Keresés

HA ELJÖN HOZZÁD

Ne kergesd el szomorú testvéredet -
Kik hozzád tartoznak, eljönnek egyszer -
Várj nagy erővel, figyelmesen, 
Egész sorsoddal és életeddel. 
Egy lépést sem kell sietni eléjük, 
Mert Találkozások jönnek az úton - 
Jönnek felénk lassú hömpölygéssel,
És mi is szeretni fogunk egy napon.
Ha sietsz, elkerül, mit rég vár a szíved - 
Miként bánatok, igazságok sorát, 
Egy szép nő Mona-Lisa mosolyát, -
A szerelmet: Ne add el soha senkinek! 
.Megfejteni - siettetni a jövő titkát -
Meglopni, ami úgyis a tied? Ugyan minek? 

HÁLÓBAN 

Eszmélet járta szeszekkel
Uralom csomósan magam
Szinte letépi szám a bőrt
Nyelvemmel rímelem szavam.

Múlik zarándok rongy időm
Böjtölöm sok rossz napomat
Úr vagyok, ördögé a bűn
Rendőr frász rág és fojtogat.

Szenvedőn hánytam verseket
Emlék nem járta helyeken
Mikor legjobban akartam
Szájon vágott a szerelem.

Legyen hát amint akartad
Uram tiéd a gondolat
Legyen enyém a tüntetés
Pokolra züllöm magamat.

Alszom a világ tetején
Sírtam verset már eleget
Mézet szűrve dalol a nőm
Mégsem fog macskám egeret.

Eszmélet járta veszetten
Áztatom ördöngös saram
S ha elhagy vétséges eszem
Majd varázslok magányosan -

Emlék nem járta helyeken 
Csak elvesztegetem magam.

Jó éjt Kedves Teresa!

Ég-föld között

Körülvesznek kék asszony-álmok -
Belém hasít a néma vágy –
Tört szív reccsen a csillag éjben:
Vége már, lehull egy barna árny -

Tudjuk – hová mutat kinyújtott két kezünk.
Tudjuk – bűneinken vasbilincs a múlt.
Vak éjsötétbe nézve, minden hiába?
Kérdéseinkre választ sem kapunk?

Mintha száll szabad madár szárnyára bízva -
Csak repül, s nem vár gyengéd bíztatást –
Jó, ha tudjuk, mint bilincsel önzés, könny,
Közös közöny, mint minden bűn és léha vágy.

Jövőnket szegik törpék, tébolyultak -
Vak haragtól nem tágító emberek.
Ne várj hát biblikus szavakra balga –
Meghaltak mind a régi istenek.

Tört szárnnyal zúg alá a szélben -
Egy bukott angyal – sír az ég alatt.
Pokolra szállunk kárhozatra várva,
Ám hiába – mert a 7. Nap -

A hetediken Minden Egészbe fél marad -
Valami történt a teremtésben,
A hasadt szívben sincs több áldozat.

Szép estét kívánok Mindenkinek!:-)

****

Baka István

Oly bizonytalanná

Oly bizonytalanná tehet
egy ilyen esős, őszi nap,
ha most behunynád a szemed,
homálynak hihetnéd magad.

S a befüstölt, hideg szobából
csak nézed, míg esteledik,
ahogy az ablakon a zápor
parasztarca veritékezik.

Szép napot kívánok Mindenkinek!:-)

****

Baka István

Mária Magdolna

Kétezer esztendeje várok reád, Uram.
Hajamat ha kibontanám, immár a pokol fenekéig érne.
Ó, jaj, ha egyszer, mint harangkötelet, megrángatja a Sátán!
Oly kínok zendülnek meg bennem, hangom kiveri
a holtakat a földből, az elrejtett ezüstpénz
sírjából, mint csillagköd, szétfröccsen az Űrbe.
Fekete szoknyás harangodat, Uram, inkább repessz meg!
Mert megreped a Föld szíve, ha én megkondulok.
De nem hallgatsz reám, elfordult éntőlem a Te
orcád, mint írásos felére perdült pénzdarab;
és vésete kibetűzhetetlen - akár a telihold
a hajnal párájában, csak homálylik...

Templomod küszöbén várok reád, Uram, és kétezer
esztendőm virradatain öt sebed pírja átszivárog.

Kőszegi Barta Kálmán

LÁTNI VÉLEM

Bitó László: Nem elég ateistának lenni

„…a lelki szegények (…) saját jelenükben

                      bírják a mennyek országát.”

(Népszabadság, Hétvége rovat,

2004. augusztus 21.)

lelkemről szívemre

vetül az árnyék

testet ölt a

gonosz szelleme bennem

üvöltenék ha

tudnék

de nem tudom

miért s mi ellen

haragvás gyötör vagy

szeretet-hiány

szeretem az embert

pedig

a tömeg olykor

(mindig) taszít

barommá

válik

néha

kérdezem magam

kérdeném őket

ilyenkor hol van

merre az isten?

látom a bankárt

pöfeteg mód

viselkedik

szemében üresség

tekintete a pénzt tükrözi

nézem a kis

svindlis vattacukrost

„felfelé” bámul

irigyen ő

rivális néki

minden más

kereskedő

az álnok

hivatalnok

mások kegyeit

kémleli csak

a politikus

ellenséget keres

kutat (és talál)

őt ez élteti

mert igazán

tenni

nem tud sokat

a tanár fásultan néz

a gyerekek szemébe

nem tudni olykor

valami jobb eszme

gondolat

jut-e az eszébe

a doktor szenvtelen

gyógyít mert

nincsen becsülete

(már nem is rendel)

ma már „jobban tud ismer”

mindent

a beteg ember

felfordult a világ

az érték ma talmi

a pénz a szó dönt

a hatalmi

kutatni mások

tekintetét

nem illik

sérti személyi-

ségi jogaikat

van kinek

pénze

lakása

állása sincs

ő a senki

a bukott

cipője kabátja

és becsülete

rég megkopott

ázik fázik a

kegyetlen

hidegben

erdő hűvösét

keresi perzselő

melegben

nem dühöng

nem siet

nem tör be

sehova

éhes pedig

és

szomjas

s alig van egy-két

csorba rossz foga

tenyerét kitárja

az égnek felfelé

ahogy a

megváltó Krisztus tette

szeretettől izzik a

szeme

ha

rám avagy

ha

rád tekint

tükörbe nézek –

szomorú szemében

látni vélem az Istent

Arcok és énekek [166-168.]

Kőszeghy Elemér

(MARÉKNYI HAZA)

              T.L.-nek ajánlom

maréknyi haza ez,

maréknyi alföldi táj,

melyről hihették sokan:

a hegyek rég fölzabálták.

s nincs is már talán,

és lakói sincsenek.

(a pusztán a vihar

amúgy is vadabbul vágtat,

kegyetlenebbül söpri ki

az átsápadt testeket…)

de lám: pöröl a kútágas,

s roggyantan bár,

ám büszkén hirdeti:

vannak,

lesznek itt még gólyák,

s reméli titkon azt

derekába szuvasodott éveivel,

hogy egyszer ő még kivirágzik;

és áll a lobogós templom is,

simításra ugyan

rég nem moccan a kéz,

ősz tornyát mégis

Isten térdéhez hajtja.

és bízik, reménykedik

a meggyötört bokor, a fa,

hogy ha a világ

hat égtájára

fröccsentett ember is

úgy akarja:

lesz kiért,

lesz miért a méheknek

tavasszal teherbe esni.

kell hát az időtlen vers ide,

kell a verejtékkel szült festmény,

kell a pentaton zene:

a létezés ősi bizonyítékai

e maréknyi hazában.

Verecke [144-145.]

Kőszeghy Elemér

VASÁRNAPI PENTATON

mint parasztkézben a karcsú kasza,

pirkadat suhint az ég tövében,

s a ráncos kövek közt – kanális-mélyen –

szétszivárog az ólom-éjszaka

öcsém szendergő rozs-arany haját

vörös simítás veszi kezébe,

agya még álom-moziba tér be,

ajkán maroknyi mosoly s hallgatás.

apám mellében az asztma pihen,

belülre fordult a köhögése,

a vad zihának alkonyig vége,

amíg csend van, fényt szív le sebtiben.

anyám talpon: már tüzet is rakott,

langy tejillat leng, pár orgonát tép,

s mikor sóhajként szobámon átlép,

szemében hozza az egész napot…

a lány-arcú reggel égboltot meszel,

s az agg kövekre ragyogás pattan,

remény mosakszik a szív-katlanban:

kamaszhangon egy népdalt énekel.

Verecke [143-144.]

Kőszeghy Elemér

IDILL

a város szürke mellkasában állok,

körül: ikrekké mázolt házcsapat,

az aszfalton, mint jég mezőn, tapad

a por – csorog az ég fáradt arcáról.

villanyrendőrök pár szót váltanak,

s a gépkocsihad írja ki határom,

reflexem lomhul, bőröm: Góbi-fátyol,

orromban ágyat bont a tarka szag…

…de néhány percre megpendült az élet,

szemembe záport loptak lepke-fények,

az utcán végig tánc üteme kelt:

a modern város gyorsuló szivében,

szűk, zsebkendőnyi, tavasz-arcu léken

egy megbéklyózott barna ló legelt.

Száz szomorú szonett [76.]

Kőszeghy Elemér

HAZATARTVA

buszomnak döcögve kezet adnak ma

fák, kanyarok, jeges út, topogó

ujjam már titkon a kilincset tartja…

ablakra pereg a perc, mint a hó.

udvarunkra Göncölszekér vet árnyat,

egyhangú homályból apám nevet,

anyámat sejtem a szél mosolyában…

álmodom: lisztcsákós házunkban bent

búzavirágszemű, ősz szavak szólnak,

pattog a tűzhely, s a hosszú vonóval

öcsém huncutkodik, zendül a húr…

kutyáim kacagnak – jöttömet érzik,

gesztenyénk megrezdül, kajla bár s vén is,

szobámban vár a csók s a visszaút…

Száz szomorú szonett [39.]

Környey Zoltán

TAVASZ

Kik a szivemből vettetek

és nekem mit sem adtatok:

érettem imádkozzatok.

Tavaszi égre hull a hold,

az utca csendes, néptelen

és szegény szivem szívtelen.

Lányok virágos ablakán

ki-be járnak a sóhajok…

(magammal egyedül vagyok)

Nyomomban elment vágyaim,

velem a vérző ifjuság…

Illatoznak az orgonák.

Előttem töretlen ködök

amikből mult lesz egykoron:

dal és csók lányon, asszonyon.

Tavaszi égre hull a hold…

kik nekem mit sem adtatok:

érettem imádkozzatok.

Szerelem és halál [67.]

Környey Zoltán

ESTE

Csendes vizeken kóborolni kedvem

s gyors evezőm elvitt már messzire:

ezer kis csillag fénylik most felettem.

Ölembe lankad fáradt két karom.

Mily jó így, nem gondolva semmire,

behúnyt szemmel a végtelen tavon.

Valami bús, magányos nagy madár

lassú szárnycsattogását hallgatom

s gondolom: ez is egymagába jár.

Erős nyugalmat érzek a szívemben:

– ó szivem, hozzád tér minden dalom –

álmodni sem tudnám ez órát szebben.

Szerelem és halál [58.]

Környey Zoltán

CSAK ADDIG…

Csak addig él szivünk, amíg szeret

és rózsás fátyol takarja szemünk,

azontúl bánat lesz a kenyerünk.

És mikor tiszta lesz tekintetünk:

hogy visszavágyunk minden kis borút

és sírunk: vissza mért nem visz az út!

Lélektelen szavunk csengő harang,

csak mi halljuk félreverten szavát

minden csókon, vad ölelésen át.

S ha nyíló rózsánk van, sietve adjuk

másnak, nehogy nálunk hervadjon el,

a hervadás ah, úgyis oly közel!

Mily boldogság most könnyelműnek lenni:

szerelmes szívvel súgni egy nevet…

Csak addig él szivünk, amíg szeret.

Szerelem és halál [56.]

Környey Zoltán

A NÉMA TŰZ

A szivünk első ütemére,

akkor kezd bennünk lassan égni,

forrón, kegyetlen, mint a fájdalom:

nem lehet előle kitérni.

Szintelen. Fényét sohse látjuk

de lobogását érzi vérünk,

köny, sóhaj néha csendessé teszi

de aztán mindig jobban égünk.

Ó, úgy égünk a néma tűzben:

fehéren és ártatlan-árván,

izzik bennünk a virág illata

és ég szemünkben a szivárvány.

Szintelen. Fényét sohse látjuk,

nem lehet előle kitérni,

benne jövünk és benne búcsuzunk:

a néma tűzben el kell égni.

Szerelem és halál [55.]

Környey Zoltán

JŐJJ VELEM

Szép járni tavaszi mezőkön

és puha fűben megpihenni,

patakok útján menni, menni.

Kezünket átkulcsolni lágyan,

inni a boldogság borából:

szerelmes csókok mámorából.

Szemünket bódultan lezárni,

reánk a hold hűs fényét várni,

a sziveinket megtalálni.

Ne járjon felhő sem az égen,

kedvünkre minden csillag égjen,

a szemed kérjen.

Szerelem és halál [53.]

Környey Zoltán

MI LENNE?

Sóhajaim: apró cselédeid

a vágy aranyhintóján visznek feléd,

mi lenne, ha a szívem értenéd?

A lelkem ma kis tenyeredbe száll,

mi lenne ha piros virággá válna,

elejtenéd a nagy csodálkozásba?

Szeretnék lenni: lánc a nyakadon,

vércsepp, mely forrón szívedbe szalad,

keskeny kék sáv sötét szemed alatt,

gyümölcs, amibe éhesen harapsz,

köny, melyet… igen, érettem ejtsz,

emlék, mit soha, soha nem felejtsz,

elmúló felhő házatok felett,

a por, ami száll ablakod előtt

s a szeretőd.

Szerelem és

halál [47.]

Környey Zoltán

FALUSI BAKTER

Szelid, pléh Krisztus az út közepén,

végig mély sár nyúlik vigasztalan,

viharvert vándor alszik boldogan,

nyitott félszer mélyén alszik szegény.

Sötét csend sóhajt a házak felett

pincékben ízes szőlő nedve forr,

az eső csorog, mint csapon a bor,

a bakter órát kiáltni feled:

szemei aszott, szomorú szemek,

ruhája nyűtt, csizmái vének,

(kocsmából szól kurjantó ének,

most, most indulnak a kisértetek)

lámpása bújik ereszek alatt,

meg-megáll, nem tudja mit tegyen

és hogy néha társa is legyen,

kóbor, gazdátlan kutyát simogat.

Szerelem és halál [45.]

Környey Zoltán

ŐSZIRÓZSÁK

Fehér, puha, szerelmes leánykezek

tépték s kötötték nagy, buja csokorba

és most a néma, elfáradt virágok

színes fejükkel felém intenek.

Az alkony lilán járja be szobám,

ellankadt testem lágyan meghajolva,

valami régi szerelemre várok

s bús dal jajdúl a régi zongorán.

Minden olyan fáradt, méla és beteg,

az őszirózsák félve összebujnak

és megsiratva a napsugár csókját

hervadt sziromkönyeket ejtenek.

És hallgatják a fájó, régi dalt,

hattyúdalát szép nyári álmaimnak,

titkon kilesnek s remegve susogják:

elpusztulunk, mert már minden kihalt.

Szerelem és halál [43.]

Környey Zoltán

DAL

Tavasz… ma lázadó leszek:

versenyre szállok a könnyű madárral,

szememben fénylő, lopott napsugár

s a vágyam tiltott, uj mezőkre szárnyal.

Minden csepp vérem forrong s égve lázad,

letépem első virágkoronádat:

felékesítni véle kedvesem.

Tavasz… a hárfád ellopom

s én zengem el az ébredés dalát ma,

csengő éneket, ujongót, derűst:

– tudod az enyém halk, szomorú hárfa

és énnekem most édes, víg a kedvem,

kacagnom kell, ahogy rég nem nevettem:

hosszan, gondtalan és szerelmesen.

Tavasz…. holnap rabod leszek,

mert rózsából van verve a bilincsed,

szigorú úr légy, mi szót fogadunk:

láncold örökre egybe sziveinket.

De ma, ma egyszer még szabad leszek:

ujongó, pajkos, gondtalan gyerek

és játszótársam lesz a kedvesem.

Szerelem és halál [42.]

Környey Zoltán

FÁRADTAN REÁ GONDOLOK

A szent láz rózsákat nyitott

tegnap a szájamon,

halk lépteid hallottam és meleg karjaid

fonódtak nyakamra:

lehunytam szemem, aztán felnyitottam

s egy gyöngyszemet láttam a padlón gurulni,

most nem tudom: talán könny volt az.

Ifjú füvek hűs, fázós illatában

kellene járni vágyban, esztelen,

(az illanó perc nem zavarna itt:)

az égbe dobni a mult vágyait

és érezni, hogy testünk meztelen:

ifjú füvek közt járva esztelen.

Szavak értelmét vidáman felejtve

heverni csóktól részegen, vadon,

kinyitni szivünk minden ajtaját,

felinni a csend minden sóhaját:

együtt tünődve tünő álmokon.

Behunyt szemmel látom karcsú nyakad:

a legszebb gyöngysor most rajta ragyog,

szemei mind a tieid tündökölnek

s mint a fájdalmam tiszták és nagyok.

Szerelem és halál [39.]

Környey Zoltán

NEHÉZ ELKÉSZÜLNI

Mindig valami készülődés,

egy nap sincs bevégezve semmi:

mintha el sohse kéne menni.

Holnap is örülni akarnék,

ha örömem van és ha bánat:

lázasra sírni az orcámat.

A Ma tegnap lesz s ma a Holnap

és mégse tudok készen lenni

és senki sem tud könnyen menni.

Igy csalogat az Ismeretlen

és mégse tudunk hinni benne,

mintha az egész mese lenne!

Szerelem és halál [34.]

Környey Zoltán

SÉTA A HEGYEN

A hullámos ezüst vizen

mint gyűrűben csodás smaragd

égett a sziget zöldje lenn

s mi ketten a vén hegyen

vártuk: szavunkból csók legyen.

A város tőlünk messze volt,

az életünk ott lenn maradt,

vágyunk egymás felé hajolt

szívünkben könnyű zene szólt,

szállt, szállt a nap és jött a hold

mint fák közt lengő lampion

és fénye mind arcodra szállt,

úgy pihentél karjaimon

és nevettél csókjaimon,

nevettél a csókjaimon.

És amint jöttünk lefelé

a szavunk mind halkabbra vált:

szivem már nem volt szivedé,

kezem kezed elengedé...

így értünk házatok elé.

Nyugat, 1918. 16. szám

Környey Zoltán

HA ELJÖSSZ

Ma belopózott szívembe a kétség

és cserbenhagytak lelkem szép derűi

a féltés, önvád sötét keselyűi

jöttek s karmaik a testembe vésték.

Sebeimből patakba folyt a vérem,

az ajkam olthatlan lázak gyötörték

és homlokomat jéghideg verejték

lepte el, – vártalak halottfehéren.

Ha eljössz, hozzál egy marék virágot,

egy kacagást s hogy ébredjen szivem

egyetlen csókod is elég nekem.

Ha eljössz, elhozod a boldogságot.

De én cserébe mit sem adhatok:

mert mit adhatnak a szegény rabok?

Szerelem és halál [31.]

Környey Zoltán

VÉGE A BÁLNAK

Ajkadon búvó sóhajt sejtek,

de dicsérni kell Karnevált,

a konfetti hajamra szállt:

emlékben távol táncot lejtek.

Jőjj kedvesem, üljünk le itt,

vigyázz, vigyázz: senki se lát

és kell a csókod: el ne vidd.

Meleg zenében kedvesen

csapkod a könnyű legyező…

mondd csak nem láttad a szivem?

Nézz ki édes az ablakon

a kékes hó hogy csillan ott

az égbevágyó tornyokon.

Magamtól ma oly messze mentem,

az arcod fehér fényben ég…

már menni kell?... ne még, ne még…

Csókolj meg engem!

Szerelem és halál [30.]

Környey Zoltán

DÉLIBÁB

Itáliába szeretnék menni,

langyos lagunák felett ringani,

utak távolát nézni szótalan,

selymét az égnek és fehér karodnak:

kár itt a ködbe hulló percekért,

az énekért, a szürke évekért.

Szeretnék mindent, amit nem lehet:

este mi fáj, ameddig jön az álom,

reggel mi fáj, ha elborult a nap,

engem hív messze: fú a déli szél,

téged hív messze: fullaszt, fáj a tél…

Elmenni búcsú nélkül és veled,

miért nem lehet?

Szerelem és halál [29.]

Környey Zoltán

INTERIEUR

A lámpa lágy, szelid fénnyel világit,

sóhajtó szél rezzenti ablakom,

szivemre ölel büszke két karom

és érzem már a szerelem csodáit.

Ha rózsa nyílnék csókjaim nyomába:

túlnőne rajtunk a virághalom,

remegő ajkam forró ajkadon:

így mennék át egy jobb, egy szebb világba.

Fölrezzenek… tompán ütött az óra,

jábujjhegyen, nehogy felnyisd szemed:

lassan, lopózva most odamegyek.

S már fordul vissza irigy mutatója

s én ujongva, mint egy pajkos gyerek:

altató dallal… felébresztelek.

Szerelem és halál [28.]

Környey Zoltán

NYUGALOM

Mily nyugodt, csendes a nyárvégi éjjel:

a nagy hegyeken pásztortüzek égnek,

felém lobognak lámpái az égnek

s lágy illatot lehelnek most a kertek.

Eszembe jutnak a halk, röpke csókok,

mik számra s onnan a szivemre hulltak,

a rózsák, amik takarják a multat

s a karok, melyek néha megölelnek.

A mély sötétben hosszú árnyak járnak

és mintha tompán intne nyugovóra:

egy régi tornyon éjfélt üt az óra

s alszik a fény a messze ablakokban.

Lázas szemem az alvó ködbe réved,

a vérem zúgva ömlik a szivembe,

kacagó lányok jönnek énekelve

s álmodó lelkemben már nyugalom van.

Szerelem és halál [27.]

Környey Zoltán

A TÁNC

Repülő kocsik fehér hóban...

kedves, fehér s szines ruháju

nevető lányok, asszonyok

és friss parázs a kandallóban.

És lágy illat és halk zenének

boldog, édes, kényes ütemje,

piruló arcok, tárt szivek

és minden ajkon ének, ének.

Már leng a tánc és mindig szebben:

karok félve, titkon ölelnek,

mint kandi gyermek nézem én

és boldogság fáj a szivemben.

Én is érzem a néma lázat,

vinne, vinne forró körökbe...

(de egy sóhaj, amely miatt

ah nem tudom megnyitni számat.)

És leng a tánc... ó mi jó lenne

lehunyt szemmel felinni édes

lányok hajának illatát,

a tánc... forogni, szállni benne.

Szerelem és halál [25-26.]

Környey Zoltán

RANDEVÚN

A lassú víznél hogy vártalak téged:

a ködben a sok lámpa fázva égett,

a hidon át jött a hideg December...

a szájamon tegnapi csókod égett.

A villamosok csilingelve mentek,

kocsisok száján szálltak szelid szentek,

kerék csikorgott, csattogott az ostor

és a kezemben virágok pihentek.

És elgondoltam, hogy az én szobámba

a tűz mesél és alszik most a lámpa

s a pengő húrok néma zongorámon

és szivem titkos álmukat kivánta.

És nem jöttél... a hold furcsán mosolygott,

mindenki érthetetlen szókat mondott,

a tagjaimban átfázott a vérem

s az estharang oly szomorúan kongott.

Szerelem és halál, 1918 [17.]

Környey Zoltán

A LIGETBEN

Fehér ködfelhők úsznak fenn az égen

mint fáradt hattyúk csendes, nagy tavon,

az idő álmos, langyos őszi este,

a vizen lassan megy a csónakom.

A méla csend úgy ráül a szivemre,

eltévedt nótát hoz felém a szél…

és sír a dal, mintha engem siratna,

sírni szeretnék, de nincsen miér’.

Üres a szivem és üres a lelkem…

– a víz himbál sok száraz levelet –

ah, nincs bánatom, de örömem sincsen

és miért? erre sincsen felelet.

Szerelem és halál [14.]