Keresés

Ágoston Julián

KILÁNGOL BENNEM IS A ZÖLD

Néha, mikor így a tavasz kezdődik bennem,

megpillant szemem valakit, vagy valakire várok...

Még mindíg én vagyok hát, aki sohasem pihenek,

még mindíg hajszolnak az álmok;

még mindíg élek: hisz nedvektől duzzad a föld,

most még kopár, de eljön egyszer:

kilángol bennem is a zöld...

Még élek én, akit annyian, annyiszor temettek,

még élek, s föl tudok szállni a fellegekhez,

még élek, még élnek bennem a megfakult csudák,

még élnek bennem a színek, még várok valamit,

amikor szárnyait bontogatja bennem az álom:

még itt vagyok ezen a búterhelt világon...

Szavam semmi már. Tudom. Karom ölelése is fáradt,

de hallottatok a medvéről:

(iskolásmultamból ideszakadt szavak: a medve

téli álmot alvó állat!)

a medve nem hal meg, a medve kicammog barlangmélyről,

megrázza bundáját, szeméből kitörli az álmot,

megrázza a fákat: pereg róluk az eső-harmat,

megrázza a hegyek üstökét,

megrázza magát, – s várja a tavaszt.

Kijöttem. Még semmi. Az eső még fáradtan csurog az ereszrül.

Kijöttem. Messze a tavasz. De felhőkön keresztül

megcsillan ígérgetőn a napsugár.

Szívemről lehullt a téli bunda már.

Itt a tavasz: most még félénken, lombot sem rázva közeleg...

Aztán... igen akkor... egyszerre kibukkannak a bimbók,

kifeslenek a levelek.

Igen... akkor majd... én is megszólalok,

s elmondom, hogy élek, elmondom, hogy vagyok.

Itt a tavasz már nemsokára,

mosolygást rak rétre, mosolyt a hegy ormára,

mosolyt a szívekbe... Akkor föltámadok,

akkor tavasz lesz, mesés tavasz, –

s kiszáll sírjából a halott.

Akkor majd bolond májusok állnak mellém,

előttem kacagva szalad áprílis,

mögöttem vérem korbácsolva

rohan a szél, rohan a szél... És én is rohanok.

Akkor tavasz lesz bennem: megtépázom vad fürtjeim,

szememet megpaskolom meleg gyöngyvirággal,

harmat csurog le pilláim seprűin,

s számon nagy kurjantás feszül...

(Valaha valaki... éppen így volt, – vagy álmodom?...

Olyan az emlék, olyan az álom,

talán nem is igaz, hogy valaha

fehér gyöngyvirág tüze érte szememet, hogy valaha volt is valami...)

Most tavasz lesz. Bennem is olyan más,

mint rég-tavaszok szédülete, mint volt-májusok illata...

De tavasz lesz. A halott sírjából kidöcög, s halálra megjön a föltámadás...

Most még váltogatja egymást élet, halál, –

de egyszer kilendül minden körből az élet, s nem marad semmi más,

csak az örök, most érthetetlen, de akkor, akkor

egyetlen szent, egyetlen igaz élet: – – – a föltámadás!

Fekete remeteségem, (1938) [29-30.]

Ágoston Julián

SZÍVEM: A LEGSZEBB MÁJUSI FA

Sorra feküsznek a földön a napsugarak.

Május: fekszem a földön, a réten... Az égen

felhők futnak mesefehéren.

Magamba iszom a fényt, az erőt, a májusi kedvet,

s loholón,

lobogón,

rohanón

nekivágok a messziségnek...

Fölcsendülnek a fények: csupa ritmus a táncuk,

csupa dal, csupa hang rohanásuk.

Velükszaladok ma én is...

Tört-hullós őszök után tavaszos kalappal

rohanok lobogónak

húzva hajam a májusi szélben.

Ott messze, a magas hegyek peremén,

ott integet várón fénnyel az ég:

megállni, megállni már nem lehet...

Szívemre tavaszi láng és fény tekereg;

megyek, rohanok, – és lábam alatt

kigyúlnak a frissen fölszakadó virágok.

Egyet ide, kalapomra, fehéret,

egyet a mellemre, egyet a kedvemre,

egyet a balba, egyet a jobba:

hadd köszöntsem dallal a májust.

Ide még

a pirosból,

– tűzzön a láng! –

ide egyet a friss pirosból a szívemre!

Ragyogok... Már tűnnek a tájak,

a mult lihegve kullog utánam.

Sose ér el, sose ér el: már rohanok,

s az égreragyog tündöklő árnyam...

Oda még,

oda még!...

Már reszket a föld, lábam kopogását

elnyomja virággal a május.

Tovaszél... hejehaj... keserves éjtszakák!...

Rohanok, – májusom megölel...

Már várnak a lombok, a tájak, a fák:

öleléssel vár a szívemre egy új világ.

Rohanok lobogón,

loholón,

s hajam az égen, a légben májusi zászló.

Rohanok, loholok a májusi szélben,

s viszem a szívem: a legszebb

májusi fát!

Fekete remete-

ségem, (1938)

[25-26.]

Csukás István

Istenke, vedd térdedre édesanyámat

Istenke, vedd térdedre édesanyámat,

ringasd szelíden, mert nagyon elfáradt,

ki adtál életet, adj neki most álmot,

és mivel ígértél, szavadat kell állnod,

mert ő mindig hitt és sose kételkedett,

szájára suttogva vette a nevedet.

Én nem tudom felfogni, hogy többé nincsen,

s szemem gyönge hogy a semmibe tekintsen,

hová a fény is csak úgy jár, hogy megtörve:

helyettem nézzél be a mély sírgödörbe,

próbálkozz, lehelj oxigént, tüdőd a lomb!

Nem is válaszolsz, kukac-szikével boncolod,

amit összeraktál egyszer végtelen türelemmel,

csak csont, csak por, ami volt valamikor ember,

mivel nem csak Minden vagy: vagy a Hiány,

magadat operálod e föld alatti ambulancián.

Mi mit nyel el a végén, fásultan szitál

oda semmiből a semmibe a létező világot,

anyát és gyereket, az élőt s a holtat,

s mert Te teremtetted, nem is káromolhat,

csak sírhat vagy könyöröghet, hogy adj neki békét,

nem tudjuk, hogyan kezdődött, de tudjuk a végét;

én sem káromollak, hallgasd meg imámat:

Istenke, vedd térdedre édesanyámat!

Csukás István

Visszhang az árnyékból

Nem tudok mást, mint eldalolni

saját fájdalmam s örömem…

(S nincs rám szüksége e világnak,

bár végleg elsüllyed velem.)

Csukás István

Szerelmes vers

Ülj ide mellém s nézzük együtt

az utat, mely hozzád vezetett.

Ne törődj most a kitérőkkel,

én is úgy jöttem, ahogy lehetett.

Hol van már, aki kérdezett és

hol van már az a felelet –

leolvasztotta a nap

a hátamra fagyott teleket.

Zötyögtette a szívem, de most szeretem

az utat, mely hozzád vezetett.

Csukás István

Szerelem sós íze

Már a tél elérte a várost,

plakátok nyalják a ködöt;

a szerelem sós íze magányos

számat marja, mert mint két pólus között

a neonfény északsarki, havas

tündöklése – a szerelem

szívem s szíved közt hatalmas

ívként kigyult: nem vagy velem.

Szabad kóborgó, ámulok,

önként a karodba mi űz?

A tél fehér pincéibe lucsok

verte tavasz fénye betűz;

így omlik össze majd a gőg

és fortyogó kamaszkorom.

Fennhéjázása összetört

szelíden szóló szavadon.

Ágoston Julián

HALLGATOM A BENNEM-ALVÓ KÉK-ÁLMÚ VÉGTELENT

Elmerülök néha magamban és hallgatom a végtelent...

Milyen jó is a végtelen szavára figyelni, ahogy éjtszakánként fölüti fejét

          szívemben és csudalátásokkal szivárványozza meg szemem;

milyen jó is néha hallgatni mámoros füllel ezt a csudás égi szót,

milyen szent néha magamba inni ezt a mesés szép világot szomjas ajkkal,

milyen jó elmerülni benne: önmagamban, és hallgatni a bennem-alvó végtelent...

Kinn tulipánok pattannak sorba: nyílnak, elhervadnak,

kósza tavaszi szelek boronálnak végig a vetések tarkabóbitás fején,

újrás kacagással rohan a kikelet a zöldbeborult réteken,

s dús tarsolyából virágszirmokat hullat a kopasz földre...

Tavaszi szél kap a felhők fodrába nagymohón,

s végigkergeti az égen az első ökörnyálakat: ezüst-álmait,

meglendíti a bokrok karjait, s a fák

ájultan fekszenek a szélre, széles mosolygással új életre várva,

– s megtermékenyülten zárják méhükbe ezer rügymagzatuk...

Kinn: élet, élet, élet!

Lenn a mélyben: bennem

olyan jó elmerülni és hallgatni a végtelent,

ilyenkor: tavasszal belefúrni fejem a benti kékségekbe,

hol álmok duzzasztják szívem falát, tavaszi álmok, bomló életcsírák.

Olyan jó lenn a mélyben: – bennem

harmattól reszkető virágfejekkel vérigvesszőzni lomha kedvem: hajrá!

tavasz van, kívül élet integet,

szídd magadba a napsugarat, szippantsd magadba a meleget,

élj, tavasz van, élj, és téli éltedet

temesd a frissvirágú sírba! Temesd el a telet!

Temetek...

Fülemben tiszta ritmussal kongat a tavasz,

cirkumdedéruntja a virágsusogás,

rékvieme a lombok zizzenése,

s göröngyök helyett tavaszi sziromzápor

koppan testemen...

Olyan jó így temetni: – bennem

tavasz ölelkezik a végtelennel,

s én gyerekörömmel merülök el magamban,

hogy megöleljem magamban ezt a csupa-élet,

ezt a csupa-vágy, csupa-kedv tavaszi végtelent...

Tavasz van: s én magambamerülten

hallgatom a bennem-alvó kék-álmú végtelent…

Fekete remeteségem, (1938) [23-24.]

Ágoston Julián

SÜT A NAP KACAGÓN

Ritmusok ágaskodnak bennem, és nem tudom,

a széllel szaladjak-é versenyt vagy a fénnyel,

a napsugarat fonjam-é be hajamba vagy az éjtszaka csillagfényét,

mert nem tudom önmagamat, s helyemet sehol sem találom.

Ma se látlak: az élet előttem

csupa könny, csupa balra-leút,

– és nem tudok sírni, földreborulva zokogni,

csak kacagok szépen, csudavígan...

Mert bennem az élet, a ritmus, a lélek,

mert bennem csobognak a fénypatakok,

mert bennem az ég mesekékje,

mert bennem a rét-kacagás. Az útak mind

bennem indulnak végtelenig...

Csupa út, csupa indulás már bennem az élet: s nem tudok sírni,

hogy elszakadás, tovazaj és ködbevesző halk

sírás perdül utánam önnön könnyeimen...

Rohanok... a tavaszban...

Nem nézem a házakat, nem nézem a fákat, az erdőt,

nem hallom a madárdalolást, nem hallom a tornyok

éjféli zokogását utánam;

nem hallok semmit, előre, előre

visz valami vad zsongó ütem... Torz

lépteim alatt elhal a föld, s rajtszáradnak lábnyomaim...

Lábtalanul rohanok már, föld fölött szállok,

mint a felhők...

Előre!

Süt a nap kacagón...

Iszom magamba a fényt és játszani kezdek

kósza, derűsen zengő

napsugarakkal...

Hej, te ide, te oda!...

És csillog a kedvem,

testem új napként tüzel az égen,

piros szívem a világűr fölött dobog,

mint mesétontó, nagy vörös madár...

Csordul a fény rólam...

Nincs messze az ég már, – s ha akarom,

símogatón nyujtom ki kezem, – és

ráborítom szívem meleg ölelését.

Fekete remeteségem, (1938) [21-22.]

Ágoston Julián

TAVASZI IDŐ VAN, BOLOND ÁPRILIS!

Ma reggel újra kisütött a nap.

Veszett idő van, bolond áprílis,

hegyek ormáról a köd fölszakad.

A reggel hívó hangja rámköszönt,

rigófütty kelteget a télből. A tavasz

dúsan hinti le rám a fényözönt.

Most újra érzem tavaszi magam,

aki mindíg voltam, s aki vagyok:

versenyre kél a széllel víg szavam.

Emberek, vége ím a télnek már,

tavaszi táncra hív a lomb, a fa,

érésillattal közeleg a nyár.

Most bőjtölünk, – bőjtöltünk eleget! –

az élet húsvéti harangja vár,

tavasz-csuda: a rügyek feslenek.

Intések onnantúlról, – süt a nap.

Jeges subákból forrón, buggyanón

visszaköszönnek húsvéti szavak.

„Minden bőjtökre eljön a tavasz,

amikor kivirul a rét, mező,

és fák között kacagó szél szalad;

minden bánatra jön a feledés;

tavasz az élet: őszi álmodókra

gyöngyvirágkehellyel szemenverés.

Halál az élet. Tavaszi halál,

ahogy meghal a régi lomb a fán,

ahogy új vágyra hal a régi vágy.

Halál az élet; mégis folytatás,

nagybőjt után húsvét, örök titok,

minden halál után föltámadás!”

Tavasz szólt. Meghalt bennem már a mult,

tavasz paskolja lelkem, áprílis,

s téli sírások hangja elcsitult.

Fejem föl újra, jöhet már a tél,

bennem a tavasz teremt új csudát,

tavasz: karom vas és lábam acél.

Tavasz. Reggel. Rigófütty riogat,

futok a széllel szemben, s ledobom

viseltes, kopott téli kínomat.

Tavasz... Halál... Tél... Tán ez az élet,

most nem tudom. Minden oly szökkenő,

s számból kipattan tavaszi ének:

Hiába minden téli álmodás,

élet, halál és tavasz olyan egy:

gyöngyvirágos, örök föltámadás.

Mert a hegyekről a köd fölszakadt,

tavaszidő van, bolond áprílis,

s zengőn, harsogva kisütött a nap!

Fekete remeteségem, (1938) [19-20.]

Ágoston Julián

TAVASZI KÖNYÖRGÉS

Tavasz van, s most sorra ölelnek a volt-májusok.

Mindegyik hoz kezében valamit: üresen hogy is jönne hozzám?

Május, közeledő ma-májusom, szemedbe nézek:

élnek-é a fények,

a régi fények élnek-é szemedben, mondd, ma-májusom!

Üresen nem jöhetsz: kezed

ma is csak rügyet rejteget,

hogy rámpattantsad életosztó vággyal

az újult élet ütemét.

Május, ma-májusom, mondd, mit hozol?

Útszélen nőtt kórók letaposott nyomán

tudsz-é még virággal szembejönni?

El tudod-é temetni a kúszáltságokat,

hogy temető lépésed könnyes nyomdokán

beharangozd a virágokat?

Május, ma-májusom, hoztál-é virágot,

hogy eltemesd a multak bús avarját,

hogy hittel hirdesd kábult éjtszakákon

az életet, a föltámadást.

Május, ma-májusom, teszel-é még csudát?

Várlak, várlak és hiszek benned.

Most jössz. Nyomodban kacagás,

és lépéseddel szelek játszanak,

mintha te tennél minden útat széppé,

mintha te lennél az örök ragyogás.

Május, ma-májusom, még nem feledtél engem,

még mosolyt is adsz cserepes ajkamra?

Május, ma-májusom, én úgy szeretlek,

te voltál mindíg a nagy üzenet,

hogy kínos elfáradásom után

vállaljam, amit sorsom kijelölt.

Elébed állok: tavasz-gyermeked,

várom szavad és várom ölelésed,

mint akinek még adhatsz valamit.

Május, ma-májusom, hallgasd meg egy-fiad,

és babonázd szívét még egyszer nótafává,

hogy csöngetyűzzön lépteid elé…

Május, ma-májusom, hallgasd meg imám,

ahogy ma reggel föl az égre száll:

„Legyen májusa minden embereknek,

legyen májusa minden állatoknak,

legyen májusa minden apró létnek,

– – – s legyen májusa májusi fiadnak!”

Fekete remeteségem, (1938) [17-18.]

Ágoston Julián

A FÉNYEK ÜNNEPE

Ma megint, mint régen, régen, ünnepelnek bennem a fények…

Ahogy magamból ki, magamba be, és nem tudom, merrefelé nézek, csak nézek, nézek:

ünnepelnek bennem a fények…

Hisz olyan régen volt, hogy meg is érdemeltem, ahogy minden jót-rosszat megérdemlek,

olyan sokáig bőjtöltem rá, és a bőjtre húsvétnak kell jönnie.

Egészen kiaszott lettem, bőrömön tojástáncot járt a nap, ha néha arratévedt,

és ráncaim útvesztőin szilánkokra fagyott, s az apró törmelékek sikoltva csörrentek a földre,

olyan kiaszott voltam s olyan beteg…

Persze, mert nem hittem a napban többé, nem hittem a fényben, és azért fájt. Úgy kell nekem!

De most!

De most!

Most újjongásba-bolondult lelkem piros zászlai ott lengenek az élet csúcsain,

és marékszám dobálják onnan szét a kacagást,

marékszám, mert nem mérik köpcös kis mérlegen, talán ennyi is elég, vagy ennyi sok lesz,

marékszám, mert méretlenül hullott ma fejemre az áldás, ahogy a csudák zápora esik.

Szeretnék odakiáltani a Napnak: Gyere, koma, – de nem teszem, minek bántsam szegényt!

Hisz az előbb, alighogy meglátta kacagó szemem, elszégyelte magát, s a felhők mögött

         keresett kis menekvést,

mert nem bírja el, hogy nála nagyobb fény legyen.

Szólanék a Holdnak, a csillagoknak is, hogy jöjjenek felém, de nem teszem,

mert gyönge szegény fény-maguknak ezzel tán örök sírt nyitok,

pedig a Nap, a Hold is jók és jók a csillagok, fényüknél sokan ünnepelnek,

s én nem írígylem másoknak ünnepnapjait…

Nekem elég a magamé ezer életre, nem kérek a Naptól, Holdtól, más világtól

magamnak egy kis sugarat… Nekem elég így. Jut is, marad is még másnak,

ahol fölmelegedhetik.

Én is adok: hadd legyen egyszer bőven aratás, aratása a fénynek, a kacagásnak;

én is adok: hadd legyen mámor, veszett mámor víg kedvem borától,

s legyen,

legyen ma mindenütt ünnep e világon!

Most áldó, termő, maghullajtó két karom – tele van fénnyel, tele van kacagással, –

csak igyátok a sugarat, csak igyátok a sugarat! –

kitárom…

Fekete remete-

ségem, (1938)

[15-16.]

Ágoston Julián

TAVASZI KIÁLTÁS

Ha halkan a földre az alkonyi szél

meghozza az estét, a napsugarak

a hegykoszorú ölelő karjába merülnek, –

oly puha-jó, olyan símító

az alkonyi szél suhogó hangjába-vegyülten

elmenekülni az éjtszaka vad, rút rémei arca elől…

Kinn a tavaszvágy kerge ütemben

hajtja előre a rügyfakadást,

és hullnak a szívbe, a téli ködökre

tavaszesti nóták…

Megfogom a szívem, tarka íveléssel

végigpörgetem az égen:

kié lesz a pálma, nap és hold vigyázza.

Hej, az enyém, az enyém, az enyém!

Sorra gurulnak az égen a pirosan karikázó szívgurigák…

Játszunk… A sugarak

új erővel tűznek minden emberszívre,

ahogy a tavasz bolonduló kedve

pörgeti, pörgeti őket…

Éjtszaka fut el vad rohanással.

Mérni időt most senki se tud.

Alkonyi égen hullt le a nappal… éjtszaka van már…

újra a hajnal: napmosolyos arccal kacag égre…

Harsog a hajnal, foszlik az éj…

A piros csillagok az éjtszakában égretűzve,

most szétszaladnak a mezőn,

s meg-megállnak, szerteválnak tűzpiros virágfejeknek…

Alkony volt most… éjtszaka jött…

újra reggel… újra alkony…

Tavasz van! – És nincs idő;

nincsen éjjel, nincsen nappal,

egy a fény és egy a köd:

mert tavasz van, – és tavasszal

minden új és minden más: –

fénybemártott minden rög.

Tavasz van, és nincs tovább:

nincsen külön tavaszének,

nincsen eső, nincsen zápor,

nincsen szél és nincsen semmi,

nincsenek már külön fények, –

egy az út és egy az ének:

ÉLET! ÉLET! ÉLET! ÉLET!

Fekete remeteségem, (1938) [13-14.]

ILLYÉS GYULA:ÉJFÉL UTÁN

Kirakom a kést, az órát, a vén
naptárt, a sok súlyt, papirost,
ülve magamban az ágy peremén
nem bánom, nem fáj az se, most
hogy nem az enyém, -
hogy melléd nem én
fekszem s tudom, hogy nincs is rá remény.

Öregszem. Ez az öregség? Hanyatt
nézem a hessenthetlen éjt,
amely beszív majd és feloldja majd
a szenvedést és szenvedélyt,
lágy mosolyodat,
mely napjaimat
nyitotta zárta, mint a hajnal s alkonyat.

Sötét világ. A sírhoz szoktatom

- elszoktatva tőled - magam?
Már azt se szégyenlem, hogy sóhajom
hangosan száll, oly magasan
járok kapkodón,
zihálva nagyon,
mint vénen majd a rideg kaptatón.

A lég voltál, a völgy, tavaszi szél?
Hogy elmaradtál lágy világ!
Barackfa-illatod utánam ér
átfog, visszahúz, elbocsát,
lassan, mint ki fél
nézek vissza mély
meredélyedbe, gyönyörű veszély.

Az óra, hol mint alvó csíz piheg
hol mint... gyors lépteim után
köveivel az ösvény megered
lefoly egy vad hegy oldalán -
Hullok, fölkelek,
némán így megyek
mind messzebb, meleg
édes valóság, szép honod felett.

Szép napot, kellemes hétvégét kívánok Mindenkinek!:-)

*****

Lakatos István

Létezem

Létezem egy szóban,

Egy dalban, egy sorban,          

Egy képen, egy hangban,          

A ködös homályban,          

Egy elfelejtett mosolyban.          

Vagyok az őszi avaron,          

A fekete földben,          

Lent a mélyben          

És fent az üdvösségben.          

Valahol biztos, hogy vagyok          

És tudom leszek,          

Mert nem felejtheted emlékem.          

Ha eltűnök örökre,          

Ha nyoma se lesz életemnek,          

Soraim őrzik majd lelkem,          

Mert valahol a verseimben          

Örökké ott leszek, Létezem.

Ágoston Julián

ISTENHEZ UTAM

Vannak, akik szavakkal nyúlnak hozzád:

puha bársonnyal szőnek tele téged,

és szavaiknak lágy selyméből

fonnak fejedre koszorút.

Vannak, akiknek álma vagy, csak téged látnak éjjelente,

s aranyhímű réten rajzolják

szívükre lépteid.

Vannak, akikben muzsikálva, zsoltárversekkel énekelsz,

és csupa-ritmus arcod fényén

tükrözik vissza emberarcuk.

Vannak, akik csak fénybe néznek: s meglátják benne képedet,

színekretörten ragyogsz vissza rájuk,

mintha nap lennél lélekprizmák élein,

s mosolyod sugaraknak tánca.

Vannak, akikben nagy-hatalmú úr vagy: Alfa és Ómega,

s pillanat-életüket beleszilánkozzák

a te végtelen-ölelő létedbe.

Vannak, akiknek takaró vagy…

Vannak, akiknek… nem mondom tovább…

Vannak, akik tán letagadnak, mert sok vagy nekik,

s nem mernek földre hullni.

Vannak, akik semminek hazudnak,

mert megvallani félnek

s homokba dugják strucc-fejük.

Vannak, akiknek mindenük vagy:

életük, lelkük, egész emberségük,

és nem tudnak lenni nélküled.

És itt is, ott is: mindenütt csak utak,

és mind feléd vezet,

keresve vagy már megtalálva

rostokolunk vagy rohanunk feléd…

Mert útravetett vándorok vagyunk: kidobva messzi idegenbe

s megyünk, megyünk feléd…

Van, aki életével, fénnyel,

van, aki színnel, hanggal, száz örömmel,

van, aki szóval, –

de van, akinek az útja más, talán ez sok neki,

talán kevés:

az én utam hozzád a szenvedés!

Kiadatlan versek, 1933. április 26. [17-18.]

Ágoston Julián

IFJÚ ESŐ

most érnek a nedvek duzzad a föld

friss tavaszi boldog telt örömmel indul a zöld

színeket sző a napsugár csókja ezer motollán pattan a rügy

kacag a rét a mező a fák levelek már

érik az álom pattan a rügy

holt-hideg éjek tűnte után mosolyog

a fű a virág az egész szűz fekete föld

tarka színekkel nyílik az égre

és nevetését égre dobálja

a tavaszi kacagó puha föld

fönn a magasban felhők futnak búskomoran feketén

dörren az ég és harsan a villám reszket a légben a fiatal ág

reszket a szélben az új levelekkel

tarka virágokkal a tavaszra

ujjongó nagy boldog örömmel kacagó fiatal bokor ág

mert messzi magasból szelek indultak

felhőt kergetve maguk előtt

a földre zilálják csöndes örömmel a csírahívó vizeket

már messzi a zaj csak koppan erősen

s hull le a földnek szomjas ölébe

hull le a tájra a fákra füvekre az ifjú eső

már messzi a tél már messzi a fagy az élet-ütem más

rügyfakadás és bimbók burkaiban feszülő és érő

tavaszi élet örök ütem és örök élet

örökúj örökegy csoda élet tavaszos szent föltámadás

Kiadatlan versek, 1933. április 21. [109-110.]

Ágoston Julián

FÖLÖTTE CSEND: TITOK-BUROK…

A házban csend: titok-burok…

A gyermek alszik; kék szemén

az Édes csókja illatoz…

Az Éjjel halkan lépve jár

s puhán szunnyadó gyerek

szívére álmokat szitál…

És semmi zaj… és semmi nesz…

a hófehér párnák között

az álom szent jövőt színez…

Az Édes szűz imát susog:

a gyermek arca felragyog…

Fölötte csend: titok-burok

Kiadatlan versek, Vasárnap (Arad) XV.

évf. 25-26. [487.], 1932. Karácsony [257.]

Ágoston Julián

VALAHONNAN FÉNY-ÜZENET…

Sok utat bejártam, míg magamig eljutottam.

Lépteim méretlenek voltak

s nem ismertem soha időt,

de célhoz értem!

Kerestem magam mindenben, ahol kereshető valami –

és nem találtam a helyem…

Elvégeztetett és én tudtam: dolgom lesz a világon,

van hivatásom!

Élni indultam…

El akartam mondani, amit a virágokban láttam

s a föld mély álmaiban éltem,

hogy kigyöngyözzem mélység-titkait…

A fellegekbe szálltam,

hogy lezúgassam szomjazó szívekre,

amit az ég-szemek: a csillagok meséltek…

És horizonttól horizontig jártam

terhes-magam cipelve,

hogy minden csudát földrerázzak…

… és mentem… és szálltam,

mert élni indultam,

s tudtam,

hogy dolgom leszen a kietlen világon:

van hivatásom!

De helyem még nem találtam…

Szívektől szívig szállni jó lehet,

de nem az én utam;

másoknak utat vágni szép lehet,

de nem az én sorom;

és fölmutatni – szent, igaz,

de nem nekem adódott…

Hosszú út volt, míg magamig jutottam,

de célhoz értem s már tudom:

se út, se élet nem vagyok,

belőlem szív-híd nem lehet;

villanás vagyok, semmi más:

időtlen időkből idehulló,

teretlen térből földreszálló,

vakító, villogó – – – fény-üzenet!

Kiadatlan versek, 1932. október 1. [33-34.]

Ágoston Julián

A TITOK-FÁTYOL MÖGÖTT…

                Tombolinak adom születésnapjára!

Egy pontra meredten bambán, sután állni, hogy valami lesz még,

várni a fényözönt, szinek zsivajgását, meseszóró estét,

sehová sem nézni, egy pontra meredve mindig-mindig várni,

hogy a sziklából is hűs forrás fakadhat,

hinni, hogy meddő méhek vajúdásnak indulnak és szülnek

újra; szent tavaszba, örök lángba vetni maradék hitünket,

hogy máskép is lehet, „sosem volt sehogyan”-hittel lángba vágyni,

hogy az álmok mégiscsak megmaradjanak,

örök körbe vetni magad, mintha minden előre haladna,

vissza sose nézni; nagy a Gonosz keze, nagy az ő hatalma;

megfogja a lelked, csalogató csáppal össze-vissza húzza

s hálójából nem tudsz menekülni soha…

Ha az utad örvény, fölfelé tekintve csak előre menni,

ha a szíved törött, töredezett hanggal, de csak énekelni,

mindent odaadni zsiványnak, aki a bőröd is lenyúzza,

s kacagni, ha sorsod meredek, mostoha…

Ha sárral dobálnak, megköszönve, tűrve csöndben továbbmenni;

vállukra emelnek? – összehúzódzkodni, hisz az egész semmi:

pár bábocska játszik; egyik iskolásdit, másik nagy apostolt,

pedig valamennyi kopott játékbábú…

Tudni, hogy a játék végén minden omlik, nem lesz merész álom;

hinni, hogy eljön a boldogság, mosolygás egy szebb, jobb világon,

s ott hegyet remélni!... Addig pedig hittel állni itt a posztot;

nem sokáig tart már: az idő gyorslábú…

Egy-két év, évtized – olyan-olyan mindegy – század vagy évezred!...

Hogyha minden munkád, ami itt még várt rád, így-úgy elvégezted,

szépen elköszönsz és nyomot sem hagysz hátra, hogy valaha éltél…

Pár év eltemeti emléked is csendben…

Nem lesz ott fönn tanács, nem leszen csábító, nem lesz, aki védjen:

egyformán meztelen állunk csupa-lelkek nyíló erdejében;

sem kincsed, sem marhád… hírnév, mámor – semmi! Itt már más a mérték:

mindened ott lesz benn – meztelen lelkedben

ha a titok fátyol mögül az Úr arca tündöklőn megjelen!!

Kiadatlan versek, Vasárnap (Arad) XV. évf.

19. szám [366.], 1932. szeptember 25. [12-13.].

Ágoston Julián

VAGYUNK MÉG, TESTVÉR!

         – Rónay Györgynek szeretettel!

Ezer balkezdés közt koldusszegényen

úszik az árral életcsónakunk;

pedig az utunk más volna: merészen

szembe az árral! Kevesen vagyunk,

s azok is erre-arra kötve állnak,

vagy nekitámolyognak a nagy árnak…

Mennénk, amerre hív a messzi kongás,

de lábunk földbe, rögbe ágyazott

s vetésünkre a poklok egyre ontják

a dudvát, férget, piszkot, gazt s gyomot;

s mire kinőne álmunk szent harangja:

szívét kitépik, s – nincsen csodahangja.

Testvér, Testvér, a vad viharban állok

csillagtól fosztott rémes éjszakán

egyedül. Élő-holtjaim: az álmok,

vágyak… Magam sem élek már talán;

Testvér, de hangom, jajom még a régi:

a holtakat még újra fölidézi!

Korhadt szívekkel nem szállunk vitába,

nem átkozunk meg fejfát, temetőt,

de aki hisz még hegytoló csodákban,

jelenjék meg a szíveink előtt

s nyújtsa kezét. A szíve lesz a lámpa,

s üszköt dobunk a dermedt éjszakába…

Fölgyújtjuk még e földbefúlt világot!

Csak páran, – de most mondom már: vagyunk!

s eddig e föld annyi csodát látott,

egyet talán még mi is mutatunk.

Testvér – tudod! – az építéshez hit kell!;

előre hát kigyúlt egy-szíveinkkel!

Kiadatlan versek, Vasárnap (Arad) XV. évf.

14. szám [193.], 1932. július 17. [11-12.]

Ágoston Julián

ÚTNAKINDÍTÁS

Fiatal vagy! A szemed még tükör,

de ha mélyéből tüzek gyúlnak,

nekivághatsz te is az útnak.

Ha kín kavarja lelkednek tavát,

elindulhatsz a szörnyű harcba –

s kiragyog, hidd, az Isten arca.

Csaták után várj mindig új csatát:

az élet ez! Nincs is megoldás.

Pokolszájak a ködöt ontják…

Viharban, ködben csak csörtetni kell!

Vihogjanak a vakmerőre:

sántán, bénán bár, csak előre!

Itt nincs megállás! Folyton futni kell,

vérzivatarban megnemállva,

előre a nagy szent halálba!...

– – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Ott túl talán

mosoly haván

várhat pihentető meleg:

ott mese vár

s álom szitál

szemedre fáradt kisgyerek…

Kiadatlan versek, 1932. július 17. [10-11.]

Ágoston Julián

[SZAVAK HANCÚROZNAK BENNEM…]

Szavak hancúroznak bennem, és hogy is mondjam… olyanfé-

le gondolatok,

mint a semmibe-vesző felhőfoszlány…

Inkább hallgatok!

Legjobb nekem a hallgatás. Úgysem tudom megmondani azt,

amit akarok.

Mit számít, hogy elnémul a világ legnagyobb álmodója, hogy

egy csudák nézésére teremtett szem örökre kihuny?

Minek számítana ebben a mindent-elvetélő világban egy

csupa-könny-élet, egy csupa-álmodó szív, mikor itt durvasá-

gok kellenek, mikor itt nem elég az álom, mikor itt megsorvad

a legszebb kezdés is a kiteljesedés előtt, mikor itt őszbebukik

a legvirágosabb kikelet is…

Hiába tudom, sőt még rosszabb, hogy tudom, amit tudok: pár

lányálomnak készítek puha bársonyt, amibe beletakarhatja

vágyait és álmait, hogy az én szent egyetlen szavaimmal fe-

jezze ki a mindenséggel közös ábrándjait…

Minek az???

Vagy hogy egy pár ugyanilyen (bár ugyanilyen nincs, de ha-

sonló ) elvetélő sorsot biztassak arra, hogy álmodja sorokba

leggyönyörűbb hiteit, s bízza mások kénye-kedvére, amit a ki-

vetés előtt legalább a legsajátabb kincsének vallhatott???

Minek az???

Vörös posztók lebegnek szemem előtt

és rosszabb, ócskább vagyok a legjobban elkoptatott szattyán-

bőrnél, amit a gazdája már a koldustól is sajnál, mert túlontúl

fáradt vagyok, annyira, amennyire embernek nem szabad el-

fáradnia sohasem, ha élni akar,

mert a lelkem, én-lelkem sötét arculatján már minden fájdal-

mas vonás megrajzolódott öklömnyi betűkkel,

mert én már semmire sem vagyok jó, talán még arra sem,

hogy egyszerűen búcsút vegyek az élettől, mint a hegyek mö-

gé bukó napkorong,

mert én már senkinek sem kellek, mert önmagamnak nem kel-

lek többé, s jaj annak, aki már magával leszámolt, jaj neki!

Búcsút vennék, de én már nem tudok senkitől sem búcsút

venni,

csókokat szitálnék fűnek-fának, de a szám már olyan csere-

pes, hogy ráfagynak a csókok,

elmennék, de a lábam ezerszerte fáradtabb, semhogy egy lé-

pést is tudna tenni előre, arra, amerre mennem kellene…

Így hát búcsú nélkül hallgatok el…

Örökre!

Amit ezentúl tőlem hallotok, már nem én leszek, amit meg ró-

lam hallotok, nem rólam mesélik, én már akkor nem leszek

régen…

Az a pár szó legfeljebb úgy marad meg utánam (hogy aztán

hamar ködbetűnjék!) mint az égről lebukott csillag pár pilla-

natig ragyogó fény-árja, mely sugaraz még, mintha ott lenne

a csillag…

… pedig az már régen lebukott! …

Kiadatlan versek, 1932. július 3. [7-9.]

Ágoston Julián

ELŐRE TAVASZLÁNGBAN…

Én nem tudom, hogy, de bolonddá babonázott a Tavasz:

virágos rügyszájjal végigcsókdosta szívem-vérem,

s most labdáznék a nappal, csillagokkal – óriás kamasz!

Lombsusogtató fává nőve az eget elérem…

Pólusomon harsogva törnek ki a bimbók, virágok;

a holt falak mesétől duzzadoznak s kivirítnak…

Csicsergő tavaszviharban ittasan, remegve állok

s csókokat dobálok az ibolyáknak, kankalinnak.

Érintésemre kihajtanak télben fagyott tar-ágak.

Csiklandós kacagás hullámzik, robog fától-fáig.

Az illatvemhes levegőben bódult pillangók szállnak.

Minden feszül, élettől duzzad… Nem bírom sokáig!

Neki a szélnek, mámorosan neki a mélykék égnek;

szőrén vágtatok víg kedvemen… Köröttem a vetés

kalászba szökken; a koppasztott fák viráglángban égnek

s eszeveszetten száguld közöttük szirmos nevetés…

Huj huj, előre tavaszlángban, részegen, babonásan!

Rózsás felhőkön lovagolni s nagyokat köszönni

virágos kalappal, lombos szívvel integetni bátran;

komor kedveket, konok éjszakákat összetörni;

Huj huj, bomolni veszettül, s rikkantani a pirkadást!!…

Megyek, megyek már: lábam alatt virágos a haraszt;

virágok alattam, fölöttem s mint valami szent palást,

bíborkacajjal borítja vállam a – Tavasz!

Kiadatlan versek, Vasárnap (Arad) XV.

évf. 8. szám [148.], 1932. április 24. [27.]

Ágh István

A MŰVÉSZ OSZTÁLYRÉSZE

              Gerzson Pál Berzsenyi képe alá

Partra szállottam. Levonom vitorlám.

Szélárnyék óv már Boreas dühétől.

Múlik az emlék, amitől vacogva

                                     Kellene félnem.

Eltűnt kijátszott fiatal koromnak

Kínja s a férfi becsapott magánya.

Biztos talentum mentett, s az erős szív

                                     Jussa, szerencse.

Mondhatom boldog megelégedéssel,

Van kies szőlőm, mit a Múzsa pártol,

Földi magaslat, ahol eltünődhet

                                     Hosszan az ember,

Míg lakhelyéről arany palló ível

Által a széles világ gyöngykaréján,

S túl a Badacsony balatoni kékje

                                     Habzik a mennyben,

Dőzsöl a párás délibáb-tünékeny

Földön az égi színek sokasága,

Szétszállna, pedig örök, mintha mindig

                                     Állva ragyogna.

Életem műve, kezem alkotása

Fürdik az ihlet azur mosolyában,

Közben a saját képére varázsol

                                     Szigliget öble.

Innen bár Grönland örökös havára

Essem, a forró szerecsen homokra:

Ott meleg nyárral óvsz, éteri szépség,

                                     Itt hüvös árnnyal.

Az év versei, 2002. [116-117.]

Ágh István

EGYETLEN HANG

A szaggatott tücsökzene

éjszaka lélegzete

kinti bodzabokoré

benti alvó asszonyé

bevilágító csillagé

kifehéredő ágyaké

ahogy az óra peng vele

s a ráhangolt szív üteme

együtt a hallgató kutya

álmával ahogy a Duna

megáll s a túlparti füzes

sötét csöndjétől légüres

akár a világegyetem

isteni lélegzete lenn

teremtés előtti után

mintha e hang lenne csupán

Évfordulók, 1994 [40.]

Ágh István

SOMLAI JÚNIUS

Micsoda csönd a hajnali szőlőhegyen!

hallom a napkeltét, fülemben

puha tapsi-sóhaj, kisnyúl álma,

csönd cirógat, szőlővirág, szőlőkacs,

mint sugár, és csönd a pirkadó cseresznye,

a meggy növényi vér sejtjei nyújtózkodása,

tudja minden madár, ő a különleges

közel és távol, legkisebb fuvola,

klarinét, furulya, pánsíp,

kihunytak a kísértetek az elfeledett

csillagokkal, én vagyok most a várúr

rommal és kápolnával,

míg az emberek távol,

engedik boldog magányom.

Te sem vagy itt, lehetnél ez a csönd!

kisnyúl álma, puhácska tapsi-sóhaj,

napkelte titkos szellő-susogása,

magad cirógatása, szőlővirág, szőlőkacs,

mint sugár, pirkadó cseresznye csöndje,

meggy, növényi vér sejtjei nyújtózkodása,

te lennél a Mindenmadár, különleges

közel és távol, legkisebb fuvola,

klarinét, furulya, pánsíp,

te kísértetek hamuja,

emlékeid a csillagok,

vérúrnő vára, Szent Margit kápolnája,

míg az emberek távol,

engedik boldog magányod.

Emberek éltek itt, 1991 [31-32.]

Ágh István

TULIPÁN

Fekete hímporos, dús mohópíros sziromkehely,

ragadozó virágod, zöld, vékony-hosszú szárad

hogyan bírhatja el?

méltóságos magasra emel a nap hatalma,

fényen függeszkedel,

hódolok, mint szegény-szép kiskertek árvácskája,

leszek méhecske-muzsikád,

fuvallatomra táncolsz állva,

föld vagyok, erőm rajongása benned változik át

tulipán, tulipánra.

Napló és tulipán, 1987 [DIA]

Ágh István

A VILÁG KÖZEPÉN

Talán el sem mozdultam innen

ahol a Somló meg a Ság

csúcsai közt valaha álltam

világ közepén világ

mert mindent tudok a világról

harminc éve is ő fakadt

szirmát vigyorgatta búzánkból

a ripacs kispipacs

s a búzavirág ég-derűje

medárdos borulat alatt

szarkaláb kékebb sarkantyúja

most is úgy őrzi hangomat

hallgatom nyárban mintha fáznék

apám volt így a tűz előtt

elévült tévesztett ajándék

kit menny helyett kapott a föld

„A civódó magyar.”, 1975 [22-23.]

Ágh István

VIRÁGOSAT ÁLMODTAM

Édesanyám,

virágosat álmodtam,

napraforgó

virág voltam álmomban,

édesanyám,

te meg fényes nap voltál,

napkeltétől

napnyugtáig ragyogtál.

Új aranyhárfa, 1972 [259.]

Ágh István

ÉLETFA

Tükrös tavasz közeledik,

fám felülről fényesedik,

madár szól a felső ágán,

koronája szivárványán,

első szava bimbót hajt ki

nekem se szabad hallgatni,

másik szavára virágok

nyílnak, sípolok virágot,

harmadik szavára gyöngyöt,

serkentünk zöldpihés gömböt,

gyöngyöcskét gömbbé, gyümölccsé,

mintha tél se lenne többé.

Jóslatok az újszülöttnek, 1972 [83.]