján, amit írtok, nekem ez valószínű tetszeni fog. :)
A hétvégén mindenképpen meg is hallgatom.
Jóideje kimondottan keresem a kedvenceim akusztikus felvételeit, szóval ez most "nekem szól".
Edge a kedvencem a zenekarból, szóval külön plusz pont, hogy ő áll a projekt mögött.
Illetve magát az alapötletet is érdekesnek gondolom: meddig lehet csupaszítani egy dalt, hogy "önmaga" maradjon?
Különösen érdekes ez olyan dalok esetében, ahol a gitáros Jimmy Page szavaival "hangszobrász" és mindig (de legalábbis általában) erősen támaszkodik a gitáreffektjeire.
Az Achtung Babynél az volt a kérdés, meddig U2 a U2? A torzított gitár és effektezett ének alatt még felismerhető? (Zoo Station, The Fly...)
Enyhén szólva sikeres kísérlet volt, mint tudjuk. :)
Itt meg a másik végletet próbálják.
Szerintem izgalmas még akkor is, ha felemás a végeredmény.
Tetszik, hogy kockáztatnak.
Illetve kivételes helyzetben is vannak, mondhatni ők az egyetlenek, akiknél teljesûlnek az alábbiak:
- hosszú karrier, változatlan felállás
- sok sláger és ikonikus dal
- folyamatos önreflexió
Ezek összessége, hogy együtt tudnak visszatekinteni az életművükre és megmutatni, mit gondolnak a dalokról most és adott -viszonylagosan minimalista- keretek között.
John Lennon mondogatta, hogy sok Beatles-dalt szíve szerint újravenne, de elsősorban a Strawberry Fields Forevert, mert elégedetlen vele. Neki nem adatott meg sajnos (még akkor is sajnos, ha külső füllel tökéletes az a dal: érdekes lett volna hallani, milyennek szerette volna hallani), itt viszont a teljes zenekarnak van lehetősége erre, ráadásul nem is az elégedetlenség a kiindulási alap, hanem a kíváncsiság.
Már csak abban bízom, ha meghallgattam a SOS-t, akkor is ilyen megértő és lelkes maradok. :D
Igen. Én is megtaláltam. Nem annyira vészes. A 3. lemeznél tartok. A Fly eddig a kedvencem. De meglepően jó az I Still Haven't Find és a Joey Ramone is. És a Stuck In A Momentnek is ez az eddigi legjobb akusztikus verziója szerintem. Szerencsére a Badet nem rontották el.
Mióta hallottunk 4-et közülük és szinte biztosra tudhatjuk, hogy a többi 36 ugyanilyen zsánerű lesz, nulla bizakodással és lelkesedéssel várom a SOS-t. Úgy általánosságban is elmondhatom, hogy az ilyen minimalista, akusztikus muzsika nem igazán a kedvencem (Paul McCartney a kivétel, ő ebben is zseniális). A u2-tól pedig kimondottan nem szeretem. Szerintem mindig is az akusztikus és/vagy duó szett volt a koncertjeik gyenge pontja.
Nem is baj, hogy az általad hiányolt 2 lemez dalaihoz nem nyúltak, azok legalább megúszták ezt a gyalázatot. A négy, már megismert darabból kettőt egyenesen kikérek magamnak, a másik kettőn pedig csak elnézően mosolygok. A One és a With or Without You esetében egyszerűen nem értem a koncepciót. Ha a cél az volt, hogy a lecsupaszítással és megcsonkítással mindkét dalt totálisan megfosszák mágikus varázsától, hát akkor sikerült. Az első hivatalos beharangozó szövegek és a Pride megjelenése után még bizakodtam abban, hogy különböző "stílusokban", változatos hangszereléssel, valóban újraértelmezett 40 dalt kapunk. Azt élvezet lett volna hallgatni, ezt pedig félek, keservesen untató.
Még bizakodom a SOS-ban, hogy pont a jó dolgokat nem hallottuk egyelőre, viszont sajnálom a két (illetve úgy néz ki, három...) mostohagyerek/fekete bárány lemez teljes ill. szinte teljes ignorálását: minimum kettőt az October, minimum hármat a Pop is megérdemelt volna (és egyet azért a No Line is - én nem szeretem ugyan, de nekik azzal vajon mi bajuk lehet?).
A No Line On The Horizon is lemaradt... de Adam menti meg pl. a U2 olyan csodáit, mint a Rattle And Hum vagy a Pop.
Érdekes, hogy Bono 3 dalt is választott a War-ról, míg a többiek egyet sem (így nincs a válogatáson pl. a New Year's Day). Arra se számítottam volna, hogy lemarad a Mysterious Ways vagy az Even Better Than The Real Thing.
Az is érdekes, hogy melyik két album szerepel a legtöbb dallal: How To Dismantle An Atomic Bomb, Songs Of Experience.
Érdekes, hogy utóbbi pont arra a lemezükre (Pop) emlékeztet, amiről Bononak a könyvében még 25 év távlatából sincs egy jó szava...
A lemezzel kapcsolatban kicsit fájlalom, hogy az Octobert semmi sem képviseli, pedig a címadó, a Gloria, a Rejoice és a Tomorrow micsoda dalok... (más kérdés, újragondolva is működtek volna-e)
Nagyon kíváncsi vagyok, izgalmas koncepció.
Külön kíváncsi lennék egy Edge-mélyinterjúra majd a lemez kapcsán.
