Széchenyi látszólag demokratikusabb nemzetiségi politikája mögött valójában a teljes reményvesztettség áll mindenfajta demokratikus politikával szemben. Realizmusa innen ered; megoldási javaslatának alfája: a belső átalakítás tömegességét, demokratikus és politikus vonásait meg kell szüntetni, mert különben krízis következhet. A nemzetiségi tömegekkel szembeni „megértése” egy tőről fakad a magyar nemzettéválás tömeges útjának elítélésével. Széchenyi „nemzetiségi demokratizmusa” mögött – jobb szó híján – „arisztokratikus” reformelképzelés rejlik. Lényege a tömegpolitika elutasítása.
Nem cimkézés ez?
Széchenyi 1842-es novemberi akadémiai beszédében (az egyik legjobb megnyilatkozás a magyar történelemben):
1) óvott az erőszakos magyarosítástól
2) és nagyon finoman, de okosan arra figyelmeztetett, hogy a magyar nacionalizmus zászlóvivői sokszor éppen az asszimiláns újmagyarok (mint amilyen Kossuth is volt), akik neofita-kompenzáló buzgalommal igyekeznek semmibe venni a kisebbségeket (mint Kossuth tette ezt 1848-ban). De vajon ezek az emberek lélekben mennyire váltak magyarrá: "A NYELVNEK PERGÉSE MÉG KORÁNTSEM DOBOGÁSA A SZÍVNEK"
Széchenyi gondolkodása szerintem sokkal inkább "népibb" (tehát demokratikusabb) volt ebből a szempontból, mint Kossuthé
Ok, ez már érdemibb hozzászólás,de nem értem, hogy Széchenyi felfogása miért "arisztokratikus", Kossuthé meg "demokratikus"?
Kossuth javaslatának lényege ugyanis ez volt: hagyjuk meg nemzetiségeinknek magánkörben a saját nyelvük használatát, ám követeljük meg tőlük, hogy közügyekben a magyart használják, mintegy magyarrá váljanak.
Kossuth nézete ugyanaz mint Ceasusescué.
Otthon beszéljen az asszonnyal magyarul a székely, de Romániában csak egy nemzet van - a román ("Magyar Nemzetiségű Román Dolgozók Tanácsa" - ösmerős?)
Egyébként, ha nem fogadjuk be az 1690-es és későbbi szerb menekülthullámokat, akkor 1848-ban nem lett volna tényező a Délvidéken a szerbség.
Ne feledjük, hogy a korabeli magyar köznemesség úgy élte meg, hogy befogadtuk a török elől menekülő szerbeket (s akkor még nem beszéltünk azokról, akik török zsoldban voltak végvári katonák, majd a kontyossal együtt kivonultak, aztán visszaszivárogtak a Dunán átkelve) akik "hálából" a kuruc háborúk alatt a labancok rablóhadaként Szeged- Nagyvárad magasságában pusztították a magyarokat, majd most még az ország tizedét is adjuk "nekik" ajándékba...
Azért politikai öngyilkosságot ne várjunk már el utólag őseinktől. A polgárjogot és személyes szabadságot megadták mindenkinek, s ha nincs a Habsburgok aknamunkája a háttérben akkor nincs nemzetiségi háború, legfeljebb néhány kisebb helyi lázadás. (+ Ha jól emlékszem Ószerbiából 20.000 martalóc kelt át a Dunán).
"Manapság egyre divatosabb dolog, hogy a nemzetiségi kérdésben „megértő” Széchenyit valamiképpen mintául állítsák a későbbi korok elé is, úgy érvelve, hogy a gróf – senkitől meg nem értve, mindenkitől elutasítva – a probléma leghumánusabb, legtürelmesebb, legdemokratikusabb megoldásának útját járta. Ezzel a megoldással természetesen szembeállítják a „türelmetlen” kossuthit, mint amely a nemzetiségek tekintetében, a kor foglyaként, nem volt képes „igazi” humanizmusra s demokráciára. Ez a szembeállítás nem reális. Hallatlanul leegyszerűsítő, mégpedig éppen a döntő ponton, hisz kettejük nemzetiségi politikáját erőszakkal elválasztja a reformra vonatkozó nézeteik egészétől.
Széchenyi látszólag demokratikusabb nemzetiségi politikája mögött valójában a teljes reményvesztettség áll mindenfajta demokratikus politikával szemben. Realizmusa innen ered; megoldási javaslatának alfája: a belső átalakítás tömegességét, demokratikus és politikus vonásait meg kell szüntetni, mert különben krízis következhet. A nemzetiségi tömegekkel szembeni „megértése” egy tőről fakad a magyar nemzettéválás tömeges útjának elítélésével. Széchenyi „nemzetiségi demokratizmusa” mögött – jobb szó híján – „arisztokratikus” reformelképzelés rejlik. Lényege a tömegpolitika elutasítása. E gondolat persze nem a szó korhoz kötött, rendi értelmében arisztokratikus. Ezért volt oly sokszor föleleveníthető a modern korszakokban is.
Politikai nézeteinek alapjai határozzák meg Kossuth nemzetiségi felfogását is. A tömeges politika eredményességébe vetett – sokszor túlzott- illúziója tette „értetlenné” Kossuthot nemzetiségi álláspontjában. Kossuth hitt a politika, az alulról jövő kezdeményezés, az önkormányzat embert formáló erejében. Abban, hogy ez az erő mindent legyőz, s a velejáró „vegytani processzus” természetes krízisei végeredményben mindig a helyes irányban forrnak ki. Éppen demokratikus felfogása – ember és ember közt elvi különbséget nem ismerő hite – gátolta meg abban, hogy fölismerje: a nemzeti kérdés bonyolultabb annál, semhogy a demokratikus politika olvasztó ereje magától megoldhatná. Kossuth javaslatának lényege ugyanis ez volt: hagyjuk meg nemzetiségeinknek magánkörben a saját nyelvük használatát, ám követeljük meg tőlük, hogy közügyekben a magyart használják, mintegy magyarrá váljanak. Főképp pedig: tegyük belső viszonyainkat – s ezzel az övéket is – demokratikussá, korszerűvé, a század szellemével összhangzóvá, s ekkor a nemzetiségek, mintegy automatikusan, magyarrá válnak.
Kossuth hitét akkor, úgy látszott, alátámasztja, hogy az ország megyéinek nagy része mögötte sorakozik föl a konzervatívok ellenében. Két év sem telt el a Hírlap megindítása óta, s íme: úgy tűnt, a magyar közvélemény többsége meggyőződött az átalakulás kossuthi útjának helyességéről, támogatja, érti azt. Mindez a „század szellemének” jelenlétéről tanúskodott, s Kossuth abban is hinni akart, hogy e szellem bizonnyal a nemzetiségi ellentéteket is kibékíti majd."
Pelyach már megint semmirevaló, mint a legtöbbször (ő is azok közé tartozik, akik szerint a történettudomány jópofa anekdotázásból áll).
Ha Kossuth és társai Magyarországon hasznosítható és követhető elveket kerestek az európai gyakorlatban, valójában nem találtak ilyet. És ha összevetették a joggal bírálható angol és francia gyakorlatot a Magyarországon alkalmazott módszerekkel, nem kellett úgy érezniük, hogy méltánytalanul elnyomó politikát alkalmaznak a nemzetiségekkel szemben. Nincs tehát mit Kossuth és a reformkor magyar liberális nemességének szemére vetni, maximum azt, hogy korukat nem tudták megelőzni mintegy száz évvel, s nem ismerték el önálló politikai nemzetnek Szent István államában a horvátokat, szerbeket, szlovákokat és románokat. Ilyen politikai éleslátást azonban ne várjunk el a XIX. század Európájában egy, a polgári átalakulást éppen számottevő polgárság nélkül megkezdő, a rendi nemzetből éppen hogy a polgári nemzetté válás útjára lépő, a történelmi magyar állam bűvöletében élő nemzettől s annak politikai vezetőitől."
Ez az ember hallott már Széchenyiről? Milyen európai hablattyal jön? Csak el kellett volna olvasni Széchenyi 1842 novemberi akadémiai beszédét.
Vagy levehetné a polcról Szekfű Gyula Iratok a nemzetiségi kérdéshez... szöveggyűjteményét. Nem csoda, hogy közutálat övezte az egyetemen
De a fő baj nem ez volt, hanem, hogy emiatt a nemzetiségek úgy gondolták, hogy a magyarok ezzel behozhatatlan előnyre tesznek szert, míg őket másodrendű állampolgárokká degradálják. Az uralkodó nemzet számára persze elképzelhetetlen volt, hogy ne a saját nyelvét, hanem valami semlegest (Mit is? A németet? Ami ellen addig kézzel-lábbal hadakoztunk? A franciát, angolt? Mit szólt volna ehhez Bécs?) tegyen meg az ország hivatalos nyelvének az elavult latin helyett. Akkoriban ez elképzelhetetlen lett volna, és a magyar közvélemény egy ilyen lépést őrültségnek, hazaárulásnak tekintett volna - már ha ilyesmi szóba jöhetett volna egyáltalán.
Azon is érdemes elgondolkodni, hogy ha Kossuth megadja mondjuk a magyarországi szerbeknek a politikai nemzetként való elismerést, a területi autonómiát, vajh meddig viselik még a derék rácok a díszmagyart és fuvolázzák a magyarbarát szólamokat, amikor ott van a szomszédban a szerb anyaország, mely kezét-lábát töri érte, hogy a határon túli testvérek végre csatlakozzanak hozzá?
Ismerve a rácok mindenen halálosan megsértődni képes, előbb lövünk, azután kérdezünk mentalitását, szerintem merő naivitás azt képzelni, hogy ezzel aztán örök időkre meg lett volna oldva a dolog, s eztán már csak a cuppanós testvéri puszikat nyomogattuk volna egymás orcájára az idők végezetéig. Záros határidőn belül úgy hozzácsapták volna magukat Szerbiához mint a pinty.
"Kétségtelen tény, hogy a polgári átalakulás határait kijelölő áprilisi törvények között nem találunk a nemzetiségi jogokat külön körülíró törvénycikkelyeket. A törvényalkotók ugyanis – s ebben egységes volt a reformkor politikai nemzedéke – a polgári s politikai jogok általános kiterjesztésében vélték meglelni azt a módszert, amellyel hosszú távon is megoldható Magyarország – s vele együtt a térség – talán legtöbb konfliktust előidéző problémája. Vagyis etnikai, nemzetiségi hovatartozástól függetlenül a jobbágyfelszabadítás mindenkire vonatkozik, a választójoggal – amelyet cenzushoz, vagyoni helyzethez kötöttek – mindenki szabadon élhet, a politikai szabadságjogokat kivétel nélkül mindenki gyakorolhatja. Nincs tehát különbség magyar, román, szerb, horvát, stb. között, a legfontosabb jogokkal mind egyaránt, egyformán bírtak. A nemzetiségek nyelvhasználata természetesen csak bizonyos keretek között vált szabaddá, hiszen 1844 óta az országban a magyar lett az államnyelv, vagyis a törvényhozás és a közigazgatás kizárólag magyarul folyhatott, s ezt a forradalmi átalakulás által ugyancsak megérintett nemzetiségek okkal, joggal kifogásolhatták. 1848 tavaszán tehát programjaikban hangsúlyos szerepet kapott a szabad nyelvhasználat követelése, összhangban a feudális terhek és viszonyok tökéletes és teljes mértékű felszámolásának igényével. A kritikus pont azonban mégsem ez volt a magyar politikai elit szemében. A nemzetiségek ugyanis a nemzetté válás folyamatában a történeti Magyarországon az 1840-es évek közepére-végére elértek arra a pontra, amikor már a politikai nemzetként való definiálásukat, elfogadásukat időszerűnek, megkerülhetetlennek tartották, s követeléseik középpontjába ezt állították. A XIX. század Európájában, a nacionalizmus, a nemzetállamok megerősítésének és megteremtésének Európájában azonban ez az elv sehol sem nyert teret. A nemzetállami lét alapelve ekkor az „egy állam, egy politikai nemzet” doktrínája, s ez alól az alkotmányosság terén jóval Kelet-Európa előtt járó nyugati hatalmak, például Anglia és Franciaország sem jelentettek kivételt. Sőt éppen ennek az elvnek legmerevebb, legkonzekvensebb képviselői és gyakorlati alkalmazói. Figyelemre méltó például, hogy el sem ismerték a nemzetiségi kérdés létezését, a népszámlálások alkalmával fel sem merült, hogy a nemzeti hovatartozásra vonatkozó kérdéseket tegyenek fel. A nyelvi uniformizálás jegyében pedig betiltottak minden más nyelvet, s az asszimilációs politikát közigazgatási rendeletekkel, például iskolatörvényekkel tették teljessé. A kollektív jogok megadása a Magyarországon élő nemzetiségek számára ugyanakkor a Szent István-i állam föderatív átszervezésének veszélyét vetítette előre, s a polgári nemzetállam megteremtésének időszakában ez természetes módon elfogadhatatlan volt a liberális reformellenzék, de általában a magyar politika számára. A reformkorban ugyanúgy, mint 1848–49-ben. A politikai érdek és az európai gyakorlat tehát nem mondott ellent egymásnak. Ha Kossuth és társai Magyarországon hasznosítható és követhető elveket kerestek az európai gyakorlatban, valójában nem találtak ilyet. És ha összevetették a joggal bírálható angol és francia gyakorlatot a Magyarországon alkalmazott módszerekkel, nem kellett úgy érezniük, hogy méltánytalanul elnyomó politikát alkalmaznak a nemzetiségekkel szemben. Nincs tehát mit Kossuth és a reformkor magyar liberális nemességének szemére vetni, maximum azt, hogy korukat nem tudták megelőzni mintegy száz évvel, s nem ismerték el önálló politikai nemzetnek Szent István államában a horvátokat, szerbeket, szlovákokat és románokat. Ilyen politikai éleslátást azonban ne várjunk el a XIX. század Európájában egy, a polgári átalakulást éppen számottevő polgárság nélkül megkezdő, a rendi nemzetből éppen hogy a polgári nemzetté válás útjára lépő, a történelmi magyar állam bűvöletében élő nemzettől s annak politikai vezetőitől."
Ez az álláspont teljes egészében megfelel a kor modern európai szemléletének, Franciaországban is csupán egy nemzet létezett és létezik, a francia.
Tudod mi a különbség a nyugati és a keleti nemzetállamok és nacionalizmus között?
Franciaországban persze könnyű egységes francia nemzetet teremteni a bretagniakból, burgundokból, aquitánokból, normandiakból mint Magyarországon szerbekből, románokból.
z, hogy nem ismerte el őket államalkotó nemzetnek abban az időben teljesen megfelelt az európai gyakorlatnak.
Viszont az ellenségeskedés nem ezért tört ki a Délvidéken,
na, na, a szerb-magyar konfliktus azután éleződött ki, hogy az asszimiláns nacionalista Kosút hazavágta a szerbeket. Előtte nem volt szerb-magyar konfliktus, sőt
március 20-án Pancsován a szerbek a magyar forradalom mellett tüntettek
Március 22-én Nagykikindán a szerbek a magyarok mellett demonstrálnak
A március 27-i szerb gyűlés Újvidéken a szerb nemzet elismerését kéri.
Ezután jött a szerb küldöttség Pozsonyba. vagyis a szerbek baráti jobbot nyújtottak, amit Kossuth ostoba módon visszautasított
Egyébként elárulnád, hogy miért utálod ennyire Kossuthot?
Nem mondanám, hogy utálom, de politikájával sok tekintetben nem értek egyet. Én inkább Széchenyi.párti vagyok.
De az is igaz, hogy Kossuth emberileg is gyalázatosan viselkedett 1849 augusztusában.
Ez az álláspont teljes egészében megfelel a kor modern európai szemléletének, Franciaországban is csupán egy nemzet létezett és létezik, a francia. Nem a mostani politikai konstelláció alapján kell megítélni, hanem saját korában. (S a "legeurópaibb" franciákat hoztam fel példának, nem a szerbeket vagy oroszokat, pedig megtehetném, a világ első belarusz nyelvű iskoláját 1916-ban a németek nyitották Minszkben, államalkotó nemzetnek pedig sosem tekintették őket a cári birodalomban...)
A témának nem vagyok specialistája, de volt szerb nyelvű oktatás Magyarszágon (tehát csak keveselhették) , mint ahogy szlovák vagy román is (a románt ismerem, Erdélyben fejlettebb volt, mint a Kárpátokon túl, igaz ez a könyvkiadásra, újságokra is).
Az, hogy nem ismerte el őket államalkotó nemzetnek abban az időben teljesen megfelelt az európai gyakorlatnak.
Viszont az ellenségeskedés nem ezért tört ki a Délvidéken, hanem mert megindultak a Dunán átkelve a "szerb" önkéntesek, a pópák kvázi ördögnek kiáltották ki a magyarokat és elkezdték a mészárlást... kb. ez volt a folyamat a románokkal kapcsolatban is (Axente Sever és Avram Iancu), bár ott annyival bonyolultabb a helyzet, hogy a bukaresti haladáspárti románokkal végig jó kapcsolata volt Kossuthéknak, ergo onnan nem érkeztek önkéntes martalócok.
A Habsburgok horvát - szlovák - szerb - román vonalon kifejtett aktív magyarellenes háttérmunkája dokumentált, ha nagyon szeretnéd keresek majd rá közhiteles forrást. Egyébként elég csupán arra utalni, hogy a szerb és román határőr ezredeket a magyarok ellen fordították (ha ez nem történik meg a két lázongást a Magyar Királyság reguláris hadserege néhány hét alatt leveri).
Egyébként elárulnád, hogy miért utálod ennyire Kossuthot?
Még a mócokkal is leállt tárgyalni azok után, hogy a hegyek alatti kisvárosok magyarságát vadállati kegyetlenséggel lemészárolták.
Hát igen, magam is sokszor elgondolkodom azon, mi vezetett ahhoz, hogy ennyire elszabadultak az indulatok akkor Magyarországon. miért estek egymásnak a szomszéd települése kaszával, kapával és irtották egymást? Habsburg intrika?
A Békés megyei parasztfelkelés leverésében is "érdemeket" szerzett.
Dehát Kossuth eredetileg a protestáns városi középosztály meg az asszimiláns újmagyarok hőse volt, ők állítgatták neki a szobrokat Debrecenben, Cegléden, Budapesten, nem a zsellérek.
mit értesz konkrétan esztelen nacionalista politika és az általa okozott károk alatt?
1848 április. Szerb küldöttség érkezik díszmagyarban Pozsonyba. Kijelentik, hogy lojálisak a magyar államhoz, de szeretnének pl. anyanyelvi oktatást, s hogy ismerjék el a szerbeket államalkotó nemzetként.
A neofita magyar nacionalista Kossuth felmossa a padlót a szerbekkel, közli hogy Magyarországon csak egy nemzet van, a magyar.
Ezt követően kiáltják ki a szerbek a vajdaságukat.
Hibái voltak, mint mindenkinek, de azért erősen érdekelne, hogy mit értesz konkrétan esztelen nacionalista politika és az általa okozott károk alatt?
Még a mócokkal is leállt tárgyalni azok után, hogy a hegyek alatti kisvárosok magyarságát vadállati kegyetlenséggel lemészárolták... vagy talán a magyarok levágott fejét gúlákba rakó szerb martalócoknak kellett volna átadni a Délvidéket?
Még a magyarok ellen lázadást szító és Eperjesen halálra ítélt Ján Samuel Francisci-Rimavskýnak is megkegyelmezett, mint kormányzó...
Ráadásul 1862-ben (60 évesen még annyira nem öreg, de ez relatív) már publikálta a Dunai szövetséget, ami messze meghaladta korát Európában.
de annak van jelentősége, hogy Kossuth neofita magyar nacionalista volt. Sok kárt okozott az esztelen nacionalista politikája, csak öregkorára jött meg az esze ezzel kapcsolatban.
Érdekes, hogy Petőfi ősei is valahol onnan származnak, mint a Kosút család. Az EVANGÉLIKUS szlovák Turóc vidékéről.
Petőfit én persze többre tartom Kossuthnál. És Széchenyit is.
Apja Kossuth László magyarnak vallotta magát, kétségtelen, hogy a Túrócban maradt rokonság viszont elszlovákosodott, anyja pedig német származású (elmagyarosodott) olaszliszkai (tisztán magyar lakosságú) születésű nő volt.
A lényeg: Kossuth mindig magyarnak vallotta magát és családját is.
Egyébként anno ez a vegyes "felvágott" teljesen megszokott volt a Felvidéken, hiszen a "legnagyobb szlovákok" közt meg sokat lehetne magyarozni, viszont csak azokkal szokták megtenni a szomszédok, akiket megtagadnak, pl. Tuka Béla, Országh Pál, aki félvér volt viszont Pavol Országh-Hviezdoslav néven fut... Benyovszky meg echte szlovák, szerintük... Csák Mátét jelentem már "visszaadták", legalábbis történész szinten.
Egy csendes, kis zempléni faluban, Monokon 1802-ben ezen a napon született Kossuth Lajos, a reform ellenzék későbbi vezére, pénzügyminiszter, az OHB vezetője, Magyarország kormányzója, emigráció vezére, s a nemzet Turinban élő lelkiismerete.
Asbóth Lajos, aki 1848 nyarán Nagybecskereken jelentkezett a honvédséghez, ahol decembertől honvéd vezérkari százados lett Vetter Antal honvédtábornok törzsénél. Részt vett a délvidéki harcokban, majd Klapka György hadmérnöke lett.
akihez Damjanich a százötven betyárt Asbóth Lajos őrnagy oravicai dandárjához helyezte át.
aztán az amerikai polgárháborúban Lincoln oldalán harcolt Arkansasban
"...kérdéses hadnagy - Rózsa - jelen nem létében a bocsánathirdető levelet Lukácsy Károly első őrmesternek adtam át, mint ki ez ügyben maga legtöbbet fáradozott stb"
mivel Hirsh útján kereste meg Rózsa Sándor Jókai Mórt, így Jókai Mór tőle tudhatott arról h Rózsa Sándor megkapta a levelet.
de ez nem kérdéses, mert százharminc emberével megjelent Vetter Antal előtt.
és október 17.-én kihirdetik a szegedi piacon Rózsa Sándor kegyelmi levelét.
míg Nagy Sándor alezredes tartotta Kikindát, mire Damjanich és Rózsáék megérkeztek Becskerekéről.
aki ezt mondta a hóhérnak: „Hodie mihi, cras tibi” (Ma nekem, holnap neked.)
