Egy nappalom, egy éjszakám maradt. Elalszol, engem elszólítanak. Mit számít az, gyáván fogom, vagy bátran viselni sorsom táborok sarában, ha bénító a délutáni zsongás, és nincs szavam, hogy létrehozzalak, ha védtelen vagyok, mert rádtaláltam, s nem mond le rólad szótalan szorongás?
Elalszol, engem elszólítanak. Gyámoltalan hogy gyámolítsalak élni és halni páros börtönében, hol szemhunyásnyi múlttal is beérem, miközben tehozzád csupán ölelő karom ingatag emléke jár – egyetlen nappalom és éjszakám.
Ha mindenki csak annyit gondolt volna el, amennyire szüksége volt, hogy tovább élhessen, mondd, hol lenne akkor arra gondolatod, hogy elgondolhasd az életük?
A gondolat, amibe majdnem belehaltam tíz évvel ezelőtt, már eszembe se jut. - A történelem közbejött, s észrevétlenül átsegített önmagamon. Lám, a történelem tenyerén összezsugorodik az emberi fájdalom, összezsugorodik a végtelen egyéni fájdalom.
nem volt kedvem olvasni, sírni, írni, az írást úgyis csak kíséri a szellem mint a szelet a vonat hol megelőzi hol lemarad
hagytam hát magam átadtam tenyéren a vérnek (a szívek úgyis együtt zenélnek ha jő az óra)
a szél az újságot elfújta nem kaptam utána tudtam úgyis álmomban újra látom a leélt s még megmaradt világom ahol forgószél görget betűrengeteget s Isten szemezget belőlünk időtlenül zajló barna vizek felett
a költő megijedt a verstől ismeretlen volt és ismeretlentől való
*
titokban készült a regény s a nő míg titokban szülte, írta elkódorgott tőle az idő löttyedt lett elöl, az orra megnyúlt, s mint egy vasorrú bába beleölte magát a képzelt mába
nem halovány, szürke lett a bőre a férfinem már nem üdvözölte nem fordult utána nadrág s hogy ismerték volna letagadták
utazott jött-ment s a játék elhagyta rég s a szándék biza az is rég elfeledte elaludt egyszer s ez lett a veszte
*
úgy megyek el, mint az álom amire hajnalra nem emlékszik más, csak a meggyűrt lepedőn az izzadság
*
vonattal megyek valamerre nem tudom hova viszem magam poggyászként feladtam a küldetéstudatot
*
egypár sorra még futja amíg a vonat zakatol s amíg az ér még dobban amit az idő darabol
*
befejezetlenül utazom mint a hajnali álom s akár vissza is jöhetek ha azt a reggelt megtalálom
Kónya Lajos, *Felsőgalla, 1914. nov. 2., †Bp., 1972. júl. 13.: költő, író
KÓNYA LAJOS: OLYAN SZÉP VOLT…
Olyan szép volt karjaidnak mozdulása, mint a szelíd galambszárnyak suhogása. Egy rossz szavad boldogságom kék egére – szerető szív kibuggyanó piros vére. Mosolyodban rózsabimbó hasadása, sötét szemed hajnalcsillag tiszta mása. Gyönyörűbb volt ujjaidnak reszketése, mint a szagos rozmaringszál zizzenése. Beleírtad szép nevedet a szívembe – galambokkal, csillagokkal kihímezve.
Illyés Gyula; Illés, *Rácegrespuszta, 1902. nov. 2., †Bp., 1983. ápr. 15.: költő, író, műfordító
ILLYÉS GYULA: SZERESS, NE KÉRDEZD...
Szeress, ne kérdezd, hogy miért, ha nem magamért: magadért, a jövőért, egy napodért, ezért a meleg mosolyért, mit mégis ízlelhetett ajkad, ennyiért, ízéért e friss pillanatnak.
Ki vagy te, mit gondolsz, mi vagy? Az vagy, mit a szív, mit az agy, a szem kintről kölcsönbe kap! Ne félj kinyílni: szabadabb leszel csak, minden porcikáddal gazdagabb nem is velem, de a világgal!
Szeretünk, már nem is neked mondom, nem is kell értened, örülj: a tested is szeret, a falánk föld, mely eltemet, az idő: hogy átfolyna rajtad! Istened, ki így sejtteti, mit akarhat.
Megért málnánál hamarabb ecetestül, lesz poshatag a jó íz, mit egy nappal ad: a kosár édes pillanat! – tanácsolták már, higgy azoknak, kik alant a csontjaikkal tanúskodnak.
Turcsányi Elek, *Bp., 1889. máj. 28., †Bp., 1944. nov. 2.: költő, író
TURCSÁNYI ELEK: Ó, MÚLNAK AZ ÉVEK…
Ó, múlnak az évek, a nagyszerű évek. És múlnak a nagyszerű álmok; És zúg a nagy élet, a víg, a vad élet És nem lehet benne megállnod, Megállni szeretnél, a partra kimenni, A fűbe heverni sötétig, De bús falevél vagy, a víz közepén vagy S nem jutsz el a part közeléig.
Csak nézed a partot, a kék jegenyéket, A parkot a part puha földjén; Hogy siklik a város, a szép, a bazáros S szemed megakad szive hölgyén. Jaj, minden elillan... az esteli villany: A hold sugarát ideönti... Itt ring kicsi sajka s a csolnakos ajka Szivét eme dalba kiönti:
Oly szépek az esték, az égen a festék Halványibolyája kicsordúl; Még vízen a kékség, de fürge sötétség Fordúl ki a messzi fasorbul; És minden elalszik, a szíved is alszik Ó éjszaka, isteni tenger... Lelkem liliomszál, most halk fuvalom száll És csöndesen meghal az ember...
Ma este nem voltam egyedül, Az asztalon társam, a gyertyafény, Körülöttem üres székeim, És közöttük ültem én. Az ablakon át néztem az utcát, Egyre erősebb lett a félhomály, A kora esti szürkületben Alig látszottak a fák. Vacsorám előttem az asztalon, Gondolatom emlékek szárnyán szállt, És elhozott hozzám titeket A lobogó gyertyaláng. Eljött mindenki, akit szerettem, De többé már nem lehet itt velem, Miért nem ver örökké a szív? Azt meg nem érthetem. Feltálaltam csendben a vacsorát, Az asztalra tettem sót és kenyeret, Szerettem volna nektek adni Én újra az életet. Szomorú, ünnepélyes este volt, Csak ettünk mi csendesen, szótlanul, Szeretettel ölelt minket át Minden emlék és a múlt. A gyertya, mint az élet, elfogyott, Az asztalon már csak a csonk maradt, Amikor el kellett mennetek, Sokáig ültem egymagam. De egy év múlva eljöttök megint, Addig én majd rólatok álmodom, És lobogni fog a gyertyaláng, Jövőre is az asztalon.
A temetőt köd lepte s a sírokat elrejtve falat vonva elém szétterült, s hozzád igyekezve mentem sietve nem láttam semmit, szívem vitt,
s bolyongva, elveszve, téged keresve hívtalak, bár tudtam, nem vagy itt, csak ködbe szakadt sóhaj, mi szállt a fellegekbe a hit, hogy találkoznak egyszer lelkeink.
És a Tizenkettő között vala egy, Akit Tamásnak, a Kettősnek hívtanak, És mikor azt mondta Jézus: „Ahova én megyek, Ott legyetek ti is – tudjátok az utat”, Így felelt: „Hová mégy, nem tudhatjuk, Uram. Mi módon tudhatjuk, hogy az út merre van?” És monda Jézus a Kettősnek, a szegénynek: „Én vagyok az út, az igazság, az élet.”
És majdan, mikor a feltámadás Után a tanítványok újra látták, Nem volt közöttük a szegény Tamás, Csak hallotta a test feltámadását. És mondták akkor neki: „Mi láttuk az Urat.” S ő felelé: „Ha kezén a szögverte sebet Az én szemem nem maga látja, Ha be nem bocsátom az ujjaimat A vérező oldalába, Ha hozzá nem érhetek, Ha hét sebét meg nem tapintja kezem – Én nem hiszem, én nem hiszem.”
És nyolc nap múlva együtt ültek tizenketten, És közöttük Tamás, a Kettős, a hitetlen. És a zárt ajtón Jézus belépett És szólt hozzájuk: „Békesség tinéktek!” És monda Tamásnak: „Hozd ide ujjadat, Bocsásd oldalamba, érintsd meg te magad, A szögeknek helyét szemeddel nézheted, Elhoztam kezemet, hozd ide kezedet, Sóvárgó kezedet mártsd meg hét sebemben, Légy immár hívő, ne légy hitetlen.”
És szólala Tamás: „Megjelentél nekem. Te vagy az én Uram, te az én Istenem!”
„Mivel láttál engem, hiszed, hogy én vagyok: Akik nem látnak és hisznek, azok a boldogok” –
Felelte Jézus Tamásnak.
2
De én, új Tamás, azt mondom: boldogok, akik látnak.
És boldog vagyok én, hogy láthatok. És elmondhatom, hogy „Feltámadott!” Feltámadtál, sírbatett nemzetem, A hét sebedet látta két szemem, És kezeden a vasszögek nyomával Megjelentél a zárt ajtókon által. A nyűvek között megmozdult a tested, A sziklakövet félregördítetted, És eljött közénk a pünkösdi lélek, S értelme lett értelmetlen igéknek.
Mert én voltam az a Kettős, hitetlen: Azt hittem, nem vagy, csak a képzeletben, S hitetlen ujjamat sebedbe mártva Tudom csak, mi a test feltámadása, És szólni nem tudok, csak dadogok: Magyar vagyok.
És köszönöm, hogy szent sebed előtt Életem tornya összedőlt, S kiárad bennem boldog szégyenem, S minden szenvedve hordott kételyem S a szenvedélyes értelem Érvénytelen, érvénytelen.
Halottak napja. A határon át Özönlenek idegen katonák. Jönnek a hódítók s a gyilkosok – Magyar vagyok. És nem vagyok többé Kettős, csak egy. Bizonyosság dobbantja szívemet, S értelme lett a nem-értett igéknek: Te vagy az út, az igazság, az élet.
Bóka László, *Bp., 1910. júl. 19., †Bp., 1964. nov. 1.: író, költő, irodalomtörténész, egyetemi tanár
BÓKA LÁSZLÓ: BÚCSÚ-KÖSZÖNTÉS
Feljött a nap, az árnyak elzuhantak, most szedik össze magukat, ahogy lassan a fák fölé emelkedik a lomha nap. Tömörebb és sűrűbb az árnyék, minél közelebb van a dél, a délignyitó már hunyorgat, az estike még alig él.
Nyár van. Meg se rebben a szél, gyalog küldi az illatát a parányi virágkörönd, s ki tudja honnan, mézesen a jószagú kosbor köszönt. Búcsú-köszöntés, illanó, lélegzetnyi illatszüret. Elfedik a lábam nyomát holnapra a görnyedt füvek.
Nyíresi-Tichy Kálmán, *Rozsnyó, 1888. okt. 31., †Bp., 1968. okt. 22.: író, költő, grafikus, festő
NYÍRESI-TICHY KÁLMÁN: EGYSZERŰ IMÁDSÁG
Istenem, de szép volt. De kár, hogy elmúlott. Itt fenn a hegyek közt nyírfák arany-pénze Már mind földre hullott.
Im eljött ideje lassú hervadásnak, Eljött az ideje kincses forró nyárért Szép hálamondásnak.
Én édes Istenem, köszönet a nyárért, Kék csillagvirágos, fürtös enciánért, Gyöngyöket pergető patakcsobogásért, Barna szárnyú, büszke héja-vijjogásért.
Köszönöm vad szirtek violaszín mélyét, Zúgó fenyveseknek illatos sötétjét, Messzi völgyek drága, szétterített selymét, Sziklán ringatózó harangvirág kelyhét, Csodálatos tükrét zord, sötét tavaknak, Fehér szikrázását szirti szűz havaknak.
Köszönet a nyárért, arany napsugárért, Ezüst holdsugárért, harmat gyémántjáért, Hátam mögé dobált ezer sötét gondom Elnémulásáért.
Hála legyen hajlott, sokszemű kalászért, Hála legyen Néked édes szabadságért, Vidám kabócáknak fürge ugrásáért, Fűbe hemperedő csikó-boldogságért.
Fogadd hál’adásnak elszállt kurjantásom, Fogadd imádságnak most elbúsulásom, Szent kezeddel tarts meg új nyár nyílásáig, Most segíts, – oly nehéz, – lombok hullásáig.
Búcsúzó szemekkel simogatok végig Szirtet, hegyet, völgyet, Köszönöm, Istenem, köszönöm az első Fájó őszi könnyet.
Uj magyar museum. 1. köt. I. füzet, Tátra, szeptember [98.]
Szabolcska Mihály, *Tiszakürt, 1861. szept. 29., †Temesvár, 1930. okt. 31.: költő, ref. lelkész
SZABOLCSKA MIHÁLY: HEGYI BESZÉD
A szeretet a világ megváltója, Ez fedi a bűnt, az árvát ez óvja. Ez ád kenyeret a koldus kezébe, Az elhagyottnak ez a menedéke. – Csak egy szentség van a világ felett Örökkétigvaló: a szeretet!
A tudományod fölérhet az égig, És bölcs lehetsz el a bölcsek kövéig. Lehetsz okosabb, bátor mindeneknél: Nem tudsz te semmit, hogyha nem szerettél! – Egy bölcsesség van a világ felett, Örökkétigvaló: a szeretet!
Lehetsz nagy úr, hogy akár a királyok, Irígyelik meg roppant gazdagságod. De ha árván, szeretet nélkül éltél: Koldusabb vagy az utszéli szegénynél… – Egy hatalom van a világ felett, Örökkétigvaló: a szeretet!
Fürödhetsz a dicsőség özönében, És elboríthat minden földi érdem, Ha nincs érző melege a szivednek: Semmise vagy, akárkinek neveznek! – Csak egy érdem van a világ felett, Örökkétigvaló: a szeretet!
Mert szeretet a világ megváltója, Ez fedi a bűnt, az árvát ez óvja. Ez ád kenyeret a koldus kezébe, Az elhagyottnak ez a menedéke, – Csak egy szentség van a világ felett, Örökkétigvaló: a szeretet!
AHOL AZ ÁLOM VÉGET ÉR a mélybe hajló ágak makacs gyümölcseik helyén hókölöncöket ráznak beszakad minden óraszámlap s csillag-osztásos égen elakadnak a madárszárnyak de te még aludj szépen
kezed lehajlik álmodón mint hanglemezre tűje alatta a semmi forog mély dallamot gyűrűzve gondolsz-e most a fehér kőre amit a tóba dobtam s csendülőn lökve kört a körre merült el a habokban
AZ EMBER MÁR A DOLGOKHOZ terepszínű pofát vág de van-e joga gondolkozz feladni minden álmát cipelni kint és bent a málhát s az út szélén mint a lovak füvet rágni vagy méla szájzsák abrakjaként a csókokat
sokáig méltán hittem én az ifjúság a legszebb s most mint egy fakír hevenyén szöges füvében fekszem csak annyi mintha megöregszem s szakállam szétszivárog a gyökerek közt s nem baj ez sem de hát mire is várok
EST JÖN MEGHOZZA A FOLYÓ hajadat hömpölyögve örvényeiben surrogó kövek döccennek össze s úgy imbolyog fel tündökölve az égitestek rendje mintha az égre mindörökre mélyeidből kerengene
Gárdonyi Géza; 1897-ig Ziegler, *Agárdpuszta, 1863. aug. 3., †Eger, 1922. okt. 30.: író
GÁRDONYI GÉZA: [DOBÓ ISTVÁN IMÁJA]
Istenem! Te látod a mi kis romladozó várunkat s benne ezt a maroknyi, elszánt népet… A Te nagy mindenségedben kicsi semmiség ez a földi világ. Ó, de minekünk ez a mindenségünk!
Ha kell a mi életünk, vedd el Uram, tőlünk! Hulljunk el, mint a fűszál a kaszás vágása alatt! Csak ez az ország maradjon meg… ez a kis Magyarország…
Mária, Jézus anyja, Magyarország védő asszonya! A Te képedet hordozzuk a zászlóinkon. A Te nevedet milliók ajka énekli magyarul! Könyörögj érettünk!
Szent István király! Nézz alá az égből! Nézd pusztuló országodat, szenvedő nemzetedet. Nézd Egert, ahol még állnak a Te templomod falai, és ahol még a Te nyelveden, a Te vallásodon dicséri a nép a Mindenhatót. Mozdulj meg mennyei sátorodban, Szent István király; ó, borulj az Isten lába elé! Isten, Isten! Legyen a szíved a miénk!
Egri csillagok [375.], ,,Tiszták, hősök, szentek.” [52-53.]
Sértő Kálmán, *Bisse, 1910. okt. 29., †Gyalu, 1941. jún. 16.: költő, író
SÉRTŐ KÁLMÁN: MÁR ŐSZ VAN
A magas ég már nem dörög, Langyos zápor már nem csöpög, Szarka már kopasz fán csörög, Az erdő vadsóhajt zörög, Kunyhó eresze nyöszörög, Vetésen varjú sündörög, Bogáncs pörög és szél hörög, Már Ősz van…
Gólya, fecske már elrepült, A Balaton meghidegült, Nyakunkra körmös szél repült, A kőkeresztre holló ült, Zöld gyík a lyukba menekült, A madárijesztő eldűlt, Falevél rothadni repült, Az ég már nagyritkán derült, Már Ősz van…
Hízik a disznó, őrzi ól, Tengerit törnek, nóta szól, A patak hattyúdalt dalol, Furulya sír a kert alól, Szél nyíltan rózsákat rabol, Virágot, kedvet letarol, Most minden vándor meglakol, Ha van is dala, nem dalol, Már Ősz van…
A boltos korábban bezár, Légyfogót vevőre nem vár, Ravatalon az áldott Nyár, Varjúkórus krákogja: Kár, Kórót rág egykedvű szamár, Aludni készül a határ, A szívek legmélyébe jár, Már Ősz van…
Tőkén, fürtökben még a bor, De száz kés, halálos komor Lánycsapat a hegyre hatol, És italkalászt letarol, Szüretelő nép, ha dalol, Lelki szitán szűrt dalt dalol, Mint nyíl, a szívembe hatol, Mikor dalukba szél dalol, Már Ősz van…
A pap is halkabban temet, Száz erdő vedlik levelet, Gyűjtők hullt rózsalevelet, Holtan se érjenek telet, Dértüzér, hajamba veret, Leány nem vár rám, nem szeret, Gyűjtök hullt rózsalevelet, Ködben elvesztem szívemet, Már Ősz van…
Hírért megszenvedtem, Olaszliszka, 1936. szeptember 3. [70.]