Keresés

Ágh István

 

 

VIRÁGOK

 

   Virágok, díszzsebkendők, zsabók,

gyöngyházgombok, fülbevalók,

lefekszem közétek pipacsok,

lóherebojtok, lucernafüggők,

fölöttem hullámozzatok,

átsüt a nap a szirmokon,

még árnyatok is szájpiros,

érlila és emlőfehér,

még árnyatok is illatos,

pacsirtaként akartam én

égből alátok hullani,

tenyerek simogassatok,

fodrok, kacsok öleljetek,

akartam mint egy kisgyerek

világgá menni köztetek,

virággá lenni köztetek,

átsüt a nap a szirmokon,

magamra lesek messziről,

csúnya és idegen vagyok,

mint réti kő, mint a csömör,

mint halott a ravatalon,

lélegzetem föltámadás,

születés, ha észreveszem

fejeteket az ingemen,

fejeteket a vállamon.

 

 

A kert öröme, 1968 [28.]

Ágh István

 

 

ÉJFÉL UTÁN

 

Lennék én sárga hajad,

hajadban barna szalag,

hajszálad lila árnya,

hogy bejussak szobádba,

 

lennék én szoknyád, cipőd,

inged, kesztyűd, keszkenőd,

hogy óvjál, oltalmazzalak,

hogy igazgass és simogass,

 

ugatja magányom kutya,

éjfél után járok haza,

egyedül akár az égben,

szállásomig árokszélen,

 

mert te sem vagy énmellettem,

nem kell magamat védelmeznem,

szükségtelen a félelem,

bátorságomat szégyellem,

 

mindegy, besötétedett terek,

álomba ütött, álomba csókolt fejek,

mit csinálok, hova zuhanok,

nélküled meg is halhatok.

 

 

Az ének megmarad, 1968 [93-94.]

Ágh István

 

 

ÉJJEL A BÜKKBEN

 

Bagoly ütötte az eget,

mint áhítat a lelkemet.

 

Csillagok aranyseprője

lengedezett a hegytetőre.

Társai vadaknak, fáknak

erdészek köhögtek, pipáltak,

ahol a csapás sötétlett

pipájuk pirosan égett.

Az erdő gyantát izzadott,

kék éjjeléből illatot

hozott a szél, mint vemhes állat

dörgölődzött a ház falának.

A fal fehéren mint a köd

habzott a gazban, lomb között.

 

És rád gondolt a szénaboglya,

gőzölt a holdra gomolyogva.

 

Bort ittunk az udvaron.

Álmodni akartunk nagyon.

Sírtatok lányok, fátyolvirágok

nyíltak szempillátokon.

Bennünk a lélek éhezett,

mésszel vakító reggelek

bánata, nappali magány.

Üdvösség kellett volna már.

Egész eszemmel néztelek,

hogy soha ne feledjelek,

többé ne lehess idegen,

lobbanj társammá szívemen.

 

A kedves, erős engedelmet

megtaláltuk, az igaz szerelmet.

 

Éreztük: lábunkra ráforr

a bogárzene, fű, virágpor.

 

 

Szabad-e énekelni, 1965 [DIA]

Ágh István

 

 

IMÁDSÁG

 

Hóval kibélelt vidéket,

mezőkön úszó békességet,

nyugalmas éjjelt,

adj Uram üdvösséget.

 

Találj örömet bennem,

indulok hozzád betlehemmel:

karomon kicsi házzal,

az élettel, a halállal.

 

Gyújtsd ki lelkedet – lásson

utat a vándor,

rád találjon,

fényességedben háljon.

 

 

Szabad-e énekelni, 1965 [DIA]

Magyari Lajos

 

 

ÚJMAGYAR MÁRIA-SIRALOM

 

„Valék siralom-tudatlan.

Siralomtól süppedek,

Bútól aszok, epedek.”

 

     Istenünk, ha e földre letekintesz,

     hová elküldted egyszülött fiad,

     hogy üzenje meg végtelen kegyelmed,

     most látva lássad, hogy miként vigad

     újra az álság: hadai gyűlnek,

     kufárok verik föl a templomod,

     a jók között gonoszok elvegyülnek,

     Törvényed ellen készülnek torok.

 

     Istenünk, félünk, lehullott mirólunk

     kegyelmed leple, fogytán balzsamod,

     fölfohászkodván Tehozzád, hogyha szólunk,

     rút szégyen-bélyeg hajt le homlokot:

     esendők vagyunk mi, keresztre szemeltek,

     gyávák is vagyunk, búvók, bűnösök,

     de belénk elplántált igéid emeltek

     kígyó-kételyek s nagy félelmek között

     fényes Arcodba nézni, mi maga: Igazság

     – minékünk vigasz,

     és utolsó vigasság.

 

„Szemem könnytől árad,

Én keblem bútól fárad.

Te véred hullása

Én keblem alélása.

Világ világa

Virágnak virága!

Keservesen kínzatol,

Vas szegekkel veretel.”

 

     Istenünk, ha már rendeled keresztünk,

     szigor-szerelemmel gyermekké fogadsz,

     s mi parancsod-cselekvő gyermekeddé lettünk,

     miért szívünk kiált, nékünk add meg azt:

     én-vétkünk Golgotáját hogyha járjuk,

     a végső percig add meg a vigaszt,

     hogy nem hasztalan gyötrődtünk e földön,

     kínunk s gondunkból támadhat malaszt,

     béke s termékeny nappalok Napja följön

     az imádott föld fölé,

     és beragyogja azt.

 

     Készülünk szívünk Hozzád fölemelni,

     távoztassék el tőlünk bűn s harag,

     de add, hogy némán ne kelljen visszanyelni

     soha az Igazságodat.

 

     Add, hogy kereszten is, gúnykacaj között,

     a szöggel szögezők cirkusz-zsivajában,

     arcunkat nem felejtő vásznakba törölve,

     ne rendüljünk meg az Ember igazában.

 

*

 

„Ó, nekem, én fiam,

Édes, mint méz!

Szegényül szépséged,

Véred ürül vízként.”

 

     Bizony ároklik igazoknak vére,

     osztják már a töviskoronát,

     öltözködnek a kínok köntösébe,

     kik menetelnek e tűztánc-koron át.

 

     Útjuk, az út: a keresztek útja,

     latrok között a megváltás felé,

     s bár feszület súlya sújtva sújtja,

     nincs választás: csak föl, és fölfelé…

 

     Új s új Golgotákon, föl, tiszta magosba.

     Álság s gonoszság körül, ha kitetszik,

     vaj nem húny-e ki Szövetség csipkebokra,

     s mondhatjuk-é, hogy: „Et resurrexit!”

 

*

 

„Végy, halál, engemet,

Egyetlenem éljen,

Maradjon uracskám,

Kit világ féljen!”

 

     Mert hiszem, hogy nincs Halál,

     csak testnek Végbe-gyötretése,

     vágy s gondolat majd visszatalál,

     hol született s köti bére…

     Igévé testesül a szenvedés

     és lesz örökre pusztíthatatlan,

     leng föld s vizek fölött,

     jelenvaló lesz minden gondolatban.

     Isten s parancs így költözik

     az elmúlandókból a születőkbe

     étekké s itallá öltözik,

     hogy vándorolhasson mindörökre:

     ózon lesz és erdősuttogás,

     titkos uruság a vert sebekre,

     ha új nemzedék jön s újra más,

     loppal lopja át magát mindezekbe.

     Lesz vérehullató bíbor fecskefű,

     lesz szelektől kergetett katáng,

     lesz harangvirág és gyönyörű,

     Napra kacagó cicka-láng.

 

     Hegyekké s forrássá változik,

     hersegő füvekké lényegül,

     villámcsapássá, tűzzé kárhozik,

     és áldott esőkké csendesül.

     Embernek fia, ki szenvedett,

     önmagát hagyja örökül.

 

*

 

„Kegyelmezzetek fiamnak,

Ne legyen kegyelem magamnak,

Avagy halál kínjával,

Anyát édes fiával

Egyetemben öljétek!”

 

     Múltán a kínnak, fájdalomnak,

     teltén három súlyos gyásznapoknak,

     hiában, hogy sziklával elfödözve,

     ki lemosott vértől Anya könnye,

     ki megörökült a Veronika-vásznon,

     hogy világ lássa, s világra lásson,

     vonhatják keresztre, kínpadokra:

     föltámad mégis harmadnapra.

 

     Föltámad mégis harmadnapra!

 

 

Isten kezében, 1300-

1990 [387-390.]

Kopcsányi Márton

 

 

A MEZÍTELEN KRISZTUS

 

Ki az eget nappal, holddal,

A búidosó planétákkal,

Tündöklő csillagokkal;

 

Erdőket zöldellő fákkal,

A völgyeket forrásokkal,

Gyönyörű madár-szókkal;

 

Föld színét sok virágokkal,

Föld gyomrát ezüst-arannyal,

Gyémánttal, fűszerszámokkal;

 

Sok gyümölccsel a kerteket,

Szőlő gerezddel hegyeket,

Halakkal a vizeket;

 

Embereket okossággal,

Madarakat szép tollakkal,

Barmokat vastag taggal

  

Felékesítette bölcsen,

Illendőül ő nemekben,

S megtartja ő rendekben:

 

Ruháitúl megfosztatik,

Keze, lába szegeztetik,

És fára függesztetik.

 

Hogy anyaszült mezítelen,

Három óráig kereszten,

Függjön a vasszegeken.

 

Oh mely kemény ágyad lészen,

Beteg Jézusom a hegyen,

A kemény vasszegeken!

 

Fejednek selyem vánkosa,

Lészen a töviskorona,

Oh fáidalmak férfia!

 

 

Keresztények, sír-

jatok! [168-169.]

Kóbor József

 

 

VAKON A MÉLYSÉGEK FELETT

 

Sorsunk Nagymindenből pattant buborék,

Mely pillanat parányán elfakad.

Az át sem mért elmúlásunk alatt

Létünkre bélyeget

Nem ad a mély és a mérhetetlen ég.

 

Agyunk játékvilág-mindenségében

Eljutunk addig, míg kezünk elér.

Gőgünk, a balgán dicsekvő vezér,

Vet ránk vak hályogot

A tudás öncsaló, feslett jegyében.

 

A kereszt kínjából merítő hitünk

Nem juthat túl a poroszlók kegyén,

Mely a bűnterhes Koponyák hegyén

Mohón kockát vetett,

De kárpitfesléskor mellverve hiszünk.

 

Jó Uram, vért izzadtat a földi tér.

Vak vagyok és végtelenül szegény,

De agyam ezer érző idegén

Értelmet sugároz

Egy mindent átfogó, ölelő tenyér.

 

Nem, nem látom még, de érzem jeled.

Világot adj hát, világot Uram.

Gátlással, sötétséggel vert utam

Nyissa meg már kegyed,

Hogy elinduljak a mélységek felett.

 

 

Göröngyös úton, 1968 [93-94.]

Hétvári Andrea

 

 

(NAGYPÉNTEK)

 

az este köd-feszület

            hajlít levendulába

csönd-burkaimra hajnalt

            testének glóriája

magánya mennybe kondul

            elzsolozsmázott rendje

kihűlt kolostorokra

            színez békét a pernye

áldozó fénye lobban

            nehéz falakra hamva

szentképek hajnalára

            gravíroz fényt, akarja

csipkézni bánatának

            kibonthatatlan percét

és messziről felel rá

            egy ite missa estrét

 

 

Vörösbegyek nyugalma,

drága Fif! [111-112.]

Hétvári Andrea

 

 

(MEGVÁLTÁS)

 

szirmokból épül ma

biztos menedéked

sorsodnak sebeit

mélyről ha vérzed

harcból ölelés lesz

csöndjéből áhítat

 

 

Vörösbegyek nyugal-

ma, drága Fif! [74.]

Hétvári Andrea

 

 

(ÁLDOZAT)

 

benne

az ismert

névtelen üzen

nincs     neve

nincs        színe

nincs    illata

nincs íze

kerített kertedben a mag, sosem

látott termést arat, örvénybe néz, mélybe

hull, s egyesül mind a kimondhatatlan

szükség-

szerűség

az időtlen

fölött

suhogó

galamb-

szárnyak imája

térdre borul bennük

az isteni egyszerűség

 

 

 

Vörösbegyek nyugalma,

drága Fif! [27.]

Hétvári Andrea

 

 

[KŐRISBŐL…]

 

kőrisből

finoman

faragva vagy kemény

bükkfából szebb-e, egy-

szerű

geo-

met-

riából

hasít

utat

a végtelenbe

 

 

 

Vörösbegyek

nyugalma, drága

Fif! [8.]

Gál Éva Emese

 

 

NAGYPÉNTEKI GONDOLATOK

 

Cipeled

halálod kellékét

válladon.

Ha megrogysz, és fölállsz,

tudod: ez még az élet.

Amíg élsz, végig se gondolod,

miért van csúcson a halál,

miért jön mélyről az ítélet,

és mégis, miért

a csillagos ég töviskoszorúja

ejt sebet minden homlokon,

ami gondokat ágyaz,

míg a stációk közt mérhető idő

csak útpora a gyásznak.

 

Minden csönd kevés,

hogy leitassa

arcodról a véres verítéket,

Emberiség! Miért

a történelem a vétked?

Mindegy, hogy perc,

vagy ezerszáz év

a léted töredéke,

míg háborúnként űz megsemmisülésbe,

ahol már senkié a béke.

 

Látod? Jézus halála

mítosz neked, érted hozott

nagy, szent áldozat,

míg te csak a semminek

áldozhatod föl magad,

mert nem marad utánad

senki, akit megválthatna

megsemmisülésed.

 

Magadtól váltanád meg magad,

de e kettősséget

nincs hit, ami fölérje,

és Golgotád, a Föld

se bírja már sokáig,

hogy életeddel törj az életére.

 

Pedig neked

megfeszülnöd se kellene,

csak föltámadnod végre.

 

 

111 vers erdélyi köl-

tőnőktől [59-60.]

Csanád Béla

 

 

KERESZTÚTI ELMÉLKEDÉSEK

 

     1. állomás

 

Halálra adja Jézust

    Pilátus-lelkület.

De bűnöd veszti Őt el.

    A te ítéleted.

 

     2. állomás

 

Éretted és helyetted

    keresztjét vállra vette.

S te mit vállalsz el érte?

    És mit teszel helyette?

 

     3. állomás

 

Az első elbukásunk

    a legfájdalmasabb.

De kelj föl, most, azonnal!

    Elvész, ki lent marad.

 

     4. állomás

 

Mária, elkísérted

    halálba is Fiad.

Légy velem is, igazgasd

    a mennybe utamat.

 

     5. állomás

 

Simon, soha ne szégyeld

    vállalt keresztedet.

Boldog, ki másokért él,

    s szenved mások helyett.

  

     6. állomás

 

Veronika, mint kendőd,

    legyen az életem.

Krisztusnak drága arcát

    hordozzam szüntelen.

 

     7. állomás

 

Uram, újra elestél?!

    Én is porban vagyok.

A gyöngeségeinknél

    csak irgalmad nagyobb.

 

     8. állomás

 

Ki magát nem siratja,

    marad reménytelen.

Bánat virága, nyílj ki,

    virágozz szívemen!

 

     9. állomás

 

Ne félj! Hogy ne merülj el

    a bűnök tengerébe,

azért e megalázó

    harmadik elesése.

 

     10. állomás

 

Test önző cifraságát

    s bűnét tagadva bátran,

Krisztusban öltözötten

    kell járnunk a világban.

 

     11. állomás

 

Két kezed csupa jóság,

    kereszten is kitárod,

szegekkel által verve

    öleled a világot.

 

     12. állomás

 

A halál nem lehet már

    a semminek sötétje.

Jézus halála nékünk

    az üdvösség reménye.

  

     13. állomás

 

Anyánk, nem volt hiába

    sok kínod, szenvedésed.

Fájdalmad árán, íme,

    lelkünkben támad élet.

 

     14. állomás

 

Testedet sírba tették,

    őrök vigyáznak rája,

mégis győzött az Élet

    harmadnap hajnalára!

 

 

Katolikus költők an-

tológiája [435-438.]

Csanád Béla

 

 

NAGYPÉNTEKI VÁLTOZATOK

 

                       I.

 

Vitatkoznak az utcasarkon,

csoda volt-e a napsötétedés,

igazságtalan volt-e Pilátus,

vagy csak egyszerűen gyáva volt.

 

Egyesek szerint az sem érthető,

miért hasadt ketté a templom függönye,

s ha valóban nem az Isten Fia ő,

miért őrzik a sírját katonák?

 

Van, akit semmi más nem érdekel,

csak saját öröme és bánata.

A kocsmában áldomást iszik Barrabás,

Cyrenei meg vállsebeit mosogatja.

 

De a százados hangja megremeg,

mikor jelentést tesz az eseményről,

és Kaifás úgy érzi, mintha fázna,

hiába dörzsölgeti száraz kezeit.

 

Jézus csak néhány csöndes szót beszélt

a kereszten, majd így kiáltott: Beteljesedett!

S lehajtott fejjel meghalt. Ezután

már egyedül az Istené a szó.

  

Isten nem várat magára sokáig,

harmadnapon fölkelti holt Fiát.

A végső szó övé minden vitában,

kezdetben és örök időkön át.

 

                       II.

 

Neked is van igazi kereszted.

Tudod nagyon jól: nem lehet

e nélkül élned szabadító

és boldogító életet.

 

Már hallgatni is megtanultál.

De hangod el nem rejtheted.

Az is sokat mond, aki hallgat.

Beszél helyetted életed.

 

A győzhetetlen igazságról

mily sokat tudsz most mondani!

Némaságukban is beszéltek

Jézus gyötrelmes kínjai.

 

Arcul köpték, megostorozták,

gúnyolták, verték emberek.

Kereszten halt meg. Példaképed

mennyivel többet szenvedett!

 

 

Katolikus költők antológiája [428-430.]

Csanád Béla

 

 

NAGYPÉNTEK

 

Nem maradt más,

csak a megtérő lator reménye!

Kit vele együtt feszítettek meg,

vele együtt, ki bűntelen

szegeztetett a fára.

Mert nem válthat meg a sors,

sem a szegények lázadása,

csak ő menthet meg, ki magát

vonszolta értünk Golgotára.

 

Halál halála: szerelem.

A szerelem: halál virága.

 

 

Kenyér és bor,

(1981) [183.]

Csanád Béla

 

 

KERESZTÚTI NAPLÓ

 

1.

Mindennap megítéllek.

Nem szóval. Ahogy élek.

 

2.

Lásd, amit adni tudtam,

kereszt volt szakadatlan.

 

3.

Tántorgok botladozva.

Csak bűnteher ne nyomna!

 

4.

Ha anyád jönne szembe,

hogy nézne most szemembe?

 

5.

Miért csak parancsszóra

állok melléd a jóra?!

 

6.

Akinek Te vagy gondja,

szívében arcod hordja.

 

7.

Újra a földre estem.

Emelj fel kegyelemben!

  

8.

Sírjon a maga vesztén

száraz ág, rossz keresztény.

 

9.

Bukás ezernyi tettem.

Ne hagyj elveszni engem!

 

10.

Tested vad árvasága

mi lelkünk gyógyulása.

 

11.

Kereszt, szegekkel ékes!

Micsoda ölelés ez?

 

12.

Halálod lesz az élet,

ha tudok halni véled.

 

13.

Kit Mária félt, gyászol,

félhet-e pusztulástól?

 

14.

Sírodba temetkezve

feltámadunk a mennybe!

 

 

Veronika kendője,

(1977) [147-148.]

Csanád Béla

 

 

VERONIKA KENDŐJE

 

Nem akartam én mást,

csak letörölni

a csapzott, véres arcot.

De van-e vigasztalás

végtelen szenvedésben?

Mit ér a gyönge kéz

halálba roskadónak?

 

Nem tudtam tenni többet.

Azóta hordom arcát

s felmutatom a világnak:

nézzétek,

ez az ő arca!

Ez az én arcom!

Mindnyájunk arca!

 

 

Veronika ken-

dője, (1977) [3.]

Bódás János

 

 

NAGYPÉNTEK

 

Előtte is voltak már nagy halottak.

Kihunytak messzefénylő életek,

de kín, vagy bánat, mikor ellobogtak,

nem vonta gyászba a Természetet.

 

Most föld remeg… hasad a templom boltja,

rémület fut át ember s állaton,

felhők vágtatnak a napot kioltva,

a Mindenség is csupa fájdalom!

 

Ez a halál csak így történhetett,

mert egy halt meg ma mindenek helyett,

kíntól a Mindenség ezért sikolt!...

 

– A Kereszt nő, már az égig mered föl,

s vallomás tör ki vad, pogány szívekből:

„Bizony, ez ember Isten fia volt!”

 

 

Bódás János összes versei, 1935 [139.]

Beney Zsuzsa

 

 

NAGYPÉNTEK

 

Csak Te érezted, akinek a teste

egykor egy volt testével, a szegek

feszülését. Te, kinek az öröm

minden mélységét kitárta, Te láttad

mélyebb mélységekbe zuhanni Őt.

A szánalom patakzó záporában

a Te fájdalmad tudja csak kietlen

sivárságát a végtelen mezőknek,

ahol végtelen magányban bolyong.

 

A test a sírban nyugszik. A halottak

mélyebb magányában bolyong a lélek.

Könnytelen állsz partján a szédületnek,

a semmi partjain. Asszony-hited,

amely az angyal egyetlen jelére

elfogadta és megértette Őt,

most a poklok mély útjain kiséri.

A szenvedés dermedt sivatagában

tudod, hogy feltámad. A megbocsájtás

feltámadása Benned él. Imádkozz

érettünk, bűnösökért, Mária.

 

 

Innen és túl, 1959 [452-453.]

Bene Demeter

 

 

NAGYPÉNTEKI ACTIO (részlet)

 

MENNYEI TANÁCSKOZÁS

 

DEUS PATER

      Az én édes fiam, akit e világra

      Küldtem embereknek drága váltságára,

      Hogy mindent hozhasson idvesség útjára,

      És végre ő magát adja az halálra,

 

      Mostan immár eljött váltságnak ideje,

      Közelget őneki sok kínszenvedése,

      Akit emberekért kell véghez vinnie,

      Rettegteti őtöt az halál félelme.

 

      Azért kért most engem nagy alázotoson,

      Ne hagyjam, mint atya őtet, hogy meghaljon,

      Méltó, hogy kérésén szívem meginduljon,

      Mint fiam kérését halljam irgalmason.

 

      Azért tanácstartók, mindjárást jöjjenek,

      És arról végezést ők hamar tegyenek,

      Méltó-e meghalni, mostan itíljenek,

      Kedves fiam felől bölcs törvént tegyenek.

 

      Jöjjön hát, üljön le most az Irgalmasság,

      És melléje mindjárt üljön az Igazság,

      Harmadik pediglen legyen a Bizonság,

      Negyedik főtanács legyen az Okosság.

 

      Ártatlanság legyen fiam prókátora,

      Embernek szeretet legyen szószóllója!

 

      No hát Ártatlanság, ha prókátorságát

      Felvetted fiamnak, jól folytasd a dolgát!

      Elsőbben jőjjetek elő tü angyalok,

      Meghaljon-e fiam, mindjárt megmondjátok!

 

ANGELI

      Méltán meg kell halni a te szent fiadnak

      Megépülésiért mennyei udvarnak.

 

DEUS PATER

      Lymbusból is atyák, most alászálljatok,

      Fiam haláláról hogy ti voksoljatok!

ÁDÁM

      Tudom, tanács nem kell te Istenségednek,

      Mivel te vagy ura a nagy bölcseségnek.

 

      Megbocsásson nékem én édes Jézusom,

      Hogy az én Uramra voksot kell mondanom!

      Igenis meghaljon, én aztot kívánom,

      Mert úgy áll helyére veszett állapotom!

 

      De megfogattatni kelletik a kertben,

      Mert kertben estem volt én is a vétekben.

      És a fán kell menni az halállal szemben,

      Mert én is vétkeztem fának gyümölcsében.

 

      Felségednek is úgy volt a decretuma,

      Hogy elküldöd őtöt az én váltságomra.

      De kezeit ki kell nyújtani a fára,

      Mint én is nyújtottam kezemet almára.

 

NOÉ

      Felséges Úristen, megbocsáss énnékem,

      Mert te szent fiadot én meg nem menthetem.

      Hanem őtöt én is halálra itílem,

      Mert színedet én is azután nézhetem.

 

      De annak felette, hogy mezítelenen,

      Meg kell lenni, hogy ő függjön a kereszten,

      Mint én csúfoltattam volt mezítelenen,

      Tulajdon fiamtól én részegségemben.

 

ÁBRAHÁM

      Semmiképpen magát nem oltalmazhatja

      Krisztus az haláltól, csak meg kell halnia,

      De a maga hátán vigye a keresztfát,

      Mint én fiam vitte áldozatra a fát.

 

DÁVID

      Szükséges, hogy legyen Krisztusnak halála,

      Kezeit, lábait vasszeg általjárja,

      És úgy szegeztessék fel a keresztfára,

      Amint aztot velem íratta zsoltárba.

 

 

(Az emberi nemzet előáll a szent atyákkal, és mondja:)

 

HUMANA NATURA ET SANCTI PATRES

      Nyilván a Krisztusnak bizony meg kell halni,

      Prófétálásoknak be kell teljesedni!

      Nem lehet ezekben soha hiba esni,

      És valamiképpen azt megmásoltatni.

 

AMOR

      Mit mondsz, Ártatlanság, a te urad felül,

      Ki prókátorságát felvetted már hívül?

 

INNOCENTIA

      Nem illik meghalni, bizony semmiképpen,

      Melyet bizonyítok a törvényből szépen,

      Amint írva vagyon Mojzesnek könyvében,

      Eképpen találom huszonhatod részben:

      Az ártatlant soha ti meg ne öljétek!

      De ilyen ártatlan nincsen több, higgyétek,

      Azért ha e szerént őtöt itílitek,

      Soha semmiképpen meg nem ölhetitek.

 

AMOR

      Meg kell tenni, hogy csak megvíjon halállal,

      És a természetnek ő okosságával,

      Megbizonyíttatik ez Krisztus szavával.

      Meg is próbálom ezt ilyen rációkkal:

 

      Hogy ki-ki kívánja felebarátjának,

      Azt, amit kívánna tulajdon magának,

      De a dicsőítést kívánja magának

      Krisztus, tehát azt kell emberi állatnak.

 

      Mert másképpen ember ezt meg nem nyerheti,

      Hanem ha a Krisztus az halált szenvedi.

      Nem is próbálhatni nagyobb bizonsággal,

      Mint amit az ember mond maga szájával.

 

INNOCENTIA

      Én nem tagadom, hogy nem szólsz igazsággal,

      Mivel Jézus szava nem eshetik gánccsal,

      De mindazonáltal nem elégszem azzal,

      Hanem ilyent mondok más bizonságokkal:

 

      Nem szenvedi fiú atyja álnokságát,

      Sem atya fiának az ő gonoszságát,

      Itt Ezékielnek mondom az írását,

      Tizennyolcad részben megiratott szavát.

 

      Hanem mely lélek vét, annak meg kell halni!

      Krisztust pedig vétek soha nem illeti,

      Hanem azon vétket az Ádám cselekszi,

      Tehát Ádámot kell halálra itílni!

 

AMOR

      Én pedig azt mondom, hogy csak meg kell halni!

      Okossággal eztet akarom próbálni.

 

      Tökélletes szeretet vagyon Jézusban,

      És nem találtatik senkiben az másban.

      Az pedig kívánja, hogy tulajdon lelkét,

      Felebarátjáért adja az életét.

 

      Ezt pediglen Jézus önnön maga mondta,

      Tizenötöd részben Szent Jánossal szólta.

      Azért már nem lehet más semmi mód abba,

      Emberi nemzetért csak meg kell halnia.

 

JUSTITIA

      Mindenek legyenek csendes hallgatásban,

      Mert már véget vetünk törvényfolytatásban!

      Én akarom Krisztust, hogy halálra menjen,

      Hogy a bűnért immár eleget tehessen.

 

MISERICORDIA

      Nekem is úgy tetszik, hogy ellenségiért

      Haljon meg, mert akkor dicsírtetem azért!

 

TESTIS

      Én is azt akarom, próféták írási

      Hogy már bételjenek mindnyájok szavai!

 

SAPIENTIA

      Hogy Krisztus meghaljon, nékem tetszik igen,

      Mert így a gonoszból jót tehetek éppen.

      Ártatlanság ugyan azt mondá nagy szépen,

      Mely lélek vétkezik, halált azon vegyen.

 

      De ha szeretetből akarja szenvedni,

      Halált barátiért akarja felvenni,

      Mint a Jézus akar mostan cselekedni,

      Tehát szükség ezen most mind megegyezni.

 

DEUS PATER

      Szerelmes fiamnak, hallom, meg kell halni,

      Ki-ki közülletek mert mind azt itíli,

      Amelyet akarok én is helyben hagyni…

 

 

Keresztények, sírjatok!, Kanta, 1747-1751 [84-89.]

Baka István

 

 

SZAKADJ, MAGDOLNA-ZÁPOR

 

Szakadj, Magdolna-zápor,

szoknyáiddal suhogva,

akácfa-Jézus Krisztus

lábát füröszd zokogva!

 

Verejtékező vállán

terülj szét csapzott hajjal!

Orcádba szökő véred

pírja Nagypéntek-hajnal.

 

Zuhogj – ha ily hatalmas,

csodát tehet a kín,

s Krisztus-sebek fakadnak

a meggyfák lombjain.

 

Nézem – s most döbbenek rá:

mióta élek, várlak.

Magdolna, drága tested

itassa át ruhámat!

 

Szakadj, Magdolna-zápor,

szoknyáiddal suhogva,

mint egykor Őt, fürössz meg

és bocsáss el zokogva!

 

 

Égtájak célkereszt-

jén, 1973 [45-46.]

Alföldi Géza

 

 

SZENVEDNI KELL!

 

Minden szépért szenvedni kell,

a dalért, a színért,

a szavakért, a rímért:

minden szépért szenvedni kell.

 

Minden jóért szenvedni kell.

A jóság sorsa könny és átok,

a szenvedés szüli a boldogságot:

s minden jóért szenvedni kell.

 

Az Igazságért is szenvedni kell.

Az igazság útja rögös, sáros,

a szenvedés vezet az Igazsághoz:

s az Igazságért is szenvedni kell!

 

Az életet is szenvedéssel adják.

Szenved, aki szül, szenved,

aki kínban megszületett:

az életet is szenvedéssel adják.

 

A szenvedésből fakad minden.

Szenvedni kell, ez a végzet,

hogy megtaláljad a szépséget:

a szenvedésből fakad minden.

 

És ezért szép és jó a szenvedés.

Mert anyja mindennek,

álmodnak, hitednek:

és ezért szép és jó a szenvedés.

  

A szenvedésből az Isten sem ment,

Ki úr az öröklét felett.

Az Isten fia is szenvedett:

a szenvedéstől az Isten sem ment!

 

Mert Nagypéntek nélkül nincs Feltámadás!

Örök az ige. Örök a rendelés.

Kell a könny, kell a szenvedés:

mert Nagypéntek nélkül nincs Feltámadás!

 

 

Hazátlanul [47-48.]

Dsida Jenő

 

 

NAGYCSÜTÖRTÖK

 

Nem volt csatlakozás. Hat óra késést

jeleztek és a fullatag sötétben

hat órát üldögéltem a kocsárdi

váróteremben, nagycsütörtökön.

Testem törött volt és nehéz a lelkem,

mint ki sötétben titkos útnak indult,

végzetes földön csillagok szavára,

sors elől szökve, mégis szembe sorssal

s finom ideggel érzi messziről

nyomán lopódzó ellenségeit.

Az ablakon túl mozdonyok zörögtek,

a sűrű füst, mint roppant denevérszárny,

legyintett arcul. Tompa borzalom

fogott el, mély állati félelem.

Körülnéztem: szerettem volna néhány

szót váltani jó, meghitt emberekkel,

de nyirkos éj volt és hideg sötét volt,

Péter aludt, János aludt, Jakab

aludt, Máté aludt és mind aludtak…

Kövér csöppek indultak homlokomról

s végigcsurogtak gyűrött arcomon.

 

 

Légy már legenda, 1933 [60.]

Ágai Ágnes

 

 

LEVÉL Y-NAK

 

Szeretlek.

Csak így, ilyen köznapian

ilyen egyszerűen, ha úgy tetszik semmitmondóan

hisz a legtöbb levélben így írják: szeretettel,

és ez nem súlyosabb, mint a kérdés:

mi újság, hogy vagy és effélék.

Pedig milyen kevés ember iránt vagyunk szeretettel,

mennyi közöny, rosszallás, idegenség,

gyanakvás, harag, meg nem értés,

mennyi odvas, rossz indulat fűz bennünket egymáshoz

kis és nagy közösségünk zárt rendszerében.

Milyen kevesen figyelnek szavainkra,

ha azt mondjuk: elvtársam, kedves barátom,

egyetlen szerelmem? mikor mit ír elő konvenciónk,

miközben szavaink tartalma rég kihullott,

és ezt nem kéri tőlünk senki számon,

hisz megszoktuk: őszinte részvétem, szívből gratulálok,

és a szeretlek, ha egyáltalán kiejtjük,

nem több közhely szavaink egyikénél,

ami kéznél van, mint a papír zsebkendő, vagy a golyóstoll.

De hát én szeretlek, salakmentesen, forrástisztán,

őrzöm hangod emlékezetem kazettájában,

és őrzi a testem kezed simítását,

őrzi pulzusom felgyorsult ritmusa

a visszapergetett filmszalagon

az egyszerit, a megismételhetetlent,

az egymásra talált test ünnepét,

az egymást dajkáló lélek hétköznapjait.

Szeretlek,

és folytathatnám: szeretlek, mint...

és bizonyára jutna eszembe még friss hasonlat,

jól hangzó, kevéssé kopott,

de így mondom pőrén, dísztelen,

vedd vallomásnak vagy tényközlésnek,

akár messze vagy

akár a szomszéd szobában,

akármi volt, van vagy lesz velünk,

igémet hirdetem, vállalom, vissza nem vonom:

Szeretlek!

Ágai Ágnes

 

 

A VÉGTELEN

 

A végtelen itt van.

Fogható, tapintható, simítható.

Kényelmes, kellemes, megnyugtató.

Elterül, hullámzik,

mint a mező teli pirosló pipacsokkal.

A végtelen

soha nem szűnik meg.

Van. Állandó. Örök.

Nem fog rajta a mulandóság átka.

Ölel, karol, ringat,

szelíd, mint az újszülött tekintete,

és megértő, mint az isten,

aki úgy nincs, ahogy van.

Végtelenül.

Ágai Ágnes

 

 

SZILENCIUM

 

Lecsendesült immár a lélek,

holott tombolni volt hivatva,

de alszik álomtalan álmot,

akár szürke porban az atka.

 

Körötte vastag csend rakódik

falra, ajtóra, fémre, fára,

süketté válik, aki hallja,

csend-takarót húzhat magára.

 

A csend befedte már egészen,

ki sem látszik a test alóla,

a hangokat a szél kifújta,

leállt az óra mutatója.

 

A némaság ráült a tájra,

nincsen aki zengjen, üvöltsön:

Riadó! Talpra! Tettre készen

szólaljon meg az életösztön!

Ágai Ágnes

 

 

SZÓ, AMI SZÓ

 

Nagyon egyszerűen kellene szólni

ebben az agyonbonyolított világban.

Veretes, tiszta, igaz beszéddel

lehántva a sallangokat,

az utánzatok idegen koloncát,

a cifra cikornyák vadhajtásait.

Fehér szavak kellenének,

újra felfénylő, megtalált szavak,

lesikált, erős tölgyfa szavak,

masszívak, faraghatóak,

kemények, érthetők.

Vissza kell adni hitelét,

becsét, szépségét a szónak,

a szóra érdemes szavaknak,

melyekkel szót válthatunk,

és szót érthetünk egymással

jó szóban szűkölködő korunkban.

Ágai Ágnes

 

 

A MEGLESETT ÉLET

 

Bimbó pattan az ágon.

Kis, kerek, feszes,

tömörhúsú golyócska.

Benne sűrűsödik az élet,

a mulandóság és a szépség.

Még együtt a van és a lehetséges.

Idősíkok egymásba zárva.

Mindjárt kibomlik,

szétfeszíti héját,

feltöri a burkot,

kisodródik, kiáramlik,

szétterül, sziromszárnyakat

bont a virágzás.

A rügy, úgy tetszik, mozdulatlan,

de egy másodperc, és a lét

dinamikája életre löki,

előpergeti, színekbe mártja,

illattal szórja

a formatervezett szépség

diadalmas világrajöttét.

Majdnem mindegy,

hogy mennyi időre.

Ágai Ágnes

 

 

EGY BÉKÁS, NYÁRI ESTE

 

Akkor egész éjszaka kuruttyoltak a békák,

békanyávogással, békacsiripeléssel, békafejhangon,

békabasszuson békaskáláztak, és zölden villogtak

a maszatos moszatok között, ugráltak és bugráltak,

vihorásztak, hogy bé-ka! bé-ka! békategória!

Nincs teketória!

és csuda nagy vigalom volt, ropták a táncot

kőről kőre, és meséket mondtak

a hol volt, hol nem voltról,

a csókká vált csúf királyfiról, cupp, cupp,

és beugráltak az éjszaka közepibe,

és fröccs, fröccs és hipp, hopp fölugráltak az égig,

a csillagokat zöld egyenruhájukra tűzték,

és masíroztak békaügetésben cicomásan és csilingelve

caplattak és cuplattak a kavicsok szegélyein,

bele a simaképű pocsolyába spricc, spricc,

sipirc innen nyápic rovarhad,

kuruttyolták az ákák meg a békák,

és belepisiltek az éjszakába csur, csur,

és mindenféle disznóságot vartyogtak az álmos

teknősök fülébe, azt hitték, övék a világ,

és békaphatnak minden legyet, szöcskét,

tücsköt, bogarat, miközben a bámész

kis ebihalakat be sem engedték

a Béka rock-koncertre, hiába hirdették

egész Békásmegyeren, hogy itt vannak

a világhírű Frog sztárok,

és nem a béka feneke alatt,

ne csepüljetek, hanem csápoljatok,

de hát zengett is a környék,

a lakók kihívták a vízirendőrséget,

még szerencse, hogy a társaság

kutykurutty, brekeke, addig, addig brekegett,

míg egészen berekedt.

 

 

Hogy jön ide Picasso? [80-81.]

Ágai Ágnes

 

 

MOZGÁSBAN

 

Megyek. Körülöttem az élet. Foszlánybeszédek.

Fiúba simuló lány. Bele-egymásba gabalyodás.

Megy a mozgólépcső. Felmenők és lemenők.

Mennek az árak. Megy a rap üvöltés.

Mennek az F-18-asok. A lódarazsak meg a

varacskos disznók. Mennek az állatok.

Megyek. Úton, útfélen. Félúton. Tévúton.

Mennek az emberek. Hemzsegés. Ricsajoznak.

Csajoznak. A csajok nem rínak. Mennek.

Mennek a mozgó plakátok. Bekap egy érzéki száj.

Megy a sor. Cipők és talpak. Megy a szöveg.

Beszélni könnyű. Megy a mobil a fülhöz.

Szia. Kösz. Oké. Nuku. Tök. Király.

Megy a város. Vonszolja magát. Egyre megy.

Én, te, ő. Arcélek, hajak, lábak.

Taposunk, csoszogunk, megyünk. Előre, hátra.

Emberi léptek. Emberi lépték. Megléptek.

Mennek az utak és a vonalak. A csomók és a pontok.

Átkelőhelyek. A helyek átkelnek. Korán kelnek.

Megy a golyó. Mintha puskából lőtték volna ki.

Kilőtték. Aki lőtt, lőtt, aki nem, nem, megyek!

Megy a balhé. Jobb ma egy balhé, mint holnap egy jobb hé.

Megy a pénz. Fut a pénze után. Utánfutó.

Járnak a művek. Késnek, de járnak.

Felmegy a pumpa. Az idegeire megy. Egy ideig megy.

Lép és megy. Hova megy? Azt mondta, lépre megy.

Nem megy a munka. Megy az idő. Bár állni látszék.

Jött-ment. Jött és ment. Jól jönne, ha jönne valaki.

Nem mennek a menhelyek. Menhelytelenek.

Nem megy az üzlet. Pedig, ha egy üzlet menni kezd!

Megy az ország. Tönkre. Indul a föld is. Földindulás.

Mikor indul a föld? Tíz óra negyvenkor.

Nagy a jövés-menés. Menetelkor nincs jövetel.

Megy, mint a karikacsapás. A csapáson karikák mennek.

Mindenki megy. Ez egy menő hely. A gazda rétre megy.

Siess, lépjünk ki! lépjünk be! Kérek egy hosszúlépést!

Hová, hová? Bemegyek Európába. Szétnézek egy kicsit.

Merre megy? Toronyiránt. Egyedül nem megy.

 

 

Hogy jön ide Picasso? [78-79.]