Egy "titkos instant túrát" tartalmaz a feladvány, és teljesítménytúra nevezést lehet nyerni :)
Az első helyes megfejtő (ha teljesíti is a rejtvényben elrejtett túrát) ingyen indulhat az októberi Szántó túrák egy tetszőleges távján, a 2. és 3. megfejtő / teljesítő pedig a Szív Trailen vagy az Iszkirin indulhat ingyen, választása szerint. Az elrejtett túra kb. 20 km-es, és a Budai-hegységben van.
Kérem, hogy senki se hozzászólásban, publikusan írja meg a megfejtést vagy a részeredményeket, tippjeit, hogy ezzel ne rontsa el a többiek játékát, a megfejtés örömét, hanem privát üzenetben vagy mailben (cssandor kukac gmail pont com) jelezze.
Ugyan még van pár hónap addig, de idén újra várunk szeretettel mindenkit a Szántó túrákon, október 24-25-26-án. Lesz újra 200-as távunk is, és persze sok rövidebb résztáv, valamint a klasszikus 3x50. https://bakancsos-szurikata.hu/szanto/ Mivel nem egyszerű a túra rendezési logisztikája, ezért várjuk még pontőrök, segítők jelentkezését is.
Jövő februárban pedig szintén egy különleges túrával, újdonsággal jelentkezünk: az idén indult Szív Trailinstant túrát teljesítménytúraként is megrendezzük, a szív alakzat miatt stílszerűen Valentin-napon, február 14-én. Persze várjuk azokat is, akik nem szeretik a Valentin-napot, és elutasítják a romantikus giccseket, és azt vallják, hogy Magyarországon Bálint-nap van és nem Valentin.
https://bakancsos-szurikata.hu/szivtrail/teljesitmenytura.html (Tehát a túra útvonala egy szívet rajzol ki, amennyire persze a jelzett utak ezt lehetővé teszik. Érdekesség, hogy bár nem jellemző az ilyesmi, de azért már előfordultak korábban is "figuratív" teljesítménytúrák, ahol a túra neve utalt a túra útvonala által rajzolt alakzatra: pl. a Masni túrák vagy a Lepke.)
Ami a saját TT terveimet illeti, a következő augusztus elején a Rockenbauer 130 lesz.
Szondi 100 (106 km - 5353 m szintkülönbséggel) sikeresen teljesítve 20 óra 45 perc alatt.
A börzsönyi Lefagysz túrának volt egy vicces szlogenje. A Lefagysz szót áthelyettesítve a Börzsönyre ez így hangzik: " A Börzsöny nem viccel, mikor a hólyagból víz spriccel". A mondat első fele teljesen helytálló, míg a második részére bíztam benne hogy nem fog sor kerülni.
Hajnali 3:15-ös kelés után végül Botos Istvánnal utazunk ki Nógrádba, ahonnan indul ez az igen kemény megmérettetés. 6:30-tól volt a rajt, mi már 6-kor ott voltunk, így maradt idő a pakolászásra, és a depós cuccok lerakására. Én 61 km-hez, a Fekete-völgyi Vilati üdülőhöz készítettem össze csomagomat.
Pöccre 6:30-kor el is indulok a túrán. Istvánnal, és a rég nem látott Kovács Danival haladok, utóbbival jókat dumcsizunk, mert a túra elején még az első pár kilométeren gyakorlatilag semmi szintemelkedés nem volt. Első pontunk a Sós-kút névre hallgatott. Sosem jártam még itt, a kútból folyt is szépen a víz, így meg is kóstoltam. Ez után kezdődtek az első szuszogtató emelkedők a Foltán-keresztig. Névrokonommal haladunk a pontig, majd onnan kocogásra váltok lefele, így egyedül is találom magam hamar. A Szénpataki kulcsosháznál, 11 km-nél volt a túra első frissítője. Ejha, igazi megreggelizős pont ez. Vajas-zsíros kenyerek voltak paprikával, paradicsommal, kólával. Kell is az energia, mert komoly szintemelkedés jön hosszasan a Suta-berki nyiladékban. Utolsó látogatásom óta a jelzések más színt "öltöttek", így most Z+, és Z3 a követendő útvonal. Jó tempóban mászok fölfele egészen a Dr. Bubó fájáig, ahol kódot írt az itiner, de meglepetésre Forgács Brigi várta itt pecséttel a résztvevőket kisfiával, na és a lényeg hogy még felcipelt egy csomófajta süteményt, és vagy 12 liter vizet. Hatalmas elismerés érte, és egyik süti finomabb volt mint a másik. Jókedvvel érkezek meg a 780 m magasságban levő Rakodó-nyeregbe, hogy innen lekocoghassak a Fekete-rétre ahol ismét pontőr igazol. Innen megint durvulás vár, a K3-ön kell mászni a Kőkorsón keresztül egészen a Börzsöny csúcsáig, a 938 m magas Csóványosig. Természetesen a szerpentineket nem vágom le fölfele, bízom benne mindenki így tett. A csúcson cukorka fogad pontőrrel. Innen kicsit ki lehet engedni a gőzt, hosszas lejtés következik a Z- jelzésen. Közben 45 km-en induló sporttársakat előzök. Nagyon meleg van már most, egy felhő sem leledzik az égen. A Gál-réttől a Z-tanösvény jelzést kellene követni ha lenne. Létezik az, csak valamiért a másik irányból van felfestve. A koncepcióra nem tudok rájönni... A bombatölcsérek mellett elhaladva a Závoz-nyeregbe érkezek, ahol a második terülj-terülj asztalkám vár, legalább annyi finomsággal mint ami az elsőn volt. 27 km-nél járok. A következő feladat a Kámor 662 m-es csúcsának a megmászása volt. Felérvén hamar lerogyok folyadékot pótolni, a nap már igen magasan jár a horizonton. A Csánki-kert után a Pénzásás nevű részt elérvén a börzsönyi K- jelzésen érek fel a Drégelyvárba. Közben Frisch Laci jön a rövid oda-visszán, kb 10 percre van előttem. Fent kicsit megpihenek, majd elindulván Bötkös Tamás érkezik szembe. Tudtam hogy hamarosan utol is ér. Kényelmes belekocogós út következik nagyon hosszan továbbra is a K-en. Viszont nagy a probléma, folyadékkal csehül állok, és egyáltalán nem voltam biztos benne hogy a következő ponton 44 km-nél lesz-e vízvétel. Elég ijesztő volt a szituáció, pedig erre oda szoktam figyelni, de a meleg miatt muszáj volt fogyasztanom. Közben Tamás utolér, kicsit kocorászunk, aztán el is engedem, korán van még a megboruláshoz.
Nem sokkal a pont előtt egy nagy rétnél sajnos előjött a teljes elszomjazás, és ezt akkor tudtam amikor megálltam "pislantani". Őrült módjára elkezdtem térképészkedni, és láttam hogy a pont után egy pici kitérővel van az Oszlopó-forrás, ami közelében pihenők is vannak. Bíztam benne hogy ez által működni fog.
Leérvén a Kalakocs-pataki pihenőhöz 45 km-nél ellenőrző pont van, Kontha Gabriella, Nád Béla, és egy srác fogad, aki a Kazinczyn a szalánci várban pontőrködött.
Uhh, van ballonos víz. Ez szó szerint életmentő volt, de sajnos a dehidratált állapoton ez már a célig nem segített. Amúgy most megnézvén az Oszlopó-forrás sem lett volna iható, szóval ha itt nincs víz, Királyházáig azt hiszem valahol bedőlök az árokba. Ez után egy brutál állva legelős emelkedő következett a P-on a Lopona-hegyre fel, igen hosszasan. Még jó hogy észrevettem a jelzést, majdnem tovasiettem. Az emelkedőn utolérem Frisch Lacit, Tamást pedig látom emelkedni a messzeségben.
Nagy nehezen felérvén az emelkedőn, legalább ilyen meredek lejtőn óvatoskodok le Királyházára, ahol szuper frissítőpont fogad. Ez már nagyon kellett úgy érzem. Le is rogyok a nyugágyra, kólával, és szörppel vértezem föl magamat a tovább menethez. Jó negyed óra pihi után egy emberméretű dinnyeszeletet is meglovasítok, és ezt eszegetve folytatom utamat. Kegyelmet továbbra sem kapunk, a P- jelzés a követendő a Nagy-Mána gerincen keresztül egészen a Magosfa nyergéig, 900 m magasságig. Az elején kitett emelkedő fogad, már lassan a fülemen veszem a levegőt mire felérek a csodás kilátást nyújtó Mána csúcsra. Meg is állok egy picit pihenni, na meg panorámát nézni. Végül a Magosfától a Z- jelzés visz a Sas-úton keresztül a Vilati üdülőig, ahol 60 km-nél járok. Ide depóztattam, be is pakolom a fejlámpát, üdítőket, energiaitalt, gumicukrot, pár csokit, és egy váltózoknit. Itt viszont mennyei gulyás vár a pontőr jóvoltából. Szerencsére a gyomrom nem rakoncátlankodik, így jóízűen kanalazom be a szolgáltatást. Tamás is itt volt még, de ő tova indul, és többet nem is látom már. A következő a nagyon nem szeretem rész. Kirándulni csodálatos lenne, meg-megállni, sok szép kilátás is van, de 60 km után egy teljesítménytúrán ez már inkább nekem lélekromboló.
A Jancsi-hegy, Holló-kő, Salgóvár, Magyar-hegy rész következik töménytelen szinttel, és sziklás, alig haladható utakkal. Ha ez megvan, akkor már nagy az esély a sikeres teljesítésre. A Salgóváron a kód jegyzetelése után lekocogok egészen Nagybörzsönybe, a túra egyetlen nagyobb civilizált részébe. Közeledik az este, de előtte azért kapok egy jókora pofont a hőségtől, és bemenekülök a Malomkert panzió és étterembe, szerencsére még pont nyitva van. Egy jéghideg limeos sörért hagyok ott nagyobb összeget, de kicsit le kell ülnöm, be kell vennem egy sótabit, és a mosdóba valahogy észhez kell térítenem magamat a hideg csapvízzel. Ez úgy ahogy megtörténik, majd elérek a kisvasút parkolójáig, ahol Zsanett és pár ismerőse pontőrködnek, és varázsolnak mennyei frissítőpontot. Itt sem sajnálom húzni az időt. Nagybörzsönyben elég sok időm elment, de a sikeres teljesítéshez ez nagyon kellett. Ráadásul tudtam hogy következik a Hegyes-hegy-orom véget nem érő emelkedője, amit szó szerint egy porcikám sem kívánt már. Indulásom előtt egy srác érkezik, Kovács Péter, láthatólag jó erőben. Tovahaladok, majd végül megállás nélkül érek fel a goromba, rémhosszú emelkedőn. A tetején kód fogad, na meg egy szarvasbogár, aki a kódos papíron próbál minél magasabbra jutni.
Beizzítom a lámpát, lefele igen veszélyes az út, de szerencsére egy kis darabon át szalagozás is segít. Ügyesen észreveszek egy alig látható ösvényt, a S3 jól elbújt pedig. A kocogás is már csak alibiből megy, de azért haladgatok Kisirtáspuszta felé. A kisvasútnál pontőr fogad, és sós dolgok, a Nógrádi ropira rá is járok rendesen.
Péter itt utolér. Beszélgetünk keveset, majd erős tempóban elhúz fölfele a S+-en, én pedig rákészülök fejben az Inóci-nyereg hosszú mászására. A tetején lejegyzetelem a kódot, majd legurulok a hegyről majdnem szó szerint, ugyanis kicsit bebóbiskolva az utolsó pillanatban mentettem egy nagyobbat. A Kisinóci-rétet elérve Toperczer Andrisék pontőrködnek, meglepő most nem az indulók között látni. Itt is van dínom-dánom, Pétert is elkapom, bár hamarabb tovaindul, és a felfelén hamar el is tűnik a lámpája. Utolsó komolyabb mászás jön, az Inóci-vágáson fölfele a K-en egészen a Nagy-Hideg-hegyre. Ez megint egy beletörődöm emelkedő, tehát tök mindegy mikor, egyszer majd felérek, mert vagy 5 km-en át emelkedik az út. Ez így is történik, és a háznál Dávidtól kapok pecsétet. A semmiből két lámpás alak érkezik, Csipi, és Dudok Edit. Lefele velük indulok tovább. Csipi figyelmeztet hogy épp most kispistáztuk (rövidítettük) le a P-t egy picit. Próbálok nem tudomást venni róla :) Én is erőre kapok a lefelén, és jó tempóban futkorászunk, de aztán végül mégis elengedem őket. Bár a célig már csak 8 km van, de nincs kedvem megborulni mint mondjuk Nagybörzsöny környékén. Azért én is jól haladok a köves Taxi-nyiladékon keresztül. Szépen megteszem a tök fölösleges betérőket a P-on. Királyrétre leérvén ismét Kontha Gabi, és Nád Béla fogad. Pétert is itt lelem, de ő indul is már tovább. Gyorsan megbontom az energiaitalomat, és vételezek pár chipset a pontról, kenyér már nem kell. Egy rövidke mászás van még a Várhegy nyergébe föl, innen már könnyebb az útvonal. Sokat belefutok, de valószínű Péter is így tesz, mert a hosszabb egyenesben sem látom már. Meglelem a szalagozott utat. Sajnos nem fényvisszaverős, így meresztgetni kell a fáradt szemeimet, de nem megyek mellé egyszer sem. Az utolsó kódot is feljegyezve kiérek egy hosszabb kerékpárútra, ahonnan még 3 km a cél. Meglepően ezt szinte végig futom, pedig nem lejt, inkább csak síkban megy. Végül visszaérvén Nógrádra vasárnap hajnal 3:15-kor érkezek be a célba, ahol a főszervező Tamástól megkapom szuper díjazásomat.
Kánaán az lenne itt is, gulyást most nem kérek, de a palacsintára igen csak felcsillan a szemem, és kettőt be is habzsolok. Lenne még itt egyéb finomság is, de vár Bötkös Tamás kocsival, aki már egy ideje a célban van, és nem akarom még jobban föltartani, így hamar búcsúzót intek.
Kemény útvonal volt, durva melegben, de ahogy írtam az elején, a Börzsöny nem viccel, hólyagból meg szerencsére végül egy sem lett.
Kazinczy 200 (203 km - 7400 m szinttel) sikeresen teljesítve 42 óra 15 perc alatt + hétfőn leszalagozás a Tolvaj-hegy - Kis-Milic - Nagy-Milic - Szurok-hegy - Kéked részen. Ez még 20 km kb. 1300 m szinttel.
Immár tizennégyszeres teljesítője lettem az ország leghosszabb, és az egyik legszebb teljesítménytúrájának.
Csütörtök délután utaztunk le Sátoraljaújhelyre Laczó Danival, és Botos Istvánnal. Rendesen bedugult az autópálya, de még vállalható időben értünk a Kovács-villához. A többiek máshol alszanak, én vevő vagyok egy kis társasági életre. Ilyenkor még kötetlenül megy a csevej, de belül azért hevesebben dobog mindig a szívem a másnapi megmérettetésre gondolva.
Korai kelést preferálok, bár itthon a depóscuccokat szépen összeállítottam külön szatyrokba, de újra átnézem hogy biztos minden a helyén van-e. Megyesi Balázzsal (aki eddig az összes Kazinczy 200-at teljesítette egyedüliként) gyaloglunk le a központba, majd hamarosan megjön a kisvonatunk, és a többiek is megérkeznek. Jó kedélyű utazás veszi kezdetét Széphalomig, majd itt egyesülnek a résztvevők, akik reggel jöttek, vagy a kalandparkban aludtak. Ha már itt vagyunk, az ikonikus Rákóczi sört is megkóstoljuk, nosztalgiázván az egykori Rákóczi 110 túráról közben.
Végül 9:07-kor Géza kiadja az ukázt, indulás! Többen kérdezik milyen időt tervezek. A válaszom az hogy lényegtelen, csak a hivatalos 55 óra alatt legyen meg. Jobb is ez így, mert fölösleges egy erősebb tempóval hazavágni magamat idejekorán, és folyamatosan az órát bámulni.. Ráadásul igen meleget mondtak erre a pénteki napra, így csak ésszel. Azért erősebb gyalogtempóval kezdek, és Rudabányácska településre, egy pici kocogást is megengedek magamnak. Az első nagyobb feladat a Magas-hegy kilátójához való felmenetel. Ez még csak 7 km-nél van, de patakban dől a víz rólam. Lehet még a Rákóczi sört ki kellett izzadni :) Jutalmam hosszas lejtő, ahol végig kocogok egészen a Zsólyomka-völgyig, majd utolérem Durucz Istvánt, akit nem ismerek meg, vadonatúj kackiás bajuszával :) Ő szól rám, kétszer is ránézek hogy nem kaptam-e napszúrást, de igen, ő az. 12 km-nél megérkezünk a Kovács-villába, ahol ugye csütörtökön aludtam. Szuper frissítőpont van itt, a dinnyére erőteljesen rájárok. Egyedül folytatom utamat a Nagy-nyugodóhoz fölfele, és azon jár az agyam hogy milyen jó lesz itt már lefele jönni az utolsó km-en. A kisördögöt gyorsan elhessegetem, azzal kell foglalkozni ami éppen aktuális. Kellemesen lehet ez után csapatni lefele a K-en, majd a kitelepült frissítőpont után felmászok a mindig rengeteg hangyával ellátott útra. Lőw Andrist, és fiát érem utol, picit beszélgetünk, majd tovasietek, persze továbbra is komfortzónán belül.
Elérvén a P- jelzést, majd a P3-et, igen meredek emelkedőn felkapaszkodok a Fekete-hegyi kilátóba, közben buzdítjuk egymást a már lefele jövőkkel, mert ez egy kis oda-vissza rész. A kilátóban Parai István vár, ráadásul kapok egy fél sört is, amit igen jól esik elfogyasztani most. Minden évben elpillázik a szemem Felsőregmecre, és az Északi Zöldre a kilátóból. Elfog egy érzés hogy ezek a helyek várnak engem, és ha minden jól megy egyszer meg is fogok ám érkezni. Mikóházáig kellemes lejtőn lehet időt nyerni, amit majd később jól el is lehet veszíteni mondjuk az Északi Zöld goromba emelkedőin. A településre érve frissítőpont fogad, a kólát természetesen megtöltöm a flakonomba, fontos hogy ez legyen nálam. Keményen sózom a paradicsomot, majd egy dupla májkrémes kenyérrel felfegyverkezve búcsúzok a személyzettől. Megtalálom kedvenc közkutamat is, ahol jókora mosdást csapok egy-kettőre, és felüdülvén haladok tovább a hosszú nyílt részen, ami következik. Sapka föl, napszemcsi föl! Maku Lacival beszélgetünk egy kicsit, jól esik a társasága, de én még a faluban betérek a kisboltba egy jó hideg mentes áfonyás sörre. Ez bevett szokás, a hosszú unalmas aszfalton legalább valahogy elütöm az időt vele. Laci halad a messzeségben, közben pedig Lőw Andrisék utolérnek futva. Megint egy kis dumcsi, kifaggatom a rengeteg Spartathlonjáról például. (Athén-Spárta 246 km).
Alsóregmecen, mint minden évben Éva és Egon vár a frissítőponton, na meg a mérhetetlen kedvesség, amivel mindig egy kis extra erőt adnak a folytatáshoz. A barackbefőtt is jókedvre derít, majd a Felsőregmecre vezető hosszú kitett aszfalt visz vissza a rideg valóságba. A településen most nem kapok pillantásokat a nem idén barnult lakosoktól, pedig már készültem a magyarázkodásra :) A Mátyás-hegyre vezető Ősrög (inkább ősrég, jelzés híján) tanösvényen nagyon észnél kell lennem, mert itt szoktak sokan megrogyni a hosszú kitett emelkedőn. A szalagozással nincs probléma, bár azért ennyi év után azért szerencsére zsebemben van az útvonal. Felérvén a mindössze 311 m-es tetőre, örülök hogy gond nélkül megúsztam ezt a részt, kicsit engedek is a csábításnak, és sok idő után megint kocorászok kicsit. Elérvén az Északi Zöld jelzését, ez még csak a beetetés része, kisebb emelkedők vannak mindössze előttem.
Zsírosbányára érkezek, 44 km-hez, 7 óra 20 perc alatt. Nahát, ez pöccre 6 km/h-s átlag. Egy idősebb hölgy pontőrködik egyedül. Megint a májkrémes kenyeret helyezem előtérbe, és megtöltöm szörppel flakonjaimat. Maku Lacit érem utol, aztán ismét egyedül mászok tovább a K+ kőgörgeteges, és kalandos útján. Füzérkajatán még vár egy frissítőpont, majd a jelzés egészen Füzérig vezet. 55 km-t megtettem. Füzér a túra nagy bázisa, amit háromszor is kell érinteni, és ide lehet depózni is. Ki is veszem a fejlámpámat, és az éjszakai szakaszra szánt innivalóimat. A ponton lehet választani gulyásból, és tésztából. Én előbbi mellett döntök, a gyomrom rendben van, jól esik egy laktatóbb kaja most. A ponton érem utol Harrer Tamást, és Pető Andrást, én egy kicsit hamarabb indulok tovább. A lámpára még nincs szükség, világosság honol.
A Vár-forrásnál minden évben egy kis mosdás frissít fel, majd a K4-en kocogok le egészen Pusztafaluig. Innen meglepően friss aszfaltozott út visz a híres (inkább hírhedt) Tolvaj-hegy aljáig. Itt a pontőröktől kapok egy kis nasit, majd nagy levegő, és indul a túra talán legkeményebb része. 700 m-en 250 m szintkülönbség.. Küzdök, de talán két apróbb megállással sikerül abszolválni ezt a durvaságot. A tetején természetesen leülök a határkőre, és kifújom magamat a folytatásra. Hamarosan Tamás, András, Szűcs Lajos, és Őrsi Bálint ér utol. Elengedem őket, én a felfeléken lassabb vagyok, de a lefeléken próbálok belekocogni, így a tempónk ezáltal körülbelül ugyanaz. Persze közben jókat dumcsizunk is, már amennyire a zihálás mellett ez kivitelezhető :) A legnehezebb rész a Kis-Milic kilátójáig van úgy gondolom. Itt aztán van bőven emelkedő. Felérvén pontőr személyzet fogad, és bizony van felszeletelt kolbászkarika is! Örülök hogy a gyomrom még egyben van, így párat vígan el is fogyasztok. Pöccre a Nagy-Milic 892 m-es csúcsán kell beizzítanunk fejlámpáinkat. Szerintem nagyon jól jöttünk, mindössze egyszer bírtam csak talán tovább világosságban, de akkor egészen a Szurok-hegy aljáig. Fiatalság, bolondság, rég volt :) Továbbra is öten haladunk, a többieknek megmutatom az egyik kedvenc kilátópontomat, ahonnan gyönyörű kilátás van az éjszakai fényekkel díszített Kassára. Egy goromba meredek lejtőn leóvatoskodván érkezünk meg hamarosan Andi és Tomi pontjáig, a szlovák és a magyar Z- jelzés találkozásához. Ők is régi bútordarabok itt, sok éve viszik ezt az igen kemény pontot, ráadásul 110 km-nél is fogjuk ezt a részt érinteni, és ők még akkor is itt lesznek. Innen viszonylag szolidabb rész következik, mindössze két árok az ami kizökkent a tempóból minket, de gond nélkül átkelünk idén. Hosszas menetelés után a Nagy-Hrabó utáni borzasztóan meredek lejtő visz le a "Skáros" határátkelőnél található frissítőpontig. Wow, van kockasajt, nyámi. Nem szégyellek hármat is meglovasítani. Kell is az energia, mert a lejtő után vár a következő keménykedés, a Szurok-hegy csúcsára fel. Tapasztalatból tudom hogy sose szabad várni a végét, mert amikor azt hiszed fent vagy, még beléd rúg párat, hogy kifacsarva, utolsó erődet mozgósítva érkezz fel a csúcsra. Na én ezzel pont így voltam valahogy. Thold Tibiék is emblematikus részei a túrának, mert ők pedig mindig itt pontőrködnek, ha esik, ha fúj.
Azonnal lerogyok a kempingszékre. Mentes sört kérek, a simától rosszul lennék pikk-pakk. Megpendítem Tibinek hogy ha marad a simából rejtsen el itt nekem kettőt mert hátha hétfőn is erre járok éppen szalagozni :) Ez így is történt később, nagy köszönet érte. Közben Barta Laci alszik itt a hálózsákban, nincs túl jól. Kicsit újból életre kelek, és most Bálinttal ketten megyünk tovább, Tamásék még kicsit itt megpihennek. A Kékedre vezető aszfaltutat végigkocogom, így ismét magamra maradok. Szellemfalu ez, én mondom. Az egyik részén ijesztően teljes sötétség honol, majd a másik felében már ég a közvilágítás. Ki érti ezt.. Elhagyván a csaholó ebeket a Z+ jelzésen haladok tovább, álmosító elég uncsi úton. Közben valaki piszok gyors mögöttem, Barta Laci ér utol, kicsit életre kapott, de futni már nem tud. Hamar tova is siet, pedig csak gyalogol, és az én tempómra sem lehet pedig panasz szerintem. Pányokra érkezvén ismét Parai István a pontőr. De jól esik itt leülni mindig a buszmegállóban. Azért most már 83 km bennem van, sok-sok szinttel. Lehet frissíteni, van minden finomság, élek is vele. Mire a többiek megérkeznek, én pont kész is vagyok, váltjuk egymást, egyedül Szűcs Lajos megy most előttem, ő villám gyorsan frissített itt Pányokon. Később Telkibánya előtt utolérem, majd az igen hosszú településen áthaladva dumálunk végig, ez most jó, mert nem kómázok be mint ahogy általában itt szoktam. A Palipista házba vár minket a következő igazoló és frissítőpont. Innen továbbra is Lajossal haladunk egy darabig, aztán a rémhosszú emelkedőn Hollóháza fele elengedem. Jaj de nem akar ez a rész soha véget érni. Közben elérvén a tetőt óvatos kocogással próbálok haladni, és utol is érem Lajost, de most már megy mindenki a maga tempójában. Hollóházára érve meglepődve utolérem itt Frisch Lacit, Mécs Lacit, és a 100-as távot sajnos abbahagyó Szegedi Józsit. Nem is tökölök itt sokat, hiszen Füzér már csak 4 km. Magamat is meglepve egész sokat belekocogok a sík aszfalton. Egy kisebb emelkedő van még, és közben ki is világosodik. 103 km-nél járok, 19 óra 26 perc alatt.
Most már diós tésztát kérek, az is jó laktató. A feladatot kiadom magamnak, irány tusolni, mert itt van arra is lehetőség. Van meleg víz is, így a hajnali hűs idő után szuper jól esik. Nem szégyellem eldobni itt az időt, jó darabig rabul ejt a zuhanyzó. Két kullancsot is kiszedek közben magamból. Testileg felfrissülve vágok neki a folytatásnak. Szellemileg ez annyira nem mondható el, de azért nem panaszkodok.. 1 óra pihenés után indulok tovább.
Hamar forróság keletkezik, ismét egy kemény napnak nézek elébe. Előttem Suhaj Laciék csapata halad, akik most indultak neki az innen induló 100-as távnak. A K+-en felkapaszkodok a Bodó-rétre, majd hamarosan megérkezek ismét Andi és Tomi pontjára. Innen most a szlovák Z- a követendő, majd rémesen hosszú aszfalt veszi kezdetét Szalánc település irányába. Bele-bele kocogok egész sokat, így érem utol ismét Frisch Lacit, de én egy forrásnál megállok, és hűsítő mosdást csapok amíg ő tovahalad. Innen kicsit visszaveszem a tempót, mert a szalánci várba kell felkapaszkodni igazolásért. Végül Lacival együtt érkezünk meg Szaláncra, ahol a szokásos pontőrök várnak Kontha Gabriella, és Nád Béla személyébe. Mennyei fánkkal lehet frissíteni, amihez még lekvár is dukál. Ennél jobb dolog pillanatnyilag emberrel nem történhet a bolygón úgy érzem. Laci tovább indul, majd jön Jucus és Éva, akik a 100-as távon vannak. Én még pakolom befele az energiát, de hamarosan Laci nyomába szegődök. Utol is érem, de a Kalsa település előtti emberméretű búzamezőn el is engedem, mert visszaesik a tempóm, és elkap a fáradtság. A településen egy árnyékos részre le is ülök jó 5 percre, valahogy összeszedni magamat. A talpcsontom is fájdogál, valószínű a meleg, és a sok aszfalt nem tett túl jót neki. Nem sok lelkesedéssel vágok bele a S- jelzés hosszú emelkedőjébe, ráadásul mint mindig most is el nem hordott gallyak, és fák nehezítik az amúgy sem könnyű haladást. Egy évezrednek érzem mire megérkezek az Izra-tóhoz, immár 132 km-hez. Medveczky Gyuri és családja a pontőrsereg, ez pedig garantált a jó frissítőpontra. Így is van, sült szalonnát eszek, na meg Kofolát is vételezhetek! Szerintem jó 20 perc után haladok csak tovább, de megyek, és ez a lényeg, még ha már nem is acélosan. Az útvonalat ismerem, tudom hogy következik a hét árok, ami amúgy van vagy kilenc is, csak berkekben valamiért így hívják, utána pedig a kegyelemdöfést a Lipovec, azaz a Hársas-hegy vontatott hosszú emelkedője viszi be. Igen megfontoltan mászok fölfele, és az is belefér hogy kifújjam magamat egy-két határkőre leülve közben. Végre csúcsot érve a pontőr leigazol, és jön a Köves-hegy szó szerint borzadályos köves lefeléje, ahol hasonló tempót produkálok mint az emelkedőn fölfele. Egyszer ez is véget ér, ezzel nyugtatom magamat, és így is történik, hamarosan a Fövenyes-kútnál vár a frissítőpont ami már nagyon kellett. Le is rogyok a nyugágyba, de mielőtt baljós gondolatok támadnának a fejemben, "gyorsan" tovaállok. A Bába-hegy emelkedője nem vészes, a kilátás viszont pazar. Pusztafalura érvén a kis kilátóba megint frissítés. A laikus ember azt gondolná hogy mi csak zabálni járunk ide, de közben rengeteg energia fogy a meleg, és a nehéz terep miatt is. Egy kihívás van még itt a harmadik etapon, ez pedig a Vaskapu-hegy megmászása. Ráadásul a gazda el is kerítette a jelzést, így a szalagozók a kerítés mellett tudtak csak jelölni, ami viszont borzasztóan rosszul járható, és türelemjáték keményen. Végre beérvén az erdőbe felkapaszkodok vissza az Északi Zöldbe, majd leülök egy határkőre. Nocsak, kettő kullancs ismét, de még csak másztak rajtam szerencsére. Erőt veszek a folytatáshoz, majd örömmel nyugtázom hogy a csúcsra értem ismét. Innen még 6 km ismét Füzér, de nem esik jól, már sem a sík, sem a lejtő, ámblokk úgy semmi az ég világon. A település előtt még egy pici kitérő a csodás várhoz, a bejáratánál pontőrködik az idős hölgy, aki még anno Zsírosbányán volt frissítőpont. Régebben volt olyan Kazinczy hogy egészen a vár tetejébe kellett felmenni igazolásért. Ennyi kegyelem most már járt nekünk.. Hamarosan újra Füzéren vagyok, immár harmadjára, de most már 156 km-nél járok. 16:04 perc van, a nap még ereje teljében, és a következő 10 km végig kitett. Így hát fogom magam, és ismét elvonulok tusolni. A meleg vizet most hideg váltja fel, de milyen jól esik.
Ez után továbbra is a diós tésztát favorizálom, majd a depóscuccból kiveszem ami az utolsó 48 km-re szükség lehet. Aludni nem alszok egy percet sem, ismét 1 óra pihenő után vágok bele immár az utolsó szakaszba.
A nap még perzselően éget, de én nem várok, elindulok. Füzérkomlósig végig aszfaltút visz, majd innen nagy meglepetés jön, ugyanis a Via Carpatica Vulcanica kerékpárút kerül hamarosan itt kialakításra, és az előkészületek már kő keményen zajlanak. Az eddigi susnyásban botorkálás már a múlté, a K- jelzést is elvezették kicsit hosszabban Nyíri felé, de a mi útvonalunk ugyanaz mint volt az előző években. Örülök hogy nem kell már a bozótban utat törni innentől, de belegondolván annak kevésbé, hogy valószínű jövőre itt is végig lesz aszfaltozva az út, amortizálva majd le a talpaimat. Ezen filózván ér közben utol egy 50-es távos spori, akivel Bózsváig eldumcsizunk, aztán persze ő még fitten tova is siet. Én ismét leülök a frissítőponton, most már 165 km-nél járok. Jön a végestelen hosszú aszfaltos rész Kishután át Nagyhutára. Ha sötét lenne, valószínű minden csillagot leimádkoztam volna mire Nagyhutára érkezek, de így csak a házakat figyelem, és a jókedvű grillező embereket. Nem kicsit irigykedek. Persze azért én is elérek Éva és Egon szokásos pontjára, akik mindenféle finomsággal várnak, na meg ismét van kockasajt, juhé. A mentes sörnek csak a felét bírom meginni, de hátha jól jön majd másnak a többi. Közben a semmiből megérkezik Toldi Tibi, láthatóan jó erőben van.
A pontról én indulok tovább hamarabb, de az Eszkála rét előtt utolér, hagyom is hadd menjen. Közben eljön a második éjszaka, a lámpát viszont csak a turistaháznál kell bekapcsolnom. Ez nagyon jó, innen már nagyot nem hibázhatok, jó menetidő lesz ebből szerintem, bár annyira nem foglalkoztat a dolog akkor. Megemlékezek magamban hogy tavaly a hatalmas vihar miatt itt ültem 6 órát a pontőrök kocsijában, és a vihar elmúlta után folytattam utamat tovább.
Makkoshotyka település megint egy 10 km, de az az unalmas semmi sem történős 10 km minden áldott évben. Ráadásul már a második éjszakám alvás nélkül, de még van hébe-hóba erőm belekocogni a lejtőbe. A település előtt Nacsa Szilvi hív telefonon, követi az oldalon merre járok, és mondja hogy szuperül haladok. Ez jól esik, és ismét erőt ad. Beérvén a faluba a pont a Meczner-kastélynál van. Itt megbontom energiaitalomat, mert a következő rész igen veszélyes elalvás szempontjából a monotonitása miatt. Lassan éjfél van, a településen két helyről is megy a mulatozás, én nem vagyok annyira mulatós kedvemben most. A szántóföldes rész után erdőt érvén jön a Megyer-hegyi tengerszemhez vezető emelkedő. Na ez az a rész, ami tényleg soha az életbe nem akar eljönni. Még egy emelkedő, még egy kanyar, meg még egy, meg még három, sőt van az öt is. A végefele már nem tudom kontrollálni a gondolataimat, ez nagy baj. Mérhetetlen álmosság kap el, csak megyek, de már azt sem tudom hova. Felérvén a kilátóhoz a pontőr mellé leülök a székre, és mondtam hogy 10 perc múlva keltsen fel. Csettintésre elalszok, de mégis magamtól ébredek. Kemény hogy 10 perc ilyenkor mennyit tud dobni. A meredek lefelén már nem is volt szellemileg különösebb gondom, a fizikai részénél is csak a talpam fájdogált, de az még elviselhető. Innen viszont már megint jött egy rémesen unalmas hosszú elnyújtott, de legalább nem meredek emelkedő a P-on. Szerencsére nem dőlök be a bokorba, tudom hogy egyre közelebb vagyok célomhoz, innen nem hibázhatok. Motiváltan érkezek az utolsó pontomhoz, a Rákóczi-fához, ami 197 km-nél van. Innen még jó 6,5 km a cél. Persze nem mind arany ami fénylik, vagyis nem csak úgy lecsorgunk a célba, hanem még mindenféle dimbet-dombot meg kell mászni, de most már próbálok türelmes lenni, ami a Bányi-nyereg sorompójához vezető soha véget nem érő kis ösvénynél sajnos nem sikerül, szerencsére senki sem volt a közelben remélem :) Túlesvén a bosszúságon a Nagy-nyugodó mászása volt az utolsó feladat. Benne van hogy nyugodó, tehát nyugi... Ezzel a mentalitással érek fel túrám utolsó emelkedőjén, ahonnan már tényleg csak lejt az egyszer már szemből megtett út, egészen a célig. Végül vasárnap hajnal 3:22-kor megérkezek hőn áhított célomhoz, a Kovács-villába. Páran vannak csak bent az étkezőbe, de így is jól esik végre pár szót váltani valakivel.
Ez után elvonulok aludni egy nagyot, előtte viszont megköszönöm "odafentre" hogy ismét sikeres teljesítő lehettem, ezen a nagyon nehéz, ámde meseszép meneten.
Immár hétfőt írunk, és talán már az 5. éve hogy a 200 km után még elmegyek leszalagozni a túra legnehezebb részét, vagyis a Tolvaj-hegy - Kis-Milic - Nagy-Milic - Szurok-hegy - Kéked részt. Ez még 20 km kb. 1300 m szinttel. Idén meglepő módon Jurij Tolmacsov csatlakozik hozzám, aki a vasárnap esti kis pálinkázásnál igen felelőtlen kijelentést tett. Hétfőn szembesítve ezzel, nem volt más választás, irány szalagozni velem. Evés közben jön meg az étvágy, végül nagyon tetszett neki hogy világosban láthatta azokat a részeket amit a túrán sötétben. Egy másik mazochista... Amúgy tök jó volt, felmentünk a Kis-Milici kilátóba is például. Nincs az zárva, akarat kérdése volt a feljutás ;) Leszalagozva a túrát, a végén Kékeden, Wehner Géza főszervező várt minket, aki kocsival elvitt Füzérre a Koronaőr vendégházhoz, ahol hatalmas adag ételekre vendégeltek meg a házigazdák, Gézának hála. Ő meg nekünk hálálkodott, mert ezt az ádáz részt valahogy senkinek sincs általában kedve leszalagozni még a szervezők közül sem :)
Köszi, közben megtaláltam. A túra neve Via Danubia, a szlovákok rendezték 2004-ben. Részt vettem a túrán, ahol azt tapasztaltam, hogy a természet nem károsodott.
Azért tettem fel a kérdést, mivel napjainkban újból előkerült a Bős-Nagymaros ügye.
Nekem ez ügyben változatlan az álláspontom: Bős jó lett volna, Nagymaros nem. Nagymaros azért nem, mert esztétikailag lerontotta volna a táj látképét.
Úgy tűnik, hogy nagy szerencsémre az éjszakai infrás keménylegényeket lekéstem, a nappali karosszékes, fehéringes fizető réteget viszont megelőztem. :-)
A nyár nagyobb részét nagyanyámnál töltöttem Erdôvároson, megerôsödve, lebarnulva, már csak a derekam baloldalán húzódó hosszú heg emlékeztetett arra, hogy tavasszal még a halál küszöbén jártam. Ifjonti hévem parancsolta, hogy tegyem magam próbára, vajon erôm, teherbírásom visszatért-e teljesen. Miután még sohasem jártam a Mátrában, elhatároztam, háromnapos kirándulást teszek hazánk legmagasabb csúcsáig. Természetesen gyalog. Vándorbottal, tarisznyával, sátor nélkül, szabadban éjszakázva, esô ellen apám már nem használt könnyû gumírozott vízálló kabátját viszem magammal. Nagyanyám ugyan aggályoskodott, bár tudta, úgyis hiába, amit a fejembe veszek, azt nehéz onnan kiverni. Atlasz híján, egy postai járattérképrôl rajzoltam le magamnak az utat, mely csupán pontokkal, vonalakkal, s a pontok mellé írott helységnevekkel jelezte az utat: Erdôváros – Váckisújfalu – Galgagyörk – Püspökhatvan – Acsa – Erdôkürt – Vanyarc – Bér - Buják – Cserhátszentiván – Alsótold – Felsôtold – Garáb – Mátraszôlôs. Ez volt az elsô napi útitervem. Második nap Pásztón keresztül fel a Mátrába: Mátrakeresztes – Mátraszentimre – Galyatetô – Kékestetô – Mátraháza. Majd a harmadik napon Gyöngyösrôl vonattal Aszódig, onnan Domonyon és Vácegresen gyalog hazáig. Mondhatni, embert próbáló vállalkozás volt, csupán azzal nem számoltam, hogy a hosszú túrához megfelelô lábbeli is szükséges. Nekem pedig csupán egy – az akkor még gumihiányos idôben – spárgatalpú tornacipôm volt a nagy útra.
Hajnalban indultam vidáman, kalandra vágyón. Róttam a kilométereket a felhôtlen, tengerkék égbolt alatt, élveztem a tájat. Közben a hazulról csemegének vitt, nagyanyám által pirított tökmagot rágcsáltam, s gyönyörû, kerek volt a világ. Acsa után kezdôdtek a nógrádi lankás hegyek, s én – útközben kérdezôsködve – nem az országutakat jártam, mentem toronyiránt, dûlôkön, szekérutakon a következô faluig. Buják és Cserhátszentiván között sziklásra váltott a talaj, az én spárgatalpú tornacipômet nem kövekre találták ki. Ezt elkezdte jelezni a talpam. Még csak éppen-hogy, aztán szûntek a kövek, múltak a jelzések. Ám Cserhátszentiván után Alsó- és Felsôtold felé az országút már erôszakosabb figyelmeztetéseket küldött. Pedig a lenyugvó nap fényében csodálatos volt a völgy, sokszor elnézegetném azóta is. Garáb felé a kanyargós országút már égetni kezdte talpamat. Már szürkült, amikor a piciny falu végén ráirányítottak a hegyen át Mátraszôlôsre vezetô ösvényre. Gondoltam, megyek sötétedésig, aztán egy alkalmatos helyen a gumírozott kabátot elôveszem, magamra öltöm, s ledôlök aludni.
Úgy is tettem. Lefeküdtem, forgolódtam, ám talpam egyre erôsebben sajgott, nem tudtam elaludni. Az erdei éjszaka is furcsa, ismeretlen neszeket bocsátott rám, gondoltam, úgy sem alszom, zseblámpám fényénél lemegyek Mátraszôlôsig, nem lehet már messze. Azzal viszont nem számoltam, hogy az – utólag mérve – nagyjából kilencven kilométeren a spárgatalpú tornacipô megajándékozott a talpamon jó néhány szépen növekedô vízhólyaggal. Kegyetlenül fájdalmas volt a lefelé út, pedig tán ha két kilométer lehetett már csak a falu széle. Már messzirôl harsány kutyacsaholás jelezte jöttömet, én megmarkoltam botomat, s ütésre készen értem el az elsô utcát. Minden lépés égetett, s felülkerekedett józanságom: így nem tudom folytatni az utat. Elfacsarodó szívvel, de le kell mondanom a Mátra megmászásáról, jó, ha leérek a Mátraszôlôsi vasútállomásig. A hajnali Salgótarjáni vonat Hatvanon keresztül elvisz Aszódig, onnan pedig már csak kibírom hazáig. Idáig jutottam gondolataimban, amikor egy imbolygó viharlámpa közeledett felém, majd kibontakozott a lámpát tartó furkósbotos férfiú is, a falu éjszakai baktere. A falut járva ôrizte a portákat, szérûket, vigyázta a tüzet.
Gyanakodva ripakodott rám, hogy ki vagyok, s mit keresek errefelé. Amikor elmondtam neki, honnan indultam hajnalban, s mi célból, úgy méregetett, mintha eszelôs volnék. Ám gyanúja elpárolgott, s készségesen ráirányított a vasútállomás felé vezetô legrövidebb útra.
Az első szakaszról nem írtam részletesen, csak arról, hogy hol kínlódtam. Utólag megtudtam, hogy Penc után nem mindenki kínlódott az éles Corvin 80-on sem. Ugyanis 2007-ben többen is egy szekérúttal később tértek le a Mónika-pihenő felé, mint azt én próbáltam megtenni.
Miután 2021-ben Efemmtől kaptam egy nagy adag segítséget, konkrétan az általam kért 2002-es és 2003-as túrakiírásokat és különböző beszámolókat is, nekiálltam rekonstruálni a 11 nem teljesített tt-m pontos útvonalát. Igazából szinte mindegyik túránál volt olyan rész, aminél érezhető volt, hogy ma már valószínűleg nem járható; még a Piros 50 esetében is megszűnt egy nyúlfarknyi rész Pilisszántó szélén az új házak miatt, a legnagyobb gondban a Corvin 80-nál voltam. Ugyanis a rendelkezésemre álló erőforrások között nem volt „képi megjelenítés”, illetve több helyen is jelzetlen utak voltak huszonikszéve, azaz nem volt elég megnézni az akkori térképeket. Ezért 3,5 éve úgy hoztam létre a C80 track-et, hogy majd meglátjuk a helyszínen. Nem véletlenül mentem el egy hónapja többször is Erdőkertesre körülnézni, hogy legalább az első kilométerek legyenek rendben.
Szóval hogyan tudtam meg azt, hogy Penc után már 2007-ben is másfelé mentek a jónépek, mint ahogy én azt rekonstruáltam 2003-as saját túrámként (NB: Mónika-pihenő után adtam fel a C80-at)? Hát úgy, hogy most pénteken az utolsó „korrekciós” túrám során ugrott be az, hogy körül kellett volna néznem a turistautak.hu oldalán, hátha van ott feltöltve egy-két tt-s track is. Ebből láthattam (volna), hogy vagy rosszul rajzoltam be ezt a Penc utáni letérést, vagy 2003-ban még tényleg máshol kellett bozótharcolni, mint 2007-ben. Mindenesetre én a 2003-ban P jelzésként jelölt utat kerestem, 2007-ben már egy úttal később volt a letérés.
De térjünk vissza a most pénteki kalandra! A logisztika nem egyszerű Erdőkertes-templom és Acsa közt, a legtöbb járatkombinációnál túl sokat kell várni. Ezért most Galagamácsáig mentem autóval, s onnan a napi egyetlen busszal Acsára. Ehhez csak annyi kellett, hogy a 3:58-as járatot elérjem. Acsán megbolondult GPS-szel kezdtem, a Garmin órám térképe arrébb rakott vagy 100-200 méterrel, s amikor kocogni kezdtem, akkor is megmaradt ez az elcsúszás. Mivel bozótharcra, úttalan utakon haladásra is számítottam, ezért ezt nem engedhettem meg. Így megáll, elvet, kilép, belép, újraindít volt. Ez helyrerakta.
Szívet melengető érzés volt, amikor Acsát elhagyva a villanyoszlopon látszott a figyelmeztetés, hogy melyik szekérúton haladjak tovább. Mivel ekkor sem volt f5-nél több, sok-sok őzet láttam, jellemzően csordákban. Meg persze harmatos volt a fű, ami miatt a futócipőm percek alatt átázott. Pont a legkérdésesebb helyen egy mezőn volt a legmagasabb a fű, de a megszűnőben lévő szekérút is megszűnt, sőt visszakanyarodott a jobb szekérútra. Arról kicsit arrébb érzésre (értsd a digitális térképen még meglévő zsákutat próbáltam szemből megcélozni, s a hiányzó 400-500 métert kitalálni) letértem, s kerestem valami nyomot. Így egy horhossá mélyülő árok déli oldalára kerültem. Kis idő múlva nyilvánvaló lett, hogy a horhos rossz oldalán vagyok, de mivel egy vadcsapáson haladtam, nem volt extra szenvedés, csak botorkálás. Végül óvatosan átkeltem a horhoson, ami itt már nem volt nagyon sáros. Megleltem a régi utat, ami nem visz ki a korábbi mezőre már, s ami az én irányomban már nem a leírásokban lévő „szántóföldre visz ki, amin át kell vágni”, hanem egy kerítéssel körbezárt fiataloshoz. Szerencsére pár méterrel arrébb kialakítottak egy új utat az elmúlt 20 évben. Innen a Ruzsa-kútig újból kocogás jól járható utakon.
Vizet vettem az egyik kulacsomba, hallgattam a furcsa pukkanó hangokat, amik kocsiajtó-csapkodásra hasonlítottak. Innen gyaloglásra váltottam az emelkedőn, majd azután megint kocogtam. Már ott, ahol tudtam, s nem kellett a méteres csalán miatt vigyázni. Egy helyen majdnem eltévesztettem a rajzolt track-em mint útvonal követését. Jól jártam volna. Ugyanis így egy olyan régi Z útra keveredtem, ami először füves szekérút, majd egy sáros völgyben ösvény, majd köves csapás lett. Végül beletorkollt egy szekérútba.
Itt fogtam fel, hogy egy lőtérre (Galgamácsa Bányavölgyi Vadászlőtér) érkeztem szemből. Azért az elég durva, hogy ebből az irányból semmi figyelmeztetés. Oda kellett volna tenni a figyelmeztetést, ahol a Mária-út és Z(vmi) jelzésről letérünk a csak Z jelzésre. Ekkor lett világos, hogy mi volt az a „kocsiajtó-csapkodás”. Még fel volt húzva a zászló, ami jelezte azt, hogy nemrég lövészet lehetett. Láttam még itt a fák között rengeteg narancssárga foltot, amiről először azt hittem, hogy megfestett kövek, amik a sötétben világítanak, aztán utána egy törmelékből arra tippeltem, hogy esetleg „agyaggalamb” maradványok. Itthon megnéztem, s igen azok a korongok így néznek ki, s bár az útról összetakarítják, a fák közötti részek csurig vannak a műanyag darabkákkal.
Jó hideg volt ez a völgy, hiszen kerek 6 óra volt, s még sikerült 8 fok alatti hőmérsékletet mérni itt. Ezt csak azért írom, mert ahogy kiértem az ecskendi erdőből, ami nem volt egyszerű (egy helyen úgy tűnt, szándékosan torlaszolták el a megszűnésre ítélt szekérutat), a nap már melegítette a tájat. Innen a Galgamácsa utáni aszfaltútról történő leágazásig semmi érdemleges nem történt, kocogva teltek a kilométerek a síkon és lejtőn, sétálva az emelkedőkön. Sajnos a Z jelzés egy szakaszon teljesen megszűnt, mármint nemcsak a jelzés, hanem a letérés után elért toronytól kezdve úgy 500 méteren át maga az út is. Még egy klasszikus csapás sem maradt belőle, ezért kerültem, ahol kellett, s a vetésben mentem, ahol tudtam.
Aztán újból volt szekérút minőségű járható út. A PMP-t elérve már nem volt sok érdemleges esemény, csak a következők: a) az Egres-patakon nem mindig egyszerű átkelni, a vizet/sarat megúsztam, a csalánost nem b) Erdőkertes előtt a P kicsit arrébb lett rakva, mert egy ösvény megszűnt c) Erdőkertes szélén csak pár méterrel mentem túl a P letérésén, így egy méhkaptárakhoz vezető ösvényre léptem, s fordultam vissza gyorsan d) a Margita alatt belefutottam abba, hogy „Fuss Szada” zászlókkal van tele a domboldal.
Erdőkertesen az óvodánál elégedetten nyugtáztam, hogy ezt a kalandos 3,5 évet is befejeztem, ráadásul a végén pont a születésnapomon.
Fura, hogy 4 év után az utolsó privát tt bejárásom során ugrott be egy fontos segédeszköz, a tuhu track adatbázisa. Pedig mennyivel jobb lett volna onnan kinézni azt a bizonyos szakaszt Acsa után! Ugyanis jó volt a(z utólagos) tippem, s fel volt töltve a C80 is. Pedig mennyit kínlódtam a rekonstruálásokkal!
55 éves a KOHÁSZ KÉK TELJESÍTMÉNYTÚRA 2025.07.25-28. péntektől hétfőig KERÉKPÁROS : 2025.07.26. szombat Szervező: Salgótarjáni HKE GYALOGOS TÁVOK: 2025. július 25-28. Szervező: VTBK Bánréve és Ózdi MITBK 250 km: Ózd-Miskolc- Ózd -Bárna -Salgótarján-Bárna- Ózd 70 óra 125 km: Miskolc-Ózd – Bárna 33 óra (Salgótarján) 55 km: Ózd-Miskolc 16 óra 56 km Miskolc-Ózd 16 óra 59 km Ózd-Bárna 17 óra 60 Bárna-Ózd 17 óra Rövid körtúrák a városok környékén: 8-8-16 km Miskolc: Felső-Hámor-Vár u 1.-Felső-Hámor 5 óra 7, 17, 20, 25, 32 km Ózdi körök 3-8 óra Érintőpontos körtúrák a Bárnai kövekhez szabadon választott távon 2-6 óra
Előnevezés: 250 és 125 km-re kötelező július 15-ig. többi távra javasolt július 15-ig.
Hát ha ez azt jelenti, hogy nem volt (nagyon feltűnő) út, nem volt nyom, de ritkás volt a növényzet, az nem zavar.
Ha azt jelenti, hogy nem volt járható, hanem ágakat és szederindákat kellett hajtogatni balra-jobbra, az más. Ugyanis ezt a rövidebb részt már futócipőben gondoltam teljesíteni és nem farmerben. Így viszont elgondolkodok rajta.
Ezen a szakaszon van egy olyan 400 m-es rész, ami már az osm-en sincs meg. Kézzel azért berajzoltam (Corvin 80 régi útszakasz Acsa után: https://mapy.com/s/hozofohoze ), de készültem az alternatív útra is.
Amikor 2 éve rajzoltam az útvonalat, sokat vacilláltam a Püspökszilágy utáni részen, a lőtér környékén és utána, s megérte, mert így láttam "C J"-ket és egy helyen egy "C" betűt. Illetve sok helyen volt egy-egy fehér pötty, de azt nem tudom, hogy ez a C80-at jelölte-e.
Ahogy a tuhu fórumban is írtam, meg a Jelvényszerző topikban is utaltam rá, mára eltűnt a Mónika-pihenő, sőt én a Mónika-emlékfát sem láttam jelölni. Ezt még 1 hete feltérképeztem. A Penc utáni aszfaltútról K-re letérést három alkalommal is megnéztem, kétszer be is mentem a csalánosba, így ma is. Az út mára az enyészetté lett, a másik végén (ex-Mónika-p.) sem látszik út.
Az aszfaltútról való másik letérésnél (É fel) a régi útvonalat követtem, mert az eleje megvolt, de meg is szívtam, mert maga az eredeti út fent szintben már nem járható, komoly dzsindásharccal próbáltam átvágni a fentebbi útra, persze az sem létezik már. Az a tanácsom, hogy inkább mindenki kövesse a P-t, akkor is, ha már másutt fut. Persze kicsivel arrébb nem lehet követni, mert közel 1 km-en be lett szántva. Semmi nyoma, egy fa sincs.
Salygó :-) szívvel vettem tudomásul, hogy nem ült a tréfa. :-(
Tegnap a szemerkélő esőben visszamentem teljesen feltérképezni az utakat, s ösvényeket, beszélgettem még két helybéli tulajjal is, illletve egy ismerősöm már korrigálta is az osm-en. A tuhu-n ez még folyamatban van.
Illetve próbáltam a szervezőket elérni, hátha tudják, hogy az utolsó C80 után 17 évvel hol nem járható még az eredeti útvonal. Pl. Pencnél a Mónika-pihenő felé vivő út már gyanúsan nem létezik. Erre jutottam az útvonalon lévő közkutak feltérképezése során. Egyébként autózva is gyönyörű volt a táj!
Eddig csak a segédszervezőt értem el, de nem lankadok. Ha esetleg tudja valaki és megerősítené, hogy Járosi László régi telefonszámai élnek-e még, azt megköszönném nagyon.
