Keresés

Részletes keresés

Teresa7 Creative Commons License 2018.08.24 0 0 43923

Szép estét kívánok Mindenkinek!:-)

 

******

 

Nemes Nagy Ágnes 

 

A szomj

 

Hogy mondjam el? A szó nem leli számat: 
kimondhatatlan szomj gyötör utánad. 
– Ha húsevő növény lehetne testem, 
belémszívódnál, illatomba esten. 
Enyém lehetne langyos, barna bőröd, 
kényes kezed, amivel magad őrzöd, 
s mely minden omló végső pillanatban 
elmondja: mégis, önmagam maradtam. 
Enyém karod, karom fölé hajolva, 
enyém hajad villó, fekete tolla, 
mely mint a szárny suhan, suhan velem, 
hintázó tájon, fénylőn, végtelen. 
Magamba innám olvadó husod, 
mely sűrű, s édes, mint a trópusok, 
és illatod borzongató varázsát, 
mely mint a zsurlók, s ősvilági zsályák. 
És mind magamba lenge lelkedet 
(fejed fölött, mint lampion lebeg), 
magamba mind, mohón, elégitetlen, 
ha húsevő virág lehetne testem. 
– De így? Mi van még? Nem nyugszom sosem. 
Szeretsz, szeretlek. Mily reménytelen.

Zsonát Creative Commons License 2018.07.03 0 0 43922

Lázár Balázs

 

 

SZEPTEMBERI VERS

 

kiengedi lassan az ásító fű

a nyárból megőrzött sárga fényt

úgy szívom be a langyos őszt

mint tekintetet a száraz maradék

 

ezer darabban dobban meg a nap

a színes levelek tenyerén

bolygó emlékeket találkoztat

a titkon munkálkodó remény

 

én maradnék még amíg csak lehet

de fáj a fejed estére megjön a szél

most félmeztelen futnak a gyerekek

s kacag ki hamarabb odaér

 

mert így kellene mindig akár e fény

elemi boldogsággal szelni át

a leghidegebb legsötétebb űrt is

s nem veszteni el sosem a lényegét

 

 

2012

Zsonát Creative Commons License 2018.07.03 0 0 43921

Lázár Balázs

 

 

MARIANNAK

 

megvillan mint egy zöld tó

a cseresznyefa lombja

ahogy a százujjú szél

játszik csiklandozza

 

mint templom belsejében

hűvöse csöndes áhitat

a gyümölcsbe rejtett ős-titok

öntudatlanul átitat

 

forog fenn a napban

egy gyermekkori nyár

álommá omlik a jelen

ahogy kisfiunk lábra áll

 

puha lépésétől a föld

hangtalan-boldog megremeg

s kiárad a végtelen kertben

tengerillatú tekinteted

 

a lassan felkelő hold íve

izzó lábszárad fehére

apályt s dagályt formáz bennem

pórusaid lüktető fénye

 

föld és víz múlt és jelen

keverednek a sűrű légben

értelmet nyer egy percre

miért azt hittem hogy éltem

 

hiába hát ha rothadnék

és megéreznék a legyek

néhány fehér felhőpamacs

tisztára mossa a kék eget

 

 

2010

Zsonát Creative Commons License 2018.07.03 0 0 43920

Lázár Balázs

 

 

AFTERSZOLNOK

 

kopnak már bennem az utcanevek

a távolság mint üveggolyó

ahogy képzeletben megpörgetem

a gyermekkor vízjel-emlékei

láthatatlanul felfénylenek

 

itt nőttem fel váratlanul

még most sem értem hogy van az

itt lettem hallgatag gyerekből

örök boldogtalan kamasz

 

iskolák család hűs Tisza-part

– fel nem foghattam mit akart

az ötezernégyszáznegyvenhármas

efbedelászló úttörőcsapat

 

egy másik világban éltem

s azt hittem lázadó vagyok

mert birodalmi cirkálóként

fenyegettek a panelok

 

s míg álmomban iker-nap kelt föl

bokor-lelkem végtelen

folytatásaként áradt

szerteszét az Alföld

 

én tényleg szeret(t)em Szolnokot

s szépséghibáknak csúnya foltjait

a városon melyben én már rég nem

de az még rág bennem egy kicsit

 

ahogy az első fénysugár

retinámba itt beleégett

összekötött idővel-térrel

valami titokzatos képlet

 

ahogy az első fénysugár

retinámba itt beleégett

észrevétlenül érezni

a kezdetben kelő véget –

 

ritkán jövök már Mama sem él

s ahogy változik egy-egy utcakép

egyre ritkábban fújja felém

sosemvolt szőke szerelmek

illatát az ismeretlen szél

 

 

2008

Zsonát Creative Commons License 2018.07.03 0 0 43919

Lázár Balázs

 

 

ITTHON

 

hazafelé az egysávos úton

smaragdzöldrobbanás a mező

majd pollenvarázsigékre

gyermekkori emlékek

ugranak elő az árokból

táncra perdülnek

retinámon a házak emberek

ahogy rombuszba dől és

kifényesedik a sosem

mozduló látóhatár –

mintha csak hosszú álom után

az érzékszervek boldog ébredése

az az összehasonlíthatatlan

remegés a gyomortájékon

ahogy ezer szivárványszínű inger

csap le rám sisteregve

és üzeni kérlelhetetlen szeretettel

itthon vagy

 

 

2008

Zsonát Creative Commons License 2018.07.03 0 0 43918

Lauka Gusztáv

 

 

NŐMHEZ

 

Van még pásztortűz a réten,

A ligetben dall madár,

A tavak fölött cseregve

Vadrucák csoportja száll.

 

Fonnyadó ágon feledten

Még virágot is találsz,

Hogyha künn a szürke ködben

A mezőkön szerte jársz.

 

Későn kél a nap, de fénye

Még üdítő és meleg,

S ha már ő leszállt nyugodni,

Ragyog a csillagsereg.

 

Az esti szél fuvalma is

Rejt még némi illatot,

S szomjatoltón hint a földre

A derült ég harmatot.

 

Jer tehát, éljük világunk,

Hisz korunk már őszre jár,

S nemsokára megraboltan

Int felénk a szemhatár.

 

Beköszönt a tél fagyával

S pusztulásnak nyit helyet,

Illatot, dalt és virágot

S mindent, mindent eltemet.

 

 

Magyar költők 19. szá-

zad. 1., 1886 [554-555.]

Zsonát Creative Commons License 2018.07.03 0 0 43917

Lauka Gusztáv

 

 

DRÁMAI HATÁS VAGY HATÁSOS DRÁMA

 

(ironia)

 

A darab címe: „éjkirály”

Személye van hetvenkilenc.

Öt felvonás és egy Tableaux,

A változás külön kilenc.

 

Esik eső, jég és dara,

Villámlik csuful és dörög,

Többnyire éj van és sötét,

Ezerféle eszköz zörög.

 

Döfés: ,jaj nekem meghalok’

Döfés: „oda vagyok kedves”

Döfés: „,Ezt nem érdemeltem’”

Döfés: „„ingem vértől nedves.””

 

Döfés: ,kiméld meg gyermekem’

Döfés: „Éppen a szívemen”

Döfés: „,Oh jaj, huh, juj nekünk”’

Döfés: „,,halok! él nemzetem.””

 

Négyet a mennykő is megüt,

Tizenkettőt vihar temet;

Vagy tízet megsirathatunk,

Bizon szenvedtek eleget.

 

A darabnak szép vége lesz,

Mind boldog ki el nem hala,

El is felejtém mondani –

Büdös görögtűz is vala.

 

A szerző kitapsoltatik,

Megjelen a költői gőg!

Feje megkoszorúztatik,

A publikum ordít és bőg. –

 

 

Magyar költők 19. század. 1. [547-548.]

Zsonát Creative Commons License 2018.07.03 0 0 43916

Lauka Gusztáv

 

 

A VILÁG

 

Állj meg egy május alkonyon

Künn a szabadban egyedűl,

Midőn a fákon dall zeneg,

S a hűs légbe illat vegyül;

 

Állj meg, s tekints a messzeség

Kékellő távolába szét,

Csak alig mérsékelheted

Majd hullámzó kebled hevét.

 

„Oly szép a világ, oly dicső,

Mily boldog ki sok éven át,

Megháboríthatatlanul

Élvezheti minden javát.”

 

Így szólnak majdan ajkaid,

És kivánsz hosszú életet,

Mely a szerencse útain,

Minden gyönyörhöz elvezet.

 

De menj csak emberek közé,

Lássál gazságot és nyomort,

Lássad mint tart erény felett

A rút vétek halotti tort.

 

Lássad állattá mint fajul

Az ember egy kis érdekért,

Mint nyer sok hízelgő ravasz

Igaz felett jutalmi bért.

 

Kebled – miként a tiszta ég

Ha felleg jő rá – elborul,

S a kitörő öröm helyett,

Csendes leszen, – agg és szorul.

 

S fájdalmas hangon szólsz legott,

„Óh szép a világ, jó, s remek,

Kár – mi boldogságát adná:

Nem olyanok az emberek.”

 

 

Magyar költők 19. szá-

zad. 1. [548-549.]

Zsonát Creative Commons License 2018.07.03 0 0 43915

Lator László

 

 

KI EGYRE FÉNYESEBB VAGY

 

Olajos vizek hömpölyögnek,

füst ezüst zászlói lobognak.

A folyóparton integetsz,

ki egyre fényesebb vagy.

 

A táj szikrázik, mint a fém,

éles fény részeire bontja.

Átlátszó hűvös szél tapad

viaszszín homlokunkra.

 

Szememben lakozol ragyogó

szomorúsággal övezve.

Haragos hangok zengenek,

ha jön az üveges este.

 

Jóságodra gondolok.

Szikár árnyékom egyre hosszabb.

Olajos vizek hömpölyögnek.

Csillagok esnek. Fák suhognak.

Zsonát Creative Commons License 2018.07.03 0 0 43914

Lator László

 

 

FA A SZIKLAFALON

 

Vajon a lét hány millió magot

tékozolt el, míg megfoganhatott

a függőleges szikla-szahara

kő-szörnyei közt ez a satnya fa?

Micsoda szeszély börtönözte be

mostoha sorsa kényszereibe,

parancsaival és cseleivel

hogy nyomta, gyűrte, kanyargatta fel

a csökönyös, fortélyos akarat

a puhacsontú vékony sudarat?

Fekete kérgén a mindennapi

küzdelem csontig ható nyomai:

nagy hegek, tarjagos daganatok,

megcsökött, kificamodott tagok,

de a rémület görcs-bogaival

felesel a szökőkút-ívü gally,

szövevényes hasadékokon át

csavarodnak, furakodnak tovább

drótkeménnyé vadult gyökerei,

mohó kínnal-gyönyörrel szívni ki

a nedvet, a sovány sókat a kő

elmeszesült hajszál-csöveiből,

s rostjaiban hangtalan ekrazit

halmozódik, szétvetni rügyeit,

és ága-lombja a forrástalan

ragyogás habzó áramaiban

fürdik, a vad, sistergő sugarak

a pórusain átáramlanak:

nyomorékul is tudja még a lét

tagolatlan tűz-homály örömét,

a kőmarkú pokol s a könnyü űr

közt remegő vezetékül feszül,

melyben pillanatonként összecsap

az üdvözült gyönyör s az iszonyat,

s magával folyvást vitatkozva, a

kettőt egyszerre kell mondania.

Micsoda jel a bibliai szikla

vörhenyes sivatagába hasítva,

zsugori biztatásul belevetve

az özönvíz-utáni döbbenetbe!

Kiált minden gyötrött gyökere-ága,

mondhatatlan szépsége-árvasága!

 

 

Fák könyve [62.]

Zsonát Creative Commons License 2018.07.03 0 0 43913

Lator László

 

 

PIAC

 

Forrástalan morajlás, kvarchomok-

permet neszez a lomb közt szakadatlan.

Valami színes bukdos, tántorog,

és elmerül egy mélyebb forgatagban.

Karok, nyakak, mellek mezítlenül,

emberi hangon jajgat egy talicska.

A szemet ez a későnyári hő

káprázó képekkel nyugtalanítja.

 

Ez délies, csak zsírosabb világ,

vastag gyönyörrel habzó földi éden.

Izzadt füstölt, paprikás szalonnák

a súlyos nap kemencemelegében.

Nagy serpenyőkben hajnaltól ebéd-

időig hólyagos poklukra vetve

kövér hurkák, kolbászok, pecsenyék

érnek nagy karéj liha kenyerekre.

 

Káposzta, répa, hagyma, paprika,

a zöld alól világít már a sárga,

paradicsom pirosa omlik a

kék véraláfutásos padlizsánra.

Nyers, édes, csípős, kesernyés szagok,

mélyben, napon más-más tervet betöltő,

versengve sokasodó anyagok

özönlenek elő a sűrü földből.

 

Kertek fényes, testes gyümölcsei,

már viaszosra, ragacsosra érve,

méregzöld dinnye s hókás szentesi,

villog tükrös rózsás vagy sárga béle,

szeplős arany, bíbor, halvány, leves,

savanykás, kásás alma, hagymahajszín

körte, zöld ringló, sárga, véreres

őszibarack és pozsgás héju kajszin.

 

S már érzi is az ujj, a száj, az íny

a pihés, mézgás, édes hám alatti

hús megbolygatott hasadékain

a nedveket hirtelen felfakadni,

már érzi a sóvár, parázna bőr

a fénycsíkos, homályos szoba hűsét,

már érzi, hogy dől rá mindenfelől

a lassú, síkos, ikrás gyönyörűség.

 

 

Jaj be szép az a Pest [70-71.]

Zsonát Creative Commons License 2018.07.03 0 0 43912

Lator László

 

 

VALAMI SZÁNDÉK ÉBREDEZ

 

Valami szándék ébredez,

nem mozdulat, csak csöppnyi nesz,

iránytalan, előre-hátra,

indul a nagy, függőleges

sötéttel tele fában.

 

Már gyülekezik, megered,

kitölti az üres teret,

hajszálcsövekben felfelé tör

a formát képzelő meleg

barlangok éjjeléből.

 

Rajzó tervek közt tétovázva

vár, még semmi sem végleges, még

a képlékeny, lágy csontu vázra

csak most mintázza rá a testét.

 

A nyirkos hártyán vérerek

térképe dereng át, alatta

egy bizonytalan lény lebeg,

még gazdátlan, még elhagyatva.

 

Még mérhetetlen ideig

füröszti egy langyos, szelíd,

szívlüktetésü tenger,

mígnem színültig megtelik

paradicsomi szerelemmel.

 

Hosszú, zománckék pillanat,

mikor megjön, s szétcsapja végre

függönyeit a virradat.

 

S kilép a lények seregébe.

 

 

Fellobban, elhomályosul, 1986 [8-9.]

Zsonát Creative Commons License 2018.07.03 0 0 43911

Lator László

 

 

RAGYOGJON HETVEN CSILLAGA

 

Mert benne a forgó homály

megfényesül, formát talál,

mert legsötétebb éjjele

is bolygó lelkekkel tele,

mert benne egy égbolt delel

mozdulatlan jegyeivel,

mert benne százfelé hasad

s megáll a kerek pillanat,

mert benne az anyag tömör

teljességében tündököl,

mert benne az anyagtalan

mennydörgő-villámló folyam,

mert annyi formát meglakott,

kedvére váltott alakot,

mert benne a csend és a szó

egyforma tűzzel lángoló,

mert ha kimondja szavait,

minden hozzákezesedik,

mert szolga s király egymaga –

ragyogjon hetven csillaga!

 

 

Versei és versfordításai, 1983 [95-96.]

Zsonát Creative Commons License 2018.07.03 0 0 43910

Lator László

 

 

AZ ÉDENKERTI VIRRADAT

 

Az édenkerti virradat

gyöngyzáporában ázva

tajtékosan szakad a rét

a sárga vízmosásba.

 

Egy remegő felhőgomoly

világos árnya rászáll,

meghajlik s máris visszaáll

helyére egy virágszál.

 

Megérzi álma homorú

fészkén a könnyű térség

növekvő lázát, nyugtalan

madárszárny-verdesését,

 

magánya gyöngén lüktető

hártyáját átszakítja,

kitántorul a kába szív

a lángsörényű síkra,

 

és megrohanja hirtelen

tündöklő léte, földi

sorsa, mint csonthéját a mag,

hézagtalan betölti.

 

 

Versei és versfor-

dításai, 1970 [89.]

Zsonát Creative Commons License 2018.07.03 0 0 43909

Lator László

 

 

VÁRATLAN KEGYELEM

 

Honnan ez a tündöklő izenet,

a ritkuló földön váratlanul

fellobbant kegyelem?

Egy szál jegenye éles rajza félig

a halvány hegy kiterjedéstelen

lapján, félig a már lombtalan égen.

Vagy szívünk félhomályos falain

az erek törékeny mintázatán

földerengő jelek.

A szemhéj narancssárga éjjelében

a hús homályos sejtelmeiből

már-már testté sűrűdő látomás:

egy töredezett arc megsajduló

káprázatában ó, micsoda évek

zúdulnak feledékeny sejtjeinkre,

nevezhetetlen érzések sötét

villámait lobbantva benső

égboltunk fényérzékeny anyagában.

Vagy egy ház megroskadt oromzata

fölött az ég világos lüktetése:

egy tömböt, egy formát kivág

az egynemű létezés anyagából

emlékeinkbe rögződő pecsétül.

És hangok is egy még meg nem szilárdult

világ morajló katlanaiból,

egy tenger habzó visszaáradása

hordaléka vak barlangjain át

a mozdulatlan csönd fészke felé.

 

 

Versei és versfordításai, 1969 [98-99.]

Zsonát Creative Commons License 2018.07.03 0 0 43908

Lator László

 

 

ÁHÍTAT

 

Hűs víz csobog. A templom

ragyog a ritka ködben.

A barmok inni térnek,

s megállnak fényütötten.

 

Remegő, mozdulatlan

sajgás lüktet a távol

foszló virágszirom-rajz-

mintás káprázatából.

 

Egy lélek nevenincsen

sejtelme gyolcsfehéren

bolyong, keresi fészkét

az óriási égben.

 

Szikár kezek a kékbe

fehér jeleket írnak.

Szemünk virág, a szívünk

világít, mint a csillag.

 

 

Versei és versfordításai, 1969 [89.]

Zsonát Creative Commons License 2018.07.03 0 0 43907

Lator László

 

 

A KERT

 

Sistergő borszeszláng emészti,

mohó karokban fuldokol,

egymást öleli, tartja, tépi

fa, folyondár, virág, bokor.

 

Izzó homályban, mozdulatlan

hőben jelek villámlanak.

Szívéig érő bódulatban

álmodja önmagát a nap.

 

S úgy csapnak át e sűrű léten

megújuló hullámai,

hogy feldereng a feledékeny

emlékezetben valami.

 

Egy óriási láz hevít

mindent a maga gyökeréhez.

Valami öröklét, amit

csupán a test homálya érez.

 

 

Versei és versfordításai, 1968 [65.]

Zsonát Creative Commons License 2018.07.03 0 0 43906

Lator László

 

 

VAK SZEMBE SAJDULÓ SUGALLAT

 

Vak szembe sajduló sugallat!

Opáltűz-félgömb ég alatt

káprázó tündöklésbe alvad

a verdeső-szárny mozdulat,

nyugszik anyaöl-puha fészken.

 

Az akácon reflektor-remegés.

Már bolyhosodik a nehéz

homály a fák meleg szívében.

 

Ott felejtett apró zajok

járnak az űrben tévedezve.

Repeső bogár csillagot

röpít fel az ibolya messze.

 

Mindenből belső fény világít:

mielőtt elmerülne, fénykör-

bóbitát gyújtva még kiválik

mohón sötétlő hátteréből.

 

A láthatatlan nagy folyó!

A füzek, a nyárfák a parton

mozdulatlan ezüst viharban!

Ág-ívre üvegesedő víz.

Barbár tülök őscsönd alól:

testetlen nyájat őriz.

 

Felszikrázó, hunyó jelek.

Mennyi ibolyántúli áram

suhog, villámlik, sistereg

egymás alatt, egymás felett

a mindenségnagy éjszakában!

 

 

Versei és versfordításai, 1967 [61-62.]

Zsonát Creative Commons License 2018.07.03 0 0 43905

Lator László

 

 

AZ UDVAR

 

Árvacsalán, kásás-méz-közepű

kamilla, pásztortáska, perjefű,

ín-bordás méregzöld lapu, buja

porcfű, lúdhúr, szívós tarackbuza,

halvány-heges levelű lóhere,

a tiprott föld koldus növényzete.

 

A reves, gombás palánknál, odább,

tűzbíbor-bársony sarkantyúvirág,

égboltja a köszvényes bodzafa

homályszívű tömör lombozata,

de tömbjében váratlan tűzü rés:

mozdulatlan ametiszt remegés.

 

Egy halom gurdaly. Ágon dróthorog.

Csorba téglákon zöldbolyhos mohok.

Megszikkadt, ráncos héjú gallyakon

üvegcsillám: kanyargó csiganyom.

Az ól végében a két gömbakác

belsejében angyalzöld ragyogás,

a láthatatlan forrású smaragd

fényben ezüstláng-hártyás bogarak.

 

A cserepes, sajgó kéreg alatt

formátlan fürtös létek rajzanak,

még névtelen, még el nem különült

sejtek, csírák bolyongják be az űrt,

millió közt keresik azt az egy

formát, amely nekik rendeltetett,

tétova csápjuk mohón tapogat

alakokat, színeket, szagokat,

a mélyvilág homályos, méhmeleg

üregeiből feltüremlenek:

árvacsalán, kásás-méz-közepű

kamilla, pásztortáska, perjefű,

ín-bordás méregzöld lapu, buja

porcfű, lúdhúr, szívós tarackbuza,

halvány-heges levelű lóhere.

Általuk él az udvar négyszöge,

árad, mozog reggeltől estelig,

s legbensőbb rétegéig megtelik

a mindenség nyers áramaival,

barlangjaiban hangtalan vihar,

szakadatlan sokszorozza a lét

tajtékos-örvényes tenyészetét,

hogy éjjel meleg szemhéjad alatt

szilánkjai még tovább izzanak,

hogy álmaid legbelső kapujáig

valami égi derengés sugárzik.

 

 

Versei és versfordításai, 1967 [60-61.]

Zsonát Creative Commons License 2018.07.03 0 0 43904

Lator László

 

 

FEHÉR-IZZÁSON SZÉNSÖTÉT

 

Jégcsillám-hártyás lábnyomok,

a szironyon mértani lángok,

rezzen, fázósan mocorog,

finom hóport szitál az ágbog.

Kökénybokron a hó puha

rózsái kéken tündökölnek,

anyagtalan fény veri a

kék-ezüst-villám-álmú földet,

gazdátlan sugárzás, sajog

forrásától elszabadulva,

keresi a szilárd magot,

amelyre rákristályosulna.

A tetőkön, a hegyeken

ártatlan glória világít,

a tűz-közepű jég-elem

teremti áttetsző csodáit.

Ó, világ-gyermekkori tél!

Évmilliók alóli fényjel!

Sejtjeid leglelkéig ér

üvegsziporkás gyönyörével.

A kobalt-kék, berlini-kék

égen szálkásvonalú rajz, a

fehér-izzáson szénsörét,

kristálylapon tű-hegye karca.

A kopár szerkezet, a váz –

de közein éteri áram,

vakító ívfény-ragyogás

forr mozdulatlan viharával.

 

 

Versei és versfordításai, 1964 [55-56.]

Zsonát Creative Commons License 2018.07.03 0 0 43903

Lator László

 

 

ADD NÉKEM GYÖNGESÉGEDET

 

A kimondatlan szó kinoz.

Ki tudná elviselni?

Hová is fordulhat, ki most

nem tud vigaszra lelni?

 

Félem s kívánom készülő

gyanútlan-őz-szerelmed.

A hallgatáshoz nincs erőm,

ragyogó homloku gyermek.

 

Óvlak magamtól: védekezz!

S szeretném: bár ne tennéd!

Hisz édesebb vagy mint a méz,

kivánság, ölelés, emlék.

 

Talán csak én teremtelek

magam képére, társnak,

más csillagon laksz, úgy lehet,

csalás vagy öncsalás vagy.

 

Vagy segíthetsz? A semmivel

naponta szembenézek.

Didergő meztelen szivem

nem védi rég igézet.

 

Ember vagyok. Szem és tudat,

ki lát, hall, érez, eszmél.

Tudom, hogy sokkal boldogabb,

ha együgyűbb lehetnék.

 

Légy ölelő part, menedék

veszendő életemben,

kevés, ha nem lehetsz elég,

de mégse hagyj el engem.

 

Ó, micsoda fény! Mit tegyek?

Sugarak kévéi vernek.

Add nékem gyöngeségedet,

ragyogó homloku gyermek.

 

 

Szívzuhogás, 1953 [36-37.]

Zsonát Creative Commons License 2018.07.03 0 0 43902

Lator László

 

 

NYILALLÓ SZÁLON

 

Nyilalló szálon száll a nap,

remeg a véknyuló fonál,

halk pattanással elszakad

a fák sötét csomóinál.

 

Kék pára készül, szétterül,

szálakban ring a kerten át,

egymást ugatják messziről

a feleselgető kutyák.

 

A házak közt a megrekedt

szekérzörgést még hallani,

de máris nőni kezdenek

a csend sötét bozótjai.

 

Kénsárga, vattás fellegek.

Kis szélben rezzenő pihe.

A roskadt óltető felett

borzongva száll a semmibe.

 

 

Versei és versfordításai, 1950 [45.]

Zsonát Creative Commons License 2018.07.03 0 0 43901

Lator László

 

 

MINTHA ALUDNÁL

 

Tűzzel izzik az árnyék

a forró szelek évszaka ez

haragosan zúgnak ilyenkor

távoli tölgyesek

 

Gyűszűvirágok nyílnak a kertben

kelyhük füstölve ég

kábultan földre hull ha

szirmukra száll a méh

 

Ragadós nedvet izzad az ág

és földre hajol

Mintha aludnál az út

egyszer csak elfogy a lábad alól

 

ez már a lápvidék

homályos pára felette

lebegő nagy szitakötők

ülnek a forró fellegekre

 

a víz felett villognak illetetlen

milyen pazarló pillanat

szárnyuk hegyén a rezzenések

gazdag szeszéllyel játszanak

 

Itt buja fű tenyészik gólyahír nyit de lenn

a zöld alatt rejtett erek sziszegnek szüntelen

lépted nyomán a süppedékes földből

a víz mohón mindenfelől előtör

 

holnap magasra nő ezen a helyen is a sás

a folytonos teremtés egykedvű változás

 

ó beljebb már a fordított bozót

az égerfák gyökere vízbe lóg

és remegő növényzet közt lebeg

az arcod a homályos mély felett

 

érzed hogy vonz a víz s egyszerre csak a vad

hurkos hínárszorítás rád tapad

belülről látod mint sugárzik át

a gyűrűző rezgésen a világ

 

s a vízszintesre ferdült fény alatt

köréd gyűlnek a lomha nagy halak

 

(nyitott szemmel heversz síkos csigák között

szakállas hallgatás nő benned kívüled és lassan megkötöz

a víz színén virágszirom hintázik fenn a nap

hallod hogy bugyborékol a sűrű lágy iszap)

 

Mintha aludnál

az út egyszercsak elfogy lábad alól

tárul a hajnal kelyhe

s ismét összehajol

 

az arcod most homályos mély felett

remegő zöld növények közt lebeg

 

Mintha aludnál

nem emlékszel és semmit sem feledhetsz

A roppant meleg éjszaka

körötted egyre fényesebb lesz

 

Áttetsző közeli tűz

fénylik a füvek alól

Tárul a napok kelyhe

s ismét összehajol

 

(belülről látod mint sugárzik át

a gyűrűző rezgésen a világ

virágszirom a víz színén a nap

érzed hogy bugyborékol a sűrű lágy iszap)

 

 

Versei és versfordításai, 1949 [27-29.]

Zsonát Creative Commons License 2018.07.03 0 0 43900

Lator László

 

 

DÉL

 

Fészkében ül a mozdulat.

Delente súlyos nap ragyog.

Haragoszölden gömbölyödnek

a levelek közt a diók.

 

Szárnyát rezzenti a darázs.

Gyanta csorog az ághegyen.

Mozdul, helyet keres az alma,

hogy szebb legyen, hogy jobb legyen.

 

Piros taréját rázogatja

fehér kotlónk az udvaron.

Pincehűs kutak csobogását,

szekerek zaját hallgatom.

 

Így fürdik bennem szüntelen

a gazdag, sarjadó világ.

Illetetlen és remegőn,

mint folyóban a parti fák.

 

 

Versei és versfordításai, 1949 [27.]

Zsonát Creative Commons License 2018.07.03 0 0 43899

Lator László

 

 

CSUPROK

 

Mennyi fény

a zöldzománcos csuprokon!

Ételek meleg szaga árad

a csorba konyhaablakon.

 

Sávos homály,

dongó neszek

kimondhatatlan édessége ringat.

A szilva kékül, óvatos

kézzel tapintsd maradék napjainkat.

 

Rovarok szárnyán az ég

tört fényessége rezdül.

Zápor zuhog,

gyors és heves,

a réseken keresztül.

 

Téglák között ágyat keres

a kékítős patak.

Majd szétveti a fény

a mázas csuprokat.

 

 

Versei és versfor-

dításai, 1949 [26.]

Zsonát Creative Commons License 2018.07.03 0 0 43898

Lator László

 

 

EMLÉKEIDBŐL ELTÜNÖK

 

Botomat elhagytam az erdőn,

nem félnek tőlem a madarak.

Árnyéktalan és remegő

a szitakötő pillanat.

 

Hangjára figyel a patak,

medrét egyre mélyebbre ássa.

Emlékeidből eltünök,

mint halak villogása.

 

Ragyog a hegyek homloka,

fák közt csobog a tisztaság.

Alázatában egyre szebb,

egyre átlátszóbb a világ.

 

 

Versei és versfordításai, 1949 [22.]

Zsonát Creative Commons License 2018.07.03 0 0 43897

Lator László

 

 

HALLGASD HAJNALI SZÉLBEN A HANGOT

 

Mélyen a felszín alatt a fekete folyók zuhogása

fekete folyók sorsunk napjaink tajték-vonulása

mikor szemünket lehunyjuk látjuk a lüktető napot

szirmát bontja az ég a virradatok s az alkonyatok

Lehet hogy ezen a tépett réten szunnyad a jövendő

vágyunk verdes a szélben a szélben lobogó kendő

eressz el te is eressz el mondd ki a béke igéit

sose látott rengeteg erdők időtlen igézete szédít

lehet hogy meghalok hallgasd hajnali szélben a hangot

nád zizegése víz sziszegése sötét vízalatti harangok

 

 

Versei és versfordításai, 1948 [26.]

Zsonát Creative Commons License 2018.07.03 0 0 43896

Lator László

 

 

ÁHÍTAT

 

Hűs víz csobog. A templom

ragyog a ritka ködben.

 

Felleg jön messziről.

Felegyenesednek a füvek.

Felleg jön, fehér, mint a gyolcs,

angyalok suhannak.

 

Ez az áhítat ideje,

névtelen alázat.

 

Harmat hull,

énekelnek a hegyek és a fák,

galamb száll, lélek madara.

 

Ez az áhítat ideje,

ez a titkos fény ideje.

 

Szemünk virág, szeretetünk

világít, mint a csillag.

 

 

Sötéten, fényben, 1948 [37.]

Zsonát Creative Commons License 2018.07.03 0 0 43895

Lator László

 

 

GÖMBKÉNT ÖSSZECSUKÓDIK

 

foszló utaink fekete zizegése nem alszunk

meg-megrándul a kásás fényben a vad táj

ez az a pillanat amikor indul a hörgő

mély rengés tarajos gyürüzése

 

hallani szüntelenül zúg a távoli szél is

szirmát szórja a csend idegen madarak

mozdulnak a lassan forgó füstgomolyokban

mígnem a föld tépett peremén elenyésznek

 

nyirkos kertek alatt fekszünk most

fojtó gőzeiben síkos meleg ágyon

gömbként összecsukódik a korhadt nádas

levegőtlen tere a sűrü eső suhogása

 

feltetszik a hajnal kondul a ritka magasság

hosszú haját a folyóba füröszti a fűzfa

villognak a nap hűvös pengéi kitárul

az ég áttetsző csarnoka élesedő kupolája

 

 

Versei és versfordításai, 1948 [25.]

Zsonát Creative Commons License 2018.07.03 0 0 43894

Lator László

 

 

LÁNG GYŰL

 

Láng gyűl gesztenyefák angyalzöld lombja mélyén

ragyogás lüktető napok sűrűsödnek isten

tűzbe mártja izzó szivárványtarka szárnyát

felettünk áll világos levegőben átlátszó sasmadár

kardként éles fénnyel hadakozik szikrás

pengéket villant a gyémánt ég boltozatán

rabul heverünk fegyverei éles forgatagában

láthatatlan szálak kötözik remegő szárnyainkat

álomban hallod ritka csendben pattognak

kertjeink zöld sodrában habosan úsznak a bokrok

csend ezüst páncélban őrködik a völgyek előtt

hegyi patakban sziromhullásban szerelemben

lányok sziklák érdes tenyerén hajladozó

ének igézetes forrás hangjára figyelnek

fehér szavakat mondogatnak szüntelenül

kerteknek kardnak átlátszó sasmadárnak

 

 

Versei és versfordításai, 1948 [25.]

Ha kedveled azért, ha nem azért nyomj egy lájkot a Fórumért!