Keresés

Részletes keresés

Zsonát Creative Commons License 6 napja 0 0 43830

László Noémi

 

 

A KÖLTŐ ÁLMA

 

Nagy tóba érek egyszer. Vékonyabb

leszek az őszi ágnál, csendesebb

a fellegekből hulló éjszakánál.

 

Eltűnök,

mint földeken az első kósza hó.

Oda jutok, ahova ár sodor,

ahol a bokrosodó szél leejt.

 

Nagy tóba érek egyszer. Mindenütt

sima és mozdulatlan lesz a táj,

mint mélyen alvók keskeny ajaka,

ha múltak nem zavarják.

 

Nagy tóba érek, mélyre csobbanok,

míg valahol egy isten szendereg

és lassan, nagyon lassan lengeti

álomba süllyedt karját.

Zsonát Creative Commons License 6 napja 0 0 43829

László Noémi

 

 

AZÓTA…

 

azóta csak fehér virág fehérebb

csak ujj derék halánték vékonyabb

a csend alatt átlátszó hangszerek zenélnek

s hajlékonyak

 

magukhoz visszahajlanak az esték

elzümmögik az alvó színeket

a súly történetét s hogy elfeledték

az íveket

 

az összeomló ámulatok ívét

s most üvegből van minden mozdulat

érinthetetlen s nem tudják az ízét

s a csend alatt

 

átlátszó testű hangszerek szitálnak

fehér zenét s az ajkak álma mély

azóta mintha súlyosan ziláltnak

tűnik az éj

 

 

123 vers a zené-

ről [194-195.]

Zsonát Creative Commons License 6 napja 0 0 43828

László Noémi

 

 

KERÜL MINDEN

 

Nem tudom, hogy lélegzem, vagy lélekzem.

Végek között mozdultam, vagy fékeztem.

Választottam, vagy csak kettészakadtam.

Lék vagyok, vagy töltelék a szavakban.

 

Sík mezőben jobbik felem mit fájlal.

Mire várok hajam minden szálával.

Mitől hull el, mitől őszül egy-egy szál.

Mókás kedvű képzeletem hol kószál.

 

Hova hajlok forrásvizet kortyolni.

Mi ez a sok felaggatott lom, holmi.

Ősgerincek múzeumi műfényben.

Kerül minden, mikor nincs rá szükségem.

 

Könnyű vagyok, mint a fölfújt nejlonzsák.

Atomokban leng bennem a boldogság.

Kivetítve nagyon szép az árnyéka.

Bolyhosodik üres szívem tájéka.

 

 

Papírhajó, 2008 [153.]

Zsonát Creative Commons License 6 napja 0 0 43827

László Noémi

 

 

ALTATÓ

 

Minden kialszik. A konyha kihűl.

Kenyér a kés mellett elszenderül.

A morzsák egyként elalszanak.

Kettéválik egy cukordarab.

 

Mindenki alszik. Nincs hely e kívül,

hol békésen szuszoghatnál egyedül,

hol kenyér mellé bújik a kés,

oszlani képes a rettegés,

 

még ha csak annyi is, hogy a cukor

darabja szétválik, szétvándorol,

hogy jön a hajnal, és a kenyér

elmorzsolódik fényeinél;

 

hogy jön a léghuzat, és lesöpör,

törmelék már, ami benned tömör,

a légzés mégis ringat, emel,

teszi az éj, amit tennie kell.

 

Szuszogj hát békében, kis morzsa-nép,

terített asztalon szélhordalék.

Álmodban földet, vizet hozol –

a kelő nappal fogyatkozol.

 

 

Papírhajó, 2008 [148.]

Zsonát Creative Commons License 6 napja 0 0 43826

László Noémi

 

 

FALEVÉL

 

Zöld, sárga,

barna, szürke,

nincs.

 

Elmúlt idők

borzolta drága

tincs.

 

Élet, erő,

selyem, tollpihe,

bársony.

 

Smaragd, topáz,

achát függő

az ágon.

 

Vonalak

szövetsége,

rend.

 

A teremtés

követe

idelent.

 

 

Papírhajó,

2004 [134.]

Zsonát Creative Commons License 6 napja 0 0 43825

László Noémi

 

 

HAJNALI VERS

 

Még óvakodva lép az ébredés.

Vékony kezét kinyújtja, várom.

Magasra nő a félelem a láthatáron.

 

Felleg hajol fölém. Ma épp oly nincstelen.

Ha szólna, érteném. Lassan megismerem,

ahogyan téged, a legutolsó menedéket.

 

 

Papírhajó, 2000 [61.]

Zsonát Creative Commons License 6 napja 0 0 43824

László Noémi

 

 

INTÉS

 

Elalvásom éjszakáján

hozta csendem könnyű lépte.

Pókfonálú keszkenőkkel

ébredésem elcserélte.

 

Bár csak illat volt, a teste

suhanását máig hallom,

máig fénylik álmos arcom,

ahol ujja érintette,

 

ahol mégis tetten értem

káprázatos érkezésben.

Csuklója köré csavarta

pókfonálú ébredésem.

 

Percre perc, az év kilobban,

egyre tisztul arca bennem.

Látom, amint visszapillant,

int, és viszi ólmos testem.

 

 

Papírhajó, 1996 [46.]

Zsonát Creative Commons License 6 napja 0 0 43823

László Noémi

 

 

FELFEDEZÉS

 

Ma sár, kövek és fellegek

emlékezete volt a nap.

Sok földi szín egymásra hullt,

amikor elgondoltalak,

és összehúztam egy kicsit

a színeid magam körül.

 

Ma más irányba folyt a csend,

s egy szó kivillant meztelen,

akár a kő, ha az iszap

a zivatarnak megterem,

akár a fény, ha áthasít

a fellegen, és rád mutat.

 

Ma megkövülten áll a hold,

és attól tartok, rám szakad.

Valami konok vonzerő

növekszik itt a váll alatt,

s minden halálnál hangosabb

szívdobbanás nyomába ér.

 

Ma ereimben másfelé

indult a vérem,

s rád akadt.

 

 

Papírhajó,

1996 [51.]

Zsonát Creative Commons License 6 napja 0 0 43822

László Noémi

 

 

KITELT A HOLD

 

Figyelted árnyékod mögül,

ha törzsem néha elcseréltem,

libegtem szalma-szenvedélyen,

az estet öltve köntösül.

 

Most est alatt ujjaddal írsz

a homlokomra védjegyet.

Alatta mélyen hallgatok.

Kitelt a hold, s a napszakok

szerény jogát ki védi meg?

 

Ki sáfárkodik szerteszórt

árnyékainkkal, s hol legyen

a hely, ahonnan mindig más

irányba indul életem

ívéről új elágazás?

 

 

Papírhajó, 1996 [44.]

Zsonát Creative Commons License 6 napja 0 0 43821

László Noémi

 

 

APRÓSÁGOK DICSÉRETE

 

Valamit adnék még neked:

mákszem nagyságú verebet,

tengeri sünt, törött csigát,

kallódó szarvaskoronát;

ösvényt, bozótosat, noha

tudod már: nem visz sehova;

 

amit egy pille itt hagyott:

tétova hangot, illatot,

parányi színes szirmokat,

takard be álmos arcodat,

mit bárki rögvest elfeled:

mindenből azt a keveset.

 

 

Papírhajó, 1996 [43.]

Zsonát Creative Commons License 6 napja 0 0 43820

László Noémi

 

 

PIPACSMEZŐK

 

Mutasd nekem, ha még lehet,

a szél söpörte, tág mezőt,

a moccanó rezgőfüvek

legyezte lusta levegőt,

csak annyi áttetsző eget

mutass, amennyit játszva is

a földtől pár arasznyira

elbír kerengő ujjbegyed.

 

Mutass páncélos mag körül

egymásra hajló íveket;

az évszakot mutasd, amint

megérleli a díszletet;

egy képet adj, amit a szél

fejed fölött majd átszakít,

s csak szórja rád pipacsmezők

elillant lepkeszárnyait.

 

 

Papírhajó, 1996 [41.]

Zsonát Creative Commons License 6 napja 0 0 43819

László Noémi

 

 

VEGYÉL MAGADHOZ

 

Vegyél magadhoz, ahogyan a bort,

a reggel hűvösét, a kenyeret,

a keretbe nem foglalható tájat –

amint lehet.

 

Tegyél el apró dolgaid közé,

engedj időznöm ott egy keveset,

felejts el lassan, észrevétlenül,

amint lehet.

 

Felejts magadban, ne törődj velem,

viselj, mint bőrödön halvány heget,

hogy növekedjem majd a pórusokkal,

amint lehet.

 

Vegyél magadhoz, ahogyan a szó

még ismeretlen ízeit veszed,

takarj be gondod rejtett vánkosába –

amint lehet.

 

 

Papírhajó,

1996 [40.]

Zsonát Creative Commons License 6 napja 0 0 43818

László Noémi

 

 

KÖRFORGÁS

 

Miképpen ág levélre és gyümölcsre,

miképpen szénre, aranyra a föld,

fényre sötétedőn a hold karéja,

sziklára szél, ha homokban süvölt,

 

miképpen árra, apályra a szikla,

miképpen ágra, levélre homok,

kilobbant holdra hűvös éj-kalitka,

úgy emlékezik rád minden dolog,

 

visel magán, magáért, maga helyett,

mert te lehetsz, te vagy az egyedül,

amiből életre, halálra telhet,

ami magassal, méllyel elvegyül,

 

visel mint első, utolsó szerelmet,

mert ami elvész, benned megkerül.

 

 

Papírhajó, 1996 [33.]

Zsonát Creative Commons License 6 napja 0 0 43817

László Noémi

 

 

HAJLIK AZ ÁG

 

Hallod-e: hullnak a percek.

Gömbölyű égi halomba

gyűlnek a titkolt mondatok,

és csak a hold lila fénye

jár körülöttünk, ajkad

mégsem nyílik a szóra.

 

Hallod-e: rendre morajlik

távoli tengerek árja:

visszavonulnak a benti

világok, nem feleselnek.

 

Lassan hajlik az ág,

tér nyugovóra az élet,

hull megadón a gyümölcs,

leperegnek a kései órák –

 

ólomsúlyú a test, ám

moccan a szívben az árnyék.

 

 

Papírhajó, 1995 [25.]

Zsonát Creative Commons License 6 napja 0 0 43816

László Noémi

 

 

LESZÁLL A KÖD

 

Mert immár látom, s hallom is,

ahogy leszáll a tompa köd,

a sokat próbált bizalom

fakuló függönye mögött

állok a fogyó hold alatt,

s míg hűvös fénye rám csorog,

hiszem még: hozzám tartanak

arcod mögötti vándorok.

 

 

Papírhajó, 1995 [24.]

Zsonát Creative Commons License 6 napja 0 0 43815

László Noémi

 

 

BÚZAKALÁSZ

 

Búzakalász ejt szemet,

hó lehull, és eltemet.

Gyermek élne így velem:

meghúzódsz a szívemen.

 

Csended táguló keret:

befogadja csendemet,

szerelmünkben egyre nő,

alakot ölt az idő.

 

 

Papírhajó, 1995 [21.]

Zsonát Creative Commons License 6 napja 0 0 43814

László Noémi

 

 

MÍG ALSZOL

 

Míg alszol, álmom őszi kertbe jár,

hol ágak hegyén imbolyog a fény,

s az alkony ajka érintette már

mindazt, mi múló szikra-tünemény;

míg ébrenlétem karja ringat el,

testedre gyűl szélfújta csend-avar,

lélegzetemben hómező leszel,

ereszkedő szemhéjam betakar.

 

 

Papírhajó, 1995 [20.]

Zsonát Creative Commons License 6 napja 0 0 43813

László Noémi

 

 

IGÉZET

 

Tócsa tükrén szellem ül,

fűzfaág hajol.

Karimátlan kalapot

hajigál a hold.

Fél szemére bánat írt

koromkarikát.

Ázó sugár-lábakon

hurcolja magát.

 

Éjféltájban felröpül

három paripa.

Zöld viharral álmodik

a búgócsiga.

Szikra-anyót hívja egy

fázó szalmaszál;

szemhéjadra száll ezer

szentjánosbogár.

 

 

Papírhajó, 1995 [9.]

Zsonát Creative Commons License 6 napja 0 0 43812

László Noémi

 

 

LÁTOMÁSOK

 

Csupán a múló évszakok

örökké hulló függönyén keresztül

áttetsző buborék árnyékában

meghúzván magamat igyekszem

nem létezni s néha föleszmélek:

úgy kéne összefűzni igaz szavakat,

hogy tisztaságuk hűvös visszfényében

a látomások felragyogjanak.

 

 

Papírhajó, 1995 [7.]

Zsonát Creative Commons License 6 napja 0 0 43811

László Ibolya

 

 

ÉJSZAKA

 

Szénaillatú a szél,

rétről érkezett.

Fellegszínbe tolja a

göncölszekeret.

Majd meg lovagol a fák,

bokrok tetején,

s olyan gyorsan tűnik el,

mint kópé legény,

ki meglesi a folyónál

fürdő kedvesét,

amint az térdét csókoló

hűs habokba lép.

Hol van még a virradat

tűzszőrű lova!

…Az éj roppant csigaként

vánszorog tova.

 

 

Köznapi lobogás [50.]

Zsonát Creative Commons License 6 napja 0 0 43810

László Ibolya

 

 

ESTE

 

Göröngyök ülnek, mint a békák

        és forgolódnak most nyílt nárciszok.

A holdas éj tántorogva lépdel, –

        tavaszi mámor kútjából ivott.

Kertek tövén, hol kis határvonal

        elfut az út a füzesek felé,

térdünkig ér a zsenge búza már,

        bár szárban alszik még aranyszeme.

Az érlelő nyár, nekem is anyám

        szavától szavam teltebb, ízesebb lesz,

mikor kalászok zizzenő haját

        kévébe kötni jövök én s a kedves.

 

 

Köznapi lobogás [49.]

Zsonát Creative Commons License 6 napja 0 0 43809

László Ibolya

 

 

REGGEL

 

A szél fáradtan dőlt el itt

        az árokparton, papsajtok között.

Szemét a nap tükrébe vetve

        ablakom alatt meggyfa öltözik

fehér ruhába, amint illik

        kényeske szűznek, kicsi lánynak.

Ha vőlegény jön, hajába lehel

        és sziromlepkék szállnak.

 

 

Köznapi lobogás [48.]

Zsonát Creative Commons License 6 napja 0 0 43808

László Ibolya

 

 

OKTÓBERI VÁZLAT

 

Szeme, szoknyája kék az égnek

mely itt az ablakodban ül

és a fények sárga húrjain

a tűnő nyárról hegedül.

Szeme, szoknyája kék az égnek,

de mint a fázós nénikék

a tűzhely ölén kuporgó tüzet,

úgy fogja körül a napot az ég.

Kölyökszél sír mellén a tájnak,

a dombon, hol a gyalogút

elnyűtt kis pántlikája rég

avarba, sárba, őszbe fúlt.

Nyarat mímel mégis az ég,

viruló menyecskét a vén,

pedig acélkék csillagait

fagyokkal festi a kökény

és madártorkú erdők fáin

a remény csendje üt tanyát,

babusgatni a jövendő tavaszt,

mint magzatukat az anyák.

 

 

Köznapi lobogás [41.]

Zsonát Creative Commons License 6 napja 0 0 43807

László Ibolya

 

 

HAJNALI RIPORT

 

Álmosság didergeti léptükre még a várost,

korán kelnek az utcaseprők, ők kelnek legkorábban

galambetető szelídséggel hétfői tisztaságot szórni.

Csend szövi még az álmot a boltok szempilláin,

de mikor fehér szárnyán megjő a kenyérillat,

beledobban a csendbe az új nap szívverése;

hangyaboly-sietéssel áradnak meg az utcák,

s betöltünk minden zugot, mint a kiáradt tenger.

Gyárkapuk kitárt karja ölel magába minket,

olajfekete gépek, röpítő paripáink…

Mögöttünk most a város hanyatt fekszik a napban,

ibolyát, hóvirágot kosaraznak a nénik,

és hangos madarak helyett – kedves, öreg rikkancsok –

kikiáltják a márciust!

 

 

Köznapi lobogás [33.]

Zsonát Creative Commons License 6 napja 0 0 43806

László Ibolya

 

 

BÖLCSŐ KÉSZÜL

 

Este volt,

az árnyak mélyek,

ágyat vetett

már az éjnek

erdő, mező,

utca, kert.

Nyugodalom

ezüst fénye

hullt a holdból

a vidékre,

egy asszony

így énekelt;

 

Zeng a fűrész,

sír a léc,

kis vendég

ha ideérsz

rengő bölcső

csendje vár.

Jöjj tavaszra,

őszre, nyárra,

ölelések folytatása,

boldog titkom,

friss napom,

ó, hogy várlak,

mily nagyon!

Pici ember,

üzenj, jössz-e

puha mellre,

lágy bölcsőbe,

nem hallja más,

csak anyád.

Mint rügyek

kipattanását

nem hallja más,

csak az ág.

Jöjj, panaszold

hosszú utad,

meleg tejért

síró éhed,

két karomban

ölelések

készülődnek

már elébed.

Zeng a fűrész,

ring a léc,

emberkém,

ha ideérsz

rengő bölcső

csendje vár,

jöjj, anyácskád

tárt szívében

te leszel

a kiskirály!

 

 

Köznapi lobo-

gás [30-31.]

Zsonát Creative Commons License 6 napja 0 0 43805

László Ibolya

 

 

VÁROSSZÉLI ALKONY

 

Zengenek a városszélen

szélzaklatott vizek,

hullámra hullám,

hangra hang borul.

A fáradtság nyűtt batyuit ledobva

itt elheverhet gyermekként a felnőtt,

nádsípon muzsikálva a gondot,

vagy elbámulni mint futnak a felhők.

Cserepek, obsitos fazekak

sorakoznak és hódol a vidék.

Zöldtükrű vízen a kacsák,

– megannyi sárga hajók,

oly mindegy, hogy kiék,

itt minden az enyém!

Innen az alkonyi nap

óriás tüzes labda

az ég szürkülő meredélyén.

Ugranék egyet, el is érném,

de hagyom ott.

Elfáradhatott,

míg végiggurult az égen,

s megállt a városszélen,

minket köszönteni.

Nyomában jő az alkony

a tintakék madár,

szárnyára csillagokat ültet

s harangszavára száll

a lágysötétű est tájaira.

Jó itt nekem a városszélen,

nádmuzsikájú csendben merülni el,

és felmerülni frissen,

szilaj remények terhivel,

hogy tán az ördög nem visz el,

hogy tán a holnap, holnap más leszen,

sem másokért,

sem magamért,

nem pöröl úgy velem,

mint a kemény jelen.

 

 

Köznapi lobogás [10-11.]

Zsonát Creative Commons License 6 napja 0 0 43804

László Ibolya

 

 

KÖZNAPI LOBOGÁS

 

Felment a függöny

és az út mögött,

a még szendergő kert alatt,

a kölyökerdő fésületlenül,

a dombtetőre felszaladt.

Ez lent, falu.

Emberek, akik

az ébrenlétnek gyűrűző vizén

révbe ma viszik álmodásaik.

Zörren és szomját oltani

kicsapódik az ablak.

Mögötte nyújtózás ropog.

Vércseként, most fütty csap le a földre,

inteni kár, a harmatékes korsó,

a csend hever már darabokra törve.

Nézzétek ott, táltoscsikóként

szabadul az égre,

a földcsókoló ég kék mezejére

az aranyszőrű nap.

Elbűvölőn szép ficánkolással

száguld be mindent és harsogón harap

kunkori fellegekből.

Mocorog, morog a szekér,

álmában hintó volt megint,

ám most a munka törvénye szerint

asszonyokat visz és kapákat.

Mogorván döccen és maga sem tudja,

hogy így, bíborral aranyozva

ezer hintónál is különb!

Jó reggelt, jó reggelt fiatal világ,

jámbor tehénkék,

kacsák és libák,

csípőtök ringásában erőt,

örömet hordozó asszonyok!

Jó reggelt kölyökerdő,

és tisztaságra szomjazó

levegőéhes ablakok,

jó reggelt, rajta, van munkánk elég,

kezdjük az új napot!

 

 

Köznapi lobogás [8-9.]

Zsonát Creative Commons License 6 napja 0 0 43803

László Ibolya

 

 

NYÁR

 

Aranyhasú kisgyík az út,

mely itt a fű árnyába bújt.

Reggel volt még, hogy megeredt

a faluból, az emberek

víg csapatának léptei

sürgették a mezőre ki.

Azóta túl a dél hegyén,

alkony lankáin jár a nap,

nyár fazekában forr a táj

most is, pedig a fák alatt

már felébredt a szürkület

keresni új alvóhelyet.

Ember, fa, fű, a szomjúság

pokoltornácán szédeleg,

pedig a zápor korsaját

kétszer törték fel az egek,

övig mezítlen bronzcsapat

hajol a földhöz fáradatlan,

a levegő is lángra kap,

a gondolat is a szavakban.

 

 

Köznapi lobogás [6.]

Zsonát Creative Commons License 6 napja 0 0 43802

László Ibolya

 

 

PIPACSOK

 

A tejszagú csend ringatózva ballag

hazafelé az est előtt,

zsenge füvecskék, csípős por szaga

remegteti a levegőt.

Lustán tekergő árokpart felett

az örök silbak – elaludt a nyárfa

s az első csillag kajánkodva ül

frisszöldű, ékes pallosára,

száját elhúzza még a hold is

cinkosul ezüstöt nevet,

tárt karjukat bezárják a kapuk

s egy éji-fészket keresőn

nem jár fenn senki már, csak a szelek.

Elfáradtak, mert jártak erdőt,

várost, falut és gőzölgő mezőt.

Nyugszik az út is, hátát egyengetve,

és égrenéző háztetők

most alánéznek, be a házba,

hol hűlő tűzhely peremén

kalaplevéve szendereg

az ott felejtett vacsoraedény,

s roppan az ágy – mind álomhajó most –

kormányosával messze jár,

arra, ahol a ma vetett mag

kalásztengere aranyát

hömpölygeti a nyár,

s pipacsok vérszín lobogója

már győzelmet kiált.

 

 

Köznapi lobogás [5.]

Zsonát Creative Commons License 6 napja 0 0 43801

László Eszter

 

 

SZIVÁRVÁNY

 

A csendben, a sötétben

egyszerre gurulni kezdtünk a végtelenbe,

virágok, madarak közé, zöld rétre,

ahol a lehetetlen lehetséges,

ahol az idő nem véges,

ahol a zöld, a piros, a kék,

a sárga, a lila, a fehér

szivárvánnyá változik,

szívedben, s szívemben lakozik.

Ha kedveled azért, ha nem azért nyomj egy lájkot a Fórumért!