Izzik köztünk a levegő. Legszívesebben már most ráugranék, de nem jött el az ideje. Egy idősebb pasi talán nem értékeli annyira a lényegre törést. Vagy Ő nem biztos, hogy értékeli.
Beülünk egy presszóba. Nem törődünk azzal, hogy ismerősbe botolhatunk, elég kockázatosan viselkedünk. Miután leülünk, először csak egymás szemébe nézünk. Keze a kezemen. Kissé fickándoztatom, mintha szabadulni akarnék, s ő megszorítja az ujjaimat. Tovább próbálkozom, nem hagy több mozgásteret. Érzem, hogy melegszik az arcom.
-Mesélj egy kicsit a jövőbeli terveidről. Nem gondoltál arra, hogy elvégezz valamilyen iskolát? – már ő is kezdi. Kénytelen vagyok erre valamit válaszolni.
-Persze, gondoltam. Csak jelenleg nem olyanok a körülményeim. – mondom lesütött szemmel. Mit mondjak? Hogy személyiségzavaros vagyok?
-Milyenek?
-Nnem tudom. Jó lenne, ha a lakhatásom biztosabbá válna, tudnék végre venni egy kis lakást.
-Miért, most hol laksz?
-Albérletben.
-Attól még tudnál tanulni. Valami gond van?
-Nincs.
-Hát akkor? Miért nem nézel a szemembe? – ránézek.
-Nem tudom, én… nem számítottam ilyen kérdésekre.
-Más nem kérdezte még, hogy akarsz-e az életeddel kezdeni valamit?
-De igen, de… - kezdem elveszíteni a reményt, hogy ma dugni fogunk.
-De mi? – sőt, kezd irritálni a pasi. Kiszabadítom a kezem, és a kézfejére csúsztatom. Simogatni kezdem. Alulról fölfelé a szemébe nézek. Aztán a szájára téved a tekintetem.
-Szeretnélek megcsókolni. – szólok. Megmarkolja a csuklómat, maga felé húz, s az asztal fölött középen összetalálkoznak ajkaink. Erőteljesen csókol, mégis gyengéden. Érzem, hogy ő irányít. Nem néztem volna ki belőle, vagy legalábbis annyira kifürkészhetetlen volt mindig, egy-két ellágyulást leszámítva.
-Én… megmondom őszintén, foglaltam egy szobát itt a közelben. – közlöm vele. Szeretem megtervezni az ilyesfajta kalandokat.
-Igen? – elneveti magát. Most jövök rá, milyen ritkán látom nevetni, vagy csak elmosolyodni. Ebben legalább hasonlóak vagyunk. – Nem terveztem semmi komolyabbat mára. – úgy néz, hogy kezdem azt érezni, a föld alá süllyedek, miközben dühös is vagyok. Nem akarhatunk többet ettől az egésztől, mint amiről én gondoltam, hogy van benne.
-Ennyi vagyok neked, egy hotelszobai kufircolás? – ujjperceimet morzsolgatja, kissé fájdalmasan. Az biztos, hogy ért hozzá, hogyan keltsen rossz érzéseket bennem. Összegezve, ő a makulátlan férfiú, én a kis ribanc. Pedig ő is csak „azt” akarja.
-Ha a szeretőm akarsz lenni, jobban meg kell erőltetned magad. – azt gondoltam, nekem elég a hotelszobai kufirc. De ezek után az sem lenne felhőtlen. Álljak föl, és köszönjek el, minden jót kívánva? Azt kellene.
-Értem. – válaszolom.
