Nekem általában a közepes éttermek hiányoznak. Szerintem lenne rá igény, mert ha nem, akkor nem kellene a Rosensteinbe napokkal előre foglalni asztalt egy hétköznap déli időpontra. Nekünk nem egy extra program az étterembe menés. Akkor megyünk ha nincs időm vagy kedvem főzni. Rendszerint olyasmit rendelek, amit nemigen csinálok meg itthon. Persze a sarki kifőzde nem nyerő nálunk. Szeretem ha rendesen meg van terítve és szépen van tálalva az étel. Nem vágyom kifejezett műremekekre, amiről meg se tudom állapítani, hogy mi is akar lenni, mi a dekoráció és mi az étel. A menük nálam szintén nem menők, nekem rendszerint sok a több fogás. Van persze kivétel. Nyáron, mert nagyon szeretjük a Gundel kertjét, minden héten elmentünk egy menüt enni. 3 fogás nekünk elég volt, nagy étküeknek nyilván kevés lett volna. Gondolom a Gundel már egy picit a kozép fölött van, de mindig tele volt, igaz sok volt a japán turista is.
"A rendszerint első fogásként - primo piatto - kínált tészták készítésének históriája a messzi múltba nyúlik vissza: legrégibb nyomként egy etruszk sírból kerültek elő tészta készítésére és főzésére utaló edények. Bő kétezer esztendeje egy Apicius nevű szakács könyvében említést tesz a mai lasagne - széles metélttészta - őséről. Ezer évvel később Martino Carnónak, az aquileiai patriárka szakácsának kötetében recepteket olvashatunk a szicíliai finommetéltek és makarónik elkészítésének titkairól. Minden valószínűség szerint arab földről indult a ma készített pasták karrierje, onnan előbb a görög, majd a szicíliai konyhát hódították meg. Palermo tekinthető a pasta történelmi fővárosának: erre a hosszú ideig arab fennhatóság alá tartozó Szicília székhelyén számos lelet utal. Al-Idrisi arab tudós 1150-ben járt ezen a vidéken, s beszámolt arról, hogy Palermótól 30 kilométerre, Trabiában rengeteg finommetéltet gyártanak, s hajókon Calabriába és az arab, illetve a keresztény országokba is szállítanak. Egy örökösödési ügyben készült leltár 1279-ben említést tesz "egy makarónival teli nagy kosárról". 1244-ben, illetve 1316-ban feljegyezték, hogy Liguria tartományban is készítettek száraztésztát. 1574-ben Genovában megalakul a tésztakészítők céhe. Három évvel később Savonában megfogalmazzák az ottani céh alapszabályát. Az 1600-as években kisebb termelési forradalom következik be, elsősorban Nápolyban, ahol a népesség rohamos növekedése élelmezési gondokkal járt. Ennek hatására hamarosan megjelent a dagasztógép és a tésztafélék gépi formázása, amely megsokszorozta a gyártott mennyiséget, ráadásul az árakat is mérsékelte. Korábban lábbal dagasztottak, ám ezt a fárasztó módszert az 1700-as években Nápolyban fölváltotta egy elmés masina, Cesare Spadaccini mérnök találmánya: a frissen őrölt liszthez forró vizet töltöttek, s a gép - az emberi lábmunkát utánozva - megdagasztotta a tészta alapanyagát. 1740-ben Paolo Adami nyitotta meg Velencében az első tésztagyárat. 1763-ban a pármai herceg adott jogot tíz évre egy száraztészta-készítő iparosnak. A múlt század elején a félszigeten már általánossá vált a pasta ipari méretekben történő gyártása. Az oroszországi Taganrogból származó búzát használta a legtöbb liguriai és nápolyi tésztagyáros, s az akkoriban már New Yorkba exportált tésztát "taganrogi pasta" néven reklámozták. Korabeli dokumentumok szerint 1913-ban már 700 ezer mázsa tésztát szállítottak Itáliából külföldre, nagyrészt az Egyesült Államokba. Az importőr államok utóbb - olasz gépek beszerzésével - maguk is megkezdték a pasta gyártását. A harmincas években korszerűsítették a tésztagyártást, évről évre termelékenyebb gépek munkába állításával. 1937-ben az olasz tésztagyárak kapacitása elérte a 12,5 millió mázsát, a tényleges gyártás mennyisége azonban csak ennek a felét tette ki. 1970-ben a Barilla cég Parmában megnyitja a világ máig is legnagyobb tésztagyárát. 1 millió 250 ezer négyzetméteren - ebből 55 ezer a fedett csarnokok területe - napi 10 ezer mázsa tészta gyártására alkalmas az üzem. Olaszországban napjainkban több mint 300 különböző formájú és színű tésztát hoznak forgalomba. Minden vidéken más-más formákat kedvelnek, a hagyományok jegyében. Lehetnek aprók, pillangószerűek, hosszúak, töltöttek vagy töltetlenek, laposak vagy csavartak, tollszárra emlékeztetőek, kagyló és csiga alakúak. Egy dologban azonban azonosak: durumbúzából készülnek, 100 grammjuk mindössze 350 kalóriát tartalmaz, így nem hizlalnak. S - kivéve Emilia-Romagna tartomány specialitásait - tojás nélkül készülnek. Gyapay Dénes"
Az olasz tészták is kb. úgy működnek mint a svájci órák vagy a Persil mosópor, a csomagolás és a marketing határozza meg az árat, de a lényegi szerkezet ugyanaz.
Tudom, hogy beszéltünk már erről, de pl. ha nekem igazán sok pénzem lenne, akkor én is főzés helyett is járnék étterembe, mint Te vagy Boszorka. (Amivel nem azt akarom mondani, hogy ti biztos gazdagok vagytok, mert mittudomén, de ugye mindenkinek mások a prioritásai.)
Egyelőre viszont ha megyünk, akkor részemről inkább legyen kulináris élmény 30.000+-ért, mint mondjuk 15.000+ olyan étel(ek)ért, mint ami(ke)t én is ugyanúgy vagy jobban megcsinálok.
A Bock-ban egyébként pár éve voltam utoljára, olyan 4-5-en voltunk a családból, és egyikünk sem volt elégedett a választásával. Úgyhogy mi ott és akkor leírtuk.
Nincs bajom a fine dining éttermekkel, járok ilyenekbe (is), nem ráz ki tőlük a hideg, mint pl. a Tantitól Boszorkát. Baj a konkrét esetben van, amikor feltesznek egy klasszikust az étlapra, természetesen megvariálva, és az egész k. nem működik: a hús íztelen, a szaft erőtlen, a galuska szétfoszló. Ez jobban megy a Bockban, ott annyi a variálás, hogy pl. spenótos a galuska, az étel meg összességében remek.
Én általában enni járok étterembe, de semmi kifogásom az ellen, ha közben szórakoztatnak, sőt. Akkor is járok viszont étterembe, ha én is meg tudnám csinálni, vagy a párom meg tudná csinálni, stb. Ha legalább úgy megcsinálják, mint mi otthon, akkor már szívesen megyek étterembe, minek dolgoznánk vele.
Tésztában szerintem nem a Barilla a probléma... nem várom, hogy házi legyen a penne és a spagetti is... a Spar Budget tésztából (ami nem különbözik érdemben a Barillától és társaitól) is lehet remek tésztát készíteni... a honi olasz éttermekben többnyire nem a tésztával van a baj, hanem az egyéb alapanyagokkal, a receptekkel és azok megvalósításával. Az irdatlan mennyiségű budapesti középkategóriás olasz étterem ellenére sajnos még egy tulajnak se jutott eszébe, hogy csak néhány étel legyen és azokhoz mindent frissen, házilag készítsenek. Hát, ez baj, de erre sajnos nem a Fausto a megoldás, amit még én is fájdalmasan drágának vélek, pedig kb. ötször eszem egy héten étteremben.
"Ugyanígy jó tészta 10 éve nagyjából a Fausto-ban volt, miközben magukat rangosnak gondoló olasz éttermek az étlapjukon hirdették, hogy Barilla tésztát használnak, ma azért már itt is más a helyzet."
Mi pestiek 10 éve azért ennél némileg több jó tésztás éttermet is ismertünk:
-Il Terzo Cerchio
-Krízia
-Via Luna
-Toscana
-Pomo D Oro
-Venezia
-Porcellino Grasso
-Millenium da Pippo
-TG Italiano
-Fontana
-Oliva
-Boca Nova
-Symbol
-és még vagy tíz másik olcsó hely amiket most nem sorolok fel.
Mi értelme fine dining helyen olyat csinálni, amit mindenki sokkal jobban meg tud csinálni otthon?
Ezek a helyek nem erről szólnak és nem személyesen neked címzem, hanem általánosságban, hogy kicsit olyan érzésem kezd lenni, mint ha egy tetszőleges gasztroblog hozzászólásait olvasgatnám.
El tudom fogadni, hogy Boszorka nem nézelődni megy étterembe, hanem enni.
Én viszont nézelődni is megyek, meg enni is, mert a kettő messze nem zárja ki egymást.
Egyszerűen nem látom értelmét azért étterembe menni, hogy olyat egyek, amit fél óra bevásárlással, vélhetően magasabb szinten magam is el tudok készíteni.
Azért nem megyek étterembe, mert nincs kedvem főzni, mert ha nincs kedvem, akkor eszek egy melegszendvicset.
Ma például a Bock bisztróban voltunk és a barátnőm kérdezte, hogy nem akarok-e steak-et enni és nem akartam, mert pont ugyanazt a húst meg tudom venni én is, addig érlelem, ameddig tudom, hogy nekem jó és úgy sütöm meg, ahogy akarom és ha túlment, akkor csak magamat okolhatom, nem kell még jó képet is vágni hozzá 8.500.- Ft-ért.
Jókuti étterem-látogatásából indult ez ki és nem tudom, hova kellett volna vinnie az emberét.
Aki a Náncsi nénit írta, remélem viccelt.
Csillagos helyekre nyilván nem akarta, hogy pont a Borkonyha a kivétel, azt annak tudom be, hogy látványos haverságban van Sárközi Ákossal, akinek az éttermébe akkor mennék legközelebb, ha ők fizetnének.
Egyébként a Bock helyett elvihette volna mondjuk a Petrusba, de az meg inkább francia, mint magyaros.
A Laci! ugye bezárt, de én azt is túlértékelt helynek tartottam, a legendás onglet egy darab rágós hús volt.
A helyzet az, hogy éppen a fine dining az, ahol a legközelebb vagyunk a világhoz és ha ebben tud valaki magyaros, helyi színekkel operáló, de konyhatechnológiát illetően kifogástalan produkciót adni, akkor bizony ez lehet az, ami érdekelheti az erre fogékony külföldi látogatókat.
Ha valaki amúgy is ide jön, az nyilván eszik valahol, tehát itt nem nyerünk semmit.
Ha viszont valaki érdeklődését fel tudja kelteni egy globális véleményvezér (nem tudom, hogy a Jókuti vendége mennyire az), akkor az esetleg úgy jön ide, hogy amúgy nem volt szándékában és eszik olyan helyeken, amiknek napi plusz 5 vendég akár a konkrét hasznot jelentheti.
És ne tévedjünk, nem a sarki kifőzde viszi előre a gasztrokultúrát, hanem igenis a fine dining helyek.
Ujj Péter a Laci! bezárása okán egy jó kockásat hányt a street-foodra és helyenként igaza is van, de 10 éve hamburger csak a mekiben, meg a burgerkingben volt, ahhoz hogy ma már nem élhet meg egy bisztró JÓ hamburger nélkül, ahhoz kellett néhány úttörő.
Ugyanígy jó tészta 10 éve nagyjából a Fausto-ban volt, miközben magukat rangosnak gondoló olasz éttermek az étlapjukon hirdették, hogy Barilla tésztát használnak, ma azért már itt is más a helyzet.
A legnagyobb baj, hogy nincs középréteg éspedig azért, mert nincs igazi középosztály.
Kész röhej, hogy több Michelin-csillagos hely van Pesten, mint Bib Gourmand-os és biztos mindenki tud mondani olyat, ami még beférhetett volna, de 4 darab csillagos helyre 30 BG-nek kellene jutnia és annyit biztos nem tudnánk összeszedni.
És akkor nem kizárólag a Bock, meg a Rosenstein lenne a hivatkozási alap.
És emellé kellene 400 olyan sarki kocsma, ahol van naponta 3 főétel, de az olyan alapanyagból és annyi munkát-időt beletéve, ahogy otthon csináljuk, mondjuk 2.000 forintért.
Csakhogy ehhez kellene naponta 40 ezer olyan ember, aki ezeken a helyeken eszik.
És van???
Pedig egyébként egy Bic Mac menü hasonló áron van és még nem szóltam a 100 forintos anyagárú úgynevezett pizzákról, amikre dalolva basszák el a pénzüket a gyerekek, tehát elvileg még akár lehetne is.
És akkor vidéken meg aztán még keserűbb a helyzet.
Az én családom gyöngyösi és tiszta szerencse, hogy megnyílt ott a Bori Mami, ami egyébként semmi más, mint egy becsületes bisztró-konyha.
De ha az nincs, akkor lehet menni a Kékesbe, vasárnap délben egyébként tele is van és egyetlen ételük sem ér egyetlen fillért sem.
Steak Palota bazmeg, soha életemben nem ettem olyan rosszat, mint ott.
A helyiek imádják, de attól még a fos egy túlzóan jó minősítés rájuk nézve.
De ha azt nézzük, hogy tudni kell, hogy a Duna partján hol van jó halászlé is el vagyok keseredve, mert Duna-, Tisza-parton bárhol tisztességes halászlét kellene tudnunk kapni és kapunk?
Magyarul: értem én az ellenkezést a fine dining sznob szóhasználata miatt, az ezüst villa, a fehér kesztyű miatt, de ők nem hibásak semmiért.
Ők azt csinálják, amit nekik kell, amit másnak kellene, azt nem illik rajtuk számon kérni.
Fogalmam sincs. Egyszer voltam, még a csillag előtt, ebédelni. Az nagyon jó élmény volt, a kesztyűk dacára. Nagyon jó volt az étel és nem is kevés, nem is túl drága. Sajnos leálltak az ebéddel.
Nézd meg az új Costest, az lazább - egy barátom volt a családjával ebédelni pár hónapja, igen elégedettek voltak.
Ritkán szokott ez menni a fájndájningosoknak - a különféle modernizált marhapörköltektől (szuvidolt hatalmas húskockák és külön készített "kifinomult" paprikás szaft/jus) többségében kirázott a hideg, bár pl. Pesti István verziója az egykori Babelben tetszett. Aztán a Tantiban, ebédmenüben ő is egyszer olyat csinált, ami inkább csak pörköltviccként volt értelmezhető.
Annak, aki táplálkozni megy, tényleg. Aki meg kulináris élményre vágyik, az meg nem vendéglőbe megy. Csak tudni kell, hogy ki (és esetleg mikor) hova menjen, hogy ne érje csalódás. :D
Nekem ezek inkább képzőművészeti alkotások mint ételek. Van amiről elképzelni se tudom mi lehet, de mindegy is. Én enni járok vendéglőbe nem csodálkozni.
Ez 'egy fine dining érdeklődésű pasas' esetében szerintem nem igazság, csak Átlag Józsi ismerőse esetén. Én úgy értelmeztem Világevőt, hogy az embert a magyar 'történések' érdekelték. Az nem történés, hogy sertéspörkölt nokedlival - az 1970-ben is ugyanolyan volt.
"Szóval ha én mondjuk a lakóhelyemre invitálnék valakit, hogy megmutassam, mi is van itt IRL, akkor nem a helyi "bocuse-versenyistállókban" hordanám körül, ahol szenzációs buggyantott tasmánördögszem-levest lehet kóstolni és utána biodiverz gazdagtápanyagban elásva rothasztott, majd kiásott és posírozott kakasfülcimpát válogatott tengerikaviccsal."
Ez nagyon fájt :-)
A Stand25 hideg levesén (a honlap alapján talán "Hűvös paprika leves" lehet) ránézésre valami zsiradékféle (?) úszik. Ez így viszolygást kelt bennem, bár nyilván teljesen másról van szó ...
Ma délben kipróbáltul a Park vendéglőt. Nagyon szimpatikus étlapja van, a rendelt kaják jók és számomra túl sok is volt. Legközelebb gyerekmenüt kérek. Árak igen barátságosak. Kettőkor már zsufoltan tele volt a hely, sokan akartak még jönni, de nem volt hova. Nagyon remélem, hogy tartják ezt a szintet, mert akarunk még menni. Utána feljöttünk a bevásárló központba újságért. A Tantiban hatan ültek.
Mert szerinted azért nézem az összetételt, hogy aztán 68% hústartalmú valamit vegyek? Nem igazán értem, hogy miért vonatkoztatod rám azt, ami veled szembejött.
