koncertről beszéltünk, és az koncert volt. fel kellett venni egy szemfedőt, leoltották a villanyt és szép lassan kezdett bekúszni a zene a terem négy sarkában levő hangszórókból. bexarás volt.
Na jó, ehhez képest a Francisco Lópezhez képest a legbetegebb Autechre-szám is lakodalmas zene! Ettől még lehetett a legjobb élményed, de talán abban egyetértünk ízléstől függetlenül is, hogy ez nem zene, hanem egy mindenféle dallamot, ütemet és ritmust nélkülöző hangminta-csokor.
NIN: Nem is tudom, talán ezek a túlságos szélsőségek, amiket te is írsz, azok nem fogtak meg engem különösebben. Én mondjuk már a legelején megismertem a NIN zenéjét, még asszem kb 91-ben, amikor a DM klub kisteremben elkezdték játszogatni a Head Like a Hole-t (ami akkoriban klip formájában az MTV 120 Minutes c. műsorából volt beszerezhető), mint újdonságot. Én akkor már "ilyen" ipari zenéket szerettem/hallgattam, és nagyon nem szívleltem azt, h ezek a zenekarok is egyre gyakrabban nyúlnak (vissza) a gitárhoz és egyre vadabb, metálosabb zenéket játszanak. A NIN meg pont mintha ennek lett volna a zászlóshajója, és valahogy be is skatulyáztam őket ilyennek. Azért a Downward Spiral-t még elég sokat hallgattam, illetve az általad említett Fragile-t is, de igazán egyik sem lépte át a kellő mértékben az ingerküszöbömet. Aztán nem is nagyon foglalkoztam velük, míg néhány barátom addig-addig ajánlgatta az új albumot ("ez neked be fog jönni! ez most a TE zenéd" (mondták)), hogy annak adtam egy újabb esélyt és nagyon megfogott a "közérthetőbb" hangzása (jól írod, olyan!).
Érzékelem ám, h ez a sound most nem olyan súlyos, mint régebben, de basszus, nekem most valahogy pont ez jön be :)
Egyébként az új album kapcsán most ilyen bepótló jelleggel újra elővettem a korábbi albumaikat, hallgatom őket, picit jobban tetszenek, mint korábban, de igazán még mindig/már megint nem különösebben. Az alap slágerekkel azért persze tisztában vagyok.
Ennek a stílusnak az igazi blöffjei pedig: Marilyn Manson de leginkább a Rammstein!
Nagyjából a többi gondolatodat is osztom, csak nem volt időm ennyit írni reggel :)
Nem sok NIN-hez hasonló zenét hallgatok, így aztán lehet, hogy tévedek, de megkockáztatom, hogy a NIN a saját stílusának nem a blöffzenekara, hanem a zászlóshajója. Ettől még lehetne akár bűnrossz is, mint az indusztriális metál bandák általában, de akitől nem áll teljesen távol a szélsőségesebb hangzásvilág, az 1999-es "Fragile"-t hallgassa meg, az egy nagyon erős album. Pedig én közel sem vagyok NIN-fanatikus, sőt, a lassú dalaikat szeretem inkább, a nagyon zúzósakat meg általában nem. Az viszont mindentől függetlenül kifogott rajtam, hogy mindenki senkije hogyhogy pont erre a mostani visszatérőlemezre érzett rá. Azt érteném, hogy egy átlagos zenéket kedvelőnek miért az új tetszik a legjobban, de ahogy innen ismerem, mindenki senkije azért ennél szofisztikáltabb ízlésű. Olyan furcsa ez nekem, mintha mondjuk egy Recoil-rajongónak, aki egyébként a '80-as évektől végigkövette a DM pályafutását is a partvonalról, a SOTU lenne a legkedvencebb DM-albuma. És nem azt mondom, hogy rossz az új NIN-lemez, mert nem az, csak közepszerű. A Fragile és általában a korábbi lemezek sokkal végletesebbek volt, nagyon zúzós és a nagyon atmoszférikus dalokat egyaránt szerepeltek rajta. Az új albumon sokkal egységesebben a közepet célozták be, de összességében gyengébb dalokat írtak és a hangzás is jellegtelenebb, ezáltal befogadhatóbb lett.
Coldplay: Ők mitől blöff? Ki az ebben a stílusban, aki jobbat csinált, mint a Coldplay első kettő lemeze? Az X&Y is oké, de ott már elkezdődött valami, amitől nekem azóta már nem érdekesek, de amennyire követem, azért még mindig simán átlag felettiek és megérdemelten sikeresek.
Prodigy: Az általuk képviselt stílust és magát a Prodigyt is csak elvétve hallgattam, de nem hiszem, hogy született sok jobb album ebben a műfajban, mint a Music for the Jilted Generation és a Fat of the Land. Azt igen, hogy akinek ez a stílus az élete, annak ezek túl mainstream-ek és egy csomó mást jobban kedvel. És nyilván a reklám mennyisége is számít, így aztán biztos minden stílusban előfordulnak méltatlanul ismertlen gyöngyszemek, de a Prodigy azért csak megalkotott vagy legalábbis ismertté tett egy olyan elegyet, ami egyszerre volt újszerű, a mainstream-nél azért elvontabb, és mégis széles tömegeket érdeklő. Vagy ezt már valaki megcsinálta előttük, csak én lemaradtam róla? Lehet.
30 Seconds To Mars: Náluk az imidzs az, ami iszonyatosan taszít. Ezzel a szektahangulattal, amire maga a zenekar is aktívan rájátszik, teljesen elvágják magukat nálam. Pedig az első albumukat még hallgatgattam is a megjelenése idején, noha kiemelkedő nem volt, de stíluson belül a jobbak közül való.
Muse: Nem viselem az énekes hangját és stílusát, nekem túl művi és giccses. Zeneileg se hallottam még 4-es alánál jobb dalt tőlük, rosszat viszont annál többet. (És ha már Queen: na, ők még borzalmasabbak voltak, azt hiszem.)
Naná, csak nem akartam az egész lemezt bepötyögni. ;)
Érdekes, de a Pop volt az a lemez, amit a DM-től vártam anno. Az Ultra (számomra) olyan belassult, rezignált lemez, amit szeretek ugyan, de nem a szívem csücske. Ellenben az U2 egy olyan lendületes, erőtől duzzadó albumot alkotott. Sokszor gondoltam azt akkoriban, hogy a DM készítette el a Pop-ot, az U2 meg az Ultra-t (a BOAG nélkül).
lófaszt! MOFO, Miami, Last Night On Earth :) És persze Discothéque, meg Gone. Nagy lemez! :)
hihetetlen, hogy mennyire csillogó, atom menő zenekar volt akkor még a U2... úgy éreztem, hogy a jövő zenéjét játszották. Azóta meg... szerethetőek az új lemezek is, de hát a kilencves években a B oldalasokba is több innováció szorult, mint most egy-egy lemezbe :(
én viszont nemrég hallgattam meg a Bloodline-t, és meglepően jó volt, A Strange Hour Budapest is megint pörög nálam, ahogy mostanában Martin C2-je is nagy hatással volt rám.
Dave szólókat azonban sosem hallgatok
Recoilt szívesen tolnék már a lejátszómba, de Alant szerintem elvesztettük...
