Keresés

Kercsó Attila

KOPJAFÁK

Földünkbe ültették

sejtető nagy jelnek

kikben a múlt bújkál

azok emlékeznek

cserefába rótták

az idő ne fogja

nagy időtlenségnek

legyen szószólója

rajta titkos véset

és mégis megérted

valamit vesztettél

van ami megéltet

acélos gerinccel

várja tisztelgésed

főhajtással állasz

kezedben kalapod

csizmád a tegnapból

holnapba hagy nyomot

mert áll a kopjafa

szálka az időben

akik beleásták

biztatónak szánták

konok hirdetésnek

keserű években

örök túlélésnek…

rótták cserefába

őseink fölébe

legyen ittjártunknak

piros-feketéje.

Kopjafák árnyéka,

1995. március 20.

[11.]

Kercsó Attila

ÉS EGYRE…

És egyre csüng a sötét felhő,

az eső folyton csepereg,

sötét szürkébe ázott utcák

lopják az árnyat s színeket.

Szívdobbanásnyi szünetekben

olykor a napfény hiteget,

de újra kezdik pityergésük

a dús emlőjű fellegek.

Minden folyik, csak itt-ott állnak

sárgás levükben pocsolyák,

– kopott foncsorú tükrök – bennük

csapzott szél fésüli haját.

Vizes madárcsőr, hamis ének:

repülni lucskos tollal itt?!

összebújnak a nedves ágon.

Az este nyújtja karmait.

Jaj! meddig csüng a sűrű felhő?

vagy vízzé válik a világ,

kókadt fején elázott szirmok:

már nem is virág a virág.

Kopjafák árnyéka, 1994.

január 26. [27.]

Kercsó Attila

A KÚT

Kibuggyan

a földnek vére

rákönyököl

kő a kőre

hallgat a víz

néha rezdül

egy darab ég

szemén békül

cseppen a csepp

haza vágyik

láncos veder

napot áhít

jönnek-mennek

fenn az árnyak

pihenő kell

a vándornak.

Öregebb lesz

mint a házak

a remények

vele fáznak

benne mélyek

igazsága

magányában

sosem árva

járhat tőle

világ szája.

Iszik barát

iszik ellen

egyként jöttek

mennek ketten

szavát érti

mindenkinek

nincs aki őt

nem érti meg.

Éltet adón

marasztalna

néma vonzás

áldott gondja.

Kopjafák árnyéka,

1993. október 2.

[51-52.]

Kercsó Attila

EGYFÉLE HAJNAL

Ablakkeretben sejlik a reggel,

Foszlik a szürke, illan a csenddel,

Elfészkelődik levél az ágon,

Révedt szemekből röppenő álom.

Ráncos az arc, és ráncos a párna,

Ébredő zajnak csattan a szárnya,

Zilált hajakba fúródnak ujjak,

Surran a gond, és kopog a holnap.

Felnyög az ágy is, szakadnak szálak,

Körvonalakba bújnak a tárgyak,

Roppan a csukló, sajdul a térded,

Évek haragját csontodban érzed.

Csordul a víz, és borzong a hátad,

Ki lesz az újság, ki lesz a bánat?

Hűvös kilincs a kezedet várja,

Duzzad a fény és kihűl a párna.

Szemelgeted a valót, az árnyat,

Moccan a kéz, és rándul a vállad,

Valami indít, valami meglök,

Tétova léptek, meredek lépcsők.

Kattan a zár, egy veréb csippent,

Valami benned birkózik itt, bent,

Ablakkeretben csobog a reggel,

Sápadnak titkok, mire a nap kel.

Kopjafák árnyéka, 1993. május 21. [22.]

Kercsó Attila

SOHASEM BIZTOS…

A végeredmény meddig késik?

Nincs helye a pontnak sehol?

Vessző lézeng a mondat végén,

S a gondolat tovább lohol.

A bezárt ajtó kulcsát várja,

Romok háta füvet kínál,

Hideg kéményben füst az álom,

Fenn fészket rak egy gólyapár.

Az elhullott morzsákat mindig

Felszedegeti valaki,

Ideiglenes igazságát

Mindenki fennen hirdeti.

Stafétabot az útját járja,

A pihenés hamis neki,

Egy célunkat követi másik,

Nekilendül, ki átveszi.

A végeredmény sosem véges,

Van Dérynek egy mondata:

„Nincs ítélet” – leírta régen –

Magadnak lehetsz igaza.

Kopjafák árnyéka, 1993. jan. 31. [72.]

Kercsó Attila

MI MARAD?

Elindultál a semmiből,

Csak oda is térsz vissza,

Hagyatékod a feledés

Itatósa felissza.

Megbélyegeztek névvel is,

Hogy el ne vessz a sorban,

E jellel élsz míg homlokod

Ember-pecsétjét hordja.

Marad utánad névtelen

Egy elsimuló lábnyom,

Vagy tárgyaidnak halmain

Virágzik feledés-gyom.

S mégis valahol megmarad

Egy újra hangolt ének,

Melyet unokád dudorász

Míg sarjadnak az évek.

Hányódó poros kócbabák

A padlás szögletében,

Tűzgyújtónak szánt verssorok

Megbarnult töredéke.

Repedezett kép a falon

Kinn öregedő nyírfa,

Az árnyékában megpihen,

Aki most indul útra.

Kopjafák árnyéka, 1992.

november 21. [73.]

Kercsó Attila

MIT ÉR A VÉG?

          … az élet az égvilágon

          semmire sem jó: nincs finalitása.

                                      (Székely János)

Sok kérdésre a felelettel

adósunk maradtál, világ!

kezünkben régen fonnyadoz már

s nem tudjuk, kinek jár virág.

Vizek bugyognak, hol merítsünk?

korsónk szikkad tűző napon,

lápok között sziget a zsombék –

parton ülő aggodalom.

Araszolunk tapogatózva

bölcsektől orozni szikrát,

de a lidércfény ott lobog fel,

ahová utat senki nem lát.

Malomkövek közt morzsolódva

liszt és korpa egy zsákba hull,

a homokon ha gyémánt csillan,

megküzdünk érte cudarul.

A tökély lejti sámántáncát,

a nagy varázslat véget ér,

a dicsőségre rest a józan

s illatát veszti a babér.

Míg határtalan végtelenben

kóbor kutyánk az értelem,

helyét nem képes megtalálni –

üres palack egy tengeren.

Kopjafák árnyéka, 1992.

október 15. [70-71.]

Kercsó Attila

VISSZAHOZ

Van, amikor egy mozdulat,

van, amikor egy hangszilánk,

máskor egy vénhedt repedés

az utca sarkán rádkiált.

Van, amikor egy görbe fa,

van, amikor a néma kő,

hiányzó léc a kertkapun,

satnyult emléket csal elő.

Legelő bárány sánc fokán,

csengettyűszó vagy fűzfasíp,

ébredő mezők hangjait

felidézni még visszahív.

Egy porba hullatott kalász,

fecskefészek fal szögletén

s a tűnedező gondolat

jó házőrzőként visszatér.

Van, amikor egy mozdulat…

vagy a kopott cukrosdoboz,

fakó képre fagyott mosolyt

a veszendőből visszahoz.

Kopjafák árnyéka, 1991. júl. 1. [32.]

Kercsó Attila

MÉG DADOGOK

Újraszülettek a hasonlatok,

Most már magamra hasonlíthatok,

És egyenesre faragom a szót,

Mely gondjaimnak görbe tükre volt.

Még dadogok, a nyelvem reszketeg,

Nem is a test, a lélek volt beteg,

Kitépett szárnyú madár reszketett

Az eltaposott virágok felett.

Lakatok, zárak ajtón s ablakon,

Pókháló nyílt, s az nem vette zokon,

Ha könyveinkben – pincemély alatt –

Csontvázakká száradtak a szavak.

Még dadogok, a hangom reszketeg,

Nem csak a test, a lélek is beteg,

De próbálgatják már erejüket

A repülésre biztató szelek.

Kopjafák árnyéka, 1990. jan. 16. [12.]

Kercsó Attila

HARMADIK ÉVSZAK

A gondolatok barna évszaka –

fakult levélen filozófia.

Terveink helyén ül a számadás,

kincsét őrizni gondos vermet ás.

A gondolatok sárga évszaka –

magába roskad súlyától a fa.

Kínál az ég, és adni mily öröm!

gyík napozik egy langyuló kövön.

A gondolatok kristály évszaka –

szikrázó kékben egek harmata.

Gyűjtő kezeknek idénye beért,

most adja vissza, amit megígért.

A gondolatok felnőtt évszaka –

nem kockáztat a bizonyság maga.

Beérkezettek halkszavú hitét

áttetsző vizek fodra szórja szét.

Kopjafák árnyéka, 1989. szeptember 25. [26.]

Kercsó Attila

A MI SZONETTÜNK

Ha testünk tobzódása véget ér,

S bágyadt nyugalma telepszik az éjnek,

Ajkunkon szinte felsóhajt az ének,

S a mezítlábas nesz már útra kél.

Más nem hallatszik, csak lélegzetünk,

Szívverésünket számolja a párna,

Míg sejtjeinknek eloszlik a láza,

Még itt van, amire már emlékezünk.

S ha ennyi volna, mivel is maradnánk?

A közös fáról elfogyasztott almánk

Nyelvünkön csak kesernyés ízt hagyna,

De megsimítom nedvesült hajad,

A szemed csillog, s benne megmarad

Hevült arcomnak nyugodalmas mása.

Kopjafák árnyéka, 1984 [23.]

Szerintem nem. (Bár idézőjelben van, mégsem gondolom, hogy tudják.)

(Ma buszból sikerült lefotózni.)

Vajon tudják-e, hogy ezt 80 éve írta József Attila...

Ez a részlet legalább 1 éve ki van írva a Rákóczi úton a Rókus oldalán:

"Sziszegve se szolgálok aljas, nyomorító hatalmakat"

Szép napot kívánok Mindenkinek!:-)

****

József Attila 

ARS POETICA

Németh Andornak

Költő vagyok - mit érdekelne
engem a költészet maga?
Nem volna szép, ha égre kelne
az éji folyó csillaga.

Az idő lassan elszivárog,
nem lógok a mesék tején,
hörpintek valódi világot,
habzó éggel a tetején.

Szép a forrás - fürödni abban!
A nyugalom, a remegés
egymást öleli s kél a habban
kecsesen okos csevegés.

Más költők - mi gondom ezekkel?
Mocskolván magukat szegyig,
koholt képekkel és szeszekkel
mímeljen mámort mindegyik.

Én túllépek e mai kocsmán,
az értelemig és tovább!
Szabad ésszel nem adom ocsmány
módon a szolga ostobát.

Ehess, ihass, ölelhess, alhass!
A mindenséggel mérd magad!
Sziszegve se szolgálok aljas,
nyomorító hatalmakat.

Nincs alku - én hadd legyek boldog!
Másként akárki meggyaláz
s megjelölnek pirosló foltok,
elissza nedveim a láz.

Én nem fogom be pörös számat.
A tudásnak teszek panaszt.
Rám tekint, pártfogón, e század:
rám gondol, szántván, a paraszt;

engem sejdít a munkás teste
két merev mozdulat között;
rám vár a mozi előtt este
suhanc, a rosszul öltözött.

S hol táborokba gyűlt bitangok
verseim rendjét üldözik,
fölindulnak testvéri tankok
szertedübögni rímeit.

Én mondom: Még nem nagy az ember.
De képzeli, hát szertelen.
Kisérje két szülője szemmel:
a szellem és a szerelem!

1937. február-március

ANYÁK NAPJÁN.......

Május első vasárnapján,
Anyák napja szép hajnalán
Kimegyek a temetőbe
Rózsacsokorral kezembe

Megállok a sírhantodnál
Szólítalak édesanyám
Könnyem hullik a sírodra
Kezemmel a fejfád fogva

Eljöttem hát édesanyám
Köszöntselek anyák napján
Illatozó szép rózsákkal
Szívem telve fájdalommal

Mert ez a szép anyák napja
Csak nekem oly szomorú
Más mindenkinek oly boldog,
Kinek él az édesanyja

Mert, hogy én már nem láthatlak
Eltakar a néma sírhant
Két kezemmel fogom fejfád
Sírva köszöntelek drága édesanyám!  

(Átyim Lászlóné)

Kepes Sára

NAPSZAKOKBA ÉS SZERELEMBE

Napszakokba és szerelembe

rejti magát a valóság.

Este fejét ki letette,

táguló világba a gondját

(azt, hogy a hámba befogják,

bárha húzni nincs meg a kedve

s tölt hiába nyolc robot-órát)

messzire dobta-vetette.

Mint aki úszni szeretne

s látja, tiltva ringnak a bólyák,

úgy találok napbanevetve

út közepén tilalomfát.

Úgy, ahogy – sietve tehozzád –

rejtem arcom öledbe;

rejti magát a valóság

napszakokba és szerelembe.

Képes Géza

JÖVENDŐ

      „Ezután láték új eget és új földet“

                                                      Jel. 21:1.

A napba néztem még dühöngve, dúltan,

hol kék csempével van az ég kirakva.

180°-os szögben megfordultam

s várok a felderengő anti-napra.

Ég, föld, világ, fény, alak és anyag,

cserben hagylak mint duzzogó gyerek –

Anti-nap, anti-világ, anti-anyag,

kézenfogva már ti vezessetek!

Túllát szemem a mindenség határán,

hol nincs halál, csak csupa újrakezdés –

Ne hagyjatok itt ténferegni gyáván!

Az első ég, föld s minden tenger elvész,

de új világok óceánja vár rám,

hol uralkodik a Mérleg és a Bárány.

Új aranyhárfa [420.]

Képes Géza

ELŐSZÓ

Ha azt hiszed, hogy olcsó élvezet

lesz a könyvem, akkor dobd a sutba még most:

az út velem meredek, szakadékos

s fehér-izzó csúcsok felé vezet.

Megláthatod az ezerrétű lét

lelkemben a képét hogyan feledte.

Az ablakok a tó lágy tükörét

hogy ellepik, egymásra tekeredve!

Itt még követsz, de hogyha majd utunk

e jelenség-világból kilohol,

találok-e mellettem valakit?

Velem maradsz-e, hogyha eljutunk

a legtávolabbi övig, ahol

túlélesült fény s végső árny vakít?!

Innen és túl [52.]

Képes Géza

LELKES TÁJ

A léha felhők alszanak,

a rét illata bódító;

vérkönnyes Krisztus-arc a nap,

Verónika-kendő a tó.

Nyárfa vacog a part fölött,

látja magán a vért, kusza

arccal bámul és nyöszörög:

nagy isten, ő a gyilkosa?

De hull az este: békecsók,

a tóra hűs lepel terül.

Fülel a táj, már nem vacog

a nyárfa sem. Elszenderült.

Fák könyve [38.]

Képes Géza

A XC. ZSOLTÁR

Időtlen időktöl hiszünk tebenned,

Te voltál, Uram, biztos menedékünk,

mikor nem voltak még hegyek, se völgyek,

föld és világ nem öltött formát nékünk.

Igaz Istenünk voltál, az is vagy

öröktől fogva, jóságos és nagy.

Semmivé teszed te az embert, mondván:

„Térjetek földbe, emberek fiai!

Porból lettetek, hát legyetek porrá!“

Mert ezer év a szemedben csak annyi,

mint a tegnap: jött, elmúlt, vége van,

mint az éj negyed része: elsuhan.

Mintegy árvízzel elragadod őket,

olyanok lesznek, mint az álom reggel.

Mint fű, mely elszárad, még alig nőtt meg,

mint a virág, amely többé fel nem kel.

Haragod miatt megemésztetünk,

nagy búsulásod miatt elveszünk.

Mert mi álnokságunkat te megláttad,

titkos vétkünkre rálelt tekinteted.

Haragod miatt napjaink elszálltak

s röpülő éveink búcsút intenek.

Életünk hossza hetven, nyolcvan év –

okkal kérdjük: állandóság van-é?

Ki tudhatja haragodnak erejét,

ki ismerheti meg gerjedelmedet?

Taníts minket, mi az égi bölcsesség,

hogy elkerüljük a veszedelmeket.

Légy kegyelmes hozzánk, szolgáidhoz

s elviseljük parancsod, bármit hoz.

Tölts be minket a te nagy jóvoltoddal,

hogy énekben vigadjunk minden reggel.

Éledjünk, mint az ágba oltott gally,

ha rásüt a Nap – teljünk meg fényeddel.

Gondok múltán ránk áldásod osszad,

ellent tudjunk állni a gonosznak.

Ragyogjon a te szolgáidban végre

dicsőséged, és azok fiaiban;

legyen rajtunk a mi Urunk szépsége

életünknek jó és rossz napjaiban.

Kezünk tettét, kérünk, erősítsd meg,

kezünk tettét, mondom, erősítsed.

Magyar zsoltár [635-637.]

Képes Géza

A XLII. ZSOLTÁR

Mint a forrás friss vizére

vágyakozik a szarvas:

szívem vágyik, hajtja vére

Tehozzád, ó, irgalmas.

Rád áhítozom nagyon,

itass meg, mert szomjazom –

Uram, Istenem, adj erőt

megállnom szent színed előtt.

Éjjel-nappal égő könnyek

sózzák meg kenyeremet,

midön ellenségim jönnek

kérdvén: „Hol az Istened?”

Ezekről emlékezem,

igen megkeseredem –

Istenem, házadba mégyek,

hol örvendezvén dicsérlek.

Mért hagytad el így magadat,

én lelkem, mért csüggedsz el;

Hisz van még benned indulat

Istent várni könnyekkel.

Ne nyugtalankodjál hát,

bízzál benne, s adj hálát,

s amíg szíved hálálkodik,

az ő arca megszabadít.

Nyomorúságok mélysége

egymást űzi, kergeti.

Az árvíznek sincs még vége,

Uram, vess féket neki.

Mért könyörgök hiába?

Mért járok gyászruhába?

Ellenségim mért bántanak?

Reám kardot mért rántanak?

Örvény örvénynek kiáltoz

zuhatagod hangjában.

Ellenségem éngem átkoz

veszett, vad haragjában.

És úgy érzem, mintha ím

eltördelnék csontjaim.

Gyaláznak szorongatóim,

belém vág szorongató kín.

Nappal parancsolja az Úr

az ő irgalmasságát

s a vak éj, ha reám zúdul,

kegyelme a biztos gát.

Ellenségim szavait

zsigereim kivetik.

Magamat biztatva mondom:

Bízzál, az Úr győz a gondon.

Magyar zsoltár [634-635.]

Képes Géza

ÉNEK MEREDEK PARTON

Nem akarok ordítani, nem:

   a fülhasító ordítozást is

      elnyeli a falánk századok

         iszonyú csendje

Nem építek én

   ércnél marandóbb

      emlékműveket sem:

         az idő fürge

            könnyű lépte alatt

               a szavakból faragott

                  oszlopok is

                     rendre leomlanak

Barlang sziklafalára

   könnyed vonalakat

      rovok én

         tompa színekbe

            ágyazom őket –

               közbe csendesen

                  fütyörészek.

                     Bánom is én ha

                        senki se nézi:

                           énnekem ez gyönyörűség.

Ott maradhat a sziklán

   vagy eltűnhet örökre

      Értelme csak egy volt:

         míg róttam a szikla

            sima falára:

               az idő ez a roppant

                  hangtalan leszakadó

                     tébolyult zuhatag

                        pár percre megállt.

Magyar költők 20. század 3. [55-56.]

Képes Géza

CERUZASOROK

Úgy élünk, mintha örökké élnénk,

pedig lehet, hogy holnap meghalunk –

Erre gondolva semmit el nem érnénk,

talán halálba hajszolnánk magunk.

Ha valamelyikünkből szikra pattan,

a másikunkba hullva hamvad el –

A mi piros szegfűnk hervadhatatlan,

élő, sötétzöld leveleivel.

És nem torzsalkodunk mi az idővel,

mi élünk és az idő működik:

fehér haj, szelíd figyelmeztető jel

és ráncok fel egész a homlokig –

De ráncok közt töretlenül ragyog

a szem, a szem: kivetíti a lelket –

Soha ilyen szép, tiszta ablakot!

Soha ilyen vérzúgató szerelmet!

Örök szomjúság, Budán, 1987.

november 21-én [109.]

Képes Géza

PARABOLA-ÍV

Vágyaim gyújtópontja: mosolyod.

A végtelenből jött parabola-

ív – végtelen felé tart, ahol a

könyörtelen jövő már várja mint

egy isten: mutatóujjával int

s megnémul az agy, elnémul a szív.

Mosolyod tündöklően egyszerű,

árad belőle szikrázó derű –

Átfoglak és hallgatom szívverésed,

részeg vagyok a mosolyodtól, részeg –

Köröskörül kavarog a világ –

a fenyegető jövőbe ki lát?

Benzines palack és gyufa rejt tűzvészt –

A jelenünk se biztosabb – ne fürkészd,

inkább magadfeledten mosolyogj,

mosolyogj…

Örök szomjúság,

Budán, 1987.

november 1-jén

[108.]

Képes Géza

KISUGÁRZÁS

Szép-szelid

szemed

okos is:

előtte

megtorpan

a halál-kocsis –

torpanjon is meg

az októberi rózsa

százszorta

frissebb

mint a

nyaranta nyílt:

arról

hoz hírt

hogy az

októberi rózsa

küldetés

októberi fény

fürdet és

szép

okos

szemed

rám

mosolyog

ámulni való vagy

nagy és komoly ok

sürget

hogy a mosolyt

leigyam

rólad

Örök

szomjú-

ság,

[106-

107.]

Képes Géza

KÖSZÖNÖM

Irénnek

Egyetlen jó az életemben

te voltál, te vagy, te leszel.

Kapocs, mely az élettel összekötne,

van ezer meg ezer,

de mindegyiket, bármely pillanatban

szétszakitom mint pókhálószövetet.

Hogy voltam, hogy vagyok, hogy leszek:

köszönöm neked.

Örök szomjúság, [105.]

Képes Géza

ÜNNEP RAGYOG RÁNK

Úgy érzem, sokszor olvadt érc a vérem,

a vágy ragadna már, de fékezem –

Forró tested csókolnám, ahol érem,

de nézik: mit mond ajkam és kezem.

S állunk, mint ott a dombon az a két fa:

a tavasz tündér fénnyel int nekik;

ágaikkal egymáshoz érnek néha,

csordulva áradnak jó nedveik.

De tudom: leszünk egyedül mi ketten,

nem számoljuk a perceket tovább:

ünnep ragyog ránk, szívünk visszaretten,

muló percben ízleljük a csodát.

Véred vadul dobolja riadóját,

nem menekülsz, hisz hasztalan, tudod –

Összeforr bennünk álom és valóság

és lázban égünk mint a trópusok.

Örök szomjúság, [97.]

Képes Géza

EGYEDÜL – VELED

Forró

júliusi

délután –

Egész

délelőtt

esett.

A levegő

még

nyirkos

   és

ólmos

a ködtől

mint a

szem héja

sírás után.

Itt szorongok

toporogva sután:

szemem

kinyitom

   és

hallgatok:

hallom a

hangod

pedig

levegő se

rezdül

s egyszerre

látlak

csillanni a

könnyű ködön

keresztül

mint levelen

a harmatot.

Új évszázad elé,

1987 [198-199.]