Az értékeléseiddel és véleményeddel egyébként sok ponton egyetértek. A Thick as a Brick és a A Passion Play albumokat én is a legmagasabban értékelem, termsézetesen Too Old to Rock 'n' Roll: Too Young to Die mellet. Meglepett, hogy az "A" albumot a helyén tudtad értékelni, mert általában alulértékeli mindenki. Tulajdonképpen én az értékelésednél talán picivel jobbnak is tartom, bár az biztos, hogy nem a legjobb Jethro Tull album. Szintén nagy kedvencem a Heavy Horses, Minstrel in the Gallery és az Aqualung. A Crest of a Knave albumról tulajdonképpen ugyanezt leírhattam volna, szinte tokéletesen ugyanezt gondolom, kivéve a Budapest címu számot. Szerintem az album csúcspontja.
A tobbi Jethro Tull album már nekem nem annyira tetszik, de Benefit-et és a This Was-t szintén néha szívesen hallgatom.
A Songs from the Wood viszont engem nem tudott megfogni, de ez bizonyára az én hibám, mert általában sokan dicsérik. Úgy vagyok vele, mint a U2 egyuttessel, sokan dicsérik, de számomra semmitmondó.
Egyébként gratulálok, nagyon jó osszefoglalót írtál! Én csak a szubjektív véleményem írtam.
Ajaj, nagyon nem értek ezzel egyet. Persze a sok embernek hasonló lehet a véleménye, de nekem nem. Nem vagyunk egyformák.
"...From a Dead Beat egy igencsak középszerű, unalmas dal..."
Nekem éppen ez a szám van a top tízben., olyan számok mellet, mint a "Pink Floyd - Shine On You Crazy Diamond", "Genesis - Firth of Fifth", "Yes - The Gates of Delirium", stb. Viszont igaz én inkább albumok szerint szoktam értékelni, de úgy is viszonylag elokelo helyzése van nálam ennek az albumnak.
Egyébként megmondom miért. Valóban egyszerű dalocska lenne, ha nem lenne az a csodálatos hangszerelése amelyik szintén egyszerű, de az egész a saxofonnal, vonósokkal, gitárral csodálatos. Igaz ezt a számot nem hallgatni kell, hanem érezni.
Igen, jogos, ebben a három dalban valóban nincs fuvola, már amennyiben elfogadom, hogy bármennyire megtévesztő is, a Goose-ban a fuvola helyett műanyag furulyát hallunk. És persze elfogadom. :-)
Igen, él a mailcímem, de köszi, Martint egyelőre még hanyagolom, hisz még Anderson szólóihoz sem mostanában kezdenék neki, márpedig ő jobban érdekel mint Barre.
És ez a nagyon sok év két dolgot jelenthet. Vagy azt, hogy kész, vége, ennyi volt, hisz a tizenkét év önmagáért beszél, nem véletlenül nem történt ezalatt semmi. Vagy azt, hogy ez még a magukfajta idősödő szakiknak (pontosabban egy 64 éves zseninek) is elég idő kell hogy legyen új ötletek megszületéséhez és formába öntéséhez.
Szerintem egyértelműen az utóbbit jelenti, és ezt az interjún mondott szavai miatt is gondolom, melyben még időzítés is szerepel. Ilyet nem mond az ember, pláne nem egy sokmilliós rajongótáborral bíró zenész, ha nincs alapja. Egyébként meg tudomásom szerint nincs okunk kételkedni a szavaiban.
Másfél hét telt csak el azóta, hogy azon sajnálkozom, a 2003 óta eltelt idő sajnos már túl sok ahhoz, hogy reálisan bízni lehessen egy új albumban, és erre tessék! :-)
Ráadásul én igazából nagyobb esélyét adtam annak, hogy az Under Wraps újrafelvételével jönnek ki, mint annak, hogy vadiúj anyaggal. Igaz, ez a "new album" e pillanatban jelentheti az első lehetőséget is.
Bárhogy is, mindenképp nagyon jó hír. Végre. Alkotás van.
In 2011 while on the Aqualung 40th Tour, Anderson mentioned in an interview that Jethro Tull will be recording a new album this fall/winter with a potential release date set for Spring 2012.
A "bluesgitáros egy jól hangzó kifejezés"-t félig poénból írtam, de azért szerintem ez is az igazság része, mint ahogy az is, hogy Martin gyökerei, a kezdeti sikerei a blues-hoz köthetők. Mindazonáltal az igazi igazság valóban abban lehet amit írsz, és amire én nem gondoltam: a bluesgitárossága egy őrá jellemző játékstílusra utal.
Blackmore-t illetően egyetértek.
Ez a fő csapásvonal egy érdekes dolog. Én a Stand Up-Benefit-Aqualung albumok hangját, ezt a vonalat nem olyannak érzem, hogy ez egy olyan csapásirány, ami onnantól mindig jellemző lesz rájuk, mégha el-el is térnek néha tőle. Mert ugyan valóban, a Tull hangját illetően ennek a három lemeznek kulcsszerepe van, ám én ezt a hangot inkább egyfajta gyökérnek, alapnak érzem. Ami ezután, hol kisebb, hol nagyobb mértékben, de jelen lesz a zenében, meghatározza a zenéjüket. Erre a fuvolával kiegésztett folkos-bluesos-rockos alaphangra épülnek a különböző zenei elemek, a stílusok és irányzatok zenei elemei, jellemzői: mindenekelőtt a progrocké és a hard rocké, rockzenéé, de a popzenéé is és a világzenéé is, vagy akár a kelta dallamvilág is. Albumonként, sőt sok esetben az adott albumon belül dalonként eltérő módon, és az adott irányzatot illetően is eltérő módokon.
Persze 1971 után is van sok-sok olyan dal, ami mintha az Aqualungra vagy a Benefitre íródott volna, ám olyan album, ami olyan lenne, mint az Aqualung, a Stand Up, vagy a Benefit, már nincs. Szerintem jó ez így, és pont emiatt szerettem meg ennyire a Tullt. Lévén az a hang, az a stílus egyfajta alap, amire - az aktuális trendnek, divatirányzatnak megfelelően, és persze még bevállalható módon, hiszen a Tull esetében mondjuk a punk vagy a hiphop már elég hülyén festett volna -, szóval amire minduntalan rakódtak ilyen-olyan rétegek, s főképp Anderson zsenialitásának köszönhetően koherens egésszé álltak össze.
Szerintem pont ezért játsszák a koncerteken aránytalanul nagy számban ennek a két-három albumnak a dalait, mert ezek a dalok a kályha, a gyökér, az amúgy igen jellegzetes, és eleve nívós alap. És mint ilyen, a közös nevező, az, ami az adott, és zenei ízlésben meglehetősen vegyes hallgatóságnak, a rajongóik döntő többségének tetszik, amiben zeneileg úgymond megegyeznek. Mert ahogy írod is, a Tullt a kőrockerek éppúgy bírják, mint a progosok, a bluesrajongók, vagy a folkosok, akik ugyan - főleg persze a progosok - az adott, erre a hangra ráépülő stílusjegyek miatt szeretik őket, de magában az alaphangban már eleve megyegyeznek.
És pont emiatt lehet, hogy nekem, mint markánsan proggernek nem tud egy Tull-koncert az álmaim koncertje lenni. Mert a repertoárban ugye bőven fellelhető progrock(os) dalokat jellemzően hanyagolják, mint ahogy általában az 1978 utáni dalaikat is, és az előbb írtak miatt az amúgy persze teljesen rendben lévő, 1972 előtti számokat, mint zenéjük alapját részesítik előnyben. Pedig annyira, de annyira szeretnék már egy olyan Tull-koncertet, ahol játsszák a Baker Streetet éppúgy, mint a Heavy Horses-t, a Passionből egy húsz percet éppúgy, mint a The Whaler's Dues-t, a Seal Drivert, a Black Sunday-t, a Beside Myselfet, vagy urambocsá' a Part of the Machine-t...! És nem játsszák sem az Aqualungot, sem a Locomotive-ot, sem a New Day-t..., és csak azért nem, mert a fentieket nyomják, vagy azok kismillió társaiból szemezgetnek inkább. Jó lenne, baromi jó, de ez utópia. 2008-ban, a loreley-i progfesztiválon (progfesztiválon!) is majdnem ugyanaz volt a menű, mint a paksi bluesfesztiválokon, vagy mint mindig. És ez már nekem tényleg nem tetszik, ott, Loreley-ben legalábbis zavart. Hogy ennyire nem tudnak, nem akarnak idomulni, alkalmazkodni az adott keretekhez, a közönség ott és akkor jórészt homogén ízlésvilágához...
Ami a Thicket illeti, igen, van abban valami, hogy azért is készítették, hogy megmutassák, ilyet is tudnak, de ez szerintem csak részbeni oka a hirtelen progrockra váltásnak. A másik ok - vagy inkább talán főok - az, hogy a fiatal Anderson alapvetően nem tér ki a trendek, aktuális divatirányzatok elől, ami persze nem is baj, sőt. (Bowie ugye sokkal inkább ilyen, mégis a könnyűzene egyik kulcsfigurája). 72-ben, a stílus szárnyalásának kezdetén beáll a progrockerek sorába, a hanyatlás kezdetén, 76-ban részben felhagy vele, 80-ban ráül a felszálló new wave-re, 84-ben alászáll az aktuális mainstreambe... Persze ahogy idősödik, egyre kevésbé jellemző rá ez a trendkövetés, ami rendben is van, hisz ez egy "öregedő rockernél" veszélyes dolog, de azért még megvan, lásd a 95-ös album és a világzene igazán "trendivé" válása idejének a kapcsolatát.
Az értékeléssel egyetértek, valóban a Thick a progresszív rock egyik ékköve. Az hogy ez lett volna a fő csapásvonal, az mint korábban írtam számomra nem ilyen egyértelmű, én inkább a Benefit, Aqualung vonalat érzem annak. a Tick kicsit olyan, mintha Andersonék megmutatták volna, hogy mi tulajdonképpen ilyet is tudunk ha akarunk...Ellenben a nagyobb közönségigény, mégis az előző irányvonalra volt, amit egy idő után Ők is határozottan érezhettek....
A két említett aprósággal nekem nincs bajom. Nem érzem hogy leülne az album, és az ismétlődő motívumok is remekül illenek a koncepcióhoz.
Nekem az Aqualung (a Heavy Horses-al együtt) volt az első album(ok) amit megismertem a Tull-tól. Mint alább írtam az én véleményem szerint ez korántsem az útkeresés, hanem már a kialakúlt markáns Jethro Tull hang egyik zászlóshajója. Ha megnézzük mit játszanak a koncerteken, akkor bizony nagyjából ezt az irányvonalat követik folyamatosan, még ha időnként le is tértek erről az útról... A Honlapjukon ezt Heavy rocknak nevezik, amiben van is valami. A Jethro Tull a kőrockerek generációinál is komoly sikereket tudott aratni, nem csak a megrögzött progrock fanok között, talán nem is véletlenül...
Én egyébként nem érzem még igazán markánsnak a Benefitnél a folk vonalat. Az igazán a Songs From The Wood-nál lesz meghatározó. ellenben a Benefitnél érzem kiteljesedni azt a hangot ami a leginkább jellemző lesz majd a Tullra, ami nagyon sok összetevőből áll, de mégis nagyon egyedi. Ettől aztán majd időnkét eltéregetnek, de megmarad fő csapásiránynak.
Nem hiszem hogy Martin a jó hangzás miatt mondta volna....
A korai albumokról néhány szám folyamatosan a repertoár része volt. Egyébként én azt is szeretem a Jethroban hogy több általam szeretett műfajt tud remekül ötvözni...
Martinról mondta egyszer Ritchie Blackmore (még az első Blackmore's Night lemez megjelenése környékén, amin Ian Anderson is játszott) ara a kédésre hogy el tudná-e magát képzelni a Jethro Tullban. "Á, én nem tudnám azokat a bonyolult témákat eljátszani..."
Még ha hozzáveszem hogy azért valószínüleg el tudná, azért ez nem kis elismerés tőle!
Hogy saját magát inkább bluesgitárosnak tartja, azon nem csodálkozom, mivel ez valahogy jobban hangzik, mintha az ember magát progrock-gitárosnak, vagy folk-rock-gitárosnak tartaná. A rockgitáros pedig olyan nagyon semmilyen, rockgitáros mindenki lehet. :-) A jazzgitáros az, ami még jól hangzana, csak épp ugye Martin nem az.
De azért sem csodálkozom, mert a vele készült első két-három Tull-albumon elég sok bluest játszik, tehát mondhatja hogy bluesgitárosnak indult. Az ember, ahogy idősödik, szeret viszatérni a gyökereihez.
Nem hallottam még a szólólemezeit, csupán azt az egy Christmas Albumos dalt ismerem tőle. Ezek szerint a szólólemezei bluesok?
A Crimsontól én is ezt, az elsőt hallottam először, és bár volt róla, ami egyből megtetszett (21th Century...), az album maga nem igazán, így a Crimsont ezután is hosszú évekig hanyagoltam. :-) Egyébként elismerem hogy stílusteremtő, hisz talán nem tévedek ha azt mondom, ez volt az első progrock album, az első olyan, ami ennyire pregnánsan hozta a stílus fő elemeit. De az érdeme szerintem ebben ki is merül.
A Crimson lemezt stílusteremtő volt, azért (is) értékelik sokan olyan magasra, de ettől persze nem kell mindenkinek tetszenie. Én azt hallottam először tőlük, és meg is szerettem gyorsan!:-)
A This Was-t illetően igazad van (pontosabban igazad lehet, lévén nem vagyok elég járatos a blues műfajában), hogy az egy kiváló blues-lemez, és hogy ha most vennék fel Andersonék, az nagyot szólna. Hisz írom is lentebb, hogy változatosak és jók a dalok, ez az, ami egyértelműen az album erőssége. Amúgy nyilván az égadta világon semmi köze a proghoz.
Igen, a debütáló ELP-ről elfeledkeztem, jogos: erős album és szívesen is hallgatom. A GG elsője számomra még (már) határeset, ám a Crimson In the Court-ját - tudom, furcsa és meglepő lehet - valóban nemigen szoktam hallgatni, de nem tudom, miért. Tényleg nem, valamiért nem jön be, kész. És noha elismerem, erős anyag, de szerintem erősen túlértékelt, nem tartom a műfaj egyik alapjának. (Ami véleményem nyilván összefügg azzal, hogy nem igazán tetszik. Egyéni ízlés, szubjektum...).
A This Was-ban nem fogunk valszeg egyetérteni, mert érzésem szerint Te progrock fanként nézed azt a lemezt, holott az egy baromi jó blues album, maga kiforratlanságával együtt.
Azaz lehet hogy progrock lemeznek gyenge, de nem is az, blues lemeznek meg kiváló. Meg merem kockáztatni, ha mondjuk most vennék fel a mostani tapasztalatokkal felvértezve modern studióban, akkor az egy top 10-es blues album lenne.
A Jethro top 20-ban meg nálam a Song For Jeffrey, New Day Yesterday, Boureé, Aqualung, Locomotive Breath biztosan benne lenne.
A This Was szerintem önmagában, azaz inkább debütáló albumként nagyon jó, az életműhöz képest viszont igen gyenge. De ez persze tök természetes is, a nagymúltú előadókat nem a még kiforratlan első albumaikért szeretjük, pláne nem azokat, akik a hatvanas évek végén, egy zenei korszakváltás idejében kezdtek. Most hirtelen nem is tudok közülük olyat mondani, akiknek az első albumát szívesen hallgatom...
Stand Up: jogos, a New Day mellett a Nothing Is Easy és a We Used to Know valóban sokkal inkább bluesok mint folk-rockok, sőt. És igazad van, akad az albumon azért még bluestéma, "félig-meddig" blues a Back to the Family és a For a Thousand Mothers is. Érdekes amúgy a Look into the Sun esete, ami itt egy ízig-vérig folk-rock, míg az A Little Light Musicon egy elképesztően jó kis blues-jammelést hoztak belőle össze, igaz, ez utóbbinak a címen kívül nem is igen van köze az eredetihez.
Én a Benefitet a hangulata miatt szeretem jobban, mint a Stand Upot vagy az Aqualungot. Érdekes, hogy míg a folk-rock itt kiteljesedik, a bluesos alapokból-elemekből valahogy nem lesz kevesebb mint az elődjében (igaz, nincs is rajta egyértelműen blues dal), és még progrock-elemekből is több van rajta. Ezzel együtt elődjéhez képest valóban nem minőségi előrelépés, míg utódja már előrelépés hozzá képest.
Amúgy nem véletlen, hogy a Tullos top 20-amban nincs semmi a Brick előtti dalokból (vagy max a My God, vagy a For a Thousand Mothers), az érett, kiteljesedett korszak számaiból bőven volna mit odaválogatnom - akár még a Christmas-albumról is akadna dal.
Annak idején ('84-ben?) meg voltam róla győződve, hogy Anderson játssza a fuvola szólót Murray Head One Night in Bangkok számában 2:20-nál.
Aztán kiderült, hogy egy bizonyos Björn J:son Lindh, aki később játszott Oldfield Island-jén, legutóbb pedig az Opeth legújabb albumán tűnt fel (Famine).
Én nagyon szeretem a This Was-t, talán azért is mert tőlem a blues sem áll távol...Az érezhető hogy még nem teljesen kiforrott az együttes, a studió munka is még új volt nekik, de szerintem ez remek album így is.
A Stand Up méltó folytatása. Én azért abban jóval több blues témát érzek a New Day Yesterday-en túl is. (Egyébként ha a ritmus alap olyan, akkor nehéz is belőle mást kihozni...:-). Érdekes lett volna ha Iommi nem csak egy hétig marad Abrahams után, de azt hiszem Martin Barre talán a legjobb választás volt a későbbi albumok tükrében.
A Benefit nem rossz album, de előre lépésnek semmiképp nem mondanám az első kettőhöz képest, talán csak az új stilús kibontakoztatása terén. (Talán azért nem véletlen hogy az első kettőről a mai napig hangsúlyosan maradtak számok a repertoárban.)
A Broadsword-albumnál írom a Jack-A Lynnt illetően, hogy immáron a harmadik Tull-szám, melyben nincs fuvola. Ez nyilvánvalóan nem igaz, de már CsireK jogos észrevétele (Aqualung és még kitudjami) előtt sem volt igaz, lévén elfedkeztem arról, hogy ezt a dalt megelőzően (a Beastie-n és a Working John-Working Joe-n kívül) a két War Childos dalnál is írtam a fuvola hiányáról.
Jé, tényleg! Az Aqualungban valóban nincs fuvola, ez idáig fel sem tűnt. Hmm, fura. (Van viszont egy igen hosszú gitárszóló, ami a hosszát illetően vetekszik a We Used to Know-val). Én ugye az első fuvola nélküli dalt - mentségemre szóljon, hogy némi bizonytalansággal - a War Childban fedeztem fel. Oké, ki tud még ilyen dalt a War Childot megelőzően?
Ugynez a mandolinnal, amit én ugye a Songson regisztráltam először. Mondjuk ez a fuvolánál nehezebb feladat, a mandolin nem szólóhangszer.
Jogos, ott figyel a női vokál a Too Old...-dal pár másodpercében. Az első ilyet én a Stormwatch bónuszai között fedeztem fel. A kérdés lényege ugyanaz mint feljebb, akad-e még női vokál a Too Old...-on, a Stitch in Time-on és a Dot Comon kívül?
