„Arról van szó, ha te szólsz, ne lohadjunk, de mi férfiak férfiak maradjunk és nők a nők – szabadok, kedvesek – s mind ember, mert az egyre kevesebb…” J. A.
Ahogyan egykoron Thomas Mannt kérted, halkan lépkedve járulunk elébed,
gyermekek, ifjak és őszülő vének, serdülő, repeső, kérges remények,
József Attila, hidd el, hogy nagyon szeretlek, ezt még anyámtól örököltem, áldott jó asszony volt, látod, a világra hozott. S megtanította, hogy az árvákat nagyon kell szeretni. Kisgyermekek mind. Ölbe kell őket venni. De a haláltól tudom, e tudás rajtad már nem segít. Rég elcsitultak konokul fájdalmas gondjaid. Valódi hazádba, végül a másvilágra szereztél jegyet, Oda, hol a világ gyalázata többé már nem a te szégyened. Látod? Ünnepet ülünk születésed felett. Talán sírsz rajtunk, vagy nevetsz. Vagy elfordítod a fejed, S a meg nem rakott nagy-nagy tüzet hiába keresed. Látod, mi nem tudunk azóta sem gyufát gyújtani. Elvesztünk, gyere minket bármilyen fokon tanítani. Mert a rend még áll, melyben lelked nem volt honos. Itt könnyebben teng még mindig az alattomos. A nép retteg, hogy ha választ, Szemét lesütve fontol sanda választ. Gyere hát, ülj le közénk és mesélj. Látod, itt egyre sűrűbb az éj. Elfeledtük közös múltunk, kivágtuk az élet fáit, Eltemettük mi magunkat, nemcsak szegény Kosztolányit. Foglalj hát helyet köztünk. Köztünk, hol néhányan még értjük a szót. Itt, hol a világ még világot jelent s a való valót. Kik próbálunk megmaradni férfiak s nők kevesen, Kik könyvedet lapozzuk szépen, türelmesen. S akarjuk hinni, hogy halálod nem volt hasztalan, Áldozatod megvált minket s e szennyfolyó nem parttalan. De benne élünk, s a mocsok úgy tapad ránk, Mint beteg testre a borzalom, a rák. Ülj le hát közénk, itt hazug eszme még nem hódít. Mondd az igazat, az sem baj, ha csak a valódit. Csak mondj valamit, hogy hihessünk, éljünk, Segíts, hogy kibírjuk, s többé ne féljünk. Mondd, hogy nem volt hasztalan a tisztaságod, Hogy zászlónkra tűzhessük árva igazságod.
Holnap nem lesz rá időm, ezért ma teszem fel a költészet napjára szánt válogatásomat.
Fehér Miklós: József Attilának
főhajtás 1999-ből
Te makacs, nyakas, konok, beképzelt, Örök telhetetlen, szerelemre éhes Magányos harcosa voltál a szónak, Eretnek gondolatok alkotója, Barátok nélküli mindenki barátja, Ki adni nem akart, Nem érdekelte hála, Ki úgy szállt alá poklok mélyire, Hogy vele volt az ég minden hite, Kiből a szavak vad indulattal, Mint sebből húsa, vérzőn kiszakadtak.
Te a szürkék közt színes szivárvány, Ki fent az égen is magányos árván Tündökölsz, tudva, hogy csodálnak, Kik lesunyt fővel földre nézve járnak És isten-fényedtől rettegve félnek, (Mert ők homályban, sötétben élnek) Átkozzanak, gyűlölve megvessenek; Hisz holt lelkek csak - nem elevenek, Ők fáklyaként égni sohasem tudva, Péterfillérükért földig hajolnak..
Rossz frázisok közt, üres szólamokban, Bántó fegyver minden értelmes mondat! Kínban, görcsben kántáló dalnokok, Marakodnak uraktól lökött koncokon, És féltékenyen mindenkit gyaláznak, Akiben igazi tűz ég, és nem alázat Hajlítja derekát, vezeti tollát, Akinek nem epe böfög föl torkán, Hanem szépség, a szó tiszta varázsa, Az emberi lét örök hozsannája.
Így lettél Te irigyelt - megvetett, Örökön magányos, örökké sértett, Szakadt gúnyájú éhező koldusa, Minden szeretetnek, minden szépnek, Kiben lassan, ahogy teltek az évek, Gyűlt a harag, a pusztító méreg: Hiábavalósága pusztában a szónak, Szivárvány színei a szépre vakoknak, S melyben elpusztulsz, mint sziklán a magok, Mint tested, mikor sínekre hanyatlott.
Gondoltam, hogy Te készítetted a képet, ezért volt ott zárójelben egy "d":-). Nagyon szép mintákat karcoltál a tojásokba, és kellemes környezetben fotóztad őket.
Köszönöm, jóleső érzés, hogy örömmel olvasod a válogatásaimat.
Boda Edit: Két zsoltár és egy varázsének az anyanyelvről /részlet/
1. Zsoltár
Nem jött hegyről, dombról, sem a csillagokból, sem a lenyugvó nap aranykosarából, sem a holdanyónak csillámszőtteséből, fűzfavessző fényes, ezüst leveléből, csak jött szülőanyám pusztai lelkéből, csak jött szülőapám mesélt meséiből, igéből testté lett ismeretlen szélből, szarvasok között nőtt Krisztus tenyeréből.
Szerteolvasztottam szóostyám a számban, véremig elhatolt, kisarjadt a szárnyam. Fű-fa mellémzöldült, a madár hozzám ült, s megértettem nyelvét a kérges utaknak.
Ebben a világban asztalt terít nékem, énekelt szavak közt elfeledem vétkem, gránátalma törzsből építi elszántan nevető keresztem. Nevető keresztem? Vagy talán a bölcsőm? Égbeli tutajom szárnyait a felhőn?
Álmaim varkocsát a kezében tartja, lebukom, fölcibál örökké a karja, tiszta vizű égben fürdeti a testem, hintajában ülök, angyalait lesem.
Anyáimnak nyelve, apáimnak nyelve, szakadtas ruhájú idők fejedelme, az évek hálóján áthulló fénycsóva, mindent beborító kétágú diófa!
Nem jöttél a hegyről, sem a csillagokból, sem a lenyugvó nap aranykosarából, sem a holdanyónak csillámszőtteséből, fűzfavessző fényes, ezüst leveléből, csak jöttél anyámnak pusztai lelkéből, csak jöttél apámnak mesélt meséiből, igéből testté lett ismeretlen szélből, szarvasok között nőtt Krisztus tenyeréből.
Kedves Dolna! A fotó is saját. Nagyon szeretem fotózni a virágokat is. Nagyon szép verseket hoztál, örömmel olvasom ezeket a válogatásokat. Szép napokat! Ezt a fotót tegnap készítettem, a tojásokra én karcoltam a mintát.
Egyetlen mozdulat elég lett volna, hogy el ne veszítselek, de ez a mozdulat még meg se született. Nem született meg az egyetlen gondolat, amivel el tudnád gondolni láthatatlan arcomat.
Csillagaimtól szemedig, csillagaidtól szememig, testem és tested között fényhullámként terjed a vágy.
A tárgyak álmokká vágynak lenni, a vágyak testté lenni vágynak.
A valóság az álmokon át újjáteremti önmagát, s új-magában valóság már a volt-álom is, s e teljesebb világ újat álmodik. Így válnak vérünkké, idegsejtünkké, múltunkká, emlékeinkké az egykori vágyak, így teremti jelenvalóvá álmainkat a jövő, szemedben parányi, tűnődő anyaggá váltan így üzen a tágasabb létnek a szervetlen világ.
Fiam az ölemben ül. Ha megfoghatná nagyanyám kezét, nagyobb távolságot ívelne át, mint a vágy csillagainktól szemünkig, szemünktől csillagainkig.
II
Apám szabadságról álmodott - én úgy érzékelem a szabadságot, mint a füveket, a fát; fiam elvontnak fogja érezni ezt a s tisztelettel olvassa majd a történei] "felszabadulás". Az ő lételeme valami más, tágasabb öröm lesz. Apám és fiam csillagsorsa közt életem bolygóközi űrállomás.
Csillagaimtól szemedig, csillagaidtól szememig.
Az álom is valóság - ma dúdolva ezt magyarázom, szemekkel néz szét, kezekkel formál értelmem a világon; kezet adok, és úgy nézek rád, hogy álmaidat is látom.
Fehéren felszállnak a falak, ránkhull a kék s a fekete ég; ágyunkra, asztalunkra csillagok telepednek. Csak ilyenkor beszélek veled, csak ilyenkor hallom hangodat, csak ilyenkor hallom meg halk szavadat, mert nem élhetünk már a falak között s a csillagok alatt.
Ránk hull az ég, felszállnak a falak, mint bolygók keringenek a szavak szívünk körül.
II
Most néhány ezer ember azt gondolja, amit én; a tengert nézi, virágot morzsol el a tenyerén, ruhát mos - arcom súrolja a száradó ruha -, esztergapad fölé hajol - belémhasít a kés: gondolata.
Olyan bizonyos bennem a vágy, mint mindnyájunk felett ez az éjszaka.
III
Kezem nyújtottam könnyedén neked - kezet nyújtottam, öt világrész nyújtotta kezét velem, kétmilliárd kézfogáson át szívembe szállt az értelem. Apáink, múltunk, csillagaink e végtelen kézfogásban elkeverednek, s a mindenségbe öltözötten állok szemben veled.
A mindenségbe öltözötten, meztelen szívvel állok szemben veled.
Én azt hittem, a tányérok csengve énekelnek körülötte, megszólította a vasaló s a kimosott ruha, lobogtak a tiszta ingek, felszálltak könnyen, vele együtt ő is, bólogattak a bolygók, szép volt, szerették a tárgyak, körülölelte a víz, az ég; csak akkor volt szomorú, ha üresen körülzárta a konyha; az abrosz kockái határolták napjait, ellenségesen sorakoztak a polcon az üres lábosok, üvegek; csöndben elmosogatott, s a tiszta tányérokkal leborította fájdalmait.
Két összeborított tányér közé egész élete belefért.
................."a jövő azé lesz, aki bestiább!" - harminckét év mélyéről kiált felém a verssor rácsai közül a rab, már nem is vergődő gondolat. .................a jövő azé lesz, aki szabadabb! - vágok vissza e régi versre, boldogan s mégis szégyenkezve, hogy most mondom, mikor már így van - s egy kicsit magamnak is felelve - döbbenek rá -, s most már tudom, hogy ki kell mondani annyiszor, valahányszor a múlt, akár ösztönökön vagy versen át, idegekben vagy betűkben valahogyan visszaüzen.
